Bizonyíték Wass Albert ártatlanságáról - egy új könyv által
[2005-02-02 - 12:04:24]

Wass Albert igazsága – A gróf emigrált, az író otthon maradt című könyv jelent meg a Szabad tér Kiadó és a Czegei Wass Foundation közös kiadásában.

A könyv Wass Albert öt fia megbízásából íródott, akik felkérték a magyarországi Raffay Ernő történészt és Takaró Mihály irodalomtörténészt, hogy tisztázzák Wass Albert háborús bűnösségének illetve antiszemitizmusának vádját, egyidejűleg kihangsúlyova irói jelentőségét a magyar irodalomban.

A kötet harmadik szerzője Vekov Károly, aki az elmúlt ciklusban romániai parlamenti képviselőként hozzájuthatott a Securitate archívumában lévő Wass-anyagokhoz, az 1946-os úgynevezett népbírósági per kihallgatási jegyzőkönyveihez és több más fontos dokumentumhoz. Ezek alapján bebizonyította, hogy a Wass Albert és édesapja elleni kolozsvári per a kormány tudtával meghozott koncepciós intézkedés volt.

A kolozsvári bemutatóra 2004. február 3-án, csütörtökön, délután 18 órától kerül sor a Gaudeamus könyvesboltban.

Marosvásárhelyen is bemutatják a kötetet az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) szervezésében, 2005. február 4-én, pénteken délután 18 órától a Diakóniai Intézet Bocskay termében.

Kirándulás Erdélybe
Makrai Péter honlapja
http://www.geocities.com/TheTropics/Shores/8520/index_h.html http://www.geocities.com/pmakrai/2004.html

Rekviem Fülöp Dénesért

Tisztelt Gyászoló Gyülekezet! Drága Ila, Zsuzsa, Dini, András, Bogyó!

Nekrológot csak akkor ír és mond az ember, ha az elveszített barát, kedves vagy ismerős hiánya miatt mérhetetlen fájdalom szorongatja a lelkét, a szívét, a tudatát, egész lényét.
Egyetlen hét leforgása alatt két őszinte és nagybetűs Ember barátomat veszítettem el, nem tudok magamhoz térni, keresem a helyem és önmagam, abban a világban, amelyben szellemi tejtestvérem, földim, Fülöp Gábor Dénes sincs többé.

Az erdélyi magyarságnak nagy halottja van! Mondanám: az egész magyar nemzetnek, ha “a kétszer kettő józanságával” nem tudnám, hogy 2004. december 5-e óta a magyar nemzet nincs többé! Élt 1100 évet!

“Kincses” Kolozsvárról jövök, ahol órákon át bolyonghat az utcákon az emberfia úgy, hogy még véletlenül sem hall magyar szót. Következik Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely?

Mindezt azért említem, mert akit most temetünk, mindenkinél jobban hitt abban, hogy az “erdélyi végzet” helyett az “erdélyi küldetés”-t kell erkölcsi, emberi imperatívusszá emelni. Finom esze, tiszta lelke rezdüléseivel megsejtette azt, amit Amerikában, Stockholmban vagy Párizsban már régen tudnak: az erdélyi ember – sajátos körülményei jóvoltából – később lép be ugyan a szellemi, tudományos forgóajtóba, de mindenki mást megelőzve lép ki onnan.

Mert erdélyi sajátosság az, hogy a Kőrösi Csoma Sándorok éppen olyan elzárt, ölelésnyi kisfalukból indultak el, mint az alsósófalvi Fülöp Gábor Dénes. Tudatosan választottam első, a Forrás-sorozatban megjelent kötetem címének az Alsósófalvát egyfajta piedesztálra emelő Pogány fohászok faluja metaforát. A nagyvilág, s benne mi magyarok is, sokszor állunk értetlenül a Felső- és Alsósófalva-szerű rejtélyek előtt. Bár a gének, a DNS-minták, génjelek ugyanazok, az egyik, Felsősófalva, a Tamási Áron által megénekelt csillagszórós mókát, ugratást, Ész Mózsikat és “sóvidéki társasjátékokat” termett, a tőle egy kilométerre sem lévő alsósófalvi rokonaik pedig csupa komor balladát, a Sükösd Ferenc csodálatos képein felragyogó szellemi vulkánokat.

Micsoda föld lehet, amelyhez ilyen hűséggel lehet ragaszkodni? Csodálatos föld! Beletemetik az ősöket, a testvéreket, a rokonokat, és kikel belőle a művészet, a páratlanul gazdag folklór-, viselet-, népdalkincs, egy sajátos univerzum.

Fülöp Dénes ebből a világból indult, lélekben ide tért vissza, itt vált életeszményévé az erdélyi magyarság sok-sok gondjának vállalása: “Van költő, kinek lelke kürt, / És riadót az Idő fúj bele, / És hangját szikla-lelkek verik viszsza, / És hangjával egy ország lesz tele…”

Azért választottam a Reményik-idézetet, mert Fülöp Gábor Dénes is “szelíden” volt bátor, hangján székely falvak és kisvárosok hangja szólt, az ellentétek feloldására a Kós Károly-i “diskurálást” ajánlotta, mert tudva tudta: nincsen turáni átok, csak mérhetetlen emberi butaság.

Fülöp Dénessel valóban szellemi tejtestvérek voltunk. Jó harminc évvel ezelőtt néhányan megálmodtuk a Sóvidék monumentális monográfiájának megírását, közkinccsé tételét. Amikor nálam házkutatás volt, és elvitték kézirataim, jegyzeteim egy részét, együtt menekítettük Székelyszentistvánról – és nem Hármasfaluból, ahogyan a hatalom kívánsága szerint a köztudatba befészkelte magát ez a valójában nem létező elnevezés – a levéltári dokumentumokat, feljegyzéseket.

Együtt voltunk 1996-ban is, amikor egykori sorstársaival, mintegy 40 erdélyi magyar ötvenhatos elítélttel végigjártuk, filmre rögzítettük börtönéveik, golgotajárásuk fontosabb stációit.

Ott, a Duna-delta egykori poklainak színhelyén született az erdélyi magyar 56 egyik legfelkavaróbb írása, a Rabok karácsonya, amelynek szerzője Fülöp Gábor Dénes volt. Ma is látom az arcodat, a mozdulataidat, amint vallomásos pillanataid egyikében elénk tártad: a csontfagyasztó deltai hidegben szalmával tömtétek ki a késéles nád által cafatokká szabdalt rabruhát, hogy valami meleget tartson.

Gyászoló testvéreim és barátaim! Fülöp Dénes annak a politikai pernek volt a fővádlottja, amelyben sorstársát, Soós Ferencet előbb halálra ítélték.

Böjte Sándor, a több mint 400 árva gyermeket nevelő Böjte Csaba, dévai ferencrendi szerzetes édesapja emberfeletti fájdalmában önkezével lyukasztotta ki a saját hasfalát, mert titkon azt remélte, ezáltal csökken a fájdalom. Belehalt a szenvedésekbe!

Fülöp Dénes íróember is volt, aki veretes tanulmányokban népe, nemzete legfájóbb és legégetőbb sorskérdéseit feszegette. A Vártemplom lépcsőjénél tartóztatták le, vitték láncba verve és repülőgéppel Kolozsvárra. Immár az égi íróasztalnál összegzi az 1959. július 5-ével kezdődő börtönéveinek csak általa ismert titkait. Mennyire örült, amikor átadtam neki szenvedéstörténetének teljes dokumentációját!

Fülöp Dénes legfőbb műve azonban a marosvásárhelyi Vártemplom népének, ötezres egyházközösségének elődjeiét messze túlszárnyaló szolgálata volt. A Vártemplomért szorult háttérbe az írás, Alsósófalva históriájának végleges formába öntése.

A Csoóri Sándor-estet, a magyar reformátusok világtalálkozóját szervezte, állandóan építette a gótikus termet. Pontosan tudta: az Ő küldetése a 38 országgyűlés színhelyéül szolgáló, II. Rákóczi Ferencet nagyságos fejedelemmé emelő, Erdély legnagyobb református templomaként emlegetett Istenháza hűséges szolgálata.

1989. december 22-e után a marosvásárhelyi Vártemplom vált az erdélyi segélyszolgálat egyik legfontosabb központjává. Abban az eufórikus hangulatban Fülöp Dénes már megfogalmazta a Calepinus nyelviskola, az öregotthon, az árvaház, az utcagyerekek étkeztetését végző “Pici-ház”, a nagycsaládosok azóta is működő intézményének gondolatát. Mert Fülöp Dénes azt is tudta, hogy ugyancsak Erdély sajátossága, hogy minden nagy gondolat, az erdélyi magyarságot valóban felemelő terv, elképzelés mögött rendszerint egy lelkipásztor áll.

Fülöp Dénes nagy érdeme, hogy mert szenteket álmodni! Felsorolni is nehéz, mennyi nagyszerű elképzelés vált valóra az Ő gondolatai nyomán. “...amíg itthon vagyunk: / Bizony bíbor és bronz és arany / És örökkévaló szent szépség vagyunk.”

Jelképesnek érzem, hogy temetésén Tőkés László Királyhágó-melléki református püspök hirdette az igét: sokszor voltam boldog koronatanúja, részese szellemi, lelkészi ikertestvériségüknek.

Fülöp Dénes halála nyomán hatalmas űr keletkezett. Bár sarkunkat ebben a pillanatban a halál vize mossa, egész lényével arra döbbent rá, hogy élünk, s aki él, annak “egyetlen szülőföldje és sok-sok kötelessége” van. Csak a mostanihoz hasonló fájdalmak emlékeztetnek arra, hogy a szenvedés, a gyötrelem sem hiábavaló...

Drága Dénes! Barátunk, barátom voltál! Együtt örvendtünk három fiad és lányod eszmélésének, a néppel, a nemzettel való teljes azonosulásuknak. Ott fenn, a Mennyeknek országában hamiskás mosollyal nyugtázhatod: nem volt hiábavaló 74 évre szabott életed! Azok állják most körül sírodat, akiket legjobban szerettél, s akik Téged is legjobban szerettek.

Itt vagy velünk, itt vagy közöttünk:
“Tudnod kell, Népem, hogy én itt hogy jártam: / Szédülő fejjel és halálra váltan / Amíg Neked az üdvösség borát / És az örökéletet prédikáltam.” (Reményik Sándor)

Életműved kerek egész, nem maradt torzóban. Ebből merítünk erőt mindannyiszor, amikor megtorpanunk, amikor magunkra maradunk. A Gondviselő Isten őrizze meg nagy és szent álmaidat! Fülöp Gábor Dénes, mindig velünk maradsz…

(Elhangzott 2005. január 21-én a marosvásárhelyi református temetőben, Fülöp Dénes sírjánál.)

Tófalvi Zoltán

A bukaresti Blue Air légitársaság márciustól indítja el a Marosvásárhely–Budapest légi járatot, mivel a monopóliumhelyzetet élvező Tarom a román–magyar keretegyezmény ellenére sem engedélyezte a Malév-gépek vásárhelyi leszállását. A marosvásárhelyi repülőtér vezetősége reméli, hogy az új kormányzat nem gördít akadályt a nemzetközi repülőtér fejlesztésének útjába.

Hosszú éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a monopólhelyzetet élvező román állami légitársaság beleegyezzék a Marosvásárhely–Budapest légi járat működtetésébe.

Semmibe véve a román–magyar, légi járatok működtetésére vonatkozó egyezmény kitételeit, a konkurenciára hivatkozó Tarom eddig minden magyar részről érkező kezdeményezést megvétózott. Három évvel ezelőtt a kérvényezett Budapest–Marosvásárhely járat helyett a Budapest–Iaºi útvonalat hagyták jóvá, amelyet a magyar fél nem vett igénybe. A tavalyi, újabb próbálkozás Nagy-Britannia bukaresti követségének támogatását is élvezte, azonban a román légitársaság vezetősége hajthatatlan maradt.

„Az ősszel is tárgyaltam Miron Mitrea akkori közlekedési miniszterrel, aki megmondta: a román hatóságoknak nem érdekük, hogy a magyar fél járatot indítson Marosvásárhely és Budapest között” – fejtette ki a Krónikának Marosvásárhely alpolgármestere, Csegzi Sándor, a repülőtér vezetőtanácsának tagja. Csegzi elmondta, hogy a Tarom repülőgép hiányra hivatkozva utasította el a járat beindítását.

Az először március 28-án landoló 140 férőhelyes Boeing 737-es gépet hetente három alkalommal indítja a Bukarest–Marosvásárhely–Budapest légi vonalon a hazai Blue Air. Runcan, a repülőtér parancsnokának reményei szerint egy pesti út fapados ára semmiképp nem haladja meg a 45 eurót, míg a Bukarestbe való utazás nem lesz több 20 eurónál. Jelenleg az ATR 42-es gépeket használó Tarom 65 euróért kínálja a Vásárhely és Bukarest közötti jegyet.

A marosvásárhelyi nemzetközi repülőtér vezetőtanácsa szemléletváltást vár a kormánytól is. „Ha az új kormány nem tud segíteni, ne tegye azt, amit a régi. Hagyjon dolgozni, mert mi magunk is képesek vagyunk boldogulni” – mondta Runcan.

Mint ismeretes, Miron Mitrea volt közlekedési miniszter több nemzetközi fejlesztési programból hagyta ki a marosvásárhelyi repülőteret. A szaktárca azzal indokolta álláspontját, hogy fölösleges három, egymáshoz közel lévő nemzetközi légikikötőt fenntartani. Az uniós alapokat Mitrea a kolozsvári és nagyszebeni repülőterek felé irányította.

„Mindezek ellenére a megyei önkormányzatnak köszönhetően sikerült előrelépnünk és leköröznünk a másik két repteret. Tavasszal új épületszárnyat avatnak fel, majd a teljesen felújított pályavilágítást is átadják. Ugyanakkor, egy kis szakasz kivételével, végre sikerült bekeríteni a röpteret, ami az egyik legfontosabb biztonsági feltételnek számít. Az elmúlt években gyakran előfordult, hogy a repülők leszállása előtt a reptér alkalmazottai őzek kergetésére kényszerültek.

A repülőtér vezetősége reméli, hogy a továbbiakban Marosvásárhely polgármestere is másként viszonyul a légikikötőhöz. Az önkormányzat által megszavazott évi 5,8 milliárd lej támogatás helyett, 2004-ben Dorin Florea mindössze 2,8 milliárd lejt utaltatott az intézmény számlájára.

Stefan Runcan szerint ezt is csupán Csegzi Sándor és Kolozsváry Zoltán tanácsos hathatós lobbijának köszönhetően. „Reméljük az idéntől nem lesznek hasonló gondok, mert hatékonyabb együttműködési lehetőségen dolgozunk, melyben a várost is érdekelté szeretnénk tenni. Tudjuk, hogy a repülőtér soha nem lesz nyereséges, de közép- és hosszú távon, közvetett módon Marosvásárhely mindenképpen nyerhet az együttműködésből” – mondta el Csegzi Sándor.

Esik a hó, az első hó. Hideg van. Nagyon fázom. Zötyög velem a villamos. Megyek, mert mennem kell. Mintha porcukor lepte volna be a templomot. Kikukucskálok az ablakon. Úgy elgondolkodom, hogy elfelejtek leszállni. Már késő, mikor észbe kapok. A villamos már csenget s száguld is keresztül a Dacia hídon. Nézem a vén Köröst, ahogyan kettészeli a várost. Még nem fagyott be teljesen.

Megérkezem. A Kis Piros mellett baktatok, s Adyra gondolok. A Garasos hídon átkelve újra a Köröst bámulom, s már nem is fázom oly nagyon. A jó meleg Múzeumteremben felragyog a szemem, amikor ismerős arcokat látok. Sokan eljöttek. Szépen megtelt a Lorántffy Református Egyházi Központ.

Hamarosan el is kezdődik az előadás. Neves meghívott köszönti a közönséget. A közel kétórás előadás meghitt hangulatú. Pomogáts Béla lelkesen beszél. Nyírő József: A székely nép krónikása című könyvújdonságot, a csíkszeredai Pallas Akadémia legfrissebb, 300 oldalas kiadványát méltatja. A könyv esszégyűjtemény a Nyugat kritikusainak és mai irodalmároknak a tollából. Az irodalomtörténész vendég válogatta össze s látta el előszóval. Ez a negyedik könyv, amelyet Nyírőnek szentelt a kiadó.

Nyírő József, hasonlóan Wass Alberthez, az erdélyi sors letéteményese – mondja Barabás Zoltán költő, az est házigazdája.

Pomogáts Béla elmeséli, gyerekfejjel kezdett Nyírő-regényeket olvasni. 1988-ban írta első tanulmányát Nyírőről, majd számos kötethez előszót. Elmondja, mi késztette arra, hogy a Madridban hosszú évtizedekig száműzetésben élő íróról irodalmi tanulmányokat gyűjtsön csokorba, s itt, Erdélyben is megjelentesse.

Pomogáts a könyvbemutatón terveiről is beszél. Az évente megrendezett Reményik Sándor-konferenciákon elhangzott előadásaiból készül összegyűjteni egy kötetre valót.

Barabás Zoltán felidézi, hogy Reményik gyakran jött Váradra a Premontrei-templomba, lelki gyakorlatra. A közönség soraiból néhányan kérdéseket tesznek fel, s közösen taglalják a Nyírő-kötetet. A felszólalók kifogásolják, hogy senki sem cáfolja meg a világhálón magyar írók ellen folyó gyalázkodást.

Az erdélyi magyarságnak meg kell találnia önmagát – hallom még, s ezzel a gondolattal indulok hazafelé a hideg téli estén. A villamosmegállóban kedves társaságom akad, elbeszélgetünk Nyírőről, az életről. Szomorkodunk, hogy még ilyen jutányos áron sem tudjuk megvásárolni a könyvet. Sebaj, mondom magamban, azért én is el fogom olvasni, egyszer majd, remélem...

Lovas István nyílt levele Tőkéczki Lászlónak
2005. január 27.

TŐKÉCZKI LÁSZLÓ
egyetemi tanár és publicista

Kedves Laci!

Nem írtam volna hozzád nyílt levelet akkor, ha csak a Magyar Nemzet január 19-i száma 6-ik oldalán Az ellenzék lehetősége és mozgástere főcímmel és A nyilvánossági játék csapdája és a megélheti realitások – Az ellenfél gyengéit kellene keresni alcímmel megjelent cikked olvastam volna.

Csakhogy a másik oldal elektronikus sajtóját figyelő barátom említette, hogy a Klub Rádióban kijelentetted: „radikálisok”, mint én és Malgot.

Most ezt a szerencsétlen Malgotot hagyjuk. Ha viszont netán barátom rosszul hallotta, akkor bocsánat, de ez lényegében nem sokat módosítja mondanivalómat. Annyiban persze feltétlenül, hogy én egy idő óta már annyira „radikális” lettem, hogy a másik oldal karakterisztikusabb médiájában magát a megszólalást helytelennek tartom, a saját táborunk tagjainak ottani elmarasztalását pedig megengedhetetlennek.

Röviden elmondom, miért gondolom így. Nem értek egyet azokkal, akiknek az a véleményük, hogy a kormánypárti média mindig ugyanolyan aljas volt, mint most.

Nem akarom felsorolni a „minőségi” mélybe ugrás több példáját, de azok közé feltétlenül odatartozik Kondor Katalin, a Magyar Rádió elnökasszonyának tudatos ügynöközése, és Kósa Lajos, a teljesítményében briliáns fideszes polgármester többszörös és szintén tudatos, undorítóan módszeres lejáratási kísérlete, szintén a Németh Péter-féle Népszavának nevezett lapban. És idetartozik a másik oldal médiájának tudatos felszólítása ellenzéki vezetők és újságírók legyilkolására. Ezek már nem a demokrácia intézményeire jellemző vonások, hanem a világból nagyrészt kimúlt szovjet típusú gyakorlatok. Nem véletlen, hogy amikor legutoljára rákérdeztem egy flamand europarlamenternél, vajon szerinte ilyenek hol történnek, ő Kubára tippelt.

Megértheted, hogy a másik tábor médiájában a szereplést nem tartom elfogadhatónak. Ami természetesen szubjektív vélemény és mindenki a maga ízlésének megfelelően cselekszik. Például akár kezet rázhat Német Péterrel vagy a gyilkosságért kiáltó műsorért felelős Fiala úrral, akit a keresztény egyház jutalomként a Nap-kelte kérdezőjévé avanzsált és két új műsorral jutalmazott. (Hogy miért a keresztény egyház? Erre később rátérek.)

Ez a megszólalásod a Klubrádióban azonban egy harmadik hibával is terhes volt.

Ugyanis lovat adtál a másik oldal azon, általa kardinális kérdésként kezelt törekvésének, hogy „radikálisnak” nevezzen mindenkit a mi oldalunkon, aki egyszerűen leírja azt, amit a saját szemével lát, a saját fülével hall és a saját eszével mindebből összerak.

Vegyünk egy egyszerű példát. Ha én kijelentem, hogy George W. Bush tömeggyilkos, akkor a magyar politikai establishment idegesen megráng és kapásból radikálisnak nevez. A baloldali brit Guardian (amelyet nagyon szeretek idézni nem csak azért, mert a világ egyik legjobb lapjának tartom, amelynek internetes olvasottsága mellékesen és szerencsére a világon a legnagyobb, hanem azért is, mert ezzel az ellentábor igen gyakori ideggörcsöt kap: képzelheted, milyen nehéz „valóságképükbe” illeszteni egy „szélsőjobboldali” sátánt, akinek a kedvenc lapja Nagy-Britannia vezető értelmisége által a legmértékadóbbnak tartott, egyébként baloldali újság) újságírói előtt viszont ugyanez a kijelentés nagyjából annyi érzelmi reagálást váltana ki, mintha azt mondanám, hogy Londonban télen nem havazik.

Hogy miért? Mert a második beiktatási beszédén a „szabadság” és „demokrácia” szavakat több tucatszor használó amerikai elnök az iraki háború megindítása óta, főleg az amerikai hadsereg bombázásai által mintegy százezer iraki polgár halálát okozta.

Tehát Bush tömeggyilkos.

Kérdezd meg ugyanerről a kérdésről Somogyi Ferenc jelenlegi külügyminiszter urat, vagy Martonyi János volt külügyminiszter urat (akinek külügyminisztériumában – és most ismét „radikálisat” mondok – pezsgőztek a szocik 2002-es választási győzelme után). Vagy Simonyi András jelenlegi, vagy Jeszenszky Géza volt washingtoni nagykövetet.

Tényleg: szerinted Bush tömeggyilkos?

Mert ha igennel válaszolsz, akkor te is radikális vagy. Az ő szemükben. Hiszen igazat mondasz. Százezer ártatlan ember megölésének fő felelősét ugyanis tömeggyilkosnak KELL neveznünk.

A példákat vég nélkül sorolhatnánk. Természetesen a saját országhatárainkon belül vett példákat is. Neked igazán tudnod kel, hogy a másik oldal stratégiai okokból bélyegzi radikálisnak azokat, akik egyszerűen leírják a valós helyzetet.

Shakespeare-rel szólva, őrültségükben (természetesen) van módszer. Ugyanis ha nem ezt tennék, a számukra előnytelen valóságnak legitimitást biztosítanának, amitől a legjobban félnek. Ők a virtuális valóság valóságosnak való ábrázolásából élnek.

Nekik az a valóság, amit Gyurcsány hazudik az országról. Vagy az, amit az itt lebzselő holland tudósítók hazudoznak Magyarországról lapjaikban. Radikális pedig az, aki azt kiabálja, hogy az ég kék, ha kék és azt, hogy a király meztelen, ha nincs rajta ruha.

A másik oldalnak klientériájukkal el kell hitetniük, hogy az a valóság, amiről mi beszélünk, az a tények radikális eltorzítása. És annál jobban nem tartanak semmitől, mint attól, aki vagy ami a valóságot mondja ki. Ezért nem nyilatkoznak a Vasárnapi Újságnak, a Demokratának vagy a Magyar Nemzetnek. Ha pedig van egy olyan médium, amely még a tabuk dolgában is kimondja azt, amit minden épeszű ember tud, érez vagy sejt, akkor az a fő céltábla. Tégy egy mentális próbát.

Tamás Gáspár Miklós, a rutinírt hazudozó azt írta, hogy az ifjabb Hegedüst felmentő bíró és a bírói kar nagy része antiszemita. Hogy ez hazugság, azt nem csak a mi táborunk tudja. A másik oldal pedig úgy tett, mintha nem éppen e kijelentés lett volna radikális és a pojáca filozófus mellé állásukkal olyannyira megfélemlítették az ügyészséget, hogy az nem merte jogilag felelősségre vonni a vádaskodót, akinek cikke után még fizikai atrocitás is érte a bírót.

De mi lenne akkor, ha valaki azt írná le, hogy bírónők és bírók – elsősorban a Pesti Központi Kerületi Bíróságon -, cionisták és már az ügyek kiszignálásnál előre tudni lehet, hogy kit ítélnek el és kit mentenek fel? Az lenne a radikális, aki ezt kimondaná, ugye? Sőt, nagy eséllyel bekerülne a globálisan szaporodó antiszemitizmus kötetekbe.

Vagy aki azt állítaná, tudja, hogy Fialának megjutalmazása mögött kik állnak.
Vagyis a „radikalizmus” vád sarkalatos, stratégiai kérdés, amellyel csínján kell bánni. Olyan csínján, hogy – még annak árán is, hogy ez a levél a példák miatt netán a szükségesnél hosszabbra sikeredik és így egyesek szemében unalmassá válhat – erre még visszatérek.

De előtte teszek egy kitérőt a Magyar Nemzetben megjelent cikked néhány állítására.

Bírálod azokat az újságírókat, akik – és most tömörítem mondanivalódat – radikálisabb cselekedetre szólítják fel az ellenzéket. Ezt írod: „Aki jobban tudja, hogy mit kell(ene) csinálni, az nevezzen be a politikai arénába! Ez nem a kritikátlanságot jelenti, de azt igen, hogy ha jó tanácsot adni, türelmet ajándékozni nem tud valaki, akkor hallgasson – vagy alapítson új pártot.”

Márpedig ezzel lényegében azt akarnád, hogy a világon a demokráciák közül egyedül Magyarországon ne adhassanak „radikális” tanácsot újságírók politikusoknak.

Miért legyen egy amerikai újságíró joga a választók egyébként jó részének kívánságát közvetítve azt ajánlania az elnöknek, hogy bombázza le Kubát/Iránt/Észak-Koreát?

De egy magyar újságírónak még az a joga se lehessen, hogy az ellenzék legnagyobb pártját olyan magatartásra buzdítsa, amely gyakorlatilag minden más demokráciában az ellenzéki párt mai, modern magatartásának szinte alfája és omegája? Vagyis erőt sugározni, és csapásra ellencsapással válaszolni?

Miért ne írhatná le éppen Magyarországon egy újságíró, hogy hazardírozik az, aki azt hiszi, a saját választók arcára nem kell rendszeresen mosolyt fakasztani, politikailag aktív állapotban tartani őket, mert 2006-ban igenis óriási a veszélye annak, hogy kicsi lesz a választási részvétel? Amelynek egyik oka éppen az lehet, ha az ellenzéki párt a saját választóit nem babusgatja? És miért baj, ha egy újságíró olyannyira „radikális”, hogy le meri írni: az ingadozókat a kampány utolsó néhány hetében kell(ene) irdatlan szociális demagógiával áthozni, nem pedig most udvarolni nekik, hiszen olyan emberekről van szó, akik a másik oldal öt forinttal nagyobb ajánlatára mindent elfelejtenek, amit nem öt perccel korábban mondtak nekik? Ez lenne radikalizmus?

De most visszatérek a beígért példákra. Amelyeket találomra választottam ki. Hogy bemutassam, mi a valódi „radikalizmus” és azt, hogy ennek máshol mi a jutalma, nem pedig elmarasztalása vagy büntetése. Ugyanis csak nálunk lehetséges az, hogy nem tartják eszementségnek annak az elítélését, aki szavazatokat hoz, függetlenül attól, mekkora baromságokat mond. Ha mond.

Szándékosan választottam ki egy embert a lehető legszélsőségesebbek közül, hogy minél nehezebb dolgom legyen. A választás Pat Robertson „keresztény elevangelistára” esett, aki a Republikánus Pártot minden erejével támogató Keresztény Koalíció alapítója.

Néhány idézettel szolgálok neked tőle. Robertson szerint a feminizmus „olyan szocialista, családellenes politikai mozgalom, amely arra bátorítja a nőket, hogy elhagyják férjüket, megöljék gyermeküket, boszorkányokká alakuljanak, elpusztítsák a kapitalizmust és leszbikusokká váljanak”.

Robertson a „The 700 Club” tévéprogramban kijelentette, hogy ha egy atombombát robbantanának fel az amerikai külügyminisztériumban, az jót tenne az országnak. Ezt 2003. szeptemberében mondta.

Egyik kijelentése pedig így hangzott: „Az Antikrisztus minden bizonnyal egy ma Izraelben élő zsidó”. De mivel a Keresztény Koalíció eszement teológiai okokból támogatja Izraelt, Pat Robertsont 2002-ben az Amerikai Cionista Szervezet Izrael Barátja díjjal tüntette ki. Ez egyike 21 jelentősebb kitüntetésének. 1984-ben a Nők Nemzeti Republikánus Klubja „Az Év Férfiújává” választotta.

1992-ben a Newsweek szerint Amerika 100-as kulturális elitjének egyike Pat Robertson volt.

Pat Robertsont, ezt a hatlövetű barmot, a Republikánus Párt egyetlen vezetője sem meri egyetlen szóval sem bírálni. Akár a republikánus párti sajtó, beleértve természetesen a legnépszerűbbé vált televíziós állomást, a Fox News-t.

Na, Laci, ezért ne bíráld te se ezt a lapot, a jobboldali „radikálisokat” és senkit, aki anélkül szerez híveket a jobboldalnak, hogy akkora ökör legyen, mint Pat Robertson.

Forrás: (Magyar Demokrata)

A magyarok érzéseiről Trianonnal kapcsolatban

I.

A magyar lakosság egy részének közhangulatát motiválja -az anyagi életszínvonaltól függetlenül- egy történelmi, tapasztalati tényező.

Olyan alap-pesszimizmust kiváltó társadalmi, pszichológiai momentum ez, amely radikálisan elüt, -MEGKÜLÖNBÖZTETŐ VONÁS- a környező országok polgárainak "gutgesinnt" életérzésétől, amely az ő számukra az utolsó évszázad NEMZETI SIKERÉLMÉNY sorozatából fakad.

Az 1920-as TRIANONI rabló békeszerződésre gondolok, amely a szomszédos országok területét jogtalanul (igazságtalanul) megnövelte az I. világháború előtti Magyarország területének kétharmadával.

Ez nemcsak az ásványkincseink, szép városaink, falvaink eltulajdonítását, nemcsak az ország vérkeringését jelentő utak, vasutak, folyóvizek hálózatának a szétszaggatását jelenti, de durván széttépte a NEMZETTEST organikus kapcsolatszálait, a magyar családok közötti rokoni szálakat is.

A megcsonkított Magyarország traumája máig ható nemzeti gyászként él sok magyar szivében (kivéve a kozmopolita, internacionalista és lumpen rétegeket).

Még ma is benne van az emberek tudatában (amit a kommunista rendszer ideológusai vertek bele): a "bűnös-nemzet" rágalom!

Ebből fakad az, hogy még ma sem merjük VILÁGGÁ KIÁLTANI nemzeti sérelmeinket, mert -úgymond- ez sértené a románok, szlovákok, szerbek NEMZETI ÉRZÉKENYSÉGÉT.
Magyarán azok tisztátalan, sötét LELKIISMERETÉT, akik elrabolták országunk több mint felét.

Ezt a gyalázatos tettet a francia Clemenceau ütötte nyélbe 1920-ban azzal az aljasan rövidlátó koncepciójával, hogy a németbarát Magyarország körül létrehoz egy németellenes KISANTANT-övezetet egy területileg is megerősített Csehszlovákiával, Romániával és Jugoszláviával.

Ez a HATÁRRENDEZÉS azóta többször(napjainkban is) csúfosan levizsgázott és összeomlott.
Lásd a Csehek-Szlovákok és a Szerbek-Horvátok megismételt szétszakadását, amelyet követni fog ROMÁNIA-ERDÉLY különválása is.

Mert Transsylvánia történelmi múltja, tradiciói, vallása, kulturális-civilizációs élményei, -de nem utolsósorban az önálló gazdasági ÉRDEKEI- ma is annyira elütnek a balkáni-bizánci Regáttól, mint mondjuk Horvátországé Szerbiától.
http://www.geocities.com/TheTropics/Shores/8520/index_h.html
*

II.

MAGYARORSZÁG 2005. január havában

"Tartozott Magyarországhoz is, na!
... Ja megvan, Erdély, na!"

Néhány napja Nyíregyházán jártam, 80 km a határtól, az országúton, 60 légvonalban. Vásárolnom kellett néhány babacuccot, ezért hosszasan kerestem egy ilyen boltot és rá is akadtam egy sarkon. Kedves, ötven körüli asszony volt a kiszolgáló, hamarosan előkerült kolléganője is, hasonló korú hölgy, mindent megmutattak, elővettek, dícsértek, ahogy kell, vásároltam is, több mindent. Nem voltam egyedül, s míg társaim még válogattak, beszédbe elegyedtem a két hölggyel.

Hogy havazik, meg hideg van, mire én, hogy látnák csak nálunk, Csíkszeredában (aznap volt a Hargitán az útlezárás a nagy havazás miatt)

"Ja, -mondják erre-, Csíkszereda, az ugye Románia?"

Hm, mondom, igen...

Erre a másik:
"valahonnan onnan van Anikó is, na, hogy is mondják annak a helynek?

Na, tartozott valamikor Magyarországhoz is, ...

na, mondjad már!

Ja, megvan, Erdély, na!..."

Csak álltam és bámultam, aztán gyorsan kimentem a havazásba...

Körössy Miklós

Bibarci ember
hozzászóló
száma: 3358

elküldve január 21, 2005 13:22

Tegnap rendkívüli ülés keretében a Bacon községi tanács visszavonta november végén hozott, a székelyföldi autonómia-népszavazásról szóló határozatát.

Bár Bardocz Csaba polgármester, az RMDSZ-es és a független tanácstagok is újólag kinyilvánították az ügy iránti elkötelezettségüket, "a jelenlegi politikai állapotot", — György Ervin prefektus kényes helyzetét — figyelembe véve a tizenhárom községi képviselőből tizenketten (az eredeti döntés mellett mindössze Benedek Huszár Márta tartott ki) a visszavonás mellett szavaztak.

Bardocz Csaba polgármester elmondta: szakemberek olyan jogi véleményeket fogalmaztak meg, miszerint a jelenlegi román törvénykezés miatt a prefektúra mindenképp győzni fog a közigazgatási bíróságon, ezért ajánlotta, hogy semmisítsék meg a népszavazást kimondó novemberi határozatukat.

Véleménye szerint az RMDSZ-nek el kell érnie, hogy a parlament és a szenátus változtasson a népszavazás kiírásáról szóló törvényen. Talán ha a megyében nemcsak Illyefalva és Bacon, hanem még jó néhány önkormányzat csatlakozott volna a kezdeményezéshez, a helyzet másképp állna, s az, hogy most a Székely Nemzeti Tanács felajánlására Kincses Előd bérmentve elvállalná a képviseletüket, szép gesztus, de kissé későn érkezett — tette hozzá.

Lakatos Gyula, aki a per vállalását megszavazó ülésen egyedüliként tartózkodott a szavazástól, támogatta a polgármester álláspontját, és felesleges pénzkidobásnak nyilvánította a perköltségeket. Balogh Irma is egyetértett az előtte felszólalókkal, és kifejtette: valószínűleg néhányan szégyellni fogják, ha a visszavonás mellett szavaznak, de valójában büszkéknek kellene lenniük, hiszen ők a legtöbb önkormányzattól eltérően legalább megpróbálták a nehezebbik, a nemesebb utat is.

Benedek Huszár Márta a várható döntés miatti csalódottságát fejezte ki. Véleménye szerint itt nem perköltségről vagy a megelőlegezhető kudarc elkerüléséről van szó, hanem arról, hogy az RMDSZ felsőbb szerveinek kell szolgálatot tenni, hiszen ha nem lépnek vissza, György Ervin prefektusnak folytatnia kell ellenük a pert, s ez rossz fényt vetne a szövetségre, elvégre néhány hónappal ezelőtt, a parlamenti választásokkor még az Együtt az autonómiáért jelszóval korteskedtek. Ő úgy érzi, inkább elviselhető lenne a község polgárai számára, ha egy hivatalos állami szerv mondaná ki, hogy kezdeményezésük törvénytelen, mintsem kiderüljön: az általuk megválasztott tisztségviselők elárulták őket.

Lakatos Gyula nézete szerint, amikor elfogadták a határozatot, más politikai helyzet volt, most viszont nem lenne ésszerű, ha a frissen beiktatott prefektust kényes döntés elé állítanák, illetve ha "nem vetnék alá magukat az RMDSZ felsőbb szerveinek".

Demeter József független képviselő elmondta, hogy bár egyetért Benedek Márta érvelésével, s azt is nyíltan ki meri mondani, hogy szégyelli magát, amiért tíz nap leforgása alatt más elképzelést fog támogatni, "de be kell látni, hogy a szív és az ész közül most utóbbi az eredményre vezető".

A Péter Attila ülésvezető felkérésére megejtett szavazáson a tizenhárom képviselő közül mindössze Benedek Huszár Márta szavazott az elkezdett út folytatása mellett, így a népszavazást kiíró novemberi határozatát a baconi tanács visszavonta.

Hecser László

Nyilvánvaló, hogy a státusziroda vezetője, vagy az újságíró (esetleg mindketten) hadilábon állnak a matekkal.

Ez elég szomorú.

Ha öten adták vissza, akkor ezt csak minden százezredik magyar igazolványos tette.

De ha minden ezredik visszaadta, akkor 500 igazolványa van Gyurcsányinak!

Nem elég magyarkodni, - számolni tudni is illene!

Csökkenôben a magyar igazolvány igénylése

A kedvezménytörvényt gyakorlatba ültetô státusirodákat 2002. januárjában nyitották meg. A kezdeti lelkesedéssel járó ügyfélözönlés azóta, érthetô okokból, alábbhagyott. Egyrészt, aki sürgôsen igényt tartott rá, már régen kiváltotta magyar igazolványát, másrészt, adott kedvezmény elnyeréséhez már nem volt rá szükség. De befolyásolta az érdeklôdést a sikertelen népszavazás is. A csökkenô ügyfélérdeklôdés miatt felmerült a 21 státusiroda átszervezésének a szükségessége.

2002. január és 2005. között a státusirodák körülbelül 500 000 magyar igazolvány iránti kérelmet vettek át és továbbítottak, tájékoztatta a Szabadságot Székely István, a Központi Státusiroda vezetôje.

Ezek a kérelmek 35 800 diákigazolvány, 7 600 pedagógus igazolvány, és 540 oktatói kártya iránti igénylést is magukba foglaltak. Január folyamán kielemezték a 2004-es évet, ez a következô helyzetet mutatta: 77 600 magyar igazolvány, 4500 diákigazolvány, 2700 pedagógus igazolvány és 150 oktatói kártya iránti új kérelmet vettek át és továbbítottak a státusirodák, emellett pedig megújították a régebbi járulékos igazolványokat. Székely István elmondta, a státusiroda 2004-ben feladatot vállalt az Iskola Alapítvány által kiírt pályázatok feldolgozására a Szülôföldön Magyarul Program keretében, amely 124 000 gyermek által benyújtott pályázatot jelentett, ehhez pedig még hozzáadódott 4000, felsôoktatásban résztvevô személy által benyújtott pályázat.

— Elemeztük a továbbiakban várható kérelmeket, és úgy ítéltük meg, hogy ez csökkenô tendenciát mutat. A jobb, hatékonyabb munka megszervezése érdekében az eddigi munkatársi keretünket összhangba hozzuk a várható igazolvány-számmal, illetve az oktatási pályázatban várható feladatok mértékével. Ennek következtében döntöttünk a leépítés mellett, amely a munkatársak egyharmadát érinti — mondta Székely István.

A Központi Státusiroda vezetôje szerint, a sikertelen népszavazás és fôleg az annak kapcsán megnyilvánuló közhangulat biztosan kimutatható módon befolyásolta a magyar igazolvány iránti kérelmeket, de igen kis mértékben. Nem lehet beszélni egy nagyságrendekben való visszaesésrôl emiatt az ok miatt. A körülbelül 15%-kal kisebb igénylés annak is betudható, hogy december, az ünnepeivel, és január mint év eleje, általában más dolgok felé irányítja a figyelmet, és ez kisebb igényszámot szokott hozni, magyarázta Székely István.

MEMENTÓ A DÉLVIDÉKI MAGYAR ÁLDOZATOKRÓL

Szabadka

Hogy soha többé

Albert Gábor, élt 16 évet. Berényi József, élt 17 évet. Jenei György, élt 18 évet. Kovács Oskolás István, élt 16 évet. Ifj. Mezei Boldizsár, élt 15 évet. Soós Dékány Terike, élt 12 évet. Soós Szegedi Gabriella, élt 13 évet...

Huszonnégy nevet sorolt fel a Zentai úti temető 44-es parcelláján tartott idei kegyeletadáson a műsorvezető, Némedi Imre. Huszonnégy ártatlan áldozat nevét, hogy életkoruk (12-18 évesek, még gyerekek) adjon választ a kérdésre, melyet még ennyi évtized után is sokan feltesznek: megtorlás volt-e?

Az emlékfal előtt, melynek 27 márványtábláján 846 név hirdeti az 1944-és megtorlások szomorú emlékét, az idei halottak napján immár tizenegyedszer tartottak kegyeletadó megemlékezést. Az ökumenikus istentisztelet keretében a római katolikus egyház nevében Dobai István, Miocs József és Ehmann Imre magyar, horvát, valamint német nyelven mondott imát, az evangélikus egyház nevében Dolinszky Árpád szuperintendens, a református keresztyén egyház nevében pedig Réti Katalin lelkésznő hirdetett igét.

Az egykori Mácskovics-féle téglagyár agyaggödrében áldozatok nyugszanak, mondta alkalmi beszédében Ispánovics István, Szabadka polgármestere. A legtöbbjük bűne csak az volt, hogy magyarok voltak, de más nemzetiségű polgártársaink is áldozatul estek, akiket az akkori hatalom kollaboránsnak, háborús bűnösnek nyilvánított. Nem bosszúért kiáltunk - az áldozatok politikai és erkölcsi rehabilitálását majd elvégzi a tartományi szinten alakult történelmi tényfeltáró bizottság. De megemlékezi rólunk jogunk van. S ha felelőtlen, gyűlölködő kezek megszentségtelenítik az emlékhelyet (ami minden évben előfordul), legyen erőnk helyreállítani újra. Szabadka mindent megtesz, hogy csendben és békében éljenek a polgárai. Hogy soha többé ember ember ellen ne forduljon. A szerb nyelven elmondott beszédében Ispánovics István arról szólt: az ember az egyetlen élőlény, mely sírni tud, eltemeti a halottait, és képes arra, hogy emlékezzen őseire. Az emlékezés mélységesen emberi, civilizációs vívmány. Az ember a háborúban hősként vagy áldozatként veszítheti életét. ,,A különbség abban van, hogy az első esetben fegyverrel a kezében, az utóbbiban pedig fegyvertelenül hal meg. Mindkét esetet konvenciók, törvények szabályozzák. Az utóbbinál alapelv, hogy amíg valakit nem állítanak bíróság elé, és nem ítélkeznek felette törvényesen, addig ártatlan, ha pedig megölik - áldozat... A szabadkaiaknak is vannak áldozataik, a szabadkaiaknak is joguk van a nyilvános megemlékezésre és emlékművek felállítására, hiszen civilizált környezetben élnek. Erről tanúskodnak a város más-más részén felállított emlékművek és emléktáblák. A téglagyári agyaggödrökben áldozatok nyugszanak, akikre évenként, halottak napján, nemcsak a hozzátartozók emlékeznek, hanem azok is, akiknek eszükbe jutnak egykori polgártársaik. Ez az ő kétségbevonhatatlan joguk, függetlenül érzelmi hajtóerőiktől és elveiktől.''

A márványtáblák alatt gyertyát gyújtottak és elhelyezték virágcsokraikat a hozzátartozók, koszorút helyeztek el az emlékfalnál az intézmények, politikai és civil szervezetek képviselői. Az önkormányzat nevében Ispánovics István polgármester és Kern Imre, a végrehajtó bizottság elnöke; a Magyar Köztársaság szabadkai konzulátusa nevében Huszár János főkonzul; a Horvát Köztársaság szabadkai konzulátusa nevében dr. Jasmina Kovačević konzul; a Tartományi Képviselőház nevében Egeresi Sándor alelnök, valamint Nikola Nikolić és Aleksandar Kravić; a Vajdasági Magyar Szövetség nevében Kasza József elnök, és Pál Károly; az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács nevében Józsa László elnök; a Vajdasági Horvát Szervezetek és Intézmények Fórumának a nevében Bela Ivković és Branko Horvat; a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség nevében Dudás Károly elnök, és dr. Szöllősy Vágó László; az Ágostai Evangélikus Egyház nevében Keifer László és Tóth Ilona; a VMSZ szabadkai körzeti szervezete nevében dr. Novák Árpád elnök, és Bús Ottó ügyvezető alelnök; a Vajdasági Magyar Ifjúság nevében Kikity Andrea és Dévavári D. Zoltán; a Nyitott Távlatok civil szervezet nevében Kudlik Gábor, Molnár Verona és Hegedűs Attila koszorúzott. (o. i.)

Temerin

Soha még ennyien nem voltak a megemlékezésen, mint az idén. Talán ezren is szorongtak a Nugyati temetőben az 1944 októberében ártatlanul kivégzettek tömegsírjánál, a mindenszentek napján megtartott gyászszertartáson, melyen Szungyi László plébános mondott imát.

A tizenkét évvel ezelőtt tartott első kegyeletadás óta most először fordult elő, és az elmúlt 56 év alatt is először történt meg, hogy Temerin első embere - Petar Novak polgármester személyében - szerb nyelven mondjon beszédet a tömegsírnál, és gyertyát gyújtson az áldozatok emlékére. Csorba Béla alpolgármester úgy értékelte: tizenkét évvel ezelőtt ugyanitt megjósolták, hogy a demokrácia előrehaladását Szerbiában sem lehet megállítani, ez az átalakulás pedig leleplezi majd 1944 kényszerű titkait is. Ez most megtörtént. A temerini razzia című, az idei kegyeletadásra megjelent monográfia csaknem 300 oldalon tárja a nyilvánosság elé a szörnyű eseményeket.

A kegyeletadó ünnepség végén Huszár János, Magyarország szabadkai főkonzulja, Petar Novak polgármester és Guszton András, a községi végrehajtó bizottság elnöke, valamint a helybeli magyar pártok és civil szervezetek képviselői helyezték el a sírnál koszorúikat.

Kanizsa

A kanizsai önkormányzat és a VMSZ szervezésében Martonoson és Horgoson tartottak kegyeletadást a 44-es ártatlan áldozatok emlékére, ahol Savelin Zoltán, illetve Palatinus István plébános szolgáltatott ünnepi szentmisét. Horgoson, a Virág István plébános emlékének szentelt keresztnél - a papot 60 hívével együtt végezték ki - Balla Lajos, Kanizsa polgármestere elmondta: Virág István méltó arra, hogy a polgárok az ő keresztjénél emlékezzenek az áldozatokra, ezért emlékmű épül majd ugyanitt, amelynél már a jövő évtől szervezhetnek kegyeletadó megemlékezést a horgosiak. (-ya)

ZOMBOR

Emlékezés az áldozatokraNovember 2-án, halottak napján a zombori Szent Rókus-temető régi kápolnája előtti kőkeresztnél tartott hagyományos megemlékezést az 1944-es magyar áldozatokra és a háború valamennyi ártatlan áldozatára a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének nyugat-bácskai körzeti szervezete.

A koszorúzással egybekötött múltidézésen Horváth Ódry Márta, Zombor község alelnöke, a VMDK körzeti szervezetének elnöke mondott alkalmi beszédet. A megboldogultakért imát mondott ft. Szabady Károly. A kegyelet virágainak elhelyezése és a gyertyagyújtás alatt a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület vegyes kara énekelt, Újfalusi Ilona vezetésével.

BEZDÁN

November 3-án, az isterbaci kőkeresztnél rendezett koszorúzással egybekötött hagyományos megemlékezést a Vajdasági Magyar Demokrata Párt és a bezdáni helyi közösség. Bevezető beszédet mondott Neveda Ferenc, a VMDP körzeti szervezetének elnöke. Tábori misét szolgált ft. Zélity Mihály, énekelt a Szalai Mihály kántor vezette egyházi kórus, verset mondtak Kapitány Károly történelem-földrajz szakos tanár tanítványai. F. C. Zs.

ZENTA

Zentán november elsején a Felsővárosi köztemetőben emlékeztek meg az 1848-49-es magyar szabadságharc és forradalom hőseiről, mártírjairól, valamint az 1944-ben ártatlanul kivégzett magyar áldozatokról, akik vérüket hullatták a városért és a népért. Az emlékhelyet ft. Mikity Ede plébános úr szentelte meg.

Juhász Attila polgármester hangsúlyozta, soha nem felejtettük el, hogy az esztelen gyűlölet, a bosszúvágy hogyan oltotta ki a Tisza-parton, de a Délvidék szinte minden magyar lakta szegletében is nemzet- és polgártársaink életét. Az áldozatok azonban soha nem megtorlásra, hanem kellő kegyeletre, megértésre tanítanak, ezért kell a történelmi igazságnak a helyére kerülnie. Egeresi Sándor, a tartományi képviselőház alelnöke többek között hangsúlyozta: ,,Megemlékezni az 1944-es ártatlan áldozatokra mindannyiunk ügye, de legyenek ezek a néma keresztek bölcs tanítóink. Nekünk nemcsak a történelem öröksége és tanulsága, hanem a jelen joga és tisztessége is létszükséglet. Ez a mi otthonunk, itt akarunk élni. A háborús cselekmények kivizsgálására alakított tartományi tényfeltáró bizottságnak is egyik feladata az a történelmi igazságtétel lesz, hogy az itteni emberek békés egymás mellett élését ne terhelje többé a múlt. Ezért az emlékek és a fájdalom tégláiból nekünk építenünk kell, hogy hasonló soha többé ne ismétlődjön meg. Tudjuk, hogy az itt élő népek múltja is közös, nem csak a szülőföld, de a jövőjük is, ezért kell megbocsátani, de feledni soha."

Elsőként Egeresi Sándor, SaÜa PaÜić, az SZDE tartományi képviselői csoportjának vezetője, Paja Francuski, a vajdasági végrehajtó tanács alelnöke, valamint Igor Kurjački tartományi mezőgazdasági titkár helyezte el a kegyelet virágait, majd következett a zentai önkormányzat, a VMSZ körzeti szervezete nevében Zenta, Felsőhegy, Bogaras, Tornyos és Kevi helyi szervezetei, a VMDK és a VMDP helyi képviselői. (Th-a)

BAJMOK

Örök emlékül

A Dózsa György Magyar Művelődési Központ szervezésében a bajmokiak az idén is az Akácfánál emlékeztek meg az 1944-ben kivégzett százhetven helybeli és környékbeli ártatlan áldozatról. A november másodikán megtartott kegyeletadó megemlékezésen Mojzes Antal nyugalmazott helytörténész múltidéző beszédében erkölcsi és jogi rehabilitálását kérte a jogerős bírósági ítélet nélkül tömegsírba lőtt ártatlan áldozatoknak, s elmondta: a kései megemlékezők a kegyhelyen kápolna felépítését kezdeményezik.

Az 1944. november másodikán hidegvérrel meggyilkolt ártatlan áldozatok lelki üdvéért főtisztelendő Ehmann Imre, a szabadkai Szent Kereszt plébániatemplom plébánosa német nyelven, Bognár Attila bajmoki káplán magyar nyelven mondott imát. Megemlékező könyörgésében Bognár Attila is erkölcsi elégtételt kért a férjüket elvesztett özvegyek, és az édesapjukat elvesztett árvák számára:

- Újra akarjuk halottainkat temetni, a végtisztességet megadni. Könnyből, vérből, emberi jajokból és fájdalmakból templomot akarunk e helyen építeni. Örök emlékül. Vértanúink tiszteletére.

A megemlékező könyörgést követően Wölfl Andrea, Seffer Elizabeth, valamint a helyi Szent Péter és Pál római katolikus templom és a Dózsa vegyes kara tették ünnepélyesebbé a megemlékezést, majd a megjelentek elhelyezték a kegyelet virágait.

A kopjafánál koszorút helyeztek el a magyarországi Bácsalmás, a szabadkai önkormányzat, a Vajdasági Magyar Szövetség, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt, a Vajdasági Horvátok Demokratikus Szövetsége, a Német Népi Szövetség, a Dózsa György Magyar Művelődési Központ és a bajmoki németség képviselői.

Az Emléktemetőben nyolcadik alkalommal megtartott megemlékezésen mintegy 200 helybeli és környékbeli polgár hajtott fejet a 44-es razzia ártatlan áldozatainak emléke előtt.
(b. o.)

A csúrogi magyarok meghurcoltatása

A túlélő szemével

Mit is jelent csúrogi magyarnak lenni? Ebben a két szóban benne van az özvegység, az árvaság, a megaláztatás, a meghurcoltatás, a száműzetés.

Sokat hallottunk az 1942-es hideg napokról, annál kevesebbet az 1944-es véres megtorlásokról. Éppen ezért most röviden a túlélők szemével szeretnék rámutatni a megtorlások kegyetlen időszakára.

1944 őszén Vajdaság-szerte végigsöpört a bosszú, a nemzetgyűlölet. Csúrogot sem kerülte el, sőt talán itt tetőzött.

1944 októberében bejöttek a partizánok, és október végén összeszedték az életteljes magyar férfiak többségét a helybeli szerb lakosok segítségével.

Két hét megaláztatás és kínzás után kivégezték őket.

Tíz hónapos voltam, amikor elvitték édesapámat, és soha többé nem jött vissza. Kivégezték. Két hétig a nővérem hordta neki az ebédet a többi magyar gyerekkel együtt, mivel az asszonyoknak kocsival, lóval dolgozniuk kellett a szerb gazdáknál. Persze, térítés nélkül. Mikor utoljára vitte az ebédet, azt mondták neki, hogy apád már nem éhes. A nővérem látta, amint kocsik hagyják el a községháza udvarát, a kocsikról emberek keze, lába lógott. A kocsik aljából csurgott a vér. A nővérem akkor 13 éves volt. A szörnyű látvány mindmáig az emlékezetében él.

A halottakat a falu szélén lévő sintérgödörben földelték el. A halotthordók vallomása szerint csaknem 3000 magyart temettek ott el. Ugyanis oda hordták a környékről is az ártatlanul kivégzett magyarokat.

Sajnos a bosszú, a nemzetgyűlölet túl nagy volt. Egyre többször lehetett hallani, hogy nem akarnak a magyarokkal együtt élni.

1945. január 23-án Tito beleegyezésével kiűzték otthonukból a csúrogi magyarokat. A reggeli órákban puskával a kezében bejött hozzánk egy szerb fiú, és arra kényszerített bennünket, hogy öt perc alatt hagyjuk el a házat, mert különben mindannyiunkat lelövöldöz.

Édesanyám, amit tudott, összepakolt, élelmet és meleg ruhákat, a bátyám befogta a lovakat, majd édesanyám pokrócba csavarva felrakott bennünket a kocsira, mivel öltöztetni már nem volt idő. Azonban két sarok után lezavartak bennünket a kocsiról, a kocsit elhajtották, és mi ott maradtunk élelem és meleg ruha nélkül.

Az utcákból kis batyukkal a kezükben ballagtak a megrémült magyarok. Öregek, asszonyok és gyerekek, utánuk puskával a partizánok. A piactérre terelték a népet. Itt mindent elszedtek tőlük. Pénzt, iratokat, arany ékszereket. Aki nem adta a fülbevalóját, annak kitépték a füléből.

Már esteledett, amikor az átfázott, megrémült magyarokat elindították Járek felé. A kisbabás családok egy részét tehervagonokba rakták, a többi pedig gyalog indult el. Nagyon hideg volt. Térdig ért a hó, és mínusz húsz fok körüli volt a hőmérséklet. Aki nem tudott menni, azt puskával verték. Az asszonyok és a gyerekek sírtak. A könnycsepp ráfagyott az arcukra. Sokuknak megfagyott a lába. Az első áldozat Járek felé egy három hónapos kisbaba volt, aki megfagyott az édesanyja karján. A Zsablyán áthaladó megdermedt, elcsigázott menetet a zsablyai szerb lakosok leköpdösték, megdobálták, és halált kiáltottak rájuk. A magyar lakosok pedig könnyes szemmel nézték őket, volt, aki pokrócot adott a megdermedt embereknek, nem sejtve azt, hogy egy hét múlva rájuk is ugyanez a sors vár.

Másnap hajnalban ért a meggyötört, megalázott menet Járekra.

Járek német falu volt, ahonnan előzőleg kiűzték a németeket, és a partizánok koncentrációs tábort hoztak ott létre.

Itt 25-30 embert raktak egy szobába, nem nézve azt, hogy a családtagok együtt vannak-e.

A szobákban szalma volt leterítve, ami tele volt tetvekkel. Másnap mindenki megalázottan, szégyenkezve vakaródzott a tetvektől, a partizánok pedig nevették.

Egy hét után megérkeztek a zsablyai magyarok, akik elmondták, hogy Csúrogon a szerb lakosok kifosztották a magyar házakat.

Tavasszal megérkeztek az otthonukból kiűzött mozsori magyarok is.

Keserű sors várt a tábor lakóira. Kukoricát daráltak csutkástul, azt főzték meg só nélkül, és azzal etették az embereket, mint az állatokat. Nagyon sokan megbetegedtek és meghaltak. Közöttük nagyon sok kisgyermek. Egy partizán nő volt a parancsnok, aki lóháton járt, és verte a tábor lakóit, mondván, hogy mindennap legalább száz embernek meg kellene halnia, akkor az életben maradottaknak jobb bánásmódban lenne részük. A halottakat kocsira rakták, volt, aki még élt, amikor elvitték, és a német kriptákba dobálták, míg meg nem teltek. Amikor a kripták megteltek, a halottakat lerakták a földre, és mésszel leöntötték őket. A halottakat elkísérni és gyászolni nem volt szabad.

A háború után Jugoszlávia Nemzeti Felszabadító Bizottságának az adatai szerint a járeki táborban 3632 magyar sínylődött (adat dr. Mészáros Sándor könyvéből).

Öt kegyetlen hónap után Járekról Gajdobrára vittek bennünket. Itt annak, aki meghalt már, deszkából ládát készítettek, és abban temették el. A bánásmód - legalábbis a halottak iránti - valamivel emberibb volt.

Végül 1945. szeptember derekán papírral a kezükben szabadon engedték a tábor lakóit. A papíron az állt, hogy bárhova mehetnek Csúrog, Zsablya és Mozsor kivételével. Ezt a döntést az akkori Vajdasági Elnökség hozta meg a belügyi szervek javaslatára. A papírt pecséttel és aláírással látták el.

Így váltak földönfutókká a meggyötört, megalázott, megkínzott, kifosztott magyarok egy szál ruhában, papírral a kezükben. Közöttük özvegy édesanyám is negyedmagával. A házainkban azóta is mások laknak, a földjeinket mások szántják. 1946 februárjában a zsablyai járási bíróság döntést hozott, hogy a kimondott kollektív bűnösség elvét érvényesíteni kell a csúrogi és a zsablyai magyarokon.

Szétszóródtak a világban

Ezzel a döntéssel osztották vagy adták el a magyarok házait és földjeit. Az ingóságukat addig már elrabolták, széthúzták. Ezt a dokumentumot is pecséttel, aláírással látták el. A kegyetlen poklot túlélő, hontalanná vált magyarok szétszóródtak a világban. Oda mentek, ahol a munkájukért befogadták őket.

Mindezekre az átélt szörnyűségekre nem emlékezhetek, hisz nagyon kicsi voltam, azonban édesanyám nagyon sokat beszélt róluk. Édesapám hiánya, a koncentrációs táborban eltöltött idő, ahol nagyon megbetegedtem, és az utolsó kenetet is rám adták, a szegénység, a hontalanság végigkísér egész életemen. Ezért már gyerekkoromban megértettem, hogy miért nincs apám, és miért sír és dolgozik annyit édesanyám, és miért kell mindig másik házban lakni, miért nincs ágyam, mint a másik gyereknek. Éreztem, hogy borzasztó nagy igazságtalanság történt velünk.

Később még szomorúbbá tett, hogy mást tanítottak az iskolában, és mást az édesanyám.

Azóta sok idő eltelt. Az ártatlanul kivégzett magyaroknak még a mai napig sincs fejfájuk, a sírhelyüket lassan belepi a szemét, amit a környék lakói hordanak rájuk.

Vártam, hogy a történészek feldolgozzák, hogy mi is történt 1944-ben, de sajnos ezt nem tették. Ezért én elkezdtem kutatni a csúrogi túlélők után, és a vallomásaikat leírtam. A lelki szemeim előtt, mint egy film, úgy peregnek le édesanyám szavai és a túlélők vallomása. Beigazolódott, hogy nem mindig az az igazság, amit a győztesek írnak, hanem amit a túlélők elmondanak. Bárhol él is a túlélő, a vallomása egy és ugyanaz volt.

1994-ben a szomorú esemény ötvenedik évfordulója alkalmából mint tartományi képviselő engedélyt kértem, hogy megemlékezhessünk Csúrogon a sintérgödörnél az ártatlanul kivégzett magyarokról. Engedélyt persze nem kaptam. Mégis elmentünk. Először tettük le virágainkat, gyújtottunk gyertyát, és ötven év után először helyeztük el az első fakeresztet, melyen csak ez állt: ÉDESAPÁINKNAK 1944-1994.

Szomorú szívvel néztük a fűvel benőtt gödröket, dombokat. Az az érzés leírhatatlan volt. Mindenki sírt, és azt hiszem, mindenkinek egy volt a gondolata: soha többé ne ismétlődjön meg. Talán épp azon a helyen, ahol álltam, vagy ahol végigmentem, ott nyugodott édesapám, vagyis csak nyugodott volna, hisz a szemtanúk szerint az ötvenes évek elején a csontokat egy éjszaka leple alatt kiásták, és teherautókkal elvitték a kúlai bőrgyárba. A szemtanú a sintérgödör melletti téglagyárban dolgozott, hallotta a kamionok zúgását, és reggel látta az üres gödröket, a gödrök mentén a koponyákat, a kéz- és lábszárcsontokat. Tehát még a halottakon is genocídiumot hajtottak végre.

Keresem az apám sírját

1996-ban az összegyűjtött vallomásokból, dokumentumokból könyvet írtam. A könyv kiadását Keszég Károlynak, a Napló szerkesztőjének, Utasi Jenő atyának, aki kiadta, Balla Lajos-Lacinak, aki vállalta a szerkesztését, valamint Matuska Mártonnak köszönhetem, aki a könyvem recezense volt. A Fórum nyomda ugyanis nem volt hajlandó kiadni. A könyv címe: VISSZATEKINTÉS A MÚLTBA. Az adatokat nagyon nehéz volt összegyűjteni, az emberek féltek beszélni, és ha mégis rászánták magukat, akkor sokan arra kértek, hogy ne írjam le a nevüket. Tiszteletben is tartottam ezt a kérésüket. Az áldozatok hozzátartozói még a mai napig is félnek, a gyilkosok pedig büntetlenül élték vagy élik le életüket.

1999-ben megjelent könyvem bővített kiadása, amelyben a csúrogi áldozatok és vallomások mellett megemlékezek a zsablyai és a mozsori megtorlásokról és áldozatokról is. A könyv címe: KERESEM AZ APÁM SÍRJÁT. Megtalálható benne az áldozatok névsora, amit sikerült összegyűjteni.

Csúrogon 550 magyar áldozat

Zsablyán 254 magyar áldozat

Mozsoron 61 magyar áldozat

A járeki táborban 45 felnőtt és 44 csúrogi gyermek halt meg. A zsablyaiak száma 21 felnőtt és 10 gyermek. A mozsori halottak száma Járekon 4 felnőtt és 11 gyermek. Ezek az adatok messzemenően nem a valós, hiteles adatok, ugyanis ennél sokkal többen meghaltak, és sokkal többet kivégeztek. Sajnos azonban az adatokat ennyi év után már nehezen lehet összegyűjteni, hisz az áldozatok hozzátartozói is már lassan meghalnak, és aki él, az is fél, és nem beszél.

A könyv címét - Keresem az apám sírját - szó szerint lehet értelmezni. Hisz az életem célja, hogy apám emlékére és a többi ártatlanul kivégzett magyar emlékére emléktáblát helyezzünk el azon a helyen, ahol eltemették őket, még akkor is, ha tudjuk, hogy a csontjaik már nincsenek ott. Apáinknak és szeretteinknek nemcsak csontjaik voltak, hanem szívük és vérük is, ami mégiscsak ott porladt el.

A többéves küzdelmemnek nem sok eredménye lett. Azonban annyi mindenképen, hogy a Vajdasági Képviselőház nyilvánosan kimondta, hogy nem ismeri el a kollektív bűnösséget. Sajnos, mégis úgy érzem, hogy nekünk ez nem elég. Hisz ezt mi könyörögtük ki, nem pedig az ország illetékesei kezdeményezték, és senki nem kért bocsánatot az ellenünk elkövetett bűnökért, a meghurcoltatásért, a szülőfalunkból való kiűzetésért, és senki nem rehabilitálta az ártatlanul kivégzett magyarokat.

Igaz, Nenad Čanaknak, a Vajdasági Képviselőház elnökének a javaslatára alakult egy ankétbizottság, melynek az a feladata, hogy feldolgozza az 1941-től 1945-ig történt eseményeket. A bizottság tagjaként szerettem volna, ha különválasztjuk a háború alatti és a háború utáni időszakot. Ugyanis a háborúban ideológiai alapon történtek a kivégzések, persze, sok ártatlan ember is életét veszítette, a háború, az úgynevezett felszabadulás után pedig kimondottan nemzeti alapon végezték ki a magyarokat. Mindennemű bíróság és kihallgatás nélkül.

Ugyanúgy azt sem szabad elfelejteni, hogy a magyar katonaság bejövetelekor Csúrogon ki kezdte a lövöldözést.

A bizottság tagjaként alkalmam volt betekinteni a Vajdasági Múzeum irattárába. Kezembe került a kivégzetteknek egy listája, melynek a címlapján az áll: A likvidált háborús bűnösök, és következnek a nevek. Minden személyt, akit Csúrogon vagy Zsablyán kivégeztek, háborús bűnösnek tartottak. Nem számított, hogy folytattak-e ellene bírósági eljárást, és bebizonyosodott-e a bűnössége. Remélem, az ankétbizottságnak erről majd más lesz a véleménye.

1994 óta minden év novemberében keresztet állítottunk, és gyertyát gyújtottunk kivégzett halottaink emlékére Csúrogon, a sintérgödörnél. Sajnos azonban a kereszt másnap mindig eltűnt.

2002 októberében a saját felelőségemre felállítottunk egy kőből készült emléktáblát, melyen ez állt: AKIKÉRT NEM SZÓLT A HARANG 1944-45.

Egy hét elteltével a táblát ledöntötték és megalázták. 2002. november 3-ára újra felállítottuk, ugyanis ekkor tartottuk a megemlékezést. A megemlékezésen először volt jelen a Vajdasági Képviselőház szerb ajkú alelnöke, aki fejet hajtott az ártatlanul kivégzett áldozataink előtt. Azt gondoltam, azt gondoltuk, hogy ezzel új fejezet kezdődik, és talán a tábla ezután örökre állni fog.

Nem így történt. November 5-ére a vandálok újra ledöntötték, és ezúttal kalapáccsal darabokra verték.

Miért?!

Vajon miért? - kérdezem újra meg újra. Honnan van még ennyi nemzetgyűlölet az emberekben? Több mint fél évszázad múlt el. Miért örökítik át nemzedékről nemzedékre a gyűlöletet? Miért nem ismerik el, hogy nekünk is voltak ártatlan áldozataink, akikről méltóképen szeretnénk megemlékezni? Még mindig nem volt elég a bosszú? A fogat fogért, papot papért már többszázszorosan megfizettük.

Kivégezték a csúrogi magyar férfiak többségét. Az élőket megalázták, kifosztották, kiűzték otthonaikból. A katolikus templomunkat ledöntötték, a temetőnket felszántották, és nyilvános szemétteleppé alakították. Mindent eltüntettek, ami magyar. Megfosztottak bennünket a méltó kegyeletadástól is. Az emléktábla ledöntése után panaszt tettem a rendőrségen, a Vajdasági Képviselőházban és az emberjogi szervezeteknél. Panaszom a világháló révén eljutott a világ minden tájára. Nagyon sok támogató és biztató levelet kaptam. Talán ennek az eredménye, hogy a Vajdasági Végrehajtó Tanács elnöke felajánlotta, hogy ezúttal az emléktábla költségét a kormány fedezi. Erre a hírre a csúrogi lakosok egy része referendumot akar kiírni, hogy Csúrogon soha ne legyen emléktábla a kivégzett magyarok emlékére. Egy kerekasztal-beszélgetésen, amit kezdeményezésemre a Végrehajtó Tanács elnöke hívott össze, javaslat hangzott el, hogy a sintérgödörből exhumálni kellene a halottakat, és a katolikus temetőben eltemetni őket, és ott állítani fel az emléktáblát. Egy idős úr, aki volt partizánnak vallotta magát, azt mondta, hogy kápolnát is kellene építeni, és ott elhelyezni az emléktáblát. - Ez nagyon szép lenne - mondtam az úrnak, mire ő azt felelte, hogy nem önök végett, Júlia, hanem a mi lelkünk megnyugvására. Talán mégis felébred a lelkiismeretük? Adja Isten.

Többen viszont azt felelték, köztük a zsablyai polgármester is, hogy még nem jött el az ideje annak, hogy erről beszélgessünk.

Vajon mikor jön el az az idő?

A halottakat exhumálni, újratemetni már nem lehet. A tettesek gondoskodtak róla, hogy eltüntessék a maradványokat. Azonban apáink szíve mégis ott maradt, ahol eltemették őket.

Mindenünket elvették. Elvették az emlékeinket, a boldog gyermekkort, elvették az életünk egy darabját. Legalább ennyi év után hagyják meg nekünk azt a helyet, ahol halottainkat eltemették, és engedjék meg, hogy emberhez méltón emlékezhessünk meg róluk.

EZ ALAPVETŐ EMBERI JOGUNK, ÉS ETTŐL NEM ÁLLOK, NEM ÁLLUNK EL.

Az emléktábla újra állni fog.

TELEKI Júlia

Fél siker a választási sikertelenségben
Az MPSZ nem enged a megfélemlítésnek

A törvényhozási és elnökválasztásokat követő kormányalakítási manőverek, valamint az RMDSZ újbóli “megdicsőülése” a romániai magyar sajtóban teljesen háttérbe szorította a Magyar Polgári Szövetség háza tájáról érkező híreket. Ezzel párhuzamosan csend övezi az RMDSZ kampányában sokat hangoztatott autonómiatörekvéseket is. Úgy tűnik, minden visszazökkent a már megszokott kerékvágásba.

Az ellenzéki tömörülés választmányi elnökét, Szilágyi Zsoltot elöljáróban arról kérdeztem, miként értékeli az elmúlt évet? A 2004-es esztendő siker volt-e vagy kudarc a Magyar Polgári Szövetség számára?

– A 2004-es választási évben egy forradalmi gondolat életbeültetését kíséreltük meg, ez nem kudarc volt, hanem fél siker. Az erdélyi magyarok politikát figyelő része rájött arra, hogy az egypártrendszer tarthatatlan: gúzsba köti a magyar közösséget, és visszafejleszti a dinamikusan fejlődő erdélyi magyar politikai kultúrát, a közgondolkodást.

Tisztában voltunk vele, hogy választási megmérettetésünk teljes siker nem lehet. Tudtuk, hogy hatalmas gépezet esik nekünk, amellyel nagyon nehéz lesz felvenni a harcot, mégis úgy gondoltuk, minél később kezdődik az erdélyi magyar politika megújítása, megreformálása, annál nagyobb lesz az átkos egypártrendszer által okozott kár. Az RMDSZ egyeduralmának hatásai nemcsak a politikában érződnek, ahol a versenynélküliség a rendszer lezülléséhez vezetett.

Ma már nem beszélhetünk a szó klasszikus értelmében vett szabad sajtóról: az egyetlen magyar párt rátelepedett a romániai magyar hírközlő szervekre, és tetemes kárt okoz kizárólagos rendelkezése a pénzforrások felett. Ezáltal átpolitizálja és maga alá gyűri a civil társadalmat is. Elszántságból, hitből próbáltuk mindezt megváltoztatni azzal a nem titkolt szándékkal: az autonómia kérdését úgy tesszük az asztalra, hogy azt ne lehessen többé megkerülni az integráció folyamatában, Bukarestben, Budapesten vagy Brüsszelben. Az MPSZ-nek a választásokon való részvétele ellen mozgásba hozott hatalmas erőszakgépezet sem térhetett ki a közhangulat elől: az autonómiát, mint képviselni illendő minimumot, az RMDSZ is meghirdette kampányában. Habár a Magyar Polgári Szövetségnek számszerű eredményei nincsenek, mert nem indulhattunk önállóan a választásokon, a közélet, a közgondolkodás befolyásolása terén nem panaszkodhatunk.

– Az MPSZ jelöltjeinek román pártlistákon való indításával sokan nem értettek egyet még azok közül sem, akik nem szívesen szavaztak az RMDSZ jelöltjeire. Másfelől az RMDSZ megmérettetését választási sikerként könyvelhetjük el, még akkor is, ha a négy évvel korábbihoz képest százezerrel kevesebben szavaztak listáira. Miért tudta a szövetség jobban mozgósítani az embereket, mint az MPSZ?

– Nyíltan és őszintén be kell vallanunk, hogy a Népi Kezdeményezés pártja által nyújtott lehetőség elfogadása rossz döntés volt. Fontos azonban leszögezni, hogy nem a Magyar Polgári Szövetség mint testület, hanem a helyi jelöltek indultak román pártlistákon. Az MPSZ több helyi vezetője annyira megalázónak és antidemokratikusnak vélte az RMDSZ eljárását, hogy még ezt a nagy rizikót is vállalta a választási lehetőség kicsikarása végett.

Az erdélyi magyarok döntő többsége fontosnak tartja a parlamenti képviseletet, az RMDSZ pedig kihasználta azt, hogy kényszerhelyzetünkben nem hozhattunk igazán jó döntést. Erre spekulálva, a kampány utolsó időszakában az egész Székelyföldet teleszórták plakátokkal, hogy az RMDSZ magyar érdek, a román párt, az román érdek. A megmérettetést vállaló MPSZ-esek becsületes magyar emberek, akik sokkal fontosabbnak tartják az autonómia gondolatát, mint az RMDSZ vezérkarának egésze. Az egyszerű választók megtévesztése, ilyen irányú befolyásolása klasszikus kampánytechnikai eszköz.

Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy az RMDSZ kampánytanácsadói ugyanabból a körből származnak, mint a magyar szocialistáké. A riogatásnak, a félelemkeltésnek, a 23 millió román munkavállalózásnak valamilyen másolatát láthattuk Erdélyben az RMDSZ kampányában, amely különben profi volt, és látszott, hogy temérdek pénz van benne. Nemcsak az RMDSZ-nek, hanem a Szociáldemokrata Pártnak is szinte stratégiai, országos érdeke volt, hogy ez az RMDSZ jusson be a törvényhozásba.

Szégyenletes dolog, hogy az RMDSZ elérte, hogy a Székelyföld Moldvával együtt Adrian Năstaséra szavazzon. Ennek semmilyen következménye nem lett: Markó Béla vagy a csúcsvezetőség nyilvánosan enyhe kritikát sem kapott, amiért vészesen elhibázta választási stratégiáját.

Hál’ Istennek, a második körben nem jött be az RMDSZ csúcsvezetősége által oly nagyon kívánt győzelem, ez az országnak is jót tesz.

– A Velencei Bizottság nemrég megérkezett véleményezése a román választási törvényről elítélő hangnemű. Hozhat-e ez valamilyen előrelépést a két jogszabály megváltoztatása terén?

– A Velencei Bizottság azért járt el az ügyben, mert az Európa Tanács parlamenti közgyűlésében Németh Zsolt, Bauer Edit és Trau Márton fideszes képviselők kezdeményezésére, Andreas Gross támogatásával, egy 15 aláírással megtámogatott, Romániát elítélő határozati javaslatot terjesztettek be rögtön a helyhatósági választások után.

A közgyűlésben a román jogszabály kapcsán Frunda György RMDSZ-szenátor megdicsérte a román állam kisebbségpolitikáját, hogy az országban milyen nagy a demokrácia, és kérte a határozati javaslat átutalását az Európa Tanács jogi bizottságához, a nagy tekintélynek örvendő Velencei Bizottsághoz. Ez a bizottság állapította meg, hogy az inkriminált törvény sérti a pluralista demokrácia alapjait, kisebbségi diszkriminációt hoz, és ilyen formában nem alkalmas európai országban a politikai verseny biztosítására. Ilyen törvénnyel az országot fel sem vették volna az Európai Tanácsba. Közben Románia kézzel-lábbal kapaszkodik az Európai Unió irányába. A csatlakozás koppenhágai politikai kritériumainak teljesítése nélkül egyetlen ország sem lehet tagja az Európai Uniónak. Az, hogy Románia választási törvényeiben megszegte az európai minimumot, veszélyezteti az ország integrációs esélyeit. A Velencei Bizottság jelentésének nyilvánosságra hozatala után a két törvényt azonnal módosítani kellene. Mi kezdeményezni fogjuk ezt, pontosan azért, mert fontosnak tartjuk az ország integrációját. Nem véletlen, hogy az RMDSZ vezetői nem beszélnek erről a témáról.

– Az MPSZ bejegyzése körüli cirkuszok előrevetítették a polgári szövetség tavalyi sikertelenségét. Milyen pártépítési terveik vannak jelenleg?

– A Magyar Polgári Szövetségnek ugyanolyan bejegyzése van, mint az RMDSZ-nek. Az RMDSZ azzal élt vissza, hogy kérésükre a választási törvények különbséget tettek a parlamenti és a parlamentben nem képviselt kisebbségi szervezetek között. Az elmúlt választási évben tulajdonképpen mindent megpróbáltunk: önállóan akartunk indulni, aláírásokat gyűjtöttünk, függetlenként indultak jelöltjeink, illetve egy demokratikus párt ajánlatát is elfogadták egyesek. Ez előtt fölajánlottuk az RMDSZ-nek az együttműködést, a közös lista gondolatát, de ez sem kellett.

Biharban, ahol hajlandóság mutatkozott az RMDSZ pragmatikus szárnya részéről a közös listára, végül azok győzedelmeskedtek, akik feljelentették őket az országos vezetőségnél.

Nem véletlen, hogy ez az első alkalom, amikor Biharból nem három magyar képviselő, hanem csak kettő jutott be a parlamentbe.

Ez jellemző egész Erdélyre: néhány kivételtől eltekintve politikailag szinte homogén a jelenlegi frakció, tehát nincs jelen az erdélyi magyarság jelentős részét képviselni tudó más áramlat, másrészt kevesebb a képviselő, mint amennyi lehetne. Ha az erdélyi magyar képviselet teljességét akarjuk megvalósítani, akkor kell, hogy a magyar polgári erők el tudjanak indulni. Nem számíthatunk az RMDSZ vezetőinek demokratikus elkötelezettségére, nem bízhatunk abban, hogy majd felismerik hibáikat, és megváltoztatják a választási törvényt úgy, hogy konkurenciát engedjenek a piacra. Úgy tűnik, nem tehetünk mást, mint bejegyeztetni egy új pártot. Egyébként a párttörvény is nagyon antidemokratikus, 2002-től folyamatos össztűz alatt áll.

Az országjelentés is elítéli azt, hogy nem teszi lehetővé regionális pártok bejegyzését, és adminisztratív eszközökkel korlátozza a politikai gyülekezési szabadságot. A 18 megyéből összegyűjtendő 25 ezer aláírás Kazahsztánra, Oroszországra emlékeztet. De Oroszországban, kontinensnyi nagysága ellenére is, könnyebb egy pártot bejegyezni, mint Romániában. Az Európai Unió körzetének országaiból Romániában a legszigorúbb a párttörvény, ez lényegesen korlátozza a gyülekezési szabadságot. Hosszú távú hatása az, hogy nem a versengés többpártrendszere alakul ki, hanem a pártoligarchia, amelyben az országos pártok kiszorítják a nem parlamenti pártokat.

A parlamentben nem képviselt pártok gyakorlatilag minimális eséllyel indulhattak a választásokon. Ez okozza azt is, hogy az Európai Néppártnak megfelelő jobboldali erős pólus hiányzik a román közéletből. Az Európában megszokott ideológiai felosztás szerint hibrid pártrendszer áll fenn Romániában, aminek fő oka a szigorú párttörvény. Sajnálatosnak tartom, hogy a párttörvényt és a két választási törvényt az RMDSZ hathatós segítségével szavazták meg. Ennek ellenére esélyt látok rá, hogy az MPSZ-t pártként bejegyeztessük. Létrehoztunk egy bizottságot, hogy megvizsgáljuk a lehetőségét. Világos, hogy nagyon sok munkát igényel mindez. A takaréklángnál is lennebb működünk most, a pénztelenségen csakis társadalmi munkával lehet segíteni. Ha hiszünk egy eszmében, akkor megéri!

– Az MPSZ egyik alapvető célkitűzése az autonómia volt: a civil szervezetként működő Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és Székely Nemzeti Tanács mellett politikai eszközökkel akarta megvalósítani az erdélyi magyarság önrendelkezését. Menynyire népszerű gondolat ez ma Erdélyben?

– Eredménynek tartom, hogy e tárgykörben három törvénytervezetet nyújtottunk be a parlamentben: a Székelyföld területi autonómiájára, a nemzeti közösségek személyi elvű autonómiájára és a magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiájára vonatkozó kerettörvény-tervezeteket.

Mindháromnak megvolt a parlamenti vitája, foglalkozni kezdett velük a hivatalos politika. Az elmúlt nyolcvan évben a román szenátus soha nem vitatkozott a Székelyföld területi autonómiájáról, mert a korábbi beadványokat, ügyrendi kifogások miatt, nem is bocsátották érdemi vitára. Most legalább az általános vitát megtartottuk. A román politikusok is elismerik a párbeszéd szükségességét, és ez már előrelépés. Világos, hogy párbeszéd nélkül nem lehet autonómiát teremteni. Én attól félek, hogy az RMDSZ, amely egy szűk hónapra, a kampány időszakára kemény autonomistává vált, azáltal, hogy a választások után nem képviseli erőteljesen és következetesen az önrendelkezés gondolatát, kiemelkedő történelmi helyzetben elmulasztja a kínálkozó esélyt.

Nem úgy kell föltennünk a kérdést, hogy jobb-e most egy magyar munkásnak vagy orvosnak, mint 89 előtt (természetesen jobb, hiszen más rendszerben élünk), hanem azt kell megnézni, hogy kihasználtunk-e minden kínálkozó lehetőséget, vagy kishitűek voltunk, és nem mertünk követelni, nem mertünk keményen fellépni.

Az autonómia kivívásához nyilván az anyagi megerősödés is hozzájárul, de itt rögtön szóvá kell tennünk, hogy a történelmi magyar egyházaktól elvett ingatlanoknak még csak egy százaléka sem került vissza jogos tulajdonosához. A 2140 visszakövetelt ingatlan közül nem tudom, hogy legalább 21 épület de facto visszakerült-e?

Az RMDSZ kampánya sokkal nagyobb számokkal dobálózik, de a statisztika ezeknek ellentmond. Vajon van-e időnk arra, hogy újabb 150 évet várjunk a teljes visszaszolgáltatásig?

Mi a tulajdonképpeni rendeltetése az erdélyi magyar politikának? Az, hogy az egyház és a nemzet érdekeit következetesen képviselje, vagy hogy ne az autonómiáról, hanem például a fakivitelről tárgyaljon? Van-e esély arra, hogy Romániában az európai uniós csatlakozás előtt a többségi nemzet és az itt élő nemzeti közösségek között új szerződés jöjjön létre, hogy megteremtsük azt az autonómiarendszert, amely Nyugat-Európában régóta működik? Ott is olyan történelmi helyzetben tudták létrehozni, amikor láthatólag nem volt más kiút, és a kisebbség következetesen kérte azt.

A vezetőket, akik elárulták az autonómia gondolatát, Nyugat-Európa-szerte félreállították. Ezzel szemben Romániában a magyarság jogos autonómiaigényét a romániai magyar vezetők ássák alá. Nem véletlen a román külügyminiszter nyilatkozata: nem biztos benne, hogy a romániai magyar politikusok egységesen akarják az autonómiát. Én azt várom az RMDSZ-től, hogy tartsa meg választási ígéreteit: ha a kampányban fontosnak tartották Székelyföld területi autonómiáját, akkor most már terjesszenek be erről törvénytervezetet.

– A választások előtt Tőkés László részéről kezdeményezés született az RMDSZ és az MPSZ közötti párbeszédre, ez végül is kudarcot vallott. A továbbiakban milyen esélyt lát az együttműködésre?

– Minden politikai nézetkülönbségük ellenére a nemzeti ügyek összefogásra kell hogy buzdítsák a valóban magyar ügyet képviselő vagy a magyar érdeket fontosnak tartó politikai erőket. Az RMDSZ vezérkara, miután annyira összemelegedett a Szociáldemokrata Párttal, majd egyszerűen átlépett volt szövetségeseitől és üzlettársaitól az új kormánykoalícióba, vajon hajlandó-e magyar emberekkel is tárgyalni az erdélyi magyar politika jövőjéről?

A békés megoldás szándéka bennünk mindig megvolt. Tusnádfürdőn összmagyar erdélyi választásokat javasoltunk. Utólag visszatekintve, ha ezt az RMDSZ elfogadta volna, sokkal több képviselője és szenátora lehetne az erdélyi magyaroknak, mint most. Többszöri próbálkozásunk ellenére Markó Béla nem ült velünk tárgyalóasztalhoz, nem akarta a közös előválasztást, ehelyett a kiszorítást választották. Talán ebben áll a 2004-es választási év tanulsága. Az utórezgések ma is érződnek, Erdély több városában ide-oda idézgetik híveinket, amiért a tavaszi választásokon bennünket támogattak aláírásukkal.

A napokban Szatmárnémetiben például több tíz támogatónkat hívatták be a rendőrségre. Ismét félelmet ültetnek el az emberek szívében: talán ez a legnagyobb rontása a 2004-es esztendőnek. Az RMDSZ-vezetés a rendőrségre és az ügyészségre támaszkodik, úgy tűnik, ők bujtogatják ellenünk a hatóságokat. Továbbra is meg akarják félemlíteni a másként gondolkodókat. Azt mondják: aki nincs velünk, az ellenünk van.

Román pártok nem fenyegetik rendőrséggel és ügyészséggel ellenfeleik híveit. Hova jut az erdélyi magyar társadalom, ha a magyar politikusok ahelyett, hogy megvédenék, éppen ők uszítják rá az erőszakintézményeket? Ezt rendkívül aggasztó jelnek vélem, de nem fogjuk hagyni magunkat, mert a megfutamodás a totalitárius rendszerek gyakorlatának elfogadása volna.

Makkay József

Fél siker a választási sikertelenségben
Az MPSZ nem enged a megfélemlítésnek

A törvényhozási és elnökválasztásokat követő kormányalakítási manőverek, valamint az RMDSZ újbóli “megdicsőülése” a romániai magyar sajtóban teljesen háttérbe szorította a Magyar Polgári Szövetség háza tájáról érkező híreket. Ezzel párhuzamosan csend övezi az RMDSZ kampányában sokat hangoztatott autonómiatörekvéseket is. Úgy tűnik, minden visszazökkent a már megszokott kerékvágásba.

Az ellenzéki tömörülés választmányi elnökét, Szilágyi Zsoltot elöljáróban arról kérdeztem, miként értékeli az elmúlt évet? A 2004-es esztendő siker volt-e vagy kudarc a Magyar Polgári Szövetség számára?

– A 2004-es választási évben egy forradalmi gondolat életbeültetését kíséreltük meg, ez nem kudarc volt, hanem fél siker. Az erdélyi magyarok politikát figyelő része rájött arra, hogy az egypártrendszer tarthatatlan: gúzsba köti a magyar közösséget, és visszafejleszti a dinamikusan fejlődő erdélyi magyar politikai kultúrát, a közgondolkodást.

Tisztában voltunk vele, hogy választási megmérettetésünk teljes siker nem lehet. Tudtuk, hogy hatalmas gépezet esik nekünk, amellyel nagyon nehéz lesz felvenni a harcot, mégis úgy gondoltuk, minél később kezdődik az erdélyi magyar politika megújítása, megreformálása, annál nagyobb lesz az átkos egypártrendszer által okozott kár. Az RMDSZ egyeduralmának hatásai nemcsak a politikában érződnek, ahol a versenynélküliség a rendszer lezülléséhez vezetett.

Ma már nem beszélhetünk a szó klasszikus értelmében vett szabad sajtóról: az egyetlen magyar párt rátelepedett a romániai magyar hírközlő szervekre, és tetemes kárt okoz kizárólagos rendelkezése a pénzforrások felett. Ezáltal átpolitizálja és maga alá gyűri a civil társadalmat is. Elszántságból, hitből próbáltuk mindezt megváltoztatni azzal a nem titkolt szándékkal: az autonómia kérdését úgy tesszük az asztalra, hogy azt ne lehessen többé megkerülni az integráció folyamatában, Bukarestben, Budapesten vagy Brüsszelben. Az MPSZ-nek a választásokon való részvétele ellen mozgásba hozott hatalmas erőszakgépezet sem térhetett ki a közhangulat elől: az autonómiát, mint képviselni illendő minimumot, az RMDSZ is meghirdette kampányában. Habár a Magyar Polgári Szövetségnek számszerű eredményei nincsenek, mert nem indulhattunk önállóan a választásokon, a közélet, a közgondolkodás befolyásolása terén nem panaszkodhatunk.

– Az MPSZ jelöltjeinek román pártlistákon való indításával sokan nem értettek egyet még azok közül sem, akik nem szívesen szavaztak az RMDSZ jelöltjeire. Másfelől az RMDSZ megmérettetését választási sikerként könyvelhetjük el, még akkor is, ha a négy évvel korábbihoz képest százezerrel kevesebben szavaztak listáira. Miért tudta a szövetség jobban mozgósítani az embereket, mint az MPSZ?

– Nyíltan és őszintén be kell vallanunk, hogy a Népi Kezdeményezés pártja által nyújtott lehetőség elfogadása rossz döntés volt. Fontos azonban leszögezni, hogy nem a Magyar Polgári Szövetség mint testület, hanem a helyi jelöltek indultak román pártlistákon. Az MPSZ több helyi vezetője annyira megalázónak és antidemokratikusnak vélte az RMDSZ eljárását, hogy még ezt a nagy rizikót is vállalta a választási lehetőség kicsikarása végett.

Az erdélyi magyarok döntő többsége fontosnak tartja a parlamenti képviseletet, az RMDSZ pedig kihasználta azt, hogy kényszerhelyzetünkben nem hozhattunk igazán jó döntést. Erre spekulálva, a kampány utolsó időszakában az egész Székelyföldet teleszórták plakátokkal, hogy az RMDSZ magyar érdek, a román párt, az román érdek. A megmérettetést vállaló MPSZ-esek becsületes magyar emberek, akik sokkal fontosabbnak tartják az autonómia gondolatát, mint az RMDSZ vezérkarának egésze. Az egyszerű választók megtévesztése, ilyen irányú befolyásolása klasszikus kampánytechnikai eszköz.

Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy az RMDSZ kampánytanácsadói ugyanabból a körből származnak, mint a magyar szocialistáké. A riogatásnak, a félelemkeltésnek, a 23 millió román munkavállalózásnak valamilyen másolatát láthattuk Erdélyben az RMDSZ kampányában, amely különben profi volt, és látszott, hogy temérdek pénz van benne. Nemcsak az RMDSZ-nek, hanem a Szociáldemokrata Pártnak is szinte stratégiai, országos érdeke volt, hogy ez az RMDSZ jusson be a törvényhozásba.

Szégyenletes dolog, hogy az RMDSZ elérte, hogy a Székelyföld Moldvával együtt Adrian Năstaséra szavazzon. Ennek semmilyen következménye nem lett: Markó Béla vagy a csúcsvezetőség nyilvánosan enyhe kritikát sem kapott, amiért vészesen elhibázta választási stratégiáját.

Hál’ Istennek, a második körben nem jött be az RMDSZ csúcsvezetősége által oly nagyon kívánt győzelem, ez az országnak is jót tesz.

– A Velencei Bizottság nemrég megérkezett véleményezése a román választási törvényről elítélő hangnemű. Hozhat-e ez valamilyen előrelépést a két jogszabály megváltoztatása terén?

– A Velencei Bizottság azért járt el az ügyben, mert az Európa Tanács parlamenti közgyűlésében Németh Zsolt, Bauer Edit és Trau Márton fideszes képviselők kezdeményezésére, Andreas Gross támogatásával, egy 15 aláírással megtámogatott, Romániát elítélő határozati javaslatot terjesztettek be rögtön a helyhatósági választások után.

A közgyűlésben a román jogszabály kapcsán Frunda György RMDSZ-szenátor megdicsérte a román állam kisebbségpolitikáját, hogy az országban milyen nagy a demokrácia, és kérte a határozati javaslat átutalását az Európa Tanács jogi bizottságához, a nagy tekintélynek örvendő Velencei Bizottsághoz. Ez a bizottság állapította meg, hogy az inkriminált törvény sérti a pluralista demokrácia alapjait, kisebbségi diszkriminációt hoz, és ilyen formában nem alkalmas európai országban a politikai verseny biztosítására. Ilyen törvénnyel az országot fel sem vették volna az Európai Tanácsba. Közben Románia kézzel-lábbal kapaszkodik az Európai Unió irányába. A csatlakozás koppenhágai politikai kritériumainak teljesítése nélkül egyetlen ország sem lehet tagja az Európai Uniónak. Az, hogy Románia választási törvényeiben megszegte az európai minimumot, veszélyezteti az ország integrációs esélyeit. A Velencei Bizottság jelentésének nyilvánosságra hozatala után a két törvényt azonnal módosítani kellene. Mi kezdeményezni fogjuk ezt, pontosan azért, mert fontosnak tartjuk az ország integrációját. Nem véletlen, hogy az RMDSZ vezetői nem beszélnek erről a témáról.

– Az MPSZ bejegyzése körüli cirkuszok előrevetítették a polgári szövetség tavalyi sikertelenségét. Milyen pártépítési terveik vannak jelenleg?

– A Magyar Polgári Szövetségnek ugyanolyan bejegyzése van, mint az RMDSZ-nek. Az RMDSZ azzal élt vissza, hogy kérésükre a választási törvények különbséget tettek a parlamenti és a parlamentben nem képviselt kisebbségi szervezetek között. Az elmúlt választási évben tulajdonképpen mindent megpróbáltunk: önállóan akartunk indulni, aláírásokat gyűjtöttünk, függetlenként indultak jelöltjeink, illetve egy demokratikus párt ajánlatát is elfogadták egyesek. Ez előtt fölajánlottuk az RMDSZ-nek az együttműködést, a közös lista gondolatát, de ez sem kellett.

Biharban, ahol hajlandóság mutatkozott az RMDSZ pragmatikus szárnya részéről a közös listára, végül azok győzedelmeskedtek, akik feljelentették őket az országos vezetőségnél.

Nem véletlen, hogy ez az első alkalom, amikor Biharból nem három magyar képviselő, hanem csak kettő jutott be a parlamentbe.

Ez jellemző egész Erdélyre: néhány kivételtől eltekintve politikailag szinte homogén a jelenlegi frakció, tehát nincs jelen az erdélyi magyarság jelentős részét képviselni tudó más áramlat, másrészt kevesebb a képviselő, mint amennyi lehetne. Ha az erdélyi magyar képviselet teljességét akarjuk megvalósítani, akkor kell, hogy a magyar polgári erők el tudjanak indulni. Nem számíthatunk az RMDSZ vezetőinek demokratikus elkötelezettségére, nem bízhatunk abban, hogy majd felismerik hibáikat, és megváltoztatják a választási törvényt úgy, hogy konkurenciát engedjenek a piacra. Úgy tűnik, nem tehetünk mást, mint bejegyeztetni egy új pártot. Egyébként a párttörvény is nagyon antidemokratikus, 2002-től folyamatos össztűz alatt áll.

Az országjelentés is elítéli azt, hogy nem teszi lehetővé regionális pártok bejegyzését, és adminisztratív eszközökkel korlátozza a politikai gyülekezési szabadságot. A 18 megyéből összegyűjtendő 25 ezer aláírás Kazahsztánra, Oroszországra emlékeztet. De Oroszországban, kontinensnyi nagysága ellenére is, könnyebb egy pártot bejegyezni, mint Romániában. Az Európai Unió körzetének országaiból Romániában a legszigorúbb a párttörvény, ez lényegesen korlátozza a gyülekezési szabadságot. Hosszú távú hatása az, hogy nem a versengés többpártrendszere alakul ki, hanem a pártoligarchia, amelyben az országos pártok kiszorítják a nem parlamenti pártokat.

A parlamentben nem képviselt pártok gyakorlatilag minimális eséllyel indulhattak a választásokon. Ez okozza azt is, hogy az Európai Néppártnak megfelelő jobboldali erős pólus hiányzik a román közéletből. Az Európában megszokott ideológiai felosztás szerint hibrid pártrendszer áll fenn Romániában, aminek fő oka a szigorú párttörvény. Sajnálatosnak tartom, hogy a párttörvényt és a két választási törvényt az RMDSZ hathatós segítségével szavazták meg. Ennek ellenére esélyt látok rá, hogy az MPSZ-t pártként bejegyeztessük. Létrehoztunk egy bizottságot, hogy megvizsgáljuk a lehetőségét. Világos, hogy nagyon sok munkát igényel mindez. A takaréklángnál is lennebb működünk most, a pénztelenségen csakis társadalmi munkával lehet segíteni. Ha hiszünk egy eszmében, akkor megéri!

– Az MPSZ egyik alapvető célkitűzése az autonómia volt: a civil szervezetként működő Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és Székely Nemzeti Tanács mellett politikai eszközökkel akarta megvalósítani az erdélyi magyarság önrendelkezését. Menynyire népszerű gondolat ez ma Erdélyben?

– Eredménynek tartom, hogy e tárgykörben három törvénytervezetet nyújtottunk be a parlamentben: a Székelyföld területi autonómiájára, a nemzeti közösségek személyi elvű autonómiájára és a magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiájára vonatkozó kerettörvény-tervezeteket.

Mindháromnak megvolt a parlamenti vitája, foglalkozni kezdett velük a hivatalos politika. Az elmúlt nyolcvan évben a román szenátus soha nem vitatkozott a Székelyföld területi autonómiájáról, mert a korábbi beadványokat, ügyrendi kifogások miatt, nem is bocsátották érdemi vitára. Most legalább az általános vitát megtartottuk. A román politikusok is elismerik a párbeszéd szükségességét, és ez már előrelépés. Világos, hogy párbeszéd nélkül nem lehet autonómiát teremteni. Én attól félek, hogy az RMDSZ, amely egy szűk hónapra, a kampány időszakára kemény autonomistává vált, azáltal, hogy a választások után nem képviseli erőteljesen és következetesen az önrendelkezés gondolatát, kiemelkedő történelmi helyzetben elmulasztja a kínálkozó esélyt.

Nem úgy kell föltennünk a kérdést, hogy jobb-e most egy magyar munkásnak vagy orvosnak, mint 89 előtt (természetesen jobb, hiszen más rendszerben élünk), hanem azt kell megnézni, hogy kihasználtunk-e minden kínálkozó lehetőséget, vagy kishitűek voltunk, és nem mertünk követelni, nem mertünk keményen fellépni.

Az autonómia kivívásához nyilván az anyagi megerősödés is hozzájárul, de itt rögtön szóvá kell tennünk, hogy a történelmi magyar egyházaktól elvett ingatlanoknak még csak egy százaléka sem került vissza jogos tulajdonosához. A 2140 visszakövetelt ingatlan közül nem tudom, hogy legalább 21 épület de facto visszakerült-e?

Az RMDSZ kampánya sokkal nagyobb számokkal dobálózik, de a statisztika ezeknek ellentmond. Vajon van-e időnk arra, hogy újabb 150 évet várjunk a teljes visszaszolgáltatásig?

Mi a tulajdonképpeni rendeltetése az erdélyi magyar politikának? Az, hogy az egyház és a nemzet érdekeit következetesen képviselje, vagy hogy ne az autonómiáról, hanem például a fakivitelről tárgyaljon? Van-e esély arra, hogy Romániában az európai uniós csatlakozás előtt a többségi nemzet és az itt élő nemzeti közösségek között új szerződés jöjjön létre, hogy megteremtsük azt az autonómiarendszert, amely Nyugat-Európában régóta működik? Ott is olyan történelmi helyzetben tudták létrehozni, amikor láthatólag nem volt más kiút, és a kisebbség következetesen kérte azt.

A vezetőket, akik elárulták az autonómia gondolatát, Nyugat-Európa-szerte félreállították. Ezzel szemben Romániában a magyarság jogos autonómiaigényét a romániai magyar vezetők ássák alá. Nem véletlen a román külügyminiszter nyilatkozata: nem biztos benne, hogy a romániai magyar politikusok egységesen akarják az autonómiát. Én azt várom az RMDSZ-től, hogy tartsa meg választási ígéreteit: ha a kampányban fontosnak tartották Székelyföld területi autonómiáját, akkor most már terjesszenek be erről törvénytervezetet.

– A választások előtt Tőkés László részéről kezdeményezés született az RMDSZ és az MPSZ közötti párbeszédre, ez végül is kudarcot vallott. A továbbiakban milyen esélyt lát az együttműködésre?

– Minden politikai nézetkülönbségük ellenére a nemzeti ügyek összefogásra kell hogy buzdítsák a valóban magyar ügyet képviselő vagy a magyar érdeket fontosnak tartó politikai erőket. Az RMDSZ vezérkara, miután annyira összemelegedett a Szociáldemokrata Párttal, majd egyszerűen átlépett volt szövetségeseitől és üzlettársaitól az új kormánykoalícióba, vajon hajlandó-e magyar emberekkel is tárgyalni az erdélyi magyar politika jövőjéről?

A békés megoldás szándéka bennünk mindig megvolt. Tusnádfürdőn összmagyar erdélyi választásokat javasoltunk. Utólag visszatekintve, ha ezt az RMDSZ elfogadta volna, sokkal több képviselője és szenátora lehetne az erdélyi magyaroknak, mint most. Többszöri próbálkozásunk ellenére Markó Béla nem ült velünk tárgyalóasztalhoz, nem akarta a közös előválasztást, ehelyett a kiszorítást választották. Talán ebben áll a 2004-es választási év tanulsága. Az utórezgések ma is érződnek, Erdély több városában ide-oda idézgetik híveinket, amiért a tavaszi választásokon bennünket támogattak aláírásukkal.

A napokban Szatmárnémetiben például több tíz támogatónkat hívatták be a rendőrségre. Ismét félelmet ültetnek el az emberek szívében: talán ez a legnagyobb rontása a 2004-es esztendőnek. Az RMDSZ-vezetés a rendőrségre és az ügyészségre támaszkodik, úgy tűnik, ők bujtogatják ellenünk a hatóságokat. Továbbra is meg akarják félemlíteni a másként gondolkodókat. Azt mondják: aki nincs velünk, az ellenünk van.

Román pártok nem fenyegetik rendőrséggel és ügyészséggel ellenfeleik híveit. Hova jut az erdélyi magyar társadalom, ha a magyar politikusok ahelyett, hogy megvédenék, éppen ők uszítják rá az erőszakintézményeket? Ezt rendkívül aggasztó jelnek vélem, de nem fogjuk hagyni magunkat, mert a megfutamodás a totalitárius rendszerek gyakorlatának elfogadása volna.

Makkay József

Az a magyar, aki sorsközösséget vállal nemzetével

Színházi előadással méltatta a magyar kultúra napját a kárpátaljai magyarság az ünnep előestéjén, január 21-én Beregszászban, ahol az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulata Örkény Tóték című darabjából készült előadását mutatta be a mintegy 400 férőhelyes városi művelődési házban, ahová erre az alkalomra pótszékeket kellett beállítani.

Ünnepi beszédében dr. Brenzovics László, a KMKSZ alelnöke emlékeztetett: Kölcsey Ferenc sorsa és munkássága – aki szinte egész életét Beregszásztól nem is oly távol élte le – példamutató, több szempontból is szimbolikus a számunkra. Saját kúriájában élt, a nagy kulturális központoktól távol, mégis korának egyik legműveltebb embere volt, s olyan életművet hagyott hátra, hogy máig valamennyi magyar ember ismeri, szívébe zárja. Mindez pedig azért is fontos, mert a kultúra az egyik meghatározó nemzetmegtartó erő – hangsúlyozta a szónok.

Brenzovics László a bemutatandó darab szerzőjével és előadóival kapcsolatban megjegyezte:

Illyéssel szólva az a magyar, aki annak vallja magát, ám véleményem szerint ez kevés. Az a magyar, aki sorsközösséget vállal nemzetével. E tekintetben szimbolikus Örkény István példája, aki egész életében sorsközösséget vállalt a magyarsággal – mint munkaszolgálatos katona, mint hadifogoly a szovjet lágerekben, az 1956-os forradalomban és később is.

Sorsközösséget vállaltak velünk, kárpátaljai magyarokkal a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulatának tagjai is, akik minden nehézség és csábítás ellenére szülőföldjükön maradnak, hogy itt ápolják a magyar kultúrát a mi örömünkre is.

A mintegy félezres ünneplő közönség meghatottan énekelte el a Himnuszt, végül a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulata bemutatta Örkény István Tóték című drámája alapján készült fesztiváldíjas előadását Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Tóth László és Orosz Melinda főszereplésével.

ntk

Kismuzsaly: ...csak egy templomrom őrzi emlékét

Beregszász felől jövet, Muzsaly szélén a kismuzsalyi református templomrom csaknem 350 esztendeje elhagyatottan is beszédes emlékjele egy rég letűnt falunak.

A település neve 1232-ben bukkan fel először, s már ekkor két részből állt, keleti, nagymuzsalyi részét királyi népek lakták, a nyugati, kismuzsalyi részét, ötekényi földet, azaz 750 holdat II. Endre király hűséges emberének, Legirnek adományozza. Ez az előkelő ember a beregi királyi uradalom gondnoka és a híres Sylva Bereg, vagyis Bereg Erdőnek ispánja volt, elődei pedig az ős Borsova vármegye jobbágyai voltak, szálláshelyük a mai Borzsova területén feküdt. Az ősmegye központja a régi Borsova vára volt, amelynek emlékét a mai Vári őrzi nevében. A Sylva Bereg onnan is nevezetes, hogy őserdő rengetegében járt II. Endre király, és 1233-ban itt bocsátotta ki hű emberei védelmére aranybulláját. Sylva Bereg nevéből vette eredetét Nagybereg község és Borsova ősvármegye hatalmas testének átrendezése után Bereg vármegye.

Az 1232-ben történt adományozás kismuzsalyi határleírásánál a szomszéd falvak is említtetnek: Gwrche és Bagotha, azaz Gecse és Bakta, Muzsaly ez oklevélben Muse-nak íródik.

IV. László király 1280-ban Nagymuzsalyt Eberhard fia Kunch ispánnak adományozta, aki lampertszászi, vagyis beregszászi illetőségű volt. 1337-ben e Kunch ispán fia Péter lampertszászi bíró ezt a birtokot a Ker. Sz. Jánosról nevezett kőtemplomával együtt 50 márkáért eladta Magyar Pálnak és fiainak. Ebből ugyan nem derül ki, hogy a romjaiban most is látható kismuzsalyi templomról van-e szó, mivel azonban kezdetben csak egy temploma volt a két részből álló községnek, bátran állíthatjuk, hogy éppen arról.

Dr. Sipos Zsigmond rendőrkapitány, Borzsova község lelkes monográfusa 1910-ben kiadott könyvében és a később beszerzett, kéziratban maradt gyűjteményében igyekszik kimutatni, hogy ama bizonyos Legirnek unokái azok a személyek, akik 1360-ban lampertszászi polgárokkal birtokjogaikat illetően peres viszonyban állnak. Ezek hatan birtokaik után ekképpen neveztetnek: borzsovai Dezső, kismuzsalyi Péter, kismuzsalyi Abych, borzsovai Imre, borzsovai Simon, helmeczi György, akik a peres ügyben azt is igazolni tudják, hogy ők a Legir leszármazói és birtokukat egymás között felosztva, mint örökösök bírják. Ebből nyilvánvaló, hogy a tatár pusztítást túlélték, mint a vidék rejtekeinek is jó ismerői elrejtőztek, és tovább élhettek birtokaikon. Utódaik képezték a Borsovay nevű családot, továbbá belőlük származnak a Thobolyok, Kismuzsayak, végezetül az időközben Sárosorosziban is birtokossá lett ágat Oroszynak nevezték. Ezek a családok nemcsak Borzsova község alapítói, de a környék meghatározó birtokosaivá lettek. Leggyakrabban egymás között házasodtak az egyes rokoni ágak, de sógorságba kerültek a Kállaiakkal, Kölcseyekkel, a verbőczi Zowardffykkal, a Chernavodayakkal, a kusali Jakcsokkal, a Mathuzsnay és az Ung megyei Nagymihályi családokkal, valamint az Ugocsa megyei kisebb ősbirtokosokkal: Szirmay, Bökényi, Sásváry, Öszödfalvy, Farkasfalvy, Péterfalvy családokkal.

Kezdetben egyik vagy másik ágat vagy azok tagjait aszerint nevezték pl. Kismusayaknak vagy Borsovayaknak, hogy éppen hol laktak.

Nemcsak vagyonszerető, de vagyonszerző emberek kétes hírében is álltak. 1388-ban Mária királyné a leleszi konventhez ír, hogy a konvent idézze Szent György nyolcadára Zsigmond király elé Kismuzsay vagy másként Kántor Mihályt és Borsovay Miklós fia Fábiánt, mivel csalárdul azt a hírt költötték, hogy Kállói László fia Ubul mester örökösök nélkül elhunyt, testvére Mihály pedig a szülői háztól elvándorolt s elhalt ő is valahol, ezért nagymuzsalyi birtokukra Zsigmond királytól adománylevelet eszközöltek ki és magukat be is iktatták, pedig azok mind a ketten életben vannak, igaz, az utóbbi otthon betegen fekszik. 1429-ben Oroszy Tamásné Agatha, verbőczi Zoward dédunokája Verbőcön osztozik véreivel az ősi kúrián. 1479-ben Péterfalvi Beke Kelemen, aki Oroszy Mihály fiának, Istvánnak a fia, Szirmay Fórissal – a Fóris családok ősével – egy-egy telek jussába íratnak Kismuzsalyon és Orosziban. 1482-ben kismuzsalyi Bakó Pétert és kismuzsalyi Márton deákot ügyvédül vallja kusalyi Jakcsi Péter és Péterfalvi Zsupán Gergely a kolozsmonostori konvent előtt. 1522-ben II. Lajos király igazolja, hogy Oroszy György fia András testvéri szeretetből kismuzsalyi részét örök áron átíratta édestestvérére, Mátéra.

1504-ben birtokosok voltak még Kismuzsalyban: Guthy János leánya Anna, ki Csomasz nevű szőlőjét 8 ft.-on átengedte özv. Surányi Jánosné Guthy Katának és fiainak. 1547-ben a leleszi konvent beiktatta Oroszy Demetert 6 kismuzsalyi puszta telekbe és Jakcsi Mihály azon részeibe, melyeket ő a 6 telken felül használt, és az Oroszy, valamint a Borsovay családtól vétel útján szerzett.

1550 körül lett reformátussá a templom, s kezdetben egy lelkészük volt Nagymuzsallyal.

1553-tól a falu jobbágyairól is hírt kapunk. Ekkor bíró volt Máté István, a további családfők pedig: Fazekas István, Veres Imre, Szárnyas Tamás, Literáti János, Zári (?) Domonkos, Mórocz Gergely, Fábián Lukács, Thipa (?) Pál, Szárnyas János, Szárnyas Gáspár, Bakó Antal, Kántor Péter, Kántor László, Kristóf Ferenc és Mikó Péter.

1566-ban a tatárok teljesen elpusztították a falut, de később újraépítették a lakosok. 1648-ban birtokolják az ősbirtokos családokon kívül lekcsei Sulyok György, Rőczey György, özv. Komjáthy Jánosné, özv. Balling Györgyné és Szondi István.

1657 nyarán Lubomirski lengyel hadvezér seregével, megbosszulandó Rákóczi hadjáratát, végigsöpört vidékünkön, s Kismuzsalyt is fölgyújtatta, pedig itt csak egy-két jobbágytelke volt a fejedelemnek. E gyújtogatásnak lett martaléka a falu és az Árpád-kori templom. A hagyomány szerint a harangot a Turja mély medrű víz iszapjába süllyesztették, a lakosok egy része a muzsalyi hegyek üregeibe rejtőzködött.

Legir utódai fiágon ez időben már igen megritkultak az ősi helyeken. A Kismusayak már jóval korábban, a Borsovayak az 1600-as évek végén, az Oroszyak az 1700-as évek elején enyésztek el. Leányágon ma is élnek leszármazottaik különböző nemesi származású családokban Borzsován, Muzsalyban s a környék több más falvában is.

Kismuzsalyt nem építették föl újra, s ha maradtak meg lakosaiból, azok Nagymuzsalyba költöztek. 1831. február 20-án egy vadász az Endrőd nevű völgyben bányaüregbe menekült róka után indult, s ekkor fedezte fel, hogy ott emberi csontvázak vannak. A vármegyei tisztikar feltáratta az üreget, s mintegy 50 ember maradványaira bukkantak több más odamenekített holmi mellett. Az üreg kijáratánál egy férfi csontváza feküdt kivont karddal a kezében, vastag csizmái még épek voltak. A többi csontvázat beljebb részint fekvő, részint ülő helyzetben találták. Egy kőpadon ülő nő tetemét egy mellette térdeplő férfi mindkét kezével átölelve tartotta, míg a nő karjában egy kisgyermek csontváza feküdt. Egyes feltételezések szerint a lengyelek felfedezték a rejtekhelyet, és kéngázzal fojtották meg őket. Lehettek közöttük Legir-utódok is. Letűnt életüknek és egyik kicsi falujuknak csak egy templomrom őrzi emlékét.

Józan Lajos

Hova-tartozásunk jelképe a Nagysomlyó csúcsán

A Himnusz évfordulóján

Ünnepi istentisztelet volt vasárnap a szatmárnémeti Láncos templomban, a Magyar Kultúra napján, illetve a Kölcsey-féle Himnusz születésének évfordulóján.

Az istentisztelet után a nemrégiben alakult szatmárnémeti Ady Endre Társaság adott műsort: két színművész, Tóth-Páll Miklós és István István, a szatmárnémeti Harag György Társulat tagjai, továbbá Korda Zoltán református lelkész Kölcsey Ferenc emlékét idézte és a Himnusz jelentőségét méltatta, szavalatokkal vegyesen.

A jelenlévők elénekelték a Himnuszt, majd a templom előtti Kölcsey-szoborhoz vonultak, ahol az Ady Endre Társaság részéről Dénes András elnök, Tatár János egyesületi titkár és Kacsó Zoltán alelnök helyezett el koszorút.

Az Ady Endre Társaságon kívül a bejegyzés alatt álló magyarországi Társaság a Kárpát-medence Magyarságáért Országos Egyesület elnöke, Éhn József, a református egyházközség, valamint magánszemélyek helyezték el a kegyelet virágait a nagy magyar költő szobránál.

Az ünnepség a Szózat hangjaival zárult.

A rövid ünnepi műsort 12 órától a szatmárnémeti Hildegárda római katolikus templomban megismételték.

Petők B. József
http://www.hhrf.org/erdelyinaplo/

Az áttelepültek és a népszavazás
[2005-01-30 - 14:26:02]

Hírlik, hogy a Magyarországra áttelepült erdélyi magyarok tömegesen mondtak volna nemet a magyar állampolgárság kiterjesztésére.

A szóbeszéd eljutott az MVSZ-hez is, ahonnan, mint az EKOSZ elnöke, felkérést kaptam ennek utánanézni. Információimat készséggel osztom meg.

Értesüléseink a Szövetség tagszervezeteinek szűkebb elérhetőségi köreiből származnak, mégis talán joggal extrapolálhatók. Nos, az országban működő 22 tagszervezetünk közül mindössze kettő jelezte, hogy tud egy-két ilyen esetről, vélekedésről, továbbá olyan csoportokról, személyekről hallották, hogy nemmel szavaztak, akik réges-rég települtek át, vagy másod-harmadgenerációsként csak igen áttételesen nevezhetők erdélyieknek.

Nyilván égbekiáltó és teljességgel természetellenes volta miatt vert fel ekkora port a jelenség. Elszórt esetek tehát igenis voltak, de hát miért is ne lennének köztünk is senkiházi cenkek? Hiszen jól tudjuk, jöttek ám át szép számmal haszonleső aljaemberek, akikre természetszerűleg hatott a kormánypártok és a kormány zseniális, az ilyesfajtákra méretezett hazugságkampánya. Ezeket a torzalakokat felkutatni és felmutatni pedig kötelességünknek tartjuk. Hogy a történtek után hazalátogatásaik alkalmával páros lábbal legyenek illetve, és nyugtuk ne legyen sehol, ahol magyar emberek élnek.

Viszont szólnunk kell arról, hogy a körökbe tömörült honi erdélyi magyarok mindenkinél derekasabban vettek részt az aláírásgyűjtésben, a kampányban, a választási bizottságokban, a gyalázat bekövetkeztével pedig szavakkal ki nem fejezhető a keserűségünk. Soha nem éreztünk ekkora felháborodást, soha nem fakadt fel ilyen elemi erővel a jajkiáltás és az átok ajkunkról. (Az EKOSZ lapja, az Átalvető következő, márciusi száma nagyrészt e témával foglalkozik majd.)

Meggyőződésünk, hogy a nemzetárulók előbb-utóbb elnyerik méltó büntetésüket, nevüket, herosztrátoszi rémtettüket pedig undorral ejtik majd ki a jövő nemzedékek.

Pillanatnyilag igen nagy a baj, bárhova nézünk, sötét, gomolygó fellegeket látunk tornyosulni nemzetünk egén, de tudjuk, hogy a napsugár törvényszerűen áttör majd rajtuk.

Az anyaország milliónyi derék emberében forr a szégyenkező felháborodás, és nő az elhatározás a gyalázat lemosására. Velük együtt, Erdély küldötteként ezen dolgozunk mi is.

Kövesdy Pál,
a magyarországi Erdélyi Körök Országos Szövetségének elnöke

Erdélyi Napló

Forró Tamás annyira jelentéktelen senki, hogy valahogy még az ügynöklistáról is lemaradt.

Alakul az ügynöklista, de 95 % még nem ismert.

Bácskai Tamás közgazdász
Bódy Gábor filmrendezó
Tar Sándor író
Keresztes Sándor ogy. képviselő
Vankó Magdolna ogy. képviselő
Szokolay Zoltán ogy. képviselő
Bereczky Vilmos ogy. képviselő
Molnár Gál Péter színikritikus
Vikidál Gyula rockzenész
Som Lajos rockzenész
Polner Zoltán néprajzos
Esterházy Mátyás fordító
Pokorny János mérnök
Szekeres László irodalomtörténész
Sükösd Mihály író
Kováts Zoltán (Szeged)
Rigó László irodalomtörténész
Kelemenné dr. Németh Júlia jogász, tisztviselő
Lugossy Gyula író
Barabás Miklós "békeharcos"
Medgyessy Péter D-209

*

Sersli Sándor volt D-2o9 tartótisztje, aki a III-as ügyosztály irattárának jelenlegi kezelője. Ő most az országgyűlési átvilágítási bizottság titkára.

"Dr. Sersli, Medgyessy összekötő-tisztje vette ki Szalay papírjait

Kiderült, ki vette ki 1995-ben a Belügyminisztérium irattárából az SZDSZ-es Szalay Gábor titkosszolgálati múltjáról szóló dokumentumokat. Az ügynökkeringő újabb fordulata.

Szalay Gábor
Mécs Imre, a titkosszolgálati múltat vizsgáló bizottság elnöke a Híradónak azt mondta, hogy dr. Sersli Sándor, az átvilágítóbírák jelenlegi hivatalvezetője írta alá az iratok helyén hagyott papírt.

Azt azonban továbbra sem tudni, hol lehetnek az eredeti dokumentumok.

Sersli egyébként Kuncze Gábor belügyminisztersége alatt a BM irattárosa, még korábban - amennyiben nem különös névazonosságról van szó - Medgyessy Péter III/II-es összekötő-tisztje volt.

Mécs Imre javaslatára lett a bizottság szakértője.

Legújabb ismereteink szerint az III-as ügyosztályok összekötőtisztje volt, majd az iratok őrzője és gondnokaként az átvilágítóbírák titkárságvezetőjévé avanzsált.

A hihetetlen fejleményeknél is van hihetetlenebb! Nem?"

(Gondola fóruma)

Nincs európai mércével mérhető baloldal Magyarországon
Tóth Gy. László

Ami 2004. december 5-én történt, az jóvátehetetlen. Lehet okoskodni, magyarázni, vállat vonni vagy éppen vállat veregetni. Mindent lehet, egyetlen dolgot kivéve: nem lehet úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.

Csonka-Magyarország csonkamagyarjai nem nyitottak ajtót a bebocsátást kérő testvéreiknek.

Azoknak, akik 84 évvel ezelőtt úgy lettek más országok polgárai, hogy közben nem hagyták el a szülőföldjüket. Azoknak, akik 84 éve ellenséges környezetben, számtalan beolvasztási kísérlet ellenére megőrizték magyarságukat, mert tudták, hogy eljön az igazságtétel pillanata, és ők ismét a magyar nemzethez tartozónak érezhetik magukat. Nem lesznek többé hontalanok, mert ők is a magyar nemzet teljes j(ogú tagjaivá válhatnak. Ebben bíztak, erre vártak. A befogadás gesztusára, egy őszinte mozdulatra, a pártpolitikai csatározások felfüggesztésére.

December 5-én arról döntöttünk, hogy továbbra is érvényesnek tartjuk-e az 1920-ban Trianonban megkötött szégyenletes diktátumot, vagy legalább a szellemi-kulturális-szimbolikus szférában kísérletet teszünk a magyar nemzet egységének helyreállítására.

Közös szégyenünkre, nagy számban akadtak magyarok, akik ezt kicsinyes önzésből és gyalázatos politikai számításból nem kívánták megtenni. A történelmi igazságszolgáltatás ezúttal elmaradt.

A miértekre adható válaszok közül a leginkább elfogadhatót Lánczi András fogalmazta meg a Magyar Nemzet karácsonyi számában.

„Szétroncsolt közösségeink hiányában lassan alig van valami, ami összetartaná a politikai közösségünket. A megosztásnak minden politikai színezetben vannak avatott mesterei, de a fő ok a szocialista gyökerű irigységkultúra táplálása.

Győz az irigységkultúra, az egymás meggyőzésére tett kísérletek eleve kudarcra lesznek ítélve, intézményeink fokozatosan működésképtelenné válnak – lassan két nemzetté hasadunk. Az idő, úgy tűnik, nem nekünk dolgozik.”

A folyamat leírása tökéletes, de Lánczi András helyében én nem használnék jelen időt, ugyanis az ország kettészakítása – a kommunista diktatúra nyílt bevezetésével – lényegében már 1948-ban megtörtént.

Az antifasiszta hazafias népfrontra hivatkozva azóta riogatnak folyamatosan a jobboldal, a nacionalizmus, a klerikalizmus stb. ördögével.

Az már csak hab a történelmi tortán, hogy napjaink szellemi verőlegényei nem kezdők: már a Kádár-korszakban is tették a dolgukat. Az örökké haladó baloldaliak ma is vigyázzák lépteinket. Ezért tökéletesen igaza van Lánczi Andrásnak, amikor így fogalmaz: „Alig van kapcsolódási pont, ahol egyáltalán valamilyen kommunikáció kialakulhatna.”

December 5-én azért is győzhetett a Lánczi András által említett irigységkultúra, mert volt és van Magyarországon olyan legális politikai erő, amelyik erre tudatosan rájátszott.

A történtek csak tovább erősítették a magyar társadalomban már meglévő törésvonalakat. A népszavazás utáni helyzetben semmi nem lesz már olyan, mint az ügydöntő népszavazás előtt volt, mert az eddigi világnézeti, politikai-ideológiai és vallási törésvonalakat sikerült egy újabbal bővíteni. Könnyen lehet, hogy ez az új törésvonal a szellemi-intellektuális szférában még a párbeszédet is lehetetlenné teszi.

Nehéz eldönteni, hogy az MSZP és az SZDSZ nemzetellenessége az univerzális ideológiák iránti elkötelezettségre, érzéketlenségre vagy kicsinyes pártpolitikai számításokra vezethető vissza. A tények és az érvek sokaságából kiindulva mindhárom feltételezés igazolható.

A posztkommunista-balliberális koalíció képmutatására jellemző, hogy figyelmen kívül hagyták a határon túli magyar szervezetek egységes óhaját, míg korábban mindig arról beszéltek, hogy a határon túli magyarságot érintő kérdésekben a határon túli legitim magyar szervezetek véleménye a döntő. Ezúttal ez sem számított.

Az MSZP üzenete a választóknak az volt, hogy vigyázzanak, mert könnyen ráfizethetnek a kettős állampolgárságra: veszélyben a nyugdíjrendszer, az egészségügyi ellátórendszer, és tovább csökken majd a munkahelyek száma. „Aki igennel szavaz a népszavazáson, annak számolnia kell a magyarországi életkilátások hirtelen és drámai mértékű romlásával, az ennek hatására keletkező feszültséggel, ellenségeskedéssel magyar és magyar között, végül pedig a nemzet határon túli területein bekövetkező visszafordíthatatlan hanyatlással.” Ezt olvashattuk A felelős döntés címet viselő MSZP-s kampányújságban.

A werberi stratégiához illően – könnyen beazonosítható – ismeretlenek egy sárga szórólapon óvták a népet:

Ne fizessünk rá!

A kiadvány és terjesztése teljesen törvénytelen módon történt, de Lamperth Mónikának a mai napig nem jutott ideje arra, hogy eljárást indítson. A magát liberálisként definiáló SZDSZ lényegében magáévá tette az MSZP álláspontját.

„Az SZDSZ szerint az állampolgárság nem nemzetiségi, hanem politikai lojalitás kérdése, amely ebben az esetben azzal az üzenettel bírna a szomszédos államokban élő többségnek, hogy a határon túli magyarok Magyarországhoz lojálisak.” Ezt e képmutató álláspontot Pető Iván fogalmazta meg. (Idézi: Magyar Nemzet, 2004. november 12.)

Még ennél is továbbment Eörsi Mátyás, aki nem titkolta: a határon túli magyarokkal az a legnagyobb baj, hogy ezek a külhoniak előbb-utóbb szavazati joghoz jutnának, ráadásul döntő többségük jobboldali szavazó. Innen már csak egy rosszul sikerült lépés a pótcselekvésként értékelhető Szülőföld-program és a nemzetpolgárság intézményének kidolgozása. A kettős állampolgárság ellen fellépő baloldaliak határozottan elzárkózó magatartását Vadai Ágnes MSZP-s képviselő fogalmazta meg a legharsányabban, amikor kijelentette: „Az én magyarságomat ne mérje meg senki!”

A magyar nemzet ügye iránt elkötelezett érzelmű polgárok december ötödikét a megaláztatás és a szégyen napjaként élték át. Ami történt, azért jóvátehetetlen, mert a szimbolikus-érzelmi szférában történteket nem lehet a racionalitás keretein belül, vezényszóra jóvá tenni. A csalódottság, a kiábrándultság, a bizalmatlanság és a megalázottság érzése sokáig ott munkál az emberekben, még akkor is, ha egyébként tudatosan törekszenek arra, hogy ez ne így legyen.

A balliberális kormánykoalíció most különböző összegek juttatásával próbálja menteni a menthetetlent. Az emocionális-lelki szférában sikerült a magyarság különböző csoportjait egymás ellen fordítani. Ezt pénzzel nem lehet jóvá tenni.

Nem okozott meglepetést, hogy a Gyurcsány Ferencek, a Hiller Istvánok, a Pető Ivánok és az Eörsi Mátyások nem sürgették a magyar nemzet szellemi-kulturális újraegyesítését.

Ők jó üzletemberek módjára elkezdtek számolgatni, és arra jutottak, hogy ez számukra rossz üzlet. Óriási kockázat, kiszámíthatatlan hozadék.

A december 5-i szavazás végeredménye azt bizonyította, hogy a már többször becsapott és kisemmizett kádári kisembert megint sikerült a nemzet ügye ellen hangolni. Rájuk hatott leginkább a szociális demagógia, ők hittek leginkább a nyilvánvaló hazugságoknak. Nem tudták, hogy alaptalanul féltik a nyugdíjukat és a megélhetésüket.

Ugyanakkor rendkívül igazságtalan és méltánytalan lenne a nyomorban és teljes szellemi kiszolgáltatottságban élőket okolni a történtekért. A valódi felelősség azé a posztkommunista-szocialista és balliberális politikai és szellemi elité, amelyik csak szitokszóként használja a „nemzet” szót, mert idegenkedik mindentől, ami magyar. Ők működtetik azokat a kereskedelmi médiumokat, amelyek egyetlen célja a saját személyiségétől is megfosztott, fogyasztáscentrikus konzumidióták előállítása és a deviáns magatartásformák népszerűsítése.

Miután az ilyen egyedeknek semmiféle nemzettudatuk sincs, következésképpen nem ismerik a nemzeti összetartozás érzését sem.

Minden nemzet heterogén csoportokból áll, de mintha a magyar szellemi-politikai közéletben az Észak- és Nyugat-Európában szokásosnál is nagyobb lenne a nemzetellenes erők súlya és befolyása. Ezen változtatni létszükséglet, mert az egységesülő Európában magyarként megmaradni csak nemzetállami keretek között lehet.

A december 5-én történtek azt bizonyítják, hogy Magyarországon még mindig nem létezik egy európai színvonalú, nemzeti elkötelezettségű, demokratikus baloldal. A demokratikus jobboldalnak pedig ki kell dolgoznia a hatékonyabb – és a választók számára elfogadhatóbb – nemzeti érdekvédelemhez szükséges új stratégiát.

Európai fókuszban a Délvidék
[2005-01-29 - 20:34:49]

Megsaccolni is nehéz, hány nemzetközi vizsgálódást lehetett, kellett volna indítani kisebbségben élő magyarokat ért atrocitások, jogsértések ügyében az elmúlt mintegy fél évszázadban.

Volt idő, amikor akár hetente indulhattak volna nyugat-európai emberjogi inspektorok a Magyarországgal szomszédos államok valamelyikébe. Nem így történt, s hogy ma mégis létrejön a délvidéki út, sokkal inkább köszönhető a magyar uniós tagságnak, mint a magukat a kontinens civilizált részének tartó nyugati államok hirtelen feltámadt érzékenységének.

Talán nem nagyon túlzunk, ha azt mondjuk, az Európai Parlament (EP) küldöttségének délvidéki vizsgálódása az első kézzelfogható politikai hozadéka Magyarország EU-tagságának. Hogy a gépezet még döcög, azt jól jelzi a látogatás több hónapos késése. A delegáció indításáról szeptemberben döntött az EP. Már ez a lépés is megkésett volt, hiszen a délvidéki magyarokat ért támadások akkor már hosszú hónapok óta szaporodtak. Az viszont végképp érthetetlen, hogy a szeptemberi döntés után miért kellett eltelnie még négy hónapnak a tényleges vizsgálódás megkezdéséig. Miért kellett további időt adni a belgrádi vezetésnek a helyzet elsimítását célzó magyarázkodásokra?

Az ugyanis az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy a szerbiai hatalom nem kíván szembenézni a kialakult állapottal, annak eltussolásával, bagatellizálásával igyekszik meggátolni egy újabb „ügy” kialakulását. Szerb szemszögből tulajdonképpen érthető ez a hozzáállás, hiszen Belgrádnak az utóbbi időben épp elég baja van a saját radikálisaival, a hágai Nemzetközi Törvényszékkel és Koszovóval.

A szerb vezetés, úgy tűnik, nagy ívű taktikázásba kezdett. Ennek lényege, hogy lassan mégis hajlik saját háborús bűnökkel vádolt katonai vezetőinek kiadására, cserébe azonban a függetlenség szélén álló Koszovó megtartását várja el a nemzetközi szervezetektől. Ebbe a játszmába pedig nehezen illeszkedik bele az esetleges vajdasági instabilitás, a szerb nacionalizmus újabb hullámcsapásai.

A hivatalos belgrádi álláspontot híven tükrözi Vojiszlav Kostunica miniszterelnök szeptemberi szabadkai nyilatkozata: „Szeretném hangsúlyozni, hogy néha történnek incidensek természetesen, és ez mindkét oldalra érvényes. Elsősorban magyar oldalról kapunk ilyen vádakat. Elemeztük ezeket az incidenseket és az elindított eljárásokat: arra a következtetésre jutottunk, hogy ezek kivételes esetek. Az általános gyakorlat az, hogy a közösségek békében kívánnak élni egymással.”

A kormányfői üzenetet alighanem biztatásként értelmezték a magyarlakta vidékeket az utóbbi években tízezres létszámban elözönlő szerb menekültek, de a bűnüldöző szervek is, akik az elmúlt években egyetlen esetben sem tudtak határozottan fellépni a magyarellenes kilengések ügyében. A nemzetiségi alapon történő támadásokat összegző vastag dossziéval szemben igencsak hiányos a szerb igazságszolgáltatás büntető ítélettel végződő határozatainak listája.

Komolytalanok, megmosolyogtatók az olyan lépések, mint amilyenre néhány nappal ezelőtt Újvidéken került sor. A hír szerint nemzeti, faji és vallási türelmetlenség szítása miatt az újvidéki rendőrség bűnvádi feljelentést tett a 17 éves futaki M. B. ellen. A kiskorú gyanúsított január 23-án és 24-én betörte egy helybeli lakos házának ablakait, valamint egy tehergépkocsi szélvédőjét. A rendőrségi közleményből nem derül ki, hogy milyen nemzetiségű a gyanúsított, sem az, hogy melyik nemzet ellen szított gyűlöletet a feljelentésben megfogalmazottak szerint.

Nem elhanyagolandó a budapesti diplomácia felelőssége a délvidéki magyarverések állandósulásának ügyében. Tavaly a sajtó és a vajdasági magyar szervezetek már hónapok óta jelezték a helyzet súlyosbodását, amikor a

Külügyminisztérium végre vette a fáradságot, hogy megszólaljon az ügyben. Később Kovács László volt tárcavezető egy Kostunicának küldött levélben jelezte udvarias hangon a délvidéki fejleményeket. Az ügy kapcsán fel sem merült a kétoldalú miniszterelnöki találkozó napirendre vétele. A helyzet nemzetközisítése erélytelen volt, Kovács Lászlónak például nem sikerült elérnie, hogy az Európai Unió külügyminiszterei hivatalosan ítéljék el Belgrádot.

Vuk Draskovics, Szerbia-Montenegró külügyminisztere levelet intézett az EU-t akkor elnöklő Hollandiához, amelyben leszögezte: az egyedülálló incidensek mögött nincs állami stratégia, s az „elszigetelt erőszakcselekmények” nem veszélyeztetik „a hagyományosan jó és harmonikus kapcsolatokat a szerbek és magyarok, illetve a többi etnikai és vallási közösség között”. Ugyanakkor figyelmeztetett arra, hogy „a kilengések felnagyítása feszültséget gerjeszthet a Vajdaságban”. Az európai külügyminiszterek ülése után érezhető volt a szerb politika megkönnyebbülése, hogy hivatalosan nem ítélték el Belgrádot.

Kostunica külön üdvözölte Kovács Lászlónak azt a megállapítását, hogy az incidensek mögött nem áll állami politika. A leghatározottabb magyar diplomáciai fellépés Mádl Ferenc nevéhez fűződik. A köztársasági elnök ellátogatott Szerbiába, tárgyalt a délvidéki helyzetről a szerb vezetőkkel, s miután látogatása alatt újabb magyarellenes incidensre került sor (egy családi ház falára a magyar közösséget életveszélyesen megfenyegető feliratot festettek, a kapuba kést döftek), otthonában kereste fel a megfélemlített magyar családot, amely azóta menedékjogot kért Magyarországon.

Bár a belgrádi média nem mutat különösebb érdeklődést a vizsgálódás iránt, az utóbbi napokban napvilágot látott szerbiai nyilatkozatok – miszerint csökkent a magyarellenes incidensek száma – igyekeznek előkészíteni a megfelelő terepet a helyzet elsimításához.

Tény, hogy a délvidéki állapotok mutatnak valamiféle javulást, hiszen fizikai bántalmazásokról az elmúlt hetekben nem érkezett hír, a lényeget azonban Korhecz Tamás vajdasági kisebbségügyi miniszter fogalmazta meg, amikor úgy jellemezte a jelenlegi helyzetet, hogy csökkent ugyan az etnikai színezetű incidensek száma, de a türelmetlenség, a nacionalizmus és a sovinizmus nem hagyott alább, s ígéreteivel ellentétben a szerb kormány érdemben nem foglalkozott a probléma lényegi kezelésével. A megállapítás második része tulajdonképpen a kérdés megoldásának kulcsa.

Amennyiben a szerb rendőrség következmények nélkül megteheti, hogy nem lép fel a magyarellenes támadások ellen, addig kerülni is fogja a cselekvést. Amíg a szerbiai igazságszolgáltatás képtelen precedensértékű ítéletet hozni egy magyarverés kapcsán, addig zavartalanul fog folytatódni a nacionalista hőzöngés. Ha ez utóbbi két állítás megfogalmazódik az EP-küldöttség jelentésében, már nem volt hiábavaló a vizsgálódás. Ez lehet az első lépés, a Vajdaság helyzete ugyanis hosszú távú stratégiát követel.

A Trianon-film huszárvágása
[2005-01-29 - 10:42]

Bombahírként robbant: az Antena 1 televíziós csatorna február első hetében bemutatja Koltay Gábor Trianon-filmjét, és Marius Tucă nagy nézettségű vitaműsorának fókuszába helyezik a dokumentumfilm erdélyi vetítése körül elmérgesedő, nemzetközi színterekre is átcsapó botrányos bonyodalmakat.

Eleve borítékolható, hogy a film nézettsége rekordot dönt. A román néző először kerül szembe a sajátjától elütő Trianon-szemlélettel.

A tévéközvetítés magyar követője a film körül kialakult politikai hercehurca miatt is felcsigázott érdeklődéssel várja a félszáz évig a Kárpát-medence egészében tabutémaként kezelt, nemzeti közösségének gondolkodó rétegeiben lelki traumává kövesedett történelmi elemzést.

Az erdélyi bemutató körül gerjesztett ostoba botrány, amelybe Mona Muscă miniszter asszony tapasztalatlansága és az őt tájékoztató szermély(ek?) miatt belecseppent — kerülöm a besúgó kifejezést —, már nem csupán a hazai, hanem a nemzetközi emberjogi szervezeteket és fórumokat is irritálja.

Dr. Eva Maria Barki bécsi nemzetközi jogász Kommentár a Trianon-film körüli vitához címmel összeállítást közölt az erdélyi filmes rendezvénysorozatot kísérő botránysorozatról.

,,Szükséges tehát nemcsak a mostani konkrét esetekben történt, politikailag motivált és az erdélyi magyarság ellen irányult jogellenes eljárások ellen tiltakozni, hanem a jogellenes, cenzúrát tartalmazó törvények és jogi normák ellen is” — írja.

,,Az RMDSZ-es kormánytagokat figyelmeztetni kell kötelező tevékenységükre. Kétségtelenül az Európai Emberjogi Bizottság majd igazat fog adni az érintett EMI képviselőinek” — zárja le a bécsi emberjogi harcos a gondolatsort.

Gál Kinga európai parlamenti képviselő, az EU Romániát figyelő parlamenti vegyes bizottságának alelnöke sajtóközleményben állapította meg, hogy ,,az intézkedések a legalapvetőbb egyéni jogokat, a kultúra és a véleménynyilvánítás szabadságát korlátozzák, ezért európai parlamenti képviselőként fontosnak tartom felhívni mind az Európai Parlament, mind a Bizottság figyelmét az eseményekre. (… A kultúra szabad áramlása megillet mindenkit, a romániai magyar közösséget is, hiszen ez az egységes európai eszme lényege.”

Mindez néhány héttel Románia európai csatlakozási tárgyalásainak sok jóindulattal és elnézéssel megesett lezárása után történik, amelyet a magyar kormányzat és a Kárpát-medencében élő magyarság támogatott.

Mikor az ország súlyos hitelvesztése, negatív nemzetközi megítélésének eszkalációja elkerülhetetlennek tűnt, akkor egy remek belpolitikai huszárvágással — a Trianon-film országos vetítésével — a kényes és kellemetlen fejlemények védhetővé váltak, és a felajzott kedélyek megnyugtathatónak tűnnek.

A Trianon-film kapcsán felfeslő és ez idáig elvarratlan szál: a filmvetítéseket szabályozó törvény alig minősíthető balek rendelkezései, amelyek alkalmazásának általánosítása esetében abszurd és kaotikus állapotok alakulnának ki, gyakorlatilag megbénulna a filmforgalmazás.

A törvényalkotók figyelmét ez többé nem kerülheti el, s az illetékeseknek meg kell fontolniuk, hogy a helyi hatóságok magánszorgalmú túlbuzgóságát a kolozsvári prefektus és mások esetében nem kell-e útilapu kilátásba helyezésével ,,honorálni”.

És mi történik a szervezőkre kiszabott bírságokkal?

Sylvester Lajos, Háromszék

A TRIANON filmsorozat 14 részes, egyes részei kb. 45-50 percesek és tömörítve 42-45 Mbyte helyet foglalnak.

Ez nem a legjobb minőség, de kisebb képmérettel (nem teljes képernyőn) elfogadható.

Eddig 12 részt vetítettek a HírTV-n, még kettő következik.

A szadeszbolsikok és NEM-magyarok kigyót-békát mondanak rá, tehát jó.
Persze lumpeneknek, -akik nem értik-, nem ajánlatos.

A 14 rész együtt eltér egyetlen CD-n! (<700 MB)

Az internetről több helyről letölthető: http://tdyweb.wbteam.com/Trianon.htm http://www.bekg-bp.sulinet.hu/honismeret/1_NEMZET_TRIANON/