AJÁNLÁS:
John Batkynak és a kis márkás cipészkénknek, utóbbinak bűnbánatot tettetve... 
))))
Mi a baja Cyranonak?
Az, hogy tehetséges! Kilóg a sorból. Fölfelé. Több mint fejmagassággal. Költő. Művelt, erős, bátor. NEMES! És a köznép ezért ösztönösen nem szereti. Pedig tiszta ember, fennkölt eszméket követ, és minden elesettért kész küzdeni.
És tulajdonképpen ő maga találta ki az orrát is! Hogy annak formája, mérete az, amivel meg lehet sérteni. És ő maga terjeszti, hogy aki arra célozni mer, azt kardja hegyére tűzi. És erre néhány esetet is produkált már. Mellesleg nincs az az orr, ami egy ilyen tulajdonságokkal rendelkező FÉRFIT el tudna csúfítani! Na, ez lett az ő álarca. Az orra. És a kardja, amik mögé elrejthette magános, árva meg nem értett, meg nem szeretett lelkét.
És amikor Valvert vicomte – sok harcot látott katonaember, akinek a foglalkozása a halál – elé áll, és hetykén a szemébe vágja: „önnek az orra... hm... az orra nagy”, és nevetést mímel, egy pillanatra megáll az élet. A közönség – a jelenet tanúi – lélegzet visszafojtva várják, most mi lesz? Mindenki arra számít, hogy Cyrano a kardjához kap, és egy páratlan összecsapás következik, a híres verekedő a költő, és a hivatásos katona, a profi között.
És Cyrano megérzi, hogy az előadás elmaradása miatt dühös közönség ellene van. És ekkor váratlan dolog jön. Cyrano ahelyett, hogy erős hangon replikázna, teljesen nyugodtan mondja ki a híres sorokat:
„Lássa,
Ez szimplán hangzik... Így nincsen hatása!
Mondhatta volna szebben, kis lovag,
Más-más hangnemből... Így ni, hallja csak:”
És belekezd az orr-monológba...
Elmondja az első két kemény sort, kinéz közönségre, semmi hatás, semmi bravó – nem is értik mi történik. Majd a másik kettőt, a harmadikat, és így tovább. A közönség nincs meghatva ettől a „rettenetes kavalkádtól”, csak néznek, bambán, értetlenül, ellenségesen. A vele szemben álló katona viszont megérez valamit ebből az emberből. Aki a vége felé már megint nem a közönségnek beszél, hanem inkább önmagának.
Csendben, tanácstalanul hallgatja végig az „önégetést”. És nem hallja – csak a lelkében érzi – az „orr monológ” szintén híres befejező sorait, amit a főhős nem hangosan, mindenkinek mond, hanem alig hallhatóan, maga elé:
„Mert magamat kigúnyolom, ha kell,
De hogy más mondja, azt nem tűröm el!”
Ezzel véget is érne az affér! Cyrano torony magasan győzött. Nem erővel, de a legnemesebb eszközökkel. Szellemének erejével. De a közönség nem veszi észre! Csalódott, és már menne is a dolgára. A vicomte gazdája Guiche gróf is beletörődött, hogy itt a vége, el akarja vonszolni katonáját a helyszínről, de amaz ézi, hogy vesztett, és maga előtt szégyenül meg, ha nem vesz elégtételt. Gyalázkodásba fog, és provokál. Tudja, hogy kardban ő magasan jobb ellenfelénél.
És ekkor még egy zseniális csavar következik a darabban!
A közönség elismerésére éhes lelkű Cyrano - amikor a vicomte megvetően le-poétázza – hirtelen ötlettől vezetve, lehetetlen, őrült feladatot vállal:
„... míg tusára szállok,
Vívás közben egy balladát csinálok.”
Cyrano ezzel kilátástalan helyzetbe manőverezte magát! A közönség szimpátiájának az elnyeréséért! Ilyen nincs! kiált fel az ember önkéntelenül. Hogy valaki, aki egy profival az életéért vív, közben balladát írjon!? És ha mi – akik most a darab eszmeiségének a megrendezőjét játsszuk – belegondolunk, akkor nagyon figyelni kell a következő rész hitelességére. Mert nézzük csak mi történik „versfaragás” közben!
„Először is tova lebben
Lenge bájjal kalapom,”
Nem teszik neki! Idétlen sor, de valahogy el kellett kezdeni...
„Majd köpenykém, tán még szebben
És a szablyát megkapom,”
Ez talán még idétlenebb... Töri a fejét, közben kardozik, mert a vicomte fölényesen, gúnyosan támad. Érzi, hogy az ellenfele sehol! De annak a fejében azért összeáll valami, ami már egy kicsit kezd hasonlítani arra, amit elvárt magától.
„Vígan kelt föl a napom
S úgy is száll le vígan, békén,
Mert előre mondhatom:
Megdöflek a versem végén!”
Kipillant a közönségre, azok meg semmit sem vesznek észre a szellemi teljesítményből, csak azt látják, hogy az első összecsapást valahogy megúszta. De éled a költő! Kezdenek „maguktól jönni” a sorok, és ahogy azok jönnek, a karddal is egyre jobban bánik. Már kispulykázza az ellenfelét:
„Kis pulykám, légy biztos ebben:
Fölnyársal vasdarabom!”
Amaz meg kezdi kényelmetlenül érezni magát. A fickó „feltámadt”! Egyre agresszívebben, találékonyabban vív...
„Nemsokára véred cseppen,
Készen áll már a csapom!
Melleden vagy hasadon
Fúrjalak ki? Nem tom' még én,”
És itt a híres refrén megint, amely szerves részévé lesz a balladának:
„Ámde szentül fogadom:
Megdöflek a versem végén!”
De a közönség még mindig nem figyel a szavakra!
És ahogy a költő géniusza szárnyalni kezd, úgy érdekli ő egyre kevésbé a közönség, úgy veszti el az önuralmát, és már nem ő irányítja a történéseket, hanem a születő költemény őt. Már gúnyolódik, fölényeskedik, és hatalmas erővel ő támad már!
„Jaj, hogy állsz ott? Fehérebben
Mint patyolat a napon!
A szemecskéd félve rebben...
No, ne félj! Nem harapom
Le az orrod, aranyom,
Sem az arcod ékességén
Nem esik baj... Csak nagyon
Megdöflek a versem végén!”
És jön már az ajánlás is! Cyrano nem tudja mit cselekszik. Nem ezen a világon van már! Valahol a költészet szárnyas paripája száguld vele, a végzete felé.
„Hívd a gyóntató papom!
Vár az Isten trónja-székén!
Egy-kettő...
(Odaszúr)
Topp! Angyalom!”
És itt van eme rendezési koncepció csúcspontja! Mert most nem az következik, ami a szerző instrukciója: (A vicomte tántorog. Cyrano könnyedén meghajtja magát), hanem az, hogy Cyrano „felébred”.
Megáll, szinte hitetlenkedve néz véres kardjára, és az előtte tántorgó emberre, és önmagától iszonyodva, magába roskadva, alig hallhatóan mondja ki a ballada utolsó sorát:
„Megdöftem a versem végén!”
