Gondola főoldal | beállítások | regisztráció | keresés | GYIK | fórum főoldal | moderáció
  előző téma   következő téma
»  gondola Fórum   » Közélet   » Kárpát-medencei panoráma (19. oldal)

 
A téma oldalai: 1  2  3  4  5  6  7  8  9  10  11  12  13  14  15  16  17  18  19  20 
 
Fórumunkon a regisztráció szünetel
Téma: Kárpát-medencei panoráma
bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 28. 08:26 | Sorszám: 29
Ki vétett? Mi ellen?
írta Csapó Endre
a HUNSOR Ausztráliai tudósítója, a Magyar Élet főszerkesztője
2004. december 14., Magyar Élet, HUNSOR.nu


Eredménytelen lett a kettôs állampolgárságról és a kórházprivatizációról szóló népszavazás is.

A választásra jogosultak 37,46%-a járult december 5-én az urnákhoz, vagyis 3 004 227 állampolgár adta le szavazatát. Az Országos Választási Bizottság közlése szerint: a kettôs állampolgárságra 51,5% (1 521 143) IGEN szavazat, 48,5% (1 428 736) NEM szavazat érkezett. A szavazatok 2,02%-a (60 555) érvénytelen lett. A kórházprivatizáció leállítására 65% (1 922 765 ) IGEN szavazat, 35 % (1 034 578) NEM szavazat érkezett. A szavazatok 1,77%-a (53 100) érvénytelen volt.

A kettôs állampolgárság érdekében tett szavazás eredménytelensége két lényeges következményt hozott létre: 1. A határon túliak súlyos lelki megrázkódtatását. 2. A nemzetellenes hazai baloldal és a határon túli magyarellenes irányzat gyôzelmét.

Néhány idézettel érzékeljük a határon túliak lelki megrázkódtatását:

"Elvégeztetett. Advent második vasárnapján, az Úr 2004. esztendejében Magyarország megszűnt anyaországnak lenni. S szinte magyarnak is. A magyarországi magyar nemzetiségű kisebbség a nemzetegyesítési népszavazáson vereséget szenvedett és végleg kisebbségben maradt. Azon a vasárnapon az istenadta olyan döntést hozott, hogy nem kíván velünk együvé tartozó lenni, egységes nemzetté válni, marad magának, olyannak, amilyenné az ezért felelôsök tették. A szocialista nemzetköziség (amivé válik holnapra a világ) felkent papjai, a maguk is arcuk- és hitükvesztett janicsárok, akik alig várják, hogy eltűnhessenek az erôszakosan globalizáló világ nagy, sötét bendôjében." (Magyar Szó, Délvidék, Orbán Ferenc.)

"Én mától csak és kizárólag székely vagyok. Ezennel felbontottnak tekintem az 1100 évvel ezelôtt megkötött vérszerzôdést. Még egy mostoha anyaországra nincs szükségem!" (Internet levél).

"Ez a nap a magyarság szégyennapja volt! A történelemben bizonyára második Trianonként lesz emlegetve, s ez a Trianon sokkal fájdalmasabb lesz minden igaz magyar számára, s fôleg a határon túli magyarok számára, mint az 1920-as, mert akkor idegen hatalmak ítélkeztek felettünk; most meg a saját véreink. Ilyen gyalázatos dolgot a saját nemzetével, csak is a magyar művelhet!" (Internet)

"A mai napon a magyar nemzet kést döfött a saját hátába." (Internet)

"Megdöbbentette a népszavazás végeredménye Szilvási Zoltánt, Nagydobrony (Kárpátalja) polgármesterét is.

Sajnos, várható volt, hogy nem kellünk az anyaországnak, s úgy néz ki, hogy minket kirekesztenek a nemzettestbôl. S kétséges, hogyan is fogjuk majd átlépni az ukránmagyar határt a schengeni vízum 2007-es bevezetése után."

Erdélybôl: "Legyôztek engem, a szelíden kopogtató határon túlit, és a gondjaimra bízott gyermekeket, akiket azért nevelek, oktatok összekoldult pénzbôl, hogy szomszédaikkal békében élô jó magyar emberek legyenek itthon Erdélyben. Legyôzték azt a kislányt, akit a napokban fogadtam be, 16 évesen és most tanul kanállal enni, mert ahogy ô mondja, még soha nem evett levest. Legyôzték azt a moldvai csángó falut, melyrôl a román tanárnô azt mondta cinikusan, hogy huszonnégy éve alatt, mióta ô ott tanít egyetlen gyerek sem ment kilencedik osztályba, mert buták azok az emberek. Valóban az egyszerű nép között járva, azt látom, hogy a kisebbségi sors, a sanyarú élet bennünket határon túli embereket elnyomorított, nagyon sokan isznak, és más súlyos bűnök áldozataivá válnak, mert jaj a legyôzötteknek. És most megértük, hogy a dicsôségesen uralkodó magyar kormány is legyôzött bennünket. (Böjte Csaba szerzetes, aki árvaházat létesített)

"Székelyföldön egyre több elkeseredett megnyilvánulásnak lehetünk tanúi. A gyergyószentmiklósi Szent Miklós napi körmeneten például hiányoztak a magyar lobogók, a templomban fekete szalagot tűztek a címeres magyar zászlóra, és elôször történt meg 1990 után ünnepi szentmisén, hogy nem hangzott el a magyar Himnusz."

Részlet a Gondola elemzésébôl:

Sajnos a határon túli magyarok megint rosszul jártak. Nékik nem kínál semmit sem a jövô. Ami a legrosszabb: nem lepôdhetünk meg, ha ezek után mérhetôen gyorsul majd az asszimiláció, sokkal többen fogják elhagyni magyarságukat, és állnak be románnak, szerbnek, szlováknak, ukránnak, mint eddig. Egy idézet, november 18-áról:

Feleljünk csak a fenti kérdésekre:

1. Mit nyerhetünk ezzel a szavazással? Semmit.

2. Mit veszíthetünk ezzel a szavazással? Mindent.

3. Ki hozta ránk ezt a mostani tébolyt? Na ki?

Mutassanak még egy népet a Földön, amelyik ennyi energiát fordít önmaga szétverésére."

Vannak furcsa lehetôségek a magyarság megrontására. A legsérülékenyebb része a nemzetnek, a lelke, egyúttal ez adja a legtöbb lehetôséget arra, ha ellenségei bele akarják hajszolni a magyarokat egy eleve vesztes cselekvésbe.

A mi hazafiságunkban túlteng az érzelem, nagyobb baj az, hogy a veszélyre figyelmeztetô hangok nem mérsékletet váltanak ki, hanem indulatot, türelmetlenséget azok iránt, akik mérlegelni ajánlják a kockázatot. Az 1948/49-es forradalom és szabadságharc alaposabb tanulmányozása bôven szolgálhatna tanulságul, de mégsem szolgálhat, mert március 15-e nemzeti ünnep lett, és abban kizárólag a hazafiasságtöltet érvényesülhet.

Széchenyi igazát ugyan elismerjük, de Kossuth és Petôfi lett a nemzeti érzelmek istene. Annyira, hogy még most is félve írom le ezt a véleményemet, pedig könyvet lehetne megtölteni olyan esetek feldolgozásával, amelyekben a hatalom urai mesterségesen gerjesztettek fel egyébként mindig jogos magyar helytállási indulatokat, azzal a nagyon is reálisan kiszámított szándékkal, hogy a mindig esélytelen küzdelembe belelendülô magyar azt követôen leverhetôbb, kifoszthatóbb, engedelmeségre kényszeríthetôbb legyen.

Ebbe a gyűjteménybe beleillene a gerjesztett összeesküvések története ha valaki megírná , ami a Habsburg-idôktôl kezdve elôtárná a bolsevista korszak magas tökélyre vitt gerjesztéseit, amelyek pereiben ártalmatlanná tették, kivégezték a nemzet legjobbjait, és lehetetlenné tettek minden valódi összefogást.

1956 forradalma történetének is megvan a provokációs vetülete, amiben például Amerika szerepét még nem tisztázta a magyar történetírás, és az a körülmény, hogy a magyar nemzet egységesen felkelt és leveretett (Amerika szerepének vizsgálata e téren is elmulasztott feladat), további bôséges alkalmat adott arra, hogy kivégezzék a nemzet színejavát, és tehetetlenné tegyék a nemzet lázadni kész rétegét. Újra fellángoltak az összeseküvési perek 56 után, végülis ezekkel alapozták meg a tartós közfélelmet a közösségben, és konzerválták a rendszert elfogadó közönyt.

"Egy olyan népben, melynek nem szabad igazán kimondani, amit gondol, csakhamar szokássá válik, hogy ne is gondolkozzék" (Keresztury József).

Követhetô ez a lelki folyamat a Trianon-tudatban. Horthy uralma idején a magyar kormányok reálisan mérték fel a revízió esélyeit, külpolitikájukat az etnikai alapon visszaszerezhetô területekre szabott követelésre korlátozták, de ez otthon titok volt, mert a nemzet kollektív ítéletében a "Mindent vissza!" hangulat ellenében megnyilatkozó belpolitikába belebukott volna bármelyik akkori kormány.

45 után pedig Trianon és annak ma is rontó következményei nagyrészt kiestek a magyar kollektív tudatból, és annak visszatérését folyamatosan gátolja a nemzetellenes bolsevista szemlélet kényelmes túlélése a mai globalizmus nemzetellenes közegében.

Az emigráció általánosságban nem számol ezzel a gondolkozásból kibelezettséggel, és elítélôen szól az otthoni nép közönyérôl, azt hibáztatva, nem pedig a rákényszerített körülményeket. Innét számosan megfogalmazzák, hogy kellene csak egy elszánt vezetô, és akkor a magyar nép elsöpörné az ármányt. Ennél bonyolultabb a dolog.

"Az emberiség legveszedelmesebbjei valószínűleg azok, akiket valamilyen belsô miszticizmus irányít, akik a Gondviselés kezében érzik magukat és rossz ítélôképességük van" olvassuk Szalay Gyula filozófiai tanulmánykötetében (Piros vér hull ôszi sárba, Florida, 1989.) De nem is az elhivatottsággal van baj, hanem a ítélôképességgel. Valaki lépett, és mert ez a lépés a magyar lélek neuralgikus kérdésében történt, magával rántotta azokat is, akik bár egyet értettek a szándékkal, de más úton látták eljuthatni a megvalósuláshoz. Ebben a nagyon égetô kérdésben fellángolt a nemzeti érzés, egyszerűnek tűnt a feladat, népszavazással kötelezni a törvényhozás házát a kettôs állampolgárság megvalósítására a határon túli magyarság részére. A dolog roppant egyszerű, a nép akarata ledönti a kínai falat is.

Gyulay Endre csanádi megyéspüspök rámutatott: "A népszavazás Trianonra adott válasz lehetett volna, ehelyett terrorisztikus riogatás, méltatlan pártcsatározások témája lett. Érvényesült az elmúlt negyven év nyárspolgársága, világpolgársága. Szomorú, hogy mindemellett a polgárok nem kívántak élni szavazati jogukkal."

Három tényezôre mutatott rá Gyulay püspök:
1. Trianon már nem fáj az országon belüli népnek, csak alig húsz százalékának.
2. A hatalom terrort alkalmazott.
3. A demokrácia eszközei alkalmatlanok a hatalommal szemben.

Mindhárom tényezô elôre látható és mérlegelhetô lett volna egy elvégzett hatástanulmányban. További tényezô lett volna, ha megfelelô elôkészítést kap a választó, és ha nem érzelmi alapra helyezték volna a kérdést.

Ami az elôkészítést illeti, a hatalom propagandagépezetével szemben a rövid távú verseny esélytelen. Az érzelmi alapot pedig elsöpörte a hatalom riogatása az anyagi terhekkel, ami ugyancsak esélytelen védekezésre kényszerítette a nemzeti törekvést felvállaló pártokat. Erôpróba lett a népszavazás a hatalom pártjai és az ellenzék pártjai között aránytalan esélyekkel.

Elemzôk rámutattak arra, hogy a hatályos magyar jogszabályok lényegében védtelenül hagyják az alulról jövô népszavazási kezdeményezéseket, mivel a választások tisztaságát védô jogi fórumok, a választási bizottságok és bíróságok sem tudták megvédeni a népszavazást az állami szervek nyilvánvalóan manipulatív beavatkozásától.

A választási eljárási szabályok visszássága az is, hogy egy 2003. augusztusában elindult népszavazási kezdeményezés esetében miután minden jogorvoslati fórumot megjárattak vele, csupán alig több mint egy hónap jutott a kampányra a népszavazás 2004. október 28-i kiírását követôen. Ilyen rövid idô alatt a társadalom optimális mértékben még akkor sem ismerhette volna a kérdéssel kapcsolatos álláspontokat, ha a kampány fair módon zajlott volna. Emlékeztetôül: a 2003. április 12-én megtartott EU csatlakozási népszavazást 2002. december végén minden jogorvoslati lehetôséget kizáró módon alkotmánymódosítással "írták ki", tehát akkor a többségében egyszólamú kampányra csaknem öt hónap és az egyik válasz (IGEN) melletti érvelésre több milliárd forint közpénz állt rendelkezésre.

Nálunk a kormányhatalom sajnálom, bármelyik eddigi kormányhatalom is kilóg a sorból, ami a rábízott ország érdekeinek kellô érvényesítését illeti. Erre céloz Tunyogi Csapó Gábor, egészen érthetôen: "El tudjuk-e képzelni, mi történnék azzal a szlovák, román, szerb vagy horvát kormánnyal, amely meg akarná tagadni a nemzet államhatárokon kívül élô tagjaitól az állampolgárságot? Magam élénken el tudom képzelni, hogy egy ilyen kormány tagjait a választópolgárok nyílt színen felkoncolnák."

Ebben a képes beszédben kifejezôdik a magyarországi politika természetének az ország környezetétôl eltérô volta, ami éppen környezete miatt feltűnôen érthetetlen és helytelen, hiszen a környezet a magyar nemzetet pusztítja oly régóta és olyan egyértelműen, hogy az iránt közönnyel viseltetni olyan téboly, amire távolabb sincsen példa. Egyenesen felbátorítja bármire mindazokat, akiknek érdekében áll a magyarok kiszorítása.

Visszatérünk tehát oda, hogy 15 év eddigi kormányai rovására írandó, hogy egy erre a feladatra alkalmatlan és felkészületlen társadalmi szervezetre maradt végülis beindítani a kudarctól vemhes folyamatot. Az is igaz, hogy minden más szervezet felett a Magyarok Világszövetsége lehet, legalábbis elvileg a szervezôje ilyen akciónak, ha sok száz egyéb szervezettel együtt felkelti a társadalom érdeklôdését, de hol van már akárcsak az a Világszövetség, amely a kettôs állampolgárság kérdését fölvetette és magáévá tette tizenkét évvel ezelôtt, amely ennyi idô alatt gyűjthetett volna elég erôt ehhez a feladathoz. A mai Világszövetségnek már csak abban lehetett reménye, hogy egyetlen nagyszerű cselekedet sikerével súlytalansága alá szilárd talapzatot kap a hálás nemzettôl. Nagy nemzeti cselekedet lett volna.

A kezdeményezôk bizonyára úgy is ítélték meg a helyzetet, hogy elég kibontani a harci lobogót és megfújni a kürtöt. Valóban hôsies küzdelemmel igyekeztek tettre késztetni az ország választó polgárait, csatlakoztak hozzá a jobboldali politikai pártok és mozgalmak, akkor is ha látták a küzdelem reménytelenségét, végülis kiderült, hogy a magyar társadalom nincs olyan állapotban, hogy egybe ötvözze a 86 éve szétszakított nemzetet.

Ez a vállalkozás következményekkel járt. A határon túliak lelki sebesülésérôl szóltunk, a másik súlyos következmény a nemzetellenes bolsevista szemlélet és követôinek diadala. Errôl még sokat fogunk hallani.

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 22:42 | Sorszám: 28
*

Szőlössy Tibor:
Kárpátaljai Miatyánk (Técső)

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, bocsáss meg nékünk, mert kételkedtünk.

Nem abban, hogy vagy-e egyáltalán, hanem azért, hogy oly messzire kerülvén egymástól ki mertük mondani, meg mertük kérdezni egymástól és magunktól: Atyánk, miért hagytál el minket?

Miért csuktad össze pilláidat ránk letekintvén, megfosztva minket hitet éltető szemeid fényétől és melegétől? Bocsásd meg, mert mi hagytunk el Téged. Te ezt tudod, de lelki megnyugtatásunkért, gyónásként hadd mondjuk:

Atyánk, a sátán kerített hatalmába minket, elrabolta mindenünket, egyik kezünkben kenyeret tartottunk, a másikkal fedelet magunk és szeretteink fölé - ennyit hagyott meg nekünk. Gyarló emberként féltünk imára kulcsolni kezeinket, mert elejtvén valamelyiket - megsemmisülünk.

Szenteltessék meg a Te neved, mert reménytelenségbe tiport évtizedeinkben neveddel tettük elviselhetővé testi-lelki fájdalmainkat, vágyva-remélve országod eljöttét.

Ne vádolj minket türelmetlenséggel, de legyen meg a Te akaratod már ma, amint a mennyekben, úgy a Földön is.

A mindenség végtelenjében földi létünk pillanatnyi: add meg hát Atyánk, hogy élni akarásunkat a Te akaratod tegye elviselhetővé.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma és holnap is. Add, hogy búzánkat anyaföldünkbe vethessük, kenyerünket anyanyelvünkön nevezhessük.

Adj biztató kitartást, hogy ne süllyedjünk a napi küzdelmek kilátástalanságába, hogy feléd fordíthassuk kérges tenyerünket és érdes lelkünket, hogy legyen bátorságunk és időnk Téged kérni: bocsásd meg vétkeinket, taníts meg újra, hogy őszintén valljuk és tegyük: mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.

Mi, akik végigszenvedtük a poklok éveit, hova vétkek kényszerítettek vétkezni, kérünk: adj erőt és időt megbocsátani embereknek, nemzeteknek, évtizedeknek.

És ne vígy minket a kísértésbe, hogy elégedettek legyünk magunkkal, ne engedd, hogy sanyargatóink szenvedéseit látva-hallva, a bosszú bódulatába zárkózva kárörvendjünk.

Szabadíts meg a gonosztól, mely itt van közöttünk felöltvén az anyagiasság és önimádat csábító palástját.

Bízva és reménykedve fordulunk most és mindig Hozzád: tarts meg szülőföldünkön, emelj fel magadhoz, add meg Atyánk, hogy kegyességed tanúi és részesei legyünk, mert Tiéd az Ország, a Hatalom és a Dicsőség most és mindörökké.

Ámen.

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 21:34 | Sorszám: 27
*

Tisztelt Honfitársaim!

Karácsony másnapján a GONDOLA fórumán egy új szemlét nyitottam KÁRPÁT-MEDENCEI PANORÁMA cimmel.

Számítok támogató figyelmükre, írásaikra és javaslataikra. Segítsenek gyűjteni és továbbadni nemzeti értékeinket és gondolatainkat!

Egyeztettem a moderátorral e speciális topik fokozott védelméről. Kérem hogy a mai, valós magyar "körkép" építésén,(ne a lerombolásán!) munkálkodjunk.

Ezt az ajánlót juttassuk el a magyar közösségek honlapjaira és fórumaira.
http://forum.gondola.hu/cgi-bin/ultimatebb.cgi?ubb=get_topic&f=2&t=005749

Keressünk ERDŐVIDÉK honlapjához hasonló értékeket az interneten! http://www.erdovidek.home.ro/index.htm

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 19:42 | Sorszám: 26
*

A mai kárpát-medencei magyar tájképbe Szabó G. Zoltán országgyűlési képviselő, MSZP-prominens, Budapest VII. kerületi Polgármester Úr humora is beletartozik.
Büszke lehet rá a magyarság!

INDEX FÓRUMA
Szabó G. Zoltán válasz | megnéz | könyvjelző 2004.12.27 18:32:41 (108)

Naná.

Az eredmény csak az igennel szavazó, meg a határon túli fajmagyarok alhasi vérbőségére van káros hatással, a mocskos liberálbolsevik kozmopolitáknak viszont kifejezetten szexuális gerjedelmet okoz.

Ezért aztán ők bagzanak, mint a nyulak.

Az eredmény: genetikailag elkorcsosult, nemzetidegen csecsemők árasztják el egy év múlva a szittyák földjét és a maroknyi mélymagyar még tovább porlik, mint a szikla.

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 19:16 | Sorszám: 25
*

ÁRGUS Irodalmi Folyóirat, Székesfehérvár 1999/6 http://www.argus.hu/index.html


"Temesvár volt a gyújtópónt, ezt nem lehet elvitatni"
Neumann Ernő temesvári rabbi visszaemlékezése


Örömmel látom itt nálam önöket, hogy közösen felelevenítsük a temesvári forradalom eseményeit. Bár az ilyesmi egyre nehezebb, ahogy telnek az esztendők. Tudniillik az úgynevezett decemberi, 1989-es forradalom történései - melynek lassan-lassan tizedik évfordulóját fogjuk megülni - mindenképpen óriási fordulópontot jelentettek az ország népe életében.

Mi történt akkor, és miért mondjuk azt, hogy fordulópontot jelentettek ezek az események? Nevezetesen azért, mert hasonlóan a Szovjetunió megszállta országokhoz, Romániában is a kommunizmus hatalmasodott el, mindazzal a rosszal, igazságtalansággal, embertelenséggel, mely jellemezte ezeket a rezsimeket és a kommunista eszmét, mint olyat. A nép egyre inkább elégedetlenné vált. A mindennapi életben egyre több lemondást követeltek a hatóságok. Mind jobban nőtt az elkeseredettség. Rövid az emberi élet, de azt is sötétségben tölteni, még akkor is, amikor beáll az est, hidegben, mikor ránk köszönt a tél, ezt nem lehet sokáig elviselni. Nem nagyon segített az, amit Ceausescu tanácsolt: ha fázunk otthonunkban, akkor öltözzünk melegebben. Tehát megvoltak azok az okok, melyek megérlelték azt, hogy ez az elégedetlenség, mint egy vulkán, kitörjön, és megpróbálkozzék a nép azzal, hogy új életet honosítson meg.

Természetesen forradalom lezárása után különböző verziók keletkeztek, különbözőképpen magyarázták a történteket. Én magam úgy ismertetem azokat, ahogy akkor megéltem és láttam. Nem hagyom magam befolyásoltatni mindattól, ami később magyarázatként elterjedt ezzel kapcsolatosan. Nem tudom függetleníteni a forradalom kezdetét az itteni református egyház lelkészének személyétől.

Miért? Ez egy külön történet.

Tőkés László egyrészt nem volt kedveltje a református egyházkerület püspökének, a Váradon székelő Papp Lászlónak, és ugyancsak nem volt kedveltje a kommunista rezsimnek, mert nem szűnt meg bírálni politikáját. És több módon, főként a papság és a hívek körében kifejezést adott elégedetlenségének. Különösképpen az úgynevezett falurombolással kapcsolatban.

A református püspök el akarta mozdítani helyéről. Bár, mint lelkész, egy felvilágosult korszakot honosított meg az itteni hívek életében. A püspök úr eljárását egyeztetve a hatóságokkal még a lakásukból is ki akarta tetetni a Tőkés családot. Tőkés azonban egy erős akaratú ember, és minden rizikót vállalva ellenállt mind az egyházi, mind a világi hatóságoknak.

Magatartásával azt példázva, hogy lehet ellenállni. Különböző bírósági tárgyalásokat folytattak ellene, amelyeken vagy megjelent, vagy nem jelent meg, tény az, hogy egyre inkább köztudottá vált, főképpen a református hívek között, hogy íme van valaki, aki nem szolgálja ki és nem veti magát alá a felső fórumok igazságtalan döntéseinek. A dolgok ebben a mederben folytak, míg végül a hatóságok elhatározták, hogy nincs más megoldás, mint az, hogy őt eltávolítsák helyéről. Erről értesültek a hívek is. Jó néhány nappal már az úgynevezett forradalom előtt a ház körül, ahol a templom is van, össze-összegyűltek az emberek.

Kvázi egy védőfalat formáltak körülötte a várható támadások ellen.

Végül eljött az a bizonyos december 16-dika, szombat, amikor a hatóságok érvényt akartak szerezni döntésüknek. Ezt megtudták a közelben lévő baptista felekezet hívei is és a két egyház hívei egyre nagyobb számban gyülekeztek a parókia körül. Amikor azt mondom, hogy egyre nagyobb számban, ne gondoljunk itt csillagászati számokra.

Szerintem kétszázan lehettek azok, akik azon a bizonyos szombat estén megjelentek a környéken. És Tőkés megtalálta a módját annak, hogy biztassa őket, ne essenek kétségbe, végül minden jóra fog fordulni. Azonban nem egészen így történt, mert Tőkés Lászlót másnap kivonszolták lakásából, föltették egy kocsira és ismeretlen helyre hurcolták.

Senki sem tudta, hogy mi lesz a sorsa. Nem kevésen gondoltuk azt, hogy bizonyára - nem ez lett volna az egyetlen Románia történetében - végeznek vele. De a döntés nem ez volt, hanem elkerült egy kis községbe, Menyőbe, egy nagyon kis létszámú református gyülekezet élére. A védelmére felsorakozók ekkor elégedetlenségüknek adva kifejezést, a központban és a Józsefvárosban tüntettek, betörték az ablakokat és nagy volt a felháborodás. Felfordult város képét mutatta akkor Temesvár, illetve annak egy bizonyos része.

Erről én már vasárnap reggel hallottam. S utána, vasárnap délben láttam azt a tömeget, szintén kis létszámról van szó, mely a diákotthonok körzetén keresztül vonult, arra számítva, hogy a diákok csatlakoznak hozzájuk. De azok éppen vakáción voltak. Akkor a megyei néptanács elé vonultak. Milyen jelszóval, milyen követelésekkel?


Egyrészt felháborodásukat fejezték ki Tőkés elhurcolása miatt, másrészt azt követelték, hogy kenyeret, megélhetési lehetőséget biztosítsanak számukra, hogy legyen meleg és világosság az otthonokban. Tehát az elemi szükségleteket ahhoz, hogy emberhez méltó életet élhessenek.

Ezek voltak a kezdeti követelések. A hatóságok nagyon brutálisan reagáltak, természetesen felső utasításra. Már vasárnap estefelé lehetett hallani lövéseket és hamarosan megláttuk az első áldozatokat. Válogatás nélkül rálőttek az emberekre. Kik? A végén talán kiderült, bár még mindig nagyon sok titok veszi körül ezt a megmozdulást. A hadsereg tagjai voltak azok, akik a tüntetőkre lőttek, ám mint mikor elindul egy hógolyó, és nem tudod, mi lesz belőle, a vérengzés egyre nagyobb ellenállást váltott ki. Mind többen csatlakoztak az egyre aktívabb tüntetőkhöz, és ahogy teltek az órák, a követelések már nem csak a megélhetésről szóltak, hanem a kommunista rendszer eltörléséről és a demokrácia megteremtéséről is.

Mindezen idő alatt az országban néma csend uralkodott. Napok teltek el, a temesvári elégedetlenséghez egyre többen csatlakoztak, főképp a Fő téren, a katedrális és a színház körül állandóan forrongott a tömeg, az idő is kedvezett, mert nem volt sem hideg, sem eső, és akadtak olyanok, akik gondoskodtak arról, hogy meleg teához és valamilyen élelemhez jussanak a tüntetők. És az emberek ott álltak éjjel és nappal, a tér egyetlen pillanatra sem ürült ki.

Bukarest erre úgy reagált, miután egyre több volt az áldozat, hogy ezeket nyomtalanul kell eltüntetni. És akkor a negyven valahány áldozat holttestét a fővárosba szállították és elhamvasztották a krematóriumban. Így aztán mondhatták, hogy nincs, eltűntek, semmi nyom nem maradt utánuk.

Ceausescu ebben az időben Iránban tartózkodott. Az döntéseket tulajdonképpen felesége, Elena hozta. Amikor a diktátor hazatért Iránból, akkor megfenyegette Temesvár városát, ha nem lesz vége a megmozdulásoknak, akkor Temesvár eltűnik Románia térképéről. Próbálkozott azzal is, hogy miután még mindig csak Temesvárra korlátozódtak a lázadás jelei, egy következő szónoklatában különböző ígéreteket tett: fizetésemelésről, hozzájárulásról az ünnepekhez, abban bízva, hogy mint addig, el tudja kábítani a népet. Hát kiderült, hogy ebben az esetben súlyosan tévedett, és a megnyugtató beszéd nem hozott sikert számára. Sőt, elterjedt a híre annak, mi történt Temesváron, és a városban pedig az lett a jelszó azokban a napokban, hogy ma Temesváron, holnap az egész országban...

És ez a jelszó mind jobban megfogant, az ország többi városában is hasonló jelek mutatkoztak. Ekkor Ceausescu egy másnapi találkozót akart megszervezni az elégedetlenek vezetőivel, de tudomására jutott, hogy ez kudarcra van ítélve. Nincs más megoldás, mint szökni az országból. Erre a felismerésre azonban későn jött rá, mert megakadályozták szökési kísérletét, elfogták, és mint tudjuk, kivégezték. Ha ez a radikális lépés nem történik meg, ki tudja, milyen fordulatot vesznek az események. Hiszen a forradalom 16-án estefelé indult el Temesváron, és napokon keresztül csak itt zajlott. Tehát megvolt az esély arra, hogy leverik a felkelőket.

Ebben a helyzetben hihetetlen hősies magatartást tanúsított a város polgársága, mert élete kockáztatásával kiállt a forradalom mellett, arról is értesülve, milyen fenyegető lépéseket helyezett kilátásba a diktátor.
A kérdés az, mik voltak azok az indítékok, amelyek az 1989-es decemberi forradalom elindulásához vezettek, és mely forradalom - ezt általában ma nem igen hangsúlyozzák ki, szeretnék, ha ez nem így lenne, szeretnék, ha feledésbe merülne - tulajdonképpen Temesvárról indult el. Tudjuk, hogy a környező országokban ebben az időben a rendszerváltás eseményei különböző szinten folytak.

Később, hetek, hónapok múlva valószínűleg itt is kitört volna valahol a forradalom, de a történelmi igazságnak tartozunk azzal, hogy Temesvár volt a gyújtópont, és ezt nem lehet elvitatni tőle.

Utána természetesen nagyon sok illúziónk volt minden vonatkozásban. Ezek többsége az is maradt, úgy látszik, az átalakulás egyik társadalmi rendből a másikba túl sok áldozatot, túl sok lemondást követel, és miután mindenkinek csak egy élete van, ez a mostani generáció sínyli meg legjobban a történteket.

Ha belegondolok abba, hogy volt egy II. világháború, előtte egy prefasiszta éra a két világháború között, hogy volt egy legionista Antoniescu-diktatúra Romániában, s utána következett az a sötét korszak, melyet a kommunista rendszer jelentett ebben az országban, akkor mérleget készítve elmondhatom, nem túl sok örömöt jelentett az a több, mint 58 év, amit Temesváron töltöttem.

Láttam sok reményt és a remények szertefoszlását. De mi, a zsidó nép gyermekei - akiket főként többek között az jellemez, hogy a mindenkori üldözés és megpróbáltatás célpontjai és szenvedői vagyunk, nem tudom, miért, talán azért, mert mi adtunk először az emberiségnek erkölcsi normákat, eszményeket, prófétai víziókat, melyek mind a mai napig csak elképzelések és ábrándok, és egyáltalán nem valósultak meg - ennek ellenére soha nem adtuk föl a reményt, és bíztunk abban, hogy eljön az az idő, amikor az emberek ráébrednek igaz rendeltetésükre.

E tekintetben Temesvár már ennek a példája.

Éspedig azért, mert sehol másutt az országban nem olyan erős az ökumenikus mozgalom, a nemzetiségek közti közeledés, mint nálunk. Ebben a mozgalomban, addig, amíg itt volt, szervesen részt vett a református egyház lelkésze, a mai püspök, Tőkés László is.

Ez az ökumenikus együttműködés különböző formában történik. Közös istentiszteleteket tartunk, több felekezet képviselői ugyanabban az imaházban, ugyanabban a templomban, egybegyűlve a hívekkel, kórusokkal és mindenki a maga nyelvén és persze román nyelven ugyanannak a gondolatnak, elkötelezettségnek ad hangot.
Ebben az országban ma nehéz időket élünk. Azt reméljük, hogy a jövő - hiszen vannak bizonyos lépések ebbe az irányba, pl. soha Romániában a magyar nemzetiség nem volt a kormánynak részese, nem élvezte azokat a lehetőségeket és jogokat, amelyeket ma élvez - biztató lesz.

Természetesen mindig lehet jobbat várni, de ez a kezdet jónak mondható. Legalább is a múlthoz viszonyítva, hiszen minden relatív. Visszatérve a forradalom 10. évfordulójára, azt kell mondanunk, hogy nem volt hiábavaló az áldozat. Én nem mondom, hogy a fellegek mind eltűntek és egy teljesen kitisztult ég áll fölöttünk, és zavartalan, kielégítő, boldog életet élhetnek országunk polgárai, de erősen bízunk abban, hogy a nehéz korszak véget ért és új életet köszönthetünk az ezredforduló után.

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 18:58 | Sorszám: 24
*
ÁRGUS Irodalmi Folyóirat, Székesfehérvár 1999/6


Tőkés László beszámolója 1989-ről (2)


Látnivaló volt, hogy itt már nem rólam van szó. Az éhezés, a nincstelenség, a hideg, a megaláztatás miatti közfelháborodás tört ki, amely egyre nagyobb feszültséget gerjesztett az utcán, már tapinthatóan érzékeltük a forradalmi hangulatot.

Megrendítő volt, mert az ember egyfelől ezzel azonosult, és ujjongott valahol a lelke mélyén, de másfelől viszont láttuk gyülekezni a sötét fellegeket. Azt javasoltam Motznak, hogy hívjuk össze az egyházak képviselőit és az egyházak püspökei, Corneanu érsek, Neumann főrabbi, Krajter Sebastian és a többiek álljanak ki az ablakba, békítsék a népet, vállaljanak garanciát arra, hogy valóban nem lesz kilakoltatás, és az állásomba visszahelyeznek. Mert ekkor már Petre Motz azt mondta, hogy természetesen nem lesz semmi bajom, és nem kell elmennem, de nem hitték. "Mutassa a papírt, mutassa a papírt!", ezt kiabálták. Akkor elmentek dühösen, és délután már teljesen elvált az utca a kilakoltatás ügyétől. Ekkor már az volt a vészterhes, hogy nem tudtuk, mennyi a provokátor.

Valószínű, ekkor itt már egy más forgatókönyv érvényesült, de az biztos, hogy a kezdet az spontán volt és hiteles, az is biztos, hogy a spontaneitás és hitelesség mindvégig megmaradt, de hogy kik, milyen malom kerekére hajtották ott a vizet, ez már összemosódik, ezt ki kellene elemezni. Lehetséges, csak engem provokáltak, csak a magyart akarták a tömeg élére állítani. Mert adott pillanatban mindig az volt a sláger, hogy menjek ki, álljak az élükre és induljunk el.

Most már ezt utóbb is visszahallom a szekus vétetésű, posztkommunista áldemokraták szájából, hogy miért nem álltam az utcán a tömegek élére és miért nem vezettem őket. Nyilvánvaló a szcenárium, ugyanis később az volt, december 20-dika körül, hogy jönnek a magyarok, bejöttek a magyarok, és a magyaroktól kell megvédeni Temesvárt, nem a forradalmároktól. Ekkor 10.000 olténiai munkást hoztak fel szerelvényeken Temesvárra, és ránkszabadították őket, hogy a magyar betöréstől kell megvédeniük a várost. Még csak a munkaruhájukat sem cserélték le, mindenkinek a kezébe adtak botokat, vasrudakat, úgy füstösen, mocskosan, ahogy a gyárból kijöttek, és Temesváron megdöbbenéssel tapasztalták, hogy egy fia magyar betörő, behatoló sincs, hanem a román forradalmárok fogadták őket és azt kiabálták: "Mi is románok vagyunk".

Ekkor hullott le a hályog a szemükről ezeknek a krajovaiaknak meg Zsil völgyi bányászoknak. Ahogy elmesélték, letérdeltek a mi templomunk előtt, hálát adtak az Istennek. Megfordult a menet, megfordult az előjel, s miután hazamentek, nagymértékben hozzájárultak a helyi megmozdulások kirobbantásához. Nagyon valószínű, ez rejlett abban, hogy állandóan provokáltak engem, hogy álljak a nép élére.

Egy másik jellemző vonulat volt az anarchiára és a káoszra való törekvés.
Egy bizonyos pillanattól kezdve őrült, eszelős akarat ütötte fel a fejét és gyökerezett meg a tömegben, hogy menjünk be, menjünk be a lakásba, lássuk, hogy bent vannak a szekusok, védjük meg Tőkést. Ez már irracionális volt. Láthatóan gerjesztették a tömeghangulatot. Ugyanis az emberek nagy része becsületes forradalmi lelkülettől volt átitatva, ezt a sípot a szájukba adták. Én rettenetes nehéz helyzetbe kerültem. A felheccelt, felizgatott tömeg nekidőlt a vaspántos ajtónak, és mi csapdába kerültünk. Ha nem engedjük be őket, akkor azt mondják, hogy a szekuritáté benn van, ha nincs benn, akkor ti nem engedtek be, Tőkésék nem tartanak velünk, nem akarják, hogy bejöjjünk, pedig mi jót akarunk. Néhány üvöltő dervis, néhány provokátor szinte vezényelte a tömeget. Bent voltunk talán ötvenen, gyülekezeti tagok, az alapgárda, akik tartottuk a frontot; én mindig úgy tereltem el a nyomást, hogy amikor már pattanásig feszült a húr, akkor újból az ablakhoz mentem, s akkor mindenki visszatódult az utcára. Ez egy idegőrlő viaskodás volt, és bármelyik pillanatban áttörhetett a gát. S aztán ott belül mi történik, amikor ezer ember betódul a lakásba... És mit tehetnek azok, akik be vannak építve - elképzelhető. És egyáltalán, felborul ez a kilakoltatási képlet: a mi házunk, a mi várunk, mi nem engedünk az önkénynek, tehát beláthatatlan következményei lehettek volna, akár erőszak is, összecsapás, ki tudja, mit akartak kiprovokálni. Nagyon bizonytalan volt, hogy meddig tudjuk állni a mesterségesen, valószínűleg provokátorok által felizgatott tömeg bejárati ajtónkra irányuló ostromát. Volt már úgy is, hogy háromnegyed részre kifeszítették az ajtót, ordas indulatok nyilvánultak meg az ajtón kívüliek részéről, már nyoma sem volt annak, hogy a bennünket védelmező tömeg, sokaság sűrűsödne az ajtón kívül, hanem sokkal inkább egy dühödt ellenséggel találtuk szemben magunkat.

Most könnyű erről beszélni a letisztult visszagondolás erejével, de akkor pánikszerű félelmet keltett bennünk és egy valóságos ostromot kellett visszavernünk, órákon keresztül az ablakhoz rohanva, hogy az emberek kicsődüljenek az utcára, aztán megint az ajtóhoz, mozgósítva azt a néhány tucat barátunkat, aki bévül volt. Néha be kellett engedni egy-egy embert, ha barátok jöttek, vagy nyilvánvaló jóakaró kopogtatott az ajtón, néha ki kellett menniük közülünk némelyeknek valamilyen okból, vagy máskor azért mentek ki néhányan, hogy felmérjék a terepet, mert mindenféle hírek gyűrűztek be hozzánk. Az utcán például már verekedés tört ki a sarkon, hol egy szekust füleltek le, hol egy provokátort kaptak el, máskor karhatalmi erők gyülekeznek, vagy gyanús autó érkezett, amelynek kiszúrták mind a négy kerekét. Informális úton mindenféle hírek kóvályogtak, és abban a veremhelyzetben, a bezártság állapotában legalább olyan fontos volt tudni, hogy mi történik kint, ennek megfelelően mit kell nekünk cselekednünk odabenn. Jól emlékszem, küldtünk ki közülünk embereket, barátainkat, hogy próbáljanak meg jó hatással lenni a tömegre, leszerelni a mesterségesen keltett indulatokat.
Egy alkalommal azzal sikerült elhárítanunk az ostromot, hogy népes küldöttséget voltunk kénytelenek beengedni a házba, ellenőrizzék, nincsenek bent a szekusok. Rémeket láttak, ezt is mesterségesen ültették el a fejükben, még azt is látni vélték, hogy amikor megjelenek az ablakban, a hátam mögött szekusok állnak, azok kényszerítenek szólni, és úgy viselkedni, ahogy viselkedem. Amikor ezek az emberek bejöttek, minden bizonnyal nem provokátorok, esetleg egy-két idegen elem volt közöttük, mert őszinte kíváncsisággal és keresésvággyal viharzottak végig a szobákon, mindenhova benéztek, még az ágyak alá is.

Feltűnő volt közben, hogy egyes távozott barátaink már nem tudtak visszajönni. A tömeg hullámzott, hírekből értesültünk egyetemisták beszervezéséről, hogy a bentlakásokból jöjjenek a helyszínre és erősítsék a tüntetőket. Késő délután egyértelműen tömegtüntetéssé alakult át a szolidaritás tüntetés. Egyre inkább háttérbe szorult az összegyülekezésünk személyes motívuma, és egyre inkább a rendszerellenes, Ceausescu ellenes jelszavak, vagy éppenséggel provokáló színvonalú indulatok uralkodtak el a tömegen.

Este, amikor már előrehaladott az idő, egy egész baptista közösség érkezett a helyszínre, akiket a később parlamenti képviselővé vált Dugulescu Petre prédikátor vezetett oda, velük a mi barátaink, Borbély Imréék és Balaton Zoltánék beszéltek; őket főképpen azért hívták oda, mert egyre inkább az anarchia veszélye fenyegette az utcát és az anarchia mindenre jó lett volna, csak éppen az eredeti célok elérésére nem. Egyértelművé vált az ajtónk ostromából, a zűrzavaros hangulatból, a provokátorok hangjának felerősödéséből, hogy most minden erre megy ki, anarchiába fullasztani, csőcselék szintjére lesüllyeszteni a spontán módon kialakult demonstrációt. Amikor már annyira előre haladtak az események, hogy a karhatalom is kivonult "kétéltű" autókkal, ahogyan ott nevezték, páncélosokkal, rendőrökkel, katonasággal, tűzoltó autókkal, akkor már a parókiánk, a lelkészi lakás az események árnyékába került, ez egyben lehetőséget adott arra, hogy felszusszanjunk, megszűnt az az órák óta tartó iszonyatos nyomás, amely reánk nehezedett. Végre én is megpihenhettem, mert állandóan, itt már talál a szó, ráncigáltak az ablakhoz, foglya voltam a tömegnek, és nem azt kellett mondanom, amit én akartam, hanem főképpen azt, amit ők elvártak tőlem. Ebben a helyzetben mind kevésbé elégítette ki a tüntetőket egy békés lelkipásztornak a bibliai idézetekkel, vagy testvéri szavakkal megtűzdelt beszéde, további tűzrevalót igényelt a felcsapó láng, én pedig ezt a tüzet nem tudtam táplálni, nem is erre készültem, nem is vagyok az a fajta ember.

Nem tudtam volna elképzelni magam, hogy egy bizonytalan kimenetelű, ismeretlen összetételű, anarchiába torkolló megmozdulás élére álljak, nem utolsó sorban mindvégig tudtam, ha rosszat akarok egy társadalmi megmozdulásnak, fellángolásnak, akkor magyarként azzal követem el a legnagyobb hibát, ha én ennek a kihívásnak engedek.
Ezek után rohamosan elterelődött a figyelem a lelkészi lakásról, a mi ügyünkről. Egyértelműen társadalmi demonstrációvá, politikai tüntetéssé alakult át az összegyülekezés. Ekkor már a főhelyszín is áttevődött a Fő utcára, mégpedig abba a villamos csomópontba, ahol a Fő utcából másik utca ágazik el, ott van a Mária tér, oda érkeznek a villamosok. Néhány fiatal lázadó leállította a kocsikat, ezek feltorlódtak, kiszálltak az utasok, egyre nagyobb tömegek áramlottak valamennyi utcából, míg össze nem csaptak a kivezényelt karhatalommal. Én az ablakból csupán rézsutosan és mintegy 50 méternyi távolságból láttam, a vízsugarat, a tömeg hullámzását, hogy a mi körzetünkben egymást követő ütközetek során hol a karhatalom lett úrrá, vette birtokába az utcát, hol a tömeg seperte ki az utcából a karhatalmat. Olyan hullámzás volt ez, amit én csak filmekben láttam, vagy a televíziós közvetítések révén a nagyvilágból.

Egyfelől megnyugodtunk, hogy a parókia szélárnyékba került, másfelől pedig pattanásig feszült idegállapotban érzékeltük, hogy ez már a vihar előtti csend, mert tovább tart és feltartóztathatatlanul más úton halad az, ami nálunk elkezdődött. A további fejleményekről csak töredékes hírek jutottak el hozzánk, akkor már nagyon kockázatos volt közlekedni, bejönni hozzánk, mivel a Fő tér irányába eltávolodott, eltávozott a tömeg, és a mi helyszínünkön, a környéken mégis csak a karhatalom lett úrrá, vette át az ellenőrzést. Így aztán teljesen elszigetelődtünk, egy bizonyos, hogy az utcán egy halottat láttunk a sorozatos összetűzések nyomán, ott maradt a földön egy ember. Valamikor éjfél körül lövések dördültek. Nekünk ebben a helyzetben információ hiányában egyetlen célkitűzésünk maradt, hogy másnap megtartsuk az istentiszteletet, vasárnap délelőtt annak rendje és módja szerint.

Nem is tudom, hogy szégyelljem-e vagy elégtétellel emlegessem-é ezt, csak azt mondhatom, hogy az események túlhaladták azt, amivel elkezdődtek, mi nem arra vállalkoztunk, ami lett, hogy ehhez viszont gondviselésszerűen hozzájárultunk, arra utólag büszkék lehetünk. Ez az Isten akarata volt, és nem a mi terveink valósultak meg. A reggeli istentisztelet azonban elmaradt, mert 4-5 óra körül hatalmas dörömbölésre ébredtünk, éjjel őrség vigyázott az alvókra, ők riasztottak bennünket, hogy törik a kaput. Pillanatok alatt sikerült az eltorlaszolt kaput felnyitni, és máris a lelkészi hivatal és a parókia ajtajára került a sor. Mi felkészültünk arra, akik a házban maradtunk kilencen, mi ketten a feleségemmel és a hét velünk lévővel, hogy az emeletre, a sekrestyeként szolgáló, templom melletti helyiségbe és végső fokon a templomba menekülünk.

Egy kis szent naivitás is rejlett bennünk, hogy egyfelől lehet, hogy el tudjuk torlaszolni magunkat abban a helyiségben, ahol én a belső kényszer száműzetésem ideje alatt laktam, másfelől, a templom az ókortól, az ótestamentumi időktől fogva védettséget és sértetlenséget jelentett jobb időkben. Nos, a templomban talán egyfajta hitbeli, lélektani védettségre tehetünk szert.

Ez nem egészen így történt... Magunkra kapdostuk a ruháinkat, én még az emeleten kötöttem meg a nyakkendőmet és húztam fel a cipőmet, papi ruhába öltöztem, a palástot is magammal vittem. Lehet, hogy naiv, de mindenképpen következetes magatartás volt ez. Az udvar felől egy létrán kapaszkodtunk fel, minden ajtó be volt zárva a házban, a lakásban, úgy hogy a behatolóknak minden ajtót ki kellett feszíteniük, vagy be kellett törniük. Ez alatt a néhány perc alatt az egyházközség kasszáját vittük fel még, amelyben nagy pénzösszeg volt, mivel a bank nem szolgálta ki a református egyházat az utóbbi hónapokban, tehát minden vagyonunkat ebben tartottuk. Az események után megtaláltuk, olyan jól sikerült elrejteni.

Ekkor már a másik utcai kerítésről is ugráltak fel a civil ruhás behatolók. Így érkeztünk fel az emeletre, felhúztuk a létrát, de már rohantak fel az emeletre a rendőrök és a civilek. Mi éppen annyi időt nyertünk, hogy az egyik ajtót eltorlaszoltuk az emelet felől, a másik ajtón pedig bementünk a templomba. Gazda Árpád felgyújtotta a villanyt, mert még rémesebbnek tűnt, ami történik a sötétség leple alatt. Ahogy felgyulladt a villany, máris törték a templom műbútorasztalosok által készített gyönyörű ajtóit, és pillanatokon belül ott voltak a nyakunkon, mintegy tízen-húszan, én palástban, körülöttem a barátaink. Mielőtt imádkozni kezdtünk volna, minden személyre egy-két ember vetődött rá, mindegyiket külön elkísérték. Én nem emlékszem, hogy kit ütlegeltek, de engem biztosan durván ütlegelni kezdett, ökölcsapásokkal támadt rám Bukur Joan, aki aztán két év vizsgálati fogság után került szabadlábra '89-et követően.

Így vittek le mindannyiunkat a földszintre, engem feleségemmel együtt a lelkészi hivatalba, ahol jelen volt a kultusz-államtitkárság államtitkára, mondjuk a vallásügyi miniszter, akit már odarendeltek, de tudjuk, hogy akkor már Temesváron volt a hadügyminiszter küldöttje, Sztanculescu tábornok, meg Kicak tábornok, meg az egész vezérkar, lényegében itt már a módszeres és haditerv szerint folyó felszámolása kezdődött a temesvári ellenállásnak.

Ekkor még elvittek minket a rendőrségre, két külön autóban.

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 18:18 | Sorszám: 23
*

Hazajárók
A székely Atyha – Két napig falu
[ 2004-12-24 - 00:11:51 ]

Mit jelent nekünk a karácsony? Hogy hazajönnek a gyerekek és az unokák – mondja egy idős nő a templomból jövet az erdélyi Atyhán. A Sóvidék legmagasabban fekvő településén járunk, ez az egyetlen színkatolikus falu a vidéken. Székelyudvarhely innen harminchat, Marosvásárhely hetven kilométer.

Réda sziklás oldalába vájt kacskaringós út Korond mellől indul a Firtos és a Fiasmál közti nyeregnek. Ahogy kapaszkodunk fel a hegyre, jelentősen megváltozik a klíma: az első háznál már hóban kaparnak a kerekek, és lényegesen hidegebb van. A gyönyörű fekvésű, nagy múltú falu a nyolcvanas évek végén a világ figyelmének középpontjába került, mert csaknem áldozatául esett Ceausescu faluromboló politikájának. Hanyatlása azonban évtizedekkel előbb megkezdődött: mivel munkahely alig akadt a faluban, lakói tömegesen kezdtek elvándorolni a hatvanas–hetvenes években az ország nagy ipari központjaiba. Az elköltözés olyan mértékű volt, hogy például Temesváron külön utcát alapítottak az innen elszármazottak, és hivatalosan is Atyha utcának hívták a város ezen részét. A település erős kötődéssel bocsátotta útjukra az embereket: a hajdani szomszédok a távolban is egymás mellé építkeztek, tartották a komaságot-sógorságot, és ha valaki mondjuk román vagy szerb lányt vett el feleségül, azt csakhamar úgy „elmagyarosították”, hogy nyugodtan haza lehetett vinni Atyhába, az otthoniak nem vették észre, hogy idegen.

Az 1992-es népszámlálás már csak háromszáznegyvenkét embert talált a faluban (a hatvanas években még ezerhétszázan laktak itt), közülük kettő vallotta magát románnak.

Igen érdekes a település eredetmondája is: a legenda szerint Korond környékének egyetlen ura, aki a Firtos várában lakott, fiaival körülsétálta hatalmas birtokát, hogy azon megosztozzanak. Először a legidősebb választhatott, s ő szerényen szólt: „Koromhoz képest kérek birtokot!” Ő alapította meg Korondot, amely ma a Sóvidék egyik legnagyobb és kétségkívül leggazdagabb települése. A második fiú sem követelődzött: „Adj, ha akarsz” – mondta édesapjának, s övé lett Atyha. A harmadik gyermeknek az apa választott: „E tiéd legyen” – s a határra mutatott, ahol Etéd keletkezett. „Én is szólok ma” – súgta a türelmetlen negyedik, s felépíthette Szolokma falut. Ötödik fiához így szólt az apa: „E kis mód talán megfelel neked” – ott lett Küsmöd. A legkisebb gyermeknek a vár alja jutott, amelyet ő Firtosváraljának nevezett el. „Ott én lakom, ahol a mart honos” – mutatott a helyre az apa, s megalapította Énlakát a szomszédos Firtosmartonossal együtt.

A faluban sok a romos ház, láthatóan régen elköltöztek vagy meghaltak a volt tulajdonosok. A még lakott házak többségén parabolaantenna néz az égre a tornác fölött; érdekes látvány a faragott székely kapuk fölött. Már alig van fiatal a faluban, mégis működik az óvoda. Az ellentmondásra egy kacsintás után adják meg az emberek a választ: hogy ne zárjon be az intézmény, a távolra származottak a tanévkezdés idején egy-két hétre hazaküldik a gyerekeket a nagyszülőkhöz, hogy meglegyen a csoport indításához szükséges létszám.

Egy kutató 2000 augusztusától folyamatosan vizsgálja az egykor kilenc falu központjaként virágzó települést. Biró Zoltán tanulmányában így fogalmaz: a folyamatos elvándorlás ellenére a lokális identitás – atyhainak lenni, a faluhoz tartozni – a temesvári diaszpórába és a különböző városokba való költözés után nem semmisült meg. A lokális identitás fenntartása ösztönszerű kényszer egy szétszóródott közösség számára. Atyha esetében az „identitásmegtartás” évente többszöri, hosszabb-rövidebb visszaköltözésben nyilvánult-nyilvánul meg. Az általános turisztikai célokkal, cselekedetekkel ellentétben Atyha esete speciális. Vannak hasonlóságok a szokásos turisztikai jelenségekkel: a turisták – jelen esetben a hazajárók közössége – kiszakadnak életkörnyezetükből, mindennapi életterüket felcserélik, bizonyos idő elteltével élményekkel, emlékekkel megrakodva visszatérnek kiindulási helyükre. A visszajárók elsődleges célja nem a kirándulás, a kikapcsolódás, ahogy azt más esetekben tapasztalhatjuk, hanem egy erőszakkal szétszakított közösséghez való visszatérés. További fontos eltérés, hogy a hazalátogatók jól ismerik az otthoniakat, gyakran rokoni szálak fűzik egymáshoz a jelen pillanatban fizikailag elhatárolt embereket. Jogosan merül fel a kérdés: ezek az emberek hazamennek, vagy látogatóba érkeznek az atyhaiakhoz?

A helyi közbirtokosság vezetője, Nagy Dénes invitál szívélyesen az otthonába, ahol kötelező módon meg kell kóstolni a messze földön híres atyhai szilvapálinkát. A második pohár után óhatatlanul szomorú dolgokról kezdünk beszélni, mert az idén is tizenhárom atyhait kísértek ki a falu fölötti temetőbe, miközben egy gyermek sem született. Megjelentek a magyarországi házvásárlók is: egy család pár százezer forintért jó állapotban levő kúriát vásárolt magának a nyaraláshoz. Munkahely nincs a faluban, nemrég a legutolsó kenyéradó, a fűrésztelep is megszűnt. Az idén különösen nagy a bánat, mert második éve rossz a szilvatermés, és a medvék, vaddisznók tönkretették a zabot is. Nincs ára a tejnek és a húsnak sem, egyre nehezebb a megélhetés. Nagy Dénes úgy fogalmaz: ha a tehéntartással is leállnak, akkor mindenki kezébe veheti a vándorbotot.

– Évente kétszer igazi falu a falu – mondja –: nyáron Mária Magdolna napjára hazajön mindenki a búcsúra, karácsonykor pedig megjönnek a gyerekek és az unokák Temesvárról, Magyarból vagy Ausztriából.

Ezért a két napért éri meg élni. A jobb sorsra érdemes település az emlékeiből él. Meghalt Kerestély Gyula bácsi is, a népi költő, akinek verseit az anyaországban is kiadták. Nem él Vinceffy Ilonka néni sem, akinek varrottasai Budapestet is megjárták. Festőművész fia, ifj. Vinceffy László messzire költözött. Évek óta nem jár autóbusz ide, az emberek gyalog vagy személyautóval jutnak le Korondra, ha ügyes-bajos dolgaikat kell intézniük a községházán. A kis boltban csak a legszükségesebbet veszik meg az emberek, mert pénzből van a legkevesebb: a hús, a zsír, a liszt és a zöldség kikerül a háztájiból. Itt még többnyire az otthoni kemencében sül a kenyér, de mivel négy–öt órai kemény munka a dagasztástól a kemence hevítésén át a sütésig, az öregek egyre inkább kénytelenek a boltból megvenni a mindennapit.

Karácsony előtt azért egy kicsit minden másképp van. December elején elkezdődik a disznóvágások ideje, hajnalonta hallani a faluban az állatok visítását. Az egész évben hizlalt malac levágása nagy esemény, hiszen gyakorta tizenöt–húsz férfi is összejön a vágás-perzselés körüli teendők végzésére. Ennyi emberre természetesen nem volna szükség, de a társaság a lényeg – fogy a szilvapálinka, nagyokat mondanak egymásnak, és nyugtatják a lesipecsenyére váró asszonynépet. Ilyenkor régi történeteket mesélnek hajdani disznóvágásokról: egyszer például annyira bepálinkáztak a fogók, hogy nem vették észre, még él a disznó, amikor elkezdték perzselni. A tűztől váratlanul magához tért állat aztán berohant a nyitott ajtajú csűrbe, és felgyújtotta a szénát.
Az ünnep közeledtével a kemencék veszik át a főszerepet. Diós és mákos kalács készül, a türelmesebbek a „hajtogatós és csapkodós” süteményt, a hájas rétest is elkészítik. Szenteste általában töltött káposzta kerül az asztalra, és nem hiányozhat a disznóvágáskor készült gömböc sem, benne az állat belsőségeivel. A családi vacsora után mindenkinek illik elmenni az éjféli misére.

Sötétedés előtt lefelé indulunk Atyháról, nem akarunk kockáztatni a havas szerpentinen. A parajdi kocsma kistermében többnyire nyugdíjasok kortyolgatják az olcsó likőrt, amely alig erősebb a bornál.
– Mi már nem bírjuk a szilvapálinkát – mondják, és óhatatlanul az anyaországi népszavazásra terelődik a szó. Többen elkeseredésüknek adnak hangot, de akad olyan is, aki magyarázattal szolgál az eredményre:
– A faluban is előfordult, hogy az örökösök összevesztek az ősi jusson – mondja. – A nagyobb testvér kitudta a vagyonból a kisebbet, és még ő haragudott meg az öccsére. Biztosan azért, mert mérgesen nem kellett odafigyelnie a lelkiismeretére. Kibírjuk ezt is – legyint az idős székely –, csak az a fontos, hogy havazzon, mert hó nélkül nem ünnep az ünnep.

Lukács Csaba, Magyar Nemzet Online
közli: http://www.erdely.ma/jegyzet.php?id=8002

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 17:23 | Sorszám: 22
*
ERDÉLY MA 2004. December 27. Hétfő http://www.erdely.ma/jegyzet.php?id=7963


Kié a zászló és a himnusz?
HARGITA NÉPE [ 2004-12-21 - 11:01:21 ]


Őszintén gratulálok Sarány István Méltóság, vagy bohóckodás című írásához (Hargita Népe, 2004. december 14.).
Bátor, lényeget mondó írásnak ítélem, amely végre ki merte mondani, ami a gyergyószentmiklósi zászlólevételről és a nemzet imája helyett tüntetően szorosra zárt ajkakról olvasva, azóta nagyon sok magyar emberben, így bennem is, többször megfogalmazódott.

Amikor először olvastam a tudósítást, arra gondoltam: ez nem lehet igaz!

Az én legkedvesebb városomban, ott, ahol Aranyt, Petőfit, Adyt, József Attilát és Salamon Ernőt bibliámul választottam?

Azután akaratlanul is felkiáltott bennem a kérdés: Nem szárad-e le tőből annak karja, ki térd- és főhajtás helyett egy nemzet – akármelyik nemzet – szent szimbólumaihoz koszos kézzel, indulattal mer matatni?

Nem ragad-e szájpadlásához a nyelve annak, kinek ajkán elhallgat a nemzet imája?

Mi fészkelhet az ilyen szívben az indulaton, a haragon és féktelen gyűlöleten kívül? Azt mondja otthon az Úristennek ezután, hogy Mein Gott, gyermekének mon enfant?
Reményik szavaival élve, a „pillangó", a „gyöngy", a „szív" már nem lesz számára az, ami volt? Gyermekeinek a Toldit olvassa, és azt válaszolják neki: oké… (?)

Következésképpen: darab papírrá devalválódott volna az én magyar mivoltom? Kettős állampolgárság, útlevél szükséges ahhoz, hogy én boldog magyar ember lehessek Erdélyben, Torontóban, Fokvárosban, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson vagy Porto Ricóban?

Mire jó ez a felvonulásos, bohóckodó, zászlófosztó, fekete karszalagos hisztéria? Valamelyik „nagymenő" pendliző fogja számomra felállítani becsületes magyar mivoltom kritériumait? Hic Rodos, hic salta! Hogy megint jót röhögjön rajtunk a világ.
Hisz akinek éppen arra támad kedve, két év múlva akár hottentottává is válhat. Néhány dolcsiért fényesre pucolhatja az angol, francia és német cipőket a londoni, párizsi vagy berlini aluljárókban.
Mr. Kovács vagy Joe Molnár magyar halottcédulával hajtókáján. Tapoghat napestig a Moszkva téren, hogy „én, kérem mindent elvállalok!" Trógerolhat a Duna-parti vagy akár a marseille-i kikötőkben. Vagy csóré görlök csicsergése mellett vadonatúj jachtján sétahajókázhat a Földközi-tengeren.

Demokrácia van, nyakig ülünk jogainkban. Senki nem gátol meg senkit abban sem, hogy hidak alatt vagy palotában éljen, s mindjárt tizenöt éve abban sem, hogy mindenki olyan állampolgár legyen, amilyen éppen akar. Aki akart – nagyon sok jó orvos és képzőművész Csíkszeredából – Magyarországtól a norvég fjordokig, kettős állampolgárként vigasztalódik, örvend, sír vagy haza vágyik. Jaj, nagyon szomorú ez a gyászmenet…

A gyergyószentmiklósi is… Nekem azt mondja: mint búzafejeket a kasza, úgy pusztította le az erdélyi magyar értelmiségi termést a történelem vihara. Lehet, szabad, meg tudod akadályozni?

Nem!

Választási csalétket, akarnoknak pogácsát viszont szabad sütni legszentebb eszményeinkből. Jön egy-két nagyokos valahonnan az osztrák határtól, és kitanít, hogy a kis lépések taktikája az autonómiáig eremdéeszes csalás. Tessék elővenni a kaszákat! Vagyis erővel politizálni. Arra is megtanítanak minket, hogy milyen is kell legyen egy igazi magyar?

Aztán hazadöcögnek csodaautóikon. Mi pedig ahelyett, hogy jól fenéken billentenénk őket, s megkérnénk, hogy saját édesanyukájukat oktassák hazaszeretetre, bevesszük a maszlagot és... Gyergyószentmiklóson leszedjük a magyar zászlót a plébánia épületéről…

Ha valaki végigpróbálta az anyaországi székelymegváltó félistenek hadát, akkor én aztán igen. Jöttek, heteken át egész kamránkat – az otthonit és a művésztelepit egyaránt – eléjük pakoltuk. S mikor mi mentünk hozzájuk? Az esetek többségében fél bögre kávénál már rizgett a láb, hogy „igyekezni kell, mert nyáridőben zsúfolt a kemping…"

Ilyenkor letáboroztunk Reichéknél. Itt nem rizgett a láb, s mindig tárt kar fogadott. Irénke egész kamráját az asztalra rakta. Augusztus huszadikán Gyuri kitűzte a magyar zászlót. Mondom neki, te zsidó vagy, neked nem kötelező. Azt válaszolta sértődötten: „én magyar zsidó vagyok, ükapám is magyarul beszélt, gyermekem magyartanár…"

S bár ezerszer porig alázták, mégsem vette le házának oromfaláról a magyar zászlót. Meghajtott fejjel ajkához vitte annak csücskét. A nyáron, augusztus 19-én Budapesten engem is tisztelt nemzetem imája. A palotán magyar zászló lengett. Életemben soha nem voltam olyan boldog, mint akkor, s ma is könnyes a szemem, hogy megérhettem azt a pillanatot. (Megfigyeltem: nem tudom miért, mindig elhomályosodik a szemem – de közeli barátaim, asszonyom szeme is –, ha nemzeti imánk dallamát hallom...)

Aktívan nem politizálok – jól ismerve a farkasremete vessző és a vesszőnyaláb példabeszédét –, az erdélyi magyarság többségével együtt az RMDSZ esernyője alatt szorongok, lélekben a magyar szocialistákkal érzek együtt, de azt nem tudnám, nem merném mondani, hogy Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor, Markó Béla vagy Tőkés László szereti-e jobban a hazáját?

Valószínű mindannyian. A történelem fog válaszolni: melyiküknek sikerül több erdélyit – kettős állampolgársággal vagy „kimondottan magyaros, sujtásosan hagyományos" népszavazással – szülőföldjéhez kötni. Többet tenni azért, hogy történelmi pillanatok alatt ki ne ürüljön a Székelyföld.

Tudom, hogy magyar honban, sőt egész Európában tárt karokkal fogadják a munkaadók a talpraesett, szorgalmas, főleg olcsó székelyt. És még csak iskoláztatásukra sem kell költeni. Fizetünk mi friss vérünkkel, forró fejünkkel, többet akarásunkkal éppen eleget…

De mi köze mindehhez a magyar zászlónak és nemzetünk imájának? Legalább ennyit meg kellene hagynunk magunknak érintetlenül, makulátlanul, egymásnak feszülő, önpusztító nagy magyar Mohácsunk korszakában…

Mert a zászlónak – legyen az magyar, román vagy angol – a templomok, plébániák ormain, oltárainkon, a magasban – ahol a képzelet szárnyal –, nemzeti imáinknak pedig ajkunkon, ahol legdrágább kincsünk az anyanyelv honol, ott a helye!

Zöld Lajos (Hargita Népe)

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 17:10 | Sorszám: 21
*
SZABADSÁG Kolozsvár közéleti napilapja 2004. dec. 24. http://www.hhrf.org/szabadsag/

ERDÉLY MA http://www.erdely.ma/jegyzet.php?id=8020


Karácsony van! Örvendezzünk!

Lehet, hogy a mai embernek a nagy hajszában, az önmagából kifordult világban megfakult karácsony lényege... Ha valaha is szükségünk volt egy kis békére a lelkünk mélyén, akkor napjainkban erre igazán rászorulunk.

Minden ünnep megújító erővel bír, ha képesek vagyunk meghallani üzenetét. Karácsony a családokat, nemzeteket összekapcsoló ünnep. Mert ez az emberiség nagy CSALÁDI ünnepe. De, ha csak abban merül ki a szeretet ünnepére való előkészületünk, hogy sütünk, főzünk, ajándékokat vásárolunk, fenyőfát díszítünk, akkor csak a fáradtsággal maradunk, és képtelenek vagyunk az ünnep bensőséges örömét megélni.

A felnőtt keresztény — ha nyitott szívvel közeledik a Kisdedhez — a szíve mélyén megérzi, hogy a jászol mögött ott magasodik láthatatlanul a kereszt, amelyet ez a gyermek 33 éves korában a vállaira vett... Mivel Ő a legdrágább "ajándék" számunkra, bennünk is fellobban az ajándékozó szeretet vágya, hogy a másik ember részesüljön lelki és anyagi javainkból. A hitetlen mindezt megmosolyogja, mert nem tud vagy nem is akar alázatos hittel a jászol elé borulni. Ezek a szegények legszegényebbjei, akik dermedt lélekkel állnak karácsony melegében. "Utolsó napodra annyid marad, amennyit másoknak adtál" — mondja Benjámin László.

Nincs az a fájdalom a világon, amely ne kezdene enyhülni, ha irgalmas szívvel hajolunk le egy szenvedő embertárshoz! Azon az éjszakán Mária és József nem kapott sehol szállást, csak egy istállóban. Jézus már itt azonosítja magát minden nyomorgóval, mintegy felvállalja, és megszenteli a szegénységet. Azt viszont megköveteli tőlünk, hogy ne zárkózzunk el szívtelenül azoktól, akik a mi segítségünkre szorulnak, és azt tanítja az Evangéliumban, hogy egykor az irgalmas cselekedeteink szerint Ő fog ítélkezni az emberiség felett. A fösvénység, az önzés tönkreteszi földi és örök életünket. Volt alkalmam megismerni olyan embereket, akiknek mindenük megvolt, de nem fogytak ki a panaszból. Egyik például nem azt sorolta, hogy "mije van", hanem csak azt, hogy "még mi kellene"... Aztán súlyos beteg lett, de akkor se jött rá, hogy a koporsóba rajta kívül semminek a világon nincs helye. Nagyon megsirattam, mert ő is eljárt ám a jászolhoz és a perselybe is bedobta a pénzt, de nem tudta felismerni a Kisdeden azt a szegény Krisztust, akinek "nem volt hely, ahová a fejét lehajtsa". Arra jó a karácsony, hogy magunkra találjunk, megértsük a "leckét", hogy a másik emberben — bármilyen nehéz is — magát Jézust kell felfedeznünk. Az anyagiak sokszor — máskor meg a lelki gyötrelmek — rabláncra vernek, és akkor már nem látunk az égig, csak földreszegett szemmel nézünk.

Most történetesen a kettős állampolgárság csúfos kijátszásának ügye, — ami valóban ocsmány munka volt a magyar kommunisták részéről — olyan fájdalommal töltött el minket, hogy majdnem elvette tőlünk az Ünnepre való lelki felkészülést.

A szenvedés leteperhet, de lecövekelni mellette és megtagadni a továbblépést is, nem érdemes megtennünk. Mi biztosak vagyunk abban, hogy Isten minden rosszból a legnagyobb jót tudja kihozni, mert az Ő útjai kifürkészhetetlenek. Pontosan arra van most szükségünk, hogy megéljük karácsony misztériumát, vele töltekezzünk, és tudatosítsuk magunkban és egymásban, hogy Szent István Országát sem a török, sem a német, sem az orosz nem tudta úgy letiporni, hogy többé talpra ne állott volna.

Ezért ezek a kis sakkfigurák, a semmiből felcseperedett "gyurcsányisták" még azokat a magyarokat sem tudják hitetlenné tenni, sem tökéletesen elbutítani, akik most a testvértagadásig is elmentek, mert a fejük helyett a belükkel gondolkoztak, ahogyan Czakó Gábor írta.

Azért nem fertőzheti meg a mi karácsonyunkat az elkeseredés, mert végső soron sorsunkat nem ezek a kiskaliberű emberek irányítják. Ezeknek se Istenük, se nemzetük nincs! Karácsony fényénél tisztán látjuk, hogy a társadalom egy része még a kommunista posványban lubickol.

Mindszenty bíboros ezekkel kapcsolatban azt mondotta: "Ne mondd a sötétet fénynek, a valótlant igazságnak! Amely pillanatban valaki kommunista, abban a pillanatban megszűnt keresztény lenni". Alkalmunk volt megismerni őket. Olyanok, mint a kullancs a társadalom testében. Romániában is vígan élnek, lopnak, csalnak, milliárdosok, vezető állásokban vannak, de azért mégis az utolsókat verik — remélhetőleg lassan, lassan. Azon a véres karácsonyon 1989-ben lemészárolták ugyan a diktátort és nejét, de a kommunizmus tovább virágzik. Ennek köszönhetjük, hogy az ország ott van, ahol a part szakad...

Ez év karácsonyára nagy örömet hozott az erdélyi magyarságnak az angyal, az itt élő magyarság nevében és érdekében egyházaink vezetői kemény hangvételű követelést tettek le az RMDSZ asztalára.

Ennek az iratnak minden szavát az égre kellene lángbetűkkel írni! Végre mindenkinek tudnia kell, hogy az erdélyi magyarság nem pásztor nélküli nyáj. Eddig se volt az, de ez a "jogaink követelése" szebbé teszi számunkra az Ünnepet.

Nekünk Márton Áronunk van, aki így tanította: "Meggyötört lelkek, az igazság keresésében kifáradt nagy szellemek és az élet értelmét kereső nemzedékek Nála (Istennél — szerk. megj.) találták meg nyugtalanító kérdéseikre a megnyugtató feleletet. Ő a századok halhatatlan Királya."

Ez a hit tanít minket ünnepelni. Ez a hit elhozza nekünk az egymásra találás nagy kegyelmét, amelyet sokszor oly botorul elvesztettünk. Ez a hit elűzi a kishitűséget, a csalódottságot, és zeng a gyönyörű ősi ének: "Fel nagy örömre, ma született, / Aki után a Föld epedett, / Jöjjetek hát! Imádjuk együtt a jászolban fekvő Kisdedet!".

Karácsony van! Örvendezzünk!

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 17:04 | Sorszám: 20
*

A provokátor
2004. december 21. 5:59

Magyar Nemzet

Apró Piroska veje, a magyar miniszterelnöki széket - a társadalmi normát alapul véve - illegitim módon bitorló Gyurcsány Ferenc szocialista milliárdos úgy véli:
"kételyeket vet fel, aggodalmat okoz, nem szerencsés", hogy a katolikus anyaszentegyház beavatkozik a politikai életbe.

Ezt mondta a timföldesúr tegnap a parlamentben, amikor terítékre került botrányos pápai audienciája."


Gyurcsány Ferenc most már hetek óta provokálja az ellenzék vezetőjét, Orbán Viktort, mert az nem óhajt leereszkedni a kádköves színvonalára egy szócsatára.

Most éppen azzal próbálja hergelni a Fidesz elnökét, hogy ahelyett, hogy a parlamentben szólalna fel, a templomokat járja, ott fejti ki politikai véleményét - amiben Gyurcsány a két világháború közti Magyarország
visszatértének veszélyét vizionálja.

A tegnapi parlamenti közvetítést végignézve értettem meg, miért járatódott le hazánkban a parlamenti demokrácia, a politikusok nagy részének presztízse miért vetekszik immár a kutyakozmetikusokéval.
Kutyakomédia zajlik a Tisztelt Házban a javából...

A kettős állampolgárságról szóló népszavazást hazaárulás-számba menő módon, közpénzből a NEM-re befolyásoló Gyurcsány az ellenzék mellett most már a keresztény egyházakat is provokálja, mert nem tetszik neki, hogy a pártja jogelődje által elsorvasztott egyházi iskolák újra ontják magukból a hazaszeretetre nevelt, kiművelt emberfőket, akikre nincs hatással az Oktatási Minisztérium, de még a befolyásuk alatt működő zombigyártó média sem.

-Élünk e hazában olyanok is, akikben sokkal
inkább ébreszt kételyt, akiket sokkal inkább aggaszt az, hogy Gyurcsány anyósa támogatásával korábban egy titkos ügynököt ültettek átmeneti időre a nyakunkba miniszterelnöknek.

-Hogy egy pártállami múmiát küldtünk az unióba biztosnak, -hogy egy három per akárhányas ügynököt küldtünk ki az Europolba,
-hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal élére olyan embert tettünk, aki annak idején a KGB-t is ugyanilyen elánnal szolgálta ki, mint a most demokráciát mímelő posztemeszempés hatalmat.

Ha szembesítik őket a gázáremelésről szajkózott hazugságukkal, akkor a napot, a csillagot, de még a hidegen fújó szelet is segítségül hívják újabban
kenetteljesen előadott propagandájukban.

Én megértem Orbán Viktort, hogy szívesebben beszéli meg hazánk dolgait a templomba járó emberekkel, mint Gyurcsány Ferenccel.

És értem én a hazánk népét féltve szerető őszentségét is, hogy nem hárította el a népünk nevében meghallgatást kérő Gyurcsány kérelmét az audienciára, amikor a kormány a Vatikánnal kötött nemzetközi szerződés megsértése árán is el akarja lehetetleníteni a közfeladatokat ellátó egyházi oktatási intézményeket.

Ugyanakkor szögezzük le: -mindannyiunk felelőssége, hogy ez az Apró-stróman miniszterelnökként csocsózhat lakájújságírókkal, parolázhat idegen országok vezetőivel, modellt állhat gépfegyverrel, kevlársisakban a fotósnak valahol a sivatag felett egy harci helikopteren, és még a beteg, az Úrhoz megtérni készülő pápát is zavarhatja antiklerikális szemtelenségével.
....

(Torkos Matild)
*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 16:36 | Sorszám: 19
*
Reformátusok Fóruma http://www.reformatus.hu/forum/mutat.php?headid=1#hozzaszol

2004.12.06. 22:15 - Jávor Géza:

Tisztelt uraim, kedves erdélyi testvéreim!

Megértem fájdalmatokat, de a világ nem áll meg. Én is nagyon mérges voltam tegnap este, majdnem szétrúgtam a ház oldalát. Életemben először szégyelltem, hogy magyar vagyok...

Bevallom, még az is megfordult a fejemben, hogy ... na, inkább ne is írom le, mert ez már valóban nem a református honlapra való gondolat. Még akkor sem, ha igaz.

Aztán aludtam egyet a keserves csalódásra. És reggel rájöttem, hogy semmi nem változott tegnap óta. Ami jó volt vasárnap délelőtt, az ma is az. Aki ostoba, elbutított alattvaló volt, az is marad. És a tisztességes emberek is, a határ két oldalán.

Higgyétek el, hogy semmi új nincs a tegnapi döntésben. Legfeljebb annyi, hogy számszerűsödött, hányan is gondolkoznak ebben az országban magyarul, emberiesen.
És ne feledjük: mindenki önmagáért felel, a másik döntéséhez semmi köze. Így aztán már nem is pironkodtam annyira a döntés miatt, hiszen én megtettem a kötelességem, én nem vagyok két lábon járó pénztárgép.

Ebből a megfontolásból tehát ma már nem szégyelltem magam, hiszen semmi sem változik: a gyergyói barátaim ezután is jönnek, én is alig várom, hogy együtt csónakázzunk a Gyilkos-tavon. Mi változott? Semmi, de semmi. Több is vesztt Mohácsnál. Más lapra tartozik, hogy a számtalan csalódás után ma már minden kudarcra szuperérzékenyen reagálunk.

Még egy jó tanács: Az arra érdemes emberekkel barátkozzunk többet határon innen és túl. Ezzel is tegyünk azért, hogy Magyarország ne csak a könyvekben éljen tovább.

(Ami mellesleg fikció, a nemzet SOHA NEM SZŰNIK MEG, hiába pattognak a bolhák.)

*
elnézést az előző közlés link-hibájáért (b_p)

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 16:23 | Sorszám: 18
*

ERDŐVIDÉK az interneten:
http://www.erdovidek.home.ro/index.htm

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 15:58 | Sorszám: 17
MNO FÓRUM:

Özvegye, gyermekei, családja, valamint az önkormányzat és a kamionosok ma délelőtt emlékeznek a vásárhelyi katolikus temetőben Tóth Sándor tizenöt évvel ezelőtti tragédiájára. Az 1989-es romániai forradalom idején a 44 esztendős sofőr Temesvárra vitt karácsonyi segélyszállítmányt teherautójával, mikor Aradon lelőtték.

Tóth Sándor 1989. december 22-én késő este indult el kamionjával Vásárhelyről Temesvárra. A teherkocsiban karácsonyi csomagokat vitt, melyeket a vásárhelyiek adományoztak a romániai rászorulóknak. Ez veszélyes vállalkozás volt, hiszen a szomszédos országban forradalom zajlott.

A magyar konvoj másnap hajnalban érkezett meg Aradra. Itt a kórház parkolójába irányították a járműveket. Tóth Sándor mellé azonban beszállt egy aradi, és azt mondta neki, menjenek a vár felé. A híd előtt azonban rálőttek a járművezetőre, aki a helyszínen életét vesztette.

-Kora reggel értesítettek minket a szörnyű tragédiáról - emlékezett vissza a 15 esztendővel ezelőtt történtekre Tóth Sándor özvegye. Az akkor 13, valamint 6 és fél éves fiai már nagyon várták haza szentestére édesapjukat.

A családfő elvesztése után a magánfuvarozó céget még nyolc éven át működtette a feleség. Ő irányította a vállalkozást, szerezte a fuvarokat és egy alkalmazott vezette a teherautót. Később azonban váltani kényszerült Tóth Sándorné.

-A Mary cipőgyárban helyezkedtem el, de tavaly bezárt, így azóta munkanélküli vagyok - mesélte.
Kisebbik fia még tanul. Szegeden most harmadéves az egészségügyi főiskolán, gyógytornásznak készül. Nagyobbik fiának már saját családja van. Az özvegy unokája most lesz 7 esztendős.

Tóthné és kisebbik fia a munkanélküli-járadékból, a tanuló gyermek után járó árvasági ellátásból, valamint az özvegyi nyugdíjból él.

-Keresek munkát, de ki alkalmaz manapság egy ötvenévest? Élelmiszer- és vegyiáru-eladói végzettségem is van, de ilyen szakmára csak fiatalokat vesznek fel - panaszolta.

A tragédia után közvetlenül az akkori vásárhelyi önkormányzat anyagilag is segítette a családot. Ezenkívül több magánszemély, valamint vállalkozás küldött adományt a családfő nélkül maradt Tóthéknak.

A Fuvarozók Országos Szövetsége létrehozta a Tóth Sándor Alapítványt, melyre mind a mai napig számíthat az özvegy.

.

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 15:10 | Sorszám: 14
*

T. Legfőbb Ügyészség!

Alapos gyanú merült föl bennem és más magyar emberek sokaságában, hogy ellenünk a kettős állampolgárságról szóló népszavazással kapcsolatban Ismeretlen Tettes súlyos bűncselekményeket követett el, föltehetően bűnszövetségben.

„A népirtás bűntettének megelőzése és megbüntetése tárgyában 1948. december 9. napján kelt nemzetközi egyezmény” II. cikkelye kimondja, hogy „A jelen Egyezmény népirtás alatt a következő cselekmények bármelyikének, valamely nemzeti, népi, faji, vagy vallási csoport, mint olyan teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával való elkövetését érti.” Az említett fejezet b./ pontja tiltja: „a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem” okozását. Magyarország az említett Egyezménynek részese, és annak szövegét törvénybe iktatta. A Btk. 156. § kimondja, hogy „Aki valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport tagjának a csoporthoz tartozása miatt súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

Ismeretlen Tettes ezen túlmenően megsértette a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló és a Btk. 177/B. paragrafusába foglalt rendelkezéseket is, ezért ellene följelentést teszek.

Egy nemzet számára egyértelműen a nemzethez való tartozás tudata és az együttműködés, a kölcsönös segítés gyakorlata a legfontosabb. Népünk trianoni sérelme közismert. Ezt tetézte Rákosiék „bűnös nép” propagandája, az ötvenhatos forradalom leverése és az azt követő véres megtorlás. A nemzet sérelmeinek orvoslására az elmúlt szocialista rendszerben semmilyen intézkedés nem történt. A hivatalos állásfoglalás szerint a szocializmus fejlődése a nemzetiségi kérdéseket – köztük a külhoni magyarok elnyomását, üldözését, sanyargatását, sőt irtását (44-es titói magyar holokauszt a Délvidéken, Szárazajta stb. Erdélyben) – „automatikusan megoldja.”

Az utódállamok és a magyar szocialista kormányok összejátszása miatt kétszeresen nehéz körülmények ellenére számos magyar ember szorgalmasan építgette a kapcsolatot az elszakított nemzettestek között. Mostanáig a magyar emberben nem merült föl, hogy ne volna testvére a többi magyarnak.

A maga nemzetének a határokon átívelő egysége minden civilizált ország lakója számára magától értetődő. Így volt ez természetes számunkra is – és egyetértett velünk a cigány, a sváb, a szerb, az örmény és a többi kisebbségi polgártársunk zöme is.

A kettős állampolgársággal kapcsolatos, 2004. dec. 5-én lezajlott népszavazás – bármi volt is az oka és a módja – alkalmat adott volna a magyarság kulturális, szellemi egyesítésére, erkölcsi és gazdasági együttműködésének erősítésére; mégpedig az európai politikai normák betartása mellett, a határok megsértése nélkül. A kettős állampolgárság intézménye szervesen belesimul az Unió jogrendjébe. Sok millió külföldi állampolgára van Írországnak, Olaszországnak, Spanyolországnak stb.

Ismeretlen Tettes azonban kampányt indított a nemzeti egység ellen, és megsértette a Btk. 177/B §.-t, mely kimondja, hogy „(1) Aki a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvényi rendelkezések megszegésével
a) tájékoztatási kötelezettségének nem tesz eleget,
b) közérdekű adatot hozzáférhetetlenné tesz, vagy meghamisít,
c) hamis vagy hamisított közérdekű adatot hozzáférhetővé vagy közzétesz,
vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.”

Ismeretlen Tettes sok százmillió forintot – közpénzt? – fordított arra, hogy rágalmakat terjesszen a lakosság között: azt a hiedelmet keltve, hogy eredményes referendum esetén veszélybe kerül az itthoniak munkahelye, szociális ellátása, nyugdíja stb.

– Azt a közérdekű adatot hamisította és híresztelte, hogy a népszavazás után, egy éven belül akár mind a 800 000 magyar igazolvánnyal rendelkező áttelepülhet Magyaroroszágra, holott a referendum nem a kettős állampolgárság megadásáról szólt, hanem – eredményessége esetén – csupán egy ilyen tartalmú törvény megalkotására kötelezte volna az Országgyűlést. E törvény – kétharmados jellege miatt – hosszú hónapok, esetleg évek múlva készült volna el;

– azt a közérdekű adatot hamisította, hogy a 800 000, esetleges áttelepülő közé csalárd módon beleszámolta a több százezres szlovákiai és szlovéniai magyarságot, ahonnan az uniós csatlakozás óta senki sem költözött át, noha megtehette volna;

– azt a közérdekű adatot hamisította, hogy az esetleges áttelepülő asszonyokat egyszerre számította nyugdíjjogosultnak és anyai támogatás várományosának;

– azt a közérdekű adatot hamisította és híresztelte, hogy az áttelepülők kizárólag terhet jelentenek Magyarországnak; csórén jönnek át, sem javakat, sem munkaerőt, sem szellemi, kapcsolati tőkét, sem pénzt nem hoznak, de még a sok milliárdra rúgó útlevélilletéket is elsinkófálják;

– azt a közérdekű adatot hamisította és híresztelte, hogy a különféle szociális támogatások automatikusan megilletik a külföldön élő állampolgárokat;

– azt a közérdekű adatot hamisította és híresztelte, hogy a külhoni lakos állampolgárok Magyarországon szavazati joggal rendelkeznek;

– azt a közérdekű adatot hamisította, hogy Magyarország és Románia között a kettős állampolgárság tilos, s ennek kapcsán egy rég fölmondott egyezményt dobott a köztudatba;

– elhallgatta, hogy Romániának több százezer kettős állampolgára van – elsősorban – a Moldovai Köztársaságban, sőt, magyar polgárok is lehetnek román állampolgárok;

– elhallgatta, hogy az EU-ban általános biztosítási elvnek megfelelően a nyugdíjat ki-ki attól az országtól – annak biztosítójától – kapja, ahol a jogosultságát szerezte. Az ennek megfelelő egyezmény az EU-ba törekvő Romániával már elkészült, hamarosan megtörténik. Ukrajnával is folynak a tárgyalások, a nem EU-tag szomszédok közül a Szerbiából áttelepülők nyugdíját Szerbia fizeti;

– alapos okkal föltételezhető, hogy Ismeretlen Tettes jelentős hasznot húzott a propagandaanyagok elkészítéséből, ezért esetében valószínűleg megáll az idézett 177/B. §.
(2) bekezdésében foglalt minősítés: „A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekményt jogtalan haszonszerzés végett követik el.”

Ismeretlen Tettes a magyar nemzethez tartozó emberek sokaságának súlyos lelki sérelmet okozott, s ezzel megvalósította a Btk. 156. §-ban foglaltakat:

– azzal, hogy a határon túli magyarokat minősíthetetlen módon gyalázta: aljas, haszonleső csavargónak tüntette föl őket, akik némi szociális segélyért elhagyják évezredes lakhelyüket, őseik sírját, ingatlanjaikat, munkájukat, barátaikat, s a nyakunkra özönlenek;

– azzal, hogy belföldiekben irigységet szított ellenük, nemzettudatukat megroppantotta, midőn a nemzeti együvé tartozás megtagadására szólította föl őket a föntebb leírt koholt adatok alapján;

– azzal, hogy nemes, mélyen emberi értékeket, a természetes jó szándékot, a segíteni akarást, a józan gondolkodást, a nemzeti egység gondolatát merőben anyagi szempontokkal állította szembe, lerombolva számos magyarországi szavazópolgár értékrendjét;

– Ismeretlen Tettes oly módon is ludas a magyar nemzeti csoportnak okozott lelki sérelem elkövetésében, hogy hadjárata – mint föntebb kiderült, nem is irányulhatott a kettős állampolgárság elutasítására, hiszen nem az volt a népszavazás kérdése – a nemzet egységének megbontását, a csoport tagjainak szembefordítását, és ily módon súlyos, lelki válságának előidézését célozta. Könnyen belátható, hogy minden ízében hazug, fasiszta stílusú, rasszista propagandája végső fokon a társadalom elemi közösségeinek és magának az emberi személynek az épségét is veszélyeztette, amennyiben az általa manipulált érdekeket az alapvető emberi értékek fölé helyezte – a nemzettudat megroppantásán túlmenően –, az embereket igyekezett zsigeri szinten élő véglénnyé süllyeszteni;

– Ismeretlen Tettes azzal okozta a legsúlyosabb lelki sérelmet a magyarok közösségének, hogy magával az általa megtévesztett népességgel mondatta ki a nemzet szétszabdaltságát.

A magyar „nemzeti csoporthoz tartozók súlyos lelki sérelmét” tanúsítja 1 521 143 igen szavazó, számos újságcikk, a határon túli magyar emberek tömege, a „magyar állampolgárokat nem szolgálunk ki” táblák Erdélyben, a magyar rendszámú autók szabadkai megrongálása, magyarigazolványok visszaküldése, a gyergyószentmiklósi búcsúsok fekete szalagos nemzeti zászlaja, a Himnusz nem éneklése stb., stb.

Amennyiben Ismeretlen Tettes kilétére a T. Legfőbb Ügyészségnek sikerül fényt derítenie, kérjük az illető előzetes letartóztatásba helyezését, hogy ne legyen módja bűnismétlésre, esetleges tettestársaival való összebeszélésre, a felelősségre vonás elől való szökésre.

Budapest, 2004. december 13., Luca napja.

Tisztelettel:
Czakó Gábor
1038. Budapest, Templom u. 38.
T: 2434842
Emil: czakogabor@axelero.hu

***
- A dokumentum készítőjének nincs kifogása az ellen, hogy aki csatlakozni kíván a feljelentéshez, az ezt megtegye.

Írásban kell értesítenie az Ügyészséget az alábbi postacímen levélben:
Legfőbb Ügyészség, Marótiné dr. Beszteri Piroska ügyész, 1372 Budapest, Postafiók 438.
Célszerű Czakó Gábor levelét innen kinyomtatni és kiegészíteni egy Csatlakozó Nyilatkozattal, a személyes adatokkal és aláírással ellátva.
Faxon is beküldhető az aláírt nyilatkozattal együtt:
36/1/354 5645; illetve belföldről: 06 1 354 5645

Eredeti megjelenés:
ÚJVIDÉKI MAGYAR SZÓ 2004. december 18-19. http://www.magyar-szo.co.yu/arhiva/2004/dec/18/

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 14:34 | Sorszám: 12
*
A Kárpát-medencei körképhez a mai Népszaga kéje is hozzátartozik:

A feljelentés kéje

Próbálom eldönteni, hogy viccelődik-e a jobboldali napilap publicistája, vagy komolyan beszél, amikor a kettős állampolgársággal kapcsolatos népszavazás eredménye miatt feljelentést tesz. Szóval nyilván a szerző írói munkássága részeként írta meg fikciós levelét a Legfőbb Ügyészséghez; bár manapság az sem lehetetlen, hogy az ügyészi szervezet komolyan veszi azt.

A feljelentés lényege -.túl azon, hogy feljelenteni jó -: járjon el az ügyészség, derítse fel "Ismeretlen Tettes" kilétét, helyezze előzetes letartóztatásba (szökés, vagy bűnismétlés veszélyétől tartva) s járjon el a törvény erejével vele és társaival szemben emberiségellenes bűnei miatt.

Nincs kétségem: a szerző összességében komolyan gondolja, amit ír. Komolyan gondolja, hogy például Gyurcsány Ferencnek börtönben lenne a helye, amiért a népszavazás előtt - a cikk írója szerint hamis, megtévesztő érveléssel - a kettős állampolgárság ügyében a nem szavazatra buzdította az állampolgárokat. Igaz, nem nevezi meg a kormányfőt, de Ismeretlen Tettes, a kontextusból egyértelműen kiolvashatóan maga a miniszterelnök. Hogy kik a társai, nos erre nézvést "Ismert Szerző" már nem ad pontos eligazítást, így aztán gondolhatom azt is, hogy mindazok, akik nemmel szavaztak. Hiszen joggal feltételezhető róluk, hogy cselekedetük mögött szándékosság rejlik és tudatosan nem figyeltek oda a jobboldal leleplező mondataira. Ráadásul a "polgári" kormány polgári hívei, publicistái már korábban is eléggé egyértelművé tették, hogy hazaárulóknak tekintik mindazokat, akik nemmel szavaztak december 5-én.

Ironizálhatnék most még egy sort a helyenként nevetséges, vagy éppen bornírt érvrendszeren, vagy vehetném komolyan is; súlyos érvekkel bizonyítva, hol téved a szerző, ám egyikhez sincs kedvem. Szó szerint kedvem nincs, olyannyira elszomorít az alapgondolat: tulajdonképpen börtönben lenne a helye mindazoknak, akik mást gondolnak, mint a magát konzervatívnak, polgárinak nevező oldal. A másként gondolkodás joga - szerintük - még egy olyan esetben sem jár, amikor pedig a szavazólap alternatívát kínál; az igen mellett megengedi a nemet is. Különben miként juthatna "Ismert Szerző" odáig, hogy feljelentést fogalmaz és börtön után kiállt.

És teszi ezt egy nappal Karácsony szent estéje előtt, keresztényi szellemmel átitatva. Pedig legalább ilyenkor lehetne egy picit megbocsátó.

Németh Péter

Népszava Online
*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 14:13 | Sorszám: 11
*
Szélyes Sándor
Székely Karácsony
[ 2004-12-24 - 07:35:47 ]



Hóba temetkezett csíki havasokon
Áron egymagában, fönn a Madarason
Uram, fohászkodik, Fiad megszületett.
Karácsony este van, hogyha megteheted
Te, aki rendezed ezt a nagy világot,
Juttass nekünk is egy kicsi boldogságot.

Hallottalak Áron, de nem mondottad kinek.
A népemnek, Uram, szegény székelyeknek.
Az Úr kicsit hallgat, majd így szól:

Áron jókedvemben kaptál,
legyen úgy, nem bánom,
de még mielőtt a kérést teljesíteném
valamit meg kéne magyarázni nékem.

Én a székelyekről hallottam eleget,
mondtak már rólatok hideget, meleget.
Tudom, hívők vagytok, sokat imádkoztok,
de szidásomban is világelsők vagytok.
Hallom, magatokat székelyeknek valljátok,
s kiválasztott népem neveit hordjátok
Áron, Ábel, Mózes, Dániel és Dávid,
az egész Biblia egész Ábrahámig,
Ha jól meggondolom, szinte már
úgy vélem, hogy Csicsó Názáret s Ditró Jeruzsálem.

Aztán, ha jól értem magyar a beszéded,
s mégis a székelyek boldogságát kéred.
Miféle náció, mert a nyelve magyar.

Ó, Uram, szólt Áron, hisz a székely is magyar
Csak egy kicsivel több,
Úgy legalább három vagy négy fertályfokkal.

Ott álltak a fenyők keményen vigyázva,
gyertyák pislákoltak ezer csíki házban,
megkondult Csíksomlyó Máriás harangja.
Szelíd korholással szólott az úr hangja:

Jól van Áron fiam, és most tartsunk rendet,
Ez a kicsivel több megmagyaráz mindent.
Én megértettelek, és most érts meg Te is,
Kicsit ezért több a szenvedéstek is.

Minden kedves olvasónknak Istentől megáldott, meghitt, békés Karácsonyt kívánunk!
http://www.erdely.ma/kultura.php?id=7987

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 14:07 | Sorszám: 10
*

Magyar történelmet tanítana az MVSZ Kárpámedencén Kivüli Régiója
[ 2004-12-26 - 23:51:43 ]


A Magyarok Világszövetsége által a kettős állampolgárság ügyében kezdeményezett 2004 december 5-i népszavazás eredményéről mindenki igyekszik tanulságot levonni. Meg kell ezt tegyük mi is mint a MVSZ Kárpámedencén Kivüli Régiója.

A népszavazás látleletet nyujtott a hazai magyarság állapotáról. Arról, hogy a 10 milliónyi nép 8 millió szavazójából mintegy 5 millió nem vette a fáradtságot, hogy szavazni menjen egy nemzeti fontosságú ügyben. Nem ment el részben alantas riogatás miatt, részben a magyarságtudat meggyengyülése-eltünése miatt, részben történelmi tudatlanságból, részben felelősség nem vállalásból, részben mélységes kiábrándulásból. Beérett a négy és fél évtized kommunista magvetése, s a másfél évtizede tartó kozmopolista konkolyhintés s ezért lett szomorú az aratás.

A kérdés az, hogy nekünk mint KKR-nek, azaz a világban szétszórt magyarságnak nem csak hogy mi a tanulsága, hanem mi lehet a ránk eső feladata változtatni a hazai magyarság áldatlan állapotán. A nyugati magyarság mindig megtalálta történelmi feladatát, s azt be is töltötte. Évizedekig őrizte a magyar szabadság, az 1956-os Forradalom és Szabadságharc lángját. Azonban az 1989-es hazai politikai fordulat újtán feladatát elveszíteni látszott, azt hívén, hogy valóban fordulat ment végbe. Csak mostanra derült ki, hogy mindaz ami akkor történt nem rendszerváltozás, hanem csupán rendszermódosiás volt. Valami olyan módosulás amit a Kádár rendszer képviselt a Rákosi rendszerrel szemben: a megjelenési forma változott ugyan, de a lényeg maradt. Ez elmondható az 1989-es változásról is.

Ez azt jelenti, hogy a nyugati magyarságnak, közelebbről a KKR-nek, ebben a helyzetben ismét meg kell találnia a maga sajátos történelmi szerepét. Ez nem lehet más mint az elnemzetlenített, magyar öntudatától, saját valós történelmétől megfosztott hazai magyarság gyengéd felrázása, tudatra ébresztgetése és nevelése. A népszavazási kampányban közülünk résztvevők pontgosan ezt tették, sajnos kevesen és későn. Most elérkezett az idő, hogy ezt hosszabb távra átgondolva, rendszeresen és szervezetten végezhessük. Amint az Öregcserkészek Corvinus akciója az angol világot igyekszik tárgyilagosan tájékoztatni történelmünkről, problémáinkról, gondjainkról, valahogy így kell hogy a KKR a hazai elmagyartalanított magyarságot tájékozhtassa, nevelje, újból magyarságtudattal itassa át.

Konkrétan arra gondolok, hogy ideje lenne röviden, velősen, nem polematizálva, csak a tényeket felsorolva megírni magyarul az igazi magyar történelmet. Akár az ezeréveset, akár az utóbbi 500 évét, akár a XX. századét, Trianonét, 1956-ét stb., egyben vagy külön-külön füzetekben, s azokat nagy számban nyomtatva az MVSZ Központ rendelkezésére bocsátani szabad szétosztásra elsősorban az országban, de az elszakított területeken is. Az MVSZ-Központ rendelkezik olyan társult szervezet-hálózattal amelynek tagjai bizyosan vállalnák ezek terjesztését, hogy ez az akció sikeres legyen. Az egyetemes magyarság rendelkezik olyan történészekkel, akik ennek megírásában tudnak és készek is segíteni.

A hazai magyarság – kivéve másfél milliót – a jelenlegi állapotában nem képes felelősen állástfoglalni sorsöntő nemzeti kérdésekben. Ezen mi tudnánk a leghatásosabban változtatni. Ezt az új feladatot vállalni tudjuk, és végre is tudjuk hajtani.

Mindennek lenne egy sajátos hozadéka a KKR részére is. Nevezetesen az, hogy ha ezt a valós, nagy és nemzetmentő célt felvállaljuk és végrehajtására megszervezzük magunkat, akkor a tudatosan megrontott, szétdarabolt, elkedvetlenített és a kozmopolitizmus rontásának kitett nyugati magyarság ismét egybeforrhat e szent cél megvalósitása érdekében. Ne felejtsük el azt, hogy nincs olyen szervezet amely megmaradhatna, épülhetne komoly, nagy és magasztos célok nélkül!

Karácsonyi csendességünkben, magunbka szállásunkban, útkeresésünkben vezéreljenek ezek a gondolatok!

Edmonton, 2004, December 24.

Dr. Pungur József
MVSZ KKR elnök
http://www.erdely.ma/kulhon.php?id=8032

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 13:58 | Sorszám: 9
Erdély ma 2004. December 27. Hétfő

A mezőségtől a völgységig - Wass Albert szobra Bonyhádon
[ 2004-12-27 - 13:17:25 ]


Hosszú és kalandos út vezetett az erdélyi Mezőség vasasszentgotthárdi udvarházától a dunántúli kisváros, Bonyhád főteréig. Hosszú és kalandos, akár a XX. Század egyik legnagyobb magyar íróját, akár a róla készült szobrot tekintve. Wass Albertről már hellyel-közzel tudhatunk ezt, azt, életéről, a személye körül kialakult bonyodalmakról, „háborús bűnösségéről”, máig késő rehabilitációjáról, életművéről.

Kevésbé ismert azonban szobrának sorsa, mely végül a Völgység fővárosában, Bonyhádon talált végső nyugalomra.

A közel egy évszázadnyit élő nagy író szobra – mintegy másfél év kényszerpihenő után – közel egy évi előkészítő munka eredményeként tárulhat majd 2005. január 8-án, Wass Albert születésnapján a növekvő olvasótábor szemei elé.

Februárban kellt szárnyra a hír, hogy a fővárosban nem engedélyezték az író szobrának felállítását. A főváros vezetésének kényelmetlen volt, hogy egy Romániában a mai napig halálra ítélt „háborús bűnös” szobra ékesítse a Vérmezőt. Ekkor fogant a gondolat is, hogy ha ott nem, akkor nálunk talán igen. Hogy megteremtsük a szobor felállításának hátterét, júniusban megalakítottuk a „Wass Albert Törzsasztal” elnevezésű irodalmi társaságot, amely az író népszerűsítése mellett a szoborállítás körüli szervezési munkákat is hivatott volt összefogni. Ugyancsak júniusban Kovács Gáborral és Tóth Józseffel Erdélyben jártunk és kapcsolatba kerültünk Bartha Józseffel, aki Wass Endre sógora, és aki megígérte, hogy segít abban, hogy Kolozsi Sándor szobrászművész alkotása Bonyhádra kerülhessen. Jelentős segítséget kaptunk még a Kármentő Polgári Körtől is, amely a szobor ideszállításán túl anyagilag is támogatta annak felállítását. Természetesen nem hagyhatjuk említés nélkül a város vezetésének pozitív hozzáállását sem, hiszen enélkül szó sem lehetne az egészről. A hely biztosítása, a talapzat elkészítése mind az önkormányzatnak köszönhető. Meg kell említeni Potápi Árpád polgármester nevét, aki – maga is bukovinai székely család sarja lévén – mindvégig segítette vállalkozásunkat.

Wass Albert bronz mellszobra kalandos úton jutott el Bonyhádra.

Ausztráliában, Sidney-ben készítette Kolozsi Sándor szobrászművész, aki maga is barátja és harcostársa volt az írónak. A nyugati emigrációban élő erdélyi magyarság összefogását és Erdély „újra élesztését” hangsúlyozó „transzilvanizmus” eszmeköre mentén találtak egymásra, és próbálták meg összefogni a szétszóródott magyarokat.

Ahogy Kolozsy Sándor hangsúlyozza, e bronzszoborban elsősorban az Erdélyért küzdő „publicistát”, semmint az „írót” formálta meg.

Innen repülőgépen Hamburgba érkezett Dr. Wass Endréhez, az író legkisebb fiához azzal a szándékkal, hogy Kolozsvárott legyen felállítva. Azonban a romániai politikai helyzet és Wass Albert rehabilitációjának késedelme ezt még talán évtizedekig lehetetlenné teszi. Így másfél éves hamburgi kényszerpihenő után – Bartha József holtmarosi református lelkész közvetítésével – ez év augusztus 13-án a „Czegei Wass Alapítvány” ajándékaként a múlt század egyik legnagyobb magyar írójának szobra megérkezett Bonyhádra.

A helyszin kiválasztásában és a talapzat megtervezésében Csernyus Lőrinc építész, Makovecz Imre tanítványa, a bonyhádi városháza tervezője volt segítségünkre, a talpkő megmunkálását Bakó László szobrászművész vállalta.

A szobor tehát itt van, és várja, hogy Wass Albert születése napján felállítva békés nyugalommal szemlélje a világot, amely elrohan mellette, mellettünk.

Szabó László

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 13:46 | Sorszám: 8
http://www.magyar-szo.co.yu/arhiva/2004/dec/27/

Faluturizmus az isten háta mögött
Székelykevén több a külföldi, mint a hazai látogató

Többször előfordult már velem, hogy külföldön ismerkedtem meg közvetlen környezetemben élőkkel, vagy szereztem tudomást olyasmiről, amiről itthon illett volna. Hasonló helyzetbe kerültem nemrégen Székesfehérváron, ahova a két év tanulás után menedzservizsgát tett vajdasági hallgatókat kísértem el, és ahol többek között megismerkedtem a székelykevei Dani Ernő magánvállalkozóval is.

Csak ezt követően értettem meg, hogy miért hangsúlyozták többen is ottani látogatásunk során az anyanyelven történő továbbtanulási lehetőség fontosságát, amire ugyan Vajdaságban van lehetőség, de a Kárpát-medence legdélebbi magyar települése, Székelykeve közelében nincs.

Emellett arra a kérdésre is választ kaptam, a hallgatókat megismerve, hogy miért vállalkozik valaki felnőttként, jól gazdálkodó és sikeres vállalkozóként is tanulásra, képzésre, ami nem kevés energiát, fáradságot, anyagiakat igényel. Dani Ernő szintén már több mint tíz éve vállalkozó, falujában elsőként volt önkiszolgálója, több mint tíz éve szervezi az ősök által érintett útvonalon a kerékpártúrákat Székelyföldre, de, mint az alábbiakból kiderül, egyéb újításokat, ötleteket is kezdeményezett és megvalósított már.

– Úgy éreztem, hogy van bennem valami tudat alatti, amit felszínre kellene hozni, és ez két év tanulás után sikerült, tudatosodott. Amellett, hogy sok elméleti ismerettel gazdagodtam, nagyon sok mindent megtanultam az emberi kapcsolatteremtést illetően, és sok olyan embert megismertem Vajdaságból és Magyarországról is, akik adott pillanatban még többet tudnak segíteni, mint a két év tanulás. Két-három évvel ezelőtt ugyanis barátaimmal arról beszélgettünk, hogy milyen vállalkozást indíthatnánk, ami nem sok pénzbe kerülne, és akkor született meg az ötlet a faluturizmusról.
Amellett ugyanis, hogy a faluban már csaknem 150 ház üres, a még lakottak is rendelkeznek egy-két vendégszobával. Ez már eleve olyan kapacitás, ami nem igényel befektetést, kezdőtőkét, csupán nagy reklámot. Igaz, a falubeliek nagyon furcsának találták az ötletet, mondván, hogy ugyan ki és miért látogatna el az isten háta mögé egy olyan kis faluba, mint Székelykeve. Az ötlet megvalósításáról azonban nem mondtam le, és ez a képzés, amit most fejeztem be, rávezetett olyan gondolkodásmódra, hogy a negatív dolgokat próbáljuk meg pozitívra fordítani, a hátrányból előnyt kovácsolni. Szerencsére másfél évvel ezelőtt egy budapesti utazási irodának a vezetője leutazott hozzánk egy faluból elszármazott újságíróval, és elmondta, hogy szeretne hozzánk csoportutazást szervezni. Ez volt az alapja, kiindulópontja a konkrét együttműködésnek, és most már egy sikeres évet tudhatunk magunk mögött, hisz öt csoportban több mint kétszáz magyarországi vendég csaknem ezer éjszakát töltött nálunk. Székesfehérváron is üzleti tárgyalásokat folytattam, melyek során megbeszéltük a következő évi együttműködést, ami, remélem, az idei megvalósítás legalább másfélszerese lesz.

- Hogyan sikerült ezt elérni a falubeliek kezdeti közömbössége ellenére?

– Nagyon sokat fordítottunk reklámra, szórólapokon, weboldalon való népszerűsítésre, de sajnos a külföldiek részéről az elmúlt tíz évben a Szerbiával szemben tanúsított negatív hozzáállás nagyon kihat vállalkozásunkra, amihez még hozzájött olajként a tűzre egyes politikusok választási kampánya, a magyarverések, amik miatt külföldi ügyfeleink – akik vendégeink 90 százalékát képezik – le akarták mondani a következő évre tervezett látogatásokat. Erről csak nagyon nehezen sikerült őket lebeszélni.

- Kik látogatnak el az isten háta mögötti kis faluba?

– Az első célcsoportba tartoznak azok a magyarországi turisták, akik nosztalgiából fordulnak a Délvidék felé, akik tanultak a Trianon előtti Magyarországról, és nagyon sokszor megtörténik, hogy annak vidékünkhöz fűződő történelmi vonatkozásait nálunknál jobban ismerik. Az ilyenek számára a 90-es évekig Jugoszlávia nyugati államnak számított, 2000-ig háborús övezetnek, és csak utána adódott olyan lehetőség, hogy ellátogassanak a Délvidékre. Ez, mondhatom, éppen jókor jött, mert Erdélyt már nyolc-tíz éve járják, ismerik, mi pedig egy újabb lehetőséget kínálunk. Kedvező pillanatban, időben, elsőként jelentünk meg a piacon, még ha nem is dolgozunk teljes kapacitással. Vajdaságban ugyan vannak próbálkozások, de mögöttünk már két év tapasztalat van.

- Mit tudnak nyújtani, megmutatni az ide látogató turistáknak?

– Székelykeve tavaly ünnepelte betelepítésének 120. évfordulóját. Lakói ez idő alatt földműveléssel, kubikosmunkával keresték meg kenyerüket. A turizmus számukra elképzelhetetlen volt, és sikerességében még ma is sokan kételkednek. Ennek ellenére sikerült kidolgozni olyan marketingtervet, és olyan célcsoportot találni, melynek ez érdekesnek bizonyul. Ennek bejáratása persze több évet igényel, de jó úton haladunk. Egyelőre a budapesti Kárpát Európa utazási irodával közösen csillagtúrákat szervezünk, melyeket jobbára, nosztalgiából, idősebb személyek igényelnek.

Az ősszel azonban emellett szerveztünk egy négynapos tanulmányutat is budapesti gimnáziumi tanulók számára, akiket Székelykevén szállásoltunk el, és innen szaktanárok vezetésével bejártuk a történelmi emlékhelyeket. Tervünk, hogy a két-három napos csillagtúrák mellett jövőre is szervezzünk középiskolásoknak tanulmányutakat, hisz történelmet tanulva megkerülhetetlen Trianon, és az azt megelőző földrajzi határok.

Székelykeve öt kilométerre van az ezeréves határtól, illetve a Duna-töltéstől, ami külön adottság, és lehetőség a környékbeli történelmi helyekkel együtt. Ilyenek a közelünkben levő Belgrád, a nándorfehérvári vár, a zimonyi Hunyadi-torony, a szendrői középkori végvár, a kevevári földvár-maradványok, a kis és nagy Kazán-szoros, a Vaskapu vízi erőmű, a verseci őrtorony, Herceg Ferenc szülőháza, valamint a környék hegy- és borvidéke.

Még egy lehetőségünk van, amit ugyancsak szeretnénk kihasználni, az ökoturizmus, hisz 13 kilométerre vagyunk a Delibláti-homokpusztától, ami ugyancsak nagyon látványos idegenforgalmi hely, és amit megfelelő reklámmal, hírnévvel rövid időn belül az európai piac számára, mint értékes turisztikai ajánlatot, lehetne felkínálni.

- Milyen látványosságot kínál a falu a turistáknak?

– Öt évvel ezelőtt kezdődött komolyabb hagyományőrző tevékenység, bár hagyományápolással addig is foglalkozott az 56 éve működő helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, de akkor olyan dolgok kerültek felszínre, mint a székely kapu, a kopjafa, a hagyományos székely varrottas, melyekből már idén sikerült berendezni egy kiállítótermet, ahol meg is vásárolhatók a kézimunkák. A székely varrottas egyébként élő hagyománynak számít a faluban, több szorgos asszony készít ilyen motívumokkal könyvjelzőt, terítőt, abroszt. Emellett a Szalmaszál Ifjúsági Egyesület is nagy hangsúlyt fektet a hagyományápolásra, és tavaly kézműves csoportot alakított, mely a gyerekeket gyöngyfűzésre, kézimunkára, vesszőfonásra stb. tanítja. Ez ugyancsak része a faluturizmusnak, ami csak a falu összefogásával valósulhat meg, több tíz, sőt száz ember munkájának minőségében. Nagyon remélem, hogy ez két-három év múlva tudatosul a falubeliekben is, mert ez mellékkeresetet is jelent a mezőgazdasággal foglalkozó vendéglátók számára. Sok szép elképzelésünk van még, de csak nagyon óvatosan, meggondoltan, európai színvonalat kielégítve szeretnénk megjelenni a piacon. Szerencsére Fischer esperes úr törekvéseinek köszönve, illetve az Illyés Közalapítvány egyik pályázata elnyerésének eredményeként jövőre megvalósulhat egy tájház kialakítása, amihez már sok szép értékes régi tárgy áll rendelkezésünkre. Ez szellemi érték lesz számunkra, egy kis múzeum a falu történetéről, amit ugyancsak megmutathatunk a turistáknak.

A falu történetéhez, persze, az is hozzátartozik, hogy egykori lakói határőrként szolgáltak, a jelenlegiek pedig lelki határőrei a magyar nyelvnek Belgrádtól 40 kilométerre. A település tiszta magyar általános iskolával rendelkezik, sajnos, nem tudni, meddig. Ez több mindentől függ, de ha Székelykeve elvész, akkor 120 kilométerrel csökken a magyar nyelv déltől északra. Ami a Magyar Szót illeti, eljut ugyan hozzánk, de olykor csak egy-két napos késéssel, amit már egyebek mellett ugyancsak megszoktunk, hisz messze vagyunk a szemtől, és messze a szívtől.

N. K.

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 06:47 | Sorszám: 7
*

ÚJVIDÉKI MAGYAR SZÓ 2004. dec.24-26.
I.
Kettős állampolgárság pedig lesz!
A VMDP karácsonyi üzenete

A magyar kettős állampolgárságtól visszhangzik a világ. Mert még nincs. Nem lenne még akkor sem, ha Mikulásra az jött volna ki az anyaországi népszavazásból, hogy adni kell.

A magyar kormány és a kormánypártok ugyanis odáig merészkedtek nemzetellenes magatartásukban, hogy hazug híresztelésekkel eltántorították a tisztességes magyar szavazópolgárokat határon túli nemzettestvéreiktől. Azóta már sokan és sokféleképpen kifejezésre juttatták a nem miatti bánkódásukat.

Nem kell bánkódni! A kérdés most nagyobb súllyal terheli az anyaország uralkodó és ellenzéki pártjainak politikusait, mint a népszavazás előtt. Példátlan ugyanis, hogy a világ bármely anyaországában ilyen kérdésben ilyen eredmény szülessen, s az már csupán szurokék a gyászkoronájukon, hogy a szégyenletes eredményért maga az anyaországi kormány és az uralkodó pártok legyenek a felelősök.

Ezt a kérdést már sem uralkodó, sem ellenzéki párt nem kerülheti meg. A határon túli magyarok kérelme egyértelmű és egyöntetű: a kettős állampolgárság éppen úgy megillet bennünket, mint más országok más nemzeteinek határon túli részeit. Az a párt, amely ezt ellenzi, nem számíthat az anyaországi választópolgárok többségének szavazatára. Ezért iparkodnak most a felelősök szurrogátumot kínálni.
Több mint egy évtizede, hogy a VMDP fölvetette megmaradásunknak ezt a módját.

Annyit már elértünk, hogy a kérdés megkerülhetetlenül áll mindannyiunk előtt. Tulajdonképpen ezt kaptuk karácsonyra. Idő kérdése, mikor lesz belőle kettős állampolgárság.

Az ünnepre még egy küldemény érkezett az anyaországból a Délvidékre. A Tito és fegyveres kommunistái által, hatvan évvel ezelőtt elkövetett vérengzéssel foglalkozott a magyar parlament külügyi bizottsága. Hamarosan a parlament fog szavazni róla.

Hatvanéves mulasztás pótlódik majd. Az anyaország törvényhozó testülete határozatban fogja kimondani: a délvidéki magyarokon esett sérelem az egész nemzet sérelme.

A siker reményében kívánunk nemzettársainknak és a többi népnek kellemes karácsonyi ünnepeket.

II.
A magyar helységnevek sértik a kisebbséget!
Vajdasági zászlót a terembe!
Két-két alpolgámestere és képviselő-testületi alelnöke lesz Szabadkának -- Ülésezett a községi képviselő-testület

A községi képviselő-testület tegnapi ülésén a tanácsnokok csak részben támogatták a községi statútumügyi bizottságnak a község alapszabályára vonatkozó módosítási javaslatait. E napirend kapcsán fogadták el azt a javaslatot, hogy a jövőben a polgámesternek és a képviselő-testületi elnöknek két-két helyettese legyen. A javalatot beterjesztő képviselő megindoklásában az állt, hogy azon nemzetiségek köréből kerüljenek ki a jelöltek e tisztségrekre, amelyeket elnöki szinten nem képviselnek.

Az ellenzéki képviselők azt nehezményezték, hogy a tisztségek szaporításával indokolatlanul növelik a községi hivatal költségeit. Emellett azt is kifogásolták, hogy a polgármester-helyettes ily módon történő kinevezése összeegyeztethetetlen azzal, hogy a polgámester meválasztása közvetlen úton történt.

A képviselő-testület tegnapi ülésén jóváhagyták azt a módosító javaslatot, hogy a köztársasági és az Államközösség zászlaja mellett, a teremben tűzzék ki Vajdaság zászlaját is, valamint -- a vonatkozó törvénnyel összhangban -- a nemzeti kisebbségek szimbólumait és zászlait is.

A Magyar Nemzeti Tanács arra vonatkozó javaslatáról, hogy Bácsszőlős, Tavankut, Novi ®ednik és Viąnjevac hivatalos elnevezése a jövőben Királyhalma, Felső- és Alsótavankút, Újzsednik és Visnyevác legyen, nem született döntés.

Petar Balaľević, a Városunk Szabadka koalíció tanácsnoka tiltakozott amiatt, hogy Tavankut nevét magyarra fordítsák, mert ezt az ott élő szerb, bunjevac és horvát kisebbség szempontjából sértőnek nevezte.

A kizárólagos szerb névhasználat a többségi magyarokat nem sérti?

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 06:11 | Sorszám: 6
*

DÉLVIDÉK
D O R O S Z L Ó Portál

Környék hírei: Műsorváltozás a Duna TV-ben

december 27-én, hétfőn 22.05 h-kor Magyarverés Délvidéken - III. rész ( 59 perc) M.Szabó Imre filmje

Az előző részek megtekinthetők az internetről: http://tdyweb.wbteam.com/Utolag.htm


DOROSZLÓ HONLAPJA http://www.vajdasag.hu/doroszlo/

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 05:59 | Sorszám: 5
*

SZÉKELY HÍRMONDÓ http://www.szekelyhirmondo.ro/article.php/Seg%EDts%FCk_megt%E9vesztett_testv%E9reinket/932/

IX. évfolyam, 51. szám, december 24-31

* Óévbúcsúztató ( Willmann Walter )
* Megyei hírkavalkád ( )
* Ezer cég lóg Háromszéken ( Kiss Edit )
* Nõtt a fosztogatások száma ( Dimény Árpád )
* Segítsük megtévesztett testvéreinket ( Gazda Zoltán )

A már-már beinduló, épphogy lélegzethez jutó turizmussal összefüggésbe hozható vállalkozások fuccsolhatnak be a melldöngetõ, „zászlóégetõ”, a magyar rendszámú autók szélvédõinek beverésével vagy éppen a magyarországi turisták visszakergetésével riogató itteni „mélymagyarok” miatt. Panziótulajdonosok hallatják kétségbeesett hangjukat, mert vendégeik visszamondták a foglalásaikat, de nem fog elkelni a kürtõskalács vagy a korondi portéka sem.

Ráadásul megfeledkezünk arról, hogy a kollektív szentenciáinkkal megsértjük azokat a magyar testvéreinket, akik igennel szavaztak, s az eredménytõl legalább annyira szenvednek, mint mi.

Tulajdonképpen főként az igennel szavazók jártak eddig is Erdélybe vagy Felvidékre, Délvidékre. A nemmel szavazók „jobb helyekre” mentek, „hiteles” európai levegõt szívni.

Tehát ne büntessük a magyar polgárokat, mert õk nem hibásak. Õket megvezették a politikusok, akik az elsõszámú bûnösök. Õk tették szégyenünket vörössé és adventünket feketévé.

Mégis azt mondom, ismételten, hogy nem szabad csüggednünk, s fõleg nem szabad vagdalkoznunk. Próbáljunk meg mindent a pozitív oldaláról megközelíteni.

Gondoljuk el, különbözik-e valamiben a mi nemzetünk a túlsótól, az úgynevezett anyaországitól? Minket is folyamatosan megvezetnek politikusaink, s újra és újra bevesszük a maszlagot. Meggyõzõdésünk ellenére, hitünkkel ellenszegülve tesszük azt, amit õk mondanak.

De vannak ennek a történésnek pozitív következményei is. Ez a lelki trauma a tunyult, elterebélyesedett és eltespedt székelységet is felrázta egy kicsit, lankadó nemzeti tudatát felélesztette és kihegyezte. Újabb százévnyi továbbélésre késztette. Pozitív hozadék az is, hogy reményeim szerint fékezni fogja a kivándorlást, illetve az igaz érzésû magyaroknál ösztönözni fogja a hazatelepedést Erdélybe.

Nekünk, székelyeknek meg segítenünk kell eltévelyedett, nemzeti tudatukból kifürösztött magyar testvéreinken, házainkba kell invitálnunk a gyermekeiket, hogy szívjanak lelkükbe egészséges magyar levegõt, tanulják meg, hogy frizsider helyett hûtõt kell mondani, szaft helyett mártást és nem a Pista mondta azt, hogy pipa, hanem Pistának nem tetszik valami.

Hiszem, hogy lesz még egyetértés nemzethatárainkon belül, ha az igazi értékek a helyükre kerülnek.

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 05:44 | Sorszám: 4
*
ÁRGUS Irodalmi Folyóirat, Székesfehérvár 1999/6

Tőkés László beszámolója 1989-ről (1)

December 15-én 7-8 óra között szaladt Kabai József, hogy tiszteletes úr, az utcán emberek vannak. Hát mintha főbe ütöttek volna, úgy meglepődtem, és ez már az isteni gondviselés számlájára írható, én nem azzal a szándékkal hirdettem vasárnap igét, hogy itt 15-én kilakoltatás lesz, csődüljenek ide az emberek, vagy ellenálljanak. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez megtörténhet. Én a passzív rezisztencia nemes szellemében azt mondtam: Kedves testvéreim, 15-én pénteken minden bizonnyal végrehajtják a kilakoltatást, akit érdekel, jöjjön el, legyen néma szemtanúja annak, hogy ez a törvénytelenség ebben az országban megtörténhet.

Tehát eszem ágában sem volt forradalmat provokálni vagy ellenállást, nem is vihetett rá a lélek engem, mert nem kockáztathattam. Az volt a legfőbb dilemmám ezekben a napokban, van-e jogom az emberek biztonságát kockáztatni, hogy meddig mehet el az ember? Ez a fordulat teljesen váratlan volt számomra, kidugtam a fejem az ablakon a téli hajnali ködben és megrökönyödve láttam, hogy két tucatnyi ember van már az utcán kisebb-nagyobb csoportokban szétszóródva a saroktól.

Amikor megláttak, akkor mind odacsődültek, azt hitték, hogy én velük akarok beszélni. Lényeg az, hogy odacsődültek, és megható módon veknit nyújtottak be, tejet, tűzifát és különféle olyan tárgyakat, amelyekről úgy érezhették, hogy nekünk szükségünk van rá. Akkor már a pince fakerítéseit is tüzelgettük, és amit csak lehetett. Rövid beszélgetésből megtudtam, hogy várják a kilakoltatást, hogy készpénznek vették, amiben még én sem voltam biztos. Megdöbbentett, hogy ennyire komolyan vették, meghatott a magatartásuk, ahogy ott dideregtek a decemberi hajnalban, meleg, meghatódott érzésekkel megköszöntem nekik, hogy eljöttek, és azt mondtam, nem valószínű, hogy sor kerül rá, én is csak úgy gondolom, de nagyon köszönöm megjelenésüket.

Bementem az ablaktól, megborotválkoztam, felöltöztem, ez a nap ezzel a szent izgatottsággal kezdődött, már valami történt, nem lehetett tudni, hogy mi lesz még tovább. Egyszer csak jelezte a takarítónő, hogy keresnek valamilyen amerikaiak, akkor csak az ablakból tekintettem meg az amerikai nagykövetség talán másodbeosztottját. Vele volt egy hölgy, integettünk egymásnak, közel kerültek a tömeghez, de elterelte őket egy civil rendőr. Kimentem a kapualjba és vártam. Valóban be is léptek, de rögtön utánuk nyomultak egyenruhás és civil hatósági személyek és kitessékelték őket, kezüket hátranyomva. Azok eközben is kérdezték, hogy vagyok, én röviden elmondtam, hogy ma kell legyen a kilakoltatás, hogy mi a helyzet, keresetlen polgári szavakkal szóltam arról, hogyan élünk. Ők biztosítottak, hogy odafigyelnek, bátorításképpen hozzátéve: ne féljek.

Szóval, amit a szekuritáté nyilvánossága előtt el lehetett mondani, az egyszerű emberi szolidaritás vagy segítségkérés szavait, ezek hangzottak el, semmi jelentős. Utóbb aztán megtudtam, hogy bekísérték látogatóimat a szekuritáté közeli, álcázott irodájába és hosszas kihallgatás után kiutasították őket Temesvárról.
Csodák csodája, olyan nagy felháborodást keltett az amerikaiakkal szemben alkalmazott hatósági erőszak, hogy rövid negyedóra múlva, ha jól emlékszem, de mindenképpen egy órán belül, valósággal nekirontottak a rendőröknek és a civil szekusoknak ezek az emberek, akkorra már megduplázódott a számuk, és a szó szoros értelmében elkergették őket. Véleményem szerint visszavonulót is fújtak, mert valószínűleg nem voltak felkészülve sem a megelőző látogatásra, sem az emberek gyülekezésére, nem kaptak konkrét utasításokat, miként viszonyuljanak az újabb fejleményekhez. Minden bizonnyal messzemenően kerülték a konfliktust, ez az egész napra jellemző volt. Megítélésem szerint meglepték a történtek a hatóságokat és a magukat elszámító szekus vagy rendőr vezetőket.

Megjegyzem, hogy ezek a napok nagyon csendesen teltek 10-dike után, mert égen-földön ott nem jöhetett be senki. Még Mieszkunének, a szomszéd román asszonynak is megnézték a szatyrát, hogy nem hoz-e nekünk valami ételt, annyira teljes volt akkor már a zárlat. Nem akartak konfliktust, várták hogy mi is fog történni? Nem is tudom, hogy valóban ki akartak-e lakoltatni vagy nem? Lehet, hogy a nyolc napos határidő bizonytalan volta ellenére akaratlanul is forradalmi dátum kialakulásához vezetett. Ha talán nem is úgy akartuk, akkor is nagyon helyesen cselekedtünk, a hatást nem lehetett kiszámítani. A hatóságok véleményem szerint pillanatok alatt úrrá tudtak volna lenni a helyzeten, de ezt nem vállalták, hanem meghátráltak.
Ez az időszak még lelkesítő volt, nem láttuk azt, hogy mi következik? Ebéd körül már kétszerannyian gyűltek össze és érdeklődnek, csodálkoznak, beszélnek, hogy mi van itt, izgatottak és fel vannak háborodva. Még ez is lelkesítően hatott. Ki gondolhatta volna, ebből ekkor korderejű ügy alakulhat ki. Azonban ebéd után bizony már nagyon inunkba szállt a bátorság, ugyanis megrendülten láttuk, hogy a tömeg kezd összeverődni. Amikor a szekusokat elkergették, kinyílt a parókia, bejöttek a hívek, a barátaink, olyan forgalom lett, mindenki a szenzáció ámulatával hozta a hírt, hogy mit beszélnek kint, hogy mennyi román van köztük, hogy mennyire együtt éreznek a románok a magyarokkal.

Délután azonban vészjóslóvá kezdett válni a hangulat. A tömeg kezdett ráérezni a maga súlyára és erejére, egy új minőséget nyert a sokadalom. Ez már nem a lelkipásztorukért aggódó becsületes, jó szándékú, békés híveknek a gyülekezete, hanem már egy kisebbfajta morajló tömeg, vészjósló indulattal. A folyamat nem állt meg, este már nem lehetett látni a tömeg végét sem a főutca, sem a kis utca felé. Egyre-másra hívtak az ablakhoz, mondjak valamit, hogy lássanak, megéljeneztek, megtapsoltak, hívtak, hogy lássák, nincs semmi bajom, mert azt hitték, bent a szekuritáté, ez egy rögeszmeszerűen rájuk telepedő benyomás volt, hogy bent vannak a szekusok és amíg ők kint őriznek, bent valami helyrehozhatatlan dolog történik. Olyannyira, hogy be is kellett engednünk néha egy-egy embert. Ekkor már foglya voltam a sokaságnak, nem voltam a magam ura. Nem volt befolyásom az emberekre, mondtam is, hogy menjenek haza.

Az a dilemma gyötört, hogy ha itt vannak, igaz ugyan, hogy megvédenek engem, és nem lakoltatnak ki, de ha ez tovább folytatódik, miattam fogják őket szétverni, letartóztatni, bántalmazni. Annyira személyes eredete volt a közügynek, hogy a fő felelősség engem terhelt, mi lesz ezekkel az emberekkel? Tőlem távolt állt, hogy uszítsam őket, az egészséges ember önvédelmi reflexei is működtek. Tudtam, hogy egy olyan politikai kurzus van folyamatban már hónapok óta, különösképpen a novemberi pártkongresszus óta, amikor Ceausescut újra választották, melynek legfőbb célja, hogy a magyarokat kikiáltsa bűnbaknak, és romániai villanyoltogató, kenyérjegyes világ minden vétkéért, bűnéért, a nincstelenségért, minden politikai, Ceausescu politikai elszigetelődéséért, mindenért, de mindenért a magyarokra vessék a felelősséget. Nagyon jól tudtam, hogy ebben a tekintetben első helyen én volnék a fekete bárány, hiszen nem elég, hogy nem engedelmeskedem, még össze is gyűjtöm az elégedetleneket, lázadást szítok. Ez egyenlő a felségárulással.

Tehát igyekeztem a legbékésebb magatartást tanúsítani, nyugtatólag hatni a környezetemre. Mondom, fél óra, óránként idéztek, citáltak az ablakhoz, hogy lássanak, beszéljek hozzájuk. Átéreztem a tömeg feletti hatalom erejének kétarcúságát. Hogy milyen jóra lehetne használni ezt a tömeget, és alapvetően jó a célja, de hogy milyen pusztító erőként léphet fel - gondoltam estefelé -, amikor megérkezett a polgármester egy küldöttség élén, és majdnem felborították az autóját, kiszúrták a kerekeit, és én kellett hogy megvédjem, kimentem a kapuig, hogy kivédjem a lincselés hangulatát. Petre Motz polgármestert én kísértem be a küldöttséggel együtt, az autójukat nem engedték be az utca sarkánál tovább, a tömeg üvöltve mutatta neki az öklét és a bedeszkázott ablakokat, hogy íme ezt csinálják és a feleségem beteg és terhes és nem engedtek be orvost. A tömeg kiabált és mutatták az ablakokat, hogy be vannak deszkázva, hogy így kell bánni egy emberrel, a lelkipásztorral? Terhes feleségemet hívták, akihez nem engedtek be orvost napokig, és a felháborodás kimondhatatlan volt.

Végül is azzal a feltétellel engedték be a polgármestert, hogy egy küldöttséget választ a tömeg és leülünk az asztalhoz tárgyalni. Én akkor már a lépcsőről intéztem beszédet az emberekhez, egyébként egész délután már magyarul és románul beszéltem, mivel akkor már sokkal többen voltak a románok.

Nyilván magyarul szóltam híveimhez és a magyarokhoz, akik eljöttek a papjukat megvédeni, de amikor a románság ilyen fokú együttérzést mutatott és ilyen kiállást tanúsított, akkor természetes módon románul is szóltam minden esetben. Megmagyaráztam, hogy miért kell fogadnunk a polgármestert, hogy ez csak jó lehet, és próbáljuk békés úton megoldani a helyzetet. Ekkor egy küldöttség jött be, közfelkiáltással megválasztottak ott egy három-négy tagú küldöttséget, abban magyarok és románok, Gazda Árpi is benne volt, aki most újságíró, benne volt egy egyetemista, ezt hiszem István nevű, románosan írta a nevét, benne volt egy nagyszájú hölgy, hát egy igazi forradalmi bizottság állott össze.

A tanácsteremben volt egy gyönyörű zöld asztal, a polgármester, mint a jó városvezető, panaszainkra volt kíváncsi, és ígérte, hogy mindent megold, az ablakok kijavítását is. Ugyanis nem lehetett ablaküveget kapni, valaki hozott és ki is vágta, mégsem nem engedték, hogy behozza hozzánk. Ezeket mind feljegyezte, csak az volt a követelése, hogy széledjenek el az emberek. Holnap jönni fog orvos a feleségemhez, beutalják a kórházba, hozhatunk élelmet, tűzifát, amit eddig nem engedtek. Ami közvetlen elemi panaszunk volt, minden orvosolják.

Eszembe jutott, mindvégig eszemben volt '56, hiszen nem régen temették el újra Nagy Imrét, követtük a magyarországi erjedést, a kelet-német határ megnyitását, tehát az eseményekkel szinkronban voltunk. Akarva, akaratlanul benne éreztük magunkat egy folyamatban, de nálunk a helyzet a kommunista párt kongresszusa után szinte reménytelennek tűnt, csak a vakmerő hitű ember képzelhette el, hogy itt valami olyan fog történni, mint egy határral odébb, vagy Németországban. Petre Motznak, a polgármesternek egyetlen kívánsága volt, hogy oszoljon szét a tömeg.

Már csak önvédelmi taktikából is azt mondtam neki, hogy én már eddig is megpróbáltam szétoszlatni az embereket, és ha akarja, most is megteszem, ki is álltam az ablakba. De egy feltételtől nem akartak eltekinteni sem a bizottság, sem az emberek, a tömeg. Látni akarták, miként vonják vissza a kilakoltatási és a felfüggesztési határozatot, és követelték, helyezzenek vissza jogaimba. Ezt Petre Motz nem ígérhette meg, azt mondta, hogy ebben nincs kompetenciája, de megígérte, hogy felveszi az illetékesekkel a kapcsolatot, és másnap jelzi, hogy mi történt. Azt hiszem, hogy egész éjjel tanácskozhattak a pártházban, egész éjjel főtt a fejük. Csak a jóisten tudja, egyszer biztosan megírják, hogy miről volt szó és ki mit akart ebben a zűrzavaros állapotban, ahol már provokátorok nyüzsögtek a tömegben, a szekuritáté civilben beszüremkedett, üvöltözés volt, már elkezdődtek a rendszerellenes kiabálások.

Az éjjel csendben telt el, minimális számú, 20-30 ember maradt hátra, gyertyákkal végig virrasztott, azon kívül a mi irodánkban ostromállapothoz méltó mozgás és őrizet volt. Reggelre valóban beváltották ígéretüket, a korai órákban megjelentek az üvegezők, az ablakokat betették, jött az orvos, szabadon jöhettek, mehettek a vendégeink, hoztak élelmet, tűzifát. A város részéről egy orvos küldöttség érkezett, de mi annyira elővigyázatosak voltunk, hogy hívtuk Bárányi Ildikó orvosnőt, mert féltünk, hogy az orvosok valami kárt tesznek a feleségemben, hogy manipuláljanak bennünket. Ugyanis gyanút fogtunk, el akarják tőlünk választani, hogy menjen be a kórházba; ez a gyanúnk a későbbiekben beigazolódott.

A finnyás hatalmat rettenetesen frusztrálta, zavarta, hogy ők a béke, a szabadság, a román kommunista demokrácia és törvényessége képviselői hogyan bántalmazhatnának egy áldott állapotban lévő asszonyt. Ez nem felelt meg a Ceausescuék arculatának, mindvégig fenn akarták tartani a látszatot, még ebben a helyzetben is, hogy egyszerű polgári ügyről van szó, jön a polgármester, megoldja a kérdéseket, nincs itt semmi baj. Nos, az orvosok valóban rendelésre cselekedtek, mert azt javasolták, hogy a feleségem menjen be a kórházba, mert veszélyben van a magzat. Viszont miután távoztak, Bárányi Ildikó közölte velünk, hogy nem igaz, nem áll fenn veszély, véleménye szerint tehát ne hagyja Edit, hogy elválasszanak bennünket egymástól.

Dél körül megint jött a polgármester egy küldöttséggel. Akkor kezdett fordulni a széljárás, már nem voltak olyan kedvesek, ultimátumszerű magatartást tanúsítottak, a tömeg szétoszlatását követelték, hivatkoztak rá, hogy minden kívánságunkat teljesítették. Én bizonygattam, nem tudom szétoszlatni a tömeget, de mindig olyan hivatkozó módban szóltam, hogy íme, itt van a polgármester, azt kívánja, hogy oszoljunk szét, a ti biztonságotok kedvéért én is azt tanácsolom nektek, a kilakoltatás elmaradt, nem is tettek rá kísérletet. Azonban a tömegnek ez olaj volt a tűzre, mind jobban felheccelődött, pont fordított hatást értünk el, egyre nőtt a felháborodás, és rettenetesen gyalázták a polgármestert, hogy ez kommunista stílusú szemfényvesztés, és folytatja a kommunista praktikát.

*

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 05:31 | Sorszám: 3
*
A Professzorok Batthyány Körének felhívása a civil társadalomhoz
2004-12-23 23:48:54


A nemzetegyesítés a kettős állampolgárság eszközével nem sikerült.
A kormányzat nem érez felelősséget a történtekért; ha érezne, nem tette volna, amit tett. A nemzetet összefűző szálakat szaggatja azzal is, hogy a határon túli magyarokat és intézményeiket segítő magyarországi költségvetési alapokat nyirbálja.

Érzelmi vasfüggöny ereszkedett le a határok mentén, s ezt lebontani nekünk kell, belföldi magyaroknak. Meg kell mutatnunk magyar testvéreinknek, hogy a nemzeti kapocs erősebb és tartósabb, mint a fél évszázados tudatlanságból és fásultságból felcsiholt önzés és félelem.

A Professzorok Batthyány Köre ezért kéri a belföldi magyarságot, hogy a szétszakított nemzetrészeket az eddigieknél szorosabb személyes, szakmai, egyesületi, iskolai, testvértelepülési stb. kapcsolatok sűrű hálójával
kapcsoljuk magunkhoz!

A kör belső mozgalmat indít annak érdekében, hogy tagjai
adakozzanak a határon túli magyarok magyarságának megőrzése érdekében. Ugyanakkor felkéri a civil társadalom minden tagját és szervezetét, hogy cselekedjenek hasonlóan.

A külhoni magyarság megmaradása mindenekelőtt a gyermekek magyar iskoláztatásától függ, amit sokhelyütt sok szülő nem tudna megadni gyermekeinek. Ezért a Kör határon túli magyar gyermekek taníttatását karolja fel erre szakosodott alapítványokon keresztül.

Hasonló szándék megvalósításához bárki kiindulópontot találhat a Kör honlapján
(http://www.bla.hu/professzorok/tamogatasi-lehetosegek.htm).

Amit a kormányzat nem tesz, azt a civil társadalom tegye meg! Nyújtsunk segítő kezet a kifosztott, majd megtagadott kárpát-medencei magyarságnak!

A Professzorok Batthyány Köre

_____________________________________________
Hiszünk Magyarország Feltámadásában!

bihari_panorama
  Válasz | 2004. december 27. 04:53 | Sorszám: 2
*
www.református.hu fóruma

2004.12.06. 22:15 - Jávor Géza:

Tisztelt uraim, kedves erdélyi testvéreim!

Megértem fájdalmatokat, de a világ nem áll meg. Én is nagyon mérges voltam tegnap este, majdnem szétrúgtam a ház oldalát. Életemben először szégyelltem, hogy magyar vagyok...

Bevallom, még az is megfordult a fejemben, hogy ... na, inkább ne is írom le, mert ez már valóban nem a református honlapra való gondolat. Még akkor sem, ha igaz.

Aztán aludtam egyet a keserves csalódásra. És reggel rájöttem, hogy semmi nem változott tegnap óta. Ami jó volt vasárnap délelőtt, az ma is az. Aki ostoba, elbutított alattvaló volt, az is marad. És a tisztességes emberek is, a határ két oldalán.

Higgyétek el, hogy semmi új nincs a tegnapi döntésben. Legfeljebb annyi, hogy számszerűsödött, hányan is gondolkoznak ebben az országban magyarul, emberiesen.
És ne feledjük: mindenki önmagáért felel, a másik döntéséhez semmi köze. Így aztán már nem is pironkodtam annyira a döntés miatt, hiszen én megtettem a kötelességem, én nem vagyok két lábon járó pénztárgép.

Ebből a megfontolásból tehát ma már nem szégyelltem magam, hiszen semmi sem változik: a gyergyói barátaim ezután is jönnek, én is alig várom, hogy együtt csónakázzunk a Gyilkos-tavon. Mi változott? Semmi, de semmi. Több is vesztt Mohácsnál. Más lapra tartozik, hogy a számtalan csalódás után ma már minden kudarcra szuperérzékenyen reagálunk.

Még egy jó tanács: az arra érdemes emberekkel barátkozzunk országhatáron innen és túl. Ekkor teszünk azért, hogy Magyarország ne csak a könyvekben éljen tovább.

(Ami mellesleg fikció, a nemzet SOHA NEM SZŰNIK MEG, hiába pattognak a bolhák.)

*

Időzóna: CET
A téma oldalai: 1  2  3  4  5  6  7  8  9  10  11  12  13  14  15  16  17  18  19  20 
 

         előző téma   következő téma
Ugrás:

Email a webmesternek | Gondola