Magyar Nemzet: A hibás Ukrajna-politika és a Gajdos-rejtély

Terjedelmes cikkben foglalkozott Magyarország Ukrajna-politikájával, és Gajdos István ukrajnai szociáldemokrata képviselőnek arra gyakorolt hatásával a Magyar Nemzet január 10-i (hétfői) száma. Az alábbiakban a cikk néhány sarkalatos megállapítását foglaltuk össze.

A lap szerint diplomáciai körökben egyenesen megrökönyödést keltett egy magyar külügyminisztériumi feljegyzés, amely még az ukrán választások második fordulója után is azt tartotta Magyarország és az Európai Unió érdekének, hogy Viktor Janukovics legyen az elnök.

Külügyminisztériumi források ezt a magatartást leginkább azzal indokolták, hogy a régi ukrán hatalom lehet bármennyire korrupt és antidemokratikus, mégis kiszámíthatóbb és kezelhetőbb egy ismeretlen Juscsenkónál, aki ráadásul nacionalista.

(...) Mindezek mellett azonban nem zárható ki, hogy a magyar álláspont kialakításában komoly szerepet játszott az is, hogy az Ukrajnával foglalkozó külpolitikai elit Kárpátalján teljes egészében arra a Gajdos Istvánra tett, aki a volt ukrán hatalom kiszolgálója volt" - írja az újság.

Az MN emlékeztet, hogy Gajdos István, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) jelöltjeként a szociáldemokrata párt színeiben lett parlamenti képviselő 2002-ben. A nyilvánvaló választási csalás ellenére az új magyar parlamenti képviselő az MSZP-SZDSZ-kormány teljes bizalmát élvezte, leginkább azért, mert riválisa, Kovács Miklós olyan kérdésekben, mint a státustörvény megvédése vagy a kettős állampolgárság, a Fideszhez közel álló álláspontot foglalt el.

Gajdos István és az UMDSZ támogatása leginkább anyagi téren nyilvánult meg: a Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH), a Pomogáts Béla író vezette Illyés Közalapítvány, Törzsök Erika szabad demokrata kisebbségi szakértő érdekeltségei, de még az informatikai minisztérium is fejlesztések ürügyén komoly pénzösszegeket utalt át Gajdosnak és holdudvarának.

A cikk feleleveníti, hogy Gajdos István esetleges maffiakapcsolataira komolyabban első ízben 2004 őszén Kövér László, a Fidesz országos választmányának elnöke és Németh Zsolt, a Fidesz külügyi kabinetjének vezetője hívta fel a figyelmet közös sajtótájékoztatóján.

A két fideszes honatya sajtótájékoztatójára a kormány óvatosan reagált. Nem így az MSZP holdudvarának számító, az ATV-ben sugárzott Sajtóklub külpolitikai szakértője, a Vasárnapi Hírek főszerkesztője, Avar János, aki Kövér kijelentéseit kommentálva kikérte magának azt, hogy az MSZP adott esetben szakszolgálati figyelmeztetés ellenére is támogatna egy maffiózót. Ez az ellenkezés azonban alábbhagyott, különösen azután, hogy az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottsága és külügyi bizottsága zárt ülés keretében a kérdést napirendre tűzte.

Információink szerint az üléseken Zsohár István, a Magyar Köztársaság Információs Hivatalának igazgatója és munkatársai arra kényszerültek, hogy beismerjék, Gajdos István a kárpátaljai megyei vezetéssel öszszefonódva összefüggésbe hozható maffia-típusú tevékenységgel.

(...) Az Utolsó Figyelmeztetés (UFI) című havilap 2004 novemberi számában számol be arról az esetről, hogy mind az információs hivatal (IH) akkori igazgatóját, Czukor Józsefet, mind az ungvári magyar főkonzult, Szabó Ottót itthon megfeddték azért, mert jelezték, az időközi munkácsi polgármester-választásokon csalás történt, amelybe belekeveredett az UMDSZ is. Az eset komoly nemzetközi visszhangot váltott ki, mind az Európa Tanács, mind az Európai Unió nyíltan elítélte a csalást.

Az UFI értesülései szerint azonban Szabó Vilmos (aki a Medgyessy-kormányban a határon túli magyar ügyeket felügyelő politikai államtitkár tisztét töltötte be) -megfeddte Szabó Ottó főkonzult a valóság hazajelentéséért, mivel az negatív színben tüntette fel az UMDSZ-t.

De még annál is furcsább az az értesülés, hogy a Külügyminisztérium illetékes helyettes államtitkárának titkárságvezetője fellépett hasonló okból az információs hivatallal szemben.

A titkárságvezető nem más, mint az a Németh János, aki a Horn-kormány idején ungvári főkonzul volt, aki közismerten rossz viszonyban volt a KMKSZ-szel, aki 2002-ben úgy lett a HTMH kárpátaljai főosztályának a vezetője, hogy hivatali elődjét - Tóth Istvánt - állítólagos túlzott KMKSZ-barátsága miatt váltották le (...).

Nem tudhatjuk, hogy Czukor József IH-s igazgató néhány nappal későbbi leváltásában milyen szerepet játszottak a kínos kárpátaljai jelentések (...).

A magyar kormány számára kínos lehet Gajdos István tevékenysége a mostani ukrajnai elnökválasztási kampányban is - állítja a lap.

Talán még kényelmetlenebb lehet az a tény, hogy a kampány során az illetékesek az oktatási-nevelési támogatásokat azzal osztották, hogy mindez Janukovicsnak köszönhető.

Vagyis Kárpátalján a magyarországi adófizetők pénzét közvetlenül felhasználták a választási kampányban. Gajdos István a választás első fordulójában elérte: a kárpátaljai magyarság több mint 60 százalékban Janukovicsra szavazott.

A választások második fordulójára azonban a magyar szavazatok ügyében beszállt a KMKSZ is Viktor Juscsenko oldalán. Ennek leglátványosabb formája az volt, hogy Kijevben a KMKSZ elnöke, Kovács Miklós és az azóta elnökké választott Viktor Juscsenko Orbán Viktor, a Fidesz elnökének jelenlétében választási megállapodást kötött.

Elemzők szerint Orbán Viktor a határon túli magyarok körében tapasztalható népszerűségének és a KMKSZ kampányának köszönhetően az ukrajnai elnökválasztások második, majd megismételt második (harmadik) fordulójában a kárpátaljai magyarok több mint 50%-a megváltoztatta szavazatát, és ekkor már Beregszász és környékén is Juscsenko kapta a szavazatok több mint 65%-át.

Kovács Miklós és a KMKSZ sikeres és eredményes politikai művelete azt eredményezheti, hogy az új ukrán hatalom érdemesnek fogja találni a velük való együttműködést, amire szükségük lehet a 2006-os parlamenti választások idején is. Mindez előre vetíti: Juscsenko kénytelen lesz néhány ígéretet betartani.

Az ukrajnai elnökválasztás után előállt helyzetet boncolgatva a cikk szerzője többek között így ír:

Kárpátaljai forrásokból a Magyar Nemzet úgy értesült, hogy diplomáciai csatornákon Budapestre már eljutott az új ukrán hatalom üzenete. Eszerint jó lenne békésen kivonni Gajdos Istvánt, különben utóbbi eljárások elé nézhet.

A kárpátaljai helyzet jól példázza: a magyar szocialista-szabad demokrata elit Ukrajnával kapcsolatban rendkívül kényes és hátrányos helyzetbe lavírozta magát, amire nemzetközileg felfigyeltek.

Az egyetlen mozgatórugó a Fidesz-gyűlölet.
Mással ez a vakság és ámokfutás nem magyarázható.

Kitartanak a kettős állampolgárság mellett

Kétnapos tanácskozást tartottak múlt héten Szabadkán a Magyar Állandó Értekezletben (Máért) tagsággal bíró határon túli magyar szervezetek. A résztvevők értékelték a december 5-i sikertelen anyaországi népszavazás után kialakult helyzetet, s leszögezték, hogy a magyar kormánynak a határon túli magyarsággal kapcsolatos javaslatai nem helyettesíthetik a kettős állampolgárságot. A megjelentek ezenkívül új egyeztetési fórumot hoztak létre Határon Túli Magyar Szervezetek Fóruma (HTMSZF) néven, amely évente legalább kétszer ülésezne és a nemzet egészét érintő közös ügyeket, nemzetstratégiai kérdéseket vitatná meg.

A Máért tagjai eddig egyszer sem tanácskoztak Magyarország határain kívül, és arra sem volt még példa, hogy a magyarországi politikai szervezetek kimaradjanak a Máért megbeszéléseiből. A zárt ajtók mögött lezajlott szabadkai találkozót Kasza József hívta össze, aki a tanácskozás megnyitóján elmondta: az anyaország döntött december 5-én a népszavazáskor, így most a határon túliakon a sor, mert "saját magunkért mi vagyunk a felelősek."

A kárpátaljai magyarságot a fórumon Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke képviselte. Az UMDSZ nem képviseltette magát Szabadkán, a szervezők szerint "vízumproblémák" miatt maradtak távol.

A kétnapos tanácskozás pénteken zárónyilatkozat elfogadásával ért véget, amely felszólítja a magyar Országgyűlést, hogy alkosson olyan törvényt, amely lehetővé teszi a határon túli magyarok számára a magyar állampolgárság megszerzését lakóhelyük elhagyása nélkül.

A találkozó résztvevői csalódásukat fejezték ki a kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredménye miatt, s megdöbbenésüknek adtak hangot, amiért az állampolgárság ügye pártpolitikai küzdelmek tárgyává vált Magyarországon. Elítélték a magyarországi politikai élet mindazon szereplőit, akik a valótlan állításokon alapuló kampánnyal félrevezették a magyarországi választópolgárok egy részét a népszavazáson, nemmel való szavazásra vagy távolmaradásra biztatva őket.

A népszavazás sikertelensége ellenére a fórum résztvevői továbbra is vallják, hogy a magyar nemzet nyelvileg, kulturálisan és történelmileg egy és oszthatatlan, függetlenül a mindenkori magyarországi pártpolitikai akarattól.

A határon túli magyar szervezetek elvárják a magyar Országgyűléstől, hogy haladéktalanul alkosson olyan törvényt, amely lehetővé teszi a határon túli magyarok számára, hogy amennyiben igénylik, szülőföldjük vagy állandó lakóhelyük elhagyása nélkül rendelkezhessenek magyar állampolgársággal.

A tanácskozáson részt vevő határon túli magyar szervezetek alapvető politikai célkitűzése a szülőföldön való megmaradás és boldogulás biztosítása – áll a nyilatkozatban. Ennek egyik feltétele az autonómiaformák törvényi szavatolása és gyakorlati alkalmazása, valamint a méltányos költségvetési és gazdasági-jogszabályi háttér megteremtése.

A tanácskozás résztvevői egyetértettek abban, hogy a legsúlyosabb helyzetben levő, az Európai Unión tartósan kívül rekedő vajdasági és kárpátaljai magyarság a támogatásokat illetően pozitív diszkriminációban részesüljön.

Úgy vélik, hogy a közös álláspontok kialakításának legfontosabb színtere a Magyar Állandó Értekezlet, amelynek összehívását legkésőbb 2005. április közepére javasolják.

A tanácskozás résztvevői úgy döntöttek, hogy létrehozzák a Határon Túli Magyar Szervezetek Fórumát (HTMSZF), amelyet minden olyan alkalommal összehívnak, amikor ezt a határon túli magyarság és a nemzet egészének közös ügye megkívánja.

MTI

Valami van, de nem az igazi...

Néhány órával a szabadkai tanácskozás előtt Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök a határon túliakkal kapcsolatban öt pontba foglalta a szükséges intézkedések körét. Első a már ismert Szülőföld-program megvalósítása. Második a nemzeti vízum bevezetése öt évre, korlátlan határátlépéssel. Azok kérhetik, akik nyelvük, kultúrájuk, nemzeti identitásuk megőrzése érdekében, oktatási, egészségügyi céllal, illetve a családi kapcsolatok fenntartása céljából hosszabb időt kívánnak Magyarországon tölteni. Harmadik a gyors és méltányos honosítás lehetősége, erre március 31-éig dolgoz ki a kormány javaslatot. Negyedik a magyar közösségek autonómiájának politikai támogatása, ötödik: alkotmányos keretek között rögzíteni a határon túli magyar közjogi státusát.

Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke szerint a szabadkai találkozó résztvevői bizonyos fenntartásokkal fogadták Gyurcsány javaslatait. "Ha csak időhúzás a cél, akkor a miniszterelnök célt tévesztett, de ha komoly tárgyalási alapról van szó, akkor kiindulópontként elfogadható" – mondta Kasza.

Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke leszögezte, hogy a kormányfő javaslatait a tanácskozás résztvevői kevesellték, nem tartották megfelelőnek, véleménye szerint azok nem helyettesíthetik a kettős állampolgárságot. Mindazonáltal Kovács leszögezte:
"Üdvözlünk minden olyan elképzelést és intézkedést, amely megkönnyíti a kárpátaljai magyarság számára a vízumhoz jutást, miután a vízumkiadás gyakorlata inkább szigorodott az elmúlt időkben.

Bugár Béla, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának (MKP) elnöke szerint "az még nem jelent semmit, ha odavágnak az asztalra néhány jelszót".

Kifogásolta, hogy különféle nyilatkozatok hangzanak el, de sose tárgyalnak azokról a határon túli magyar vezetőkkel, amit az MKP elutasít.

"Az igazán hívő keresztény emberek sohasem feledkezhetnek meg a testvéreikről"

Háromnapos lelkipásztori látogatáson Kárpátalján tartózkodott Erdő Péter bíboros, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye érseke, Magyarország prímása, aki múlt csütörtökön ünnepi szentmisét mondott a munkácsi Szent Márton-székesegyházban a százéves templom jubileuma alkalmából, találkozott a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye papjaival, más felekezetek vezetőivel, valamint egyházi intézményeket keresett fel.

Erdő Péter prímás, akit Majnek Antal megyéspüspök, a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye főpásztora hívott meg Kárpátaljára, múlt csütörtök reggel meglátogatta a munkácsi magyar tannyelvű katolikus líceumot, és a tanári karnál tájékozódott a régió egyetlen katolikus oktatási intézményének helyzetéről.

A bíboros csütörtök délelőtt szentmisét tartott Munkácson a Szent Márton-székesegyházban. A hívekkel zsúfolásig megtelt templomban elmondott szentbeszédében Erdő Péter kiemelte: ez a székesegyház, amely tours-i Szent Márton nevét viseli, 100 esztendővel ezelőtt még nem székesegyháznak épült, hiszen a Munkácsi Egyházmegye megalapítását a Gondviselés csak a közelmúltban tette lehetővé. Ugyanakkor a név ősi előzményekre utal, hiszen 1376-ban Munkács városa már Szent Márton képét vésette a pecsétjére – tette hozzá.

A bíboros a kárpátaljai katolikus közösségről szólva elmondta: " Nem szűnt meg a katolikus élet, nem szűnt meg a magyarság ebben a közösségben. A legutóbbi évek meghozták az épületek és közösségek újjáépítésének lehetőségét, II. János Pál pápa megalapította a Munkácsi Egyházmegyét, amely Majnek Antal megyéspüspök vezetése alatt Magyarország-szerte és Európában is ismertté vált. Hitének, helytállásának tanúságtételével tiszteletet vívott ki magának. Mert egyik ember megfeledkezhet a másikról, de Isten nem hagyja el a népét. Hűségesebben ragaszkodik hozzá, mint gyermekéhez a szerető édesanya".

Erdő Péter hangsúlyozta: "Az igazán hívő keresztény emberek sohasem feledkezhetnek meg a testvéreikről. Nem tehetik meg ezt nálunk Magyarországon, de nem tehetik meg ezt sehol másutt a világon. Mert a keresztény hit kötelez bennünket. Különösen is szolidaritással tartozunk azok iránt, akiket a vérségi kötelék, a közös kultúra, a közös nyelv, a közös történelem vagy a szomszédság és a mindennapi élet közelsége fűz hozzánk. Aki igaz emberként törekszik a keresztény szeretetre, ritka érték volt régen is, talán ritka manapság is. Ahogyan a liturgiában énekeljük: Nagy érték az igaz ember, világít az éjszakában."

A bíboros a délutáni órákban találkozott Agapit munkácsi ortodox püspökkel (moszkvai patriarchátus) és Milan Sasik ungvári görög katolikus püspökkel. A megbeszélések célja a többi egyházzal fenntartott kapcsolatok erősítése – tájékoztatta a sajtó képviselőit Erdő Péter, aki Ungváron felkereste a bozdosi kateketikai központot, a domonkos nővérek Szent Gellért kollégiumát, az ungvári főplébánia-templomot, találkozott a magyar ajkú egyetemi ifjúsággal és a város egyházközségének képviselőtestületével.

Erdő Péter bíboros kárpátaljai látogatásának utolsó napján, pénteken Nagyszőlősön meglátogatta a ferences rendházat, a plébániatemplomot és a 300 éves kolostort, valamint a karitász helyi intézményeit.

Pista bácsi története
Aki bunkert épített a Szent Korona számára

A körülmények összejátszása folytán az átlagember is történelmi események szereplőjévé válhat, mint az a tiszakeresztúri Gerendely Istvánnal is történt. Az életútja egy ponton metszette a magyar Szent Korona exodusának nyugat felé vivő útját. De milyen is volt eddig ez az egyedi, s egyben tipikus életpálya?

– 1920 márciusában születtem, itt, Keresztúrban – tekint vissza beszélgetőtársam a nyolc évtizedes múltba. – A szüleim is gazdálkodók voltak, tíz és fél hektár volt a birtokunk, amiért később kulákokként bélyegzett meg bennünket a szovjethatalom...

De már nagyon előreszaladtunk, térjünk vissza a "cseh világba..." Szóval, volt egy kis földünk, melynek nagy részén kalászosokat termesztettünk. Elég jó ára volt a búzának, 150 cseh koronát adtak mázsájáért. Az állam garantálta, hogy szabott áron felvásárolja a terményt, de megkövetelte a minőséget is. S bár állami támogatás nem volt, jól működött a biztosítási rendszer. A keresztúri gazdák is tűz-, jég- és árvízkár elleni biztosítási szerződést kötöttek az állami kézben lévő ungvári Agrárbankkal, s amikor 1938 nyarán, már aratás után a jégeső megtépázta a dohányunkat meg a lóherénket, 40 ezer korona kártérítést kaptunk volna érte. Csak hát összeomlott a csehszlovák állam, s így nem fizethette ki az összeget...

– 1938 novemberében Tiszakeresztúr is visszatért az anyaország kebelére. Ám nemsokára kitört a világháború, amelybe Magyarország is belekeveredett. Miként alakult ekkor az élete?

– Az akkori magyar törvényeknek megfelelően, 21 éves koromban, 1941-ben besoroztak katonának, de valamiért abban az évben még nem kellett bevonulnom, csak a következő esztendőben öltöttem magamra a mundért. Máramarosszigetre kerültem honi légvédelemhez. 38 megfigyelő őrs tartozott a regionális parancsnoksághoz, melyek mindegyikén tíz–tíz katona teljesített szolgálatot. Én Szigeten maradtam, nyolc másik újonccal együtt, kódfejtő lettem, s lényegében tiszti munkát végeztem, tiszti paroli nélkül...

Azután 1944 őszén jött a visszavonulás...

A mi alakulatunk hagyta el utolsóként a várost. Mivel nekünk már nem jutott vonat, gyalog masíroztunk Técsőre, majd onnan Husztra. Itt aztán bevagoníroztak bennünket és a Kőszeg melletti Bozsók községbe szállítottak. Közben lezajlott a nyilaspuccs, mi viszont nem akartunk felesküdni Szálasira, így nem bíztak meg bennünk annyira, hogy bevessenek mint légvédelmiseket. Ehelyett a helybeli gazdáknak segédkeztünk a különböző mezőgazdasági munkákban. Egy téli napon húsz katonát adtak mellém, átvezényeltek Velem községbe, ahol bunkert kellett vájnunk az egyik hegyoldalba. Én már akkor is kíváncsi ember voltam, így megkérdeztem a munkát irányító tiszttől, mire fogják használni a bunkert. "Államtitok" – jött a válasz. Én viszont addig feszegettem a kérdést, míg végül a tiszt négyszemközt elmondta, hogy ő a koronaőrség parancsnoka, s a Szent Koronát, valamint a többi koronázási ékszert fogják elrejteni ebben a félreeső faluban, nehogy rájuk tegye a kezét a Gestapo.

– Három hét alatt elvégeztük a munkát – folytatja. – Szálasi is eljött megnézni a bunkert, majd másnap megérkezett a teherautó, amelyikről leemelték a koronázási ékszereket rejtő, 60 cm hosszú, 40 cm széles és ugyanilyen magas, gyönyörű tölgyfa ládát, melyet a T alakú bunker egyik végében helyeztek el. Míg a másik végében a lemondatott kormányzó, Horthy Miklós porcelán étkészleteit rejtették el, két hatalmas ládában. Innen később Ausztriába vitték a koronázási ékszereket, s egy kettévágott benzineshordóba rejtették, majd átadták az amerikai hadseregnek...

– Pista bácsi számára miként ért véget a háború?

– 1945 tavaszán Sopronban szovjet hadifogságba estem, majd gyalogosan átkísértek bennünket a székesfehérvári hadifogolytáborba. Negyven- ezren voltunk ott... Szerencsénkre, a szovjet lágerparancsnok jólelkű ember volt, aki tisztességesen bánt velünk, s arra volt büszke, hogy a rábízott táborban nem tört ki tífuszjárvány. 1945. augusztus 23-án szabadultam és hazajöttem a szülőfalumba.

– Miként alakult a további élete?

– Kulákoknak minősítettek minket, s amit csak lehetett, mindent elkövettek, hogy meggyűlöljük a gazdálkodást és lépjünk be a kolhozba. Nem volt mese, be kellett lépni... Előbb a kerékgyártó műhelyben dolgoztam, majd kőműves csoportvezetői tanfolyamra küldtek, s annak befejeztével a kolhozi építőbrigádban dolgoztam, egészen a nyugdíjazásomig. Közben úgy száz magánházat is felépítettem, s bár a kolhozi vezetők nem nézték jó szemmel ezt a kis mellékkeresetet, mégsem büntettek meg komolyabban, mert szükségük volt rám. Még vissza is hívtak a nyugdíjba menetelem után, de nemet mondtam, mert már elegem volt a kőművességből.

L. M.

A jelentősebb határon túli magyar pártok vezetői csütörtökön és pénteken egyeztetnek a magyarországi közjogi méltóságokkal a kettős állampolgárságról szóló kudarcos népszavazás után előállt helyzetről, a magyar kormány, illetve a határon túli magyar pártok ezzel kapcsolatos álláspontjáról - értesült az MTI.

A tanácskozáson várhatóan kompromisszumot keresnek a magyar kormány álláspontja és a Kis-Máért szabadkai találkozóján kialakított álláspont között, a magyar kormány, illetve a határon túli magyar pártok ezzel kapcsolatos álláspontjáról - értesült az MTI vajdasági magyar magyar forrásból.

A távirati iroda úgy tudja, hogy javában zajlanak az egyeztetések a találkozókról, s biztos Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökének jelenléte a tanácskozássorozaton. Az is nagyon valószínű, hogy részt vesz rajta Bugár Béla, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának elnöke is.

A határon túli magyar pártvezetők várhatóan csütörtökön-pénteken találkoznak Budapesten Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel, Mádl Ferenc köztársasági elnökkel, Szili Katalinnal, a magyar Országgyűlés elnökével, s leülnek tárgyalni Somogyi Ferenc külügyminiszterrel is.

A tanácskozáson várhatóan kompromisszumot keresnek a magyar kormány álláspontja és a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) határon túli tagszervezeteinek múlt heti szabadkai találkozóján kialakított közös álláspont között.

A „kis Máért" szabadkai találkozóján - amelyen nem vettek részt a magyar értekezlet anyaországi képviselői - a határon túli magyar pártok képviselői úgy foglaltak állást, hogy nem mondanak le a kettős állampolgárság igényéről. Felszólították továbbá a magyar Országgyűlést, hogy alkosson olyan törvényt, amely lehetővé teszi a határon túli magyarok számára a magyar állampolgárság megszerzését lakóhelyük elhagyása nélkül.

Gyurcsány Ferenc ezzel szemben nemzeti vízumot kínált a határon túli magyaroknak, s kedden bejelentette, hogy kormánya júniusig megváltoztatná a bevándorlás és a honosítás jelenlegi szabályrendszerét.

Vajdasag.ma

Hargita megye prefektusa szerint is törvénytelen a Trianon film vetítése
[ 2005-01-12 - 10:41:34 ]

Többen rekedtek kint, mint ahány személynek sikerült bezsúfolódni tegnap este a Siculus Ifjúsági Ház nagytermébe, ahol már a kezdés előtt jó félórával minden ülőhelyet lefoglaltak a korán érkezők. A Trianon film iránti érdeklődést fokozta, hogy korábban olyan hírek jelentek meg, mely szerint betiltják ennek vetítését.

A vetítést megelőzően civil ruhás rendőrök jelentek meg a környéken, majd az előadás közeledtével fokozottan irányítani kezdték a belvárosi közúti forgalmat. A téma annyira érdekesnek ígérkezett, hogy a Román Televízió forgatócsoportja is kiszállt a helyszínre, de több kereskedelmi televízió is forgatott az eseményről.

A találkozón jelen volt Raffai Ernő történész és Koltay Gábor a film rendezője. Constantin Strujan újonnan kinevezett Hargita megyei prefektus tegnap este faxüzenetben szólította fel a társszervező Udvarhelyi Fiatal Fórumot, amennyiben levetítik a filmet, akkor a törvény értelmében 50 milliótól 250 millióig terjedő büntetéssel kell számolniuk.

Nagyszalontán elmaradt a fellépés a magyarországi népszavazás kudarca miatt

Értetlenséggel és megdöbbenéssel fogadta a magyarországi Túrkeve vezetősége, hogy erdélyi testvérvárosukban, Nagyszalontán nem fogadták a település nagyszámú küldöttségét a kettős állampolgárságról szóló anyaországi népszavazás sikertelensége miatt.

A túrkeveiek ötvenfős delegációja a hét végén érkezett volna a hajdúvárosba, ahol a magyarországi város zeneiskolájának növendékei immár 11. alkalommal léptek volna fel karácsonyi műsorukkal.

Néhány nappal a szombati esemény előtt azonban arról tájékoztatták Szabó Zoltán túrkevei polgármestert, hogy nem fogadhatják a testvérvárosi vendégeket.

„Török László szalontai kollégám arra hivatkozott, hogy Mikló Ferenc református lelkész letiltotta fellépésünket a népszavazás sikertelensége miatt. Porig sújtott bennünket ez a gesztus, nem értjük, miért büntetnek bennünket ily módon a nagyszalontaiak” – nyilatkozta lapunknak elcsukló hangon Szabó Zoltán.

Túrkeve polgármestere elmondta, a számára elfogadhatatlan gesztus ellenére bízik abban, hogy „egyetlen tollvonással” nem sikerül felülírni a két város 15 éves kapcsolatát, ugyanakkor nem tagadta: a referendum eredménytelensége okozta erdélyi felháborodás miatt ebben az időszakban fél átlépni a román–magyar határt.

A Túrkevéért Alapítvány elnökétől – akinek jóvoltából évekkel ezelőtt Sinka Istvánnak is szobrot állítottak Szalontán – megtudtuk, ünnepi műsoruk mellett a magyarországiak örömhírrel lepték volna meg a nagyszalontaiakat.

A január 22-i díjátadáson jelentenék be azt is, hogy Nagyszalonta kapja az alapítvány 21. századi emlék békeoszlopát.

Mikló Ferenc szalontai református lelkész lapunknak elmondta, valóban a népszavazás sikertelensége miatt döntöttek úgy, hogy idén ne tartsák meg a túrkeveiek műsorát.

„El akartuk kerülni a botrányt, mivel olyan felhangok voltak a városban, hogy a népszavazás kudarca miatt jobb, ha most nem jönnek az anyaországiak.

Nagyszalonta magyarországi testvérvárosainak polgármesterei közül egyedül a túrkevei foglalt állást a nem mellett” – állapította meg a Krónikának a városi tanács RMDSZ-es frakcióvezetője.

Rostás Szabolcs

Holnaplátók

A mi holnaplátásunk valahol Árpád fejedelemnél meg István királynál kezdődött, nem új keletű tehát. Folytatódott aztán Hunyadi Mátyással, Kossuth Lajossal, Széchenyi Istvánnal, Petőfivel, Adyval, József Attilával, Bibó Istvánnal, Illyés Gyulával... S újjáéledt, felerősödött bennünk Antall József örökbecsű mondásával: ,,Én lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke vagyok.''

Igen, ennyire mély gyökerű, biztos fundamentumú a mi holnaplátásunk. Amelyért cserébe a mának való élés, a vagyonhalmozás, az anyagi gyarapodás mára oly divatossá vált magatartásáról mondtunk le - most már mindörökre. Akár csak előbb felsorolt nagy elődeink, tanítómestereink. Akik pedig hozzánk hasonlatosan hogy szerettek élni!, hogy szerettek volna igazán jól élni!, gondtalan, örömteli, embernek való életet - gondoljunk csak első szent királyunkra, aztán a másik nagy országépítőre, a szent őrült Széchenyi grófra, no meg a gazdagság meg a boldogság után oly nagyon epekedő szegény József Attilára, aki éppen száz esztendeje született...

Holnaplátók voltak ők valamennyien, akik a holnaplátás gyönyörűséges-gyötrelmes tudományáért odaadták mindenüket. Már életükben megmosolyogták őket sokan - ,,micsoda élhetetlen, másokért élő együgyű emberek!'' -, a haláluk után pedig, főleg a mostani pénzközpontú korban, még többen mosolyognak rajtuk és a hozzájuk hasonlókon. Persze, a holnaplátók - régen sem, most sem - törődnek ezekkel a megmosolygásokkal és ezekkel a megmosolygókkal. Úgy is mondhatnám: ügyet sem vetnek rájuk, semmibe veszik őket. (Ettől holnaplátók.) Ügyet sem vetnek a ravaszkodásokkal, ügyeskedésekkel, apróbb-nagyobb csalásokkal hatalmas vagyonokra szert tevőkre, fényűző palotákat építőkre, vagy a befolyásos lobbiköreik - s nem istenadta tehetségük - által temérdek pénzzel járó rangos irodalmi díjakat, busás anyagi hasznot hajtó külhoni ösztöndíjakat megkaparintókra, önös kis céljaik elérése érdekében a fekete ördöggel is szövetkezőkre; nyomorúságos kis nyugdíjuk, rosszul fizetett munkahelyük - hitvány kis önköreik - megőrzése végett még a saját véreiket is elárulókra, azokat érzéketlen lélekkel eltaszítókra...

A holnaplátók a gyarló kis földi aranyrögöcskék helyett a csillagok járását figyelik - egykor is, most is -, abból igyekeznek kiolvasni nemzetük, közösségük, gyermekeik és unokáik sorsának alakulását. Olyan is akadt e holnaplátók között - nem is kevés! -, aki, ha nem jól álltak odafönn a csillagok, hát megpróbálta őket átrendezni. Egyiknek-másiknak talán sikerült is; egyszer majd bizonyosan sikerül is...

Lám, mi is itt a lapnál, ahelyett, hogy jól jövedelmező, olvasószaporító süteményeskönyveket meg szabási, varrási mintagyűjteményeket jelentetnénk meg, mellékletünkben azt vizsgáljuk, van-e jövőképe ennek a jobb sorsra érdemes délvidéki magyarságnak. Van-e esélye a megmaradásra - s talán még a boldogulásra is -, vad barbárok között itthon, a szülőföldjén annak a nemzedéknek, ,,ki éjben született'', ahogy a költő oly szépen mondja. S milyen esélye lesz annak, ki csak ezután születik. Talán még a mostaninál is szurokfeketébb éjben...

S lám, ugyanezt vizsgálták két napon keresztül itt Szabadkán azok a határon túli magyar vezetők is, akik mostoha sorsú nemzeti közösségeik boldogulásáért felelősek. Egymásba kapaszkodva, testvéri egyetértésben a majdnem lehetetlennel birkóztak: Kosztolányi Dezső városában megpróbálták elhárítani azt a mérhetetlen kárt, amit az odaáti percemberkék, a kizárólag a mának és a maguk gyarapodásának élő ,,anyaországi'' politikusok és egyéb ,,nemzettársak'' a határon túlra kényszerített magyarságnak és a nemzet egészének okoztak.

Úristen, hogy foroghat a sírjában Árpád atyánk, Szent István, Mátyás király, Kossuth meg Széchenyi, Antall József, de még szegény József Attila is, amikor ezeket látja! Kikre maradt az egykor oly dicső magyar nemzet, együgyűségből, közönyből, önzésből, tétovaságból kikre testálta magát!

A jövő dönti el, volt-e értelme, lesz-e hozadéka ennek a szabadkai birkózásnak. Megmozdultak-e tőle, kezdtek-e odafönt átrendeződni a csillagok? S változott-e tőle idelent - adaát - valami is a gyarló emberi fejekben, az elmúlt szigorú évtizedekben szinte teljesen kiüresedett, kihűlt csonkamagyar lelkekben?

A holnaplátók megtették, amit megtehettek.

Az országos mozivállalat feljelentést tett a Trianon-film vetítése miatt
[ 2005-01-11 - 01:21:49 ]

Törvénytelennek nevezte Koltay Gábor Trianon című filmjének erdélyi vetítését a román művelődési miniszter asszony, és utasítására az országos mozivállalat feljelentést tett a belügyminisztériumnál. Vizsgálatot indítanak azokban a városokban, ahol a dokumentumfilmet már bemutatták - jelentette a Rompres hírügynökség Mona Musca kulturális miniszter közleményére hivatkozva.

Azt vizsgálják, milyen körülmények között vetítették le a filmet, mert az alkotást nem vették fel a romániai filmjegyzékbe. Az ország filmszínházaiban pedig, csak kizárólag minősítő bizonyítvány alapján lehet filmet vetíteni.

A román művelődési tárca megemlíti azt is, hogy 1200 eurótól 6000-ig terjedő pénzbüntetés róható ki, ha bizonyítvánnyal nem rendelkező alkotást vetítenek le romániai közintézményekben.

Koltay Gábor filmjét egyébként tudomásunk szerint nem mozikban, hanem kulturális rendezvényeken, közösségi, alapítványi termekben vetíti az Erdélyi Magyar Ifjak szervezet, összesen hét erdélyi városban, szerdán például Marosvásárhelyen. A vetítés után a résztvevők kötetlen beszélgetést folytathatnak Koltay Gáborral és Raffay Ernő történésszel.

Moszkovits János, Magyar Rádió

Szobrot állítottak Bonyhádon Wass Albertnek

Szobrot állítottak Bonyhád központjában szombaton Wass Albert író, költő emlékére.

A mellszobrot az Ausztráliában élő Kolozsy Sándor készítette.

Az ünnepségen felszólalt Potápi Árpád, Bonyhád polgármestere, köszönetet mondva azoknak, akik segítettek, -hogy Kolozsvár helyett, ahol a szobor felállítása nem volt lehetséges-, az anyaországban emlékművel tisztelegjenek a nagy erdélyi író előtt.

A fideszes országgyűlési képviselőn kívül többek közt beszédet mondott Andrásfalvy Bertalan egyetemi tanár, az Antall-kormány minisztere is, kiemelve Wass munkásságának jelentőségét.

Az írót - igaztalanul - háborús bűnökkel vádolták, ez adott ürügyet arra, hogy Bukarest megakadályozza a szobor felállítását Erdély fővárosában.

A szobor talapzatához Erdélyből hozott "szivály földet" szóró lelkipásztor szónoklatában Magyarország megszűnését és Erdély továbbélését vizionálta.

Andrásfalvy rádiónyilatkozatában kiemelte a Wass-életműből azt a mondatot, hogy "nem a zsidó bankárokat (...) kell hibáztatni a magyar sorsért, hanem a kísértet-sori lelkek keletkezésében van a hiba, hogy annyira a szélre szorulhattak egyesek, hogy tartás nélkül bármely hatalom kiszolgálóit adták..."

***
Az antalli hazaárulásról mindeddig tartott elhallgatást nem kellene végre abbahagyni?

Kolozsvárott "nem lehet", BJudapestről kitiltják, ezért Bonyhád vállalta a Wass Albert szobor felállítását az írófejedelem-gondolkodó 97. születésnapján, 2005. január 8-án.

Az avatás hangulatában érezni lehetett a határontúliakat kitagadó népszavazási eredmény miatt meglévő jogos sértettséget.

A hornista kormányzóbagázs NYET-et mondott Wass írásbeli kérésére, hogy fejét örök álomra -itthon, magyar állampolgárságát visszakapva- hajthassa.

Erre a tényre Andrásfaly, az Antall-kormány kultuszminisztere szoboravató beszédében nagyon röviden tért csak ki, - mert ma is az az értelmiség állta körül Wass Albert szobrát bonyhádi felavatásán, aki olyan szépen kussolt a hornisták országlása idején, átengedte népünk sorsát -és Wass Albertét- a bolsevikok kezébe.

Szép igazság ugyan, amit Andrásfalvy kiemelt, hogy a magyar írók műveiben a magyarságról szóló gondolat lényeges tartalom, amelyet kivéve rá sem ismernénk nagyjaink életművére, de elmulasztotta elemezni azt, hogy a gengszterváltást megérő aggastyán írófejedelem miért nem térhetett vissza legalább a csonka hazába.

Mert Románia halálra ítélte?

De mit tett és mit tesz Magyarország?

- Ezt burkoltan fejezte csak ki Andrásfalvy: mikor beszéde végén úgy szólt: vállaljuk fel magyarságunkat - és akkor TALÁN megmaradunk.

A magyar értelmiség ma is csak fülét-farkát behúzva meri csak ünnepelni az írófejedelmet, hisz életében sem állt ki mellette.

Az ünnepségen Erdély képviselői is jelen voltak, hiszen a Dunántúlra került bukovinai székelyeknek is köszönhető a száműzött szobrának felállítása.

Gr. czegei Wass Miklós, Wass ALbert fia is jelen volt, valamelyik tv interjút is készített vele a szobor mellett álltában.

Koszorút helyezett el az ausztráliai magyarok képviselője is.

HÁROMSZÉK Sepsiszentgyörgy, 2005. január 9, Vasárnap http://www.3szek.ro/#4

(Az előző átvett cikket is a Háromszék című magyar lap mai száma közölte)

Koltay Gábor és Raffay Ernő ­Háromszéken a Trianon című film bemutatóján

Nem mindennapi vendégei lesznek a megyeszékhelynek és Kézdivásárhelynek ma és holnap. A Trianon című, a magyar televízió által letiltott film vetítésére kerül sor a rendező, Koltay Gábor és az ismert történész, Raffay Ernő jelenlétében.

A filmben a magyar történelem tragikus fordulópontját a legnevesebb történészek értelmezik. A vetítést az Erdélyi Magyar Ifjak szervezték, ők hívták meg a jeles vendégeket is. A kétórás mozifilm különben hatalmas filmsiker lett, annak ellenére, hogy az eredeti, tizenkét részes változatot a Magyar Televízió végül nem tűzte műsorára.

A vetítésre és találkozóra ma 17 órától Sepsiszentgyörgyön a megyei könyvtár Gábor Áron Termében, holnap pedig Kézdivásárhelyen a Vigadó művelődési házban kerül sor.

A TRIANON filmsorozat az internetről is letölthető:
http://www.bekg-bp.sulinet.hu/honismeret/1_NEMZET_TRIANON/ http://tdyweb.wbteam.com/Trianon.htm

Kinevezték a prefektusokat

Négy prefektusi és nyolc alprefektusi tisztséget kapott az RMDSZ. A hírt maga a kormányfő jelentette be, hozzáfűzve, hogy a teljesítményt fogja nézni, hiszen a nemzetiség lényegtelen, a magyar kormánymegbízottak is román állampolgárok, hivatalból kötelesek őrködni a román törvények betartásán.

Kovászna megyén kívül RMDSZ-es tisztségviselőt neveznek ki Beszterce-Naszód (Szilágyi János), Máramaros (Böndi Gyöngyike) és Krassó-Szörény megye élére.

A másik magyar többségű megye, Hargita demokrata párti prefektust (Strujan Constantin), Maros megye pedig liberális megyefőnököt (Ciprian Dobre) kap, az RMDSZ azonban elégedett a döntéssel: Borbély László elmondta, a szövetség megerősödött 1996-hoz képest: akkor még csak két prefektusa és öt alprefetusa volt a szervezetnek, amely viszont a mostani négy prefektussal és nyolc alprefektussal a magyarok lakta romániai területeknek több mint nyolcvan százalékát lefedi.

Borbély közölte: az RMDSZ kérni fogja a prefektusok hatáskörének szűkítését, hiszen a kormányprogram azt is meghatározza, hogy a kormánymegbízottnak csak a törvényesség felügyeletével kell foglalkoznia. Az utóbbi időben ugyanis voltak olyan megyei kormányképviselők, akik kiskirályként viselkedtek — jelentette ki, hozzáfűzve, hogy a prefektusok politikamentességét 2006-tól kívánja bevezetni a kormány. Addig is tudniuk kell, hogy ők nem politikusok, hanem tisztviselők — mondta Borbély.

A kormány egyébként a 42 megyéből tegnap még csak 35-ben nevezte ki a konkrét személyeket. Ezek közül tizennyolcan a Nemzeti Liberális Pártot, tizennégyen a Demokrata Pártot és hárman az RMDSZ-t képviselik. Hat megyében még csak ezután lesznek meg a kinevezések, az RMDSZ-nek meg kell neveznie még krassó-szörényi prefektusát, a fennmaradó öt megyében pedig a Román Humanista Párt kap prefektusi posztot — feltéve, ha benn marad a kormányban; erről a párt vezetősége hét végi ülésén dönt.

Az alprefektusok kinevezésére csak jövő héten kerül sor. Az RMDSZ Hargita, Maros, Arad, Temes, Brassó, Szilágy, Szatmár és Hunyad megyében állíthat alprefektust.

Madéfalvi megemlékezés

Egyetlen lehetőség van a túlélésre, az otthon maradásra: a közösségnek meg kell erősödnie, saját kezébe kell vennie sorsának irányítását — hangzott el Madéfalván, ahol tegnap délelőtt több százan emlékeztek a székelység történelmének egyik legtragikusabb eseményére, arra az 1764. január 7-i hajnalra, amikor több mint kétszáz csíki és háromszéki székelyt mészárolt le itt a császári katonaság.

Kettős gyászban van a székelység: gyászolja a 241 évvel ezelőtt elesett ősöket, ugyanakkor gyászolja a december 5-i népszavazás eredményét — fogalmazott emlékbeszédében Tamás József, Madéfalva polgármestere.

Szabó Tibor, a határon túli magyarok hivatalának volt elnöke a decemberi népszavazás kapcsán kifejtette: nem Magyarország hagyta cserben az itt élő magyarokat, hanem az az egymillió félrevezetett ember, akik elutasították a saját jövőjükbe vetett hitet.

*

HOVÁ TART MAGYARORSZÁG?

Az újév küszöbén jogosan tehetjük fel a kérdést: hová tartasz Magyarország? Az utóbbi hónapok eseményei megrázták a közvéleményt. Leginkább a népszavazás szomorú, negatív eredménye, a határon túli magyarok állampolgárságának kérdése ügyében. Rá kellett döbbennünk, hogy a nép széles tömegeit nem érdeklik a nemzet egészét érintő problémák, és inkább hisznek a hazug, primitív propagandának, amely anyagi érdekeik veszélyeztetettségével riogat. Hamis propaganda

Ha a határon túli testvéreink magyar állampolgárságának megadása ilyen, főként zsebbe vágó következményekkel járhat, akkor köszönjük szépen, de maradjanak ott, ahová Trianon rendelte őket!

Azt sem vették észre, hogy a kormány propaganda nem csak hazugságoktól hemzsegett, de egy nagy ellentmondást is magába foglalt, amikor azt próbálta elhitetni, hogy az állampolgárság megadása a lakhelyük elhagyása nélkül egy óriási, akár 800. 000 főt is kitevő áradattal fenyegetné az anyaországot. Nem hallgattak azok szavára, akik ennek ellenkezőjét állították, mondván, a határon túl élők ma is áttelepülhetnek, és akkor megkaphatják a magyar állampolgárságot. Mégsem özönlik el az országot! Ma a határon túli magyar pártok és szervezetek egységes fellépésével találja szemben magát a kormány, amelyre még nem volt példa. De még mindig csak pótcselekvésekre hajlandó, a nemzeti vízumnak nevezett porhintésre. Nem is tehet mást, hiszen a saját propagandájának a foglya!

Sokan állították és állítják ma is, hogy hiba volt ezt a kérdést népszavazásra bocsátani. Ebben sok igazság van! De ne felejtsük el, hogy azért került erre sor, mert a jelenlegi kormányoldal nem volt hajlandó az ügyet parlamentáris keretekben megoldani, más szomszédos országok mintájára. Nyilván nem az ellenzéken múlt egy idevonatkozó törvény megszövegezése és megszavazása, akár még a népszavazás kiírása és megtartása közötti időszakban. A magyar nép nem hallgatott sem az ellenzéki pártokra és azok vezéreire, sem a magyar egyházakra és vezetőire, sem a határon túli magyar pártok, szervezetek és egyházak vezetőire. Pedig ez utóbbiak eljöttek Magyarországra és gyűléseken, templomokban és a televízióban tárták elénk kérésüket, érveiket. Nem, a magyar nép inkább hallgatott az önző, nemzetellenes, hazug propagandára. Ezt sajnos már senki és semmi sem moshatja le róla.

Magyarázatkeresés

Sokan próbáltak magyarázatot találni erre az elvtelen magatartásra. A magyar nép úgymond ^Älétbizonytalanságban^Ô él, mondják egyesek. Hogy ez pontosan mit jelent, azt fátyol borítja. Az ukránok nálunk sokkal nagyobb létbizonytalanságban élnek, sőt a románok is. Mégis a helyén volt a szívük és az eszük ezekben a hetekben. Hozzá tenném, hogy a valóban nagy létbizonytalanság nem akadályozta meg 56-ban a magyar ifjúságot és népet abban, hogy forradalmat robbantson ki az elnyomók ellen. Nem lennénk méltóak hozzájuk?

Talán itt van a kutya elásva! A kádári gulyás kommunizmus vidám barakkjában, a szerény és kicsinyes örömök és aránylagos létbiztonság közepette leszoktunk nagyobb vágyakról, a nemzet egyesítésének lehetőségéről, egy tágabb és jobb jövőről. Nyomasztó kisstílűség és kishitűség ülte meg az országot, amely a mai napig velünk él. Antall Józsefen kívül és korai halála óta nincs az országnak nemzetközileg elismert politikusa, államférfiről nem is beszélve. A politika pedig egy pocsolyában tapos, míg a kormány azt szeretné elhitetni, hogy az ^Äország lendületben^Ô van.

Ami lendületben van azok a botrányok, a korrupció, az egymás rágalmazása, a harácsolás, a hazudozás. Miért ne, a nép tűri mind ezt, ha meg lehetett venni a 3.60-as kenyér meséjével, akkor szép jövő áll a mai politikusok előtt is. Csak jól kell tudni ^Äkommunikálni^Ô és akkor minden rendben lesz. Főként, ha az ellenzéki erők sem állnak a helyzet magaslatán, nem képesek egy hihető alternatívát felmutatni és sokszor inkább egymás felőrlésével foglalkoznak, mint ellenfeleik politikájának bírálatával. Így Magyarország lassan de biztosan lecsúszott vezető helyéről a térségben és ma már csak a sereghajtók közé tartozik. Az utóbbi három évben elfelejtettünk büszkék lenni arra, hogy magyarok vagyunk. Magyarország a ^Äna és^Ô országa lett. A nemzeti értelmiség hangját elfojtja a ^Äliberális^Ô sajtó rikácsolása, el sem jut a tömegekhez. Anyagi bázis nélkül, egy a tízhez arányban, a nemzeti sajtó nem tudja felvenni vele a versenyt. ^ÄSzürke állományát^Ô nem képes véleményformáló tényezővé konvertálni. Így válik érthetővé, hogy radikális, sőt populista eszmék burjánzottak el a középosztály berkeiben is. Nagyobb a sikere a durva hangvételű lerohanásnak, a szélsőséges, ellenőrizhetetlen híreszteléseknek, mint a kiegyensúlyozott, alapos elemzéseknek, konzervatív megközelítésnek. A polgári oldal pártjai pedig vagy követik a ^Ädivatot^Ô, vagy akár az élére is állnak. Virágzik az Amerika ellenesség, az euró-szkepticizmus, az antiszemitizmus és egyéb áltanok. Folyik a bűnbakkeresés: kinek köszönhetjük, hogy ebbe a szomorú helyzetbe süllyedtünk? Legkevésbé magunkban keressük a hibát! Inkább különféle összeesküvés teóriáknak hiszünk: a magyarságot valamiféle sötét erők fenyegetnék kívülről, amelyek elpusztítására törekednének. Egyedül minket? Pedig a népszavazás szomorú eredményét nem lehet senkire áthárítani. Az bizony a magyar kormánynak a felelőssége és azoké, akik ráhallgattak. Fel kellene már nőnie végre a magyar társadalomnak és nem gyerekes módon állandóan a felelősség elől menekülnie. Talán kemény szavak ezek, de ha jobbra akarjuk fordítani sorsunkat, szembe kell néznünk az igazsággal. Ne hagyjuk rá a posztkommunista nómenklatúrára, hogy sorsunkat eldöntse és intézze, helyettünk!

Hallatni kell hangunkat!

Sokan azt hiszik, vagy abban reménykednek, hogy a polgári oldal majd szépen megnyeri a választásokat 2006-ban, és akkor minden visszatér a rendes kerékvágásba. Anélkül, hogy ez nagyobb erőfeszítésükbe kerülne. Ne áltassuk magunkat! Demokráciában mindnyájan felelősek vagyunk sorsunkért. És ha nincs legalább egy aktív kisebbség, amely idejét, pénzét vagy befolyását hajlandó latba vetni a közjó érdekében, akkor szabad teret engedünk mindazoknak, akik elsősorban saját zsebre dolgoznak és főként a hatalom megszerzésében vagy megtartásában érdekeltek. Másrészt pedig hallatni kell hangunkat a polgári táboron belül is. Nem elég, ha szolgai módon tudomásul vesszük nézeteiket, elképzeléseiket. Egy egészséges, jól működő demokráciában helye van a vitának, a nézőpontok ütköztetésének. Senki nem letéteményese az igazságnak. Nem szabad állandóan attól félnünk, hogy ellenvéleményünk vagy kritikus megállapításaink veszélyeztetni fogják a polgári tábor győzelmét. De attól sem, és ez sokkal nehezebb, hogy a kormányoldal elleni fellépésünk viszont a saját egzisztenciánkat veszélyeztetheti. Sajnos Magyarországon a posztkommunista nómenklatúra még olyan erős, hogy könnyen megbosszulhatja magát azokon, akik fellépnek ellene. Hagyjuk rá a nyilvános fellépést azokra, akik kevésbé sebezhetőek, akik többet kockáztathatnak. De ne maradjunk semlegesek, passzívak, a mi bőrünkre is megy ez a játék.

Végső soron a legnagyobb felelősség mégis a polgári pártokon nyugszik! Elsősorban a Fideszen, amely 1998-ban már egyszer megnyerte a választásokat és jórészt az Antall-i politikát folytatta. A polgári tábor nem heverne ki még egy vereséget 2006-ban. Sokan vannak, akik ma is azt hangoztatják, hogy a 2002-es vereség is elkerülhető lett volna, ha a polgári pártok fegyelmezettebben és felkészültebben mennek bele a választási küzdelembe. Ha meggyőzőbben fordulnak a választókhoz, azokhoz is, akik magukat nem tekintik okvetlenül ^Äpolgároknak^Ô és akik nosztalgiával tekintenek a múltba, amely számukra talán nagyobb biztonságot jelentett, mint a jelen. Ha ott lettek volna a polgári pártok képviselői minden szavazó helységben, reggeltől estig, megfelelő eréllyel és tekintéllyel. Az a pár tízezer hiányzó szavazat négy éves megpróbáltatást hozott az országra, egyre nagyobb költségvetési deficitet és növekvő eladósodást, amit majd a következő generációnak kell letörlesztenie. Az ^Äüvegzseb^Ô politika helyett állandó pénzügyi botrányokat. Egyház és vallás ellenes magatartást, amely diplomáciai fiaskóba torkolt a Vatikánban és ellentétes a már ratifikált Európai Alkotmány 70. paragrafusával és visszaidézi a régi rendszer módszereit és taktikáját. Célja pedig az emberek szembeállítása: az itthoni magyart a határon túlival, a hívőt a nem hívővel, a konzervatívot a liberálissal. Divide et impera, a régi római recept szerint!

És már csak egy év van hátra arra, hogy a polgári tábor összeszedje magát a 2006-os választásokig. Látni szeretnénk egy mozgósítást, amely számot vet a másik oldal erős és gyenge pontjaival, politikájának fonákságaival és felkészül a várható kommunikációs blitzkriegre. Az ellenfél kíméletlen eszközeire, rágalom és gyűlölet hadjáratára. De ugyanakkor kidolgozza, és vitára bocsátja saját politikájának alaptételeit és felelőtlen ígérgetés helyett a várható nehézségekre hívja fel a figyelmet. És a mozgósítás alatt azt kell értenünk, hogy nem zárkózik el mindazoktól, akik segítő készséggel ajánlják fel közreműködésüket, önzetlen munkájukat. Ezeknek az erőknek az összefogása és koordinálása lesz a sikeres munka és felkészülés ismérve. Ezen tudjuk majd lemérni már az elkövetkezendő hetekben és hónapokban, hogy a polgári pártok valóban a helyzet magaslatán állnak e vagy sem. Szeretném azt hinni, hogy így lesz! Hogy a 2005-ös év már első hónapjaitól hangos lesz a beindult munkától, és azt sugallja az ország közvéleményének, hogy a remény a mi oldalunkra állt.

Tar Pál (A szerző 1999-2002 között Magyarország vatikáni nagykövete volt)

*
1908. január 8-án születtem a Kolozsvár melletti Válaszúton, Magyarországon. Állandó lakhelyem 1944-ig: Vasasszentgotthárd, Szolnok-Doboka megye, Erdély, Magyarország.

Az első világháború következményeképpen 1918 decemberében a román hadsereg elfoglalta szülőföldemet, Erdélyt, ami addig Magyarország részét képezte. 1919. január 19-én, tízéves kisfiúként részt vettem azon a kolozsvári utcai tüntetésen, ahol a magyarok önrendelkezési jogukat követelték, annak szellemében, ahogyan azt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Wilson meghatározta. A tömegre rálőttek a románok. Családomból többen megsebesültek, néhányukat letartóztatták és megverték. Amint megpróbáltam fedezéket keresni magamnak, golyók süvítettek körülöttem és emberek hullottak a földre mindenfelé. Ez volt számomra a megváltozó világ első bemutatkozása.

A nemzeti méretű tiltakozás ellenére Erdélyt mégis Romániához csatolták és ezzel elkezdődtek kisebbségi sorsunk rémségei. Meg kellett tanulnunk románul, és megtiltották, hogy anyanyelvünket nyilvánosan használhassuk. Létünk minden vonatkozásában hátrányos megkülönböztetés áldozatai lettünk.

Vasasszentgotthárdi birtokunkat, amelyet 1142-ben adományozott Magyarország királya a Czegei Wass családnak, és amelyen azóta megszakítás nélkül élt családunk, erősen megcsonkította az új román hatalom: mindössze 200 acre megművelhető földet hagytak meg és 8OO acre mocsaras és erdős területet. (1 acre: 40,47 ár) Az elkobzott területet egyrészt a román egyháznak adták, másrészt szétosztották az újonnan betelepítettek között, akiket szánt szándékkal azért hoztak Romániából, hogy kibillentsék Erdély etnikai egyensúlyát. Erős visszaélések közepette sikerült befejeznem alapfokú tanulmányaimat Kolozsváron, amelyet „Cluj” névre kereszteltek a románok. Hogy magasabb képzésben részesülhessek, el kellett hagynom az országot: Debrecenben (Magyarország), Hohenheimban (Németország), majd Párizsban tanultam. Diákkoromban a Debreceni Újság, a Budapesti Hírlap és az Ellenzék című lapok munkatársaként dolgoztam.

Első könyvem, egy verseskötet, 1927-ben jelent meg, majd ezt követte a második 1930-ban. 1931-ben a marosvásárhelyi színházban bemutatták egyik színdarabomat. Apám betegsége miatt 1932-ben hazatértem, hogy átvegyem a gazdálkodási teendőket, ekkor azonban azonnal behívtak a román hadseregbe, ahol egy évet szolgáltam. 1934-ben vettem át a gazdaság vezetését. Családi nyomásra 1935-ben feleségül vettem unokahúgomat, a hamburgi Siemers Évát. Így sikerült csak megóvnunk a családi birtokot a csődbejutástól.

Ugyanebben az évben megjelent első regényem, A farkasverem, mely hamarosan sikerkönyvvé vált. Ennek a regénynek köszönhetem, hogy Baumgarten-díjban részesülhettem, és számos irodalmi társaság tagjává fogadott. Novelláim különböző irodalmi lapokban jelentek meg. Ezt követoen publikált regényeim újabb elismerést jelentettek számomra. Tagja lettem a Kisfaludy Társaságnak és a Magyar Királyi Akadémia irodalmi tagozatának. Nagyapám halála után, 1936-ban átvettem egyházi tisztségét: az erdélyi magyar református egyház püspökségének főgondnoka lettem. Ezt az egyházat 1526-ban alapították Erdélyben, akkor, amikor őseim törvénybe iktatták a vallásszabadság jogát.

1937 után Hitler hatása érezhetővé vált egész Románia területén. A kisebbségekre gyakorolt nyomás egyre elviselhetetlenebb lett. Mikor létrejött az úgynevezett Vasgárda, egyre gyakoribbak lettek a magyar-, zsidó- és egyéb kisebbségellenes támadások. Voltak, akiket mozgó vonatból löktek ki, másokat pedig az utcán vertek agyon…

Románia szoros szövetsége a hitleri Németországgal fokozatosan nacionalista fanatikusokká változtatta a románokat, annak a politikai jelmondatnak a jegyében, hogy „Románia a románoké!” Kisebbségiként egyre veszélyesebbé vált az élet számunkra, főleg azután, hogy Románia Hitler oldalán belépett a háborúba.

Ideiglenesen felszabadultunk a bécsi döntés következtében, amelyet 1940. augusztus 30-án írt alá Románia és Magyarország - olasz és német tárgyalások következtében. Az új határ Románia és Magyarország között, melyet Bécsben rajzoltak meg, pontosan Vasasszentgotthárdtól délre, az otthonunktól körülbelül egy mérföldnyire húzódott, kettészelve a birtokunkban lévő erdőséget.

1940. szeptember 10-én a falunkon keresztül visszavonuló román csapatok kifosztották a házunkat, elvitték a marháinkat, lovainkat, disznóinkat, lelőtték az egyik csordapásztort és megsebesítették a másikat. Szeptember 11-én, délután a magyar csapatok megérkeztek és elfoglalták az új határt. Mivel a mi házunk volt az egyetlen nagy ház a környéken, négy vendégszobánkat ideiglenesen lefoglalták főhadiszállásnak. Kimondták, hogy hadi törvénykezés lépett érvénybe. Ugyanakkor tudatták velünk azt is, hogy a határmenti megyék legalább három hónapig katonai kormányzás alatt fognak állni, mindaddig, amíg nem szerveznek szabad választásokat. (1941 januárjában állították vissza a civil közigazgatást.) Mivel előzőleg, még a román fennhatóság idején Anton Mocsonyi de Foen, Románia királyi vadászmesterének kérésére - a vadállomány rendezésének szakértőjeként - a Kárpátok vadállományának felügyeletével foglalkoztam, kötelességemnek éreztem, hogy segítsek Dr. Ionel Popescunak, Szászrégen polgármesterének, a király fővadászmestere segédjének. Mindezt azért tettem, hogy a vadállomány menedzselése zökkenőmentesen kerüljön át az új vezetés hatáskörébe, s így elkerülhessük a könnyelmű pusztítást, amely híres jávorszarvas-csordánkat is fenyegette. Szeptember 14-én sikerült beszereznem egy utazási engedélyt és egy ideiglenes személyazonossági igazolványt, melyet „visszatért magyar állampolgár” címen állítottak ki a nevemre. Egy katonai teherszállító autó vitt el Szamosújvárra, ahonnan más katonai járművek segítségével - mivel sem vonatok, sem buszok nem közlekedtek még -, 15-én eljutottam Ratosnyára. Másnap lóháton, Bakos vadőr kíséretében felmentem a Dealu Brad nevű központi vadászházunkhoz.

Körülbelül szeptember 25-én, nem vagyok biztos a dátumban, a feleségem üzenetet küldött otthonról, arra kérve, hogy azonnal térjek haza, mert Csaba fiunk váratlanul megbetegedett. Mire hazaértem, a fiam már meghalt.

A temetés után néhány napot még otthon maradtam, majd visszatértem a Dealu Brad vadászházba, ahová ezúttal magammal vittem a feleségemet is. Míg otthon tartózkodtam, megtudtam, hogy távollétem idején a határőrök elfogtak négy személyt, akik az erdőn keresztül törvénytelenül próbáltak átjutni a határon. Aznap éjjelre a házunkba vitték őket, ahová Pakuts kapitány, a biztonsági tiszt be volt szállásolva, az o parancsára a foglyokat a megyeszékhelyre kellett volna szállítani további kihallgatások végett. Tudomásomra jutott, hogy körülbelül 7 kilométerre Vasasszentgotthárdtól, a Cege-tó másik végénél a foglyok szökni próbáltak a mocsáron keresztül, mire a katonák agyonlőtték őket. Azt is megtudtam, hogy a katonai kivizsgálás megkezdődött az üggyel kapcsolatban.

Novemberben ismét hazatértem, és 1941 januárjának közepéig maradtam otthon, amikor a budapesti Erdészeti és Mezőgazdasági Minisztérium kinevezett „erdészfelügyelőnek” Désre. Ugyanezen év márciusában a kolozsvári Ellenzék című lap irodalmi szerkesztője lettem. Ebben a lapban már évek óta közöltem publicisztikai írásokat és novellákat. Ettől kezdve az időmet úgy kellett beosztanom, hogy eleget tehessek hármas feladatkörömnek. Egyrészt az otthoni gazdaságot kellett rendeznem, édesapámat segítve a munkában, másrészt az erdészfelügyelői feladataimat kellett ellátnom, s mindezek mellett a lap vasárnapi számainak szerkesztési teendőit is el kellett végeznem.

Mint tartalékos tisztjelöltet 1942 májusában behívtak egy három hónapos kiképzésre, melynek végeztével a Magyar Királyi Lovasság zászlós rangját kaptam; ez volt a legalacsonyabb fokozata a megbízott tiszteknek.

Amikor 1943 márciusában az Ellenzék főszerkesztőjét behívták a hadseregbe, ideiglenesen engem bíztak meg a helyettesítésével. Július elsején azonban, amikor két német a Gestapotól behatolt a szerkesztőségbe, felmutatva a parancsot, hogy a német hadsereg megbízásából „felügyelniük” kell a lapot, egyszerűen kisétáltam az irodámból és felmentem a hegyekbe. Két hét múlva édesapám régi barátja, Veress Lajos tábornok üzent, hogy a németek „keresnek” engem. Hogy elkerülje a kellemetlenségeket, Veress tábornok, aki az Erdélyben állomásozó magyar hadsereg parancsnoka volt, egyenruhát adott nekem, s mint alhadnagyot Ukrajnába küldött a 9. Magyar Királyi Lovassággal, ahonnan csak karácsonykor tértem vissza. 1944 januárjában Veress tábornok kinevezett a dél-erdélyi, akkor még román fennhatóság alatt álló Brassóban (Brasov) állomásozó német-olasz tiszti bizottság kommunikációs tisztjének. Az volt a feladatom, hogy jelentsem a bizottságnak a románok magyar kisebbséggel szemben elkövetett jogtalanságait. Naponta legalább két-három embert tartóztattunk le, ütlegeléseket és gyilkosságokat vizsgáltunk ki, amelyeknek mind a helyi magyar lakosság volt az áldozata.

1944 áprilisában visszahívtak, majd újra kineveztek Veress tábornok szárnysegédének. Ebben az időben a tábornok, aki titkos vezetője volt a náciellenes magyar földalatti mozgalomnak, Horthy közvetlen parancsára kapcsolatot létesített a Szövetséges Főhadiszállásokkal, és megpróbált alkut kötni velük, felajánlva, hogy a németek ellen fordul az egész magyar hadsereggel együtt, és ezáltal lerövidíti a háborút, ha a Szövetségesek garantálják azt, hogy az oroszok nem fognak bevonulni a Kárpát-medencébe, és Magyarországot a Jugoszláviából felvonuló angol és amerikai csapatok fogják majd megszállni. Veress tábornok szárnysegédeként aktívan részt vettem ezeken a földalatti tárgyalásokon. Próbálkozásaink azonban eredménytelenek maradtak. A válasz mindig ugyanaz volt: „Vegyék fel a kapcsolatot Sztálinnal. Magyarország Oroszország érdekkörében van.”

Veress tábornokot 1944 szeptemberében váratlanul letartóztatták a németek. Szárnysegédeként én is erre a sorsra jutottam, de rangomnak köszönhetően néhány nap múlva szabadon engedtek, és visszanyertem előbbi pozíciómat: Veress tábornok utódjának, Kovács tábornoknak az adjutánsa lettem. Az ő távozása után ugyanebben a tisztségben maradtam Fónagy tábornok, majd Tilger tábornok mellett is.

Októbertől csapataink Erdélyen majd Magyarországon keresztül vonultak vissza, erős orosz-román támadások közepette. Ennek ellenére mégis elég sokszor sikerült hosszabb-rövidebb időre visszahódítanunk egyes városokat és falvakat, ahol a románok és oroszok néhány napot töltöttek. Amit ott láttam, sohasem tudom elfelejteni: halálra erőszakolt magyar lányokat, egészen kicsiket, hároméveseket is, megcsonkított, lefejezett magyar férfiakat és nőket. Az a gonosz vérengzés, amelyet a románok és oroszok a magyar civil lakosság ellen elkövettek, mindent felülmúlt, amiről valaha is hallottam.

A következő év márciusában Nyugat-Magyarországra, Sopronba kerültem, az osztrák határ mellé. Meglátogathattam Veress tábornokot a kőhalmai börtönben, néhány kilométerre a várostól. A hűséges magyar hazafi a börtönőröknek köszönhetően még mindig kapcsolatban állt a földalatti mozgalommal és arra készült, hogy újraszervezzék a demokratikus Magyarországot, közvetlenül a közeledő orosz seregek általi „felszabadítása” után. Erősen remélte, hogy az angol és amerikai kormány nem fogja engedni az oroszoknak, hogy a szükségesnél többet időzzenek magyar területeken, és a távozásuk után majd lehet szabad választásokat tartani.

Mikor a kőhalmai börtönben megmondtam a tábornoknak a tervem, hogy civil ruhába öltözöm, és egy ideig még Sopronban maradok, majd visszatérek Erdélybe, amint csak lehet, erősen ellenezte a szándékomat. Megparancsolta, hogy hagyjam el az országot, hiszen íróként az a feladatom, hogy életben maradjak, és elmondjam a világnak, hogy mi történt a nemzetemmel. Titkos kapcsolatai révén két nappal a nála tett látogatásom után parancsot kaptam, hogy kísérjem el azt a Sopronból nyugat felé tartó vonatot, amelyen a magyar tisztek családjai utaztak, köztük feleségem és négy gyermekünk is, akik Erdélyből - feleségem német kapcsolatai révén - menekültek ki Sopronba.

Az erős orosz támadások ellenére vonatunk el tudta hagyni Magyarországot. Később derült ki, hogy ez volt az utolsó szerelvény, amelyiknek ez sikerült. Áprilisban érkeztünk meg - Ausztrián és Csehszlovákián keresztül - Németországba, ahol egy Bleibach nevű kis faluban, a Bajor-erdőkben elfogyott az üzemanyagunk. Itt találkoztunk az amerikai csapatokkal. Miután kiengedtek a regensburgi POW-táborból, a családommal visszatértem Bleibachba, és ott maradtunk 1949 májusáig. Rövid ideig az Amerikai Katonai Kormány ellenőreként dolgoztam, majd erdőkitermelésnél kaptam munkát, aztán kertészként és szabadúszó íróként tevékenykedtem. Sok novellát közöltem ebben az időben. Az Adjátok vissza a hegyeimet c. írásom bestseller lett, lefordították németre, spanyolra, hollandra és angolra. Feleségem a gyerekekkel 1949 májusában hajdani szülővárosába, Hamburgba költözött, ahol a családja nagy tiszteletnek örvendett. Rövidesen én is utánuk mentem, hogy együtt lehessek a fiaimmal. Itt éjjeliőrként dolgoztam a sógorom építkezési vállalatánál, s ezzel egyidőben világi lelkészként szolgáltam a magyar menekültek kis református közösségében. Ugyanebben az évben jelentkeztem az Egyesült Államokba kivándorolni szándékozók listájára. Ezt a lépést azonban feleségem megtagadta, és elintézte, hogy visszatartsák betegség címén, amíg megalapozom az életünket Amerikában.

Négy fiammal és egy idős asszonnyal, Moldován Ágnessel együtt, aki vállalta, hogy anyjuk helyett gondját viseli a gyermekeknek, hamarosan behívtak előkészítésre a Wentorf-táborba, ahol körülbelül egy évet töltöttünk. Itt a református közösség világi papjaként dolgoztam ismét. Ebben a táborban a magyarokon kívül lettek, litvánok és észtek is voltak.

1951. szeptember 21-én érkeztünk meg New York kikötőjébe a General Muir nevű hajóval, amelyen a református utasok világi lelkészeként és a hajó újságjának szerkesztőjeként dolgoztam.

New York-ból a támogatóm, az Ohio állambeli, Bellair-i W.G. McClain autójával vitt Bellair-be, ahol McClain gazdaságának irányítása várt rám. Ugyanakkor állást ajánlottak fel számomra a Szabad Európa Rádiónál, havi 200 dolláros keresettel. Nem volt semmi kitétel a tartózkodási helyemre vonatkozóan, heti rendszerességgel el kellett küldenem nekik postán az írásaimat az amerikai mezőgazdaságról és életmódról.

1952 januárjában beadtam a válópert, a válást májusban mondták ki. Nem sokkal ezután vettem nőül jelenlegi feleségemet. Miután családi problémák miatt széthullt a McClain-farm, és eladták, 1952-ben családommal együtt a floridai Astorba költöztem. Ekkor még a Szabad Európa Rádió munkatársa voltam.

Körülbelül egy év múlva a fiaim anyja, Eva Siemers megérkezett az Egyesült Államokba és perelni kezdett a válás semmissé tételéért. Csak egy bizonyos pénzösszeg ellenében egyezett volna bele a válásba, ám ez az összeg túlságosan is nagy volt a keresetemhez képest. Végül sikerült megoldani az ügyet a törvényszéken, majd beadtam igénylésemet az amerikai állampolgárságért, amit 1957. január 4-én kaptam meg a floridai Orlando szövetségi törvényszékén.

Ugyancsak januárban kiképzői munkára kértek föl a Deland-i Floridai Katonai Akadémia részéről, ahol áprilisig dolgoztam. Áprilisban a Floridai Egyetem Idegen Nyelv Tanszéke tanári állást ajánlott föl. Miután átköltöztem a Florida állambeli Gainesville-be, tizenkét évig dolgoztam az egyetemen, 1970-ig, amikor nyugdíjba vonultam, hogy végre az írásnak és műveim kiadásának szentelhessem az időmet.

Az egyetemen eltöltött évek lehetővé tették, hogy taníttathassam fiaimat. Egyikük a West Point-i katonai akadémián tanult, színjelessel végzett, és miután kétszer megjárta Vietnamot, majd néhány évet oktatóként dolgozott a West Point-on, most a Washington állambeli Fort Lewis főhadnagyaként szolgál.

Egyetemi munkásságom idején magyar és angol könyvek kiadása mellett a nácizmusról és kommunizmusról szóló előadásokat tartottam Amerika- és Kanada-szerte, tanácsadója voltam a Fiatal Amerikaiak A Szabadságért elnevezésű egyetemi mozgalomnak, létrehoztam az Amerikai Magyar Szépmíves Czéhet, a Duna-menti Kutató és Információs Központot és a Danubian Press kiadóvállalatot.

Miután visszavonultam az egyetemről, egész életemet ennek a három szervezetnek szenteltem. Ezek azt a célt szolgálták, hogy nyilvánosságra hozzák az igazságot a Duna-menti országok történelmi, politikai, társadalmi és gazdasági problémáiról. Szívügyemnek tekintettem a Románia Szocialista Köztársaságban élő elnyomott kisebbségek helyzetének bemutatását. A velük szemben megnyilvánuló brutális bánásmódra világszerte felfigyeltek az utóbbi években.

Az Erdélyi Világszövetség első elnöke voltam. (Ez a szervezet a világ 134 erdélyi csoportosulását és társaságát foglalja magába.) Az Amerikai Magyar Szövetség alelnöke és a Lengyel-Magyar Világszövetség igazgatója vagyok, tagja az Árpád Akadémiának, a Templomosok és a Szent László lovagrendjének.

Az életem mindig is nyitott könyv volt. Az most is, és az lesz a jövőben is. Nincs rejtegetnivalóm, és nem kell elnézést kérnem egyetlen tettemért sem. Íróként, a Nemzetközi Pen Club tagjaként azt teszem, amit ennek a nagy szervezetnek a jelmondata hirdet: egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete vagyok.

Albert Wass de Czege

Astor, Florida, 1979. augusztus 22.

Gödörből gödörbe
(A gyengébbek kedvéért: kisebbségben)

Hát már csak így múlik el az életünk: kisebb gödörből nagyobb gödörbe, nagyobból kisebbe; aztán minden kezdődik elölről...

1989-90-ben, aztán 2000-ben azt hittük, másképp is lehet. Nem lett másképp, s most már azt is tudjuk: egyhamar nem is lesz másképp... Egyedül az vigasztalhat bennünket, hogy ha él az ember, hát gödörben is lehet élni, álmodni, szeretni, családot alapítani, gyermeket nemzeni, felnevelni, tervezni, teremteni... Kishazát teremteni magunknak, ha már minekünk igazi nem jutott...

A magyarorországi rendszerváltozás egybeesett a mi önszerveződésünk kezdeteivel, magunkra találásunkkal itt a déli végeken - s nem volt ez máshogyan Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján sem.

Antall József áldott emlékű miniszterelnökünk örökbecsű szavaiból a megszámlálhatatlan sebtől vérző, szerteszabdalt tizenötmilliós nemzet egésze merített erőt. Az együvé tartozás felülmúlhatatlan érzésének megismerése csodát tett velünk.

Elkezdtünk kikapaszkodni a gödörből. Odaát, az anyaországban is, meg itt a határokon túl is. Soha nem lehet már elfelejteni 1991. április 21-ét, második kongresszusunkat a szabadkai sportcsarnokban, ahol mintegy ötezer délvidéki magyar énekelte könnyes szemmel a Himnuszt, s hallgatta lélegzetvisszafojtva a rendszerváltók, Tőkés László, Pozsgay Imre, Kálmán Attila (aki a magáé mellett Antall József köszöntését is hozta), Duray Miklós meg az itthoniak szavait. A mi számunkra ez volt a felszabadulás...

Mindebből erőt merítve számtalan nagy dolgot elterveztünk, amiből mostanra nem keveset sikerült is megvalósítanunk. (Nem a szájalóknak: a cselekvőknek.) Hol egymásba kapaszkodva, hol egymás ellen feszülve, egymást visszahúzva, egymásra vicsorogva. A legmélyebb gödörből való kikecmergésünk egészében véve reménykeltő volt...

Hasonlókat mondhatunk a 2000. október 5-én bekövetkezett szerbiai változásokról is, amelyek pillanatnyi lélegzethez juttattak bennünket. Amelyek lendítettek egyet a gödörből való kikapaszkodásunkon. Amelyeket akkor még igazi és tartós fordulatnak hittünk...

Volt egy pillanat, amikor koronával ékesített magyarigazolvánnyal a szívünk felett, itthon is szabadabban lélegezve már-már azt hittük, hogy már nem is vagyunk a gödörben.

Keservesen kellett csalódnunk. Odaát is, itthon is megtörtént a visszarendeződés, s minket visszalöktek a nagygödörbe. (No nem a csantavéribe, amelyben gyerekfejjel olyan jókat lehetett játszani!) Odaát az unióba való készülődés nagy elfoglaltságában, a ,,saját'' gondok és bajok, önzések és kicsinyességek terhe alatt szinte teljesen megfeledkeztek rólunk, ,,idehaza'' pedig, miután az élet szinte minden területén a peremre szorítottak minket, meggyalázták templomainkat, temetőinket, fenyegető kockabetűikkel telefirkálták az életünket, még verni is kezdtek bennünket.

Jöttmentek a saját ősi szülőföldünkön. Még jó, hogy nem taszítottak a szó szoros értelmében is a gödörbe, mint ahogy hatvan esztendővel ezelőtt apáinkkal, nagyapáinkkal tették...

Mindezek betetőzéseként jött a december ötödikei népszavazás a kettős állampolgárságról, amelyen gonosz mostohává vedlett anyaországunk nemkívánatosnak nyilvánított bennünket: megtagadott és eltaszított. Vagyis hát visszalökött a nagygödör fenekére...

Itt vagyunk most 2004 szent karácsonyán, itt íródik e kusza, keserű levél. Nem tudni, eljut-e egyszer a fentiekhez. Ha igen, akkor szelíd megbocsátással a hangomban jelentem nekik, hogy még élünk. S megint elkezdtünk fölkapaszkodni. Ha tudnak, ha akarnak, segítsenek. (Csak ne hálót dobjanak, hogy halásszunk, mert itt már sem víz, sem hal, sem levegő.) Ha nem, hát úgy is jó. Felelnek majd érte a pártok felett álló, nemzetek felett álló Nagy Ítélőszék előtt.

Mi pedig eltaszítottak és kirekesztettek 2005 első napjaiban találkozunk itt Szabadkán, Kosztolányi Dezső városában.

Vagyis hát annak helyén, a gödörben. Hogy Magyarországon rekedt nemzettársainknak innen a gödör mélyéről példát mutassunk együvé tartozásból, szolidaritásból, élni akarásból - s nem utolsósorban magyarságból.

Boldog új évet határon innen és túl.

Ráduly Róbert: a prefektus legyen a törvény őre
[2005-01-07 - 11:40:19 ]

Egyre többen, többféle minőségben, követelik, hogy a kormány Hargita megyébe magyar prefektust nevezzen ki. Szerdán együtt ülésezett az RMDSZ csíki, gyergyói és udvarhelyi területi szervezete, hogy megtárgyalják a legsürgősebben megoldásra váró politikai kérdéseket. A Hargita Népe munkatársa Ráduly Róbert Kálmánt, a Csíki Területi Szervezet elnökét kérdezte a pillanatnyi helyzetről és a várható fejleményekről.

– A mai napig hatályos a három területi szervezetnek azon határozata, amelyet 2004. december 26-án hoztunk, és amely hangsúlyosan igényelte az RMDSZ-prefektust Hargita megye számára. Ettől a határozattól nem álltunk el, és nem finomítottunk rajta, úgyhogy ebben a tekintetben nincs amiért felkészüljünk más lehetőségre. De tudomásul vettük, hogy a prefektus kinevezése a miniszterelnök kizárólagos hatásköre. És úgy, ahogy tudomásul veszik mondjuk az Amerikai Egyesült Államok polgárai, hogy Amerika elnöke olyan is lehet, aki kevesebb szavazatot kap, mint a vesztes – mert az amerikai rendszer elektoros közvetett rendszer, és vannak torzításai –, úgy esetleg mi is tudomásul kell majd vegyük azt, hogy hiába kérjük, követeljük, hiába szól mellettünk az etnikai közösségi arány, hiába szól mellettünk az RMDSZ-re leadott elsöprő többségű szavazat, mégis a romániai sajátos politikai intézményrendszer torzítása miatt esetleg nem RMDSZ-es prefektus lesz Hargita megyében.

De ahogy az elmúlt négy esztendőt túléltük nem RMDSZ-prefektussal, úgy, ahogy sok időt még 1989 előtt is túléltünk nem a mi közösségünkhöz tartozó első titkárral, úgy valószínű, hogy a következő négy esztendőt is túl fogjuk élni.

Pontosan emiatt úgy látom, hogy egy tisztségből nem kell újabb drámát kovácsolni, újabb veszteségként megélni, hanem azt kell megnézni, hogy a megyei önkormányzat a miénk, a város és a települések önkormányzatai szintén a mieink, és most már a központi kormányzatban is vannak olyan felelős miniszterek és lesznek olyan felelős államtitkárok, akikkel közösen lehet itt komoly dolgokat megvalósítani. A prefektus tekintetében pedig azon kellene tüsténkedni, hogy ezt a tisztséget minősítsük vissza a törvény őrének, és semmi egyébnek.

Azt, amit a korábbi prefektus ebből összekovácsolt, az önkormányzat tekintetében rendkívül káros rendszer volt. Nekünk a feladatunk, hogy ezt leépítsük, és ha lehet, akkor minden decentralizált intézményt a megye önkormányzatának az alárendeltségébe próbáljunk alkotmánymódosítással átvinni, ez kell legyen a fő cél.

– Kiket javasoltak a területi szervezetek tisztségviselőknek a kormányba Hargita megyéből?

– A szerda esti egyeztetés annak is teret adott, hogy a három területi szervezet egymást tájékoztassa, ki milyen jelölést tett meg. Mindhárom részről jó néhány szakembert jelöltünk meg.

Érdekes módon az udvarhelyi és gyergyói kollégák több csíkit, mi pedig több udvarhelyit vagy gyergyóit tudunk támogatni a különböző kormánytisztségek betöltésére. Nem szeretnék mások helyett beszélni, de azt elmondom, hogy Csíkban 9 név merült fel, ebből egyik korábbi egyezség tárgyát képezte, hiszen azt mondtuk, hogy amennyiben nem jut be öt képviselő, akkor ezt kormánytisztséggel kompenzáljuk.

Így Korodi Attilát egyik államtitkári tisztség várományosaként tartjuk számon, az integrációs tárcában szeretnénk látni, amennyiben lehetséges vagy valamelyik gazdasági minisztériumban. Csík részéről Kedves Imrét, Zsombori Vilmost, Lányi Szabolcsot, Demeter Attilát és Karda Emesét jelöltük, szintén itt merült fel Erdélyi Zoltán, Sándor Gábor és Tánczos Barna neve.

A többi területi szervezet nevében nem kívánok beszélni. Én személyesen szívesen látnám kormányzati tisztségben még Bogos Zsoltot és Csíki Andrást, aki az Országos Sportügynökség alelnökeként nagyon tudná segíteni a romániai téli sportokat, hiszen ő bizonyított itthon is és nagyon jó nemzetközi kapcsolatai vannak.

– Basescu elnök kilátásba helyezte az előrehozott választásokat. A jelenlegi helyzetben az RMDSZ milyen esélyekkel indulna?

– Ez nagyon kemény és Basescura valló interjú, ami az Adevãrulban napvilágot látott, és ahol azon túl, hogy az elnökválasztás második fordulója óta még egy hónap sem telt el, és a kormányalakítás óta még jó két hét sem, az egyik koalíciós partnert máris keményen lemosta. Ez kísértetiesen emlékeztet arra a helyzetre, amikor ő szállításügyi miniszterként eltávolította az akkori kormányfőt, Victor Ciorbeát. Én ma is kitartok azon véleményem mellett, hogy ő alkatilag nem alkalmas köztársasági elnöknek, mert nem konszenzust és együttműködést kereső, hanem konfliktus-generáló ember. Ez az első megnyilvánulása is egyértelműen mutatja mindezt.

Úgy gondolom, hogy most már a kormányban sok higgadt, okos ember van, akik nem azért alkottak meg egy parlamenti többséget, hogy két hónap vagy fél év múlva előrehozott választást szervezzenek, hanem azért, hogy kormányozzák ezt az országot.

Emiatt én egy kis basescui kirohanásnak tekintem az egészet, ami ugyan hullámokat fog kavarni, de remélem, hogy az értelmes emberek fejében nem okoz majd zavart. Ne vegyük komolyan, próbáljunk dolgozni abból a megbízásból, amit kaptunk a legutóbbi választásokon.

A legújabb Gyurcsány-blöff nem helyettesíti a kettős állampolgárságot [2005-01-07 - 10:30:15 ]

A Szabadkán rendezett kis Máért résztvevői keveslik és fenntartásokkal fogadják a magyar kormány legújabb javaslatait a határon túli magyarok helyzetének rendezésére. Kasza József leszögezte, hogy a határon túli magyar pártok semmi szín alatt nem mondanak le a kettős állampolgárságról, és a kormányfő ötpontos javaslata nem helyettesítheti a kettős állampolgárságot.

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök csütörtökön bejelentette, hogy kormánya a nemzeti vízum bevezetésével, az idegenrendészetre és bevándorlásra vonatkozó szabályok áttekintésével könnyítené a hátáron túli magyarok helyzetét.

Kasza szerint a találkozó résztvevői bizonyos fenntartásokkal fogadják Gyurcsány javaslatait. „Ha csak időhúzás a cél, akkor a miniszterelnök célt tévesztett, de ha komoly tárgyalási alapról van szó, akkor kiindulópontként elfogadható" - mondta Kasza. Leszögezte, hogy a határon túli magyar pártok semmi szín alatt nem mondanak le a kettős állampolgárságról, és a kormányfő ötpontos javaslata nem helyettesítheti a kettős állampolgárságot.

Bugár Béla, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának (MKP) elnöke szerint „az még nem jelent semmit, ha odavágnak az asztalra néhány jelszót". Kifogásolta, hogy különféle nyilatkozatok hangzanak el, de sose tárgyalnak azokról a határon túli magyar vezetőkkel, amit az MKP elutasít. Az MKP elnöke szerint a magyar miniszterelnök bejelentése „nem reakció december 5-re", s a szabadkai tanácskozás hangulatából érezhető, hogy a résztvevők keveslik és nem tartják megfelelőnek Gyurcsány javaslatait.

Takács Csaba, a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség (RMDSZ) ügyvezető elnöke ezzel kapcsolatosan úgy nyilatkozott az MTI-nek, hogy hasznos és fontos minden kezdeményezés, amely a határon túli közösség javát szolgálja, de a miniszterelnök javaslata „nem a kettős állampolgárságról szól".

Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke szerint a tanácskozást lezáró majdani nyilatkozat leglényegesebb eleme valószínűleg az az állásfoglalás lesz, hogy a résztvevők továbbra is ragaszkodnak a határon túli magyarok kettős állampolgárságához.

Kovács úgy látja, hogy a tanácskozás résztvevői közül senki se tartja megfelelőnek a magyar miniszterelnök újabb javaslatait. A szabadkai tanácskozás késő éjszakáig zárt ajtók mögött folytatódik, s pénteken délután ér véget.

György Ervin Kovászna megye új prefektusa [2005-01-07 - 15:36:01 ]

Magyar prefektusa van Kovászna megyének A kormány György Ervin sepsiszentgyörgyi vállalkozót nevezte ki ebbe funkcióba. György Ervin 42 éves, Hargita megyei születésű, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem geológia szakán szerzett oklevelet, és jelenleg az RCS kábeltelevízió hálózat igazgatója.

György Ervin 1990 óta tagja az RMDSZ-nek, 1994 és 1996 között a Kovászna megyei RMDSZ ügyvezető igazgatói tisztségét töltötte be. Tavaly a szövetség Kereszténydemokrata Platformjának jelöltje volt a megyei tanácsosi tisztségre, és ugyan az elektoros választás során a legtöbb szavazatot kapta, de családi okokra hivatkozva nem vállalta el ezt a funkciót.

Fél évet leszámítva, 1989 óta csak román prefektusa volt Kovászna megyének. Horia Grama négy évvel ezelőtti kinevezése után a megye gazdaságilag nem fejlődött, és a prefektus valamennyi régiófejlesztési kezdeményezést meggáncsolt. A háromszéki RMDSZ-képviselők és -szenátorok többször is kérték Grama leváltását, és magyar prefektus kinevezését.

György Ervint a háromszéki román politikai pártok illetve civil szervezetek tiltakozása ellenére nevezték ki kormánybiztosnak. György Ervint holnap 10 órakor iktatják be a prefektusi tisztségbe.

A „kis Máért" résztvevői nem mondanak le a kettős állampolgárságról [2005-01-07 - 16:25:01 ]

Nem mondanak le a kettős állampolgárság igényéről a határon túli magyarok politikai vezetői, akik kétnapos szabadkai tanácskozásuk zárónyilatkozatában elítélték a magyarországi politikai élet mindazon szereplőit, akik félrevezették a magyarországi választópolgárok egy részét, nemmel való szavazásra vagy távolmaradásra biztatva őket.

A Magyar Állandó Értekezlet (Máért) határon túli tagszervezetei vezetőinek kétnapos tanácskozása zárónyilatkozat elfogadásával ért véget, amely felszólítja a magyar Országgyűlést, hogy alkosson olyan törvényt, amely lehetővé teszi a határon túli magyarok számára a magyar állampolgárság megszerzését.

A tanácskozás után Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke - a szabadkai értekezlet házigazdája - az MTI-nek nyilatkozva leszögezte, hogy a határon túli magyar politikai vezetők „nem mondanak le a kettős állampolgárságról, s ez az igény semmivel sem helyettesíthető".

A határon túli magyar vezetők csak felületesen ismerik Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök csütörtöki ötpontos javaslatát, amely a határon túli magyar közösségek helyzetét hivatott rendezni. Ezért érdemben nem is tárgyaltak róla, de tárgyalási alapnak elfogadják a miniszterelnök javaslatait.

Bugár Béla, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának (MKP) elnöke az értekezletet záró sajtótájékoztatón úgy nyilatkozott, hogy „ígéretekkel a határon túli magyarok nem szoktak foglalkozni, s amennyiben komoly javaslatról lenne szó, akkor velük kell azt megtárgyalni, amire nem került sor".

A tanácskozás résztvevői úgy döntöttek, hogy létrehozzák a Határon Túli Magyar Szervezetek Fórumát (HTMSZF), amelyet minden olyan alkalommal összehívnak, amikor ezt a határon túli magyarság és a nemzet egészének közös ügye megkívánja. Kasza szerint az a HTMSZF nem konkurenciája vagy ellenpólusa lesz a Máért-nak, hanem a határon túli magyarok gondjainak felvázolása és megoldása lesz a célja.

Siculicidium – Ma már nem az ágyúk űzik el a székelyeket
[2005-01-07 - 19:26:41 ]

http://clmc.topnet.ro/anziksz

A madéfalvi veszedelem 241-ik évfordulójára emlékeztek pénteken a település központjában felállított Siculicidium emlékműnél, amely az 1764-es január 7-i, a császári katonaság által védtelenül lemészárolt több mint 200 székely vértanúnak állít emléket.

Az ünneplő közösséget Tamás József polgármester köszöntötte, aki a több mint 200 évvel ezelőtti történelmi események és a jelen között vont párhuzamot. „Madéfalván ma a zászló piros és fekete színű. Piros a vértől és fekete a gyásztól. Gyászoljuk a vértanukat és a december 5-i népszavazás eredményét. Ám a kudarcok ellenére mi nem adjuk fel. Továbbra is itt maradunk székelynek és magyarnak” – mondotta a település elöljárója.

A megemlékező ünnepségen Orbán Viktornak, a Fidesz-MPSZ elnökének a személyes üzenetét tolmácsolta Szabó Tibor Fideszes politikus, aki az itthonmaradásra, a múlt történéseiből a tanulságok levonására bíztatta a jelenlévőket. Ugyanis mint mondotta, 250 évvel ezelőtt a székelyeket az ágyúk űzték el, ám ma már nem kell ágyú ahhoz, hogy az erdélyi magyar fiatalok elhagyják szülőföldjüket.

„A közösségnek meg kell erősödnie, kézbe kell vennie saját sorsát, törekednie kell az önállósodásra” – tanácsolta a határon túli politikus, aki a december ötödikei sikertelen népszavazásra utalva úgy értékelte, a határon túli magyarságot csak néhány száz félrevezetett magyar állampolgár hagyta cserben. „Az ő gyerekeiket kell idehozni, megmutatni nekik, hogy milyen székelynek lenni és húsz év múlva arra a kérdésre, hogy létezik-e egységes magyar nemzet, a jelenlegi kételkedők is igennel válaszolnak.” – mondotta Szabó Tibor.

Az ünnepi beszédeket az emlékmű megkoszorúzása követte, majd a megemlékezést a helyi Zöld Péter általános iskola diákjainak és a pusztinai Szent István Egyesület tagjainak rövid műsora zárta.

Kós Károly: Kiáltó szó Erdély magyarságához!

Két keserű esztendeje már, hogy szemünk nyugat felé néz. Láttuk, hogyan hanyatlott le ott a nap. Reménykedő, bízó, sóvárgó és fájó szemünk nézte, hogy a könnyünk csordult ki attól.

Mert a nap csak haladt lefelé, hanyatlott egyre; eleinte lassan, aztán gyorsabban, végül lebukott és az égen csak a vérveres fellegek maradtak.
Most már megdörzsölhetjük szemünket: Egyelőre nincsen tovább. Ez a nap lebukott, ennek vége. És arcunkról letörölhetjük a könnyeket. Még a nyomukat is.

Valahol aláírtak valamit, valahol megalkottak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre.
Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével láttunk, a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket.
Tudjuk: miért.

Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba, lelkünkön bilincs.
De tudom: talpra kell állnunk mégis.
De tudom: újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát.
Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába az utat, melyen egy kemény régi nép lép majd velünk és utánunk újra csak felfelé.

Halljuk, látjuk és tudjuk immár, mert valóság: a régi Magyarország nincsen többé.

Nem akkor halt meg, amikor Párisban temetését rendezték, de akkor, amikor ő maga is bejelentette, hogy igenis: nem vagyok már a régi. Ez az igazság!

Hetven esztendeje, hogy apáink kimondották azt a szót egy akarattal, és félszázada, hogy megtestesült az ezeresztendős álom: az a Magyarország, melynek fejére Párisban mondották ki az ítéletet.

Félszáz esztendeig élt az egy Magyar föld, a nagy, ifjú, erős magyar műhely. Nem hagyatott úgy tovább dolgoznia.
Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros magyar népe: minket kiszakítottak, kidobtak abból a műhelyből, amely a mi izzadságos munkánk segedelmével épült fel egykoron.
Nem kérdezték akarjuk-e?

Mi pedig mai napig nem akartuk elhinni, hogy ez megtörtént, hogy ez megtörténhetett.

És két esztendeje, hogy nem dolgoztunk. De vártunk. Vártuk reménykedve, hívő hittel, hogy felkeljen számunkra a nap:
napnyugaton! Két esztendeig álmodtunk és nem akartunk tudni az Életről, aki körülöttünk tusakodva robogott. Nem akartunk látni és hallani, nem akartunk érezni és élni, csak hinni akartunk és bízni és álmodni és csodákra várni, amik majd felébresztenek.

Mert megszoktuk a régit, szerettük, amit egykor megalkottunk. Hittük, hogy az örök időkre a mienk úgy, ahogy azt mi magunknak alkottunk meg.
Most aztán kisült minden. Két esztendő keserű várakozása, dermedt álma után megtudtunk, hogy minden, amiben hittünk, bíztunk, reménykedtünk: délibáb az. Megtudtuk, hogy a nap nem ott kel fel, ahol lenyugodott.

Valljuk be: a mi hitünk nagyot csalódott.
Valljuk be: fájt a csalódás; fájt, hogy el kell hajítanunk lelkünk hitét, merthogy nem igaz hit volt az.
Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros kétmillió magyarja, nem én mondom neked, de a megcsonkított Magyarország mondta ki a szentenciát rólunk: nem tehetek mást, elfogadom az ítéletet, mely akaratom és hitem ellenére fejemre olvastatott, kihirdettetett és végrehajtatott: Én rólatok, akiket erőszakkal leszakítottak rólam, lemondok.

Ez az igazság!
Aki mást mond: hazudik az; aki mást hiszen: álmodik az; aki másban reménykedik: délibábot kerget az.
Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.

De csak magunkban - ezen túl - magunkért.
Napnyugat felé pedig ne nézzünk többé. Attól csak nehéz a szívünk és fáj a szemünk. Ott lebukott a nap, és csak az ég vereslik még, és az égen gomolygó nehéz sorsfellegek. Attól csak a könnyünk csordul ki már.

Vigyázzunk! A könny drága és - ne lássa azt senki idegen, ami nekünk fáj.

De ezeresztendős gőggel tartjuk tekintetünket a mi hegyeink taréja felett, mert itt kell derengenie majd a mi hajnalunknak.

A régi Magyarország nincs többé számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsilvánia, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökön örökké.

Egy félszázados, szépséges útra eresztették le a sorompót, hogy tilos. Ezeresztendős, erdélyi szerszámainkkal, próbált, ősi erőnkkel új utakat kell vágnunk, de magunknak csupán.

Régi szerszámokkal új fegyvereket kell kovácsolnunk, a lerakottaknál, az összetörteknél, a kezünkből kicsavartaknál jobbakat.
Senki sem fog segíteni minket; de akkor senki se is sajnáljon minket.

Építenünk kell! Fogunk hát építeni új, erős várakat a régi Istennek. Az Egynek, az Igazságosnak, az Erős Istennek. Aki ideküldött titkos Ázsiából egykoron minket, és akit mi idehoztunk magunkkal. Aki oltalmazott mind ez ideig és akit mi is megvédelmeztünk magunknak.

...Hát eltemették a régi Magyarországot. Szép temetés volt. Sírját beültették virágokkal és fejtül hímes fejfát szúrtak. Hogy, akik élünk még, sírhassunk és sírjunk, és ne merjen eszünkbe jutni az élet, de örökké lássuk a dombot és a virágos dombon a hímes, csillagos, buzogányos fejfát.

Minket még a temetésre se hívtak meg...
Belenyugszunk, mert bele kell nyugodnunk ebbe is és - hiszünk örök életünkben.
Elindulunk új utunkon, de magunkkal visszük a nagy temetés emlékét és egy szilánkot egy keresztre feszített ország keresztjéből.

Két esztendeje, hogy sokan közülünk imádkozni tanultak, és sokan átkozódni is. És sokan álmodozni, és sokan megtanultak sírni is, de a legtöbben a vizeket néztük, a mi vizeinket, akik harsogva sietnek hegyeinkből lefelé, ki az Alföldre. Sokan néztük a vizeket, és közülünk sokan el is indultak a vizek mentén le a hegyekből, ki arra napnyugat felé. Hogy onnan soha vissza ne jöjjenek.
De az imádkozás ideje eltelt. És el az átkozódás ideje is. Az álmodozásnak is vége és a sírásnak is. Aki pedig elindult a vizek mentén, az többé ide nem jöhet vissza, aki közülünk elmegy, az ne is kívánkozzék közénk vissza valaha; annak itt helye nem lesz soha, és jussa sem lesz annak.

Fölébredtünk. Látni akarunk tisztán. Szembe akarunk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. Ösmerni akarjuk magunkat.

Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni.
Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki gyenge, az lépjen ki a sorból. Az menjen. Az nekünk bajt csinál, az a mi munkánkat akadályozza, az a mi lábunk elé gáncsot vet, a mi árulónk az!

Senkit se sirassunk, aki elmegy innen. Senkit se tartsunk vissza. De biztassuk azt is aki habozik; az ingadozóknak sincsen helye itt most.
Kiáltó szó vagyok: ezt kiáltom!

Az ítélet végrehajtatott: Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros két millió magyarsága bekebeleztetett Romániába...

Nem rekriminálunk. Nem keresünk árulókat, nem keressük a megalkuvókat, a gyávákat, a bűnösöket, avagy a bűnbakokat. Nem vigasztaljuk magunkat gyáván azzal, hogy most hibáztatunk. De viseljük sorsunkat, ahogyan az reánk méretett.

Nem keresünk jogot vagy jogtalanságot, nem igazságot vagy igazságtalanságot, nem várunk méltányosságot, sem kegyelmet.
Nem kutatjuk, hogy az a nélkülünk rólunk készült és kötött trianoni szerződés miféle koldusalamizsnát rendelt számunkra.
Nincsen sok értelme ennek.

A mi igazságunk: a mi erőnk.
Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.
A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak; a látni akaróknak, az előrenézőknek.
Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne aludjanak, ne duzzogjanak.
Az Élet nem vár; az Élet rohan.
Kiáltó szómmal ezt kiáltom !

A fundamentum, amire nyugodt lelkiismerettel és bízó lélekkel építhetünk: kétmillió magyar.

Kétmillió magyar, ezeresztendős históriája tudatában és tanulságaival, geográfiailag egységes területen egy 13-14 milliós, nem homogén lakosságú, fiatal, alig félszázada önálló életet élő, szegény ország keretében nagy súlydifferenciákat okozhat, amennyiben vele együtt működik, vagy pedig ellene dolgozik.

Velünk, Erdély magyarságával, minden időben számolnia kell annak, aki szuverenitását reánk kiterjesztette. Számolnia kell Romániának is, ha azt akarja, hogy területi és népességben való gyarapodása erőgyarapodást is jelentsen, nem pedig fölös terhet, súlyos kölöncöt.

Nem szabad elfelejtenie, hogy mi nem az egységes magyarságból elszakasztott egyszerű lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendő óta, saját, külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel. Tudtunk számolni minden helyzettel, tudtunk kormányozni és tudtunk nehéz vereségek után talpra állani. Erőnket ösmerjük, nem becsüljük azt túl, de nem is kicsinyeljük: sokszor próbáltuk, mennyit bírunk.

Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár: felséges erőgyarapodása vagyunk Romániának. De mi, kétmillió nem dolgozó, improduktív, gyűlölködő, alattomos belső ellenség: borzalmas rákfenéje vagyunk Romániának.

Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek; inkább építők, mint rombolók; inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek.
De azzal a feltétellel, ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kultúránk, ősi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzésünk, gazdasági fejlődésünk szempontjából ezeresztendős múltunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk.

Kétmillió magyarra, mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek közt nemzeti autonómiánkat, melynek egy részét saját szabad elhatározásából ígéri nekünk Románia szentesített törvénye: a gyulafehérvári határozat, más részét megszerzi egyfelől akaratunk és erőnk, másfelől Románia józan belátása.

Amit ma a magunk számára kérünk, amiért holnap harcba szállunk és holnapután talán már szenvedünk is, de amit hitünk szerint végre is kivívunk, azt fogják kérni, azért fognak harcolni, szenvedni és azt fogják végül kivívni magunknak szász és román erdélyi nemzettestvéreink is.
Nyíltan és bátran kiáltom ki ezt a végső célunkat. Minden hátsó gondolat nélkül, őszintén. És hiszem, hogy ott lappang ez az akarás mindnyájunk lelkében, akik tisztán igyekszünk látni új helyzetünkben az új célt.

Mert mi, magyarok megsemmisülhetünk - bár ez nem valószínű -, és eltűnhetik Erdély földjéről a szász is, de élni fog akkor is Erdély, mert geográfiai egyéniség, gazdasági egyéniség, históriai szükségesség.
Nyíltan és bátran kiáltom a velünk megnagyobbodott Romániának: mi, magyar fajú, magyar hitű és magyar nyelvű polgárai Romániának nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokába bennünk Nagy Románia megbízható polgárságot fog nyerni.

Alkudni nem fogunk. Elég erőseknek érezzük magunkat, hogy nyíltan és őszintén beszéljünk, és a kijelentett alapon szilárdan megálljunk.

Kétmillió állampolgár biztos támogatása, avagy ellenséges indulata nem lehet közömbös egy sokkal erősebb, konszolidáltabb, gazdagabb államra nézve sem, mint Románia.

Valóságokat akartam láttatni; igazságokat akartam kiáltani.
Valóságokat és igazságokat, amik fájnak a gyávának, elnémítják az árulót, megrontják az ellenséget, megállítják az elnyomni akarót. Amik bátorságot adnak a csüggedőnek, világot gyújtanak a sötétben tévelygőknek, fegyvert adnak a védteleneknek.

Ezt akartam kiáltani és lehet, hogy kiáltó szó leszek a pusztában...
Mégis kiáltok ! Neked: Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros ezer esztendős magyarsága:
Ébredj két esztendős álmodból, szemedet nyisd ki; nézz széjjel és állj az új életben tusakodni akarók közé.
A rohanó idő füledbe harsogja: elég a passzivitásból. Ami eddig orvosság volt és védelem is talán, de minden esetre becsület volt, méreg az ezentúl és gyávaság.
Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára.

Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.
De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk: a mi árulónk.

Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán...

Kós Károly

Mit ér a magyar, ha szórvány? (2.)
Fantomvilág [ 2005-01-07 - 07:35:30 ]

Behajtunk Vajdahunyadra, a város előtt, az út szélén nagyobb csoportosulás, férfiak és nők vegyesen, először valami piacnak nézem, szekerek állnak oldalt, szorgoskodnak valamiben. Itt valamikor régen gödör volt, világosít föl Tibi, az üzem működése idején föltöltötték salakkal, hulladékkal, ami a gyárból kikerült. Ezek az emberek vasat keresnek, aminek kilójáért négyezer lejt adnak a telepen, az ügyesebbek, egy kis szerencsével, 20-25 kilót is kitermelnek naponta.

Egy piacnyi területen dolgoznak ősi technológiával, mélyen befúrnak a laza hulladékba, egy lenn tölti a vödröt, társai fönn átrostálják, s eresztik vissza az üres edényt. A laza salakfal időnként leomlik, ilyenkor vagy ki tudják gyorsan kaparni az alatta maradt embert, vagy ottfullad. Visszafelé, határozom el, lefényképezem, megnézzük közelebbről.

A szellemblokkokat leszámítva, Vajdahunyad rendezett román városnak tűnik, ha megfelelő irányból nézzük, aztán csak megfordulunk, és pusztuló üzemépületek, égbe meredő vasbeton vázak, kémények, szállítópályák maradványai szerteszét. Le lehetne forgatni itt a harmadik világháború azon jeleneteit, amelyekben maroknyi túlélő bolyong a betontörmelékké romlott emberi kultúra maradványain.

Vajdahunyad vára fenségesen szép, megálmodója, tervezője úgy rakta ide, a hegyek csipkéje közé, mint egy hatalmi jelképet, amely évezredeken át dicséri az alkotó ember nagyszerű képességeit. Körülötte, akármerre fordulunk, mindenütt ipari romhalmaz, mintha eleve úgy építették volna az ércszállító-zúzó-feldolgozó monstrumokat, hogy körbefogják, eltakarják, lenyeljék, jelentéktelenné tegyék az ősi várat. A modern ember a vasbeton ipari technológiával versenyre hívta a múlt dicsőségét. Egy nagy ország minden gazdasági ereje áramlott bele az ipari fejlesztésekbe. Talán még elő lehetne szedni azokat az olvasókönyveket, amelyek annak idején tudatosították már a legkisebbekben is, hogy a modern szocialista ember hatalma alá vonta a természetet. És özönlött ide a kenyér reményében a falusi lakosság, tömegek kaptak lakást, munkát, megélhetést, gondoskodó helyi vezetést, amely kellő türelemmel kezelte, szoktatta a civilizáció áldásaihoz a majdan öntudatra ébredő proletariátust. A kémények ontották a füstöt, a bányák a rossz minőségű ércet. A diktatúra fönntartotta a látszatot sokáig, hogy annál nagyobb legyen a szocializmus és a nagyipar összeomlása. De bekövetkezett. Forradalomnak és demokratikus változásnak nevezték eleinte, de nem éppen azt hozta, amit vártak a tömegek. Elengedte az eddig vezetett emberek kezét: demokrácia van, mindenki úgy boldogul, ahogy tud. Az országos léptékű közgazdasági ésszerűség félve, óvatosan nyúlt a nagy tömegeket foglalkoztató állami vállalatokhoz, a magasban zajló politikai játszmák jó néhányszor kártyáztak ezekkel a sorsokkal, ezekről a bázisokról indultak a bányászjárásnak nevezett éhséglázadások, amelyek eljutottak a fővárosba is – és szépen megerősítették a nómenklatúrából átmentett régi elvtársakat a hatalomban.

Vajdahunyad vára ötszáz év magasából lenéz erre a romhalmazra, és azon borong, hogy ebből ugyan túlélőként került ki, de nincs az az energia, nincs az a pénz, amely belátható időn belül helyreállítaná itt a tájat, a természeti környezetet, az emberhez méltó világot. Egy pozitív változásról mégis beszámolhatunk: a belélegezhető levegő sokkal tisztább lett az üzemek leállása óta.
Megnézzük még a fantomblokkokat. Egyiket lefényképezem kellő távolságból. Az alapítvány munkatársai mesélték, hogy az elmúlt évben egy hasonló kíváncsiskodó fényképezni kezdte az állapotokat, s belemerülve a téma nyújtotta felfedező izgalomba, megfeledkezett a szükséges óvatosságról, föltűnt a bennlakóknak, s alig tudták kimenteni két megtermett bennszülött baráti közrefogásából.

A látottak, tapasztaltak alapján erősen át kell formálnom a szegénységről alkotott fogalmaimat. Paraszti ősöktől származom, sokat is olvastam a témában, de ez a fajta kilátástalanság ismeretlen számomra. Székelyföld meg Moldva szegénysége ismerős. A föld, a természet közelében élő szegény találékonnyá válik a szükségben, gyógynövényből gyűjt patikát és főz teát, összegyűjti az erdő-mező ingyen adományait, állatot tart, kertet művel, alkalmas időben tartalékol. Ez a városi, ipari szegénység egyik napról a másikra él, nem tud gondolni a holnappal. Fűt, ha jön szenesvonat és sikerül lopni egy vedernyit, fagyoskodik, ha sűrűn járnak a rendőrök. A lakásban nincs egy olyan hely, ahol akár rövid időre élelmiszert lehetne tárolni. Bizonyára ennek az életformának is megvannak a tartalékai, praktikái, túlélési technikái – de túl sokan vannak ahhoz, hogy a lakótelepek szemétjéből, vaslopásból, koldulásból jusson mindenkinek. Az elemi higiénia feltételei nincsenek meg. A gyermekek alultápláltak, fejletlenek, betegesek. Európa, 2004, körülbelül három évvel a csatlakozás előtt.

Bemegyünk az egyik fantomblokkba, családlátogatás, az egyik gyermek szülei telefonáltak, hogy hétvégére hazahoznák a fiúcskát, pedig „meg lett mondva", hogy különféle okokból karácsonyig nincs hazautazás. Az alapítvány nagyon ügyel arra, hogy a meglévő szülő-gyermek kapcsolatok működjenek, bármikor bejöhetnek a szülők, ha látni akarják gyermeküket, de az ilyenféle helyekre a túl gyakori hazautazás nem minden esetben kívánatos. Nagyon gyakran koszosan, rongyosan, tetvesen és, bizony, nehezen kezelhetően térnek vissza. Ezt most tisztáznunk kell a szülőkkel. Dél felé közeledik az idő, Tibi vesz a boltban két pogácsát, egyiket rám tukmálja, oda nem szabad bemenni éhgyomorral, mert rosszul lesz az ember.

A blokkház a fantomok közül az előkelőbbekhez tartozik, vízcsap működik előtte, mondják, némelyikben úgy veszik a lakók élelmes vízárusoktól a vizet. Nyugodtan mehetünk, Tibit ismerik, s erős sajnálkozással kérdik: – Nem hoztak semmit? – A keresett anyuka éppen jön kifelé a házból, beszélünk vele a lépcsőn, nem kell megkeresnünk a lakást. A szemetet viszi ki, mindkét kezében vödör, a szemét folyadék- állagú, a tetején tejfölöspoharak, papírdarabok úsznak. Gyanítom, az egyik vödör a lakás illemhelye, a szemét álcázás a tetején. A folyosóig bemegyünk, be is kopoghatnánk valamelyik lakásba, itt szívesen látott vendégek az alapítvány dolgozói, de már a folyosón rosszul érzem magam, nem büdösség, tömény sz..szag terjeng.

Visszamenet megállunk az út szélén, illő távolságból lefényképezem a „bányaművelést", aztán gyorsan berakom a fényképezőgépet a kesztyűtartóba, ne legyen szem előtt – ez megvan. Ránk se bagózik senki, legalábbis úgy érezzük, hát közelebb merészkedünk, megnézzük a dolgozókat. De alig közelítjük meg a szorgoskodó embereket, máris mellettünk terem valaki, nem lehet észrevétlenül idejönni. Kétajtós szekrény méretű erős ember, igencsak jön felénk, s kérdi, mit akarunk. Ó, mi már megyünk is, csak kíváncsiskodtunk, és egyelőre lassan elindulunk az autó felé, mégse tűnjön menekülésnek a távozásunk, pedig az.

A baljóslatú munkavezető vagy főnök fél kézzel elbánna mindkettőnkkel, és ezzel nagyon is tisztában van. Gyorsítunk, már nem számít a látszat, higgyenek gyávának, ő nyomul utánunk. Én nem tetszem neki, de nagyon.

- Maga újságíró?! – közli és kérdezi egyszerre. – Tibi hadarja: - Déván dolgozunk, a Szent Ferenc Alapítványnál, biztos hallott már róla... – Maga újságíró! – szögezi nekem megint. – Én?! Tanár vagyok.

Érdekes, a magunkfajta szükséghelyzetben még hazudni se tud hihetően. Az igazat mondom, s föl sem merül, micsoda dicsőség volna laposra veretni magam a Magyar Szóért.

Közben elérjük az autót. Magyar a rendszám, ez megtorpantja új, ragaszkodó barátunkat, bár nem hiszem, hogy diplomáciai bonyodalmakkal számol. Belekapaszkodik az ajtóba, beindítom a motort, de ebből nem lesz elindulás...

Egyoldalú párbeszéd zajlik, egyre hajtogatja, hogy újságíró vagyok, én ártatlanul tagadom a valót. Végre elindulunk. A tükörből látom, telefonál. Jelenti fölfelé a rendkívüli eseményt. Most már csak abban reménykedem, hogy a „maffiózók" nem olvassák a Magyar Szót.

Mit ér a magyar, ha szórvány?
1. Szórvány, szegénység, Szent Ferenc [ 2005-01-05 - 11:21:51 ]

A dévai ferences kolostor temploma

Kinn az ablak alatt vagy száz gyerek zsivajog a sötétben. Október vége, este fél nyolc, már vastag sötét üli az utcát. Megvacsoráztak az ebédlőben, most rohangálnak, üvöltöznek, bandáznak, zsinatolnak egy kicsit takarodó előtt. Nagyobb részben magyar nyelvű a hangzavar, néha-néha román szó vegyül közé.

Az ősi dévai ferences kolostort körbefogta blokkokkal a szocialista lakáspolitika, most ellenkező irányba fordult a folyamat: az életre támadt kolostor hódítja vissza, vásárolja föl a környező épületeket. Az ebédlő „álimentára"-stílusban épült vegyesbolt volt, üvegfallal az utca felé, konyhává-ebédlővé alakult, a szomszédos, négyemeletes blokk pedig – egyetlen lakás kivételével – már a „miénk". Minden lakásban egy-egy szociális nagycsalád lakik, nevelőszülők és nyolc-tíz gyermek.

A vendégház egyik szobáját kaptam, az előző éjszakát a reformátusok vendégházában töltöttem a Blaga utcában, teljesen egyedül a hatalmas, háromszintes épületben, szállodai körülmények között. Estére a Vama Veche együttes száll meg ott, inkább átjöttem ide. Hatalmas bőrfotelben ülök, bizonyára adomány, széles franciaágy tartozik a berendezéshez, kispolgári tükrös tálalószekrény, fémvázas székek az asztal körül, a falon művészfotók a havasokról, a szekrény tetején vicces vekkeróra, mellette töviskoszorú. Vegyes és otthonos a berendezés.

Reggel az ebédlő előtt várt Róbert, az iskolaigazgató, Tibor, a pszichológus, meg Zsombor, a gyakorlatát itt végző kispap. Csaba atya, sajnos, nem érkezett vissza, ők gondoskodnak tehát a kalauzolásomról. Reggelihez invitálnak, ott megbeszélhetjük, hogyan is alakuljon a napom.

Nem szeretem játszani az újságírót, de a szemükben az vagyok, s az első napon szinte elő sem veszem a fényképezőgépet, se a jegyzetfüzetet, csak azt kérdezem, ami tényleg érdekel, szeretnék két napig úgy jelen lenni, mintha itt dolgoznék, oldódjon a görcs, szülessen köztünk valami emberi viszony, akkor talán megérzem, megtalálom az egésznek a lelkét, s meg tudom írni. Nincs terv és nincs koncepció. Illetve volt: azzal jöttem ide, hogy a szórványt tanulmányozom, szerveztek nekem találkozót az RMDSZ-szel, a csángókkal (ezt nem szabad mondani, a dévaiak nem csángók, hanem székelyek, de mindenki így beszél róluk, lelkemre kötve, nehogy szembe csángónak nevezzem őket), helytörténésszel, de semmi nem lett belőle, ittragadtam a Szent Ferenc Alapítványnál.

Tibor és Zsombor Vulkánba mennek ma délelőtt, egy nyomornegyedbe visznek ruhaneműt. Velük tartok, megnézem, honnan kerülnek ide a gyermekek. Hordjuk, pakoljuk a fekete zsákokba csomagolt segítséget, dugig megtömjük az öreg Volkswagen kisbuszt. Az egyik hátsó kerék ereszt, azt is lecseréljük, a tervezetthez képest fél órával később indulunk. Az út felénél nagy tülköléssel megelőz bennünket egy Dacia, a vezető kézzel-lábbal magyaráz. Megállunk, a segítőkész román úgy látta autójából, hogy frissen kicserélt kerekünk olyan bolygómozgást végez menet közben, mintha ki akarna esni. Zsombor gurul néhány métert, nézzük, tényleg beleszédül az ember, amit az a kerék művel, de a csavarok feszesen tartják, így is késésben vagyunk, szép lassan haladunk tovább, majd az első gumisnál megnézetjük.

Begurulunk a vulkáni kolóniára. Kis családi házak a teljes lepusztultság állapotában. A szemét és a kosz ellep mindent. Ismerik az itteniek a kisbuszt, mert ahogy megállunk rögtön tömeg verődik körénk. Öt perc alatt elhordják az összes csomagot, a többség magyarul beszél.

- Miért nem kenyeret hoztak?!
- A fiataloknak ne adjanak, azok tudnak b..-ni! (értsd: rendelkeznek rendszeres jövedelemmel)
- Magyarul beszélj, te, ezekkel úgy kell, mert nem kapsz semmit!

A kolónián vagyunk, ilyen munkáslakásokat építettek, még a blokktechnológia elterjedése előtt, a nagyüzemek a dolgozóiknak. Negyed-telkeken szoba- konyha, jelképes nagyságú udvarral, kerttel. Keskeny, szűk utcák, és szó szerint a saját szemetében, szemetével él a közösség. Apró gyermek végzi a szükségét teljes természetességgel az utcán, félig leégett háztető kifoltozva nájlonfóliával, kutyák, szennyvízállagú pocsolyák. Egy fiatalember nem vesz részt a tülekedésben, ha jut, jut, ha nem, nem. Szóba elegyedünk, ő itt a telepen a kivétel. Élnek a szociális segélyből, neki szakmája van, csak nem tud elhelyezkedni vele, ezért vasat gyűjt. A fémosztályozó elhagyott salak- és meddődombjait fúrják naphosszat, négyezer lejt kapnak az átvevőnél a vas kilójáért. Azt mondja, nyolcvan-százezer is megvan egy nap. Két gyermeke iskolába jár, természetesen románba, a településen nincs magyar iskola. Le is fényképezem őket.

Betérünk az egyik házhoz. Társaim dicsérik a rendet és a tisztaságot, én csak a mérhetetlen szegénységet látom. A szobában két fekvőhely, egy televízió meg egy falióra a berendezés. Ezen kívül látok még egy szögletesre faragott követ, amelyből drót vezet a konnektorba. Addig nézem, amíg rájövök, a kődarab belsejében valamilyen elektromos eszközből kiszedett fűtőszál van elhelyezve, az átmelegíti, és kandallószerűen sugároz egy kevés meleget. A fiatalasszony huszonkilenc éves, és hat gyermeke van. A legnagyobb került az alapítvány munkatársainak figyelmébe, tizenegy éves, és teljesen süket. Valószínű, nem volt mindig az, tisztán, hibátlanul ejti a hangokat, románul és magyarul egyformán jól olvas szájról. Nemrég elvitték orvosi bizottság elé, ahol megállapították, szellemi fejlettsége körülbelül a négyesztendős kornak felel meg. Egy idejében beszerzett hallókészülékkel semmi lemaradása nem lenne. Öt testvére sorban ül az ágyon, az ötéves kisöccse még nem beszél, kérdezgetjük az életkorukat, mind kisebb, fejletlenebb, mint kellene. Az asszony is beteg, volt orvosnál, az felírt neki gyógyszereket, a patikába is elment, ahol közölték, hogy ötszázezer az orvosság, inkább nem váltotta ki. A ház havi bérlete ennyi, azt pedig rendesen fizeti. A férje eljár vasat lopni, így mondják, a vasút közelében lehet még találni nagyobb mennyiségben, de a rendőrök őrzik a vasutat, sokat járőröznek arra, akit elkapnak, azt feljelentik a vasúti pálya rongálásáért, és a bíróság általában három-hat hónapot szab ki rájuk. Iskolába a kolóniából nem nagyon járnak a gyermekek, nincs ruhájuk, cipőjük. Télen sokat fáznak, a vasúti vagonokra fölugrálnak a férfiak, nagyobb gyermekek, ledobálnak szenet, összegyűjtik, s azzal fűtenek.

Visszatérőben Petrozsényben megnézzük az építkezést. A katolikus egyház visszakapott itt egy iskolát. A szocializmus évtizedeiben iskolaként funkcionált, használták, rongálták, koptatták, s most, hogy romhalmazzá vált, a kárpótlás keretében visszaadták eredeti tulajdonosának. Újat építeni talán olcsóbb volna. Az épület körbeásva, szigetelni kell, meg a bejövő vezetékeket, csöveket cserélni; pallón egyensúlyozunk be az épületbe. Az ablakokat már mind kicserélték, az egykori osztálytermekben még ott a falra szerelt tábla. Egyelőre csak a földszint és az első emelet újul meg, iskola lesz 1-4. osztály számára, és beköltözik 4-5 szociális nagycsalád. Mesterségesen létrejön egy magyar közösség. Székelyföldi építőbrigád végzi a munkálatokat, dél körül értünk ide, éppen ebédelnek az egyik helyiségben.

Ezt a folyamatos növekedési képességet csodálom leginkább a Szent Ferenc Alapítványban. Szovátán és itt építkezés folyik, következő tanévtől mindkét helyre kellenek tanítók, karbantartók, alkalmazottak, konyha, bért kell fizetni az embereknek, villanyszámlát meg fűtést, irdatlan összegek ezek, akármennyire puritán a szellem.

Egy gumijavítónál még kicseréltetjük a kereket, addig mi beülünk a presszóba egy kávéra. Hét-nyolcesztendős kislány áll a pult mögött, fölveszi nagyon komolyan a rendelést, s megkérdezi, hogy „eszpresszót" vagy „neszt" kérünk, mert utóbbit ő maga is el tudja készíteni. Ragaszkodunk az eszpresszóhoz, ezért hívja édesanyját, aki hozzányúlhat a masinához, ő nem. A pénzt azért ő veszi el, s számolja elém a visszajárót. Akaratlanul is a telepen látott gyermekekkel hasonlítom össze: milyen életre szocializálódik az, aki egyenrangú öntudattal meg tud szólítani egy felnőttet, s milyen életre az, aki odabújhat a kutyához, ha nagyon fázik a fűtetlen lakásban...

Tények

A Szent Ferenc Alapítvány hamar kinőtte Dévát. Itt is fejlődik, a régi ipartelepen megvettek egy elhagyott üzemépületet, fölújították, ettől a tanévtől itt működik a felső tagozat, s berendeztek egy asztalos tanműhelyt a legmodernebb gépekkel. Aki ezt a szakmát választja, annak nem kell a városi iskolába eljárnia, helyben szakmát szerezhet. Ottjártunkkor még a szakma alapjaival, eszközeivel, fogásaival ismerkednek a fiúk, de nagyon célszerűen, faragott karnisokat és ágyakat állítanak elő, amelyeket jól fel lehet használni a lakásokban, intézményekben.
Szászvárosban alakult az első „leányvállalat", ott öt család és alsó tagozatos iskola működik, a felsősök átjönnek Dévára. Ezen kívül működik még kisebb létszámmal intézmény Nagyszalontán és Gyergyószárhegyen. Építkezés folyik Szovátán és Petrozsényben, a következő tanévtől ott is elindulnak az iskolák.

A legújabb vállalkozás: Mintián (Marosnémeti) megvásárolt az alapítvány egy volt tyúkfarm, csirkegyár hatalmas üzemcsarnokaiból hatot. Egyben asztalosműhely alakul, hogy a végzős asztalosoknak legyen helyben munkahelyük, a másikban tehenészetet rendeztek be. Van 12 tehén, 3 boci. Kiss Balázs családja (Gyergyóremetéről érkeztek) intézi autonóm módon ezt az iparágat. Előbb a gyermekei voltak itt, most szinte önállóan gazdálkodik, rá van bízva ötmillió lej, meg elad vasat, és az utolsó baniig elszámol. Nem csak a gyerekekkel, hanem a családdal is tartotta Csaba testvér a kapcsolatot, segítette őket, ahogy lehetett. Mostanra ért be, hogy sikerült megvásárolni ezt a pajtát, és szeretnének szervezett formát adni a gazdálkodásuknak.

Hogy a gyerekek mellett a családokat is szintrehozzák. Hogy a gyermekek családban legyenek, onnan járjanak iskolába. Vannak, működnek az országban rehabilitációs központok, ahová például el lehet vinni egy alkoholista szülőt, naponta háromszor gyógyszert kapnak, de az életük nem jön ettől rendbe. Ők azt a szerepét szeretnék visszaadni a családnak, az apának és anyának, ami megilleti.

(folytatjuk)

Krebsz János, RMSZ

Kasza József: „Cél: egy új nemzetpolitikai stratégia kialakítása"
[ 2005-01-06 - 21:40:52 ]

A Szabadkai Kezdeményezés nevet viselő, kora délután kezdődött tanácskozás történelmi jelentőségű: a határon túli Máért-tagok egy szervezetbe kívánnak tömörülni, hogy nemzetstratégiai kérdésekben, köztük a kettős állampolgáság ügyében együttesen lépjenek fel. Az alábbi összeállítást a Duna TV kiküldött tudósítói készítették.

Jankó Anita: - Valóban történelmi jelentőségű ez a mai talnácskozás, hiszen ilyen összetételben, ilyen témákról határon túli magyar politikusok eddig még nem tanácskoztak. A találkozón, amely négy órától zárt ajtó mögött zajlik, most éppen szünetet tartanak, magyar politikusok nem vesznek részt. Kasza József úrtól, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökétől kérdezem: elnök úr, Önök hallottak ma Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek a nemzeti vízummal kapcsolatos bejelentéséről? Mi az Ön véleménye erről?

- Hát először is elnézést kérek, a mai tanácskozáson magyar politikusok vesznek részt, de határon kívül rekedt magyar politikusok. Különben nagy vonalakban hallottuk Gyurcsány miniszterelnök előterjesztését, és az esetben, hogyha nem időnyerés a célja az előterjesztésnek, alapot szolgálhat a további tárgyalásokhoz, hogy közösen találjuk meg a kivezető utat az adott helyzetből, amelyet a népszavazás tulajdonképpen nem átgondolt megszervezése okozott.

- Pontosan mi a mai tanácskozás célja, vagyis hogyan fogják megfogalmazni a nemzetstratégia három alappillérét?

- Lényegében ez a kiútkeresés a célja a mai tanácskozásnak, a nemzetstratégia hosszú távú körvonalazása. Természetesen a szülőföldön maradás az alappillére, az első és legfontosabb tétele a megfogalmazásunknak vagy tanácskozásunk vezérelve, ugyanis, mint ahogy a tanácskozáson elhangzott, hogy ha elköltöznek a szülőföldről, akkor nem tudom, hogy kinek vívjuk ki az autonómiát, vagy kinek vívjuk ki a kettős állampolgárságot. Tehát ez a három kérdés egybetartozik, összefonódik, és közös megvalósítását kell megcéloznunk nekünk is, határon kint rekedteknek és a magyarországi politikai elitnek is.

- Milyen javaslatokkal érkeztek a képviselők?

- Mondhatom, talán, nem akarok belebocsátkozni részletekbe az elhangzottaknak, mert közös nyilatkozat fog születni, hogy nagyon összecsengő javaslatokkal, érvekkel, észérvékkel rukkoltak ki, és nagy örömömre szolgál, hogy mindannyian jelen vagyunk, komolyan folyik a tanácskozás, és hogy mellettünk a nyugati régió, Észak-Amerika, Dél-Amerika, tehát nemcsak a Kárpát-medencei magyarság képviselteti magát, hanem attól szélesebben folyik a tanácskozás.

- Kasza József, nagyon szépen köszönjük.

- Kérem.

Arról, hogy a határon túli magyarok milyen elvárásokkal érkeztek ide Szabadkára Kabók Erika készített összefoglalót.

Takács Csaba, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség ügyvezető elnöke:
- Ez az első olyan tanácskozás, amely a magyarországi népszavazás eredményének ismeretében ül össze, és úgy gondolom, hogy időszerű megvitatni azokat a kérdéseket, amelyek a továbblépés lehetőségeire is valószínű, hogy javaslatokat vagy megoldásokat fognak kidolgozni.

A Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség elnöke, Tomka György így nyilatkozott:
- Mivel a magyarságot, már a kisebbségi magyarságot is megosztották, ugye a jókra és a rosszakra, mi a jók közé tartozunk, én ezt természetesen idézőjelbe tenném, próbálkozunk azon, hogy a szlovákiai magyarok és a szlovéniai magyarok, mivel könnyebb helyzetbe jutottunk, használjuk ezt a helyzetünket fel, és a jövőben segítsünk azokon, akik hát sajnos odajutottak, mint itt a vajdasági magyarok vagy a kárpátaljai magyarok.

- Egy olyan kérdés, mint a kettős állampolgárság, az nem kizárólag a Kárpát-medencének a problémája. Én Latin-Amerika nevében veszek részt megfigyelőként ezen a tanácskozáson. Több tízezer magyar él ott is, akiknek ugyanolyan fontos az állampolgárság kérdése, és ezen a szinten ugyanúgy érintette őket – nyilatkozta a Duna TV-nek végezetül a Latin-Amerikai magyarok képviselője.