A Corvin közben ravatalozzák fel Pongrátz Gergely koporsóját

MNO
2005. május 28-án, szombaton kerül sor a szerdán elhunyt Pongrátz Gergely temetésére – értesült az MNO az 56-os Magyarok Világtanácsa által a szerkesztőségbe eljuttatott közleményből.

A Corvin közben vehet búcsút a világ magyarsága a temetés napján az egykori főparancsnoktól – tudatta az elhunyt családja által felkért Kegyeleti Bizottság.
A testület egyben kezdeményezi, hogy Pongrátz Gergely temetésének napja nyilváníttassék nemzeti gyásznappá.

Mindannyiunknak el kell menni, -ott kell lenni, mindannyiunknak!

Rasszizmus

Kis-Magyarországon ezen a hétvégén mindenki a rasszistázókkal volt elfoglalva.

Már előre örültek Horváth Aladárék, Tamás Gazsiék és Gyurcsányi Feriék a kardozás után, hogy most végre rásüthetik a magyar népre a rasszista, apartheid jelzőt.

Ez se jött össze nekik.

A nagyvilágban Erdélyért

Erdély után Németország fémjelzi az író életútjának következő jelentős szakaszát. Sok mendemonda kapott már szárnyra az első emigrációs évekkel kapcsolatban. Wass Albert a már említett portréfilmből készített cikkben így reagál ezekre:
"Különböző újságok azt írták, hogy nyomorogtam. Ez nem igaz. A Bajor erdőkben helyezkedtem el, és mivel okleveles erdőmérnök az egyik foglalkozásom, - hogy úgy mondjam - rögtön kaptam állást az amerikaiknál. Turm Taxis herceg számára kellett kimérjek negyvenezer hold erdőt, melyet akkor vettek meg."(14) (Helyszíne: a bajorországi Blaibach)

S hogy az újságok mégsem jártak olyan igen messze az igazságtól, azt kissé enyhítve mégis elmondhatjuk, hogy a következő állomás, Hamburg mégsem egy többdiplomás, arisztokrata kvalitásához mért munkalehetőséggel rukkolt elő. Éjjeliőrként egy építkezésen kapott munkát, de a mezőségi ember életrevalóságával tette hasznossá ezt az időszakot is, hiszen kihasználva az éjjeleket, megírta megindítóan őszinte regényét, az Adjátok vissza a hegyeimet!

Wass Albertné, Siemers Éva úgy emlékezik e műről:
"Nagy sikere volt. Németre én fordítottam, Gibt mir meine Berge wieder!"(15)
Az író a portréfilmben az angol fordításra is utal, amely később született meg.

A mű kiadásában, sőt a többi mű megjelentetésében is jelentős szerepet vállalt fantasztikus felesége. Nemcsak ő fordította az író munkáit, hanem a kiadók felkutatásában is jelentős szerepe volt, személyes ismeretségét talpraesetten felhasználva munkálkodott azon, hogy férjét az új világ is megismerje.

Ő fordította pl. az Erdők könyvét Märchen vom Walde címmel, amely egy újabb mesekönyv volt, "mert nem akart semmi olyat írni, aminek köze van a politikához"(16)

Ez utóbbi mondat nem teljes mértékben helytálló, mert az Adjátok vissza a hegyeimet nem más, mint a nyugatra küldetéssel érkezett főhősnek a segélykiáltása, aki elkeseredetten döbben rá, hogy nincs megoldás, hazája elveszett, nem tud segítséget szerezni azoknak, akik a hegyek, barlangok, az idegenek számára ismeretlen erdők rejtekein várják a szabadulást.

Ezt a művét 1945-ös kiadással megelőzi az ugyancsak Münchenben megjelent Ember az országút szélén című regénye.

Ennek az időszaknak gyönyörű terméke az a mű, amely írói színvonalát, tehát témáját, kidolgozottságát tekintve számomra a legtökéletesebb, amelyet alig merek újból elolvasni, hiszen olyan meghatározó élményt jelentett első olvasata, s ez A funtinelli boszorkány[b]. Ezt a háromkötetes regényt még a Bajor erdőben kezdte el írni, írógépét egy farönkre téve álmodta oda Erdély hegyeiből ezt a furcsa kislányt, Anucát, akinek szomorú sorsa által elmerülünk abba a babonás, különös hiedelmekkel pókhálósított világba, amely néha nagyszerű, néha meg hátborzongatóan naturalista valóságával lebilincseli az olvasót. A regényt aztán a hamburgi őrbódéban fejezi be.

Felesége is úgy nyilatkozik, hogy: "Akkor Albi megírta szerintem a legszebb könyvét, A funtinelli boszorkányt. A kiadás körül nehézségek merültek fel, s a fordítása sem lett tökéletes Pochmaniczky fordította a regényt Münchenben. Ő ugyan jól fordított, de mégsem tudott úgy németül, hogy ne csúszott volna bele egy-két súlyos hiba. Jobb lett volna még egyszer lefordítani az egészet ".(17)

A könyv az idő tájt nem arat akkora sikert, mint amilyen értéket képvisel. S ez az éjjeliőrként dolgozó arisztokrata gróf nem azt a konklúziót vonja le a körülötte immár feje tetejére állt világról, arról, amely szinte apokalüptikus szenvedések sorát jelentette népe és önmaga számára, hogy ez az emberi világ rossz, hanem megható hittel szól sortársaihoz:
"Testvér, valamit szeretnék mondani neked. Ne hidd, hogy csúnya a világ, és az emberek rosszak. A világ szép, s az emberek jók. A rosszaság nem egyéb, mint valami furcsa betegség, mely ragályos és időnként visszatér. Akár a pestis, vagy a nátha. Olyankor elcsúfítja a világot maga körül. A világot, a te világodat."(18)

Így indul a [b]Te és a világ című műve, amely az 1947-es Rézkígyó (München) után Vilsbiburgban jelenik meg. S Istenem, milyen nehéz olvasni tovább a sorokat, különösen az olyanoknak, akiből felsír az érzelem, de nehéz elfogadni a tanácsot, mi szerint: "Ha újra elővesz a sajgó honvágy, gondolj arra: minden kép, amit mutat, a múlté. Mintha régi-régi fényképes albumban lapoznál. Ma már semmi sem azonos azzal, ami benned fáj. Nemcsak az idő változott, megváltoztak a hegyek, a völgyek, az erdők és a mezők ... Minden más, minden megváltozott. Minden idegen... Hamarosan rájössz, hogy ami benned fáj, az nem is honvágy, hanem már csupán emlékezés." S talán ha hiszünk abban, hogy: "Senki nem rabolhatja el tőled azt, hogy amire emlékezel, az gyönyörű szép"(19), akkor könnyebb továbblépni, és újból elhinni, hogy feladatod van, új világot kell önmagad köré tervezni.

Németországban még két verseskötete jelent meg, mindkettő 1948-ban: A láthatatlan lobogó meg a Százéves dal az ismeretlen bujdosóról.

1951 mérföldkő Wass életében, olyan változást hoz, amely az emigrációs író életében meghatározó földrajzi hely és életforma lesz. Augusztusban kivándorol Amerikába. A család kettészakad, és az élet úgy hozza, hogy sohasem válnak egy tűzhely körül ülőkké, mégis úgy tűnik, hogy fiai - a négy Amerikában, meg az egy Németországban élő - összetartóan küzdenek egyetlen célért, éspedig, hogy édesapjuknak méltó emléket állítsanak. Az ok, amiért Siemers Éva és Wass Albert útjai elválnak, az, hogy feleségét tüdőbetegsége miatt nem engedik fel az új világba induló hajóra, s ennek a nőnek van annyi ereje, hogy elengedje férjét, megértve, hogy a sors számára feladatot rótt ki, azt teljesítenie kell, hiszen minden adottsága megvan hozzá, csupán a körülményeket kell megteremteni. Amerika akkor ilyennek tűnt.

Éva szíve alatt hordja ötödik gyermekük. A beutazási engedélyt sem könnyen kapja meg az író, "mert Kicsi Anna sírkeresztje című elbeszélésében és más írásaiban is feszegeti a nyugati világ felelősségét mindazért, ami a magyarsággal és Közép-Európa népeivel a szovjet megszállást követően történt."(20)

"Amerikába úgy érkeztem mint földmunkás, mivel a tanult embereket nemigen szerették. Azért mégis kiszivárgott valahogy, hogy bár értek a mezőgazdasághoz, de több is van bennem, és akkor kaptam állást Taff szenátor segítségével a floridai De Landben, a Military Academy hívott meg, hogy tanítsak algebrát... Mivel erdőben akartam élni és az Okala National Forest négyszázhuszonötezer hold lakatlan erdő, megvettem az Astor villát, mely abban az időben nagyon leromlott állapotban volt. Én aztán rendbe raktam és valóban házat csináltam belőle...".(21)

Ez így, az emlékezés távlatából problémamentesnek tűnik, az indulás azonban sokkal nehezebb volt, ugyanis előbb egy farmon dolgozott, utána rövid időre - amint az idézetből is olvashattuk - a katonai akadémiára került algebrát tanítani, 1957-től pedig az University of Floridán egyetemi tanár, történelmet, európai irodalmat és nyelveket tanított. Pár évig a Szabad Európa Rádió munkatársa is volt.

Az amerikai magyar emigránsok egyik legkiemelkedőbb személyisége lesz, erre bizonyíték mindaz, amire tanulmányom első részében utaltam, az a fantasztikus szervező tevékenység, melynek alapját az erdélyi kulturális életben kipróbált és bevált módszerek jelentették.

Csak itt más a hangulat, s a körülmények is az élet furcsa fintorát mutatják. Bár számottevő az emigráns magyarság, nem igazán képes olyan szellemi, anyagi erőket invesztálni, mint amelyre példát jelent a két világháború közötti erdélyi magyarság. Wass is így nyilatkozik: "Elméletben egyszerűnek látszott az egész: egyedül az észak-amerikai földrészen valami másfélmillió magyart mutattak a statisztikák."(22)

Az író célját már említettem, negatív tapasztalataira utaltam, talán kiegészítésül még egy idézet, amellyel Wass argumentálja szent elhatározását, hogy meg kell teremteni a lehetőségét annak, hogy az európai magyarság iránt érdeklődők magyar megközelítésű és egyben hiteles képet kaphassanak az európai magyarságról:

"Több különböző kiadású és különböző időben kiadott enciklopédiában például a következő, szóról szóra azonos mondatokat találtam, amiről arra lehetett következtetni, hogy azok ugyanattól a személytől származnak:"

"Magyarország, mint olyan a valóságban sohasem létezett, mindössze egy soknépű laza egység a "szentkorona országai" összefoglaló név alatt. Ennek az országnak voltak a kezdetben magyar uralkodói is, azonban a tizennegyedik századtól kezdve már csak cseh, német, olasz, lengyel és román királyok viselték az országalapító magyar király, Szent István koronáját".(23)

Ezt és az ehhez hasonló, sőt ettől sokkal rosszindulatbúb félreinformálást szerette volna Wass Albert kiigazítani, s tudta, hogy ez az odaérkezett magyarság feladata, hiszen másoknak (pl. az itthon maradottaknak) erre még annyi lehetőségük sincs, mint az emigránsoknak.

Terveit precízen kidolgozta, átgondolta, mozgósította saját anyagi eszközeit, és megszállottan próbálta meggyőzni a kinti magyarokat. Szívós, kitartó társra talált nagyszerű tervéhez új skót - amerikai feleségében, aki vállalta vele a több ezer kilométeres utazásokat Amerika szerte, hogy céljukhoz anyagi segítséget szervezzenek. Amikor az érdektelenség vagy a célt megérteni nem akarás elkeserítette, felesége tartotta benne a lelket, "...szó se lehet megfutamodásról, amit elkezdtünk érdemes volt elkezdeni, tehát visszük tovább, az Úristen eligazítja majd a többit." (24)

A már megnevezett két vállalkozás 19 magyar és 43 angol nyelvű művet ad ki. Tágas témakört ölel fel, ugyanis történelmi, nemzetpolitikai, néprajzi, stb. műveket, ill. szépirodalmi munkákat jelentet meg, mindegyiket azzal a nemes céllal, hogy a nagyvilág jobb tájékoztatását szolgálja.

Fontos, hogy a kultúrszervező Wass Albertben nem halt meg az író, hanem új lendülettel, de a lelkében továbbélő régi világáról, Erdélyről ír lebilincselő történeteket.

A megélt táj újjáéled a könyvek sorain, s a pálmák helyett megjelenik képzeletében a fenyők illata, az erdő csodája, a hegyi patakok játéka, emlékeivel átlépi az óceánt, s újra otthon van.

A teljességre törekedve megemlítem a még 1948-beli Elvész a nyom című művét (Clevland), s megállnék az 1952-es kiadású Tizenhárom almafa című regényénél, pár sorra. A mű Buenos Aires-ben jelent meg, de az olvasót Tánczos Csuda Mózsi csuda világába vezeti, no nem a mesék világába, hanem Erdély meseszép tájaira, ahol az élet néha tényleg furcsa dolgokat művel az ottlakókkal.

Tamási Ábeljének és Nyírő Úz Bencéjének méltó társa ez a Mózsi, akinek ugyancsak szüksége van mindazon leleményességre, mint irodalmi társainak, arra, hogy ebben a megbokrosodott világban megéljen, pontosabban túléljen. Az almafák itt is a megmaradás toposzaként jelennek meg, s a fák sorsa szimbolikusan az erdélyi magyarság sorsát idézik. Amikor 1945-re mind a 13-nak csak a csonkja marad, azt hinnénk, hogy itt már valóban elveszett minden, s úgy tűnne, hogy Mózsi minden ügyeskedése, furfangja hiábavaló lett volna, szorongó lelkünknek megadja Wass a feloldozást és a hitet, hiszen: "...akármi is történik körülöttünk, ők tudják, hogy ez a tavasz közeledőben van már. Mert Isten, aki a kivágott csonkból termő fát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek".(25)

1965-ben lát napvilágot a regény folytatása, a két mű között viszont meg kell említeni Az antikrisztus és a pásztorok (1958); az Átoksori kísértetek (1964) címűeket.

Tánczos Csuda Mózsi élete az Elvásik a veres csillag című műben tovább pereg a szemünk előtt, s míg az előző a két világháború közti emberek életének követője, a háborús évek "erdei" krónikája, addig ez a regény a kommunizmus zűrzavarát veszi nagyító alá, s elsősorban az erdélyi magyarság ez időbeli sorsára utal. Ez a mű is megpróbálja feloldani bennünk a Mózsi és vele a magyarok sorsán való elkeseredést, azáltal, hogy fát ültetnek a magyarok, a jövő fáját, a túlélés szimbólumát, énbennem a feszültség nem oldódott fel. Azt a fát a barakok mellé ültetik, igaz otthonról hozott föld közé, de gyökereit a Duna-Delta mocsaras földjébe ereszti, a kerítéssel körülvett táborban kell életre kelnie, ott, ahol a nád, a mocsár, a köd szinte ellehetetleníti a továbbélést.

A Simó József által összeállított Wass bibliográfiát szemlélve a felsorolásból még két művet szeretnék mindenképpen kiemelni. Az egyik a Kard és kasza című, amelynek első része, a Krónikás írás 1974-ben jelent meg (Astor Park), a második, a Szemtanúság meg 1976-ban (uo.).

Ha pilléreket keresünk Wass munkásságában, akkor A funtinelli...mellett az én megítélésem szerint ez a másik tartóoszlop. Ha valamiképpen hídnak tekintem Wass életművét, a halhatatlanná váláshoz vezető hídként, amelyet az ilyen különleges szellemóriások építenek fel, akkor a Hagyaték című, műfaji szempontból nehezen behatárolható mű az, amelyik ott ér partot, ahol a halhatatlanság elkezdődik.

A Kard és kasza az Erőss nemzetség történetének tűnhet, a műben ők a Wass család regényes megjelenítői, de ez nem csupán az, hanem az egész erdélyi magyarság történelmét idézi olvasója elé - Buzáttól egészen Erős Miklósig, -úgy, hogy a történelmi hitelességű adatokat átszövi a mondák, legendák világa, és így tárul fel előttünk egy küzdő, küszködő nép krónikája. A második rész már nem egy évezredet ölel át, hanem egyetlen generáció megpróbáltatásait vetíti elénk, a főhős életútját állítva a középpontba.

A huszadik század olyan nehézségek elé állította az erdélyi magyarságot, amelybe az egyes ember beleroppanhat. A néhol már naturalisztikusan bemutatott kegyetlenség, amelyet Miklós és sortársai élnek át, még az olvasás során is roppant lelkierőt igényelnek.

Amikor úgy érezzük, hogy nincs tovább, megkapjuk a lelki feloldást, ami nem más, mint a remény. A főhős legyőzhetetlen. Amikor pálinkáért eladják a megvakított, agyonkínzott Miklóst egy durva pokrócba csomagolva, nem tudjuk elképzelni, hogy létezhet feloldás. De az ősei nevén koldusként újból megjelenő volt arisztokrata valóban nem lehet más, mint Isten igaz szavának hirdetője, Szent ember, olyan szent, aki a szeretet szavát hirdeti ellenségei közt is, testvéreinek hű segítője.

Szenvedései árán megtisztult, benne már nincs sem harag, sem gyűlölet, mindenét elvették: nevét, címét, családját, anyagi javait, szeme világát, tehát a semmi által lett az övé a minden. Fantasztikus ez az írói útrabocsátás. Wass Albert most sem engedi, hogy úgy tegyük le a művet a kezünkből, hogy indulatok feszítsék szét mellünket, hanem megpróbál isteni békét teremteni ott, ahol emberi érzelmek dúlnak, a szeretet és valami emberfölötti megbocsátás szavával.

A következő címek felsorolásával csupán arra törekszem, hogy akik soraim elolvassák, lássák, hatalmas életművet hagyott Wass Albert ránk, s itt az ideje (már rég eljött), hogy értékeljük azt:

Átoksori kísértetek (regény, 1964), Magunkrahagyottak (regény,1967), Valaki tévedett (elbeszélések, 1977), Válogatott magyar mondák (1971), Válogatott magyar mesék (1972), Magyar örökségünk (1975), Halálos köd - Holtember partján (1978), A költő és a macska (elbeszélések, 1989.

Ezen a mozgalmas, feladatokkal kikövezett, néha igen nehéz amerikai életúton hű társa volt második felesége, aki 1987-ben hunyt el.

Élete vége felé betegséggel kellett megküzdenie, s menekült a magány elől, az elöl a magány elől, amely gyerekkorában oly sokat társa volt, és amelyről Hagyaték című művében is annyiszor említést tesz. Újból megnősül, de egy súlyos baleset után nehezen küzd már meg az élet apróbb, nagyobb megpróbáltatásaival, és 1998 február 17-én "a kivénült harcos leteszi a fegyvert". Véget vet annak a különleges, sőt különlegesen nagyszerű életútnak amelynek jelszava: "ismertessétek az igazságot s az igazság szabadokká tészen".

Jegyzetek:
1 Adjátok vissza a hegyeimet, 67. old., Kráter Műhely Kiadó, Bp., 1997
2 Hontalanság hitvallása (vers)
3 Romániai magyar irodalmi lexikon.
4 lásd 3. pont
5 lásd 3. pont
6 lásd 3. pont
7 Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1989. nov., A kivénült harcos leteszi a fegyvert
8 Lásd 7. pont
9 Népújság, 2000.08. 03. Olyan volt mint isten kenyere (B D) /Marosvásárhely/
10 Magyar Nemzet, 1940.01.19., 14. szám
11 Studia Nova, 1994, 1. szám Erdélytől Bajorerdőig, Szabó T. Ádám
12 Szalay Róbert: Fenyőktől a pálmafáig, Hangfoszlányok egy Portréfilmből (Beszélgetés Wass Albert íróval)
13 Medvigy Endre: Laudáció a Magyar Örökség-díj átadásakor, 1999. szept. 18.
14 lásd 12. pont
15 lásd 11. pont
16 lásd 11. pont
17 lásd 11. pont
18 lásd 11. pont
19 lásd 11. pont
20 lásd 13. pont
21 lásd 12. pont
22 lásd 7. pont
23 lásd 7. pont
24 lásd 7. pont
25 Tizenhárom almafa, Mentor Kiadó
26 Elvásik a veres csillag, Mentor Kiadó

Egyéb felhasznált irodalom:
Az ocalai remete (Emlékezés Wass Albert íróra) (http//www.hungarian.net/EAM/9801/wass.htm)
Szegletkő, 1999. márc. 7. Simó József: Fenyő a hegytetőn (Isten-tudó Wass Albert emlékezetére)
Délsziget15. 1989 Dunai Ákos: Wass Albert hazatér. Kapu, 5. 1992.
Hajnal László Gábor: Wass Albert búcsúztatása. Magyar Nemzet, 56. 1993.
Illés Sándor: Lobogó fáklya a neve (Wass Albert szeretne végigsétálni a szigeten) Világszövetség, 2. 1993.
Pomogáts Béla: Messzi kert embere (Erdély hűségében. Wass Albertről). Magyar Nemzet 44. 1998.
Lőcsei Gabriella: "Pusztuló gyümölcsfák vagyunk" (Wass Albert örökre elbujdosott). Magyar Nemzet, 2000. 07. 24.
Wass Albert küzdelmes hazatérése (Botrány egy névadás körül - Háborús bűnös volt az író?) Hunnia, 1999. okt.
Fráter Olivér: Tündöklő csillagunk (Wass Albert életpályája),
Kovács Ferenc: Wass Albert 90 esztendővel a vállán (http://www.antcj.ro/muvelodes/98ja31.ntm)
Pilhál György: Wass Albert (http//www. napimagyarorszag.hu/news/rullstory.pnp.3/aid=/498 )

Erdélyben Erdélyért

Wass Albert erdélyi főnemesi család sarja. Nemesi címét a család őse Szent László királytól nyerte, azon hőstette jutalmául, hogy a kunok ellen harcoló királyt megmentette egy rátámadó bölénytől, erre utal a címerben szereplő orrán nyíllal átlőtt bölényfej.

Az író 1908. január 8-án született az erdélyi Mezőségen, nem messze Kolozsvártól, Válaszúton, gróf Wass Endre és Bánffy Ilona gyermekeként. A gyönyörű kastély, amelyben megszületett a szavak leendő nagy varázslója, ma már nem létezik. Ha valaki szeretné meglelni azt a csodát, amely megannyi regényének ihletője, akkor ne keresse a valamikori úri kastély nyomát se, de meglelheti azt a tájat, amely főszereplővé emelkedett a Wass-művek sorában.

A kastélyról vázlatot találtam Ilona Siemers különleges könyvében, s fáj elfogadni a tényt, hogy Erdély szerte tűntek el a föld felszínéről ilyen és ehhez hasonló kastélyok, főnemesi házak. S ahogy ezek eltűntek, velük együtt köddé vált az az erdélyi arisztokrácia is, amely feladatként, kötelezettségek vállalásának feladataként fogta fel társadalmi rangját és helyét, amely rétegnek a legjelesebb tagjai vállalták az 1919 után rájuk szakadó kisebbségi sorsban is a vezető szerepet.

Wass Albert is ezt az életutat kapta hivatásul: szolgálni a népet, a saját népét, mindig és minden körülmények között.

Szülei hamar szétbomló házassága, később az anyjával kialakult hűvös viszonya gyerekkorában magányossá, de magányosságából erőt nyerő fiatallá alakította az érzékeny lelkű, a természetet és az igazságot már korán megszerető embert.

Nagyapja segítségével, anyagi támogatásával járta ki a kolozsvári Farkas utcai Református Kollégium osztályait. Igazi kálvinista nevelésben részesült az iskolában, s hitében, erkölcsében megerősítette a család értékrendje is. 1926-ban érettségizett, majd Magyarországon, a Debreceni Gazdasági Akadémián folytatta tanulmányait.

Olyan megható szépséggel réved vissza majd későbbi regényeiben ezekre az időkre, annyiszor izgulunk Ferkóval vagy Miklóssal, hogy ügyességgel, furfanggal legyőzzék az apróbb, nagyobb akadályokat!

Friss diplomával a kezében immár nekiláthatna a gyakorlatban is kamatoztatni elméleti tudását, de román hadkötelesként előbb még letölti katonai szolgálati idejét. Apja sugallatára vállalja, hogy Bukarestben, román környezetben katonáskodjék, s ez az apai előrelátás valóban pozitívnak mutatkozott, hiszen olyan ismerősökre tesz szert a román arisztokrácia köreiben, akik később segíteni tudnak nem csupán neki, hanem mindenekelőtt a bajba jutott vagy nehézségekkel küzdő barátain, ismerősein.

Tudását később Németországban (Hochenheimban), illetve Franciaországban (a Sorbonne-on) tökéletesíti, erdészeti és kertészeti szakterületen szerez újabb ismereteket.

Tanulmányai befejezése után visszatér a szülői és nagyszülői birtokra, és talpraesettségének, tudásának, összeköttetéseinek köszönhetően az otthoni gazdaságot is átszervezi, megtalálja a lehetőséget, hogy az akkori elvárásokhoz igazodva egy mintagazdaságot rendezzen be, a szülői kertet a gyönyörű fákkal, bokrokkal pedig védett arborétummá nyilvánítatta. Ez az időszak különösen nehéz a földdel, birtokkal rendelkezők számára is, hiszen a nagybirtokok java részét a román állam eltulajdonította, s a megmaradt töredéken kellett úgy gazdálkodni, hogy közben a pénzügyi válságokat átvészelve teremtődjön lehetőség az erdélyi magyar kultúra támogatására is.

Nehéz, de összetartásra kötelező idők voltak ezek Erdélyben.

Wass Albert korán eljegyezte magát az irodalommal, ugyanis 1927, ill. 1928-ban két verseskötettel lép az olvasók elé (Virágtemetés és Fenyő a hegytetőn). Első szárnypróbálgatásával nem igazán hívja fel magára a közvélemény figyelmét, de első regényével, a Farkasveremmel már osztatlan sikert arat.

1934-ben Kolozsváron az ESZC kiadásában jelent meg ez az érdekes mű, amelyben a tágabb rokonság egyik családját állítja a történet középpontjába, pontosabban Wass Irmát meg fiát, Wass Jenőt, úgy, hogy bepillantást nyújt az erdélyi arisztokrácia más személyeinek az életébe is.
A gazdász író egyre inkább író-gazdásszá válik.

1935-ben nősül meg, felesége, Siemers Éva erdélyi magyar anya és hamburgi német apa gyermeke, vagyis Czegei és Szentegyedi Wass Ilona grófnő és Edmund Siemers építő -nagyvállalkozó, a hamburgi egyetem alapítójának lánya. Ez a fiatal, művelt hölgy sok időt tölt anyja szülőföldjén, a Mezőségen, különös érdeklődéssel és finom érzékenységgel kapcsolódik be az erdélyi irodalmi életbe, s így ismerkedik meg a fiatal íróval. Házasságukból hat fiúgyermek születik (az egyik még kisgyermekkorában meghalt).

Megjelenő műveinek sorát a Csaba című folytatja, amely a trianoni békeszerződéssel Erdélyre zuhanó nehézségekkel ismerteti meg az olvasót. Ferkó, a főhős szemszögéből láttatja a kort, ahol az egyedüli túlélési lehetőség csupán a szívós helytállás.

Az 1940-es év másik nagy regénye a Jönnek, amely arra a lehetetlenül ambivalens érzésre épül, melyet Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása jelentett: az öröm boldogsága és a Romániában tovább élni kényszerülők döbbent meghasonulása, elkeseredése.

A helikoni írónemzedék fiatal képviselőjét 1940-ben addigi munkássága elismeréseként Baumgarten-díjjal tüntetik ki, más jeles képviselők mellett.
"...Babits Mihály olvasta fel a megjutalmazottak névsorát, évenkénti 3000 pengős évdíjat kapott Wass Albert erdélyi szépprózaíró". (10)

Wass munkásságát Magyarországon is jól ismerték a háború előtt, nem véletlen tehát a Baumgarten- díj, hiszen könyvei Pesten is megjelentek, de az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványai is nagy sikert arattak, hiszen eleve a "könyvek jellege is eredeti volt: erdélyi fehér posztóba kötötték..." (11), másrészt az anyaország éberen figyelte elszakadt gyermeke minden rezdülését.

A titokzatos őzbak című elbeszélés-gyűjteménye után 1942-ben újabb művével lép az olvasók elé, címe Mire a fák megnőnek, s 1943-ban megjelenik ennek a folytatása, mely önállóan olvasva is kerek egész történetet közöl, A kastély árnyékában. A két kötet három generáció életformája, világlátása bemutatásával történelmi korokról ad ízelítőt; a szabadságharc utáni időkben keresi az Erdélyben való megmaradás lehetséges emberi útjait, módjait; megpróbálja felfedni saját társadalmi rétegének a felelősségét, elhibázott lépéseit, amelyek végső soron Trianonhoz vezettek, s mindazon történésekhez, amelyek a békeszerződést még követték.
A Varjassyak történetének megformálása már jelzi, hogy Wass olyan írói tehetséggel megáldott személyiség, aki a XX. századi írók élvonalában foglalja majd el a helyét.

1943-ban különleges könyvvel bővíti alkotásai tárházát, Tavak könyve[b] címmel a Révai Kiadó megjelenteti az író meséit. Nagy örömmel fedeztem fel barátom gyermekének a tankönyvében ezekből a mesékből, illetve későbbi meséiből is jó párat Lázár Ervin, Benedek Elek meséinek a szomszédságában.

Ennek az időszaknak számomra legkedvesebb alkotása a [b]Vérben és viharban. Ahogy a művet olvastam, egyre inkább az fogalmazódott meg bennem, hogy végül is megszületett a hiányzó nagy hun eposz, persze nem műfaji szempontból, hiszen ez egy tökéletes kisregény, hanem tartalmi vonatkozásában. Tehát eposzi témát dolgoz fel a szerző, központi figurául Dengeziket választja, Attila fiát, aki egy erős és főként tartós birodalom létrehozásának lehetőségét vázolja fel a hunok előtt, bebizonyítva, hogy lejárt a "huj- huj" csatakiáltások ideje, ugyanis karddal lehet ugyan hazát szerezni, de megtartani csak "kaszával", azaz munkával lehet (ez lesz későbbi nagy regényének a metaforája.

1943 az író-gazdálkodó Wass Albertre újabb feladatokat ró, pontosabban egészen más típusú elvárások elé állítja. A frontra kerül, éspedig a keleti frontra zászlósként. A Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézetének irattára nem rendelkezik Wass Albert személyi okmánygyűjtőjével, de a nyilvántartásukban lévő adatok alapján megerősítették, hogy az írót tartalékos zászlóssá nevezték ki. Wasst a keleti fronton I. és II. osztályú német vaskereszttel tüntetik ki, itthon tovább harcol az utolsó pillanatig, Kolozsvártól a Szilágyságon át a Szamosig, Fónagy vezérkari ezredes segédtisztjeként küzd az előnyomuló orosz csapatok ellen.(12)

"1944 októberében Dálnoki Veres Lajos altábornagytól leszerelését kéri. Az altábornagy az írót féltve nem járul hozzá a leszereléshez. Így Wass Albert 1945 húsvétján katonai alakulatával Sopronnál hagyja el az országot."(13)

Megható, ahogy az író utolsó kolozsvári emlékképét egy portréfilm kapcsán velünk megosztja: "Ott van a sarkon szemben a Mátyás templommal, a Szürke Nővérek által gondozott szálloda és vendégfogadó, ott térdelt egy szürke apáca, nézett fel a keresztre és imádkozott, - egy lélek nem volt már sehol, csak az orosz tankok jöttek le a Feleken, hallani lehetett a dübörgésüket..."

És 1945 húsvétjával a szó legszorosabb értelmében új fejezet nyílik az író életében.

1998. február 27-én a floridai Astorban hunyt el a magyar emigrációs irodalom, egyben a XX. századi magyar irodalom egyik kiváló képviselője, Wass Albert.

"Nagy ember volt" - mondta összefoglaló tömörséggel egyik disszertációs témakonzultációnkon Rónay László. (2000. június 22.)

Életútja, irodalmi pályája önmagában is kimerítő regénytéma lehetne, s ha lenne ilyen, akkor annak a műnek a főhőse sorsával a XX. századi erdélyi értelmiség, az emigrációba kényszerült erdélyi arisztokrácia tipikus megjelenítője lehetne.

Még temetése körül is bonyodalmak adódtak, pedig azt mindenképpen megérdemelte, hogy legalább holtában megkaphassa azt, amire olyan szívet tépő bánattal, keserűséggel vágyott: a hegyeit.

Első emigrációs regényében megindító könyörgéssel fohászkodik, hogy:
"Adjátok vissza a hegyeimet". S milyen jogon is kéri, követeli vissza? - azért, mert "...enyimek voltak Isten rendelése szerint, azáltal, hogy ott születtem, s ott lettem emberré".(1)

S imája, könyörgése mindennek dacára meghallgattatott, hamvai ott nyugszanak a marosvécsi kastély kertjében, Kemény János mellett, a "Helikoni asztalhoz" közel, így az odalátogató, a tiszteletét leróni érkező a meghatottságon kívül megnyugvással tudatosíthatja önmagában, hogy Wass Albert immár hazaérkezett, a Helikon szellemisége beteljesült. Immár újból otthon van, a szó legtökéletesebb értelmében.

Nem fáj annyira olvasni 1947-ből származó sorait, mi szerint:

"Hontalan vagyok,
mert vallom, hogy a gondolat szabad,
mert hazám ott van a Kárpátok alatt
és népem magyar.
Hontalan vagyok,
mert hirdetem, hogy testvér minden ember
s hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
mindenki, aki jót akar." (2)

A vers sorain merengve visszacseng az a pár szó, hogy "egymásra kell, leljen végre egyszer", s valóban regényeit megismerve, egymásra kell lelnie kicsit átlényegítve még írónak és olvasónak is, s jó tíz éve ez is elkezdődött: az egymásralelés.

Könyvei kezdtek megjelenni, az életéről is gyűjthetünk információkat, hiszen 1989 óta, bár lassan, mégis megtört a hallgatás jege, s az én generációm is bepillantást nyerhetett ennek a most már elismerten kiváló személyiségnek az életútjába. Bármelyik Wass Albert életművel foglalkozó cikket szemlélem, egy alapvetően közös: írói nagysága előtt meghajolnak, s annak ellenére, hogy vázlatszerű az a pályakép, amelyet a cikkek írói megjelenítenek, mégis figyelemfelkeltők.

De térjünk vissza a marosvécsi kastély parkjába, oda, ahol ma egy a Marosból kiemelt hatalmas kövön áll Wass Albert domborműve, emlékeztetve az utókort az ott nyugovóra.

Az erdélyi magyar irodalom történetében, mint tudott, a marosvécsi Kemény-kastélynak igen nagy szerepe volt, ugyanis báró Kemény János (1903-1971) 1926-ban megalapította a marosvécsi Helikon írói munkaközösséget, amely önálló folyóirattal rukkolt elő. Először 1928 májusában Erdélyi Helikon címmel (címe 1936-37-ben Helikon), kiadója pedig az Erdélyi Szépmíves Céh (Irodalmi Könyvkiadó vállalkozás.

"1924 és 1944 között 14 sorozatban összesen 166 művet jelentetett meg"(3), olyan jelentős írók, költők műveit, mint Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dzsida Jenő, Székely Zoltán, Karácsony Benő, Kemény János, Kuncz Aladár, Nyírő József, Szemlér Ferenc, Tamási Áron, Tompa László, "akikhez fiatalon csatlakozott Wass Albert”. (4)
Hangsúlyozni szeretném, hogy az író méltó helyre került, és a hely valamikori szellemisége is méltó az ott örökre megpihenők számára.

A Helikonnal való kapcsolata meghatározó erő lesz egész életében, sőt mondhatni, életének tartalma lesz. A Kós Károly által készített nagy kőasztal, a "Helikoni-asztal" mellé fiatalon odaülhetett, életre szóló élményeket gyűjthetett, megjelenő művei egyre nagyobb elismerést váltottak ki, ezáltal bekerült a két világháború közötti vezető erdélyi írók társaságába. Most ugyanazon asztal mellett pihen az egykori házigazda szomszédságában, a sokat látott fák árnyékában.

S hogy miért tartalma? Mert egész életében annak az eszmének a hirdetője lett, melyet az ottani íróközösség transzilván eszmeiségként, transzilvanizmusként határozott meg. Ez a valójában több lényeges kérdést, célt megfogalmazó elv egyik legfontosabbika "...a nemzetek, vallások világszemléletek népi szokások, társadalmi osztályok és külső hatalmi érdekek bölcs és eszes kiegyensúlyozása".(5)

Fráter Olivér Hunniában (1999) megjelenő cikkében ugyancsak hangsúlyozza Wass Albert és a transzilván ideológia viszonyát, és ő is kitér a fentiek mellett "az erdélyi psziché", nála "erdélyi lélek" (ott is idézőjeles) fogalomra, amelyről Kós Károly írja: "nem az erdélyi magyarság privilégiuma, de predesztinációja az erdélyi németségnek és románságnak is."(6)

Ezen eszmerendszeren belül domináló a Romániában élés ténye, amely a helikonisták megfogalmazásában kisebbségi igényeket és funkciókat jelent.
Évekkel később Amerikában ezen elvi síkról indulva, de a felelős emigráns magyar író ambíciójával alapítja meg az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet (1962), majd 1970-ben a Danubian Press sajtóvállalatot és az ezekből fakadó folyóiratokat, a Transilvanian Quarterlyt, a Hungarian Quarterlyt, majd a Central Europan Forum-ot.

A sajtóvállalatot később Danubian Research and Information Center néven kibővítette. "Elméletben egyszerűnek látszott az egész ..." - vall maga Wass Albert 1989 novemberi önéletrajzi soraiban (7) -, de a gyakorlatban kitartó munkára, az embert próbáló nehézségeket legyőzni képes szívósságra volt szükség. Ugyanitt informálódhatunk arról is, hogy a kiadott művekkel végül is azt a célt szerette volna elérni, hogy Erdélyt megismertesse az újvilággal, hiszen erről a vidékről vagy minimális vagy téves, vagy egyszerre minimális és téves információk birtokába juthatott az esetleg érdeklődő. S hogy ezt az áldatlan, sőt Don Quiote-i harcot tovább vállalta, jelzi, hogy egy maroknyi magyarral együtt hozta létre a már említett Danubian Press részvénytársaságot.

Az összegyűlt kevéske tőkével kezdtek bele "...az ún. Hungarian Package könyvsorozat kiadásába, mely magába fog-lalta a magyar nemzet történelmét, legendáit, népmeséit és táncait..."(8) Sajnos tőkehiány miatt, ahogy az író is fájlalja, amatőr munkák is napvilágot láttak e kiadó "fedőneve" alatt.

A szélmalomharc folytatódott, küzdelem az előfizetőkért, a fennmaradásért, és a hit a megálmodott cél igazában és hasznosságában, ez jellemezte emigráns írónk kultúrszervező, -irányító tevékenységét.

Óceánon innen és túl, életének e két jelentős szakaszát az Erdélyben Erdélyről, illetve a Nagyvilágban Erdélyért címmel láthatnánk el. S milyen volt ő valójában? "Olyan volt, mint Isten kenyere..." (9)

Mire jó a hungarofób, antirasszista propaganda?

Vessük össze a magyarságért aggódók zarándoklatát a kisMagyarországon ma regnálók antirasszista csetepatéival.

Az állapotok jól türözi Tomcat (-akit a antirasszisták leütöttek) tegnapi írása a dolgokról:

"2005.05.20., péntek tomcat blog droidzóna levelezőrovata

Azt hiszem, a ma kiderült dolgokhoz, nincs mit hozzáfûzni.

Röviden és tömören, kisült, hogy a leszúrt ártatlan babuci egy hírhedt bûnözõ klán csemetéje, aki ellen többrendbeli rablásért és más bûncselekményekért folyik eljárás. Aki leszúrta, történetesen maga is roma.

A babuci két tesókájával belekötött egy, a Normafához edzésre induló Live RPG-s csapatba, akik ugyan életlen fegyverimitációkat hordoztak, de egyiküknél történetesen éles kard volt. A babuci megfenyegette õt, hogy nyakonszúrja, mire az gondolkodás nélkül lebökte a karddal. Mármost persze lehet hõzöngeni, hogy micsoda eljárás ez, és szó ami szó, jogilag valóban nem védhetõ a dolog, a bíróság elõtt nem fog megállni a jogos önvédelem.

Mindenesetre nem kell csodálkozni, hogy a szerepjátékos gyerek azonnal szúrt.

Én magam is azt írtam néhány napja, ha egy cigánygaleri leszólít, pláne ha kötekszik, azonnal ütni kell, mert azok nem beszélgetni akarnak.

Ennek a Mortimer fedõnevû szerepjátékos csókának mondjuk lehetett volna annyi esze, hogy nem szúr, hanem maximum összevagdossa a tetvest, abból nem lett volna ekkora balhé, de azért nem várhatjuk el minden tizenévestõl, hogy ne essen pánikba, ha egy hírhedt galeri beleköt és életveszélyesen megfenyegeti.

Ebben a helyzetben én is fegyvert használtam volna, tetszik vagy nem tetszik a törvényhozóknak és a jogvédõknek. Sajnálom Mortimert, lehetett volna több hidegvére.

Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy nem bûnözõ, még ha egy kicsit kettyós is, hogy karddal szaladgál - de hát istenem, én is kettyós vagyok, mert én meg pisztollyal.

A magyarok "rasszizmusáról" egyébként annyit, hogy vele levõ szerepjátékos társai a jelek szerint igen jó barátai voltak, hiszen még a kard elrejtésében is segítettek neki. Ilyen az igaz magyar ember, akit befogad, az mellett veszélyben is kiáll, akkor is, ha roma.

Közben lassan szivárognak a hírek egy készülõdõ tüntetésrõl. Most, hogy az ügy lezárult, valószínûleg lesz egy demonstráció a hisztériakeltés és a bûnözõk babusgatása ellen. Még nem tudok róla semmit, de ha lesz infó, megosztom veletek.

Mellesleg nem lenne helytelen lépés feljelenteni ezt a sunyi próbanégert, -Horváth Aladárt, a mai nyilatkozatáért. Barátunk szerint ugyanis a babuci leszúrása csakazértis rasszista bûncselekmény, akkor is, ha egy másik cigány követte el, ugyanis - ezt tessék figyelni - a cigányok azért késelnek, mert meg akarnak felelni a mélymagyar elvárásoknak. Tehát ugye tetszik érteni: a cigányok azért gyilkolnak, mert ezt látták a magyaroktól.

Nos, kedves próbanéger elvtárs, ez bizony a magyar közösség elleni uszítás tipikus esete!
Hajrá, jogvédõk, lehet hõzöngeni.

And now, something completely different...

Néhány napja "a magyar popélet egyik ismert alakjával" ebédeltünk Athinával. No, nem kell valami nagy dologra gondolni, van egy országos jó öreg haverom, aki régen demoscener volt, késõbb pedig meglehetõsen komoly zenei karriert futott be.

Kiderült, hogy meglehetõsen jól ismeri a Gyõzike Show készítõit, és mellesleg azt is, hogyan készül ez a médiaszemét. Nos, állítása szerint a Gyõzike Show-ban minden elõre meg van rendezve. Az is, ahogy reggeliznek, amikor Amerikában karamboloztak, és az is, amikor Miamiban találkozott egy "volt szerelmével".
A "volt szerelme" akkor látta életében elõször ezt a díszfaszt, mert valójában az egyik producer barátnõje, csak megkérték, hogy játssza el a szerepet. Minden, az utolsó percig forgatókönyv szerint zajlik. Ennyit az RTL Klubról.

A TV2 tegnap éjszakai, Strucc címû mûsorában bemutatták a Moszkva téri tüntetésrõl készült teljes képanyagot, és jól látható, mi történt.

"Minek jöttél ide!" - üvölti egy piros inges, tetves cigány, aztán megüt engem, miközben tisztán hallható, ahogy hátulról a többiek azt ordítják, "öljétek meg, vágjátok le a fejét!"

A TV2 weboldalán megtekinthetõ a felvétel, igaz, meglehetõsen rossz minõségben. Ha sikerül megszereznem, ki fogom tenni ide, a blogra is, de a bíróság egyébként is ki fogja kérni. Konklúzió: Az RTL Klub szopni fog.

Mellesleg megvan az a kis SZDSZ-es csíra is, aki azt állította, hogy megütöttem. Pályi László Barnabás a neve, és a Móricz Zsigmond Gimnáziumba jár. Ez egy újgazdag csemetéknek fenntartott budai elitgimnázium, mellesleg a híresztelések szerint tele van drogosokkal. Van még kérdés?"

Lesz-e közös MPSZ–RMDSZ trianoni megemlékezés?
[2005-05-20 - 18:58:36]

Nem zárkózott el megkeresésünkre a sepsiszentgyörgyi RMDSZ a közös trianoni megemlékezés gondolatától – jelentette be Gazda Zoltán, a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) sepsiszéki szervezetének elnöke.

A trianoni döntés 85. évfordulójára – június 4-ére – emlékező rendezvényt Gazda szerint politikai beállítottságtól függetlenül közösen kell megtartani, erről az MPSZ a történelmi magyar egyházakkal és a nemzeti elkötelezettségükről tanúbizonyságot tett civil szervezetekkel kíván tárgyalni. „A trianoni döntés nem pusztán politikai pártokat, szervezeteket, személyeket érintett, hanem egységesen a magyar nemzetet” – hangsúlyozta Gazda.

Az MPSZ terve szerint a megemlékezés az Erzsébet parkban, az országzászló egykori helyén lesz, ahol improvizált zászlórúdra felhúzzák a fekete szalagos nemzeti lobogót.

Az elhangzó beszédek Trianon következményeiről és a székelyföldi területi autonómia fontosságáról szólnak.

A Krónika megkeresésére Tóth-Birtan Csaba, a sepsiszentgyörgyi RMDSZ elnöke elmondta, szerinte nincs akadálya a közös szervezésnek, ám a részleteket még meg kell beszélnie az elnökséggel.

Bíró Blanka, Krónika

Elhunyt Pongrátz Gergely
Az 1956-os forradalom élő jelképe volt

73 éves korában szívinfarktusban elhunyt Pongrátz Gergely, a Corvin-köz egykori legendás főparancsnoka. Irányítása alatt a mindössze néhány utcányi terület a szovjet csapatok által sokáig bevehetetlen ellenállási ponttá, a forradalom egyik jelképévé vált.

Halála annak a kiskunmajsai 56-os Múzeumnak az udvarán érte, melyet megálmodott és megvalósított – áll az 56-os Magyarok Világtanácsa által kiadott dokumentumban. Az 56-os Magyarok Világtanácsa és az 56-os Magyarok Világszövetsége, a Pesti Srác Alapítvány és az 56-os Történelmi Alapítvány saját halottjának tekinti.

Pongrátz Gergely 1932. február 18-án született Szamosújváron.

Gyermekként szülővárosában tanúja volt a magyar csapatok bevonulásának az 1940-ben a visszacsatolt partiumi és észak-erdélyi területekre. A család 1945-ben, a szovjet és román csapatok elől hátráló fronttal együtt Mátészalkára vonult, majd Soroksárra költözött.

Testvéreivel és édesapjával gazdálkodtak Soroksáron, a Földműves Szövetkezetnek és az állami gazaságnak fuvaroztak lovaikkal. Pongrátz Mátészalkán és Soroksáron tanult, majd a ceglédi városi tanács mezőgazdasági osztályán dolgozott.

Édesapjáról így emlékezett: „Amikor meglátta az első orosz katonát, akkor megfogadta: addig, amíg itt vannak az oroszok, nem borotválkozik. Mellig érő szakállal temettük '56 áprilisában.”

A forradalom napjai Pesten találták. Komoly harci tapasztalatokra tett szert, társaival már az első napokban részt vett a Petőfi hídon átvonuló, a Boráros tér irányából támadó szovjet tankok kilövésében.

A Corvin-köz parancsnoka

A Corvint a harcok fejleményei tették stratégiai középponttá. Egy diplomáciai rendszámú Podjeba október 24-én itt gyilkos sorozatot adott le a fegyvertelen, összeverődött tömegre, majd itt gyújtott fel egy idősebb ember egy páncélautót, amit a közelben levők eloltottak, megmentve a gépfegyverét – emlékezett vissza Pongrátz.

Ezt vitték fel a későbbi harcosok a Kilián második emeletére (az egykori Kilián laktanya épülete a Ferenc körút-Üllői út sarkán áll – a szerk.), ezért lőtték szét az oroszok a Kilián sarkát. Bátyjaihoz, Ödönhöz és Kristófhoz október 25-én csatlakozott Pongrátz a Corvin közben.

1956. október 30-án választották főparancsnokuknak az épülettömb harcosai.

„Volt 4 darab 122 mm-es lövegünk, három légvédelmi ágyúnk, amit sohasem használtunk, és 11 szovjet tank, T-34-es, T54-es. A lőszert is mind az oroszoktól szereztük. Volt 6 darab 76-os lövegünk repeszgránáttal, Falábú Jancsi, a Corvin tüzérparancsnokának irányításával igen hatékonyan tudtuk használni.

Október 26-án 17 lövést adott le a mozi előtti 76-os lövegünk, ez 17 telitalálatot jelentett, melyekkel a hernyótalpakat tudtuk szétlőni, megállásra vagy körbeforgásra kényszerítve a páncélosokat.

A Molotov-koktélok, kézifegyverek ezután következtek. A mozi mellett egy 122-es kaliberű, a Práter utcai előtt egy másik 76 mm-es lövegünk állt.”

A főváros főbb pontjait az irtózatos túlerővel támadó orosz csapatok november 4-én megszállták, de a Corvin-közt csak nov. 8-án tudták elfoglalni.

Pongrátz a forradalmat követő megtorlások idején elhagyta a országot, s először Spanyolországban, majd az Egyesült Államokban élt.

Aktív szerepet töltött be az emigráns forradalmárok szervezeteiben: 1957-1967 között a Magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Világszövetség alelnöke, 1967-1982 között elnöke volt. Számos cikket írt, később könyvet is Corvin köz – 1956 címmel.

Ambivalens érzésekkel viszonyult a rendszerváltáshoz, szerinte a kivégzett miniszterelnök újratemetését a rezsim utólag is saját önigazolására használta fel:

„A temetés előtt lejött hozzám Arizonába a New York-i konzul, három napig a vendégem volt, győzködött, hogy jöjjek haza a Nagy Imre temetésre. Azt mondtam: ha minden kivégzettet eltemetnek, akkor jövök, de az öt kommunistát el tudják temetni nélkülem is, ezért nem jövök” – emlékezett vissza a Nemzetőrnek adott nyilatkozatában.

1990-ben hazatelepült.
1991 februárjában a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének tiszteletbeli elnökévé, majd 1991 októberében az 1956-os Magyarok Világszövetségének elnökévé, később örökös elnökévé választották.
Létrehozója volt az 56-os Pesti Srác Alapítványnak, amely tehetséges, de szerény anyagi hátterű fiataloknak nyújt segítséget. Az 1982-ben Chicagóban megjelent Corvin köz – 1956 című könyvét 1989-ben, majd 1992-ben bővített kiadásban is kiadták Budapesten.

Hazatérését követően Kiskunmajsán gazdálkodott.

1997 őszén Pongrátz megsérült a magyar termőföld védelmében szervezett és a rendőrség által szétvert tüntetésen egy rendőri intézkedés következtében.
Kuncze rendőrségének köszönhette utolsó sérülését

Önerőből megteremtette Magyarország első '56-os múzeumát, amelynek előbb Budapest, majd 1999 tavaszától Kiskunmajsa adott otthont.

70. születésnapja alkalmából a Honvédelmi Minisztériumtól emlékérmet és díszkardot kapott.

Megmaradásunk záloga a család és az autonómia

„Mane nobiscum Domine – Maradj velünk, Uram!” – ez volt az idei, 438. csíksomlyói pünkösdi búcsú jelmondata.

A kárpát-medencei magyarság legjelentősebb zarándokhelyére, Csíksomlyóra, a Kis-Somlyó mögötti nyeregbe idén is több százezren jöttek el a világ minden részéből. Több magyarországi kormánypárti és ellenzéki politikus is részt vett a jeles egyházi ünnepségen, eljött Mádl Dalma asszony, a köztársasági elnök felesége, aki egyhetes jószolgálati körúton járt Erdélyben. Akárcsak az előzőkre, az idei búcsúra is számos gyalogos zarándok érkezett Erdélyből és az egész Kárpát-medencéből.

Tatabánya polgármestere több magyarországi zarándokkal együtt szintén gyalogosan tette meg a több száz kilométeres utat.

A Kis-Somlyó mögötti nyeregben az ünnepi rendezvény P. Páll Leónak, az erdélyi ferences rendtartomány elöljárójának a köszöntőjével kezdődött, őt a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke, dr. Jakubinyi György követte.

Üdvözlő-köszöntő beszédében az érsek felolvasta Leonardo Sandrinak, a Vatikán helyettes államtitkárának az üzenetét, amelyet XVI. Benedek pápa megbízásából küldött az ünneplő gyülekezetnek. Gyulafehérvár érseke reményét fejezte ki, hogy az új pápa elődjének ígéretét teljesítve ellátogat majd Csíksomlyóra.

A búcsú szentbeszédét idén Hajdó István gyergyószentmiklósi fő esperes tartotta, beszédében főként a nemzet ébredéséről, a család fontosságáról, az erdélyi magyarság megmaradásáról szólt. A székelyföldi egyházi elöljáró kitért a minket körülvevő csábításokra: „a választások korát éljük mi is: a bevásárlóközpontok tömegeket mozgatnak, a tévéreklámok özöne zúdul az agyunkba, politikusaink négyévenként mindent megígérnek, még a lehetetlent is, ám a keresztény embernek az ég és a föld között kell választania”.

Majd így folytatta: „A házasság szentsége ma válságot él, a mi somlyói Szűzanyánk azt akarja, hogy az édesapák, édesanyák ne engedjék el egymás kezét, a kezet csak megfogni szabad, elereszteni vétek, mert egymásba simuló kezek tartják fönn az eget s a világot. A Szűzanya szeretne segíteni a választásban a családoknak, hogy ébredjünk fel, és válasszuk az életet!”

Tamási Áron édesanyjával példálózva, aki tizenegy gyermeket szült és nevelt fel, azt mondta, egy nemzet feltámadása akkor jön el, amikor kiutasítja életéből a koporsót, megszünteti a gyermekellenes hangulatot, a bölcsőháborút, és vállalja az életet.

Megemlékezett a Kárpát-medence történelmi viharairól, arról az ötven esztendőről, amit elvettek az itteni népek, nemzetek életéből, keresztény hitéből. Leszögezte: ilyen előzmények után a nemzet megmaradásához elengedhetetlen a hit, az anyanyelv és az autonómia.

Az autonómiáról szólva kifejtette: ,,Szívvel-lélekkel támogatnunk kell a Duna Televízió kezdeményezését, hogy az Autonómia nevű adó létrejöjjön, és tanítson meg arra minden kételkedőt, hogy az önrendelkezés nem más, mint meghirdetése annak az isteni jognak, hogy mi testvérek vagyunk, és szeretetben együtt kell élnünk. Azt is jelenti, nekünk nem kell a másé, de a miénkről nem mondunk le. Az imádság adott erőt, hogy mindenki előtt valljuk, mi egy láthatatlan magyar nemzethez tartozunk, és minket nem lehet országhatárok közé zárni... Ne adjuk fel!” – hirdette az esperes.

Másnap, pünkösdvasárnap Rekecsinben letették a csángó-magyar gyermekek számára építendő iskola alapkövét. Mint ismeretes, az iskola építését Böjthe Csaba ferencrendi dévai szerzetes kezdeményezte, ugyanő felhívást tett közzé közadakozásra.

Az ünnepségen részt vett a Csángó-magyarok Szövetségének küldöttsége, az RMDSZ országos elnöksége részéről Takács Csaba ügyvezető elnök, Mádl Dalma, a magyar köztársasági elnök felesége és több Bákó megyei hivatalosság.

Felolvasták Titty Isohookana Asunmaa volt Európa tanácsi képviselő levelét, aki egyedüliként szólalt fel az Európai Parlamentben a több mint 150 ezres lélekszámú csángó közösség elnyomatása ellen.

Az ünnepség résztvevői nagy szeretettel fogadták Dalma asszonyt, aki pénteken már meglátogatta az újjáépített szovátai Szent József gyermekotthont, a dévai Szent Ferenc Alapítvány létesítményét.

A magyar köztársasági elnök felesége az Erdélyi Magyar Hírügynökség kérdésére elmondta: „A fő mester Csaba testvér. Ő nagyon gyakran jön el Magyarországra, elmondja, mi hogy áll, milyen gondjai vannak. Merem mondani, hogy erre érzékeny a magyar társadalom, és segítenek. Ez a ház úgy épült, hogy a katolikus püspöki kar gyűjtést rendezett. Minden magán adomány, ki pénzben, ki természetben adományozott.”

Dalma asszony az alapkőletételnél közölte még: „Én Esztergomból, Szent István szülővárosából, hoztam egy követ, a Szent Adalbert Székesegyház köve volt. Ez építőkő, ezt vagy beépítik az épületbe, vagy előtte helyezik el. Az építő és Csaba testvér dolga, hogy hogyan akarják elhelyezni.”

Orosz Antal

Megmaradásunk záloga a család és az autonómia

Nemzetébresztés Csíksomlyón

Két esemény is igazolta a hét végén Erdélyben azt a sokak által elhallgatni akart igazságot, hogy a nagy bajok esetén, a nemzetet veszélyeztető időkben nem a politikusok, hanem a papok képesek erőt adni, megoldást találni a problémákra, és kivezetni a népet a kátyúból.

Még csak nem is főpapok a két esemény vezető figurái: egyikük egy erdélyi városka esperesplébánosa, a másik egy kopott csuhát viselő szerzetes.

Akinek megadatott az az élmény, hogy jelen lehetett a Csíksomlyó fölötti Hármashalom-oltár köré összegyűlt több százezres tömegben, vagy látta a Duna Televízió egyenes közvetítését, az tudja, miről beszélek. Hajdó István gyergyószentmiklósi plébános olyan beszédet mondott szabadon, papír nélkül, amilyent eddig nemigen hallhattak a két Somlyó-hegy közötti nyeregbe összegyűlt zarándokok. Szükség volt a felrázó, sokkoló szavakra, hiszen a kettős állampolgárságról szóló december ötödikei sikertelen népszavazás után nincs helye a mellébeszélésnek.

Eljött a tettek ideje. A magyarság egy része a zsebén és az ösztönein keresztül látja a világot, a másik, önhibáján kívül határon túlra szorult fele pedig utolsó vágyait, illúzióit veszítette el. A gyergyói főesperes nem félt kimondani olyan dolgokat sem, amelyek eddig elsikkadtak a „politikai korrektség” hamis tapintatának jegyében; a kereszténység védelmében állást foglalt politikai kérdésekben és őszinte aggódással szólt az eddig tabunak számító kérdésekről.

A forradalmi beszéd néhány képe minden bizonnyal beleégett a zarándokok szívébe: nehéz elfeledni Horvátországban a háború idején is az élet zászlajaként lobogó száradó pelenkákat, vagy annak a falunak a gondolatát, ahol a halottak többségét nem a templom mögötti temetőben, hanem az asszonyok szíve alatt találjuk. A plébánosnak sikerült reményt önteni azon szívekbe is, amelyeket a politikusok törtek össze: a nemzet ébredni fog, és amíg nem késő, egybeköti a mások által megoldott kévét.

A másik főszereplő a dévai ferences szerzetes. Böjte Csabától megszoktuk már, hogy nem szavakban, hanem tettekkel gyakorolja a szeretet és a szolidaritás parancsait, és most sem hazudtolta meg magát. Bákótól huszonöt kilométernyire, egy Rekecsiny nevű kis faluban vasárnap lerakták egy csángó magyar iskolaközpont alapjait, így a közeljövőben megvalósuhat sok ezer ember álma, hogy magyarul tanulhasson gyereke.

A politikusoknak eddig e a területen sem sikerült áttörést elérniük – évek alatt mindössze annyit sikerült kicsikarni a román államtól, hogy bizonyos településeken lehet fakultatív magyar oktatás, heti egy-két órában. Aztán jött egy szerzetes, alázattal és nagy hittel, és arra kérte a jóakaratú embereket, hozzanak egy-egy követ a jövőbeli magyar iskolába. Eljött Mádl Dalma asszony is a maga kövével, más magyar közéleti személyiségek társaságában, de elküldte képviselőjét Petru Gherghel jászvárosi püspök is. Néhány éve még a moldvai román katolikus papság volt a fő kerékkötője a magyar oktatásnak.

A tizenöt hektáros telket idén zabbal vetették be, de legkésőbb jövő tavasszal nekifognak az építésnek. Az iskola mellett a tervek szerint kollégium, tornaterem, tanári lakás és sok más épül. Böjte Csaba munkájának eddigi áldásait ismerve nagy az esélye, hogy hamarosan megérkezzen az első diák az első moldvai csángó magyar tanintézetbe, a rekecsinyi Béke Királynője Gimnáziumba.

A harang már megszólalt – azt is Csíksomlyón szentelték fel egy nappal korábban.

Csíksomlyó – Jelszavunk hármas: hit, anyanyelv, önrendelkezés

Több százezren zarándokoltak el idén is Csíksomlyóra, Közép-Kelet-Európa leghíresebb katolikus szent helyére, a 438. pünkösdszombati búcsú alkalmából.

A Mária-kegyhelyre, amelyet ma már a Kárpát-medencei magyarok legnagyobb találkozóhelyeként is emlegetnek, nem csak Erdélyből, a Gyimesekből, Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról és Magyarországról érkeztek zarándokok, hanem a tengeren túlról is jöttek hívő magyarok.

A liturgikus ruhába öltözött kordon a papsággal 11 órakor indult el a kegytemplom elöl a Nyeregbe, a Hármashalom-oltárhoz.

Őket a világi méltóságok követték, köztük Mádl Dalma, a magyar köztársasági elnök felesége, Dávid Ibolya, a Magyar Demokrata Fórum elnöke, Szabó Vilmos, kisebbségi ügyekkel foglalkozó államtitkár, Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke és Terényi János bukaresti magyar nagykövet.

A zarándokokat Páll Leó, az erdélyi ferences rendtartomány elöljárója köszöntötte, majd Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke üdvözölte a főpapságot. Az egyházi méltóság felolvasta Leonardo Sandri, a Vatikán helyettes államtitkárának üdvözletét, amelyben az elöljáró megköszönte, hogy a hívek imádkoztak XVI. Benedek pápa beiktatásakor. Jakubinyi reményét fejezte ki, hogy II. János Pál pápa utódja beváltja előde ígéretét, miszerint ellátogat Erdélybe, Csíksomlyóra.

„Koldusboton, törött mankón jövünk búcsút járni, szűzmáriás magyaroknak kopott unokái. Éjfél van a Duna táján, magyaroknak éjszakáján, nincs más, ki virrasszon. Baráttalan, testvértelen, hozzád ver a veszedelem, Boldogságos Asszony!" - ezzel a magyar búcsújáró énekkel kezdte ünnepi szentbeszédét Hajdó István főesperes, gyergyószentmiklósi plébános.

A Napba Öltözött Asszony, a csíksomlyói Szűzmária hazavárt, hazajöttünk - mondta elöljáróban Hajdó, aki beszédében megemlítette a minden évben Csíksomlyón imádkozó, népüket, családjukat, haldokló anyanyelvüket a szent helyre elhozó csángómagyarokat.

Hajdó István prédikál

A Napba Öltözött Asszony ezer esztendeje elmúlt, hogy oltalmazza népünket, nemzetünket és sorsunkat, mondta az ünnepi szónok, aki három kéréssel fordult a Szűzanyához.

„Az első kérésünk az, hogy szeretnénk, találkozni, látni akarunk téged. A második kérésünk, vezess el minket szent fiadhoz, aki itt maradt közöttünk az oltári szentségben, hogy az emmauszi tanítványokkal kiáltsuk feléje: Maradj velünk, Uram!
A harmadik kérésünk, segítsd meg alvó nemzetünket, hogy felébresszük, s a megoldott kévét együttes erővel összegyűjtsük" - szólt Hajdó István felsorolása. A főesperes szerint Erdély a mi számunkra Patmosz-szigete, de ezt a szigetet őseinktől kaptuk, és itt kell megmaradjunk.

A plébános a jelenkorról szólva elmondta, a választások korát éljük, bevásárlóközpontok, tévéreklámok özönével vannak, politikusaink négyévenként jönnek, mindent megígérnek, még a lehetetlent is, s úgy mondják az ígéretet, hogy gondolati szünetet sem engednek nekünk, és kecsegtetve kérnek, válasszatok minket. Hajdó István szerint a keresztény embernek csak az ég és a föld között kell választania.

A plébános arra hívta fel a figyelmet, hogy válságot él a család, a házasság szentsége. A család megmaradásának, a gyermekáldás szentségének fontosságát hangsúlyozva kijelentette: A kezet csak megfogni szabad, elereszteni vétek, ellökni átok, mert egymásba simuló kezek tartják fönt az eget, s a világot.

A plébános Tamási Áron népes családjának példáját említve azt hangsúlyozta, hogy egy nemzet feltámadása akkor jön el, amikor kiutasítja életéből a koporsót, megszünteti a gyermek-ellenes hangulatot, és vállalja az életet.

Erdély népe, anyaország, Kárpátalja, Délvidék, Felvidék, és mindig kihagyjuk a felsorolásból, hogy még élnek testvéreink az Őrségben is, mondjátok meg, Jézus nélkül hová akartok menni? - tette fel a kérdést az ünnepi szónok, majd megadta a választ is: Tanuljuk meg Pétertől, és esküként mondjuk az Úrnak, nem megyünk, melletted maradunk, s hozzád akarunk tartozni, mert az örök élet igéi tenálad vannak, s ha bennünk lakik Jézus, akkor nem szabad félni.

Hajdó István szerint a mai vezetők olyan Európát akarnak teremteni, amelyből kihagyják a keresztény értékrendet, mint fogalmazott, az erkölcsi rend fölött emberi törvényeket hoztak, meghirdették, hogy szabad az abortusz, az időseknek szabad a kegyes halál, és ifjúságunk fogyaszthatja az enyhe kábítószert.

Ne adjátok fel, ébresszétek a nemzetet, az oldott kévét gyűjtsétek össze - kérte a jelenlévőket a főesperes, aki szerint a gyermekekbe a helytálló öntudatot kell beleimádkozni és megálmodni. „Isten belénk szülte a Hargitát, Csíksomlyót, Csíkszentdomokos nagy fiának üzenetét, hogy nem lehetünk közömbösek népünk sorsának alakulása iránt.

A mi jelszavunk hármas: hitünk, ami Szent István-i örökség, anyanyelvünk, ami, ma újra nagy veszélyben van, de mondjuk el bátran, a szót nem adjuk, csak úgy, ha nyelvünk vele tépik, s a harmadik, amit kérünk, az önrendelkezés" - mondta.

A szónok üdvözölte a Duna Televíziónak azt a kezdeményezését, hogy egy autonómia-tévéadót akar létrehozni, rádöbbenteni azokat a népeket, testvéreket és nemzeteket, akik Szent István koronájának a védnöksége alatt nőttek naggyá, hogy nem kell félni a határon túli magyaroktól.

Végül a főesperes kijelentette: „Csíksomlyói Szűzanya búcsúfiába egyet kérünk, megmaradásunk reményét. Nem maradhatsz itt, magunkkal viszünk az anyaországba, óceánokon túl, a Kárpát-Duna-medencébe, s ha te velünk jössz, akkor minden kicsiny otthonunk Csíksomlyó lesz. Napba Öltözött Asszony induljunk, de kérjük Szent Fiadat, jöjjön velünk, maradjon velünk, s akkor győzni fogunk. Miénk lesz a holnap."

A szent áldozás után felszentelték a moldvai csángó községben, Rekecsinben épülő Béke Királynője nevű iskola új harangját, melynek adományozója a magyarországi Monori Harangszó 2003 Betéti Társaság, vezetője ifjú Farkas Titusz. A hatvankilós harangot Lengyelországban öntötték.

A szentmise végén felcsendült: Isten, áldd meg a magyart, és több százezer zarándok együtt énekelte: Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk.

ÁRGUS - 1990-2005 - irodalom - művészet - valóság http://www.argus.hu/2001_02/ta_harko.html[/b]

Szücsné Harkó Enikő:

"Ismertessétek az igazságot, / s az igazság szabadokká tészen"
Vázlat Wass Albert életútjáról és munkásságáról

1998. február 27-én a floridai Astorban hunyt el a magyar emigrációs irodalom, egyben a XX. századi magyar irodalom egyik kiváló képviselője, Wass Albert.

"Nagy ember volt" - mondta összefoglaló tömörséggel egyik disszertációs témakonzultációnkon Rónay László. (2000. június 22.)

Életútja, irodalmi pályája önmagában is kimerítő regénytéma lehetne, s ha lenne ilyen, akkor annak a műnek a főhőse sorsával a XX. századi erdélyi értelmiség, az emigrációba kényszerült erdélyi arisztokrácia tipikus megjelenítője lehetne.

Még temetése körül is bonyodalmak adódtak, pedig azt mindenképpen megérdemelte, hogy legalább holtában megkaphassa azt, amire olyan szívet tépő bánattal, keserűséggel vágyott: a hegyeit.

Első emigrációs regényében megindító könyörgéssel fohászkodik, hogy:

"Adjátok vissza a hegyeimet". S milyen jogon is kéri, követeli vissza? - azért, mert "...enyimek voltak Isten rendelése szerint, azáltal, hogy ott születtem, s ott lettem emberré".(1)

S imája, könyörgése mindennek dacára meghallgattatott, hamvai ott nyugszanak a marosvécsi kastély kertjében, Kemény János mellett, a "Helikoni asztalhoz" közel, így az odalátogató, a tiszteletét leróni érkező a meghatottságon kívül megnyugvással tudatosíthatja önmagában, hogy Wass Albert immár hazaérkezett, a Helikon szellemisége beteljesült. Immár újból otthon van, a szó legtökéletesebb értelmében.

Nem fáj annyira olvasni 1947-ből származó sorait, mi szerint:

"Hontalan vagyok,
mert vallom, hogy a gondolat szabad,
mert hazám ott van a Kárpátok alatt
és népem magyar.

Hontalan vagyok,
mert hirdetem, hogy testvér minden ember
s hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
mindenki, aki jót akar." (2)

A vers sorain merengve visszacseng az a pár szó, hogy "egymásra kell, leljen végre egyszer", s valóban regényeit megismerve, egymásra kell lelnie kicsit átlényegítve még írónak és olvasónak is, s jó tíz éve ez is elkezdődött: az egymásralelés. A könyvei kezdtek megjelenni, az életéről is gyűjthetünk információkat, hiszen 1989 óta, bár lassan, mégis megtört a hallgatás jege, s az én generációm is bepillantást nyerhetett ennek a most már elismerten kiváló személyiségnek az életútjába. Bármelyik Wass Albert életművel foglalkozó cikket szemlélem, egy alapvetően közös: írói nagysága előtt meghajolnak, s annak ellenére, hogy vázlatszerű az a pályakép, amelyet a cikkek írói megjelenítenek, mégis figyelemfelkeltők.

De térjünk vissza a marosvécsi kastély parkjába, oda, ahol ma egy a Marosból kiemelt hatalmas kövön áll Wass Albert domborműve, emlékeztetve az utókort az ott nyugovóra.

A valamikori Kemény kastély - ma elmegyógyintézet, de a parkot leláncolt, lelakatolt kerítés választja el az intézménytől. Egyre több az odalátogató turista, az intézet dolgozói tisztelettel fogadják az érdeklődőket, annak ellenére, hogy tudomásom szerint mindez csupán félhivatalosan működik.

Az erdélyi magyar irodalom történetében, mint tudott, a marosvécsi kastélynak igen nagy szerepe volt, ugyanis báró Kemény János (1903-1971) 1926-ban megalapította a marosvécsi Helikon írói munkaközösséget, amely önálló folyóirattal rukkolt elő először 1928 májusában Erdélyi Helikon címmel (címe 1936-37-ben Helikon), kiadója pedig az Erdélyi Szépmíves Céh (Irodalmi Könyvkiadó vállalkozás) "1924 és 1944 között 14 sorozatban összesen 166 művet jelentetett meg"(3), olyan jelentős írók, költők műveit, mint Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dzsida Jenő, Székely Zoltán, Karácsony Benő, Kemény János, Kuncz Aladár, Nyírő József, Szemlér Ferenc, Tamási Áron, Tompa László, "akikhez fiatalon csatlakozott...", Wass Albert. (4)

Hangsúlyozni szeretném, hogy az író méltó helyre került, és a hely valamikori szellemisége is méltó az ott örökre megpihenők számára.

A Helikonnal való kapcsolata meghatározó erő lesz egész életében, sőt mondhatni, életének tartalma lesz. A Kós Károly által készített nagy kőasztal, a "Helikoni-asztal" mellé fiatalon odaülhetett, életre szóló élményeket gyűjthetett, megjelenő művei egyre nagyobb elismerést váltottak ki, ezáltal bekerült a két világháború közötti vezető erdélyi írók társaságába. Most ugyanazon asztal mellett pihen az egykori házigazda szomszédságában, a sokat látott fák árnyékában. S hogy miért tartalma? Mert egész életében annak az eszmének a hirdetője lett, melyet az ottani íróközösség transzilván eszmeiségként, transzilvanizmusként határozott meg. Ez a valójában több lényeges kérdést, célt megfogalmazó elv egyik legfontosabbika "...a nemzetek, vallások világszemléletek népi szokások, társadalmi osztályok és külső hatalmi érdekek bölcs és eszes kiegyensúlyozása" .5 Fráter Olivér Hunniában (1999) megjelenő cikkében ugyancsak hangsúlyozza Wass Albert és a transzilván ideológia viszonyát, és ő is kitér a fentiek mellett "az erdélyi psziché", nála "erdélyi lélek" (ott is idézőjeles) fogalomra, amelyről Kós Károly írja: "...nem az erdélyi magyarság privilégiuma, de predesztinációja az erdélyi németségnek és románságnak is." 6 Ezen eszmerendszeren belül domináló a Romániában élés ténye, amely a helikonisták megfogalmazásában kisebbségi igényeket és funkciókat jelent.

Évekkel később Amerikában ezen elvi síkról indulva, de a felelős emigráns magyar író ambíciójával alapítja meg az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet (1962), majd 1970-ben a Danubian Press sajtóvállalatot és az ezekből fakadó folyóiratokat, a Transilvanian Quarterlyt, a Hungarian Quarterlyt, majd a Central Europan Forum-ot.

A sajtóvállalatot később Danubian Research and Information Center néven kibővítette. "Elméletben egyszerűnek látszott az egész ..." - vall maga Wass Albert 1989 novemberi önéletrajzi soraiban (7) -, de a gyakorlatban kitartó munkára, az embert próbáló nehézségeket legyőzni képes szívósságra volt szükség. Ugyanitt informálódhatunk arról is, hogy a kiadott művekkel végül is azt a célt szerette volna elérni, hogy Erdélyt megismertesse az újvilággal, hiszen erről a vidékről vagy minimális vagy téves, vagy egyszerre minimális és téves információk birtokába juthatott az esetleg érdeklődő. S hogy ezt az áldatlan, sőt Don Quiote-i harcot tovább vállalta, jelzi, hogy egy maroknyi magyarral együtt hozta létre a már említett Danubian Press részvénytársaságot.

Az összegyűlt kevéske tőkével kezdtek bele "...az ún. Hungarian Package könyvsorozat kiadásába, mely magába fog-lalta a magyar nemzet történelmét, legendáit, népmeséit és táncait..."(8) Sajnos tőkehiány miatt, ahogy az író is fájlalja, amatőr munkák is napvilágot láttak e kiadó "fedőneve" alatt.

A szélmalomharc folytatódott, küzdelem az előfizetőkért, a fennmaradásért, hit a megálmodott cél igazában és hasznosságában, ez jellemezte emigráns írónk kultúrszervező, -irányító tevékenységét.

Óceánon innen és túl, életének e két jelentős szakaszát az Erdélyben Erdélyről, illetve a Nagyvilágban Erdélyért címmel láthatnánk el. S milyen volt ő valójában? "Olyan volt, mint Isten kenyere..." (9)

Erdélyben Erdélyért

Wass Albert erdélyi főnemesi család sarja. Nemesi címét a család őse Szent László királytól nyerte, azon hőstette jutalmául, hogy a kunok ellen harcoló királyt megmentette egy rátámadó bölénytől, erre utal a címerben szereplő orrán nyíllal átlőtt bölényfej.

Az író 1908. január 8-án született az erdélyi Mezőségen, nem messze Kolozsvártól, Válaszúton, gróf Wass Endre és Bánffy Ilona gyermekeként. A gyönyörű kastély, amelyben megszületett a szavak leendő nagy varázslója, ma már nem létezik. Ha valaki szeretné meglelni azt a csodát, amely megannyi regényének ihletője, akkor ne keresse a valamikori úri kastély nyomát se, de meglelheti azt a tájat, amely főszereplővé emelkedett a Wass-művek sorában. A kastélyról vázlatot találtam Ilona Siemers különleges könyvében, s fáj elfogadni a tényt, hogy Erdély szerte tűntek el a föld felszínéről ilyen és ehhez hasonló kastélyok, főnemesi házak. S ahogy ezek eltűntek, velük együtt köddé vált az az erdélyi arisztokrácia is, amely feladatként, kötelezettségek vállalásának feladataként fogta fel társadalmi rangját és helyét, amely rétegnek a legjelesebb tagjai vállalták az 1919 után rájuk szakadó kisebbségi sorsban is a vezető szerepet. Wass Albert is ezt az életutat kapta hivatásul: szolgálni a népet, a saját népét, mindig és minden körülmények között.

Szülei hamar szétbomló házassága, a későbbi anyával kialakult hűvös viszonya gyerekkorában magányossá, de magányosságából erőt nyerő fiatallá alakította az érzékeny lelkű, a természetet és az igazságot már korán megszerető embert. Nagyapja segítségével, anyagi támogatásával járta ki a kolozsvári Farkas utcai Református Kollégium osztályait. Igazi kálvinista nevelésben részesült az iskolában, s hitében, erkölcsében megerősítette a család értékrendje is. 1926-ban érettségizett, majd Magyarországon, a Debreceni Gazdasági Akadémián folytatta tanulmányait. Olyan megható szépséggel réved vissza majd későbbi regényeiben ezekre az időkre, annyiszor izgulunk Ferkóval vagy Miklóssal, hogy ügyességgel, furfanggal legyőzzék az apróbb, nagyobb akadályokat!

Friss diplomával a kezében immár nekiláthatna a gyakorlatban is kamatoztatni elméleti tudását, de román hadkötelesként előbb még letölti katonai szolgálati idejét. Apja sugallatára vállalja, hogy Bukarestben, román környezetben katonáskodjék, s ez az apai előrelátás valóban pozitívnak mutatkozott, hiszen olyan ismerősökre tesz szert a román arisztokrácia köreiben, akik később segíteni tudnak nem csupán neki, hanem mindenekelőtt a bajba jutott vagy nehézségekkel küzdő barátain, ismerősein. Tudását később Németországban (Hochenheimban), illetve Franciaországban (a Sorbonne-on) tökéletesíti, erdészeti és kertészeti szakterületen szerez újabb ismereteket.

Tanulmányai befejezése után visszatér a szülői és nagyszülői birtokra, és talpraesettségének, tudásának, összeköttetéseinek köszönhetően az otthoni gazdaságot is átszervezi, megtalálja a lehetőséget, hogy az akkori elvárásokhoz igazodva egy mintagazdaságot rendezzen be, a szülői kertet a gyönyörű fákkal, bokrokkal pedig védett arborétummá nyilvánítatta. Ez az időszak különösen nehéz a földdel, birtokkal rendelkezők számára is, hiszen a nagybirtokok java részét a román állam eltulajdonította, s a megmaradt töredéken kellett úgy gazdálkodni, hogy közben a pénzügyi válságokat átvészelve teremtődjön lehetőség az erdélyi magyar kultúra támogatására is. Nehéz, de összetartásra kötelező idők voltak ezek Erdélyben. Maga Wass Albert is korán eljegyezte magát az irodalommal, ugyanis 1927, ill. 1928-ban két verseskötettel lép az olvasók elé (Virágtemetés és Fenyő a hegytetőn). Első szárnypróbálgatásával nem igazán hívja fel magára a közvélemény figyelmét, de első regényével, a Farkasveremmel már osztatlan sikert arat. 1934-ben Kolozsváron az ESZC kiadásában jelent meg ez az érdekes mű, amelyben a tágabb rokonság egyik családját állítja a történet középpontjába, pontosabban Wass Irmát meg fiát, Wass Jenőt, úgy, hogy bepillantást nyújt az erdélyi arisztokrácia más személyeinek az életébe is.

A gazdász író egyre inkább író gazdásszá válik.
1935-ben nősül meg, felesége, Siemers Éva erdélyi magyar anya és hamburgi német apa gyermeke, vagyis Czegei és Szentegyedi Wass Ilona grófnő és Edmund Siemers építő -nagyvállalkozó, a hamburgi egyetem alapítójának lánya. Ez a fiatal, művelt hölgy sok időt tölt anyja szülőföldjén, a Mezőségen, különös érdeklődéssel és finom érzékenységgel kapcsolódik be az erdélyi irodalmi életbe, s így ismerkedik meg a fiatal íróval. Házasságukból hat fiúgyermek születik (az egyik még kisgyermekkorában meghalt).

Megjelenő műveinek sorát a Csaba című folytatja, amely a trianoni békeszerződéssel Erdélyre zuhanó nehézségekkel ismerteti meg az olvasót. Ferkó, a főhős szemszögéből láttatja a kort, ahol az egyedüli túlélési lehetőség csupán a szívós helytállás.

Az 1940-es év másik nagy regénye a Jönnek, amely arra a lehetetlenül ambivalens érzésre épül, melyet Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása jelentett: az öröm boldogsága és a Romániában tovább élni kényszerülők döbbent meghasonulása, elkeseredése.

A helikoni írónemzedék fiatal képviselőjét 1940-ben addigi munkássága elismeréseként Baumgarten-díjjal tüntetik ki, más jeles képviselők mellett "...Babits Mihály olvasta fel a megjutalmazottak névsorát, évenkénti 3000 pengős évdíjat kapott Wass Albert erdélyi szépprózaíró". (10)

Wass munkásságát Magyarországon is jól ismerték a háború előtt, nem véletlen tehát a Baumgarten- díj, hiszen könyvei Pesten is megjelentek, de az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványai is nagy sikert arattak, hiszen eleve a "könyvek jellege is eredeti volt: erdélyi fehér posztóba kötötték..." (11), másrészt az anyaország éberen figyelte elszakadt gyermeke minden rezdülését.

A titokzatos őzbak című elbeszélés-gyűjteménye után 1942-ben újabb művével lép az olvasók elé, címe Mire a fák megnőnek, s 1943-ban megjelenik ennek a folytatása, mely önállóan olvasva is kerek egész történetet közöl, A kastély árnyékában. A két kötet három generáció életformája, világlátása bemutatásával történelmi korokról ad ízelítőt; a szabadságharc utáni időkben keresi az Erdélyben való megmaradás lehetséges emberi útjait, módjait; megpróbálja felfedni saját társadalmi rétegének a felelősségét, elhibázott lépéseit, amelyek végső soron Trianonhoz vezettek, s mindazon történésekhez, amelyek a békeszerződést még követték. A Varjassyak történetének megformálása már jelzi, hogy Wass olyan írói tehetséggel megáldott személyiség, aki a XX. századi írók élvonalában foglalja majd el a helyét.

1943-ban különleges könyvvel bővíti alkotásai tárházát, Tavak könyve címmel a Révai Kiadó megjelenteti az író meséit. Nagy örömmel fedeztem fel barátom gyermekének a tankönyvében ezekből a mesékből, illetve későbbi meséiből is jó párat Lázár Ervin, Benedek Elek meséinek a szomszédságában.

Ennek az időszaknak számomra legkedvesebb alkotása a Vérben és viharban. Ahogy a művet olvastam, egyre inkább az fogalmazódott meg bennem, hogy végül is megszületett a hiányzó nagy hun eposz, persze nem műfaji szempontból, hiszen ez egy tökéletes kisregény, hanem tartalmi vonatkozásában. Tehát eposzi témát dolgoz fel a szerző, központi figurául Dengeziket választja, Attila fiát, aki egy erős és főként tartós birodalom létrehozásának lehetőségét vázolja fel a hunok előtt, bebizonyítva, hogy lejárt a "huj- huj" csatakiáltások ideje, ugyanis karddal lehet ugyan hazát szerezni, de megtartani csak "kaszával", azaz munkával lehet (ez lesz későbbi nagy regényének a metaforája).

1943 az író-gazdálkodó Wass Albertre újabb feladatokat ró, pontosabban egészen más típusú elvárások elé állítja. A frontra kerül, éspedig a keleti frontra zászlósként. A Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézetének irattára nem rendelkezik Wass Albert személyi okmánygyűjtőjével, de a nyilvántartásukban lévő adatok alapján megerősítették, hogy az írót tartalékos zászlóssá nevezték ki. Más forrásból egészítve ki, Wasst a keleti fronton I. és II. osztályú német vaskereszttel tüntetik ki, itthon tovább harcol az utolsó pillanatig, Kolozsvártól a Szilágyságon át a Szamosig, Fónagy vezérkari ezredes segédtisztjeként küzd az előnyomuló orosz csapatok ellen.(12)

"1944 októberében Dálnoki Veres Lajos altábornagytól leszerelését kéri... Az altábornagy az írót féltve nem járul hozzá a leszereléshez. Így Wass Albert 1945 húsvétján katonai alakulatával Sopronnál hagyja el az országot."(13)

Megható, ahogy az író utolsó kolozsvári emlékképét egy portréfilm kapcsán velünk megosztja: "Ott van a sarkon szemben a Mátyás templommal, a Szürke Nővérek által gondozott szálloda és vendégfogadó, ott térdelt egy szürke apáca, nézett fel a keresztre és imádkozott, - egy lélek nem volt már sehol, csak az orosz tankok jöttek le a Feleken, hallani lehetett a dübörgésüket..."

És 1945 húsvétjával a szó legszorosabb értelmében új fejezet nyílik az író életében.

A nagyvilágban Erdélyért

Erdély után Németország fémjelzi az író életútjának következő jelentős szakaszát. Sok mendemonda kapott már szárnyra az első emigrációs évekkel kapcsolatban. Wass Albert a már említett portréfilmből készített cikkben így reagál ezekre: "Különböző újságok azt írták, hogy nyomorogtam. Ez nem igaz. A Bajor erdőkben helyezkedtem el, és mivel okleveles erdőmérnök az egyik foglalkozásom, - hogy úgy mondjam - rögtön kaptam állást az amerikaiknál..., Turm Taxis herceg számára kellett kimérjek negyvenezer hold erdőt, melyet akkor vettek meg."14 (Helyszíne: a bajorországi Blaibach) S hogy az újságok mégsem jártak olyan igen messze az igazságtól, azt kissé enyhítve mégis elmondhatjuk, hogy a következő állomás, Hamburg mégsem egy többdiplomás, arisztokrata kvalitásához mért munkalehetőséggel rukkolt elő. Éjjeliőrként egy építkezésen kapott munkát, de a mezőségi ember életrevalóságával tette hasznossá ezt az időszakot is, hiszen kihasználva az éjjeleket, megírta megindítóan őszinte regényét, az Adjátok vissza a hegyeimet! Wass Albertné, Siemers Éva úgy emlékezik e műről: "Nagy sikere volt... Németre én fordítottam, Gibt mir meine Berge wieder!" 15 Az író a portréfilmben az angol fordításra is utal, amely később született meg. A mű kiadásában, sőt a többi mű megjelentetésében is jelentős szerepet vállalt fantasztikus felesége. Nemcsak ő fordította az író munkáit, hanem a kiadók felkutatásában is jelentős szerepe volt, személyes ismeretségét talpraesetten felhasználva munkálkodott azon, hogy férjét az új világ is megismerje. Ő fordította pl. az Erdők könyvét Märchen vom Walde címmel, amely egy újabb mesekönyv volt, "mert nem akart semmi olyat írni, aminek köze van a politikához".16 Ez utóbbi mondat nem teljes mértékben helytálló, mert az Adjátok vissza a hegyeimet nem más, mint a nyugatra küldetéssel érkezett főhősnek a segélykiáltása, aki elkeseredetten döbben rá, hogy nincs megoldás, hazája elveszett, nem tud segítséget szerezni azoknak, akik a hegyek, barlangok, az idegenek számára ismeretlen erdők rejtekein várják a szabadulást. Sőt ezt a művét 1945-ös kiadással megelőzi az ugyancsak Münchenben megjelent Ember az országút szélén című regénye.
Ennek az időszaknak gyönyörű terméke az a mű, amely írói színvonalát, tehát témáját, kidolgozottságát tekintve számomra a legtökéletesebb, amelyet alig merek újból elolvasni, hiszen olyan meghatározó élményt jelentett első olvasata, s ez A funtinelli boszorkány. Ezt a háromkötetes regényt még a Bajor erdőben kezdte el írni, írógépét egy farönkre téve álmodta oda Erdély hegyeiből ezt a furcsa kislányt, Anucát, akinek szomorú sorsa által elmerülünk abba a babonás, különös hiedelmekkel pókhálósított világba, amely néha nagyszerű, néha meg hátborzongatóan naturalista valóságával lebilincseli az olvasót. A regényt aztán a hamburgi őrbódéban fejezi be. Felesége is úgy nyilatkozik, hogy: "Akkor Albi megírta szerintem a legszebb könyvét, A funtinelli boszorkányt. A kiadás körül nehézségek merültek fel, s a fordítása sem lett tökéletes Pochmaniczky fordította a regényt Münchenben. Ő ugyan jól fordított, de mégsem tudott úgy németül, hogy ne csúszott volna bele egy-két súlyos hiba. Jobb lett volna még egyszer lefordítani az egé-
szet ".17 A könyv az idő tájt nem arat akkora sikert, mint amilyen értéket képvisel. S ez az éjjeliőrként dolgozó arisztokrata gróf nem azt a konklúziót vonja le a körülötte immár feje tetejére állt világról, arról, amely szinte apokalüptikus szenvedések sorát jelentette népe és önmaga számára, hogy ez az emberi világ rossz, hanem megható hittel szól sortársaihoz: "Testvér, valamit szeretnék mondani neked. Ne hidd, hogy csúnya a világ, és az emberek rosszak. A világ szép, s az emberek jók. A rosszaság nem egyéb, mint valami furcsa betegség, mely ragályos és időnként visszatér. Akár a pestis, vagy a nátha. Olyankor elcsúfítja a világot maga körül. A világot, a te világodat."18 Így indul a Te és a világ című műve, amely az 1947-es Rézkígyó (München) után Vilsbiburgban jelenik meg. S Istenem, milyen nehéz olvasni tovább a sorokat, különösen az olyanoknak, akiből felsír az érzelemazonosság, de nehéz elfogadni a tanácsot, mi szerint: "Ha újra elővesz a sajgó honvágy, gondolj arra: minden kép, amit mutat, a múlté. Mintha régi-régi fényképes albumban lapoznál. Ma már semmi sem azonos azzal, ami benned fáj. Nemcsak az idő változott, megváltoztak a hegyek, a völgyek, az erdők és a mezők ... Minden más, minden megváltozott. Minden idegen... Hamarosan rájössz, hogy ami benned fáj, az nem is honvágy, hanem már csupán emlékezés." S talán ha hiszünk abban, hogy: "Senki nem rabolhatja el tőled azt, hogy amire emlékezel, az gyönyörű szép"19, akkor könnyebb továbblépni, és újból elhinni, hogy feladatod van, új világot kell önmagad köré tervezni. Köszönöm jómagam is a hitadást, az erőadást, a buzdítást!
Németországban még két verseskötete jelent meg, mindkettő 1948-ban: A láthatatlan lobogó meg a Százéves dal az ismeretlen bujdosóról.
1951 mérföldkő Wass életében, olyan változást hoz, amely az emigrációs író életében meghatározó földrajzi hely és életforma lesz. Augusztusban kivándorol Amerikába. A család kettészakad, és az élet úgy hozza, hogy sohasem válnak egy tűzhely körül ülőkké, mégis úgy tűnik, hogy fiai - a négy Amerikában, meg az egy Németországban élő - összetartóan küzdenek egyetlen célért, éspedig, hogy édesapjuknak méltó emléket állítsanak. Az ok, amiért Siemers Éva és Wass Albert útjai elválnak, az, hogy feleségét tüdőbetegsége miatt nem engedik fel az új világba induló hajóra, s ennek a nőnek van annyi ereje, hogy elengedje férjét, megértve, hogy a sors számára feladatot rótt ki, azt teljesítenie kell, hiszen minden adottsága megvan hozzá, csupán a körülményeket kell megteremteni. Amerika akkor ilyennek tűnt. Regényszerű - hátha egyszer akad egy tehetséges ember, aki sorokba szövi élettörténetüket - az elválás, hiszen Éva szíve alatt hordja ötödik gyermekük. Sőt a beutazási engedélyt sem egykönnyen kapja meg az író, "mert Kicsi Anna sírkeresztje című elbeszélésében és más írásaiban is feszegeti a nyugati világ felelősségét mindazért, ami a magyarsággal és Közép - Európa népeivel a szovjet megszállást követően történt." 20
"Amerikába úgy érkeztem mint földmunkás, mivel a tanult embereket nemigen szerették. Azért mégis kiszivárgott valahogy, hogy bár értek a mezőgazdasághoz, de több is van bennem, és akkor kaptam állást Taff szenátor segítségével a floridai De Landben, a Military Academy hívott meg, hogy tanítsak algebrát... Mivel erdőben akartam élni és az Okala National Forest négyszázhuszonötezer hold lakatlan erdő, megvettem az Astor villát, mely abban az időben nagyon leromlott állapotban volt. Én aztán rendbe raktam és valóban házat csináltam belőle...". 21 Ez így, az emlékezés távlatából problémamentesnek tűnik, az indulás azonban sokkal nehezebb volt, ugyanis előbb egy farmon dolgozott, utána rövid időre - amint az idézetből is olvashattuk - a katonai akadémiára került algebrát tanítani, 1957-től pedig az University of Floridán egyetemi tanár, történelmet, európai irodalmat és nyelveket tanított. Pár évig a Szabad Európa Rádió munkatársa is volt.
Az amerikai magyar emigránsok egyik legkiemelkedőbb személyisége lesz, erre bizonyíték mindaz, amire tanulmányom első részében utaltam, az a fantasztikus szervező tevékenység, melynek alapját az erdélyi kulturális életben kipróbált és bevált módszerek jelentették. Csak itt más a hangulat, s a körülmények is az élet furcsa fintorát mutatják. Bár számottevő az emigráns magyarság, nem igazán képes olyan szellemi, anyagi erőket invesztálni, mint amelyre példát jelent a két világháború közötti erdélyi magyarság. Wass is így nyilatkozik: "Elméletben egyszerűnek látszott az egész: egyedül az észak-amerikai földrészen valami másfélmillió magyart mutattak a statisztikák."22
Az író célját már említettem, negatív tapasztalataira utaltam, talán kiegészítésül még egy idézet, amellyel Wass argumentálja szent elhatározását, hogy meg kell teremteni a lehetőségét annak, hogy az európai magyarság iránt érdeklődők magyar megközelítésű és egyben hiteles képet kaphassanak az európai magyarságról: "Több különböző kiadású és különböző időben kiadott enciklopédiában például a következő, szóról sóra azonos mondatokat találtam, amiről arra lehetett következtetni, hogy azok ugyanattól a személytől származnak: "Magyarország, mint olyan a valóságban sohasem létezett, mindössze egy soknépű laza egység a "szentkorona országai" összefoglaló név alatt. Ennek az országnak voltak a kezdetben magyar uralkodói is, azonban a tizennegyedik századtól kezdve már csak cseh, német, olasz, lengyel és román királyok viselték az országalapító magyar király, Szent István koronáját". 23 Ezt és az ehhez hasonló, sőt ettől sokkal rosszindulatbúb félreinformálást szerette volna Wass Albert kiigazítani, s tudta, hogy ez az odaérkezett magyarság feladata, hiszen másoknak (pl. az itthon maradottaknak) erre még annyi lehetőségük sincs, mint az emigránsoknak.
Terveit precízen kidolgozta, átgondolta, mozgósította saját anyagi eszközeit, és megszállottan próbálta meggyőzni a kinti magyarokat. Szívós, kitartó társra talált nagyszerű tervéhez új skót - amerikai feleségében, aki vállalta vele a több ezer kilométeres utazásokat Amerika szerte, hogy céljukhoz anyagi segítséget szervezzenek. Amikor az érdektelenség vagy a célt megérteni nem akarás elkeserítette, felesége tartotta benne a lelket, "...szó se lehet megfutamodásról, amit elkezdtünk érdemes volt elkezdeni, tehát visszük tovább, az Úristen eligazítja majd a többit." 24 A már megnevezett két "rangos vállalkozás" 19 magyar és 43 angol nyelvű művet ad ki. Tágas témakört ölel fel, ugyanis történelmi, nemzetpolitikai, néprajzi, stb. műveket, ill. szépirodalmi munkákat jelentet meg, mindegyiket azzal a nemes céllal, hogy a nagyvilág jobb tájékoztatását szolgálja.
Fontos, hogy a kultúrszervező Wass Albertben nem halt meg az író, hanem új lendülettel, de a lelkében továbbélő régi világáról, Erdélyről ír lebilincselő történeteket. A megélt táj újjáéled a könyvek sorain, s a pálmák helyett megjelenik képzeletében a fenyők illata, az erdő csodája, a hegyi patakok játéka, emlékeivel átlépi az óceánt, s újra otthon van.
A teljességre törekedve említem a még 1948-beli Elvész a nyom című művét (Clevland), s megállnék az 1952-es kiadású Tizenhárom almafa című regényénél, pár sorra. A mű Buenos Aires-ben jelent meg, de az olvasót Tánczos Csuda Mózsi csuda világába vezeti, no nem a mesék világába, hanem Erdély meseszép tájaira, ahol az élet néha tényleg furcsa dolgokat művel az ottlakókkal. Tamási Ábeljének és Nyírő Úz Bencéjének méltó társa ez a Mózsi, akinek ugyancsak szüksége van mindazon leleményességre, mint irodalmi társainak, arra, hogy ebben a megbokrosodott világban megéljen, pontosabban túléljen. Az almafák itt is a megmaradás toposzaként jelennek meg, s a fák sorsa szimbolikusan az erdélyi magyarság sorsát idézik. Amikor 1945-re mind a 13-nak csak a csonkja marad, azt hinnénk, hogy itt már valóban elveszett minden, s úgy tűnne, hogy Mózsi minden ügyeskedése, furfangja hiábavaló lett volna, szorongó lelkünknek megadja Wass a feloldozást és a hitet, hiszen: "...akármi is történik körülöttünk, ők tudják, hogy ez a tavasz közeledőben van már. Mert Isten, aki a kivágott csonkból termő fát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek". 25
1965-ben lát napvilágot a regény folytatása, a két mű között viszont meg kell említeni Az antikrisztus és a pásztorok (1958); az Átoksori kísértetek (1964) címűeket. Tánczos Csuda Mózsi élete az Elvásik a veres csillag című műben tovább pereg a szemünk előtt, s míg az előző a két világháború közti emberek életének követője, a háborús évek "erdei" krónikája, addig ez a regény a kommunizmus zűrzavarát veszi nagyító alá, s elsősorban az erdélyi magyarság ez időbeli sorsára utal. Ez a mű is megpróbálja feloldani bennünk a Mózsi és vele a magyarok sorsán való elkeseredést, azáltal, hogy fát ültetnek a magyarok, a jövő fáját, a túlélés szimbólumát, énbennem a feszültség nem oldódott fel. Azt a fát a barakok mellé ültetik, igaz otthonról hozott föld közé, de gyökereit a Duna-Delta mocsaras földjébe ereszti, a kerítéssel körülvett táborban kell életre kelnie, ott, ahol a nád, a mocsár, a köd szinte ellehetetleníti a továbbélést. Felmerül bennem a kérdés elég-e Mózsi hite a kitelepítetteknek, ott, ahol még a pap is kételkedővé vált. A mustármag szimbólum jut eszembe, a hit ereje csodákra képes. "Mink se kedveljük s mégis itt vagyunk. A fa se válogasson, ha székely akar lenni", 26 ez már parancsolat.
A Simó József által összeállított Wass bibliográfiát szemlélve a felsorolásból még két művet szeretnék mindenképpen kiemelni. Az egyik a Kard és kasza című, amelynek első része, a Krónikás írás 1974-ben jelent meg (Astor Park), a második, a Szemtanúság meg 1976-ban (uo.).
Ha pilléreket keresünk Wass munkásságában, akkor A funtinelli...mellett az én megítélésem szerint ez a másik tartóoszlop. Ha valamiképpen hídnak tekintem Wass életművét, a halhatatlanná váláshoz vezető hídként, amelyet az ilyen különleges szellemóriások építenek fel, akkor a Hagyaték című, műfaji szempontból nehezen behatárolható mű az, amelyik ott ér partot, ahol a halhatatlanság elkezdődik.
A Kard és kasza az Erőss nemzetség történetének tűnhet, a műben ők a Wass család regényes megjelenítői, de ez nem csupán az, hanem az egész erdélyi magyarság történelmét idézi olvasója elé - Buzáttól egészen Erős Miklósig,-úgy, hogy a történelmi hitelességű adatokat átszövi a mondák, legendák világa, és így tárul fel előttünk egy küzdő, küszködő nép krónikája. A második rész már nem egy évezredet ölel át, hanem egyetlen generáció megpróbáltatásait vetíti elénk, a főhős életútját állítva a középpontba. A huszadik század olyan nehézségek elé állította az erdélyi magyarságot, amelybe az egyes ember beleroppanhat. A néhol már naturalisztikusan bemutatott kegyetlenség, amelyet Miklós és sortársai élnek át, még az olvasás során is roppant lelkierőt igényelnek. Amikor úgy érezzük, hogy nincs tovább, megkapjuk a lelki feloldást, ami nem más, mint a remény. A főhős legyőzhetetlen. Amikor pálinkáért eladják a megvakított, agyonkínzott Miklóst egy durva pokrócba csomagolva, nem tudjuk elképzelni, hogy létezhet feloldás. De az ősei nevén koldusként újból megjelenő volt arisztokrata valóban nem lehet más, mint Isten igaz szavának hirdetője, Szent ember, olyan szent, aki a szeretet szavát hirdeti ellenségei közt is, testvéreinek hű segítője. Szenvedései árán megtisztult, benne már nincs sem harag, sem gyűlölet, mindenét elvették: nevét, címét, családját, anyagi javait, szeme világát, tehát a semmi által lett az övé a minden. Fantasztikus ez az írói útrabocsátás. Wass Albert most sem engedi, hogy úgy tegyük le a művet a kezünkből, hogy indulatok feszítsék szét mellünket, hanem megpróbál isteni békét teremteni ott, ahol emberi érzelmek dúlnak, a szeretet és valami emberfölötti megbocsátás szavával.

A következő címek felsorolásával csupán arra törekszem, hogy akik soraim elolvassák, lássák, hatalmas életművet hagyott Wass Albert ránk, s itt az ideje (már rég eljött), hogy értékeljük azt: Átoksori kísértetek (regény, 1964), Magunkrahagyottak (regény,1967), Valaki tévedett (elbeszélések, 1977), Válogatott magyar mondák (1971), Válogatott magyar mesék (1972), Magyar örökségünk (1975), Halálos köd - Holtember partján (1978), A költő és a macska (elbeszélések, 1989). (Más, angolul megjelent művek).

Ezen a mozgalmas, feladatokkal kikövezett, néha igen nehéz amerikai életúton hű társa volt második felesége, aki 1987-ben hunyt el. Élete vége felé betegséggel kellett megküzdenie, s menekült a magány elől, az elöl a magány elől, amely gyerekkorában oly sokat társa volt, és amelyről Hagyaték című művében is annyiszor említést tesz. Újból megnősül, de egy súlyos baleset után nehezen küzd már meg az élet apróbb, nagyobb megpróbáltatásaival, és 1998 február 17-én "a kivénült harcos leteszi a fegyvert". Véget vet annak a különleges, sőt különlegesen nagyszerű életútnak amelynek jelszava: "ismertessétek az igazságot s az igazság szabadokká tészen".

Jegyzetek:
1 Adjátok vissza a hegyeimet, 67. old., Kráter Műhely Kiadó, Bp., 1997
2 Hontalanság hitvallása (vers)
3 Romániai magyar irodalmi lexikon.
4 lásd 3. pont
5 lásd 3. pont
6 lásd 3. pont
7 Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1989. nov., A kivénült harcos leteszi a fegyvert
8 Lásd 7. pont
9 Népújság, 2000.08. 03. Olyan volt mint isten kenyere (B D) /Marosvásárhely/
10 Magyar Nemzet, 1940.01.19., 14. szám
11 Studia Nova, 1994, 1. szám Erdélytől Bajorerdőig, Szabó T. Ádám
12 Szalay Róbert: Fenyőktől a pálmafáig, Hangfoszlányok egy Portréfilmből (Beszélgetés Wass Albert íróval)
13 Medvigy Endre: Laudáció a Magyar Örökség-díj átadásakor, 1999. szept. 18.
14 lásd 12. pont
15 lásd 11. pont
16 lásd 11. pont
17 lásd 11. pont
18 lásd 11. pont
19 lásd 11. pont
20 lásd 13. pont
21 lásd 12. pont
22 lásd 7. pont
23 lásd 7. pont
24 lásd 7. pont
25 Tizenhárom almafa, Mentor Kiadó
26 Elvásik a veres csillag, Mentor Kiadó

Egyéb felhasznált irodalom:

Az ocalai remete (Emlékezés Wass Albert íróra) (http//www.hungarian.net/EAM/9801/wass.htm)
Szegletkő, 1999. márc. 7. Simó József: Fenyő a hegytetőn (Isten-tudó Wass Albert emlékezetére)
Délsziget15. 1989 Dunai Ákos: Wass Albert hazatér. Kapu, 5. 1992.
Hajnal László Gábor: Wass Albert búcsúztatása. Magyar Nemzet, 56. 1993.
Illés Sándor: Lobogó fáklya a neve (Wass Albert szeretne végigsétálni a szigeten) Világszövetség, 2. 1993.
Pomogáts Béla: Messzi kert embere (Erdély hűségében. Wass Albertről). Magyar Nemzet 44. 1998.
Lőcsei Gabriella: "Pusztuló gyümölcsfák vagyunk" (Wass Albert örökre elbujdosott). Magyar Nemzet, 2000. 07. 24.
Wass Albert küzdelmes hazatérése (Botrány egy névadás körül - Háborús bűnös volt az író?) Hunnia, 1999. okt.
Fráter Olivér: Tündöklő csillagunk (Wass Albert életpályája),
Kovács Ferenc: Wass Albert 90 esztendővel a vállán (http://www.antcj.ro/muvelodes/98ja31.ntm)
Pilhál György: Wass Albert (http//www. napimagyarorszag.hu/news/rullstory.pnp.3/aid=/498 )

Czegei Wass Huba - Wass Albertről

Szíves tudomásukra: Wass Albertnek soha nem volt olyan fényképe, amelyen Hitlerrel kezet fogott, tekintettel arra, hogy ő azt az embert és tanításait mélyen megvetette.

Én vele nőttem fel, tehát tudnom kellett volna ilyen fotóról. Ha mindaz igaz lenne, amit Kunstár Csaba a Szimpátia a Sötétséggel címu cikkében (ÉS, 2005/5.) állít - én soha nem nyertem volna felvételt a West Point Katonai Akadémiára, és nem lehetett volna belolem dandártábornok az USA hadseregében. Ez kizárt lett volna, ha csak egy igazságtöredék lenne az állításaiban!

A hírhedt 1946-os bírósági pert, mely Wass Albertet a távollétében ítélte el, tüzetesen átvizsgálta az USA Igazságügyi Minisztériuma 1978-ban, és hivatalos jogi szakértők szerint egyértelmű volt, hogy politikai koncepciós perrol van szó.

Mivel egyetlen vád sincs alátámasztva apám ellen, ezért nem indított ellene eljárást sem amerikai, sem európai kivizsgáló bíróság. Nincs hiteles szemtanú!

Előre kitervelt, megjátszott, megvett tanúskodásban viszont nem volt hiány. Ezért mi nem is Wass Albert rehabilitálását tűztük ki célul, hanem annak a korrupt rendszernek a felülvizsgálatát, amely még mindig fenntartja a háborús bűnös vádat - igazságtalanul.

Tehát nem Wass Albert felülvizsgálata a kérdéses, hanem a nemzetközi joghoz mérve megalapozatlan, a hamis ítéleteket elfogultan osztogató törvénykezést kell kritikusan mérlegre tenni és hatályon kívül helyezni. Apám csak egy azok közül, akiket törvénytelenül ítélt el a sötét korszak "népbírósága."

Kunstár úr kétes történészi feltárómunkára hivatkozik. Elvárom, hogy szolgáltasson megfelelo bizonyítékokat az állításai igazolására.

Nem tisztességes dolog a közvéleményt úgy befolyásolni, hogy a kimondott szavak mögött nincs fedezet.

Támassza alá azt az állítását, hogy Wass Albert kezet fogott Hitlerrel! Szégyen, hogy egy újságíró a fantáziálást összetéveszti a tényekkel. Sőt, még azt is tudni véli, hogy ez a nem létező fénykép apám haláláig az astori háza falán lógott. Ezzel a megtévesztéssel az író hitelét szándékosan és kártékonyan rombolja.

Egyáltalán nem tudunk arról, hogy az erdélyi írók és költők elhatárolódtak volna apánktól.

Sőt, éppen 1937-ben (ellentétben a cikk írójának véleményével) elismerést kapott Wass Albert az erdélyi írók körében! A Helikon foszerkesztoje, Abáfay Gusztáv ezt írta róla:

"Wass Albert nem annyira konzervatív, mint haladó, a kisebbségi létmódban felnőtt új nemzedéket képviseli, s míg egyrészt az erdélyi arisztokrata nemesség minden erényével rendelkezik, mégis meglepő nyitottsággal és toleranciájával testesíti meg a transzszilvanizmus eszméjét, melyben helye van a magyaroknak is és más nemzetiségű népeknek is." (Abáfay Gusztáv: Erdély új írói, Kolozsvár, 1937.)

Wass Albert rengeteg elismerést és támogatást kapott a haladó, nemzeti és humanista erdélyi írók és költők népes csoportjától, kortársaitól - ez nem vita kérdése.

"Természetérzéke, tájmegidéző képessége csodálatos. Művei szélesen hömpölygő, robbanó erejű, nagyvonalú alkotások. A fiatal erdélyi prózaírók közül kiválik egyéni hangjával, látásmódjával; izgalmas történetei úgy áradnak belénk, mint egy forró vérhullám."

(Molter Károly szavai. Lásd: Erdélyi Elbeszélők, Kolozsvár, 1941.
E kötetben szerepel még: Asztalos István, Bánffy Miklós, Gagyi László, Gulácsy Irán, Hunyady Sándor, Kacsó Sándor, Kemény János, Kós Károly, Kovács László, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Molter Károly, Nyíro József, Sipos Domokos, Szencei László, Tamási Áron. Az erdélyi magyar irodalom színe-java!)

Wass Albert merész nézeteket vallott, s a történelem őt fogja igazolni: már ifjú éveiben felismerte, hogy Erdély történelmileg multikulturális, többnyelvű, többnemzetiségű sajátosságot hordoz.

Wass Albert büszke volt arra, hogy Erdélyben mondták ki először a szabad vallásgyakorlatot és vallási türelmet a magyar fejedelmek. Hitt abban, hogy olyan törvényeknek kell megszilárdulniuk Romániában, amelyek figyelembe veszik a több nép és nemzetiség közös és egyenlő jogait.

Közel állt hozzá Kossuth álma, a Dunai Konföderáció, mely a sokféle nemzetiség békés együttélését tiszteletben tartja és biztosítja.

A szülőföld szeretete, mely minden nép számára ősi jog, nem volt számára másokat kizáró, -sőt, befogadó volt. Számára történelmi adottság volt, hogy Erdélyt otthonának tekintette a magyar, a szász, a zsidó, az örmény, a cigány és a román ember. A békés és demokratikus együttélés alternatívája az etnikai tisztogatás: mint a balkáni helyzet Boszniában és az incidensek Szerbiában, nem beszélve az arab-izraeli konfliktusról.

A demokratikus átalakulás kezdetén, a 90-es évek elején, mikor a szovjet blokk széthullott, ő attól tartott, hogy a sovinizmus feléled a kis népek rovására. Ezért bízott abban, hogy az Európai Unióban őrködnek a kisebbségek jogai felett.

Ajánlom a cikk írójának, Kunstár Csabának és a hozzá hasonlóan gondolkodó olvasóknak, hogy vegyék a kezükbe azt a könyvet, mely tavaly decemberben jelent meg:

A gróf emigrált, az író otthon maradt: Wass Albert igazsága.

A könyv szerkesztői Takaró Mihály irodalmár és Raffay Ernő történész, társszerzők: Vekov Károly kolozsvári történész, Balázs Ildikó és Lukácsi Éva. A könyv a Czegei Wass Alapítvány támogatásával jött létre. A szakértők hiteles kutatásai megvilágítják az ellentmondásokat és segítenek abban, hogy a hamis képzetek és eloítéletek megszunjenek végre Wass Albert körül.

A könyv az író korának társadalmi, politikai és irodalmi hátterét is objektív, tudományos és alapos vizsgálat alá veszi.

Wass Albertnek nem volt mit titkolnia: egy író nem rejtheti véka alá meggyőzodéseit.

Nem véletlen, hogy írásainak népszerűsége nő: ma is megszólítja az embereket, bármilyen élethelyzetben is legyenek. Műveinek hőseit a judeo-keresztyén etikai értékek vezérlik. Az ő szemében soha nem az esett ítélet alá, hogy ki milyen fajtához, néphez, osztályhoz, vallási felekezethez tartozott, hanem az egyén szavai és tettei kerültek mérlegre. Elítélte azt a magatartást, mely önző előnyöket kovácsolt más fajok, nemzetiségűek, felekezetűek rovására - legyen az magyar, német, román, zsidó egyed, -ha ezért kritikát érdemel.

Véleménye szerint az a rendszer, mely ezt a magatartásformát engedélyezi, bukásra van ítélve. Ugyanakkor, mélyen együtt érzett a szenvedőkkel és az emberi jogaikban megalázott kisebbséggel.

Mindezt azért mondtam el, hogy világosan feltárjam: ilyen volt Wass Albert. Szerette nemzetét, de nem volt képes más nemzetek, fajok, vallások gyűlöletére.

Elutasítom azt a hamis állítást, hogy Wass Albert a hungarista mozgalomnak híve, támogatója, elkötelezett harcosa lett volna - nemhogy ötven évig, de egy napig sem!

Ő azzal a szellemiséggel nem tudott azonosulni. Természetesen, ha irodalmi vagy nemzeti témájú cikkek megírására kérték fel az emigrációs magyar újságok, ő ezt magyar népe és Erdély ügyének szolgálatában vállalta.

Ő elsosorban író volt, keresztyén volt és hazafi volt. Ha valaki ezekben a kérdésekben vitatkozni akar, akkor elvárjuk, hogy mutassa be a bizonyítékokat, melyek ezeknek az ellenkezőjérol szólnak. Kihívom vitára azokat, akik hiteles bizonyíték hiányában felelőtlenül beszélnek arról az emberről, aki nemcsak hirdette, de élte is azt, amiben tiszta szívvel és rendületlenül hitt.

Czegei Wass Huba
Dandártábornok

A Temes megyei prefektus a Monarchia felelősségét emlegeti
[ 2005-05-10 - 09:25:43 ]

Nemcsak a román államot, hanem az Osztrák–Magyar Monarchiát is be kellene perelniük azoknak az árvízkárosultaknak, akik jogi úton szeretnének elégtételt venni amiatt, hogy mindenük odaveszett a Bánságban több mint három hete tartó árvízben. A megdöbbentő kijelentést Ovidiu Draganescu, Temes megye prefektusa tette a tegnapi sajtótájékoztatón, amikor szóba került, hogy 1912 óta nem volt ekkora természeti katasztrófa a megyében.

„Ne felejtsük el, hogy akkor még más fennhatóság alá esett ez a vidék. Ha egyesek be akarják perelni a román államot, akkor az Osztrák–Magyar Monarchiát is be kellene perelniük, amiért nem épített megfelelő gátakat” – mondta. Tudvalévő, hogy a bánsági vízszabályozó és védrendszerek a Monarchia idején épültek, és 1919 óta a román állam egy méternyi töltést nem emelt, sőt a meglévőket sem erősítette meg.

Ezt el is ismerte a prefektus, aki szerint az európai uniós csatlakozás küszöbén álló Románia egy olyan ország, amelyben „soha semmi nem áll rendelkezésre, amikor szükség lenne rá”.

Annak kapcsán mondta ezt, hogy kiderült: nem kellett volna Magyarországról hozatni a nagyteljesítményű szivattyúkat (melyek egy részét tegnap Óteleknél üzembe helyezték, és amelyekkel állítólag két hét alatt kiszivattyúzzák a Temes és a Bega közén négy települést fogva tartó vizet), mert ilyeneket Romániában is gyártanak. Csakhogy ez utólag derült ki, ráadásul senki nem tudta, hol állnak raktáron, s ki felel értük.

„Ezenkívül nincs elég tutajunk, bárkánk, a katonák kézzel szedik össze a megfulladt állatok tetemeit, és még sorolhatnám” – érzékeltette a helyzetet, hozzátéve, hogy a helyzet normalizálódása után minden érintett intézménynél kivizsgálást fog sürgetni.

A sajtótájékoztatón részt vett Gheorghe Seculici miniszterelnök-helyettes, volt Arad megyei tanácselnök, aki szerint a különböző közintézmények közötti kommunikáció hiánya vezetett a késlekedéshez, de a fő vétkesnek az Országos Talajjavító Intézetet (román betűszóval: ANIF) tartotta, mert nem tisztította a vízelvető csatornákat, árkokat, a töltések környékét.

„Biztos vagyok benne, hogy nem a célnak megfelelően használták fel a munkálatokra kapott pénzt. Vizsgálatot rendeltünk el, ami ki fogja deríteni, mennyit és mire költöttek az állami pénzekből” – mondta. A kormányfő-helyettes szerint a katasztrófaelhárító felügyelőség országos vezetősége sem végezte jól a dolgát, és ott is fejek fognak hullani. De hogy ki számíthat felelősségre vonásra, nem derült ki, sőt az újságírók a parancsnokság vezetőjének a nevét sem tudták kiszedni belőle, így olybá tűnt, hogy különböző bizottságok, munkacsoportok mögött bújnak meg a vétkesek. A felelősség egy részét a szerb vízügyi hatóságokra hárította Seculici, mondván, hogy a Bega és a Temes vajdasági szakaszán sem kotorták a folyómedreket.

Nyugati Jelen

Kongresszus utáni gondolatok

Azt gondolnánk, Európában nincsenek kisebbségi problémák, hiszen az unió tagállamai, a nemzetközi normákhoz igazodva, megoldották belső ügyeiket, anélkül nem jogállam a jogállam.

Az Európai Népcsoportok Föderális Uniójának (FUEN) múlt héten lezajlott kongresszusán való részvételem első napján ezért is fogalmazódott meg bennem a kérdés: vajon nem pótcselekvés mindaz, amit ezek az emberek végeznek, az említett unió nyolcvan körüli tagszervezetének a tevékenysége vajon nem csupán szemfényvesztés?

Mit kezdenek a különböző országok kormányai a FUEN vezetősége által egy-egy kongresszus után megfogalmazott és elküldött nyilatkozatával? Mifelénk elterjedt a vélemény, hogy a nyugati országok odafigyelnek a civil szervezetek jelzéseire, megjegyzéseire, ajánlásaira, hiszen ez a szféra sokkal fejlettebb és jóval magasabb fokon szervezkedik, mint a kommunista utódállamokban, ahol a polgárok még nem szoktak hozzá, hogy van (lehet) szavuk.

Bizonyára ez így is van, a hatalom az élet számos területéről jött civil „üzenetet" fontolóra veszi, ha nem akarja, hogy aztán meggyűljön a baja a szféra képviselőinek a támadásai miatt. Tapasztalnom kellett azonban, hogy a kisebbségek gondot okoznak a fejlett társadalmakban is, nem csupán az öreg kontinens keletibb részén.

Ott van például Franciaország. Ki hinné, hogy az Európai Unió egyik alapító tagjaként visszautasítja a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának a ratifikálását? Hogy a brit kormány, minden magyarázat nélkül, elutasítja az úgynevezett cornwalli kelta népcsoport, valamint anyanyelvük a „Cornish-nyelv" elismerését? Hogy Ausztria négy év után sem tartja tiszteletben az Alkotmánybíróság által hozott határozatot, amely elismeri a területén élő szlovének anyanyelvét hivatalos nyelvként, valamint a kétnyelvű helységnévtáblákat? Igaz ugyan, hogy a Szlovéniában élő németek sincsenek elismerve hivatalosan, de nekik ott van vigaszul a tény, hogy három anyaország is segíti őket anyagilag.

Görögország is elég súlyos problémákkal küzd, ami a nemzetiségeket illeti. Elég megemlíteni a macedón kisebbséget, a „Home of Macedonian Culture" elnevezésű kulturális szervezet beiktatási kérését 15 éve nem hajlandó jóváhagyni a mindenkori görög kormány.

Egyszóval, a kisebbségek körül akadnak gondok. Mert a kisebbség a másság kérdését veti fel, a másság pedig zavarja a nemzetállam-képletet, amely, valljuk be, még mindig kísérti a nyugat-európai országokat is.

A felsorolt államokon kívül, a FUEN záró-nyilatkozatában szerepel Olaszország, Németország, sőt Magyarország is egy-egy figyelmeztetés erejéig. Utóbbinak szemére vetik, hogy 10 százalékkal csökkentette a kisebbségi önkormányzatok költségvetését. Természetesen Oroszország sem úszta meg szárazon, a nyilatkozat kitér az ottani helyzetre is. Az Európa Tanács és az Európai Unió iránt is felhívással él a FUEN, ajánlásait, kéréseit minden bizonnyal figyelembe veszik a hivatalos szervek. Erről többé-kevésbé maga a FUEN elnöke, Romedi Arquint győzött meg személyesen, a kongresszust záró sajtótájékoztatón. Kérdésemre ugyanis, hogy az Unió által megfogalmazott nyilatkozatoknak mekkora ereje van, elmondta, hogy a FUEN ugyan csupán egy nemzetközi civil szervezet, de a hangja elhallatszik oda, ahova kell. Természetesen nem áll hatalmában beleszólni a politikai döntéshozók dolgába, de kérdéseket tehet fel, figyelmeztetéseket juttathat el. A kongresszusaikon megtárgyalt problémák egész Európában ismertté válnak, így felszínre kerülnek az érzékeny kérdések, ezáltal, ha egyebet nem, nyomást tudnak gyakorolni a politikusokra. A különböző kormányok a FUEN szakértő csoportjainak a jelentéseire támaszkodnak többnyire, amikor esetleges megoldást keresnek a kisebbségek körül felvetődő problémákra.

Talán ezért is kell örülnünk, hogy az Unió 50. kongresszusának megszervezését az RMDSZ felvállalta. Igaz ugyan, hogy nagyrészt pozitív kép alakult ki a Romániában élő kisebbségek helyzetéről, ezt a képet azonban nem csupán a hivatalos szervek rajzolták meg szépnek és színesnek, hanem maguk a kisebbségek által delegált képviselők is, akik szinte mind elégedetten nyilatkoztak a helyzetüket illetően. Kivéve a horvátokat, görögöket, zsidókat, akik el sem jöttek. Nem is ennek a romániai „modellnek" kell örülnünk, hanem a FUEN elnöksége által kiadott különnyilatkozatnak, amelyben úgy ítéli meg, hogy az RMDSZ által kidolgozott törvénytervezet jó alapot képez az ország számára a nemzeti kisebbségek védelmére és támogatására kidolgozandó törvényes kerethez. Az Unió rendkívül fontosnak tartja ezt a lépést a békés egymás mellett éléshez Románia állampolgárai számára.

Reméljük, eljut szava a román kormányhoz is. Nem kell nagy utat megtennie. Csupán Bukarest egyik kerületéből a másikig kellene eljutnia.

Köllő Katalin

Ismét elérhető a cenzurázott, bolsevik támadást átélt UTÓLAG honlap:
http://www.utolag.tk/[/b]

Először amerikai főcím jelentkezik, türelem --10-15 mp múlva az UTÓLAGra vált.

A jelenlegi tartalom:

A "Kérdések órája" május 8-i adása 40:01 perc
A "Visszhang" május 7-i adása 39:58 perc
A "Sorok között" május 7-i adása 40:48 perc
A Szerintünk tavaszi utolsó felvétele május 6. 88:56 perc
Hallgassuk meg egymást, Orbán Viktor Soroksáron 1. rész 65:46 perc
Hallgassuk meg egymást, Orbán Viktor Soroksáron 2. rész 66:57 perc
A "Magyarok Világa" c. M. Szabó Imre műsor május 5-i adása 68:50 perc
A "Századvég" május 4-i adása 20:36 perc
A "Nap vendége" május 2-i adása 23:24 perc
"Ha nem viseli jól magát leváltjuk" 8:41 perc
A "Vetítő" május 1-i adása 54:02 perc
A"Kérdések órája" május 1-i adása 37:36 perc
Közéleti Civil Akadémia, Navracsics Tibor: A választójog 71:42 perc

Kérésre ismét:

Már megint a magyarok 10:14 perc
A "Szerintünk" április 29-i felvétele 78:56 perc

A filmek kb. egy hétig maradnak fenn, utána törölve lesznek, hogy helyet adjanak az újabbaknak.

1919-ben a haladó kunbéláék és a demokratikus kisantant együttesen felszabadították Magyarországot a velejéig reakciós Monarchiából.

Azóta se köszöntük meg tisztességesen és nem kértünk még bocsánatot. Gyurcsányi most körbejárhatná a szomszédos országokat.

Magyarországot mindig felszabadították: 1683-ban a Habsburgok a töröktől, 1711-ben a labancok a kurucoktól, 1849-ben az oroszok, 1919-ben kunbéla és a kisantant, 1945-ben, -majd 1956-ban újra az oroszok.

Ma így menetelünk Európába?