23-25 éves koromban kezdtem el gondolkodni, a mindenen, a mindenségen.

Azóta már nincs kételyem, ennek ellenére nem volt egyházi esküvőnk.

Pontosabban: már nyolc éves házasok voltunk, amikor Ellák /Isten áldja/ barátom egyházilag is összeadott bennünket,
már a két gyerek is itt volt, egyik iskolásként, a másik majd iskolásként.

Katolikusnak születtem, többé-kevésbé vallásos nevelésben volt részem kb. 12 éves koromig, de akkor már elég 'okos' lettem ahhoz, hogy felhagyjak a 'vallási ostobaságokkal.'
Inkább az ateistákhoz tartoztam. Pontosabban ateistának véltem magamat. Illetve nem foglalkoztam efféle tudománytalan dolgokkal. Tudomáányvallásom volt.
Magamban meg voltam győződve arról, hpgy azok az emberek istenhívők, akik nem tudják enélkül megoldani a földi bajaikat, mert gyengék hozzá.

Olyannyira így volt ez, hogy a gyerekemet sem kereszteltettem meg, egyházi esküvőm sem volt.

Csak épp sehogy sem 'stimmelt' a világ számomra.
Mindig kerestem valamit, mindig volt bennem egy hiány.
Elmentem ide-oda, ettem-vettem ezt, azt, megnéztem, elolvastam, kipróbáltam sokmindenfélét, jóval többet mint az átlag, voltam lent és fent mindenféle értelemben, párkapcsolatban élek sok-sok éve, semmi bajom a párommal,
de mindig ott volt a hiány.
Aztán kezembe került egy olyan könyv, ami a halálközeli élmények amerikai kutatásairól szólt. Utcán vettem meg, azt hittem krimi. (Ennek 16 éve.) Elolvastam aztán azt mondtam: igen, ez az, tudtam, hogy valaminek kell lennie.
Olyan nyugalom töltött el, mint soha azelőtt.
Nagyon érdekesen utána összeakadtam Carl Gustav Jung pszichológiai könyveivel is. Ezeket sem direktbe kerestem, 'ők' találtak rám. Elolvastam, nem mindent értettem, de megint mint a gyógyír.
Aztán Szent Pál: Szeretethimnusz. Megint: igen, ez az.
És Jung hatására felnőtt fejjel újból elővettem a gyerekkorom óta nem olvasott Bibliát, próbáltam felfogni.
Nem érteni, felfogni. Megtapasztalni.
És persze: jött egy domonkos szerzetes, aki úgy tudott beszélni a Bibliában foglaltakról, hogy visszavezetett
a templomba. Mondanom sem kell, megint véletlenül.

Aztán néhány éve a keresztény misztikusok (Szent Teréz, Keresztes Szent János stb.), aztán lelkigyakorlat -vagy ha úgy tetszik, meditáció-, és az évek során belülről átalakultam. Magam sem tudom, hogyan. Nem önszuggeszció.
Valami belső építkezésféle ez, de nem tudatos, csak úgy magától. Nem érzelmekről van szó, inkább valami belső bizonyosság. Ha olyan helyzetekbe kerülök, amilyenekben régen féltem, szorongtam, ideges voltam, ma már tudom, hogy nem kell félnem. És megszünik a feszültség, jön a béke. Mindig.
Azt hiszem ezt hívják vallásos nyelven kegyelemnek.
És persze mindig a megfelelő időben történő 'véletlen' események, amik továbbvisznek.

És megtanultam imádkozni. Sokat, lehetőleg mindig. Nagyon jó.

És a dolgok rendben lesznek.

Búcsúlevél

( A Nobel-díjas író nyirokrákban szenved… )

„Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg , azt maximálisan kihasználnám.

Talán nem mondanék ki mindent, amire gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok.
Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek.
Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk.
Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak.
Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel… , hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is.
A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést!
Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni.
Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön.

Annyi mindent tanultam tőletek emberek!
Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül, hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.
Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt.
Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni.
Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek.

Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz!
Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek.
Ha tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, „szeretlek”, és nem tenném hozzá ostobán, hogy „hiszen tudod”.
Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el.
Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet , hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem volt időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést.

Leveled legerősebb része szerintem a "kijáró hit" gondolata. Ez nagyon erős, nagyon alapos kritika. A visszaélések kapcsán érdemes és élni vele; de van más megközelítés is. Ajánlok egy gondolatkísérletet: tegyük fel (noha nem kell elfogadnunk), hogy van Isten abban, vagy ahhoz hasonló, értelemben, ahogyan a vallás tanítja. Vagyis van egy végtelenül egyszerű, abszolút, személyes lény, aki minden más létezés forrása, eredete, és célja, mivel ennek létrehozásával valamit el akar érni, aminek a tartalmát, helyzetünkből adódóan, nem látjuk világosan. Az ilyen lény sajátos viszonyban van a teremtésével, ahogyan egy művész az alkotásával vagy egy szülő a gyermekével (de még inkább így). Próbáljuk belehelyezni magunkat ennek a személynek a helyébe. Ha alkotása, aki elől ő valamilyen okból félig-meddig rejtve marad (például mert annak szabadságát akarja biztosítani) hozzá fordul és arra kéri, segítsen neki, vajon hogyan fog ehhez viszonyulni? Igaz, a segélykérés sokféle lehet: valaki nagyobb gazdagságot kér, mások a szomszédjuk halálát, ismét mások szerelmük beteljesülését vagy versenygyőzelmet, betegségük elmúlását -- de van olyan is, aki tisztán szeretetet kér, felfogást, megértést, azt, hogy Isten óhajtását végrehajthassa stb. Hogyan visoznul tehát mindezekhez az Alkotó? Először is végtelen szeretettel, mondhatjuk. Másodszor nagyon is racionálisan: annak, akinek szüksége van rá, megadja azt, amit kér, annak, akinek nincs, nem. Az Alkotó -- ebben a hipotzisben -- pontosan látja, mire van szükségünk ahhoz, hogy a célt, amelyért létrejöttünk, betölthessük.

Van ennek analógja is: ha a gyermek a szülőtől kenyeret jér, vajon a szülő követ ad neki? (Jézus hasonlata).

Ebben a felfogásban a kérő ima (petíciós ima, ahogyan szakszóval nevezzük) teljesen érthető, sőt ajánlatos is. A fontos az, hogy tiszta szívvel kérjünk és tisztán azt, ami a legjobb érzésünk és tudásunk szerint nincs ellentétben azzal a ténnyel, hogy magától Istentől kérjük. Ha Istenhez szólunk, eléggé furcsa lenne pl. gonoszságot kérnünk tőle (noha szerencsétlen embereknél ez is előfordul). De kérni jót, jó szívvel, tiszta szándékkal -- lehet, sőt ajánlatos. Pl. Te magad is kérhetnéd, hogy kapj e kérdésekben kellő világosságot és megfelelő akaratot a felismert igazság végrehajtásához. Hiszen nem kis dolog forog kockán --

Másfelől a kérő ima messze nem a legszebb formája annak, ahogyan Istennel együttműködhetünk. Végeredményben azonban mindenképp vele működünk együtt -- akkor is, ha ellene vagyunk vagy ellene cselekszünk, mert Isten bizonyos értelemben az a lény, aki minden rosszból jót hoz elő.

Balogh JÁnost messze tisztelem, de nem az az egyetlen megközelítés, hogy számtanilag mi jön ki... hanem van másik megközelítés is. Ennek lényege az, hogy az emberi élet a legfelsőbb természeti érték, mely egyben túllép a természeten. Ha az emberi faj feltehetően 11 milliárd körül stabilizálódik, ennek oka van, ez nem véletlen, mivel az élet sem véletlen, mint ahogyan az univerzum létrejötte sem véletle. A Nagy Bumm elmélete éppen egy nem véletlen elmélet; s a kozmosz finomhangoltsága (fine-tuning, antropikus jellemzők, rá lehet keresni) bizonyítékát adják annak, hogy nem véletlenül jött létre a világ, ezen belül pedig és főképpen az élet, s legeslegfőképpen az emberi élet. Szxemben a naturalisztikus darwinizmussal nem a a véletlen vagy a struggle for life döntött e kérdésekben...

Életünk és a világ léte valamiképpen egy értelmes egészet képez, melyet annál inkább csodálunk, minél mélyebben felfogjuk. Egy ponton már eszünkbe sem jut rossz papokkal (vagy hazug politikusokkal) foglalkozni, annyira magával ragadó az élet és a létezés csodája.... mely értelmes, mélyen értelmes. És szép... végtelenül szép.

Megtisztelő, hogy részletesen foglalkoztál a vallomásommal, köszönöm.

Az a helyzet velem, hogy amiket én az előző hozzászólásomban leírtam,azokat nem ifjúi hévből írtam, mert egyáltalán nem vagyok ifjú, sőt jóval kevesebb van előttem, mint a hátam mögött.

A "még soha nem találkoztam haldokló ateistával" mondat nagyon jól hangzik, de számomra éppen ez az ami olyan nevetségessé teszi az embert, a diák jó tételért imádkozik, a beteg egy sikeres műtétért vagy a teljes felgyógyulásért, más Szent Antalnak fizet, hogy a lánya végre áldott állapotba kerüljön,vagy a fiának végre legyen már gyereke, megint más éppen ennek az ellenkezőjéért imádkozik, minden ember ki szeretne járni valamit az Istentől.

Nem tartom magam ateistának, de hívőnek sem.Azt gondolom az emberi fajról, hogy nincsprivilégiuma a természet többi szereplőjével szemben, de ezt nem tartom tragikusnak, elfogadom, mint megváltoztathatatlant.

A körforgást nem abban az értelemben gondolom,ahogy te írod, hanem mindössze annyiban, hogy a földben eltemettetünk, átadatunk a természetnek és nem gondolom, hogy bármilyen formában visszatérnénk, de ez nem baj.

Tudom, hogy mit ért a vallás a nyáj alatt, engem mégis nagyon bosszant, amikor hallom és protestálok ellene, gondolom sokan mások is így vannak ezzel, talán éppen ez az egyik, amit ha én pap lennék nem is hangoztatnék a mai világban.Nem lehetne egy kicsit aktualizálni a dolgokat? Ma már nem úgy mondjuk például, hogy isa, por és hamu vogymuk...

A kontraproduktivitásért a papokat igenis nagyon hibáztatom, de nem jobban, mint például azokat a tanárokat, akik nem végzik jól a munkájukat és a gyermekek hiába töltik a fél életüket az iskolában mégis tudatlanok és műveletlenek maradnak.( Egy kezemen meg tudnám számolni a jó tanáraimat, pedig 17 évig jártam iskolába és még utána is sok mindenben továbbképeztem magamat.)De törekedjenek jobban mind a papok, mind a tanárok!

A nemrég elhunyt, Corvin-láncos Balogh János professzor szerint a Föld kb. 1 milliárd embert lenne képes elviselni úgy, hogy a mi agresszivitásunk nem okozna neki elviselhetetlen károkat.Ehhez képest, ha jól emlékszem, most 6,5 milliárdnál tartunk és jól látszanak is már azok a hatalmas gondok, amiket éppen mi okozunk a Földnek, a saját életterünknek ( jóllehet ezt a szót nem lenne szabad leírni, mert Hitler is használta...).

Nem kérdőjelezem meg mások hitét, vallásosságát, nem érzem magam sem kevesebbnek, sem többnek náluk.

Érdeklődéssel olvastam egyszer, hogy a Nobel-díjas barátai által is a világ legokosabb emberének tartott, zsidó származású, szintén Nobel-díjas Neumann János, aki világ életében természettudományi dolgokkal foglalkozott, halála előtt 10 évvel megkeresztelkedett és katolikussá lett, mert úgy érezte, hogy " kell lennie valami felsőbbrendűnek... ".

„Én állandóan küszködöm a hittel, a vallással, a vallásos és az ateista emberekkel is…”

Szerintem kevés ember van, aki ne küszködni ezekkel a kérdésekkel, legyen bár hivő vagy nem-hívő. Viktor Frankl, a neves bécsi pszichiáter azt írta egyszer, „még soha nem találkoztam haldokló ateistával”. De lélektanilag is tény, hogy minden normális lelkialkat küzd, birkózik legbelül, minden tekintetben. S alig van olyan elvetemült, hogy ne merüljön fel benne az Isten, a hit, a vallás igazságának a kérdése. Nekem személy szerint az a véleményem, hogy az ateizmus életkori sajátosság. Ezen nem azt értem, hogy fiatalon az ember nem hisz, hanem azt, hogy bizonyos életszakaszokban nem hisz, vagy kevésbé hisz, vagy másképpen hisz – valamiképpen mindig, de a tartalom és a forma változik. Azt is gondolom, hogy ez a változás a lényege egy emberi személy valódi élettörténetének.

„Képtelen vagyok bármiben is hinni, csak azt vagyok képes elfogadni, amit meg is tapasztalok…”

Szerintem ezt csak akkor lehet mondani, ha az embert azonosnak tartjuk az élővilág maradékával. De ezt nem tehetjük, annyira más. Vessük össze a méhek nyelvét és az emberi nyelvet. Ez a különbség több, mint fokozati, kategorikus, lényegi. Persze, a mai felfogások jó része nem látja, nem akarja látni ezt a lényegi különbséget. De lehet mellette jól érvelni.

„Természetesen szeretnék hinni, hiszen úgy sokkal könnyebb volna, de működik valami bennem, ami nem engedi meg nekem azt a könnyebbséget, hogy higgyek.”

Alig hiszem, hogy úgy könnyebb volna. Sokkal nehezebb. Igaz, van az istenhitnek egy válfaja, egy szentimentális menekülés, amit sokan azonosnak tartanak a hittel, ám ez nem sokkal különb, mint más bódulat. Akinek élő a hite, jól tudja, ezerszer keményebb küzdelem ez, mint a nemhívés állapota. A természetimáda, mint a szavaid is mutatják, azt hiszi, minden visszakerül a természet örök körforgásába. Először is aligha valószínű, hogy van ilyen örök körforgás. A természet változás, mi több, fejlődés, generáció és degeneráció, de nem örök visszatérés. Egy szinten olybá tűnik: de az csak a vegetáció s az is csak látszólagos. A hívő azonban olyan, mint Jákób és az angyal: harc, birkózás napról-napra.

„Ha elmegyek egy templomba, meg kell állapítanom, hogy iszonyatosan gyenge prédikációkat produkálnak a papok, tisztelet az üdítő kivételnek!Hogy lehet így bővíteni az egyházat, hogy lehet így elmélyíteni a hitet?”

A protestantizmus lényege a prédikáció, a katolicizmusé az átváltoztatás, eukarisztia. Mindkét felekezetben fáradtság, legyengülés tapasztalható. Az eukarisztia azonban mély gondolat és még mélyebb valóság. Érdemes utánanézni. Ha a papoktól függne az egyház, a vallás, már rég megsemmisült volna.
„Szinte sohasem hallok olyan magyarázatokat, amelyek a vallásos tanításokat a ma emberéhez értelmesen közelebb hozná.Mindig az az érzésem, hogy a papok nagy százaléka felkészületlen.”

Igy igaz.

„Ha a pap a "nyájról" beszél, fizikai rosszullétet érzek, kikérem magamnak és embertársaimnak is a nyájat, a nyájszellemet.” Ez bibliai metafora: Isten nyája, báránya, mi is az vagyunk – egy pásztorkodó őstársadalom nyelvét használjuk.

„Hát nem a papok hibásak ezért?Mit tanítanak?” Részben a papok. De a pap is ember. Meg kel nézni, mit tanít az egyház, a vallás. Fontos dolgok nem adják magukat könnyen.

„Nem vagyok képes például megérteni azt, hogy miért szeretnék, ha még több ember jönne a világra, mikor már így is jóval többen vagyunk, mint amennyit a Föld képes elviselni belőlünk.” Kérdés, hogy mennyi ember képes a föld táplálni. De nem ez a lényeg, hanem az élet tisztelete. Az élet megintcsak mélyebb valami, mint elsőre látszik. Meg kell állni, el kell gondolkodni ezeken.

„Nem hiszek sem az asztrológiában, sem a reinkarnációban, semmi hókuszpókuszban.Nem gondolom, hogy Jézus, Isten fia volt és azt sem tudom felfogni, hogy valamitől is megváltotta volna az embereket.”

Ez szerintem felületesség, ismerethiány. Ha valaki nem olvas kortárs francia szépirodalmat, nem fogja tudni, miről szól, mi benne az érték vagy a gyengeség. Ha mindennap elmondasz egy imát, szerintem kutyakötelességed legalább utánaolvasni annak, hogy mit is imádkozol, mi a jelentése a szavaknak, hogy értik és értették azok, akik az életüket adták ezek megismerésének. --

„Azt gondolom, hogy itt a Földön van a mennyország is és a pokol is, mindkettőt már többször tapasztaltam.” Ez akkor megint inkább tapasztalathiány. Mindaddig azt hittük, hogy a Föld lapos, míg körbe nem hajóztuk. S azt is, hogy Magyarország a világ közepe, míg el nem mentünk sokfelé. Több van, mint amit elsőre látunk. Ha mindazt hókuszpókusznak minősítjük, ami erre a többre utal, tudatlanok maradunk.

Nincs ilyen hit bennem.
Csak nézem a vergődésüket és csodálkozom a hatásukon.

Vallásos nevelést kaptam,megkereszteltek, voltam első áldozó,de már nem konfirmáltam,templomban esküdtem és a baráti körömben is nagyjából mindenki így tett.A szüleim nem erőszakoltak rám semmit, Apám konzervatív volt, Anyám megengedőbb.Sok barátom hívő ember, aki gyakorolja is a vallását.

A hitről

Képtelen vagyok bármiben is hinni, csak azt vagyok képes elfogadni, amit meg is tapasztalok.
Azt gondolom, hogy azok az emberek, akik hisznek a túlvilágban képtelenek elfogadni, hogy életük nem több, mint bármilyen más élőlény élete, azaz halálával megszűnik és belekerül a természet óriási körforgásába.
Én úgy érzem, hogy el kell fogadni, hogy nincs privilégiumunk, mi is semmivé válunk a halálunk után, mint a növények, vagy az állatok.Tehát azt gondolom, hogy azért vagyok képtelen a hitre, mert nem vagyok képes elfogadni azt, hogy az ember más, mint a Természet többi résztvevője.
Természetesen szeretnék hinni, hiszen úgy sokkal könnyebb volna, de működik valami bennem, ami nem engedi meg nekem azt a könnyebbséget, hogy higgyek.

A vallásról

Ha elmegyek egy templomba, meg kell állapítanom, hogy iszonyatosan gyenge prédikációkat produkálnak a papok, tisztelet az üdítő kivételnek!Hogy lehet így bővíteni az egyházat, hogy lehet így elmélyíteni a hitet?
Szinte sohasem hallok olyan magyarázatokat, amelyek a vallásos tanításokat a ma emberéhez értelmesen közelebb hozná.Mindig az az érzésem, hogy a papok nagy százaléka felkészületlen.

Ha a pap a "nyájról" beszél, fizikai rosszullétet érzek, kikérem magamnak és embertársaimnak is a nyájat, a nyájszellemet.

Ilyenkor jutnak eszembe azok a milliók, akik résztvesznek az istentiszteleteken, majd átbattyognak a szavazó helyiségekbe és ott boldog örömmel szavaznak legnagyobb ellenségeik, a hívő embereket és intézményeiket korlátolt debileknek tartó ateisták pártjaira.

Óh, egek! Micsoda kontraproduktivitás!
Hát nem a papok hibásak ezért?Mit tanítanak?

Ismerek embereket, akik gyakorló hívők és nagyon gonoszok, természetesen olyanokat is ismerek, akik hívők és nagyon jók.
Családom tagjai között is sok olyan ember van, aki nem hívő, mégis jó ember, magam is úgy érzem, hogy viselkedésem nagyjából megfelel a tízparancsolatnak.

Mégis úgy gondolom, hogy a vallások és az intézményeik azért alakultak és alakulnak ki, mert valakik hierarchiát szeretnek maguknak kialakítani, egy "információs rendszert" a maguk dicsőségére és fenntartására.
Ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy a közösségeknek közös helyekre és közösségi rituálékra vannak szükségük, hogy együtt megéljék a közösségi életüket.

A vallásos emberekről

Egyrészt nagyra tartom erőfeszítéseiket, mert én magam nem vagyok képes arra, amire ők, másrészt pedig sokszor mérgesít a különállásuk is.

Nem vagyok képes például megérteni azt, hogy miért szeretnék, ha még több ember jönne a világra, mikor már így is jóval többen vagyunk, mint amennyit a Föld képes elviselni belőlünk.

Nem szeretem, ha bigottságot, ortodoxiát látok némelyek viselkedésében.

Például én nem csak azért vagyok együtt a feleségemmel, mert utódot szeretnék nemzeni, de pusztán örömszerzésért is és ezt nem találom bűnnek, természetesen nem tartom azt sem helyesnek, ha az ember élete pusztán a szexről szól, hiszen annyi más érdekes is van az életben (például most az, hogy itt írom ezt a kis elaborátumot).

Az ateista emberekről

Nem vagyok kibékülve velük sem.
Útálom, ha kioktatják a máskéntgondolkodókat, útálom, ha felsőbbrendűnek érzik magukat a hívő embereknél.

Nem hiszek sem az asztrológiában, sem a reinkarnációban, semmi hókuszpókuszban.Nem gondolom, hogy Jézus, Isten fia volt és azt sem tudom felfogni, hogy valamitől is megváltotta volna az embereket.

Azt gondolom, hogy itt a Földön van a mennyország is és a pokol is, mindkettőt már többször tapasztaltam.Azt gondolom, hogy az a legtökéletesebb, ha a szeretet marad meg utánam; a családom, a munkatársaim, az ismerőseim, a barátaim iránt érzett, kimutatott és tevőleges szeretet.

Este, ha lefekszem, mégis elmondok egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet és sorraveszem az élő szeretteimet és a halottaimat és megemlékezem róluk.Ilyenkor azt gondolom, hogy Istennel, az én legjobbik énemmel vagyok együtt.

Adományokkal támogatom az én Egyházamat, mert úgy gondolom, hogy ott mégiscsak olyan emberek tevékenykednek, akik jót akarnak cselekedni.

És egy tapasztlatot is ide írok, mert velem történt meg és ha ezt nekem bárki elmesélné, nem hinném el neki egyetlen szavát sem.

Évekkel ezelőtt késő este egy politikai műsort néztem a TV-ben.Minden átmenet nélkül fel kellett ugranom a helyemről, mert úgy éreztem, hogy átment a testemen a Halál és ami a legmeglepőbb volt, nagyon kellemes érzés futott át rajtam, olyan, mikor valami enyhe, símogató déli szél csapja meg az embert. Nem tudtam mire vélni az esetet.
Néhány perc múlva megszólalt a telefon, és a Bátyám felesége hívott fel és az volt az első mondata, hogy "nagy baj történt".
Rögtön tudtam, hogy a Bátyám meghalt.

Néhány éve én is ezért voltam ebben biztos.

No, de mi van, ha ezt a kollektív tudatalattiból veszik ki az érintettek?

13 szint: a legfelső, vagy Isteni

alatta 7 nem fizikai

ez alatt 5 fizikai

Én az 5 fizikainak is az alján vagyok, valahol!

A lényeget tekintve egyébként valóban az történik, amit a buddhizmus tanít!

Ez tuti!

A dilemmám: egy fizikai testben, és utána más létben, vagy valóban létezik a reinkarnáció?