Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Meggyőződésem, hogy Ön nem lehet ennyire rossz véleménnyel a saját nemzetéről. Egészen egyszerűen nem gondolhatja azt, hogy amennyiben a Szlovákiában élő magyar gyerekek anyanyelvükön beszélhetnek és anyanyelvükön ismerhetik meg az egykor valóban magyar helységneveket, akkor Szlovákia végveszélybe kerül.
Én sokkal jobb véleménnyel vagyok a szlovákokról. Már csak azért is, mert ilyenkor „hazabeszélek”.

Tudja, miniszterelnök úr, az én nagymamám LIPTÁK MAGDOLNAként látta meg a napvilágot, s talán a név az Ön számára is ismerős. Tót vér folyik hát
az ereimben, miniszterelnök úr, és ne akadjon fenn ezen a "tóton", mert hát nincsen ebben semmi sértő, de még sértő szándék sem. Egyszerűen így hívjuk már időtlen idők óta a szlovákokat, drága nagyanyám is így nevezte mindig saját magát s az őseit, akik még a „drótos tóthoz” szaladtak, ha javítani való holmi került a házban. Miképpen így vagyunk ezekkel a magyar nevekkel is.

Tudja, miniszterelnök úr, áll még Lubló vára. De hová lett KUNIGUNDA, akinek hozománya lett Lubló, amikor kezét a lengyel királynak nyújtotta? Meddig bolyongott az örökkévalóság néma országútján trencséni CSÁK MÁTÉ, a rettenetes nagyúr,
aki a várat magának megvívta? Aztán meg hol van már LUXEMBURGI ZSIGMOND királyunk, aki itt, a vár nagytermében adta zálogba a Szepesség tizennégy legszebb városát JAGELLÓ ULÁSZLÓ lengyel királynak, potom 37 000 ezüsttallérért?
Nem maradt ebből semmi már, csak a nevek.

Aztán meg hová lett BENYOVSZKY MÓRIC, Madagaszkár királya, aki odafent raboskodott a lublói vártoronyban, s egy kicsike ablakon át nézte Isten szabad egét?

S ki tudja, mit őriznek a kék hegyek? Mennyi tekintet bolyong völgyeikben – s mennyi, a puszta létezés örömére rádöbbent vándor sóhajtása.

Van-e méltóság és csönd nagyobb ennél?

Hányszor terít itt tiszta damasztot a sárga mezőre az Isten, hogy dikicsre tűzött szalonnával belerévedjen a maga alkotta pompába. S ha eljő, ha erre jár, hát mellételepszik SZINDBÁD.

Fúj a szél a Szepesi-Magurából.

Begombolkoznak a hosszú köpönyegek, s nem is tudják talán, SZINDBÁD szökött el megint a kriptából. S ki tudja, milyen egy igazi, nagyon csöndes fohász, odafent Podolinban, SZŰZ MÁRIÁnak elsuttogva, jaj, ki tudja ma már? Hej, Podolin, beléd fújta meséit, bánatát, messzi-messzi elhagyatottságát a Szepesi-Magura, vékony fátyol-por telepszik utcáidra megint, és már bele sem merünk gondolni, hogy minden eszménk szétázik SZINDBÁD mester egyetlen, öreg, régen elfőtt húslevesében.

Toporcra meg urasan, hetykén kukkant be a cifraszűrös emlékezés, aztán meg mibe botlik? Ott ül az elnyűtt, elvénült, sárga bajszú bánat, s rossz pipából nehéz, hosszú
füstöt ereget. A GÖRGEYek ősi kastélyában üldögél az öreg. Ennyit sajnál mitőlünk, miniszterelnök úr?

És hát, nem messze van ide Szepesbéla, ahol PETZVAL JÓZSEF született, még1807-ben, és ha már megszületett, gondolta, feltalálja a fényképezőgép-lencsét, ne mondhassa senki sem, hogy hiába pusztított el annyi jó juhtúrós haluskát. S a szomszédban ott van Nagyőr, s benne a kastély, amelyet nem sokkal Mohács után, 1570-ben építtetett HORVÁTH-STANSITH GYÖRGY főurunk, s ez a kastély volt a kedvenc pihenőhelye MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓnknak. A fák alatt pedig titokzatos, szép nevű halálok gyönyörködnek az évszázadokban és a puha csöndben. Itt nyugszik CZÓBEL MÁRIA ANNA; aranyosmedgyesi báró MEDNYÁNSZKY EDÉNÉ; CZÓBEL ISTVÁN, de még báró MEDNYÁNSZKY MARGIT úrasszony is. Hát ezért fogjuk mi mindig magyarul
mondani, hogy Nagyőr, miniszterelnök úr.

No és persze azt is, hogy Késmárk. Sok mindenkivel állottak harcban a késmárkiak mindig, olykor még saját váruk kapitányával és katonaságával is. Volt ez a vár a huszitáké, majd MÁTYÁS királyunk a SZAPOLYAIaknak adta, JÁNOS KIRÁLY meg LASKI JEROMOSnak, lengyel kalandorának adományozta, és a LASKIaktól vette meg aztán THÖKÖLY SEBESTYÉN fölöttébb gazdag borkereskedő.

S hatalmas vár Szepes vára, igaz, miniszterelnök úr? Sasmadár szállt alá a Tátra legmagasabb csúcsáról, az mutatta BORS vezérnek, hová kell várat építtetnie. És nézze csak, miniszterelnök úr, ájultan hever a nyárszagú semmiben Igló, az elfelejtett, szürke kisváros. Boltja előtt üldögél a patikus. Alig múlt dél, rövidek az árnyékok. KOSZTKA MIHÁLY TIVADARnak hívják az iglói patikust. És a mérhetetlen csöndben, tétován, babrálva lerajzolja egy vénycédulára az árnyékban bóbiskoló ökrös szekeret. A principális kitámolyog az üzletből, s gúnyolódva, pajtáskodva így szól TIVADARhoz: „Hisz maga festőnek született!” S ha már a principális ilyen leereszkedő volt, hát a ritkán jókedvű Isten is megszólította KOSZTKA MIHÁLY TIVADARt: „Te leszel a világ legnagyobb Napút festője. Nagyobb RAFFAELnél.” Érti már, miniszterelnök úr, hogy Igló miért Igló minekünk? S hogy ezen semmilyen tankönyv sem fog változtatni, soha-soha. S ez még csak a Szepesség volt, miniszterelnök úr, s abból is alig valamicske. S hol van még Sáros vármegye, a magyar Gascogne! Drága fejedelmünk, RÁKÓCZI „Sáros grófjának” hívta magát a francia emigrációban, és leveleit így szignálta: „Comte de Charoche”. S VAK BÉLA királyunknak volt kedves vára Sáros, itt halt meg a jó király leánya, ZSÓFIA. S itt van Kisszeben, amely városkát KOSSUTH úgy hívott, „a leghűségesebb város”, lakói oly egyöntetűséggel sorakoztak a szabadságharc zászlaja alá. S az ön társa, SLOTA, szegény, nevezheti KOSSUTHot népirtónak, de az a helyzet, miniszterelnök úr, hogy KOSSUTHnak szobra van New Yorkban, a Battery-parkban, s ott felettébb ritka ám a népirtó, csak úgy szólok, hátha SLOTA úr New Yorkba készül a közeljövőben.
S ott van Önöknél Zemplén is, a nagy része. Alsó-Zemplén, meg Felső-Zemplén. S ott van benne Dobóruszka. S Dobóruszka nem tud nem Dobóruszka lenni, miniszterelnök úr, merthogy ott született DOBÓ ISTVÁN. S Bodrogszerdahely is Bodrogszerdahely marad, mert itt bizony ZÁCH FELICIÁN volt az úr, utóbb pedig a VÉCSEYek. Ó, és hát persze Gömör! S benne Rozsnyó, Rozsnyóban pedig III. ENDRE királyunk, LODOMÉR esztergomi érsekünk és KÁROLY RÓBERT emlékezete. És a főtéren ANDRÁSSY FRANCISKA grófnő szobra, s körülötte a szegények, akiknek oly sokat segített életében.

Tudja, miniszterelnök úr, kevéske kis dolgot írtam most ide, századát sem annak, amit nekünk jelent, amennyi magyar emléket és történelmet őrizget a Felvidék. S mindent, majdnem mindent el lehet venni egy nemzettől, csak a múltját nem. Mert ha a múltját elveszik, akkor nincs nemzet többé. Ön pedig most különös helyzetben van, miniszterelnök úr. Mert minden, amit tesz, hasznára van a hazájának. Az ön fiatal, alig húsz esztendőt számláló állama szédítő dolgot vitt véghez. Ön egy hazafi, miniszterelnök úr, éppen ez különbözteti meg magyarországi kollégájától. S ebben a különleges helyzetben Ön nagyon könnyedén tehetné Szlovákia leglojálisabb polgáraivá a felvidéki magyarokat. De ezt az egyet elhibázta, miniszterelnökúr! Nagyon!
S tudja, a magyarral sokáig meg lehet tenni sok mindent. De a múltját, a történelmét, a földjét és a hazáját még nem adta oda soha, senkinek. Most sem fogja, ezt Önnek is tudnia kell. Tehát nincsen értelme ennek a háborúnak, miniszterelnök úr. Sehogy sincsen. Ezt nem nyerheti meg sem ön, sem más. Ráadásul, mondom, ne legyen kicsinyhitű. Attól, hogy minekünk Kassa Kassa, nem rogyhat meg a szlovákság. Mert ha igen, úgy önök meg sem érdemlik az önálló államiságot. S mert MÁRAI Kassa szülötte és magyar, nem hiszem el, hogy önök ne szerethetnék. S Hibbe sem bír más lenni, csak Hibbe, miniszterelnök úr, a mi BALASSÁnk miatt. S mert Boldogasszonyfalván fogadták el a régi Magyarország területén először a Gergely-naptárt, odafent a gyönyörűséges, szegény Árva vármegyében, hát örvendjünk együtt ennek a ténynek, közösen, magyarok és szlovákok, önöknek ugyanis vagy a Gergely-naptár helyett kell valami mást kitalálniuk, vagy azt kell hazudniuk, hogy nem is Boldogasszonyfalván. De hát, annyira szánalmas mindkettő, igaz, miniszterelnök úr?

Végezetül, Önök azt találták mondani, hogy a dunaszerdahelyi konfliktus mögött a magyar titkosszolgálat áll. Meglepő dolgot fogok mondani, miniszterelnök úr: a magam részéről ezt készséggel el tudom képzelni. Vagy inkább hinni. Ez a kormány, s az ő titkosszolgálata egyre súlyosabb háborút visel a saját nemzete ellen. Ez az
a kormány, amelyik évek óta mindig előáll azzal, hogy a szlovák titkosszolgálat készül itt mindenféle merényletekre, meg a szlovák alvilág lövi a rendőrpalotát, s készül megzavarni a nemzeti ünnepeinket. Úgyhogy, miniszterelnök úr, bizonyítsa be, és én nem fogok csodálkozni. Ezeknek semmi sem drága a hatalomért. De higgye el, a lényeg nem ez. A lényeg sokkal több, sokkal szebb, sokkal-sokkal fontosabb. A lényeg, hogy minekünk együtt kell élnünk valahogyan. A lényeg, hogy én továbbra is tisztelni akarom a szlovákokat. Már csak a vérség okán, már csak Európa végett - ugye érti ezt.
A Kassai polgárok meg a SZINDBÁD hazatér - az a lényeg, miniszterelnök úr! Az Isten szerelmére!