Régi dokumentum az Hargitai Új Keletből [ 2004 december 02, csütörtök ]

Kedves magyarországi testvérek!

Fájdalmas mozgalommá terebélyesedett az a kétségbeesett mozgósítási törekvés, amellyel a Trianon óta határokon kívülre került magyarok szeretnék ellentételezni a kettős állampolgárságért december 5-én sorra kerülő népszavazással kapcsolatos magyar kormányzati ellenkampányt.

Erdélyben a magyarság mintegy harmadrésze – több mint 400 000 fő – olyan számbeli kisebbségi helyzetben él, amely fokozódó anyanyelvi és magyar szellemi szórványosodásra kárhoztatja. Ezek számára a magyar egyházak mellett immár csupán a „haza a magasban” az egyetlen vékony(odó) szála az összmagyarsághoz kötődésnek, a Kárpát-medencéhez tartozásnak

A Szórványszervezetek Erdélyi Egyesületének Ideiglenes Ügyvivő Testülete ebben a minden határokon kívül rekedt magyar számára sorsdöntő történelmi pillanatban csatlakozik mindazon jóérzésű, valóban nemzetben gondolkodni tudó anyaországi és határon túli honfitársunk mellé, akik arra kérnek minden Magyarországon maradt, vagy a sors rendelése szerint a lecsatolt területekről oda menekült Testvért, hogy menjenek el 2004. december 5-én szavazni és mondjanak IGENt visszafogadásunkra.

Ne feledjétek, hogy mi nem ellenségek vagyunk, hanem vérségi rokonok, hiszen minden harmadik magyarországi magyarnak határon kívülre került területeken élt vagy onnan származó ősei vannak!

Ne feledjétek, hogy nemzeti értékeink jelentős részét olyan magyarok alkották, akik Trianonkor a magyar határokon kívüli területeken éltek, alkottak, vagy ott ringott bölcsőjük. Ne feledjétek, hogy Trianonkor mi az Anyaországot, Ti minket veszítettetek el. Mindabból azonban, amit a Szent István-i közös örökségünkből Trianonkor Magyarországtól elcsatoltak, mi, a „lecsatoltak” őrizzük mai napig is mindazt, ami magyar tulajdonként őrizhető, gyarapítjuk mindazt, ami magyar tulajdonként gyarapítható. Mi vagyunk a magyarság határokon kívüli őrzői, mi vagyunk számotokra az OTTHON AZ OTTHONTALANSÁGBAN.

Ne feledjétek, hogy miközben a „hivatalosságok” azzal riogatnak Benneteket, hogy mi menynyibe is kerülnénk Tinektek, az igazság az, hogy mindaz, amiben laktok, amin jártok, amivel büszkélkedtek, a mi apáink, nagyapáink, ükapáink verejtékes munkájának is eredményei, miközben ők és utódaikként mi, a ma élő határon túliak olyan anyagi veszteségeket és erkölcsi megaláztatást kellett és kell folyamatosan elszenvedjenek, amelyekért Ti, az Otthon maradottak soha nem lesztek képesek minket kárpótolni. Mi nem veszteségei, hanem végvári szolgálattevői vagyunk a Hazának.

Ne feledjétek, hogy 1989 óta az éhbérért dolgoztatott, sínylődő erdélyi, kárpátaljai, vajdasági és felvidéki magyarok százezrei építik munkavállalási engedéllyel vagy anélkül a Luxus-Magyarországot, miközben a Ti fiaitok egyre „nyugatabbra” keresik a jobb megélhetést.

Ne feledjétek, hogy mindent egybevetve mi ma is többet adunk, mint amennyit kapunk! Ne feledjétek azokat az országúti lámpajelzéseket, amelyekkel a legborzalmasabb Ceausescu-érában is, amikor itt meghurcoltatás járt érte, köszöntöttünk Benneteket, mint az Anyaország Erdélybe érkező követeit. És ne feledjétek mindazt a melegséget, testvéri szeretetet, amellyel az anyaországból jövők millióiban igyekeztünk erősíteni annak tudatát, hogy (ma még) Trianon veszteseiként is bárhol OTTHON ÉREZHETIK MAGUKAT Szent István Országában.

Mert ha mindezekről 2004. december 5-én megfeledkeztek és helyettünk a közömbös otthon kényelmét választjátok, vagy kormányzati agitátorok riogatásaira hallgattok, akkor leginkább minket fogtok még veszélybe sodorni és a HAZA számunkra és számotokra is ELÉRHETETLEN MAGASBA kerül.

Imádkozunk a Csíksomlyói Szűz-Máriához, hogy áldjon meg Benneteket, anyaországi magyar testvéreket az értünk való döntés ajándékával!

A Szórványszervezetek Erdélyi Egyesületének Ideiglenes Ügyvivő Testülete

A Wesselényi nevet viseli az iskola

A zilahi önkormányzat legutóbbi, januárban tartott közgyûlésén a városatyák jóváhagyták a javaslatot: az 1991-ben újraindult református kollégium a Wesselényi nevet viselje.

Hiszen a Wesselényi névnek elkötelezettje a szilágysági református gimnáziumi oktatás: az elsô adomány a zsibói kastélyból báró Wesselényi Ferenc, Közép-Szolnok vármegye fôispánja és felesége, gróf Rhédei Zsuzsanna részérôl érkezett. Az adományozó levél leszögezte: Harmincz forint cedáljon a zilahi oskolában Tanító classicus Praeceptoroknak, Esztendônként mindaddig míg a Gymnasium fen lészen.

A Wesselényi család a 19. században állandóan támogatta anyagilag a zilahi alma matert, kiemelkedô módon az ifjú reformer Wesselényi Miklós. Ô maga az iskola fôgondnoka is volt egyidôben, családja tagjaival tanári székeket (azaz katedrákat) létesítettek, biztosították azok fenntartását anyagilag. A reformer ugyanakkor román iskolák létesítésének pártolója és támogatója volt, bizonyságul szolgálnak a Balázsfalván ôrzött levelei.

Az ôsi alma mater könyvtárát is gyarapították a család kollégiumot pártoló tagjai, az említett fôispán 1858-ban ötszáz forintos alapítványt téve kikötötte, hogy a pénz kamatjaiból a magyar nemzeti irodalomban megjelent vagy megjelenô remekmûvek szereztessenek meg. Könyvtári alapítványát megismételte 525 forint értékben hasonló kikötéssel, miszerint csak maradandó becsû magyar könyvek vásárolhatók.

Az iskola új épületének alapkövét Zilah fôterén 103 éve, 1902-ben tették le, Fadrusz kolozsvári szoboregyüttese leleplezésének másnapján. A tanítás 1903-ban kezdôdött a gyors munkának köszönhetôen.

1903-ban tett az iskolai elöljáróság javaslatot a fôépület homlokzatára illesztendô felirat ügyében, a korabeli jegyzôkönyv szerint: A Wesselényi család legnagyobb alakja, a magyar nemzet nagy Wesselényije, s elôtte, mellette és utána a család számos tagja annyi támogatásban részeltette ezt a szegény intézetet, hogy ezzel szemben – mivel a kollégium fennmaradását csakugyan a név viselôinek köszöni – méltó, hogy a kollégium is e nevet viselje.

Az épület megmaradt, 1948-ban államosították, jelenleg fôgimnázium, a Silvania nevet viseli. Az újraindult református kollégium számára volt bentlakási épületet adtak használatba, homlokzatára ismét az iskolapártoló reformer neve kerül.

Szilágy megyében egyébként kevés iskolát neveztek el magyar személyiségrôl: Szilágynagyfaluban a monográfia-szerzô Petri Mór, Szilágylompérton Ady Endre, Selymesilosván a históriásének- szerzô Ilosvai Selymes Péter nevét viseli az általános iskola. Ezen kívül Kémeren akár Bölöni György, az idén 800 éves Krasznán Cserey Farkas neve kerülhetne az iskola homlokzatára, persze a helybeliek jól ismerik azt a jeles elôdöt, aki az alma mater névadója lehet.

Tiltás nincs, adott a törvényes lehetôség, élni kell vele.

FEJÉR LÁSZLÓ

A Kassai Figyelôben olvastuk:
„Ez nem Kossuth Lajos, hanem Kádár János népe"

(Szatmárnémeti) * Az elmúlt napokban tartott sárospataki régiós értelmiségi találkozó arra is jó volt, hogy olyan magyar újságokat is olvashattunk, amelyek a drága postai díjak miatt más alkalommal nem juthatnak el hozzánk. Ilyen például a kiadásának második évébe lépett Kassai Figyelô.

Az egyik neves felvidéki publicista, Havasi Péter szerkesztette folyóirat legutóbbi száma érthetôen sokat foglalkozik a kettôs állampolgársággal kapcsolatos népszavazás kudarcával.

Galán Géza keserûen kérdi Tamási Áronnal: „Miért is vagyunk a világon? Hol lehetünk otthon benne?". Mielôtt ilyeneket ír:

„Miért akarunk mi, külföldiek, magyarok lenni?

Azért, mert négyéves koromban, amikor még magyar voltam, éjszakai fagyban, szekéren, szántóföldeken kellett bujdosnunk a kitelepítés elôl. Azért, mert hatéves koromban szlovák iskolában szlovákká akartak gyúrni, aztán a fôiskolán kinevettek magyar akcentusom miatt. Megtanultam szlovákul. Ezek után Prágában a csehek lenéztek, mert szlováknak tartottak, mert ôk lenézik a szlovákokat.

Megtanultam csehül is. Az amerikai Hashvilleben, az Optimisták Világkongresszusán a hatezer külföldi közül nagy ovációban részesítettek, mint az elsô csehszlovák optimistát!…Miért akarok magyar lenni? Azért, mert barátom, a csehszlovák fociválogatott legjobbja, Szikora Gyuri, mikor a Népstadionban 90 ezer nézô elôtt Albertékkal játszottak sírt, amikor a magyar Himnuszt hallgatta. Meg azért akarok magyar lenni, mert a pesti körúton, ha megelôzök valakit kocsimmal, a rendszám alapján azonnal elküldenek Prágába vagy Pozsonyba!"

Soóky László költô : „Magyarország Trianon óta szellemiségében és nemzettudatában devalválódott, s ez a hanyatlás felerôsödött azáltal, hogy az ország élére minduntalan tehetségtelen, tudathasadásos, kishitû, megalkuvó, szolgalelkû emberek kerültek. Olyan dumamatyik, akik a felkészültségüket halandzsával álcázzák, akik egyidôben azonosítják magukat Károlyi gróffal és Nagy Imrével, s úgy hajlanak meg ötvenhat forradalma elôtt,hogy suttyomban felvirágozzák Kádár János sírját.

Skultély Csaba publicista sem kegyelmez: „Nyugatról, majd négy évtized után hazatérve, megdöbbentôen hat, amit Magyarországon megélhetünk. Nem Kossuth Lajos, hanem Kádár János népét kaptuk örökül." Böjte Csaba dévai ferences szerzetes úgy látja, hogy az idô mégis nekünk dolgozik, elôbb-utóbb leomlanak a falak és megvalósul a tiszta szívekbe írott vágy, mert a falak és a határok nem Istentôl vannak.

Persze, sok más témával is foglalkozik a Kassai Figyelô.

Például a Szepsiben és Buzitán megtartott országos színjátszó találkozóról. Két oldalon át mutatja be az együtteseket és az elôadásokat. S a cikkíró örömmel nyugtázza, hogy a szlovákiai magyar színjátszás fontos eszköze az anyanyelv ápolásának és a közmûvelôdésnek.(Nálunk van-e még egyáltalán mûkedvelô színjátszás?). Miközben a Kolár Péter vezette kassai Thália színház mûsora is elég változatos. Egy hónap alatt három darabot is bemutat (Hamlet, Rózsa és Iboly, Tündérlaki lányok).

Megtudjuk továbbá, hogy könyvtárt kapott a nagykaposi magyar ház, s néhány hete az immár mindössze 242 magyar lakost számláló Eperjes városában is van saját szervezete a Magyar Koalició Pártjának, s fényképes beszámolót közöl a Kassán felavatott Bocskai emléktábláról, s a Magas-Tátrára lecsapott orkán pusztításairól. S olvashatunk egy bátor kassai nôrôl, a darukezelô Cingel Zsuzsáról, aki Brüsszelbe vitte a Vasmûben uralkodó törvénytelenségeket, az sem félemlítette meg, hogy a gyárban felmondtak neki. Hasonló esetben ez is példa lehet számunkra.(Sike Lajos)

Javaslat összmagyar EP-fórum létrehozására
[ 2005-01-23 - 11:41:17 ]

Levélben tett javaslatot az Európai Parlamentben (EP) tevékenykedő magyar és határon túli magyar képviselőknek Szájer József, a Fidesz - Magyar Polgári Szövetség EP-delegációjának vezetője, hogy hozzanak létre hivatalos fórumot, amelyen minden érintett párt (Fidesz, MSZP, SZDSZ, MDF, valamint a szlovákiai MKP) megbízott képviselője rendszeresen figyelemmel kísérné az EP-ben a magyarokat érintő ügyeket.

"Fontosnak gondoljuk, hogy legyen egy ilyen fórum, mert a törvényben előírt ... konzultációs megbeszélések csak a magyarországi euroképviselőkre vonatkoznak" - áll a levélben, amelyet Szájer József szerdai brüsszeli sajtótájékoztatóján ismertetett. Hozzátette, nyártól várhatóan a romániai RMDSZ képviselői is részt vesznek a parlament munkájában megfigyelőként. Mindezt a néppárti delegáción belül már megvalósították - szögezte le.

Szájer úgy értékelte: a Fidesz EP- delegációjának számos magyar ügyben - például a Vajdasággal kapcsolatban vagy a romániai csatlakozással foglalkozó EP-jelentésben - sikerült olyan szempontokat érvényesítenie, amelyeket a kormánynak nem. Hangsúlyozta: az EP magyar képviselői minden tekintetben segíteni kívánják a kormányt abban, hogy az ország jó híre helyreálljon, és a nemzeti érdekek érvényesüljenek.

A Magyar Szocialista Párt európai parlamenti (EP) delegációja maximálisan nyitott a formális és informális együttműködésre mind a négy magyarországi párt és a határon túli magyarság jelenlegi és leendő EP-képviselőivel - szögezte le az MSZP-delegációt vezető Tabajdi Csaba Szájer Józsefhez (Fidesz-MPSZ) írt levelében Brüsszelben.

Válaszlevelében a szocialista képviselő emlékeztette Szájert arra: január 6-án ő már fölvetette, hogy tartsanak összmagyar képviselői találkozót, de meghívására egyetlen Fidesz-képviselőtől sem kapott választ. Emlékeztetett arra is, hogy az összmagyar képviselői találkozó nem helyettesítheti a törvény által előírt Európai Parlamenti Képviselők Fórumának működtetését, amelyről Tabajdi szerint ma nem lehet beszélni.

Szent-Iványi István, az SZDSZ EP-képviselője Szájer javaslatával kapcsolatban az MTI-nek elmondta, végleges álláspontot még nem alakított ki, de vannak bizonyos fenntartásai. Ő is készségét fejezte ki az érintett határon túli magyar pártokkal folytatott egyeztetésre, de úgy vélte, ez esetleg egyelőre elegendő lehetne informális keretek között is.

Duka-Zólyomi Árpád, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának (MKP) képviselője a távirati irodának azt mondta: támogatják és természetesnek tartanák, ha a Magyarországról érkezett képviselőkkel rendszeresen találkoznának, mert számos olyan téma van, amely az egész Kárpát-medencei magyarságot érdekli.

Hogyan tovább a népszavazás kudarca után?

A történelmet nem a népszavazások csinálják, hanem egyrészt a hatalmi erőviszonyok, amelyek, ha nem is mindig, igen gyakran járnak együtt égbekiáltó igazságtalanságokkal (lásd a mi esetünkben a trianoni diktátum következményeit!), másrészt a szellem és a morál által hitelesített közösségi akarat, amely, ha nem is mindig, mégis igen gyakran képes határt szabni a hatalmi kényszer durva érvényesülésének. Ez utóbbira is szolgáltat meggyőző példákat a magyar történelem, lásd 1848. március 15-ét, 1956. október 23-át vagy éppen azt a tapasztalatot, miszerint a kommunista diktatúra évtizedeiben meggyengült és megrontott kisebbségi magyar közösségek mindinkább képessé válnak arra, hogy felemeljék fejüket, megszervezzék közéletüket és képviseljék érdekeiket.

Ebben az értelemben gondolom úgy, hogy a december 5-i, kudarccal végződött magyarországi népszavazás még nem utolsó szó egy sok évtizedes nemzetpolitikai vitában, és semmiképpen sem ,,harmadik Trianon''. Nem zárta le, legfeljebb megzavarta a ,,békés nemzetegyesítés'' másfél évtizede tartó folyamatát. Őszintén szólva engem nem lepett meg különösebben a referendum eredménytelensége, mivel látni lehetett, hogy maga a népszavazás gondolata zavaros forrásokból ered, látni lehetett, hogy a magyarországi politikai pártoknak a népszavazással kapcsolatos álláspontját nem a kiérlelt és hiteles nemzetpolitikai stratégia, hanem a többnyire kicsinyes és prakticista jellegű pártpolitikai érdek szabta meg, legfőként pedig látni lehetett, hogy a népszavazás maga teljességgel előkészítetlen volt, a választópolgárok nagy többsége a legkevésbé sem tudta azt, hogy mire adja, milyen következményekkel adja a szavazatát, ezért azután az érdekelteknek több mint a fele egyszerűen otthon maradt. Ami nem jelenti azt, hogy az otthonmaradók egy része, alighanem többsége ne értene egyet a ,,békés nemzetegyesítés'' stratégiai céljaival.

Köszönhető mindez a népszavaz előkészítetlenségének, a politikai pártok szűklátókörű önzésének, annak, hogy ezek a pártok, tulajdonképpen a politikai paletta mindkét oldalán nem a népszavazás meritumát tartották fontosnak, hanem a 2006-os országos választásokra történő felkészülést. Talán úgy gondolták, hogy a népszavazás ennek a választásnak a főpróbája lesz. Egy valójában nemzetpolitikai jelentőségű ügyet ismét sikerült a pártpolitika alacsonyabb színvonalára (majdnem azt mondtam: mocsarába) süllyeszteni. Eredménye országos zavar, a kisebbségi magyarság körében fájdalmas csalódottság és kiábrándulás. Ez a kisebbségi magyarság ugyanis éppen annak a nemzeti (,,magyar-magyar'') szolidaritásnak a megrendülését tapasztalhatta, amely korábban közéleti küzdelmeinek egyik éltető ereje és erős támasza volt. Mondják, hatalmas és némiképp ijesztő is volt a felháborodás a határokon túli magyar közösségekben, mindenekelőtt a székelyek körében. Voltak elfogadhatatlan reagálások is, például midőn egy székelyföldi faluban a román rendőrnek kellett megakadályoznia a piros-fehér-zöld trikolór felgyújtását.

Idáig persze nem kellene csigázni az indulatokat. Ellenkezőleg: most, hogy túl vagyunk ezen a mindenképpen felesleges, kárhozatos és abszurd referendumon, talán a történtek tanulságait kellene rögzítenünk, és választ kellene keresni erre a kérdésre: hogyan tovább? Mit lehetne és kellene tennünk, nekünk, magyarországi és Kárpát-medencei magyaroknak a feleslegesen megszervezett, rosszul vezényelt és kudarccal végződő népszavazás után? Az élet és a történelem ugyanis halad tovább, és az meg a balsikerű referendumnál is sokkal kártékonyabb lenne, ha a csalódottság, a kétségbeesés és a közöny megbénítaná a nemzetpolitikai tervezést, a gondolkodásra kötelezett emberek munkáját, a magyar közösségek elemi szolidaritását.

Már hozzászoktam ahhoz, hogy egy-egy közéleti kudarc után a huszadik század nagy magyar szellemeihez menekülök - keresve a lelki vigasztalódás és a megújuló cselekvés erkölcsi forrásait. Így szoktam fellapozni Ady Endre, Babits Mihály, Németh László, Illyés Gyula vagy Bibó István írásait. Most éppen Babits írásait, minthogy talán ő volt az, aki éppen a nagy történelmi és morális vereségek óráiban rögzítette az újrakezdés és a továbbjutás szellemi tennivalóit. Mások mellett Babits volt az, aki nagy lelki kínokat okozó nemzeti és történelmi dilemmáinkban mindig szenvedélyes józansággal és józan szenvedélyességgel fogalmazta meg azokat a közös igazságokat, amelyekre fel lehetett (volna) építeni a jövőt. (Így történt ez az első világháború kitörésekor, a trianoni diktátum idején és a második világháború előkészületei során egyaránt.) Ezért most az ő írásait forgatom, ezektől várva a jelenre nézve vigasztalást, a jövőre nézve eligazítást.

Nos, mit mond, mire tanít Babits? Először is arra, hogy a magyar nemzet - minden geopolitikai megosztottság, minden határátszabás és persze minden népszavazás ellenére - egyetlen és egységes nemzet, amelynek történelmi, kulturális, mondhatnám így: lelki egysége nem azon múlik, hogy a huszadik század szerencsétlen fejleményei következtében valamelyik magyar közösség Románia, Szlovákia és Szerbia határai közé került, vagy éppen Magyarország határai között maradt. A nemzet történelmi és kulturális identitását ugyanis nem az állampolgárság, az útlevél és a társadalombiztosítási kártya határozza meg és fejezi ki (ámbár az sem baj, ha ezek is kifejezik), hanem mindig az anyanyelv, a kultúra, a történelem és a közösségi identitás.

,,Magyarság - jelentette ki Babits abban az eszmecserében, amelyet 1941-ben Egységes magyarság címmel rendezett a Nyugat című folyóirat - csak egyetlenegy van az egész világon. El se lehetne képzelni, hogy több legyen belőle; olyan lenne ez, mintha teszem azt több példány volna egy emberből. A nemzet éppannyira egyéniség, mint az egyes ember. Lehetséges-e, hogy ez a nemzeti egyéniség lelkében széthasadozzon, ahogy előfordul kóros esetekben egyes embernél is a lelki széthasadás? Igen, nyilvánvalóan lehetséges ez a nemzeteknél is. Sőt mivel tökéletes egészség nincsen a világon, minden nemzet lelki életében állandóan vannak kisebb-nagyobb hasadások. A társadalmi osztályok nem értik meg egymást, a tömegek vágya független a közérdektől, népi ösztön és nemzeti tudat elidegenednek, a jó Menenius Agrippa meséje unos-unton újrakezdődik. Az ősöktől öröklött kultúra, amely a nemzeti közösség magasabb lelki élete, távolról sem fogja át a nemzet egészét, egységgé, ahogy kellene. Mindezek hasadás-tünetek, s mindezek többé-kevésbé megvannak nálunk is. De hogy vidékek szerint hasadozzon szét a magyarság? Hogy kisebb egységek váljanak ki belőle, amelyek pusztán a maguk külön hagyományaiból akarnának továbbfejlődni? Ilyesmire nem tud példát a történelem az őskor óta, amikor népünk egy részét Ázsiában hagytuk.''

Babits Mihály figyelmeztetett ebben az írásában arra is, hogy a magyar nemzet testét nem a trianoni diktátum darabolta fel először, hanem a mohácsi csatavesztés után bekövetkezett korszak, amely három részre osztotta a korábban egységes országterületet. ,,Magyarországot - olvasom Babits szavait - nem a világháború után darabolta szét először a politika. Egyes részei másfél századokig is különválva éltek. De a magyarságuk mindenütt csak ugyanaz a magyarság maradt. Erdélyt fejedelmi udvara kultúrgóccá tette. Saját története s kapcsolatai voltak, s irodalma bizonyos külön színt nyert. De ez mégiscsak ugyanannak az irodalomnak része volt, amely a Pázmányokat és Zrínyieket szülte. Nem különbözött jobban, talán annyira sem, mint később például a debreceni iskola a Kazinczyékétól.''

Végül pedig Babits - nagy európai eszmei hagyományok (így a felvilágosodás, a romantika és a szellemtörténeti irányzat) örököse- és letéteményeseként - még egyszer hitet tesz a nemzetnek mint történelmi és szellemi entitásnak a megoszthatatlansága és egysége mellett. ,,Minden, ami lélek - szögezte le -, egységes és oszthatatlan. Ebben Aquinói Tamás egyetért Bergson Henrikkel. A lelki magyarság is egyetlen és oszthatatlan, s lényegéhez tartozik az egység. De ennek a magyar lelkiségnek lényegéhez és egyéniségéhez tartozik a sokszínűség is. Megkülönböztető sajátossága ez a sokszínűség az egységben. (...) lelkünk s kultúránk sokféle táj színeivel gazdag. Ezer éven át szívta magába egy bekerített, külön kis világ sokféleségét, a történelmi Magyarországot, ezt a magyar glóbuszt, melynél nincsen összetartóbb és egységesebb, s egységében is változatosabb földdarab a földön. Egyetlenegy testnek érezte, mintahogy egy az eleven test, bármily különbözők is tagjai. Egy, mert egyetlen lélek járja át, egyetlen érzés és emlékezet.''

Más Babits-írásokat is idézhetnék, így az 1938 karácsonyán lejegyzett Gondolatok az ólomgömb alatt című személyes vallomását, amelyet halálos betegsége, pusztító fájdalmai és félelmei között írt arról a személyes veszteségről, amelyet az ő számára a történelmi ország feldarabolása okozott, vagy 1939-es A magyar jellemről című nagy nemzet karakterológiai esszéjét, amelyben nagy elődökkel - egy Széchenyivel, egy Kossuthtal - és nagy kortársakkal -, egy Adyval, egy Móricz Zsigmonddal, egy Kosztolányival - egybehangzóan tett hitet a magyarság legfontosabb tennivalója, azaz önmaga megőrzése, a megmaradás közösségi etikája mellett. Az önvédelemnek ezt a történelmi parancsát Babits úgy értelmezte, mint az emberiségnek tett szolgálatot, s nem tudom elkerülni, hogy ne idézzem az ő szavait.

A magyarság - jelentett ki a költő - ,,legnagyobb szolgálatot akkor teszi a világnak, ha megőrzi nemzeti sajátságait, s megmarad annak, ami. Nemzet vagyunk, a szó régi, szellemi jogi, erkölcsi értelmében; nem pedig faj tülekedő fajok között, se nem valami nyomorult, kicsiny erőlködés a nagy erők félelmes csataterén. Csak nem akarunk ilyenné válni? Meg kell maradnunk nemzetnek, léleknek, szabadnak, nemesnek, alkotónak, keleti nyugalomban, mely mindenkivel dacol, szellemi erőben, mely senkinél sem érzi hátrább magát. Nem átváltozásra, magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkba szállásra.''

Mondhatnám, ma is - a kudarccal végződött, mert oktalanul kezdődött népszavazás után is - a Babits Mihály által megjelölt erkölcsi stratégia a célravezető. Ma is ,,magunkhoz való visszatérésre'', ,,magunkba szállásra'' van szükségünk, s ha ezt elvégeztük, be fogjuk látni, hogy valójában nem egy ,,harmadik Trianon''-nak vagyunk az áldozatai, és legkevésbé sincs okunk arra, hogy elégessük a szabadságharcos nemzedékek vére által megszentelt történelmi lobogót (amely, ugye, nem egy politikai párt és nem egy kormány zászlaja, hanem a magyar nemzeté!). Ellenkezőleg, végre el kell gondolkodnunk a történteken, és meg kell fogalmaznunk a tanulságokat. Már csak annak érdekében is, hogy a kudarccal végződött referendum ne az önemésztő indulatok és az erkölcsi fegyverletétel, inkább a hitelesebb és így hatékonyabb nemzetpolitikai gondolkodás kényszerítő kezdeményezője legyen.

Magam, talán Babits Mihály elkötelezett követőjeként is, három területen vonnék le a történtekből következtetést.

Először is abban, hogy a magyar kulturális nemzet intézményes és lelki egységét kell minden korábbinál jobban megerősítenünk. Nagyon triviálisan szólván: a magyar költségvetés lehetőségeit nem felesleges és eleve bukásra ítélt referendumokra, hanem a magyar kisebbségi közösségek intézményes megerősítésére kellene költenünk. (A népszavazásra elpocsékolt három és fél milliárd forintból a jelenleginek több mint a négyszeresére lehetett volna megnövelni az Illyés Közalapítvány hatékonyságát!)

Másodszor abban, hogy most már valóban a magyar országgyűlésnek kellene józan előkészítő munkával és méltányos pártközi megegyezéssel törvényt alkotnia a határokon túl élő magyarok magyar állampolgárságáról. Egy ilyen törvény előkészítése legalább egy évtizede várat magára, már régen túl lehetnénk rajta, ahogy túl vannak egy ilyen törvényes rendelkezésen a szomszédaink: a románok, a szerbek, a horvátok és a szlovákok. Ami náluk lehetséges és természetes, az nálunk miért abszurd s elképzelhetetlen? Ezt a kérdést persze a magyar törvényhozásnak és a politikai elitnek kell feltennünk.

Végül harmadszor abban, hogy a sikertelen népszavazást megelőző és követő viták talán minden korábbinál erőteljesebben vetették fel az új magyar politikai vezető réteg felelősségének ügyét. Ennek a rétegnek (és kivált az európai integráció körülményei között) a jelenleg tapasztaltaknál jóval felelősebben és szakszerűbben kellene munkálkodnia. Elvégre a politika nem úriemberek és úriasszonyok zárt körű klubjának játszadozására, hanem egy nemzet sorsának jobbítására való.

Megtart-e még bennünket?

A kultúra nem más, mint az emberi társadalom által létrehozott anyagi és szellemi javak. És műveltség.

Az anyaország határain kívül rekedt magyarság hányattatott sorsa ellenére igen gazdag szellemi javakkal bír. Olyan értékeket teremtett és tett halhatatlanná azáltal, hogy generációról generációra továbbadja őket, amilyenekkel más országok, más népek aligha dicsekedhetnek. Olyan nagyságokat, olyan méltóságokat őrzött meg az utókor számára, amelyekre méltán lehetünk büszkék.

S bár a gyűlölködés, a megvetés, a kizsákmányolás minden erejével igyekezett kiirtani a kultúra virágát, a magyar kultúra föléje emelkedik minden szennynek és gúnynak. Lelkünk és szívünk romjain kizöldell újra, hogy hitünket, magyarságunkat tovább hirdesse Európának és a világnak.

Január 22-én ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját.

Megtart-e még bennünket? -- kérdeztük olvasóinktól.

Dr. Silling István, a szabadkai Tanítóképző Kar tanára, kupuszinai néprajzkutató:
- Pedagógusként is, művelődési társaságok, intézmények tagjaként is, művelődéstörténészként is csak azt mondhatom, hogy igen. Anyanyelvünk mellett kultúránk a legerősebb kohéziós erő kisebbségi társadalmunkban. Megőrzése és művelése mellett épp ezért fontos nyelvi, anyanyelvű kultúránk fejlesztése. A szép emberi szó, a helyesen ragozott ige, a pontosan szerkesztett mondat, a tudatos hangsúlyozás a művelt, igényes, meghallgatást és megértést óhajtó ember beszédének jellemzői. Nélkülük elszürkül a kifejezésmódunk, s hiányuk gondolataink szegénységét sugallja.

Népnyelvünk, nyelvjárás-szigeteinken őrzött ősi nyelvkincsünk, sajnos, a kopás, a lassú, ám a biztos feledés útját járja. Pedig minden elfelejtett régi szavunkkal egy kicsit magunk is meghalunk. S itt már a népi kultúrát érintem s tapasztalom, hogy mekkora erővel bír az együtténeklés, a néptánc öröme, milyen esztétikai élményt nyújt egy táj vagy egy falu népviseletének megismerése, népi ételeinek megízlelése. S milyen nagyfokú együttérzést, mondhatnám együttszenvedést vált ki a hallgatóból a könnyeivel küszködő, archaikus népi imádságot recitáló falusi öregasszony meghallgatása, akit nyolcvan éve ez a kultúra tartott meg, éltetett bajban, nyomorúságban, háborúban, kisebbségben. Aki ezt még nem élte meg, az nem tapasztalta a kultúra megtartó erejét. S ha a népi kultúra életigenlését illetően legyen bárki is kétkedő, mégsem hiszem, nem is engedem, hogy megkérdőjelezze egyetemi hallgatóink, a leendő tanítók színházszeretetét, olvasókedvét, kultúrszomját. Csak éppen szólni kell nekik, fel kell hívni a figyelmüket arra, ami érték, s ők máris tudják, hogy hol a helyük s mi a dolguk. Életüket, életemet elképzelni sem tudom kultúra nélkül. Nem is volna érdemes.

TÓTH Magdolna szabadkai nyugdíjas pedagógus:
- A kultúra az egyetlen, ami megtart bennünket, az anyaországtól elszakadt magyarokat. De nemcsak bennünket, hanem minden népet, hiszen mind sajátos kultúrával bír. A hagyomány, a szokások, az anyanyelv ápolása jelenti mindazt a kincset, amit kultúrának nevezünk. Kultúrája minden nemzetnek van, de véleményem szerint nem olyan gazdag, mint a magyaroké. Világhírű zeneszerzőink, íróink és költőink, színművészeink vannak, akikre büszkék lehetünk az egész világ előtt.

Ezért fontos, hogy a kisgyermekeket már a legkorábbi időszaktól kezdve megtanítsuk anyanyelvünk helyes használatára. Ebben óriási szerep jut elsősorban a szülőnek, másodsorban a pedagógusnak. A gyermekkel meg kell szerettetni az olvasást, hiszen az fejleszti a szókincsét, megnyitja előtte a kifejezésmód csodás világát. A színházlátogatás és az egyéb művelődési rendezvények látogatása is legalább ilyen fontos, és mivel ma már a szülőknek egyre kevesebb idejük jut az ilyen rendezvények látogatására, az iskoláknak kellene ezt szervezetten megoldaniuk. Csak így tudjuk fejleszteni a gyermekek műveltségét, és remélhetőleg felnőttkorukra legalább olyan fontos lesz számukra az anyanyelvű kultúra, amilyen fontos a mi számunkra. Hiszen nyelvében és kultúrájában él a nemzet, és ha ezt elhanyagoljuk, elvesztünk. Különösen az ilyen többnemzetiségű közösségekre vonatkozik ez, ahol népek, nyelvek és kultúrák keverednek.

BALASSA Julianna, a Pancsovai Televízió magyar műsorának szerkesztője:
- Csak a magyar kultúra tarthat meg magyarnak. Ahhoz, hogy magyarok lehessünk - egyénileg és közösségi szinten -, magyarnak kell születnünk és magyarrá is kell nevelkednünk - családban, közösségben, társadalomban. Vagyis a társadalom és a környezet az iskola képében a családdal együtt nevel valakit magyarrá vagy magyarságát megtagadóvá. Saját nemzetének kultúráját nem (eléggé) ismerve, tálcán kapva a környezet kultúrájának értékeit - olykor a legmagasabb szinten -, meginog a magyarsága. Mert aki nem tudja, hogy ki volt Erkel és Ady, marad a szürkék, esetleg a mezsgyén állók hegedűse, Cook, Sydney, Szent Száva és Kraljević Marko bűvöletében: magyarok közt más, mások közt magyar.

Trianon előtt mindenütt könnyű és szép volt magyarnak lenni, mert aki kitántorgott Amerikába, még az sem üres (nyelvi) tarisznyával tette azt. És azután? Tartott a csak azért is, és tartott édesanyánk - anyaországunk homloka, amelyre büszkén nézhettünk fel. Hiszen a kultúra megtart. Ha jelen van. Mert négy fal között a kultúra sem kultúra. Ahhoz, hogy jelen legyen, kapcsolattartás kell: politikai, szervezeti és tájékoztatási.

A kultúra megtartó ereje itt, a dél-bánsági szórványban, vitathatatlan, viszont megkerülhetetlen tény: az oktatás és a tájékoztatás terén mennyi többletmunkával érhető el némi eredmény a közösségi tudat formálásában, fenntartásában.

Hogy a kultúra megtart, ha mi is megtartjuk a kultúrát, mutatja a nyolcvan év után is létező tizenöt ezres lélekszámunk, több-kevesebb lehetőséggel: négy és fél általános iskolával, tizenöt művelődési egyesülettel, nyolc egyházközséggel, egy, a gyermekművelődést is zászlajára tűző módszertani központtal, magyar nyelvű és szellemiségű tévéadással, bekapcsolódva a vajdasági szintű intézményrendszerbe, anyaországi kapcsolatokkal, tizenöt éve a ,,tizenötmillió'' bűvöletében, hogy valahova mi is tartozunk.

Magyarország anyagi és erkölcsi támogatásával a Kárpát-medence vérkeringésében érezzük magunkat, ha olykor lesajnálva, lekezelve, a sajtó által mellőzve is. Talán nagyképűség Petőfi szavaihoz nyúlni: itt a bánya. Bánya viszont van: őstehetségeket is rejtő aranybánya, amelynek rögei sok esetben más közösségnek fénylenek. S a kéz, amely a földet kihányja? Van kéz. Voltak és vannak kezek. Másképp talán már csak neveinkben lenne nyomunk e tájon. A kultúra megtart - magyarnak, magyar közösségnek, ha mi is tartjuk a kultúra pilléreit. Mert mód van rá. Kitörve egy-egy egyesület falai közül, a mi kis Dél-Bánságunk közös akarata a képernyő képében ott ragyog minden ház ablakán, most pontosan öt éve, és ott lesz, amíg nagyobb hévvel nem tör ránk a most még ,,csak'' a fájdalom szintjén észlelt átoksúly.

Megtart a kultúra, amíg van miből kinőnie, amíg érezni tudjuk a felénk nyújtott kéz szorítását. Ha magasba vágyva tengünk is egyre lent, megtart, mindaddig, amíg magyarnak lenni: büszke gyönyörűség.

(Nem) a kultúra teszi az embert?
Vagy mégis? Morfondírozások egy ismert népi bölcsességre a Magyar Kultúra Napján

Pedagógus ismerősöm meséli a régi történetet. Az óvónőképző főiskolán is kötelező volt a formaruha. A ,,rebellis" osztály úgy döntött, hogy a megszokott kék vagy fekete színű diákköpeny helyett meleg olajzöldet választ. Az osztályfőnök beleegyezett, a szülők is beadták derekukat, gyorsan elkészültek hát a frissen szabott ruhadarabok. Feszítettek is az elsősök néhány napig az olajzöld formaruhákban, míg valakinek az agyából ki nem pattant a förtelmes gyanú: ezek a magyarok tüntetnek! Zöld nemzeti színben mászkálnak, hogy kérkedjenek másságukkal!

Nemzeti szín?! Gondoltak - gondolhattak - is a hatvanas években ilyesmire a fiatalok! A kikeletre, a bimbózó természetre, a megújuló életre, a rügyfakadásra, a szerelemre talán... de hogy a zöld mást is jelenthet, s egyáltalán identitásuk, nemzeti hovatartozásuk jelképévé avathatják... arra csak akkor döbbentek rá. Fájón, tragikusan. ,,Talán ekkor született meg bennem a csak azért is elhatározás, hogy ha én egyszer diplomázom és magyar gyerekeket nevelek, első dolgom lesz megtanítanom velük: becsüljék meg, és szeressék a zöld színt.''

Kisiskolás emlékeim között nekem is vannak ilyen ruhás eseteim. Minden iskolaünnepen szép tarka műsoros összeállítással rukkoltunk ki, ami olykor-olykor nem kis fejtörést (és anyagi kiadást) okozott szüleinknek. Egy alkalommal például Gustav Krklec: Hazám című versét jelenítettük meg a színpadon, amelynek hatalmas záróképében minden osztály fellépett. Ki kék, ki fehér, ki piros, ki pedig aranyszínű ruhácskába öltözve, hogy jelképesen ábrázoljuk az egykori Jugoszlávia nemzeti színű lobogóját, s a címerben szereplő lángoló fáklyákat... Az összetartozást. A testvériséget-egységet. A szülők lelkendezve tapsoltak, mi meg örömittasan távoztunk a dobogóról. Dehogyis gondoltunk mi arra, hogy esetleg valamiféle magyar úttörő dalocskát is énekelhettünk volna (ne adj Isten, népdalt a partizándalok helyett!) piros-fehér-zöld színű szoknyácskákban libegve.

Első ,,magyar'' népviseletünket negyedikes korunkban öltöttük magunkra, miután tanító nénink néhány bokázót is megtaníttatott velünk a csárdás mellett. A fehér ,,bugyitakaró''-ra kikeményített bő alsószoknya került - csak úgy ropogott! -, aztán pedig a piros, ezüst meg arany csíkokkal (semmiképp sem zölddel!) szegélyezett fehér felső szoknya. A buggyos ujjú fehér blúzunkat elöl piros pántlikával fűztük össze a nyakkivágásban, erre jött az arannyal vagy ezüsttel hímzett piros selyem mellény, meg elébünk a fodros szegélyű kötény. ,,Díszmagyarunk'' legszebb éke természetesen a kartonpapírból kivágott, piros selyemmel bevont, arany vagy ezüst búzakalászokkal, hímzett pipacsokkal, búzavirágokkal meg gyöngyökkel, szalagokkal teletűzdelt párta volt, amit fellépés után selyempapírba csomagolva őriztünk a vitrines szekrény fiókjában, nehogy megsérüljön, megcsonkuljon.

Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék... énekeltük, meg azt is, hogy Száz forintnak ötven a fele... és billegtünk kettőt jobbra, meg kettőt balra. Csak jóval később, vagy húsz év múlva jöttünk rá, milyen bohócokat is faragtak akkoriban belőlünk ,,felső rendelet-re, s hogy amit akkor olyan áhítattal és boldogan műveltünk, annak semmi köze sem volt a népművészethez, őseink hagyatékához, magyar kultúránkhoz... S amikor ilyen pártás kislánykákat látok napjainkban a színpadon - mert látok ám, holott a táncházmozgalom s a magyar népi folklór is virágkorát éli - sajogni kezd a szívem. Vajon ezeknek a gyerekeknek - ott a végeken, a szigeteken - mit jelent a zöld szín?

Tudják-e, hogy nemzeti lobogónk egyik csíkja? S tudják a Himnuszt, a Szózatot? Hallottak az országalapító István királyról, a mindenkinél két fejjel magasabb, legendás Szent Lászlóról, az igazságosztó Mátyásról? Tudják, ki volt Petőfi, Arany? Ismerik Kodály népdalgyűjtéseit, Bartók műveit? Tudják, hol vannak a Csitári hegyek? Hát a tihanyi kecskekörmök legendáját hallották-e már? S tudják pengetni a citerát?

Sajnos, a hamburgeren, Coca-Colán, csipszen felnövő, az egyre inkább globalizálódó és uniformizálódó Nyugatot majmoló nemzedéktől már ne várjunk ilyen kérdésekre választ. A Diesel farmernadrágokhoz, a Nike tornacipőkhöz, a Martens bakancsokhoz szokott fiataljaink karácsony napján nem mennek éjféli misére a Mennyből az angyalt énekelni, hanem petárdákat durrogtatnak a kivilágított tereken és utcákon, hangosan bömböltetik száguldó autóikban a magnót és MB sört isznak...

Hogy sarkából fordult volna ki a világ? Nem, csak mégis mozog a föld, és minden relatív. Az is, vajon a ruha vagy a kultúra teszi az embert emberré...

A budai Monarchia étterem első emeleti termében tegnap déltől ebéd közben tárgyalt a két ország kölcsönös együttműködéséről és számos időszerű kérdésről Vuk Drašković, Szerbia és Montenegró és Somogyi Ferenc, Magyarország külügyminisztere.

A másfél órás megbeszélést követően megtartott sajtótájékoztatón előbb a vendéglátó Somogyi Ferenc beszélt az új magyar regionális politikáról, amely a gyors és hatékony kapcsolatrendezésből áll, elsősorban a Magyarországot körülvevő országokkal. Az elmúlt napokban a román és az ukrán féllel tárgyaltak, most pedig a Szerbia és Montenegró-i diplomácia képviselőivel, hamarosan pedig Moszkvába készül hasonló jellegű megbeszélésre.

Vendégével ismertette a magyar kormányzati elképzelést a határon túli magyarokra vonatkozóan, amit a kettős népszavazás sikertelensége után tettek közzé, és részletezte az öt pontba foglalt törekvésük lényegét. Kiemelte, hogy Vuk Draškovićtyal teljes mértékben egyetértenek abban, hogy mindketten nagy fontosságot tulajdonítanak a más országban élő nemzettársaik helyzete rendezésének, és azon lesznek, hogy a határon túli magyarok és szerbek minél jobb körülmények között élhessenek. Mindkét oldalról hasonló törekvések vezérlik a diplomáciai vezetőket, konkrétan az, hogy elősegítsék a másik fél szempontjából sorsdöntő kérdések megoldását.

Somogyi Ferenc elmondta, hogy szakértői egyeztetések megkezdésében állapodtak meg a határon túl élő magyarság támogatását célzó magyar kormányzati elképzelések ügyében.
Magyarországnak sikerült 10.000 eurós támogatást kieszközölnie, amelyet a kosovói emlékhelyek restaurálására szántak. Az integrációs lehetőségek támogatásában is élen járnak, szeretnék a szegedi folyamat jobb kihasználását szorgalmazni, és a külföldi tőkebefektetések terén számos serkentő jellegű elképzelésük van. Kezdeményezték, hogy mindkét országban szervezzék meg a magyar és a szerb kultúra évadját, de a legnagyobb érdem talán, hogy régiós fejlesztésre az Európai Uniótól 100 millió eurós segélyt juttatnak majd a balkáni országoknak.

Vuk Drašković pontosította, már tudják, hogy az említett 100 millió euróból 35 millió jut Szerbia és Montenegrónak. Örömmel nyugtázták, hogy sikeres tárgyalást folytattak a kétoldalú megállapodásokról, s úgy gondolja, hogy mire hamarosan Gyurcsány Ferenc magyar kormányfő Belgrádba látogat majd, minden készen áll ahhoz, hogy a most megvitatott terveket -- konkrét lépéseket foganatosítva -- megvalósítsák. Elsősorban az utak, a közlekedés, a légi és a folyami forgalom rendezése lenne fontos, de ezenkívül számos gazdasági kérdés előremozdítása is a prioritások között szerepel. Vuk Drašković hálával és elismeréssel szólt Magyarország abbéli törekvéséről, hogy Szerbia és Montenegró mielőbb felzárkózhasson az európai családhoz, és megköszönte az anyagi támogatások kieszközlését.

A kisebbségi kérdésről elmondta, hogy ő azt a megfogalmazást, hogy "kisebbség" nem szereti, és nem is igen használja, mert számára minden polgár egyenjogú, és még véletlenül sem szabad különbséget tenni kisebbség és többség között. A vajdasági magyarok érdekeinek és jogainak megvalósulását kedvezőnek nevezte, ám hozzátette, hogy nincsen olyan jól rendezett kérdés, amelyen ne lehetne még javítani. Szerinte a szóban forgó esettel is ez a helyzet, folyamatosan jobbítani kell rajta.

A nemzeti vízum dolgában egyetértett tárgyalópartnerével, noha megjegyezte, hogy ennek a jövőben bizonyára más elnevezést fognak találni, és konkrétabban megfogalmazzák megvalósításának módját. Azt is kijelentette, hogy ő mindig is annak a híve volt, hogy amilyen kedvezményt meg lehet adni, adott esetben mondjuk a határon túl élőknek, azt mind-mind biztosítani kell bármilyen körülmények között.

Az újságírók megkérdezték az Államközösség külügyminiszterétől, hogy magyarországi szerbek folyamodnak-e állampolgársági kérelemmel szerbiai illetékesekhez, és ha igen, milyen elbánásban van részük. Drašković bevallotta, nincs tudomása arról, hogy a magyarországi szerbek közül bárki is kérelmezte volna a szerb vagy a montenegrói állampolgárságot, s hozzátette, hogy az államközösségi törvények sajnos meglehetősen korlátozó jellegűek, s szerbiai állampolgárságot születéssel lehet szerezni vagy oly módon, hogy valaki Szerbiában született polgárnak a leszármazottja. Ő mindenképpen azon van, hogy a kettős állampolgárság kérdését a legtökéletesebben meg kell oldani, s ha jogok osztogatásáról van szó, mindig a bőkezűség híve.

A külügyi találkozó után a Szerbia és Montenegró-i diplomáciai küldöttséget Mádl Ferenc magyar köztársasági elnök fogadta a felújított budai Sándor-palotában.
Budapest, január 20.

Római kor

Magyarország területén már az idõszámításunk szerinti 2-3. évszázadban, a római Pannonia provinciában éltek zsidók. A római táborok, városok környékén több olyan feliratos emlék került elõ, amely ezt bizonyítja.

A zsidó lakosság részint kereskedõkként Rómából, részint közvetlenül Izrael területérõl, rabszolgákként települt az országba. Pannoniából ugyanis három légiót szállítottak át a rómaiak Júdeába, a Bar Kochba vezette szabadságharc (132-135) leverése érdekében. Késõbb a csapatok kisegítõ egységként rabszolgákat hurcoltak magukkal állomáshelyükre, Aquincumba (ma Budapest északnyugati része) és Savariába (a mai Szombathelyre). A pannon légiók izraeli jelenlétét a Bar Kochba utolsó végvára, Bethar mellett feltárt római emléktábla, valamint a Komárom mellett, egy római katona sírjából elõkerült és a Magyar Nemzeti Múzeum éremtárában látható Bar Kochba-érme bizonyítja.

Így azon sem kell csodálkoznunk, hogy a mai Magyarország területén, már jóval a magyar honfoglalás (895) elõtt számottevõ zsidó közösségek működtek. Intercisa (a mai Dunaújváros) római kori maradványaiból egy emléktábla került elõ, amelyet Alexander Severus császár és anyja, Julia tiszteletére emelt idõszámításunk szerint 225 körül Cosmius állomásfõnök, aki a tábla szerint a helyi hitközség, „a zsidók zsinagógájának elnöke” is volt. (Jelenleg a Nemzeti Múzeum kõtárában található.)

Egy másik, ma a budapesti Zsidó Múzeumban látható sírkõ egy család (apa, anya és gyermek) emlékét õrzi. Az elhunytak arcképes domborműve és a latin felirat mellett három menóra-rajzolatot és görög betűkkel az „Egy az Isten” jelmondatot találjuk: nyilván így akarták kifejezésre juttatni ragaszkodásukat hitükhöz és a zsidó közösséghez. (A sírkõ egyébként a mai magyar fõvároshoz tartozó Óbudán (a hajdani Aquincum területén) került elõ.
Magyarország nyugati határszélén, Szombathelyen (ókori neve Savaria) és másutt (Pécs, Dombóvár, Siklós, Eszék stb.) menóra-díszítésű lámpások, gemmák és egyéb tárgyak kerültek elõ, amelyek mind a zsidóság jelenlétét bizonyítják a római korban. Szombathelyen, ahol ma a zsinagóga áll, az ókori Isaeum (Isis-szentély) közelében szép, zsidó tulajdonú pecsétnyomókat is találtak. Az ugyancsak dunántúli Sárváron a 4. századból teljes temetõt is feltártak (sírkövek nélkül), amelynek keleti tájolása és egyéb külsõ jelei a zsidó közösséghez tartozónak minõsíti azt.

Középkor

A magyarság, még a honfoglalás elõtt kapcsolatba került a zsidó vallásra tért kazárokkal, akiknek Volga-menti fõvárosáról, Itilrõl nevezik a magyar nép vándorlásának talán legfontosabb állomáshelyét Etelköz-nek. Amikor a magyarok a Kárpát-medence irányába továbbindultak, két kazár törzs, az úgynevezett kabarok csatlakoztak hozzájuk. A magyar honfoglalás (895 körül) vezérének, Árpádnak egyik felesége is kabar leány volt. A honfoglalás kori temetkezési helyek között, Békéscsaba környékén a zsidó vallás elõírásaira utaló sírcsoportokat találtak.

Hászdáj ibn Sáprutnak, a cordovai kalifa zsidó miniszterének fennmaradt levele valószínűvé teszi, hogy a 9-10. században már nem csak vándorló kereskedõk, hanem letelepedett zsidók is laktak az ország területén. A magyar államalapítás idejébõl pedig már írásos dokumentumok jelzik a zsidók jelenlétét, zsidó közösségek létezését. Az államalapító Szent István, aki felvette a kereszténységet, és 1000-ben uralkodó vallássá emelte, törvényeiben a különbözõ népeknek és vallásoknak, így a zsidóknak is jogegyenlõséget biztosított.

A megerõsödõ városokba egyre több zsidó költözött, így kialakultak a "történelmi hitközségek": Buda, Esztergom, Sopron, Tata, Óbuda. Az egész Európát jellemzõ zsidóüldözés itt nem volt számottevõ, már csak azért sem, mert az új ország építése, majd újjáépítése során a királyoknak szükségük volt a zsidók gazdasági szakértelmére és adójára. Néha kiűzték ugyan a zsidókat egy-egy, – többnyire a betelepült német polgárok által lakott – városból, de hamar visszaengedték õket. 1093-ban Könyves Kálmán a vegyes házasságot korlátozó és a vasárnapi munkát szigorúan tiltó törvényeket hozott. A zsidók letelepedését csak a püspöki székhelyeken engedélyezte, de a késõbbiekben a szabad királyi városokban is házat vásárolhattak.

Az Árpád-házi királyok alatt (1301-ig) többnyire az õ gyakorlatát követték. II. Endre az úgynevezett aranybullában (1222) és a beregi esküben (1233), a pápa (és a német kereskedõvárosok) követelésére megtiltotta a vegyes házasságot, az 1215-ös lateráni zsinat határozatai alapján elõírta a zsidó megkülönböztetõ jel viselését, és eltiltotta ugyan a zsidókat az állami és közhivatalok viselésétõl, ám ennek ellenére továbbra is igénybe vette a zsidók gazdasági szolgálatait. Ez idõ tájt, a nyugati határszélen egy jelentõs zsidó kamaragróf, Teka működött. Endre király fia és utóda, IV. Béla, a közeledõ tatárveszély, majd különösen a tatárjárás pusztítása (1241/42) miatt visszavonta ezeket a korlátozó intézkedéseket, hogy a zsidók gazdasági közreműködését elõsegítse az ország javára.

Ennek érdekében 1239-ben IV. Béla azzal a kérelemmel fordult a pápához, hogy az úgynevezett közjövedelmeket ismét zsidóknak adhassa bérbe, mert „ezt kívánja az ország és a király érdeke”. IX. Gergely pápa, a magyar király erõteljes kérésére, kénytelen volt megengedni a zsidók helyzetének enyhítését Magyarországon. Ettõl kezdve (IV. Béla és fia, V. István alatt) számos héber betűs magyar pénzzel találkozhatunk, amelyeken szereplõ egy-egy héber betű a pénzverõ vagy bányabérlõ nevének, illetve a pénzverés helyének rövidítését jelzi. A héber betűs magyar pénzek mellett pecsétnyomók, gyűrűk is elõkerültek héber betűkkel, ami a zsidók kivételezett helyzetét igazolja. IV. Béla 1251-ben kiadott híres zsidó kiváltságlevelét a középkori magyar királyság fennállása alatt az egymást követõ uralkodók megerõsítettek. Ennek lényege, hogy a zsidók a király kamaraszolgái, a kincstárnak adóznak, az pedig biztosítja jogvédelmüket.A zsidók ekkor kereskedelemmel, pénzügyletekkel foglalkoztak, s a királyi udvar nem egyszer vette igénybe pénzüket, szakértelmüket.

Az elsõ héber feliratú sírkõ Budáról való, és Peszach, Péter fia fölött állították fel 1278-ban. Ekkor már Budán, Sopronban, Kõszegen, Esztergomban, Székesfehérváron és másutt jelentõs zsidó közösségek működtek. Sopronban és Budán két-két középkori zsinagóga romjai is elõkerültek. A két soproni zsinagóga közül az egyik a 13., a másik a 14. századból való. Itt a zsinagógák mellett külön nõi imatermek (Frauenschul) és rituális fürdõ helyiségei is napvilágra jutottak. Ezek a zsinagógák, valamint az ott elõkerült zsidó sírkövek ma is láthatók a soproni Új utcában.

Az Anjou-házból származó Nagy Lajos alatt egy idõre el kellett hagyniuk az ország egész területét (1360–64). Amikor visszaengedte a kiűzötteket, elõdei gyakorlatának megfelelõen saját oltalma alá helyezte õket. Ebben az idõben is sok zsidó vándorolt ide Nyugatról, ahol az 1381-es pestisjárvány miatt sok atrocitás és hamis vád érte õket (kútmérgezési és vérvádak). A budai zsidók korábban az úgynevezett Szombati kapu közelében laktak, amelynek neve egyesek szerint onnan ered, hogy a kapu a zsidó munkaszüneti napon, szombaton mindig zárva tartott. Nagy Lajos korától kezdve pedig a Bécsi kapu közelében, a mai Táncsics Mihály utcában (ekkori nevén a Judengasse, a Zsidó utca) területén telepedtek le.

Luxemburgi Zsigmond király alatt – bár részben korlátozták a zsidók jogait – megengedték, hogy néhány nemesi birtokon is letelepedjenek a királyi városok mellett. Ekkor épült a nagy budai zsinagóga, amelyet a várfalon kívül is jól látni lehetett, így a bécsi országúton oda érkezõk vagy a dunai hajósok már messzirõl figyelhették a gótikus épület sajátos alakját. (A korabeli budai látképek metszetein is feltűnõ helyen szerepel a zsinagóga képe.)

A középkori zsidóság virágkora Magyarországon egybeesett az ország politikai-gazdasági fejlõdésének csúcspontjával, Mátyás király uralkodásának korával. Ebben az idõben, amikor az itáliai reneszánsz Magyarországra is kiterjesztette hatását, az 1470-es évektõl a mohácsi vészig (1526-ig) egy igen gazdag és elõkelõ zsidó família, a Németországból érkezett, de spanyol eredetű Mendel-család töltötte be a budai hitközségi elnöki és a Mátyás király által létrehozott országos zsidó prefektusi tisztet.

Egy névtelen erfurti lovag leírása szerint a zsidók ünnepélyesen felvonultak Mátyás király és Beatrix 1476-ban lezajlott esküvõi menetében: Buda várának bejáratánál „a zsidók élén agg elöljárójuk ment, lóháton, kivont karddal, melyen kosár függött, amelyben tíz font ezüst volt. Mellette fia, szintén lóháton, karddal és ezüst kosárral. Utánuk jött huszonnégy lovag, mindnyájan bíbor díszruhában, kalapjukon három szál strucctollal”. A leírás szerint Fekete (Schwartz) Mendel , fia Jakab és a „lovagok” (nyilván a hitközségi elöljárókról van szó) Dávid-pajzzsal díszített zászlóval jelentek meg az esküvõi menetben. (Mellesleg, ez az elsõ említés a világon a hatágú csillagról, mint a zsidóság szimbólumáról.) A felvonulás leírása jól érzékelteti a magyarországi zsidók különleges helyzetét, hiszen az iménti magyar példán kívül az egész középkori keresztény Európában sehol nem tudunk arról, hogy zsidók lovon, vagy karddal nyilvánosan megjelenhettek volna.

Mátyás halála (1490) után az ország egyre inkább a közeledõ török támadás veszélyébe sodródott, s a magyarországi zsidók helyzete is bizonytalanabbá vált, fellángolt a zsidóüldözés. Ennek ellenére a spanyol zsidó származású Szerencsés (Fortunatus) Imre (eredeti neve Slomó ben Efrájim) a mohácsi vész során tragikusan meghalt utolsó magyar király, II. Lajos kincstárnoka lehetett. Noha egy keresztény asszonnyal való kapcsolata miatt kénytelen volt elhagyni hitét, közben sok zsidó testvérén is segíteni tudott. Ez idõ tájt állította össze Werbõczy István híres törvénykönyvét (Tripartitum), amelybe több zsidóellenes intézkedést is bevett. Késõbb azonban, amikor a török ostrom után, 1541 októberében meghalt, kegyeletbõl csak a budai zsidók temették el, a sors sajátos fintoraként, saját temetõjükben.

Török hódoltság

1526-tól, a törökök mohácsi gyõzelme után az ország három részre szakadt, és anarchikus állapotok uralkodtak mindenütt. A nyugati határszélen, a királyi fennhatóság alatt maradt Sopronból és Kõszegrõl például kiűzték a zsidó lakosságot, akik ezután a környezõ Esterházy-, illetve Nádasdy-birtokokon, Kismartonban, Nagymartonban, Lakompakon, Sopronkeresztúron (ennek héber neve Célem volt), Köpcsényben, Kaboldon és Boldogasszonyban, illetve Rohoncon találtak menedékre. (A kiűzöttek egyébként ezekben a helységekben élve, mintegy háromszáz évig perelték a két várost, amíg 1840-ben végül kénytelenek voltak visszafogadni õket.) Noha az elűzöttek haragja indokolt lett volna, a Kõszegrõl eltávolított zsidók hat évvel késõbb, az 1532-i török támadás során, szállításaikkal jelentõs mértékben hozzájárultak a város sikeres védelméhez, amelynek kapitánya a horvát Jurisich Miklós volt.

A budai zsidók 1526-ban elhagyták a várost, és csak a város eleste után, 1541-ben tértek oda vissza. Visszatelepülésüket héber betűkkel megörökítették a zsinagóga alapkövén. Ennek jelentése: „301 (= 1541), (a zsinagóga) 80. évében”. Ebbõl a feliratból azt is megtudhatjuk, hogy a budai nagyzsinagóga Zsigmond király uralkodása idején, 1461-ben épült…

A török hódoltság korában a magyarországi zsidóság, néhány nagyváros kivételével, fõként falvakban, a fõurak védelme alatt élt. Itt vám-, kocsma- és földbérlõként, kereskedõként, vagy házalóként tevékenykedtek. A német városi polgárság (az iparosok és kereskedõk) erõs konkurenciát látott bennük, ezért igyekeztek távol tartani õket a piactól. A Felvidéken (a mai Szlovákia területén), Nagyszombatban, Bazinban és másutt zsidóellenes támadások is elõfordultak. Így a török megszállás alatt a zsidó lakosság szabadabban, jobban élt, mint a királyi Magyarország területén. Ugyanakkor Erdélyben a reformáció, a Biblia olvasása nyomán toleráns, zsidóbarát megnyilvánulásokra került sor, nem történtek pogromok. Péchi Simon volt erdélyi kancellár saját birtokán, a székely lakta Bözödújfaluban és környékén, megindította a szombatos mozgalmat, amely a bibliai zsidó vallás gyakorlatára szólította fel a keresztény híveket. Péchi lefordította magyarra a zsidó imakönyvet és a Zsoltárokat. (Az erdélyi szombatosok késõbb, a zsidóság emancipációja után áttértek a zsidó vallásra, és még a holocaust üldöztetését és a halált is vállalták hitükért.)

Budán, a visszatelepülteken túl a törökök által korábban megszállt vidékekrõl (Belgrádból, Isztambulból, Bulgáriából, Szíriából) is érkeztek szefárd zsidók, akik az egykori zsidó prefektus lakóházában, a mai Táncsics Mihály utca 26-ban külön zsinagógát rendeztek be maguknak. (Ez a prefektusi épület és az általuk használt, úgynevezett szír zsinagóga ma múzeumként működik. A múzeum elõterében a hódoltság korabeli zsidó sírkövekbõl kõtárat is kialakítottak.)

A 17. század közepén a Buda az egyik legjelentõsebb, virágzó kultúrájú európai zsidó közösséggé fejlõdött Európában. Neves tudósok, rabbik és kabbalisták, héber és jiddis nyelvű írók és költõk működtek ott. Közülük hadd említsük meg Efrájim Kohén rabbit, a budai jesiva vezetõjét, valamint két vejét, Cvi Askenázit, a késõbbi híres amsterdami szefárd fõrabbit és Schulhof Izsákot, aki héber nyelvű krónikájában (Megilat Ofen, Budai krónika) örökítette meg a helyi zsidó közösség életét és tragédiáját.

A szír zsinagóga kapubejárója fölötti boltíven két rajzot és a héber Bibliából vett feliratot találtak a régészek. Itt mágikus vörös festékkel formált Dávid-csillagot láthatunk, körülötte Áron fõpapi áldásának kabbalista módon írt héber szövegével. Ugyanott egy íj rajzolata is fennmaradt, ugyancsak vörös festékkel, a bibliai Hanna imájával: „A hõsök íja megtörik s az elesettek erõvel övezik fel magukat”. Mindez a budai zsidóság súlyos veszélyérzetét és kabbalista hitét mutatja. Ugyanebbõl a korból két (ezüst, illetve arany markolatú) héber feliratú díszkard is fennmaradt, amelyek egyrészt az elkeseredett zsidók önvédelmi szándékára, másrészt ugyancsak kabbalista meggyõzõdésére utal. (A történészek a korábban elõkerült, ezüst markolatú kardot sokáig tévesen Mendel prefektus kardjának vélték.)

A törökök 1683-i sikertelen bécsi hadjárata után a szövetségesek Buda várát 1684-ben, majd 1686-ban újra megostromolták. A második ostrom sikeresnek bizonyult, Buda vára a szövetségesek kezébe került, az ott élt jelentõs zsidó közösséget kirabolták, s 1686. szeptember 2-án és 3-án majdnem teljesen elpusztították Mindkét ostrom idején a zsidók is részt vettek a vár védelmében.
Már említett krónikájában Schulhof részletesen szól arról a visszás helyzetrõl, amelyben a budai zsidóság 1683 és 1686 között élt: a két birodalom határvidéke gazdasági jólétet hozott számukra, de a pusztulás veszélye mindvégig fejük felett lebegett. Schulhof leírta az 1686-i ostromot is, amelyben a nagy lélekszámú zsidó közösség jórészét (köztük a szerzõ feleségét és gyermekét) a hódítók kegyetlenül elpusztították. A nagy zsinagógát a szövetségesek valósággal megostromolták, s mivel a zsidókat legyõzni nem tudták, rájuk gyújtották az épületet. 1964-ben, amikor feltárták ezt a budai zsinagógát, a romok alól megszenesedett holttestek is elõkerültek. (Ezeket a csontvázakat -a régészeti feltárás után- a rákoskeresztúri zsidó temetõben helyezték örök nyugalomra. Miután a törököket kiűzték, a hódoltságbeli zsidók egy része a török birodalom területére távozott.

A törökök kiűzése után

Buda visszafoglalása (1686) után, a Habsburg uralom alá került Magyarországon a zsidók nem költözhettek a nagyobb városokba, ezért elõbb a földbirtokos fõurak jóvoltából a nagy birtok-központokban, majd a kereskedelmi utak csomópontjában kialakuló, megerõsödõ városokban telepedtek le. Így például Budán vagy Pesten eleinte csak a heti piacokon és várásokon jelenhettek meg, és közben Óbudán, a Zichy grófok jóvoltából lakhattak. A török háborúk miatt jórészt elnéptelenedett ország nyugati és keleti határvidékén a német, szlovák stb. paraszti telepesekkel együtt zsidók is érkeztek: Cseh-Morvaországból, késõbb Lengyelországból, illetve a Monarchia fennhatósága alá kerülõ Galíciából. Az elõbbiek magukat oberländer-nek nevezték, németül és jiddisül beszéltek, míg a keletiek neve unterländer lett, s õk a keleti jiddis mellett a magyart is beszélték. 1769-ben mintegy 20.000, 1787-ben már kb. 80.000 fõre tehetõ a magyarországi zsidóság lélekszáma. A zsidók mezõgazdasági kereskedelemmel foglalkoztak, értékesítették a nagybirtokok és a falvak termékeit, a bort, búzát, bõrt stb.

A II. Rákóczi Ferenc fejedelem által vezetett szabadságharc (1703-1711) alatt ezért a nyugatiak a császári haderõ, a keletiek pedig a felkelõ, úgynevezett kuruc seregek segítõi, szállítói lettek.

Északkelet-Magyarországon a 18. században igen komoly zsidó hitközségek szervezõdtek, amelyeknek tagjai egyszerű, vallásos emberek voltak (favágók, tutajosok, fuvarosok, falusi szatócsok és házalók), akik azután jórészt a hászid irányzathoz kapcsolódtak. A Hegyalján, a híres magyar borvidéken azért települtek meg a zsidók, hogy onnan kóser bort szállíthassanak hittestvéreiknek Lengyelországba és Oroszországba. Rövidesen azonban õk szervezték meg az egész borvidék exportját, nemzetközi kereskedelmét és hírnevét.

Nyugaton viszont a zsidó lakosság inkább a tudásra épülõ hagyományhűség, vagy a teljes modernizáció felé nyitott, és bérlõként, kereskedõként, nem céhes iparosként (például üveges, ékszerész, órás, aranyozó stb.), vagy muzsikusként tevékenykedett. Ez idõ tájt a Dunántúlon híres klezmer zenészek és együttesek járták a magyar vidéket, róluk a kor legjelesebb magyar költõje, Csokonai Vitéz Mihály is említést tett. A leghíresebb zsidó zenész Rózsavölgyi Márk (1787-1848), a Nemzeti Színház megnyitása alkalmával játszott palotás szerzõje volt. (Eredetileg egy klezmer banda vezetõjeként tevékenykedett.)

A hászidizmus elsõ magyarországi képviselõje Taub Izsák nagykállói cádik (csodarabbi) volt a 18. század végén. Számos legenda fűzõdik nevéhez. Szoros kapcsolatban élt a környék parasztjaival és pásztoraival, akiknek szokásait, dalait beépítette tanításaiba. (A Szól a kakas már, vagy a Sírnak, rínak a bárányok kezdetű szatmári népdalokat a rabbi hívei mindmáig világszerte magyarul éneklik.) Azon a vidéken késõbb is sok ismert cádik működött (ilyen a sátoraljaújhelyi Teitelbaum Mózes, a bodrogkeresztúri Steiner Sájele, az olaszliszkai Friedländer Herman), akiknek sírjait a hívõk mindmáig elõszeretettel látogatják.

Mária Terézia (1740-1780) az osztrák örökösödési háború miatt – az országgyűlés jóváhagyása nélkül – a magyar zsidókra külön, eredetileg csak hadi célt szolgáló, úgynevezett türelmi adót (taxa tolerantialis) vetett ki, amelyet azonban a háború múltán sem szüntettek meg. A türelmi adó összege folyamatosan emelkedett: 1749-ben még évi 20 ezer arany forint volt, 1772-re ez az összeg már évi 50 ezer, 1813-ban pedig évi 160 ezer forintra rúgott. A magyar vármegyék megtagadták a törvénytelen különadó behajtásában való közreműködést, így 1828 után már egyáltalán nem sikerült azt behajtani.

II. József, a „kalapos király” (1780-1790), a felvilágosodás és a birodalmi politika (az abszolutizmus) jegyében rendeletében kötelezte a zsidókat német családi név felvételére. Német nyelvű iskolák felállítását is elõírta a zsidó közösségek számára. Így lassanként megindult a zsidó felvilágosodás (a haszkala) az ország zsidósága körében. A német zsidó filozófus, Mendelssohn köréhez Magyarországról is többen csatlakoztak, mások viszont késõbb az õ nyomukban lépnek A móri születésű Löwissohn Salamon héber költõ (1788-1821) például a bécsi Anton Schmidt-nyomda korrektora és ismeretterjesztõ művek szerzõje, a lovasberényi Saphir Moritz Gottlieb (1796-1858), aki fiatalon, Óbudán még jiddis nyelvű purimjátékot írt, neves német író és újságíró lett.
Vallási téren is jelentkezett a zsidóság önmegújító akarata: a reform irányzatú zsidók vezére Chorin Áron (1766-1844), míg a konzervatívoké a gyönyörű óbudai zsinagóga rabbija, Münz Mózes (1750-1831) és a híres pozsonyi fõrabbi, Schreiber-Szofer Mózes (1762-1839) volt.

A modernebbek a liturgiában, a zsinagóga építésében és berendezésében is újítani szerettek volna. A hagyományos oszlopos Tóra-olvasó asztalt a zsinagóga közepérõl a keleti falhoz, oltárszerűen akarták áthelyezni. (A hagyományos építkezés szép példája az 1700-es évek végérõl való apostagi zsinagóga.) Nagy viták folytak orgonát és a kórust elhelyezésérõl a zsinagógában, valamint a prédikáció nyelvének magyarrá változtatásáról.

Reformkor, szabadságharc és emancipáció

A 19. század elején, a reformkorban a haladó nemesség sok egyéb hasznos újítás mellett a magyarországi zsidóság egyenjogúsítását is célul tűzte ki. Ez az országgyűléseken gyakran szóba került, de a törvény még sokáig váratott magára. A zsidók a részben általuk megteremtett ipari és kereskedelmi fellendüléssel együtt fokozatosan bekerültek az ország gazdasági életébe.

Lõwy Izsák (1793–1847) például a Károlyi grófoktól 1835-ben megvásárolt pusztán alapította meg bõrgyárát, és egy egészen új, modern várost, teljes önkormányzatra, vallási egyenlõségre ás a céhektõl független iparszabadságra építve, A város, amelynek Lõwy az Újpest nevet adta. rövidesen igen jelentõs település (és ezen belül zsidó közösség) lett, elsõ zsinagógája 1839-ben épült. (Újpest, a mai fõváros IV. kerülete, Budapest északi részén terül el. A városból a holocaust idején több mint 20.000 zsidót deportáltak.)

1839-ben alapította a tatai születésű Farkasházi Fischer Mór (1800-1880) a világhírű herendi porcelángyárat, amelynek művészi porcelánjai késõbb -többek között- Viktória angol királynõ asztalát díszítették. A gyáralapító fia, Farkasházi Fischer Vilmos (1839-1921) Kolozsvárott telepedett le, és az erdélyi magyar ipar vezetõ egyénisége lett, a millenniumon is õ képviselte az erdélyi gyárosokat. 1822-ben alakult a „Deutsch és Fia” cég, amelybõl rövidesen a báró Hatvany-Deutsch család cukorgyárai nõttek ki.

A reformkor nagyjai, élükön Kossuth Lajossal, folyamatosan támogatták a zsidó emancipációt: 1840-ben kimondták, hogy a zsidók szabadon, az ország egész területén -a bányavárosokat leszámítva- bárhol letelepedhetnek, gyárakat alapíthatnak, kereskedhetnek. Ugyanakkor a zsidóságon belül is megindult a magyarosodási mozgalom. Bloch Móric (késõbbi nevén Ballagi Mór akadémikus, 1815-1891) 1840-ben kiadta kétnyelvű (héber-magyar) bibliáját. A legkiválóbb rabbik kétnyelvű imakönyveket és hittankönyveket adtak ki, és magyar nyelven tartották zsinagógai szónoklataikat. Löw Lipót (1811-1875), aki késõbb a magyar szabadságharc tábori lelkésze lett, a morvaországi Cernahoráról 1841-ben érkezett rabbiként Nagykanizsára, ám három év múlva már csak magyarul prédikált. Az elsõ magyar zsidó évkönyv 1848. évre látott napvilágot.

Az 1848. március 15-i magyar forradalomban és az azt követõ szabadságharcban a zsidók számarányukat messze meghaladó módon, nagy anyagi és véráldozattal vettek részt.

Az 1849-i harcokban részt vett mintegy 180 ezres honvédségbõl – Kossuth jászberényi nyilatkozata szerint húszezren voltak zsidók, közülük 76-an hadnagyi, 29-en fõhadnagyi, harmincan századosi és nyolcan õrnagyi rangra emelkedtek. A zsidó katonaorvosok száma 56 volt, és a már említett Löw Lipót mellett Schwab Arszlán (1794-1857) pesti fõrabbi és a reformmozgalom egyik vezére, Eichorn Ignác (1825-1875) is tábori rabbiként szolgált. (Elõbbiek a szabadságharc leverése után börtönbe jutottak, míg Eichorn Kossuthtal együtt ment az emigrációba, majd a kiegyezés után, Horn Ede névvel államtitkár lett. Hadd említsük meg Reményi Ede nevét is, aki Görgey Artúr segédtisztje, majd New Yorkban világhírű hegedűművész és zeneszerzõ lett. (Késõbb Reményi állította fel a kor két legkiválóbb magyarjának, Széchenyi Istvánnak és Petõfi Sándornak a szoboralapját.)

Az 1849-i szegedi országgyűlés ezért joggal mondta ki a zsidók egyenjogúsítását, noha a határozat -a szabadságharc bukása miatt- törvényerõre már nem emelkedett.

Nem véletlen, hogy Haynau, a kegyetlen „bresciai hóhér” ezt jegyezte le: „a zsidók, érzelmeik és gonosz cselekvésük által olyannyira elõmozdították a magyar forradalmat, hogy az az õ közreműködésük nélkül sohasem nyerhetett volna ilyen jelentõséget”. Ezért a magyar zsidóságot a fegyverletétel után hatalmas hadisarc megfizetésére kötelezték. (A kiegyezés után ezt az összeget, kamatok nélkül, I. Ferenc József császár visszaadta, és abból úgynevezett Iskolaalapot létesítettek. Ebbõl a korábbi hadisarcból épült, többek között az 1877-ben felavatott budapesti rabbiképzõ intézet és tanítóképzõ.)

A kiegyezés (1867) és az Osztrák-Magyar Monarchia létrejötte után azonnal megszületett az emancipációs törvény a zsidók teljes egyenjogúsításáról, a polgári és politikai jogok tekintetében. 1868/69-ben létrehozták az Egységes Izraelita Kongresszust, ahol egy közös zsidó szervezet létrehozását tervezték. Ehelyett végül három szervezet jött létre: a legnagyobb a moderneké lett, az úgynevezett kongresszusi vagy neológ zsidóság, míg a szélsõségesen konzervatívok az ortodox, a középutasok pedig az úgynevezett statusquo szervezetbe tömörültek. (Ez utóbbiak jelszava így hangzott: status quo ante, a helyzet legyen olyan, mint régen, vagyis ne újítsunk, de ne is szigorítsunk.) A zsidó vallás teljes elismertetése, recepciója azonban ekkor még nem valósult meg, arra csak 1895-ben került sor.

A neológ nagyzsinagóga már korábban, 1859-ben felépült a budapesti Dohány utcában, orgonáján Liszt Ferenc is játszott. A stusquo fõtemplom, az elõbbi közelében álló Rumbach utcai zsinagóga 1872-ben létesült: a bécsi szecesszió úttörõjének, Otto Wagnernak egyetlen hiteles magyarországi alkotása. Az ugyancsak budapesti ortodox nagyzsinagóga a Kazinczy utcában, az ortodox hitközségi székházzal együtt, a Löffler-testvérek műve, csak 1913-ban épült meg. Amíg a neológ és az ortodox szervezet központja a fõvárosban jött létre, a statusquo szervezeté Debrecenben székelt.

A Dohány utcai zsinagóga legnépszerűbb rabbija Hevesi Simon (1868-1943), a Rumbach utcaié Adler Illés (1868-1924), a Kazinczy utcaié Reich Koppel (1838-1930) volt. (Reich Koppel, a szegedi Löw Immánuellel együtt, 1927-ben a Felsõház tagja lett, s életéveinél fogva õ lett volna a korelnök, de ezt a politikai viszonyok nem engedték me. A kormányzó körébõl azt tanácsolták neki, jelentsen beteget.) A Dohány utcai templom legismertebb kántorai Quartin és Ábrahámssohn Manó, a Rumbaché a tarnopoli születésű Tkatsch Israel volt. Egyébként, a világ elsõ ismert kántorművésze, Jossele Rosenblatt Pozsonyból vándorolt ki az Egyesült Államokba, a századfordulón.

Polgári fejlõdés az I. világháború végéig

Budapest fõvárosa 1873-ban, három város (Buda, Pest és Óbuda) egyesüléséból jött létre, s annak felemelkedésében a zsidóság igen fontos részt vállalt. Ebben a korban az egész ország gazdasági élete jelentõs mértékű fejlõdést mutatott, amiben döntõ szerepe volt a magyarországi zsidóságnak. Tevékenységük nyomán gyárak és üzemek létesültek (köztük a Wolfner-bõrgyárat, a Pick- és a Herz-féle szalámigyárat), bányákat létesítettek, bankokat hoztak létre, kiépült a vasúti hálózat, és megszervezték a magyar mezõgazdaság, a gyümölcs- és bortermelés modern exportját. (Gondoljunk csak például a Wodianer-féle maglódi mintagazdaságra, vagy a Kecskeméti Hercz által Kecskemét környékén megszervezett gyümölcs nagykereskedésre stb.)

A magyar zsidóság a hazai tudomány fejlõdésében is jelentékeny szerepet vállalt, mindenekelõtt az orvostudomány terén. A Budai Egyetem elsõ zsidó vallású doktora, Östreicher-Mannes József (1756-1832) a Balaton elsõ fürdõorvosaként megalapította Balatonfüred települését és a füredi szívkórházat. A magyar szemészet úttörõje Hirschler Ignác (1823-1891), aki az 1686/69-ben megtartott „zsidó kongresszus” fõ szervezõje volt, akadémikus és fõrendi házi tag lett. Ugyanezeket a rangokat érte el a magyar tüdõgyógyászat vezéralakja, korábban a szabadságharc katonaorvosa, báró tolcsvai Korányi Frigyes (1823-1913). A modern magyar sebészet kiemelkedõ alakja báró pusztapéteri Herczel Manó (1861-1918), aki a Szent István kórház fõorvosaként tevékenykedett.

A tudományos magyar nyelvészet úttörõje Munkácsi Bernát (1860.1937), az iszlámkutatásé Goldziher Ignác (1850-1921), a magyar történetírás legkiemelkedõbb művelõi pedig Acsády Ignác (1845-1906).és Marcali Henrik (1856-1943) voltak 1895-ben a magyar országgyűlés a zsidó vallást "bevett vallásnak", azaz a többi felekezettel egyenrangúnak nyilvánította. Ugyanebben az évben törvényt hoztak a polgári házasságról, amely a zsidó-keresztény vegyes házasságok lehetõségét nyitotta meg. Egyre több zsidó vallotta magát magyarnak, s a különféle nemzetiségek lakta országrészekben a zsidó vallásúakat magyar nemzetiségűnek írták be a statisztikákba.

A zsidók ezeken a területeken a magyar képviselõkre adták le voksukat. A magyarosodás folyamatán még a tiszaeszlári vérvád és Istóczy Gyõzõ Antiszemita Pártja sem tudott változtatni.

A 19. század végén Magyarország korábban soha nem látott módon fejlõdött, és a 20. század elejére utolérte, sõt bizonyos területeken meg is elõzte néhány nyugat-európai szomszédját. Nem kétséges, hogy a liberális felemelkedésben különös szerepe volt az ország zsidóságának. Nemesi rangot mintegy 280 zsidó vallású család kapott, közülük 26-an a bárói címet is elnyerték. Európában sehol ennyi nemesi rangot nem szereztek zsidók, és persze, nem is törekedtek megszerzésükre.

A magyar kultúra megújulásában is hallatlanul nagy szerepe volt a magyar zsidóságnak. A századvég legjelentõsebb irodalmi folyóiratát, (A Hét címmel) Kiss József (1843-1921) költõ szerkesztette. Ágai Adolf (1836-1916) indította meg már 1867-ben a legismertebb humoros lapot, Borsszem Jankó címmel. A „Pesther Lloyd” fõszerkesztõje, Falk Miksa (1828-1908) akadémikus lett: egyébként õ volt a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István iratainak közreadója, a „haza bölcse”, Deák Ferenc titkára és Erzsébet királyné magyar tanára is. A népszerű „Tolnai Világlapja” és a „Tolnai Világlexikon” a Mauthausenban elpusztított Tolnai Simon (1868-1944) újságírónak köszönhetõ.

A modern művészetek képviselõi között szinte minden területen (az építészetben, a szobrászatban és a festészetben) nagy számmal találunk zsidókat. Baumhorn Lipót (1860-1932), Lechner Ödön tanítványa például összesen huszonnégy gyönyörű, szecessziós zsinagógát tervezett az országban, köztük a híres szegedi zsinagógát (1903).

Még a változatlanságáról híres zsidó temetõkbe is behatolt a modern művészet: Lajta Béla (1873-1920) tervezte a Salgótarjáni úti temetõ kapuját. A rákoskeresztúri Schmidl-sírkó a magyar szecesszió egyik remekműve. Az új magyar irodalmi hullám (élén Ady Endrével) a Fenyõ Miksa (1877-1972), Ignotus (eredeti neve Veigelsberg Hugo, 1869-1949) és báró Hatvany Lajos (1880-1961) által 1908-ban alapított „Nyugat”-ban jelent meg.

Az I. világháború végéig tartó polgári fejlõdés a zsidóság asszimilációját és megerõsödését is elõsegítette. Kialakult egy nagy létszámú, iskolázott, művelt, értelmiségi vállalkozói és kereskedõi réteg, amely hazájának érezte ezt az országot, és jól összeegyeztette magyarságát zsidóságával. A magyar ipar és kereskedelem létrehozásában, fejlesztésében múlhatatlan érdemei vannak a zsidóságnak. Sorolhatnánk pénzembereket, közgazdászokat, tudományos kutatókat, mérnököket, feltalálókat. A zsidó írók, költõk, művészek, színészek, rendezõk, filmes és színházi szakemberek örökre beírták nevüket a magyar kultúra történetébe. Európa más országaihoz hasonlóan, a magyarországi zsidóság is megmutathatta a világnak az évszázadokon keresztül kényszerűen visszafogott és ekkorra felszabadított alkotóerejét. Õk alakították ki a tradicionális életvitelt folytató falusi zsidóság mellett a számos önálló jellegzetességgel bíró városi, Budapesten pedig a nagyvárosi magyar-zsidó kultúrát.

Egyes zsidók a politikai közéletben is szerepet játszottak. Az elsõ pasti rabbi, Wahrmann Izrael unokája, a várospolitikus Wahrmann Mór (1832-1892) még csak a Kereskedelmi és Ipari Kamara, valamint a Zsidó Hitközség elnökeként hallatta szavát a közéletben. A sümegi születésű Vázsonyi Vilmos (1868-1926) azonban már igazságügyi miniszter, a rimaszombati báró Hazai Samu (1851-1942) tábornok és 1910-17 között hadügyminiszter is volt. Báró Szterényi József (1861-1941), az újpesti rabbi, Stern Albert fiaként a magyar ipar egyik újjászervezõje, államtitkár, majd kereskedelmi miniszter lehetett. (A Tanácsköztársaság alatt egyébként Szterényit internálták, de késõbb, 1927-tõl felsõházi tag lett.)

A politikai ellenzék, elsõsorban a polgári radikálisok között is szép számmal találunk zsidókat A modern gondolkodók vezére Jászi Oszkár (1875-1957) lett, aki 1918-ban a polgári demokrata gróf Károlyi Mihály vezette kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere lett. A szocialista eszméknek is sok híve akadt, így a szovjet mintára 1919 márciusában megalakult Tanácsköztársaság vezetõi között is több zsidót találunk, akárcsak, eleinte az annak leverésére szervezõdõ fehérek között. (Az úgynevezett „szegedi tiszti különítmény” 72 tagja közül tizenöten zsidók voltak.)

A századfordulón kibontakozó cionista mozgalom alapítói, Theodor Herzl (1860-1904) és barátja, Max Nordau (eredeti neve Südfeld Miksa, 1849-1923) Budapesten születtek, az újságíró Herzl a Dohány utcai zsinagóga melletti házban (ma ennek a helyén működik a Zsidó Múzeum), míg az esszéíró Nordau a Wesselényi utca és a Rumbach utca sarkán. A magyar cionisták is létrehozták országos szervezetüket, folyóiratukat (Zsidó Szemle címmel), ifjúsági és sportegyesületeiket. Magyarországon a legismertebb zsidó sport-egyesület a Makkabi és a VAC (Vívó Atlétikai Club) volt.

Herzl unokaöccse, Heltai Jenõ (1871-1957) viszont magyar író, költõ, Petõdi Sándor „János vitéz”-ének dalműírója, a mozi magyarországi népszerűsítõje lett. Az elsõ magyar olimpiai bajnok, 1896-ban, úszásban Hajós Alfréd (1878-1955) mérnök lett. A magyar zsidókat az olimpikonok és sportvilágbajnokok között feltűnõen nagy számban találjuk, köztük Petschauer Attila kardvívót (1904-1943), akit késõbb, a holocaust idején, az úgynevezett munkaszolgálatban, Ukrajnában halálra kínoztak. (Az õ történetét dolgozta fel Szabó István A napfény íze című filmjében.)

A zsidótörvények és a holocaust

Az I. világháború, illetve a trianoni egyezmény (1920. június 4.) miatti sokk után rendkívül megerõsödött az antiszemitizmus Magyarországon. Az ellenforradalom a zsidók ellen fordult. Szervezett bandák raboltak és gyilkoltak országszerte, Pesten a Britannia szálló pincéjében kínoztak meg „kommunistagyanús” zsidó kereskedõket. (A legdurvább, több halálos áldozatot követelõ incidens a Pest megyei Izsák és Orgovány közelében zajlott le.) Még a nagy tiszteletnek örvendõ (késõbb felsõházi taggá emelt) tudós szegedi fõrabbi, Löw Immánuel (1854-1944) ellen is „kormányzósértési” pert indítottak. 1920-ban megszületett az elsõ korlátozó törvény, az úgynevezett numerus clausus.

A Bethlen István gróf nevével fémjelzett konszolidáció alatt sem javult lényegében az ország és vele az itt élõ zsidók helyzete. A Horthy Miklós kormányzó vezetésével kialakult, úgynevezett keresztény, úri vagy rendi Magyarországon a haza és a haladás elvei (a korábbiaktól eltérõen) egymással szembekerültek. A német orientáció, az irredenta törekvések és az 1929/30-i gazdasági világválság kétségbeejtõ hatása egyre inkább a fasizmus felé sodorták az országot. Hiába állította fel a magyar zsidóság Budapesten a ma is működõ, elsõ világháborús Hõsök Templomát, hiába bizonyították a Hadviseltek Aranyalbumával nagyszámú és eredményes részvételüket a magyar hõsök arzenáljában, a hatalom ellenük fordult. A hitleri Németországgal és a Mussolini vezette Olaszországgal kötött szövetség, akárcsak az irredenta jelszavak pedig már a II. világháború elõkészítését szolgálták.

A 30-as évek végére ugyan javult a gazdasági helyzet, az úgynevezett zsidótörvények viszont egyre inkább megfosztották jogaitól a hazai zsidóságot. (1938-tól kezdõdõen összesen négy zsidótörvényt szavazott meg a Magyar Országgyűlés, ezek egyre szigorúbbak voltak.)

Magyarország 1941 nyarán lépett be a II. világháborúba, amikor hadat üzent a Szovjetuniónak, és német nyomásra, noha megnemtámadási egyezmény kötötte, megtámadta Jugoszláviát, és megszállta a Délvidéket. Már a harcok megindulása elõtt a katonaköteles zsidó férfiakat, fegyveres szolgálat helyett fegyvertelen, úgynevezett munkaszolgálatra és megkülönböztetõ jel viselésére kényszerítették. A munkaszolgálatosokat felügyelõ „karpaszományos” keretlegények (felsõbb jóváhagyással) folyamatosan kínozták és gyilkolták a szerencsétlen zsidókat, akik közül többet egyenesen az orosz aknamezõkre küldtek, hogy alattuk robbanjon fel az elhelyezett akna. A „büntetések” között gyakran szerepelt a kikötözés, a botozás és a hideg télben meztelenre vetkõztetés.

1941-ben, a Délvidék megszállásakor, az úgynevezett újvidéki pogromban mintegy tízezer embert, majd 1942-ben a nem õshonos (1913 után beköltözött) zsidók elhurcolásakor, az ukrajnai Kámenyec-Podolszkban mintegy húszezer fõt, a polgári lakosság soraiból, kegyetlenül meggyilkoltak. A zsidótörvények a többség munkájának megszűnését, megélhetésének veszélyeztetését, sõt egyre inkább életét is fenyegették. S mindez csak elõjele volt a szörnyű katasztrófának, amely a magyarországi zsidóságra várt.

1944. március 19-én a német csapatok megszállták az országot, Eichmann és hírhedt kommandója Magyarországra érkezett, a „zsidókérdés úgymond végsõ megoldása” végett.
Minden zsidót összeírtak, és sárga csillag viselésére kötelezték õket. Megkezdõdött a vidéki zsidóság deportálása, elõször a Kárpátaljáról (ma Ukrajna), majd az ország egész területérõl. A fõvárosban a zsidókat úgynevezett csillagos házakba, majd gettóba zárták.

A román kapituláció után, 1944. augusztus végén a front Magyarország területére tevõdött át. Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter egy idõre leállította a deportálásokat. Horthy Miklós kormányzó megpróbált „kiugrani” a háborúból: 1944. október 15-én proklamációjában bejelentette, hogy Magyarország leteszi a fegyvert. Még aznap – német katonai segédlettel – a szélsõséges nacionalisták, az úgynevezett „nyilas párt” (élén Szálasi Ferenccel) átvette a hatalmat.

Ekkor már, miközben az ország fokozatosan az elõrenyomuló orosz csapatok kezére került, a féktelen terror lett úrrá. Mivel a deportáló vonatokat már nem tudták útnak indítani, bujkáló és szomszédjaik által feljelentett, vagy az utcán és másutt, kegyetlen módon összefogdosott zsidókból gyalogmenetet indítottak nyugat felé. Ebbõl a „halálmenetbõl” csak kevesen tértek vissza. Az életben maradt munkaszolgálatosokat is nyugatra irányították. Közülük is sokan út közben pusztultak el, vagy meggyilkolták õket, mint a bori haláltáborból út közben megölt Radnóti Miklós költõt (1909–1945), vagy Szerb Antal irodalomtörténészt (1901-1945).

A pesti gettót (idõhiány miatt) nem tudták deportálni, ott mintegy 70.000 ember zsúfolódott össze, közülük hétezren az éhezés és a járványok következtében elpusztultak. (A Dohány utcai zsinagóga kertjében temették el õket, ott áll ma Varga Imre szobrászművész emlékfája, amelynek „leveleire” a meggyilkoltak neveit jegyezték fel.) A nyilas banditák a fõvárosban folyamatosan raboltak, és válogatás nélkül gyilkolták az üldözött zsidókat, az õket rejtegetõ magyarokat és az ellenállógyanús személyeket. Az úgynevezett „nyilas házak” pincéiben (például a zuglói Thököly étterem épületében) kínzóhelyiségeket rendeztek be. Az elfogott zsidókat a jeges Dunába lõtték. (A gettó két egykori bejáratánál késõbb táblát helyeztek el, a Dunába öltek emlékét pedig a Vizafogónál és a Margit híd pesti hídfõjénél emlékmű õrzi.)

Az üldözöttek mentésében a magyar értelmiségiek (a népszerű Jávor Pál színész, Karády Katalin énekes és mások) mellett a semleges országok követségei is tevékenyen részt vettek. Ezen a téren Raoul Wallenberg, a svéd nagykövetség titkára volt a legeredményesebb. (Õt rövidesen az oroszok, politikai megfontolásból elfogták, és a gulágra hurcolták.) Jelentõs embermentést végzett a svájci Carl Lutz is, akárcsak az olasz Giorgio Perlasca, aki spanyol követnek adta ki magát a németek elõtt. (Áldásos tevékenységüket ma emlékmű õrzi Budapesten.)

A pesti gettó 1945. január 17-én szabadult fel, a fõváros budai oldala (noha a fasiszták a hidakat mind felrobbantották) február 13-án került szovjet uralom alá, az egész országból pedig 1945. április 4-én űzték ki a fasisztákat. A korabeli Magyarország területén élt közel egymillió zsidó kétharmadát, több mint 600.000 embert, a mai Magyarország területén élt hatszázezer zsidóból pedig mintegy 400.000 fõt pusztítottak el a holocaust idején.

Kommunista uralom és rendszerváltás

A felszabadulást követõen ellentmondásos folyamat indult meg: a haláltáborokból és a munkaszolgálatból hazatérõ, a gettóból szabaduló zsidók egy része a cionista mozgalmak felé fordult, mások viszont az átélt szenvedések hatására feledni kívánták hitüket, származásukat.

A zsidó középosztály megmaradt tagjai komoly szerepet vállaltak az ország újjáépítésében. 1948-ban, a „fordulat évében” azonban egyértelműen a kommunisták kerültek hatalomra, és a polgári elemeket kitelepítették, vagy börtönbe zárták. Rövidesen a kommunisták egymás ellen is koholt pereket indítottak.

A kommunista vezetésbe került zsidó származásúak (köztük Rákosi Mátyás pártvezér) folyamatosan „kompenzálva”, a zsidókkal szemben még szigorúbban jártak el, mint másokkal. (A legismertebb koncepciós bírósági színjáték, a Rajk-per áldozatai közül a zsidó származásúakat két héttel korábban tartóztatták le, ami nyilván nem véletlenül történt.) A szovjet orvos-per mintájára Rákosi cionista kirakatpert készített elõ, amelynek fõvádlottja legjobb barátja, korábbi fogolytársa, a háború utáni közélelmezési kormánybiztos, Vas Zoltán lett volna. Erre csak azért nem került sor, mert Sztálin 1953 tavaszán meghalt.

A hagyományaikhoz és zsidóságukhoz ragaszkodó, többnyire a szegényebb rétegekhez tartozó zsidók ugyanakkor rendkívül nehezen éltek. Üzleteiket, iparengedélyüket többnyire elvették, nemzetközi kapcsolatuk megszűnt. 1949-tõl az egyre erõsödõ ateista állami nyomás hatására visszaszorult az idõlegesen felpezsdült hitélet, a cionista-ellenes akciók folyamatossá váltak egyes zsidó vezetõk és fiatalok ellen. A vallás kizárólag a szertartásokra és a mártírokra való emlékezésre korlátozódott, a gyermekek zsidó neveltetése szinte lehetetlenné vált.

Az 1956. október 23-án kitört forradalom elõkészítésében, sõt a szovjet támadást követõ fegyveres ellenállásban is több zsidó vett részt. A korábban Auschwitzot megjárt Angyal István például a Tűzoltó utcai szabadságharcos csoport parancsnoka volt. Ezért õt késõbb, társaival együtt halálra ítélték, és kivégezték. Ugyanakkor, az anarchikus állapotok következtében, helyenként antiszemita megnyilvánulásokra is sor került. Ezért, vagy az 50-es évek rossz tapasztalatai miatt nagyon sok zsidó is elhagyta az országot.

A Kádár-korszak alatt az Állami Egyházügyi Hivatal által ellenõrzött hitközségi vezetés csupán a hitélet külsõségeinek és a felekezet központi szervezeteinek fenntartására törekedett. A hagyományaikhoz ragaszkodó zsidókat ismét gyakorta zaklatták, a vallásosság, vagy ami sokkal súlyosabbnak számított, a cionizmus „vádjával”. (Az utolsó, úgymond cionista letartóztatásokra és kihallgatásokra 1986 nyarán került sor.)

A rendszerváltásban a hazai zsidóság liberális és demokrata gondolkodású része jelentékeny részt vállalt. Kelet-Európában az elsõ alternatív zsidó szervezet az 1988-ban Budapesten létrejött Magyar Zsidó Kulturális Egyesület volt.

Az 1990-ben szabadon megválasztott elsõ Országgyűlés elnöke a neves történész professzor, dr. Szabad György lett, az országgyűlési képviselõk között is mintegy 20-25 zsidót találunk. A gazdasági és a kulturális élet szinte minden területén kiveszik részüket. A demokratikus átalakulással együtt azonban újjáéledt az addig leplezett antiszemitizmus is.

A rendszerváltás után az általános vallási és társadalmi fellendülés hatására a hozzávetõleg 80.000-100.000 fõs magyarországi zsidóság reneszánszáról beszélhetünk. Megerõsödtek a cionista szervezetek, a civil és ifjúsági egyesülések, a kulturális, az oktatási és a sportélet, zsidó oktatási és szervezeti hálózat jött létre, a nemzetközi kapcsolatok is erõsödtek. 45 év óta elõször nem az ingatlanok eladása, hanem visszaigénylése és felújítása került elõtérbe.

Magyarország, amely 1967-ben, a hatnapos háború idején, szovjet nyomásra, megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, 1989-ben nagyköveti szinten újra létrehozta azt, és azóta a kapcsolatok komoly fejlõdésnek indultak.

A rendszerváltás lehetõvé tette a zsidóság szabad megélését. Az összetartozást ugyanakkor az itt-ott felparázsló antiszemitizmus is növeli. Olyan vidéki városokban is létrejöttek hitközségek, ahol hosszú ideig nem élt bevallottan zsidó család. A vegyes házasságból származók jó része is keresi gyökereit, a zsidó kötõdést. Ma már négy zsidó iskola, négy óvoda és zsidó egyetem működik a fõvárosban.

A mai magyar társadalmi változások ellentmondásait, feszültségeit természetesen a zsidóság is érzi. Kezd kialakulni a nyugat-európai közösségekhez hasonló, vallásához, hagyományaihoz hű, Izrael Államra büszke, szülõföldjéhez erõsen kötõdõ, öntudatos zsidó réteg. A közösség fennmaradásának alapja az ifjúság visszatérése a zsidósághoz.

Orbán Ferenc

A Szlovák Nemzeti Párt betiltaná az MKP-t
Slota magyarellenes indítványa
[2005-01-22]

Szlovákiában a parlamenten kívüli Szlovák Nemzeti Párt a legfőbb ügyésznél indítványozta a Magyar Koalíció Pártjának betiltását.

A politikus szerint Szlovákiának azonnal meg kellene szakítania a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal és az alapszerződést is haladéktalanul fel kellene mondani.

A magyarellenes kirohanásairól ismert Jan Slota vezette szervezet indoklása szerint a magyar párt betiltásával lehet megakadályozni az etnikai alapon szervezõdõ magyar autonómia elõkészítését.

Az elhíresült zsolnai polgármester azzal indokolta beadványát, hogy a magyarok autonómiatörekvései ellentétesek az ország alkotmányával. Jan Slota farizeusnak nevezte a szlovák kormányt, amiért az szerinte semmit sem tett Gyurcsány Ferenc miniszterelnök autonómiafelvetése ellen.

Dr. Eva Maria Barki politikai cenzúrának tarja a Trianon-betiltást
[ 2005-01-20]

A romániai hatóságoknak sajnos sikerült a Trianon film vetítésének megakadályozása. Ez politikai és jogi szempontból egyaránt felháborító.

Felháborító a magyar kormány és a magyar parlament tiltakozásának hiánya, és ezzel a jogellenességbe való hallgatólagos beleegyezése. Ez beilleszkedik a határon túli magyarság iránti kötelességek tagadásának sorába. Hiányolom a parlamenti ellenzék tiltakozását is. Már olyan természetesnek tűnik ez a közömbös, elutasító politika a hivatalos Magyarország részéről, hogy senkinek sem jut eszébe felelősségére emlékeztetni.

Hadd említsem, hogy ilyen magatartás az osztrák kormány részéről Dél-Tirollal szemben elképzelhetetlen lenne. Azonnali következménye éles dél-tiroli tiltakozás és tüntetés lenne a Bécsi Ballhausplatzon. Ezzel kapcsolatban ismételten ajánlanám Felix Mitterer Dél-Tirolról szóló Dél-Tirol, az eladott haza (Südtirol – die verkaufte Heimat) című filmjének vagy Astrid Kofler Az utolsó tiroli (Der letzte Tiroler) című filmjének közvetítését, amelyeknek dokumentumértékük van. Nagyon tanulságos lenne mindenki számára.

A Trianon film vetítése körüli vita csak egyik jele a 14 év óta mind mélyülő válságnak, amelyből jelenleg sem látszik kiút. A mostani miniszterelnök kijelentései az autonómiáról ugyanolyan üres szavak, mint amiket már elődeiktől megszoktunk.

Hogy lehet az autonómia fogalmat használni, és ezzel egy időben egy szót sem emelni politikai cenzúra ellen? Hogy lehet a határon túli magyarság érdekképviseletéről beszélni, miközben figyelmen kívül hagyják azt, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága alapvető feltétele minden szabad társadalom politikai tevékenységének?

A Trianon film konkrét esetében nemcsak az adott törvények alapján politikai célt követő eljárások jogellenesek, hanem magával a törvénnyel is baj van. A konkrét esetben alkalmazott „Szabályzat a moziregiszter szervezésére, működésére és igazgatására vonatkozóan" az Európai Emberi Jogi Egyezménnyel ellentétes.

A határozat szövege, miszerint „a mozifilmek minősítése és regisztrálása, minősítési bizonyítványok kiadása, mozifilmek kategóriájának megállapítása, a mozizás területén tevékenységet kifejtő fizikai és jogi személyek beiktatása és a beiktatási bizonyítvány kibocsátása" nem szolgál más célt, mint lehetővé tenni a cenzúrát. A cenzúra minden esetben tilos, mindegy hogy nyilvános helyeken vagy magánintézménynek tekinthető körben történik a közvetítés.

Az RMDSZ képviselői hibáznak, ha arra utalnak, hogy „jogilag formai hibák történtek", és nem mutatnak rá arra, hogy ezek a jogi előírások alapvető emberi jogokat, az Európai Emberi Jogok Egyezményének 10. cikkelyében fogalmazott véleménynyilvánítás szabadságát sértik: „Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és közlésének szabadságát országhatárokra tekintet nélkül és anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhasson".

Ennek a jognak a gyakorlását csak a 2. bekezdésben megfogalmazott okok miatt szabad korlátozni vagy szankciók alá venni, ha ez legitim cél eléréséhez szolgál és, ha ez egy demokratikus társadalomban szükséges. Egy demokratikus társadalomban mindenféle filmminősítés nemcsak nem szükséges, hanem szabadtársadalom-ellenes. Más szóval: nyilvános helyeken vetített filmeket sem szabad kategorizálni és regisztráltatni vagy bármilyen módon akadályozni a bemutatást.

Szükséges tehát a – nemcsak a mostani konkrét esetekben történt – politikailag motivált és az erdélyi magyarság ellen irányult jogellenes eljárások ellen tiltakozni, hanem a jogellenes, cenzúrát tartalmazó törvények és jogi normák ellen is. A törvény megsemmisítését kell követelni. Az RMDSZ-es kormánytagokat nyomatékosan figyelmeztetni kell kötelező tevékenységükre.

Kétségtelenül az Európai Emberi Jogi Bíróság majd igazat ad az EMI érintett képviselőinek, akiknek minden támogatást megadok. Az Európai Unió is megkapja a szükséges információt.

Bécs, 2005 jan. 17.
Dr. Eva Maria Barki

Meddig lesz egységes a határon túli magyarság?
[2005-01-22]

A határon túli magyarok a nemzet egységének fontosságát zsigereikben érzik. Bizakodással tölthet el bennünket, hogy a novemberi MÁÉRT-on, majd a szabadkai találkozón a határon túli magyar szervezetek önállóan és összehangoltan léptek fel.

Nekünk felvidékieknek megnyugtató, hogy az MKP vezető politikusai is kinyilvánították: vállalják a sorsközösséget az EU-tól egyelőre még távolabbra eső magyar közösségekkel, és a kettős állampolgárságra úgy tekintenek, mint fontos elvi kérdésre.

Bugár Béla jelenléte Kasza József mellett nagyon fontos üzenetet hordoz. A magyarországi közjogi méltóságoknál tett látogatás-sorozat, a szabadkai nyilatkozat „kézbesítése” azt a reményt kelti bennünk, hogy a kárpát-medencei magyarság egységes akarata töretlen.

A sajtóban elhangzott nyilatkozatokat figyelve, okunk van azonban némi aggodalomra. Bugár Béla azt a gyakorlatias megfogalmazást használja, hogy a nemzetrészeknek az egymással való kapcsolattartását kell megkönnyíteni, és hogy rólunk ne nélkülünk döntsenek. A kettős állampolgárság kérdése az EU-s szlovákiai magyarság életében Bugár szerint szimbolikus jelentőséggel bír, az autonómia-törekvékesekről nem beszél, a szlovák belpolitikai körökben mégis nagy az ellenkezés.

A rossz tapasztalataink mondatják, az elvi kérdések kezelésével megint úgy járhatunk, mint a 2002-ben a státustörvénnyel. Az életbe lépése után negyedévig őszinte gesztusnak tűnt, és mi őszinte lelkesedéssel reagáltunk, azután Magyarországon is, Szlovákiában is felerősödtek azok a hangok, amelyek elbizonytalanítottak bennünket. Az MKP berkeiben nem mondtuk ki soha, hogy már nem érdekes a státustörvény, csak éppen észrevétlenül lekerült a napirendről, és az egyre sokasodó gyakorlati problémára nem találtunk megoldást. A nevelési-oktatási támogatást Magyarországon úgy értékelik, hogy sikerült Szlovákiában is megnyugtató megoldást találni, itthon pedig azt halljuk, hogy a szlovákiai magyar szülői közösségekhez eljuttatott támogatásnak semmi köze a státustörvényhez.

De nincs könnyű dolga annak sem, aki ma Felvidéken a magyarigazolványt, mint a nemzeti összetartozás új jelképét, fontosnak tartja. Az érdeklődő elvileg továbbra is hozzá juthat, csak a gyakorlatban egyre nehezebben elérhető, mert a 600 kilométernyi hosszúságú területen 11 tájékoztató irodát sem tudunk – nem akarunk? – életképes állapotban tartani. Folyamatos az érdeklődés az igazolványok iránt, örvendetesen nő a pedagógus- és diákigazolványok száma, de egyre több kényelmetlenséggel jár az ügyintézés. Arra, hogy legalább a nagyobb községekben helyben elintézhető legyen az igazolvány, egy éve már anyagi okok miatt nincs lehetőségünk.

A kárpát-medencei magyarság egységes fellépése egyelőre új élmény számunkra. A szabadkai találkozó kezdeményezésével Kasza József lett a szószólója a kettős állampolgárság ügyének, és heteken át tántoríthatatlannak mutatkozott. Egy héttel a szabadkai fórum után azonban találkozott Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel, és ezt követően a Duna TV „Esti kérdés” műsorában megszólalva már máshova helyezi a hangsúlyt, mint korábban.

A szabadkai nyilatkozatnak arra a pontjára, hogy kérik a MÁÉRT összehívását, már nem egyáltalán nem. Sőt, kategorikusan kijelentette, hogy a MÁÉRT-ot a problémák kezelésére nem tartja alkalmasnak, és az összehívásának időpontja is attól függ, hogy milyen eredménnyel zárulnak a kormányfő által kezdeményezett szakértői tanácskozások. Kasza látható ingerültséggel fogadta a szabadkai nyilatkozat legfontosabb tételére vonatkozó kérdéseket: mi lesz a kettős állampolgársággal?

Többszörösen bűnbaknak kiáltotta ki az MVSZ-t, és egy szóval sem említette, hogy mit okozott a kormány félrevezető kampánya a népszavazás előtt. Úgy tűnik, Kasza József elégedett azzal, hogy a kormányfő kezébe vette az ügyet. A műsorvezető kérdéseire egyszer sem ismételte meg, hogy „a kettős állampolgárságnak nincs alternatívája”. Keressük a kátyúból a kiutat, most ezt a fordulatot ismételgeti.

Szarka László és Duray Miklós próbálták a jelenlegi helyzetet a korábbi erőfeszítések folyamatában szemléltetni. Ők arról szóltak, hogy a MÁÉRT mint egyeztető fórum és annak szakbizottságai, a státustörvény, mint a nemzeti összetartozást segítő törvény olyan eszközök, amelyek helyett nem kell újakat kitalálni, hanem ezeket kellene kiszámítható módon működtetni és tartalommal megtölteni.

Ehelyett a kormány zöldmezős beruházásba kezdett, az ötpontos megoldási javaslatról azt sugallja, mintha ezzel most elkezdődne végre a nemzetépítés. A határon túli magyarságnak egyetlen esélye van a sikerre: ha egységes és kitartó marad, és nem elégszik meg a bajok tüneti kezelésével.

Hagymakupolás terjeszkedés Háromszéken [2005-01-20]

A Nemzeti Bank volt sep­si­­szentgyörgyi épületét, melyet 2004-ben a kormány átadott a Megyei Tanácsnak, a Nastase-kabinet utolsó kormányülésén egyetlen tollvonással a Hargita és Kovászna megyei ortodox püspökségnek adományozta.

Az ügy a Hivatalos Közlönyben való megjelenés után pattant ki, akkor derült fény arra, hogy az említett egyház emellett Marosvásárhelyen, de Erdély-szerte több más városban is, meglehetősen sunyi módszerrel, újabb hatalmas ingatlanvagyonra tett szert.

A parlament az ügyről semmit nem tudott — jelentette ki a Háromszék napilap érdeklődésére Márton Árpád képviselő —, a hasonló tranzakciók az adományozó, a kérelmező és a tulajdonos jóváhagyásával történnek, ez esetben a jegybank átadta az épületet a Razvan Theodores­cu vezette művelődési és kultusztárcának, az meg a Kovászna és Hargita megyei ortodox püspökségnek. A törvényhozásnak, sajnos, a hasonló döntésekre még csak rá sem kell bólintania — jelentette ki a képviselő.

A korábbi tulajdonos, a Kovászna megyei önkormányzat szerencsére idejében tudomást szerzett az említett kormánydöntésről — tudtuk meg Demeter János elnöktől. Így jogászaik a törvény előírta 30 napos időhatáron belül fellebbezést nyújtottak be a Tari­ceanu-kabinethez a megyét hátrányosan érintő kormányhatározat orvoslása céljából, s bíznak abban, hogy felülbírálják a korábbi döntést. A volt banképülettel terveink voltak-vannak — jelentette ki a tanácselnök —, ott akarjuk berendezni a modern művészetek galériáját, és ott kapna székhelyet a megyei kulturális intézet is.

Kihallgatták a Trianon-film vetítésének szervezôit

Elkezdôdött a Koltay Gábor rendezte Trianon címû film erdélyi körútját szervezô Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) két vezetôjének a kihallgatása.

A kolozsvári rendôrök az elsô vetítés helyszínéül szolgáló Protestáns Teológiai Intézet rektorától is nyilatkozatot kértek — közölte a Szabadsággal Soós Sándor, a szervezet elnöke. Mona Muscã mûvelôdésügyi miniszter arra kérte tegnapi közleményében a hatóságokat, ne éljenek vissza hatalmukkal.

Az EMI elnöke elmondta, a rendôrök az ügyészség utasítására keresték meg ôket azért, hogy állapítsák meg, kik voltak a körút szervezôi, és hogy a film vetítésével megszegték-e a 2002-ben elfogadott, a háborús bûnösök kultuszának ápolását tiltó sürgôsségi kormányrendeletet. Korábban Mihail Hãrdãu, Kolozs megye prefektusa erre a rendeletre hivatkozva kérte az ügyészséget, indítson hivatalból eljárást a szervezôk ellen.

Soós Sándor elmondta, a tavaly Raffay Ernô történész Vekov Károly egykori parlamenti képviselô vendégeként tartózkodott Kolozsváron, és megkérdezte, hogy nem ismer-e olyanokat, akik megszerveznék Koltay filmjének erdélyi körútját. A romániai magyar törvényhozó így kereste meg Soós Sándort, aki elvállalta a feladatot. Még tavaly decemberben meg akarták szervezni a vetítéssorozatot, ez azonban a rendezô, majd Raffay elfoglaltsága miatt ez évre tolódott.

Mona Muscã mûvelôdésügyi miniszter a Mediafax hírügynökségnek kedden eljuttatott közleményben közölte, a film vetítését követô nyilatkozatában — amelyben törvénytelennek minôsítette a film bemutatását — nem az alkotás tartalmát kifogásolta, hanem csak azt akarta, hogy a mozitörvény elôírásait tartsák tiszteletben.

"Szó sincs cenzúráról, hiszen a film tartalmát nem ismerik a szaktárcánál. Minden nyilvánosan bemutatott film esetében tiszteletben kell tartani a törvényeket" — áll a közleményben. A szaktárca vezetôje arra kérte a helyi hatóságokat, tartsák tiszteletben ôk is a törvényeket, de ne éljenek vissza hatalmukkal. Szerinte ezt a vitát el lehetett volna kerülni, ha a filmvetítés szervezôi a törvényes utat választották volna, és nem a törvénytelen vetítés mellett döntenek, amivel fölöslegesen feszültséget keltettek.

Jakab Attila, a székelyudvarhelyi bemutatást megszervezô Udvarhelyi Fiatal Fórum elnöke tegnapi közleményében emlékeztetett, hogy rá 50 millió lejes büntetést rótt ki a rendôrség.

Közölte, nem értenek egyet sem az eljárással, sem a kiszabott büntetéssel, ezért benyújtott egy fellebbezést a helyi rendôrségre, és "szükség esetén a törvényes eljárásnak megfelelôen jogorvoslattal fog élni". Hozzátette, a hatalomnak nem sikerült megfélemlítenie a magyar fiatalokat — ha ezt akarta. Ôk továbbra is hinni akarnak abban, hogy a mai Romániában demokrácia van, ahol bárki, bármirôl és bármikor kifejtheti véleményét anélkül, hogy politikai megtorlás áldozatává válna.

Az ügyben a Romániában nem kívánatos személynek nyilvánított Eva Maria Barki kisebbségvédelmi aktivista is felszólalt, aki szerint az eset politikai és jogi szempontból felháborító.

Hasonlóképpen vélekedik a magyar parlamentrôl és kormányról, amely tiltakozása hiányában hallgatólagosan beleegyezett a jogellenességbe. Eva Maria Barki a magyarországi ellenzéken is elveri a port, az ô tiltakozásukat is hiányolta.

Szerinte az osztrák kormánytól Dél-Tirollal szemben ilyen magatartás elképzelhetetlen lenne. "A Trianon film vetítése körüli botrány jele a 14 év óta egyre mélyebb válságnak, amelybôl jelenleg sem látszik kiút" — áll a dokumentumban.

Eva Maria Barki szerint az Európai Emberi Jogi Bíróság "kétségtelenül" az EMI-nek ad majd igazat. Az ügyvédnô támogatásáról biztosította a szervezôket, és közölte, értesíteni fogja a történtekrôl az Európai Uniót is.

Megbékélés

Nem tudjuk, hogy a hétfõi román–magyar miniszterelnöki csúcstalálkozó tárgyalásain felmerült-e valamilyen formában az aradi Megbékélési park hivatalos felavatása, hiszen a két ország fontos, közös, halaszthatatlan problémái között vannak égetõbbek, kényesebbek, rázósabbak is ennél a szimbolikus aktusnál, mely még mindig várat magára.

Behunyja azonban a szemét, aki nem látja, hogy az européer Tãriceanu budapesti útja új és korszerû építõkövet jelenthet nemcsak a két ország történelmileg zaklatott sorsú viszonya, hanem a hazai magyarság jövõje számára is.

A felismerésé, hogy kontinensünkön, ahová a kiszámíthatatlan sors helyezte – és átkozta sokszor – mindkét népet, tulajdonképpen egy övezethez tartozunk, a történelmi fejlõdés különbözõségei és nemzeti különbözõségeink ellenére is közösek az érdekeink.

Az egységes Európában megszûnnek a határok, csak a csürhék vagy a csürhe felelõtlen politikusai áltathatják ma már a Jánosokat és Ionokat tündérkerti vagy gonosz mítoszokkal, álmodozhatnak vagy ijesztgethetnek területi változásokkal.

Felelõtlen államférfiak azok, akik ahelyett, hogy konstruktív megoldásokat keresnének a bennünket elválasztó, sokszor még mindig fájdalmat okozó korlátok lebontására, a sérelmek által okozott sebek nyaldosásával igyekszenek maguknak népszerûséget, s ezzel hatalmat szerezni.

Hétfõn Budapesten megtört a jég: akár csodaszámba is mehet és a puskaporos hordó Balkánon példaértékû az a döntés, hogy a két ország évente – felváltva Bukarestben és Budapesten – közös kormányülésen rendezi végre közös dolgait.

Ne kiáltsuk el, ez még csak szándék, de már kimondott, s lehet, hogy meg is valósul.

Mindezek után legalábbis furcsálljuk, hogy miközben az állami és politikai élet csúcsán a megbékélés e valóban õszinte jelét látjuk, a hazai többségi sajtó vagy sehogy, vagy csak amolyan harmad- vagy negyedrangú eseményként számolt be a budapesti tárgyalásokról, a közvélemény-formálók vagy nem akarják, vagy nem tudják megérteni, elfogultságukban képtelenek felfogni az idõk szavának változását.

De legyünk türelmesek: azt sem akarták elfogadni, hogy Aradon álljon a Szabadság-szobor, s mostanság már senki sem tüntet ellene.

Az európai idõ nekünk dolgozik.

Kilin Sándor

Kétnyelvű feliratok a Kovászna megyei prefektúrán
[2005-01-19]

Kétnyelvű táblákat helyeztek el a Kovászna megyei prefektúra irodáinak ajtóin. A táblákon az intézmény és a különböző hivatalok elnevezése olvasható román és magyar nyelven.

Kétnyelvű táblákat már régebben elhelyeztek a megyei tanács és a polgármesteri hivatal irodáinak bejáratánál, a prefektúrán ez csak azután vált lehetségessé, miután a megye élére magyar kormánybiztost neveztek ki.

"Semmi se ronthatja meg a szerb--magyar kapcsolatokat"

"Némi árnyék vetült ugyan a vajdasági szerbek és magyarok mintaszerű, valóban jó viszonyára, de a kapcsolatok ettől még nem romlottak meg, mivel több évszázados múltra tekintenek vissza" -- hangsúlyozta a külügyminiszter.

Draškovićnak nincs kifogása az ellen, hogy január végén az Európai Parlament különbizottsága vizsgálja a vajdasági helyzetet, mert -- mint mondta -- a modern Európában nincs egyetlen kérdés, amely kizárólag belső kérdés.

"A modern Európában minden egyúttal összeurópai kérdés is, mint ahogyan az a magyarok helyzete Szerbiában és a szerbek helyzete Magyarországon, illetve a demokrácia, az emberi jogok és az európai elvek érvényesülése minden országban.

Ezért bennünket egyáltalán nem fog zavarni az EP képviselőinek látogatása, sőt, nagyon is jó, hogy a helyszínen tájékozódnak a vajdasági magyarok és más etnikai közösségek jogainak helyzetéről" -- szögezte le Drašković.

A külügyminiszter azt sem ellenzi, hogy magyar állampolgársághoz jussanak a vajdasági magyarok.

"Természetesnek gondolom azt, hogy igény esetén lehetővé váljék minden európai nemzet minden tagja számára az anyaország állampolgári státusának megszerzése.

Sehogyan se vitathatjuk el a Szerbiában élő más nemzetek tagjaitól azt, amit mi akarunk felkínálni a szerbek számára, bárhol éljenek is a világban" -- mondta Drašković.

A külügyminiszter szerint ugyanakkor meg kell érteni, hogy a modern Európában nincs többé semmilyen, a XIX. vagy a XX. századbeli felfogásnak megfelelő nemzeti-állami szuverenitás vagy függetlenség.

"Európai egyesült államok jönnek létre, amelyek az államok, nemzetek, kultúrák, vallások, hadseregek és rendőrségek kölcsönös függőségén alapulnak" -- mondta az MTI-nek a Szerbia és Montenegró-i külügyminiszter.

Elhanyagolt, szakadozott és kifakult a román nemzeti lobogó számos polgármesteri hivatalon illetve intézmény homlokzatán – vonta le a következtetést Constantin Strujan Hargita megye prefektusa a megye településein járva.

A főispán ezért kedden levélben kérte fel a polgármestereket illetve a különböző intézmények vezetőit, hogy mielőbb cseréljék ki az elrongyolódott zászlókat, ellenkező esetben pénzbírságot rónak ki rájuk.

Az elhanyagolt nemzeti lobogók helyére legkésőbb február elsejéig újak kell kerüljenek, a törvény előírásainak értelmében ugyanis ellenkező esetben 5 – től 15 millió lejig terjedő pénzbüntetéssel bírságolhatók a felelősek. A megyében korábban Mircea Dusa prefektus is büntette a polgármestereket a hivatalokon kifüggesztett nemzeti lobogó rossz állapota miatt,

Gyurcsány azonnal letartóztatható, - Czakó Gábor interjú a Magyar Szóban

Gyurcsány, nem lévén mentelmi joga, azonnal letartóztatható, ha bebizonyosodik, hogy hazugságaival félrevezette, és uszításával megsértette a magyar nemzetet. A Btk. alapján utóbbi cselekmény (156. § "Aki valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport tagjának a csoporthoz tartozása miatt súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő") több év börtönnel büntethető.

Mint olvasóink emlékezhetnek rá, lapunk tavaly december 18–19-i számában közöltük Czakó Gábor budapesti író ismeretlen tettes elleni bűnvádi feljelentésének szövegét, amelyet a Legfőbb Ügyészségnek címzett. A cselekmény arra vonatkozott, hogy ismeretlen tettes megsértette a magyar nép lelkét a tavaly december ötödikén tartott népszavazást megelőző kampányban, amikor a határon túli magyarok kettős állampolgárságának megadása elleni szavazásra buzdította a magyar választópolgárokat. Az ügynek azóta van folytatása is, egyre nagyobb a visszhangja. Alább interjút közlünk Czakó Gáborral.

– Nem szokványos cselekményről van szó, alapos jogi indoklásra lesz szükség az esetleges eljárás során. Van-e hozzá jogi támogató?

– Igen. Néhány ügyvéd jelezte, hogy szívesen foglalkozna az üggyel, sőt olyan ügyvéd is akadt, aki csatlakozott a sértettek csapatához. Ami azt illeti, szükség is van rájuk. Jómagam ugyan végzettségemet illetően valóban jogász vagyok, de 1973 óta nem folytatom tanult mesterségemet. Ha semmit sem felejtettem volna, akkor sem tudnék sokat, sőt keveset sem, mert a törvények azóta rengeteget változtak.

– Kérek hétköznapi nyelven megfogalmazott magyarázatot a cselekmény általános és konkrét lényegéről.

– Miután két jogsértés miatt tettem följelentést, először két fogalmat idézek az emberi együttélés őstörvényéből: nem szabad hazudni, és nem szabad aljasnak lenni. Esetünkben ez a jog mai nyelvén azt jelenti, hogy tilos „közérdekű adatokat” meghamisítani. A kampányban az történt, hogy Ismeretlen tettes és társai – mind a kormányoldalon – valótlan adatokkal megtévesztették a szavazókat. Először azt hazudták, hogy a népszavazás eredményessége a kettős állampolgárság azonnali megadásával jár. Holott csak arra kötelezte volna az országgyűlést, hogy alkosson ilyen törvényt. Tehát a nép IGEN-je csupán elvileg fogadta volna vissza a magyarság egységébe a Trianonnal elszakítottakat. Ha ezt tudják az emberek, akkor nem hiszik el, hogy az IGEN nyugdíjuk automatikus elvesztését vonja maga után, és azt sem, hogy a nemzettestvérek visszafogadása kizárólag terhet jelent nekik. Egyetlen példa: ha a 800 000 magyarigazolványos kiváltaná a magyar útlevelet, az 5000 forint illetékkel szorozva önmagában 4 milliárdos bevételt jelentene a budapesti kincstárnak.

Ezzel értünk a másik vádponthoz, az aljassághoz.

A népirtás elleni,1948. december 9. napján kelt nemzetközi egyezmény, amit minden civilizált ország aláírt, tiltja, hogy bárkit bántsanak azért, mert valamilyen nemzeti, vallási stb. csoporthoz tartozik. Ismeretlen Tettes(ek) legalább másfél millió igennel szavazó anyaországit és 800 000 magyarigazolványost súlyosan megsértett azzal, hogy utóbbiakat haszonleső, hitvány csavargóknak állította be, akik otthagynak csapot-papot, anyjuk sírját, s elözönlik az országot ingben-gatyában, hogy pár forint segélyt, nyugdíjat, miegyebet kaphassanak.

– Van-e már példa az országban hasonló cselekmény miatti eljárásra? S az országon kívül?

– Egyikre sem tudok példát. Mi tagadás, az is példátlan, hogy úgynevezett szabad országban egy kormány és annak pártjai saját népük ellen kampányoltak volna. A magyarellenesség a Rákosi- és Kádár-rezsimek alapállása volt.

– Milyen a visszhangja a feljelentésnek? Az ügyészség reagált-e valami módon? Hány személy és intézmény társult a följelentéshez? Az országon belül és kívül. Kik és mik?

– Az ügyészségek közt az irat eljutott a végállomásra, a Bp. II-III. kerületi Ügyészségre – címe: 1024. Bp. Rómer Flóris u. 6. –, most várom az érdemi döntést, hogy megkezdik-e a vizsgálatot.

Nem tudom, hogy hányan és kik csatlakoztak, de mondhatom, az egész országból, a Kárpát-medencéből, Európából kapom az ilyen híreket. Valószínűleg már többen vagyunk száznál. Az első csatlakozó egy svédországi nyugdíjas, aki régebben pár évig Jugoszláviában dolgozott, s az interneten rendszeresen olvassa a Magyar Szót.

– A Btk. mivel szankcionálja az ilyen cselekményt?

– Többéves börtönnel.

– A följelentéshez magam is társultam. Saját véleményemet mondom, amikor arról beszélek, hogy a jelenlegi magyar kormány több tagja és az uralkodó pártok több vezetője érintett a cselekmény elkövetésében. Ebben egyetérthetünk?

– Igen. A mai kormánynak elemi érdeke, hogy a nemzeti tudatot, az erkölcsi érzéket, a szolidaritást rombolja, hiszen egy ép lelkű nemzet soha nem engedne országgyűlésébe hozzájuk hasonló csoportosulásokat.

– Amennyiben igen, milyen jogi következményekkel jár ez rájuk nézve?

– Ha a mostani miniszterelnökre is rábizonyul, hogy az Ismeretlen Tettesek közé tartozik, akkor ő – a bűnismétlés veszélye miatt – azonnal letartóztatható, mert nem képviselő, nincs mentelmi joga. A kormánypártok hangosai általában képviselők, őket az eljárás lefolytatásához ki kell kérni az országgyűléstől.

– Az esetleges jogi elmarasztalás után milyen erkölcsi következhet a tettesre, tettesekre?

– Semmilyen. A mai kormányerők – elődeik nyomdokain járva – még soha semmilyen tettük erkölcsi következményeit nem vállalták. Nem is viselték, mert Fritz Tamás politológust idézve: hazánk – sajnos – „egy következmények nélküli ország”.

Hadd kérjem meg költőileg a Magyar Szó Európában jártas, művelt olvasóit, hogy képzeljenek el egy német üzletembert, akiről kiderül, s ő maga sem tagadja, hogy hazájával olyan „boltot” kötött két alkalommal is, melyek eredményeképpen egyenként százmilliós ingatlanokhoz jutott egyetlen fillér kiadás nélkül. Nos, Németországban ezt az embert 1. lecsuknák? 2. kiutálnák a közéletből? 3. megtennék kancellárnak?

Magyarországon mi lesz az ilyenből?

(A helyes megfejtők között Czakó-könyveket sorsol ki az interjú szerzője.)

Álmegoldásokkal hiteget Gyurcsány
— véli a Magyar Helsinki Bizottság

A Magyar Helsinki Bizottság annak a véleményének adott hangot, hogy a magyar kormány kivitelezhetetlen álmegoldásokkal hitegeti a magyar közvéleményt és a határon túli magyar szervezeteket, ahelyett, hogy befejezettnek tekintené a vitát, és megvalósítható megoldásokat keresne.

A magyar kormánynak mérlegelnie kellene, hogy a határon túli magyaroknak, amennyiben Magyarországon kívánnak élni, nem adható-e alanyi jogon magyar állampolgárság — olvasható a bizottság MTI-hez hétfôn eljuttatott közleményében. A kormány intézkedései vagy csak új nevet adnak meglévô intézményeknek (nemzeti vízum), vagy megvalósíthatatlanok (az uniós országokba is érvényes útlevél más országok állampolgárainak) — tartalmazza a szervezet elemzése.

A közlemény szerint a gyorsabb honosítási eljárás sem segít azon a problémán, hogy a honosítást csak az kérheti, aki igazolni tudja, hogy Magyarországon van hol laknia, van mibôl élnie. A bizottság szerint azonban a határon túli magyarok többsége erre nem képes, mert ha van is munkalehetôség, "feketén" foglalkoztatják ôket.

A vízum, amelyet a magyar hatóságok adnak ki, jelenleg is nemzeti vízum. Ma is kérhetô és adható három hónapnál hosszabb tartózkodásra jogosító vízum, ha a külföldi tanulás céljából, gyógykezelésre, családi kapcsolatai fenntartása miatt kéri, feltéve, hogy magyarországi tartózkodása idején van hol laknia, illetve megélhetése biztosított. "Ilyen vízumot tehát csak diákok és vagyonos emberek kaphatnak, illetve olyanok, akiknek Magyarországon jómódú hozzátartozóik vannak" — áll a közleményben.

Az állásfoglalás szerint a határon túli magyar fogalmát közjogi tartalommal csak akkor lehet megtölteni, ha errôl megegyezés születik azzal az állammal, amelynek a határon túli magyar állampolgára. Ehhez pedig az kell — olvasható a közleményben —, hogy az adott ország ismerje el az ott élô nemzeti kisebbségek jogait.

A Magyar Helsinki Bizottság állásfoglalása leszögezi: a magyar hatóságok nem adhatnak ki olyan útlevelet a határokon túl élô magyaroknak, amely az unió másik országába is érvényes. A közlemény emlékeztet: vízumra csak Ukrajna és Szerbia-Montenegró állampolgárainak van szükségük.

Az autonómiatörekvésekrôl elsôsorban a határon túl élô közösségeknek kell dönteniük — írja a bizottság a közleményében, hangsúlyozva, hogy ebben az esetben a viszonosság elve kell hogy érvényesüljön, valamint ehhez "gyökeresen át kellene alakítani a kisebbségi önkormányzatok megválasztásának rendszerét".

Félrevezetônek tartja azt is, ha a kormány "azt a látszatot kelti", hogy a honosítás lassúságának elsôsorban ügyintézési okai lennének. A honosítás feltétele a tartózkodási engedély, tartózkodási engedélyt pedig csak az kaphat, akinek a lakása és megélhetése Magyarországon biztosítva van. Ez a szabály nem változott 1993 óta, és nem enyhít rajta sem a kérelmezô magyar nemzetisége, sem az, ha Magyarországon családja van — hívja fel a figyelmet a Helsinki Bizottság.

A problémát "túlhaladottá" teszi az, hogy Románia és Horvátország hamarosan az unió tagja lesz, Szerbia-Montenegró, valamint Ukrajna magyar nemzetiségû állampolgárai azonban hátrányos helyzetbe kerülnek más magyar közösségek tagjaival szemben — véli a testület, amely szerint erre a jelen helyzetben és a belátható jövôben nincs megoldás. A bizottság közleménye szerint a megoldás csak az áttelepülés lenne, s az, hogy a Magyarországra érkezettek egyszerûsített eljárás keretében megkapják a magyar állampolgárságot.

A Magyar Helsinki Bizottság állásfoglalása szerint politikai elszántságra, erkölcsi támogatásra és bizalomra van szükség a fenti elvek kimondásához, valamint annak megértésére, hogy "a határon túli magyarok túlnyomó többsége nemcsak azért marad a szülôföldjén, mert az anyaországban nem kap tartózkodási engedélyt".

Németh Zsolt nem hozta szóba a Trianon-film elleni román hatósági agressziót

Németh Zsolt, a Fidesz külügyi üdvöskéje minapi kolozsvári tárgyalásain mélyen hallgatott arról, hogy a román szervek törvénytelen hajtóvadászatot indítottak a Trianon-film erdélyi terjesztői ellen. Mellesleg az Országgyűlés külügyi bizottsága elnökéről, esetleg a külügyi tárca várományosáról van szó, a határon túli ügyek megfellebezhetetlen szakértőjéről.

Persze emlékezhetünk: az ellenzéki politikus tavaly tavasszal még a kettős állampolgárság ellen! agitált Erdélyben, nem kevesek felháborodására. NéZsó nyilván fontosabbnak tartotta az új román hatalom körüludvarlását holmi „magyarkodók” megvédése helyett.

Az Emil Boc kolozsvári polgármesterrel folytatott megbeszélésen puffogtak a semmitmondó frázisok, volt némi kötelező EU-brekegés, sőt, az a képtelenség is elhangzott, hogy, idézzük: "rendszerváltó szemlélet tapasztalható Romániában." De nem ám Boc, hanem Németh részéről!
Hát persze, aranyom, a felolvasó estek, szobrok és filmek betiltása, a magyarellenes rendőri mozgósítás Marosvásárhelyt maga a román "rendszerváltás".
Németh magatartása már azért is felelőtlen, mert a Gyurcsány-kurzus, ahogy más ügyekben, ezúttal sem tesz semmit az erdélyi és bármely magyarok zaklatása, megfélemlítése ellen, sőt...

Emlékezzünk Bayer Zsolt, vagy Toroczkai László diktatorikus kitiltására Erdélyből illetve Délvidékről. Ilyenkor tölthetné be hivatását a Fidesz. Akinek egyik prominense ehelyett baromságokat beszél.

Románia, mint Unió-érett demokrácia? Münchausen báró is megirigyelhetné az efféle képtelenségek terjesztőit. A Ceausescu-rezsim szellemét idéző hatósági fellépés önmagáért beszél, az etnodiktatúra ma is létezik. Aki magyar politikusként az erdélyi magyarság érdekében tett komoly engedmények és ellentételezések nélkül (területi és gazdasági autonómia, állami magyar egyetem, az elrabolt javak visszaadása) támogatja Bukarest EU-csatlakozását, bolond, vagy gazember.

A Fidesz külpolitikája, jelen idő szerint nagyjából olyan, mint a párt belpolitikai teljesítménye: siralmas.

***

A kolozsvári polgármester vendége volt Németh Zsolt
[ 2005-01-15 - 09:01:16 ]

Erdélyi, nem hivatalos látogatása során Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés fideszes elnöke felkereste Emil Boc polgármestert, a Demokrata Párt ideiglenes elnökét is. A közel egyórás beszélgetésen a tervezett NLP–DP fúzióról, a helyhatósági választások utáni Kolozsvárról, a román kormányfő jövő heti budapesti látogatásáról esett szó.

Németh Zsolt a Kolozsvári Polgármesteri Hivatalban Emil Boc polgármesterrel egyórás beszélgetést folytatott pénteken. A megbeszélésen pártpolitikai kérdésekről is szót ejtettek, hiszen a feleket ideológiai rokonság is összeköti. A magyar politikus szerint Emil Boc támogatja a román politikai életben körvonalazódó pártfúziót, amely egy Európai Néppárt jellegű politikai szervezet alakulásához vezetne. Németh jelezte, hogy Orbán Viktor helyzetjelentést készít a romániai pártpolitikai folyamatokról, a dokumentumot pedig hamarosan Wilfried Martens EPP-elnök asztalára teszi le.

Németh Zsolt gratulált Kolozsvár polgármesterének az elöljárói tisztség megszerzéséhez és az általa vezetett Demokrata Párt választási győzelméhez. Megjegyezte, örömmel tölti el, hogy Kolozsváron érezhető a változás hangulata. Példaként azt említette, hogy Márton Áron püspöknek nemsokára szobrot állítanak a Főtéren.

A magyar politikus szerint Kolozsvárnak kiemelkedő szerepe van Erdély fejlődésében, Románia EU-csatlakozását követően az egész térség számára fontos tényező lesz. A magyar külügyi bizottság elnöke üdvözölte a román kormány által meghirdetett decentralizációt. Rámutatott, a rendszerváltó országok ezt az intézkedést már a kilencvenes évek elején megtették. Bízik abban, hogy a decentralizáció az uniós csatlakozási folyamattal együtt a romániai magyarság számára is előnyökkel jár majd. Hozzátette, a Fideszt az is derűlátással tölti el, hogy rendszerváltó szemlélet tapasztalható Romániában. Remélik, hogy a romániai tapasztalatokat a következő magyarországi választásokon ők is hasznosítani tudják.

Calin Popescu Tariceanu román miniszterelnök jövő heti magyarországi látogatása kapcsán elmondta, a Fidesz nagy örömére szolgál, hogy a román kormányfő budapesti látogatása során Orbán Viktorral is találkozik.

A legnagyobb ellenzéki párt vezető politikusa, Németh Zsolt magánlátogatásra érkezett Erdélybe, ahol a csíkszeredai polgári kör bálján vesz részt.
http://www.hhrf.org/szabadsag/5jan-15t.htm

Magyarellenes megnyilvánulások egy sportmérkőzésen [2005-01-18]

Bukarestben magyarellenes megnyilvánulássá váltott Traian Basescu államelnök jelenlétében egy jégkorongmérkőzés.

A Románia Kupáért zajló jégkorong mérkőzés döntőjét a bukaresti Steaua a Csíkszerdai Sportkubbal játszotta. A lelátókon „Ki a magyarokkal az országból" jelszavakat skandáltak az államelnök jelenlétében.

Elcsalták a Steaua-Csíkszeredai Sportklub mérkőzést a bírók - jelentette ki a klub elnöke, Kurkó János, aki egyben a Román Jégkorong Szövetség alelnöke is.

A mérkőzésen a Csíkszeredai Sportklub két gólját megsemmisítette a bíró, ezért hosszabbításban győztek a bukarestiek 4-3-ra. A csíkszeredai csapatkapitány a második helyért járó serleget visszautasította és átadta a bírónak. A csíkiak kijelentették, többé nem játszanak a Steauaval csak nemzetközi bíró előtt.

Magyar Rádió

A Trianon-film vetítése után
Az Udvarhelyi Fiatal Fórum (UFF) nyilatkozata
[ 2005-01-18 - 15:01:14 ]

Az Udvarhelyi Fiatal Fórum (UFF) elnöke, Jakab Attila nyilatkozatban reagált TRIANON című dokumentumfilm bemutatása kapcsán történtekre.

Az székelyudvarhelyi szervezet a tavalyi év decemberében kapott felkérést az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) részéről, hogy biztosítsák a szükséges feltételeket a Koltay Gábor rendezte TRIANON című dokumentumfilm erdélyi körútjának, székelyudvarhelyi bemutatójához. Az UFF céljai között szerepel kulturális jellegű programok szervezése éppen ezért örömmel vállalták el a felkérést.

Az udvarhelyi bemutatót követő napon a helyi rendőrség a Fiatal Fórum elnökét, mint fizikai személyt 50.000.000 lej pénzbírsággal sújtotta, azzal az indokkal, hogy a Székely Ifjúsági Ház nem rendelkezik az Országos Mozi Vállalat (CNC) által kibocsátott vetítési engedéllyel.

Jakab Attila leszögezi, hogy az UFF nem ért egyet sem az eljárással, sem a kiszabott büntetéssel, ezért egy fellebbezést nyújtottak be a helyi rendőrségre, és szükség esetén a törvényes eljárásnak megfelelően jogorvoslattal fognak élni.

A szervezet elnöke úgy véli, hogy Monica Muscă kulturális miniszter asszony a rossz tájékoztatás, vagy félreértés következtében nyilatkozott elítélően a filmről, hisz az erdélyi magyar ifjúsági szervezetek számára egy európai gondolkodású, civil érzelmű politikusként vált ismerté.

A közleményben megköszöni a média objektivitását, „és hogy figyelemmel követték a történéseket, szemben a hatalom képviselőivel, akik ez esetben túlzott ügybuzgóságot tanúsítottak”.

Felhívja a figyelmet, hogy amennyiben a hatalom célja a magyar fiatalok megfélemlítése volt, nem sikerült ezt elérniük: „mi továbbra is hinni akarunk abban, hogy a mai Romániában demokrácia van, ahol bárki, bármiről és bármikor kifejtheti véleményét anélkül, hogy politikai megtorlás áldozata lenne”. (EM)

Mint amikor az anya eldobja gyermekét

A kettős állampolgárságról (is) rendezett magyarországi népszavazás eredményének (eredménytelenségének) hatására Kohr Balázs római katolikus plébános visszaküldte magyarigazolványát. Ő az egyetlen bihari – legalábbis tudomásunk szerint –, aki megtette ezt.

Nagyvárad tizedik, Szent József-telepi plébániájának tisztelendője köröstarjáni származású, Márton Áron szentelte pappá 1974-ben. Tasnádi, zsibói, zilahi, székelyhídi, micskei szolgálatai után öt éve került Váradra. Minden településen építő papként tartották számon.

– Felidézné, hogy milyen érzésekkel váltotta ki annak idején a magyarigazolványt, amit most visszaküldött?

– Azzal a céllal tettem, hogy lássák: itt is van még egy magyar... Mert az vagyok. Gyerekkoromban egyszer megkérdeztem édesapámat, hogy magyarok vagyunk, vagy svábok. Édesanyámat, amiért sváb volt, 18 évesen egy évre elvitték a gulágra, édesapám pedig magyar katonaként került fogságba. Mindig azt mondta, hogy „fiam, én Horthy Miklós katonája voltam”. Nos, eddig én magyarnak hittem magam, de most a népszavazás után fel kellett tennem a kérdést: ki vagyok én?

– A híveit is buzdította erre?

– A templomban bátorítottam az embereket. Mondtam, erre szükség van, kell az a papír, hogy igazoljuk, itt is vannak magyarok. De csak ezért. Én ugyanis soha nem akartam megenni az anyaországi nyugdíjasok kenyerét. Mint pap mehettem volna Magyarországra, mert ott nagy szükség van ránk. Annyiba került volna, hogy jelentkezzem, de én nem tettem meg. Azóta, hogy osztják az igazolványokat, amiben tudom, segítem az információs irodának és az igénylőknek is, én helyet adok nekik az óvodában minden szerdán.

– Reménykedett a népszavazás előtt?

– Persze, de azután, hogy amikor már magyar kormány ellenünk kampányolt, tudtam, hogy ez lesz az eredmény.

– Hogyan adta vissza az igazolványt?

– Ez az okirat egy szimbolikus gesztus volt a magyar állam részéről, jelentett valamit az itteni embereknek. De ha már nem jelenteni azt, akkor vissza kell adni. Bementem ide a fiúhoz, ahol kérvényezni lehet az igazolványokat. Ő mondta, hogy jogomban áll megtenni, és megcsinálta a lemondó nyilatkozatot. Aláírtam, ő meg vissza küldte. Indoklásomban valami hasonló állt: „A december 5-i szavazás eredménye miatt nem tartok tovább igényt a magyarigazolványra.” Minek tartsam meg, ha amúgy sem használtam? Meg mire is lehetett volna használni? Amíg érvényes volt az útlevelem, csupán egyszer voltam Magyarországon, akkor is azért, mert valaki megkért, hogy kísérjem el.

– Milyen érzések töltötték el, amikor magkapta, illetve amikor visszaküldte?

– Azzal a felemlő érzéssel szemben, mint amikor megkaptam a dokumentumot, a decemberi hangulat teljes letargia volt. December 5-e után belefoglaltam a beszédeimbe a véleményemet erről, kifejeztem, mit érzek, s tudom, hogy mindenki hozzám hasonlóan gondolkodott. Ezt nem lehet szavakba önteni, olyan volt, mint amikor az anya eldobja a gyermekét, amikor kukába hajítanak – egy pap átérzi az ilyent. De a templomban természetesen nem hirdettem ki, hogy visszaadtam az igazolványomat, nem akartam befolyásolni az embereket. Az, hogy ki miként érez, az mindenkinek a magánügye, de tudni való, hogy sokan ebben a kérdésben hasonlóan éreztek, mint én. December 5-e óta nem énekeltetem a Himnuszt, csak a székely himnuszt, pedig eddig minden alkalommal énekeltettem nemzeti imánkat. Mondtam is a kántornak, hogy szerkesztek egy partiumi himnuszt, s azt zenésítse meg, mert mi se székelyek, se magyarok nem vagyunk.

Gálovits Zoltán, nagyváradi Reggeli Újság

1945. március 3-án a Helyi Népfelszabadító Bizottság azzal a kérelemmel fordult a Zombori Katonai Helyőrség-parancsnoksághoz, hogy engedélyezze a Bezdánban ideiglenesen elhantolt civil áldozatok holttesteinek áthelyezését a temetőbe.

A válasz (március 6.) elutasító volt. Ennek ellenére a lakosság bízott abban, hogy az illetékes hatóság egy nap mégis csak jóváhagyja a kérelmet. A hozzátartozók elkészíttették szeretteik részére a koporsókat. A legtöbb Kapp Gyula asztalos műhelyéből került ki. Március 27-én a Zombori Katonai Helyőrség-parancsnokság engedélyezte a Bezdán területén ideiglenesen eltemetett civil áldozatok holttesteinek áthelyezését a temetőbe.56

Az Isterbácon, a bezdáni határ más részeiben és magában a községben ideiglenesen eltemetett csaknem minden civil áldozatot 28-án exhumálták és az Alsó-temetőben helyezték őket örök nyugalomra. Ezen a napon, az Isterbácon kirendelt helybeli férfiak felnyitották a sírgödröket. Ahol szükség volt rá, azonosították a halottakat. Délutánig a kirendelt lovas fogatok már minden halottat átvittek az Alsó-temetőbe. A bejárati kaputól kb. 65 méterre keletre állt a temetőőr lakóháza. Ettől észak-dél irányban, három hosszú egymással párhuzamos sírgödröt ástak. Ezekbe egymás mellé leengedték a halottakat. Ide olyanok is kerültek, akiket a községben lévő tömegsírból ástak ki.57

Schmidt János (1931) visszaemlékezése: Miután engedélyezték az isterbáci halottak áthelyezését a temetőbe, szüleim kimentek Isterbácra, hogy megkeressék bátyám, Schmidt József holttestét. Mivel ott nem találták, elmentek a Fő utcai Nikolaus Stein házának kertjébe, hogy megtekintsék az ott lévő tömegsírból kihantolt tetemeket. Huszadmagammal a Pravgyik-ház udvarából, a kerítésen keresztül szemléltük a feltárást. Szüleim bátyámat lenfonálból készült alsóneműje alapján azonosították. A teteme már bomlásnak indult, kezei össze voltak kötözve. Az emberek kb. 15 holttestet ástak ki. Mind az azonosítottakat, mind az azonosítatlanokat kivitték az Alsó-temetőbe. Bátyám koporsóját egy asztaloskocsira tettük és azon kihúztuk örök nyugvóhelyére.58

A bezdáni egyházközség papja beszentelte a halottakat elföldelésük előtt. Minden család megjelölte hozzátartozójának helyét a sírgödör felett, hogy később el tudják helyezni a sírkereszteket. A hozzátartozók, a ma is látható mintegy 70 kis műkőkeresztet Zomborban szerezték be. A bevésett sírfeliratok betűit feketére festették be. A sírfeliratok rövidek és tömörek. Például: Balla Imre 1907–1944. nov. 3. A kivégzettek közül néhányat családi sírboltba temettek el.

Vajda János, a bezdáni római katolikus egyházközség káplánja 1945. március 28-án a plébániahivatal Halottak anyakönyvébe bejegyezte azokat a halottakat, akiket azon a napon egyházi szertartás szerint az Alsó-temetőben, utólagosan eltemettek. A bejegyzettek névsora a 242. oldalon kezdődik, s a halál napjául mindegyiknél 1944. XI. 3. van megjelölve.

Íme a halottak nevei és adatai: 1. Csapó Ferenc géplakatos, Magyari Ilona ura, 35 éves; 2. Ifj. Csapó Ferenc földműves, István földműves és Hordósy Julianna fia, 19 éves; 3. Libis István asztalos, Kucsora Karolin ura, 35 éves; 4. Fejes Sándor napszámos, Jankovics Ilona ura, 35 éves; 5. Miovácz Mihály, Mihály hajós és Molnár Rozália fia, 18 éves; 6. Szántó József kereskedő, Lajos iparos és Pfaff Mária fia, 40 éves; 7. Kanizsai János, kereskedelmi iskolai növendék, András földműves és Major Borbála fia, 16 éves; 8. Zezula Sándor írnok, Ferenc hajóács és Magyari Erzsébet fia, 20 éves; 9. Bodrogvári Ferenc mechanikus, Kedves Katalin ura, 39 éves; 10. Midlinszki István napszámos, Gondos Anna ura, 40 éves; 11. Midlinszki József, István napszámos és Gondos Anna fia, 19 éves; 12. Midlinszki Ferenc, István napszámos és Gondos Anna fia, 18 éves; 13. Kedves János vendéglős, Pálinkás Éva ura, 46 éves; 14. Skerlecz Imre cukrász, Szántó Mária ura, 38 éves; 15. Szabó József kocsmáros, Vasas Erzsébet ura, 38 éves; 16. Molnár Sándor kovács, Ódri Anna ura, 37 éves; 17. Varga Ferenc mészáros, Magyar Anna ura, 33 éves; 18. Kiss Lajos műszövő, Szigeti Anna ura, 33 éves; 19. Macskál Károly napszámos, Hirster Mária ura, 52 éves; 20. Mári József műszövő, Megyerei Mária ura, 29 éves; 21. Kiss Imre kereskedelmi iskolai növendék, János kereskedő és Bosnyák Anna fia, 20 éves; 22. Bosnyák János banktisztviselő, János földműves és Majorics Erzsébet fia, 35 éves; 23. Varga Ferenc mechanikus, Kalinka Mária ura, 47 éves; 34. Varga László műszövő, Kapitány Rozália ura, 25 éves; 25. Kalmár Péter kereskedő, Úri Julianna ura, 29 éves; 26. Lang Péter kereskedő, Németh Mária ura, 28 éves; 27. Csépes Jenő tanító, Vas Izabella tanítónő ura, 37 éves; 28. Pőc János tanuló, Sándor szűcs és Horváth Anna fia, 17 éves; 29. Kiss István tanuló, Lajos és Bencze Borbála fia, 18 éves; 30. Kisbéri György kőműves, György hajós és Kanizsay Éva fia, 20 éves; 31. Bálint István borbély, Kiss Erzsébet ura, 32 éves; 32. Oberreirter György felső kereskedelmi növendék, Dezső vendéglős és Jager Teréz fia, 19 éves; 33. Németh János gimnáziumi tanuló, János földműves és Csapó Borbála fia, 17 éves; 34. Sipos Imre földműves, Varga Rozália ura, 40 éves; 35. Virág János borbély, János napszámos és Móricz Erzsébet fia, 28 éves; 36. Hummel Rudolf műszövő, Kiss Anna ura, 48 éves; 37. Hummel József, Rudolf műszövő és Kiss Anna fia, 26 éves; 38. Kiss János napszámos, Pörzsölt Borbála ura, 30 éves; 39. Magyar József nagykereskedő, Jagicza Anna ura, 43 éves; 40. Fitza József napszámos, Ódry Anna ura, 42 éves; 41. Nagy József kárpitos, József napszámos és Varga Julianna fia, 17 éves; 42. Zsámboki István munkás, Dömötör Julianna ura, 37 éves; 43. Szingler Ferenc szobafestő, Pap Erzsébet ura, 31 éves; 44. Balla Sándor hajós, Krekó Katalin ura, 44 éves; 45. Braun Jakob kereskedő, Kelfrich Éva ura, 53 éves; 46. Kurbik Pál kőműves, Horváth Katalin ura, 45 éves; 47. Martalics István hajóács, Smérity Anna ura, 45 éves; 48. Nagy János napszámos, János napszámos és Nagy Ilona fia, 22 éves; 49. Balla Imre szíjgyártó, Magyar Borbála ura, 37 éves; 50. Brettréger János napszámos, Györfy Borbála ura, 29 éves; 51. Kedves Sándor vendéglős, Stigler Rozália ura, 43 éves; 52. Lovász Sándor napszámos, Csapó Mária ura, 30 éves; 53. Mári Ferenc dögész, Györfy Katalin ura, 39 éves; 54. Ifj. Mári Ferenc, Ferenc dögész és Györfy Katalin fia, 14 éves; 55. Pampulik József, Kálmán cipész és Féderer Erzsébet fia, 18 éves; 56. Fless József, István hajós és Korsós Mária fia, 17 éves; 57. Neveda János tanuló, János bocskoros és Györfi Etel fia, 19 éves; 58. Ifj. Kiss János, János kőműves és Szalay Roza fia, 17 éves; 59. Kiss János kőműves, Szalay Roza ura, 43 éves; 60. Sipos József földműves, Ferenc földműves és Horváth Erzsébet fia, 24 éves; 61. Mazák János földműves, János földműves és Ódry Teréz fia, 18 éves; 62. Szarka István földműves, István földműves és Szécsényi Rozália fia, 20 éves; 63. Szakszinder Simon napszámos, Simon napszámos és Major Anna fia, 18 éves; 64. Ifj. Schmidt József, József műszövő és Osztrogonác Melánia fia, 22 éves; 65. Hordósy Bálint, Imre géplakatos és Csapó Terézia fia, 20 éves; 66. Leiffer János földműves, Schlotthauer Magdolna ura, 53 éves; 67. Fless Michael földműves, Schlotthauer Katharina ura, 53 éves; 68. Györfy János borbély, Csitári Rozália ura, 43 éves; 69. Veiner János kupec, Huszár Aranka ura, 45 éves; 70. Amrein Stefan kereskedő, Horn Rozália ura, 43 éves; 71. Kelsch Gyula tanuló, János borbély és Kiss Irén fia, 16 éves; 72. Sipos Kovács József napszámos, Kovács Katalin fia, 17 éves; 73. Takács Simon földműves, Horváth Erzsébet ura, 24 éves; 74. Horváth János földműves, Nagy Erzsébet ura, 24 éves; 75. Kovács György, 51 éves; 76. Tatay László, 30 éves; 77. Braun József borbély, Kohn Adél ura, 38 éves; 78. Lengyel György napszámos, Mészáros Julianna ura, 49 éves; 79. Magyar István földműves, Imre földműves és Pázmán Borbála fia, 21 éves; 80. Nagy Antal 21 (?) éves; 81. Major Pál, Pál és (… fia, 33 éves; 82. Szakács Kálmán, Antal és Galambos Anna fia, 30 éves; 84. Kollár László, 22 éves; 85. Hettyei Mihály, 25 éves; 86. Hettyei József, 20 éves; 87. Kleer Géza; 88. Knoll Mihály, Frantis Mária ura, 37 éves; 89. Spolarits János, 52 éves; 90. Zarubszki Gyula, 48 éves; 91. Limburger Josef kőműves, 48 éves; 92. Baron Michael földműves, 52 éves; 93. Szabó Imre földműves, Anka Julianna ura, 44 éves; 94. Csapó József földműves, István földműves és Szabó Erzsébet fia, 23 éves; 95. Elmar Antal, 24 éves; 96. Ismeretlen fiú; 97. Kiss János géplakatos, Takács Borbála ura, 32 éves; 98. Kőszeghy Gyula kereskedő, (… és Ürge Rozália fia, 27 éves; 99. Fless Franz földműves, Mesch Magdalena ura 54 éves; 100. Stein Stefan földműves, Kheil Magdalena ura, 51 éves; 101. Stein Adam földműves, Rock Katharina ura, 45 éves.59

Az anyakönyve bejegyzett személyek közül ifj. Schmidt Józsefet és Csépes Jenőt nem Isterbácon, hanem a Fő utcai Nikolaus Stein házának kertjében végezték ki.

A Zombori Kerületi Népfelszabadító Bizottság 2829/1945. számú végzésével holttá nyilvánította Marna József (29 éves) takácsot, Nagy István (21 éves) földművest és Makkai Bálint (32 éves) szabót. Az állami halotti anyakönyv szerint, az első kettőt Isterbácon lőtték agyon. Az utóbbi holtteste – tudomásunk szerint, Nikolaus Stein házában lévő tömegsírból került elő.

28-án kiásták az Új utcai Philipp Stein háza kertjében lévő tömegsírt is. Katharina Stein megtalálta apja, Johann Keller tetemét. Nincs tudomásunk róla, hogy hány halottat hantoltak ki. A következő koluti német nemzetiségű személyeket azonosították: Johann Kellert, Anton Bornt, Fröchlihet, Nikolaus Rillet, Mathias Engländert és Johann Kunzert.60 A zombori Michael (Mihály) Nischtet, ugyancsak leánya azonosította ruhája alapján, de előkerült az igazolványa is. Az 55 éves férfit több német nemzetiségű zombori lakossal együtt a bezdáni Duna-partra vitték munkára, majd onnan a községbe kísérték, és a Stein-házban kivégezték. A Philipp Stein házának kertjében exhumált valamennyi holttestet az Alsó-temetőben, a kápolnától délnyugatra fekvő, szabadterületen ásott tömegsírba hantolták el, egyházi szertartás nélkül.

*

Amikor Bezdánban kissé rendeződött a helyzet, Michael (Mihály) Nischt lánya a tömegsír fölé egy nagyobb kőkeresztet állíttatott. Az arra erősített kőlapra a következő feliratot vésette: „Itt nyugszik, Nist Mihály, 1889–1944. nov. 19. és 37 ismeretlen.” A sírhelyet előbb a Zomborban élő Michael (Mihály) Nischt lánya, majd hosszú évekig Rosalia Heml (1917) gondozta. Az Öreg utcai Nist Jánosné (1917) míg járóképes volt, időnként virágot tett a kőkereszt tövébe.61

Mivel Johann Kellert is az említett tömegsírba helyezték örök nyugalomra, leánya Katharina Stein, a Nist Mihály és az 37 ismeretlen sírkeresztje mellé egy kisebb kőkeresztet helyeztetett el, amelyre rávésette apja nevét. Mikor kiszabadult a lágerből, férje Adam Stein és sógora Stefan Stein tetemét 1955. január 31-én kiásatta a szálláson és az Alsó-temetőbe szállíttatta őket. Az akkor már csak szinte csontokból álló tetemeket két kisméretű koporsóba helyezve, az „isterbáciak sorában” temettette el. A temetési egyházi szertartást Horváth Gyula plébános végezte el. Később a két kis kőkereszt helyén egy nagyobb síremléket emeltetett. Több év után Elisabeth Stein, Katharina Stein lánya, a két félreállított kis kőkeresztet áthelyeztette nagyapja Johann Keller kőkeresztje mellé.62 1945 óta minden november 3-án gyászmisét tartanak az Alsó-temetőben az 1944-es novemberi áldozatok lelkiüdvéért.63

*

Hogyan történhettek meg az 1944. évi novemberi események Bezdánban? Kik voltak azért felelősek, és kik voltak a végrehajtói?

Ezekre a kérdésekre a többségi nemzethez tartozó és a magyar nemzetiségű történészek, politikusok írásaiból következtethetünk.

Isa Jovanović, aki abban az időben a Jugoszláv Kommunista Párt Tartományi Bizottságának szervezőtitkára volt, A forradalom szolgálatában (U službi revolucije) című 1987-ben megjelent könyvében úgy véli, hogy a katonai közigazgatás bevezetése Bácskában, Bánátban és Baranyában elhibázott lépés volt és a politikai helyzet téves felmérésén alapult. A továbbiakban elmondja, hogy a katonai közigazgatást a legmagasabb politikai és katonai vezetés is jóváhagyta. Megtörtént, hogy egyes helységekben bosszút álltak a magyarokon. Ennek végrehajtásában a katonaság is részt vett. Megjegyzi, hogy sok ártatlan ember is áldozatul esett, de hangsúlyozza, hogy a katonai közigazgatásnak a megtorló eseményekről, amikor azokat elkövették, nem volt tudomása. Véleménye szerint, a megtorlásokat egyes parancsnokok engedélyezték, sok esetben a helybeli személyek kérésére.64

Milenko Beljanski zombori helytörténész és újságíró a Magyar Szó 1992. augusztus 2-i számában kissé konkrétabban fogalmaz: „Ismeretes előttem, hogy voltak megtorló intézkedések, leszámolások, sőt a magyar nemzetiségű polgárokat gyilkolták.
Ezt egyének követték el, a jugoszláv népfelszabadító hadsereg egységei, valamint a titkos partizánegység, az OZNA (Népvédelmi Osztály) részlege.”65

Mészáros Sándor újvidéki történész a Holttá nyilvánítva című könyvében közzétette az általa felkutatott, magyarellenes megtorlásokra vonatkozó írásos dokumentumokat, elsősorban a halotti anyakönyvek és a holttá nyilvánítási végzések adatait.

A tragikus események okairól, azok főfelelőseiről és végrehajtóiról a következőket írja: „(… Nem volt szó bíróságok létrehozásáról, a nyomozások lefolytatásáról, a bűnösségi vád kivizsgálásáról.

Mindez az OZNA hatáskörébe tartozott, amely a valós (de legtöbb esetben vélt) ellenséggel minden külön eljárás nélkül leszámolhatott.

A helyi pártszervezetekre hárult a feladat, hogy az OZNA munkáját a legsokoldalúbban támogassák.

A megtorlásoknak Vajdaságban kétségkívül nemzeti jellege volt, és az áldozatok túlnyomó többségükben németek, magyarok és horvátok voltak.

Ugyanígy volt azonban ideológiai jellege is, amelyeknek szerb áldozatai is voltak. Kutatásaink során ezt a tényt kétségtelenül megállapíthattuk.

Vérengzések részben azokon a településeken mentek végbe, ahol 1941-ben és 1942-ben is megtorlások történtek. Kivételek azonban jócskán akadnak, amelyek ékesszólóan bizonyítják, hogy kezdettől fogva a féktelen bosszúvágy kerekedett felül, párosulva céltudatossággal, amely nem csak a bűnösök megbüntetésére törekedett.

Ennek igazolására a bezdáni tragédiát említenénk meg, ahol a háborús bűnöket kivizsgáló vajdasági bizottság egyetlen bűnüst sem talált.

A vajdasági vérengzésekről, de a más területeken is lejátszódó tragikus eseményekről a legfelsőbb polgári és katonai vezetésnek kétségtelenül tudomása volt, mert mindezekről a népvédelmi osztály részletesen tájékoztatta Josip Broz Titot.66

Dr. Aleksandar Kasaš újvidéki történész, 1996-ban tudományos igénnyel írt könyvet jelentetett meg Magyarok Vajdaságban címmel. Elmondja, hogy a katonai közigazgatás első szakaszában a teljes magyar nemzeti kisebbséget kollaboránsnak minősítették, s emiatt úgy vélték, hogy meg kell őket büntetni.

Alkalmazták ellenük a gyűjtőtáborba kényszerítést, a likvidálást, sőt még arra is gondoltak, hogy a jugoszláv területről a teljes magyar lakosságot kollektívan kiűzik. A likvidáláskor és a magyarság meglakoltatása idején sajnos, személyi bosszúra is sor került, és meglakolt nagy számú ártatlan lakos is.

A történész arról is szól, hogy a dunai átkelés előkészítése során a Vörös Hadsereg és a jugoszláv népfelszabadító hadsereg radikális „tereptisztogatást folytatott a leendő front közvetlen közelében”.

Bezdán magyar ajkú lakosságát nemcsak gyűjtőtáborba vitték, fizikai és más munkát végeztettek velük, hanem nagyszámú lakost is agyonlőttek november 3-án. Erre azért került sor, mert e falu lakosságáról olyan vélemény alakult ki, hogy a potenciálisan veszélyeztetheti a batinai hídfőért folytatandó katonai hadműveletek sikerességét.67

A bezdáni novemberi események főfelelőseinek és végrehajtóinak neveit eddig még senki sem említette. De a titói Jugoszláviában megtörtént, hogy az 1944. november 3-án Isterbácról megmenekült emberek, később az egyes politikai rendezvényeken felismerni vélték a megtorlásban résztvevő személyeket.68

A történészek további kutatómunkája szükséges ahhoz, hogy fény derülhessen a tragikus bezdáni események főfelelőseinek és végrehajtóinak neveire.