Téma: Kárpát-medencei panoráma
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. március 23. 08:10 | Sorszám: 337 |
* Marosvásárhely, 1990. március 19–20.
Aznap munkahelyemről egyenest a Főtérre siettem. A központban az arra járókat különös látvány fogadta: a Városháza előtt harminc-negyven főből álló izgága társaság verődött össze, akiket többségükben – koruk, külsejük és beszédük után ítélve – az orvosi egyetemről rendelhettek oda máig meg nem nevezett sötét erők.
A térre érkező magyarokat gondolkodóba ejtette az ellenünk alkalmazott, minden emberi mértéket túllépő, megmagyarázhatatlanul durva hangnem, a magából teljesen kivetkőzött, magyarellenes jelszavakat skandáló, agresszíven fellépő társaság magabiztos viselkedése. Az első pillanatokban egyszerűen nem voltunk képesek hideg fejjel, teljes egészében felfogni a történtek igazi értelmét. Az eszement nyílt brutalitás, amelyet a térre odacsődített csürhe minden előzmény nélkül egyszeriben a nyakunkba zúdított, először szinte mindnyájunkat teljesen letaglózott, és jó ideig álltunk ott magunkba roskadva, kiüresedve, és a váratlanul ránk törő kábulatból csak nehezen ocsúdtunk. A felsőbbrendűségi érzületekben tobzódó uraságok kezdetben csak enyhébb jelszavakat harsogtak, majd mikor látták, hogy minden következmény nélkül mindenféle mocskot ránk lehet hányni, még jobban felbátorodtak. Egymást biztatgatva mind jobban bepörögtek. És amint telt az idő, úgy kezdett rosszabbodni a helyzet, míg végül az időben meg nem fékezett idegbaj átcsapott a feltartóztathatatlan nyers erőszakba. A kezdet kezdetén, mikor még aránylag békésen mondogatták a magukét, és még semmi jel nem mutatott arra, hogy pár óra múltán milyen irányt vehetnek majd az események, jó néhányan közelebb merészkedtünk és bevegyültünk tarka társaságukba. A mi magyarjaink a Városházával szemben lévő gyógyszertár előterében húzódtak meg, illetve a Városháza előtti tér két oldalán lecövekelve követték tisztes távolból a fejleményeket. Az elején a sebtében összeverődött mieink is lehettek vagy negyvenen. Közben fent, a Városháza balkonján időnként egymást váltogatták hangjukból ítélve eléggé felajzott állapotban lévő, bennünk másnapos alakok benyomását keltő, elszánt képű szóvivőféle akárkik. Bizonyos időközönként rendszertelen összevisszaságban kirohangáltak a balkonra. Ahol több mint valószínű, hogy a nagy feszültség hatására is, zagyva félmondatokat préseltek ki nagy nehezen magukból. Majd, hogy még groteszkebbé tegyék ezt a visszás helyzetet, a tört mondatokat kínjukban indulatszavakkal, lozinkákkal vegyítették. Hisztérikus rángatózó mozdulatok kíséretében előadott mondandójuk nagyobbrészt arról szólt, hogy: nem kell félni, mert Kincses már a kezükben van, csak még egy kevés idő, és Kincses urat úgy lemondatják, mint a pinty. Ekként vigasztaltak uraságaik minket. És ez így ment hosszú időn keresztül, de Kincses úr mégsem mondott le. A lent tomboló agresszorok nem annyira népes, mint amennyire hangos tábora egyre követelőzőbb lett, és mind kötekedőbb módon viselkedett velünk szemben. Az időbeni határozott fellépés teljes hiánya aztán maga után vonta a helyzet további elmérgesedését. Mi meg kezdtünk mind jobban elbizonytalanodni. Az idő teltével arányosan továbbnőtt a ránk nehezedő nyomás, és a lőporos hangulatban még reménytelenebbnek tűnt amúgy is kilátástalannak tetsző helyzetünk. Láttuk, hogy a hőzöngők viselkedése mind jobban elvadul, amint báránybőrükből kibújt, fogaikat vicsorító farkasokként egyre nehezebben tudják visszatartani magukat. Mi azt kérdezgettük egymástól, hol lehetnek ilyenkor a mieink, miért nem próbálják meg idejében útját állni ennek az elszabadulni készülő pokolnak. Hogy miért nem tesznek már valamit. Eltelt egynéhány óra (iszonyatosan hosszúnak tűnt számunkra minden egyes perc, másodperc, fél másodperc), és a mi drágalátós felsőbb vezetőségünknek a tagjai továbbra sem akartak megmutatkozni előttünk. És ekkor egyszerre csak elkezdtünk félni. Lehet-e egyáltalán még ezekkel emberi módon tárgyalni? – merült fel bennünk a kérdés, miközben tehetetlenül figyeltük az újabb fejleményeket. Valami okból közelebb merészkedtem az elvadult társasághoz, és meghallottam két idősebb román párbeszédéből azt a mondatot: Uite ăştia iar ne fac de ruşine. Ettől valamelyest felvillanyozódtam, hinni kezdtem abban, hogy itt még igenis lehet változtatni a dolgok végkimenetelén. A Bolyai utcai székház felé vettem az irányt. Útközben több IRA-s kollégával találkoztam, akik a székháztól már visszafelé szivárogtak a Főtérre. Útban a székház felé találkoztam még az öblös hangú kisgazda M. J.-vel, aki ugyancsak nagyon tanácstalannak látszott. Azon kevesek egyike volt, akik azon a fekete napon nem bujdostak el a legrejtettebb zugokba. Felmentem tehát a Bolyai utcai székházba, az utcán a magyarok le-fel örvénylettek. Mindenki abban reménykedett, hogy előbb-utóbb előkerül a vezetőségből is valaki. Az ide-oda futkosó magyarok összlétszáma talán már a százas számot is túlhaladta. A székház gyűlésterme, amely tele volt egyszerű kétkezi munkásokkal meg egyéb személyekkel, eléggé szánalmas képet mutatott. Vártuk a megmentőt, aki előáll a megoldással, de semmi sem történt, senki sem akarta tiszteletét tenni komor hangulatú társaságunk körében. Markó, amint azt később megtudtuk, akkoriban Budapesten tartózkodott. Egyes-egyedül Borbély László jelent meg a színen, de ő is csak pár pillanatra, egy bőr aktatáskát szorongatva kezében. Olyan képpel, hogy menten megsajnáltuk őt. És még ettől, ezektől várjuk a megoldást – futott át rajtam a gondolat. Aztán mintha őkelme is feleszmélt volna, mindenesetre az arcáról valami olyasfélét véltem leolvasni, hogy: Gyerekek, elnézést, de a nagy történelmi pillanatot későbbre halasztjuk. Ez után a jelenés után a társaság egy része ismét a Főtér felé vette útját, ahol a vátrások már a Városháza balkonján ünnepeltek, ugyanis időközben, többórás huzavona után, a mind agresszívebb többségiek nyomására, Kincses Előd úr jobbnak látta, hogy a kisebbik rosszat válassza, tehát lemondott. A Városháza balkonjáról pedig egymás után hangzottak el a se füle, se farka politikai kirohanások. Mivel a téren már nem volt mit keresnünk, ismét a Bolyai utcai székház elé vonultunk. Az RMDSZ-központban a legsötétebb rémregényekbe illő kép fogadott minket. A székház egyik ablakából neves írónk, a mi Sütő Andrásunk igyekezett szívhez szóló beszédet intézni a téren összegyűlt egyre türelmetlenebb sokasághoz. Egy ismert volt bedolgozó elvtárs (D) állt mellette, időnként átvette András bácsitól a hangosbeszélőt, majd néhány mondat után visszaadta. A tragikomikus látvány a Muppets show balkonjeleneteit juttatta eszünkbe. Hogy mit is keresett szegény Sütő András azokban a pillanatokban ott a székházban? Utólag kissé megrázó volt olyanokat hallani hősünk szájából, hogy ő akkor a magyarságot próbálta egybeterelni. Ugyanis e monológok végkicsengése tömören úgy hangzott, hogy: „Mindenki menjen haza.” András bátyánk hosszú perceken keresztül görcsösen igyekezett rávenni hallgatóságát, hogy mihamarabb széledjen szét. Természetesen csak nagyon kevesen fogadták meg tanácsát. Olyan bekiabálások is voltak: „Úgy van, Petőfiéket is 1848 márciusában haza kellett volna küldeni, és akkor most nem lenne semmi gond!” Persze mondhattunk neki mi bármit is, mert András bátyánk teljesen bepörgött, és az emeleti ablakban továbbkínozta őt a tehetsége. És akkor megjöttek a „békés szándékú” Görgény-völgyiek. Néhány autóbusznyi falusi ember érkezett a Bolyai térre. A nagy-romániások által utólag megadott adatok közül talán az egyetlen elfogadható a térre érkező parasztok kétszázas lélekszáma volt. Elsőnek egy szinte hihetetlenül magas, kalapos cigány jelent meg a téren, aki hatalmas piros-sárga-kék zászlót szorongatott a kezében. A pörgekalapos testvérek azonnal támadásba lendültek. A székház kapui gyorsan becsukódtak, mi meg, a székházon kívül rekedt magyarok, minden utólagos állítással ellentétben, nemigen hatódtunk meg Sütő András beszédétől. Fegyelmezetten a Teleki Téka elé húzódtunk vissza, és onnan figyeltük a Görgény-völgyi parasztok első betörését. Miután a fejszéknek nem engedelmeskedett a vasrácsos bejárati ajtó – a volt Bolyai utcai székház bejárati ajtóin, illetve az épület garázsudvarába nyíló kapuk vasrácsain még ma is láthatók a „vendégségbe” érkezett Görgény-völgyi testvérek fejszecsapásainak nyomai –, a megvadult rohamosztagok kövekkel, fadarabokkal és más alkalmi dobóeszközökkel vették tűz alá a székházat. Belülről is jött némi replika, de elég halovány. A kőkorszaki eszközök bevetése azt sugallta nekünk, hogy a támadók lendülete gyengül. Ekkor gondoltunk megint arra, hogy esetleg még mindig nincs minden elveszve. Ami pedig Sütő András kálváriáját illeti, a nővérem, aki a vandál támadáskor ugyancsak a székházban rekedt, utólag elmesélte nekünk: néhány fiatal felajánlotta András bátyánknak, hogy átteszik őt a kerítésen, a Törvényszék felőli részen. Aznap többen is ily módon távoztak a székházból, de András bátyánknak nem egészen tetszett ez: Drága fiaim, én már túl öreg vagyok az ilyen dolgokhoz. Így aztán végül is maradt. A támadás előtt a székházban és körülötte mindenfelé nagy volt a fejetlenség. Az ott összegyűlt tettre kész emberek várták a vezető személy megjelenését, hogy bárki, akárki eljöjjön közülük, akkor híres, ma már hírhedt politikusaink közül. A már említett Borbély Lászlóén kívül kevés ismert arcot láttam a tömegben, talán csak a Czire Dénes tanár úrét, de ő – ha jól emlékszem – nem volt politikus. A támadás előtti pillanatokban nagy volt a pánik, és olyannyira eluralkodott a félelem az embereken, hogy végül már senki sem törődött semmivel. A Keresztes Dezsőt, az akkori UDMR-es mindenest, a támadás előtt külön figyelmeztetni kellett, hogy menekítse el a székházból a pénzszekrényt (kb. 30 000 lejjel), így aztán legalább az a szegényes büdzsé nem veszett kárba. A padláson történtekről érdemes annyit megjegyezni, hogy ott lapultak meg, mégpedig elég szép számban, azok a hivatalból kiküldött, hivatalukból kifolyólag mosolyogni csak kevéssé tudó sötét alakok, akiket fizetett besúgókként illik emlegetni. Amiről pedig a történelemkönyvek soha egy szót sem regélnek, az úgy hangzik, hogy a székházba való betörés után mi, a kívül rekedtek a Gecse utcai Kistemplom irányába vettük utunkat. A templom felé menet hangzott el először az ötlet, hogy igenis be kell hívni a Nyárád menti székelyeket. A református parókia balkonjáról ismét csak tanácstalan emberek tekintettek le ránk. Továbbsietünk, majd a Gecse és a Hosszú utca találkozásánál különváltunk. Az egyik csoport a rádióstúdió felé indult, többségünk pedig a Kövesdomb felé. A Dombon, mielőtt még kiértünk volna a Főútra, egy szakállas úr állt elénk (Szokoly E.), és mindenáron le akart beszélni arról, hogy folytassuk a szervezkedést. Mit sem törődve vele, folytattuk utunkat. A kövesdombi autóúton továbbhaladva többször is körbejártuk ezt a negyedet, közben teli torokból az ott lakók segítségét kértük. Az emberek pedig egyre-másra szó nélkül csatlakoztak hozzánk, és nemsokára óriási spontán tüntetés kerekedett, több száz ember hosszú időn keresztül várta újra a nagy történelmi személyiség megszületését, de hiába, az úgynevezett szervezet nagy hegyei akkoriban is csak egereket szültek. Vörös fehéregérkéket. Visszatérve a lényegre: összegyűltünk, és bizony csöppet sem kevesen voltunk. Már egy rendőrségi Aro autó is követte tisztes távolból a tüntető tömeget. Mikor pedig úgy gondoltuk, hogy volnánk már elegen, úgy döntöttünk, hogy vezető nélkül is elindulunk a székházhoz. És mentünk is, soha nem látott elszántsággal a szívünkben. Csakhogy aztán valahol az Orient üzletközpont környékén egyszerre három izgatott nénike állta el utunkat. Egymás szavába vágva, rémülten esdekeltek, hogy jaj, ne menjünk a székházhoz, mert tele a tér igazi vademberekkel, akik fejszével és vasvillával vannak felszerelkezve, és minden útjukba kerülő személyt agyba-főbe vernek. E hír hallatára a tömegben röpke tíz perc alatt lelohadt a tettvágy, némi tanácskozás után végül abban maradtunk, hogy szétszéledünk, mindenki megy a maga útjára. Hiába volt minden. Úgy tűnik, nem születtünk hősöknek. Aznap este még találkoztunk a Fekete Doboz (Chrudinák Alajos Panoráma műsorának a stábja) munkatársaival, kiknek maguknak is bujdokolniuk kellett, nehogy idő előtt lelepleződjenek, és emiatt aztán kiutasítsák őket, hiszen mindnyájan sejtettük, hogy a java csak majd ezután következik. Aztán jött a még másnaposabb másnap. Különös, de már korán reggel tudni lehetett, hogy a Görgény-völgyiek újra tiszteletüket teszik városunkban. Az egész város magyarsága egy emberként indult el, hogy elégtételt vegyen az előző napon történtekért. És tajtékozva hömpölygött a tömeg, mint egy valóságos emberfolyam. A városháza felé vettük az irányt, és mentünk, mint a birkák előre, minden megfontolás és cél nélkül haladt előre a felbőszült tömeg. Mentek és csak mentek a jó népek feltartóztathatatlanul. Hogy mi történhetett volna, ha ez a fékevesztett tömeg akkor betör a Városházára, arra talán akkor senki sem gondolt, pedig lehetett volna más vége is ennek a fejetlen támadásnak. Szerencsére egy pár IRA-s kollégámmal még időben feleszméltünk, és felgyorsítva lépteinket, megelőztük a decemberi rombolást már csak úgy megszokásból is megismételni igyekvő felajzott tömeget. Épp a kellő időben érkeztünk meg a Városháza főbejáratához, mert az ilyenkor a dolgok sűrűjébe való bekeveredésre hajlamos (több mint valószínű, hogy odavezényelt volt szekusok igyekeztek intézkedni), rendbontásra mindig soron kívül kész elemek egy része máris kezelésbe vette a bejárat előtt posztoló két rendőrt. Egy másik csoport pedig a bejárati ajtót kezdte döngetni. Súlyos volt a helyzet, de egy kis lélekjelenléttel végül sikerült nagy nehezen megfékezni a megvadult tömeget. Mi történhetett volna akkor, ha ez a dühödt emberhullám keresztülvitte volna meggondolatlan tettét? Akkor utólag hivatkozhattunk-e volna valaha is arra, hogy magyarságunk átgondoltan, békésen tüntetett? Vagy pedig az történt volna, hogy köztörvényesnek kiáltottak volna ki minket, díszes szervezetünk pedig terrorista megbélyegzést kapott volna. Hajszálon múlott minden, és még jó, hogy hatott a józanabb hatunk által harsogott „Művelt emberek vagyunk, viselkedjünk civilizáltan!” közhely, pedig ej, milyen szánalmas képet nyújthattunk mi, az akkor egybegyűlt tömeg. Tehát valahogy nagy nehezen sikerült stabilizálnunk a felállást. A mieink a Városháza előtti teret vették birtokba. Aztán megkezdődtek a tárgyalások. Kezdtek ki-be császkálni a Városházára az önjelölt politikusok. Tíz óra tájban a fekete dobozos forgatócsoport is megérkezett a helyszínre. Akiket végül a Kultúrpalota felé irányítottunk át, ugyanis akkor úgy gondoltuk, hogy az lesz majd az egyetlen olyan épület, ahonnan jól lehet rögzíteni a téren bekövetkezendő történéseket. Az egybegyűlt nép közben egyre türelmetlenebbül követelte Iliescunak a helyszínre való kiszállását. Aztán úgy tizenkettő óra tájban a Grand szálló felől felbukkant egy kisebb vátrás mag, rögtön el is kezdték szórni felénk a válogatott sértegetéseket. A zsiványok egy kisebb létszámú, legfeljebb úgy ötven fő körüli, de nagyon erőszakos csoportja állíttatott hadrendbe. És ez a létszám a támadás bekövetkeztéig nagyon keveset változott. Ezek az alakok, több mint valószínű, ugyanazok a személyek lehettek, akik egy nappal előtte Kincses urat tartották fogva túszként. És figyelem, mert ezzel máris eljutottunk az események lényegéhez. Sokat gondolkoztam azon, hogyan tudnám lebontani a mendemondát a tizenkilencedikei történésekről, a több ezres románságról épített hazugságfalat, amely tévhit alapján az RMDSZ főkorifeusai azt próbálják belénk sulykolni, hogy e nap döntő pillanataiban helyesen cselekedtek. Holott valójában igenis az a helyzet, hogy az itthon maradt RMDSZ-es helytartó testvérek úgy begyulladtak, hogy a főtéri események közelébe sem mertek menni. Rendben van, mindannyian féltünk, de néhányan képesek voltunk úgy félni, hogy azért odamentünk közelebbről megtapasztalni a forróbb helyzeteket. Erről a több ezres román tömegről szóló kitalációt később a román és magyar médiumok egyaránt átvették, vagyis a közvélemény beetetése már akkoriban elkezdődött. Most térjünk vissza megint március huszadikára, amikor a Városháza elé kivonult magyarsággal szemben csupán néhány tucat román sorakozott fel. Természetesen ez a felállás csak addig tartott, míg meg nem érkezett a falusiak körülbelül nyolc autóbusza. Kocsinként ötven fővel számolva, ha nem feledjük el a magukkal hozott harci felszerelést sem: bunkósbotokat, köveket, benzines üvegeket, amelyek sok helyet foglaltak, nem kevés jóindulattal cirka négyszáz beutaztatott falusi rendcsinálóról beszélhetünk. Létezik-e az, hogy egy nappal azelőtt pár ezer többségi tartotta megszállás alatt a Városházát, másnap pedig csak pár tucatnyian jelenjenek meg ugyanott a vátrás elvtársék? És ez történjék éppen akkor, mikor az alja magyarok az „ősi román város” székházát merészelték birtokba venni. Természetes, hogy ekkora létszámapadás nem következhetett be. Később arról értesültünk, hogy egy másik csoport a hóhér Árva Jani szobránál vert gyökeret, ahol az új keletű Hitlerek pazarnál pazarabb beszédeket tartottak. Közben egy Görgény-völgyi testvér „diszkréten” bevegyült a magyarság soraiba, hogy személyesen is megtapasztalja a „való igazat”. Szegénykémnek a subába bújtatott egész lénye olyan bűzt árasztott, hogy a téren jelenlévők egy részének már egy ennyi is elég volt a meghátráláshoz. Azért úgy reménykeltésképpen a városháziak is igyekeztek beadagolni a köznépnek, hogy Iliescu bátyánk talán mégis útra kel. Végül kétségek között vergődve érkeztünk el ahhoz a bizonyos órához, amikor megjöttek a mezőgazdasági munkaeszközökkel felszerelkezett, felajzott dákfiókák, és mindjárt támadtak is. Nekiláttak a kíméletlen böllérmunkának. A tulajdonképpeni bunyó sem úgy zajlott le, ahogyan azt egyesek felidézgetik. Magát a harcot magyar részről csak nagyon kevesen vállalták. A teret az első pillanatokban a csupasz kéz ellenében fejszékkel, kaszákkal elfoglaló többségiek már hórázni készülődtek, amikor nagyot fordult a kocka. Az első pillanatokban megszaladó magyarjaink megtáltosodtak, és a rákövetkező pillanatokban már recsegtek, ropogtak, törtek a főtéri padok, a Városházából meg repültek lefelé a szőnyegleszorító vasak. Még néhány pillanat, és hopp, máris vége volt a többségiek inkább szájhős, mint bátor menetelésének. Az igazság az, hogy tulajdonképpen nem is lehet tudni, mi történt. Ezek már önfeledten táncoltak. A fegyvereiket eldobva akartak ünnepelni, és akkor fordult egyet velünk a világ. Az ellennel ösztönösen szembeforduló magyarság a támadókat úgy megfutamította, hogy csak egy TAB (kétéltű katonai autó) segédletével és hosszan tartó unszolás után tudták őket Asztalosék visszaterelgetni. Így jött létre a több órán keresztül tartó patthelyzet. A nép nagy része sehogyan sem tudta elfogadni ezt a balkáni helyzetet. Időközben a téren álló személyek kicserélődtek, a támadás idejére az összegyűlt tömeg elég jelentős hányada asszonyokból és kisgyerekekből állt. A gyilkos támadás után a szélesre tárt kapukon keresztül, egymást majd letaposva, hosszú perceken át igyekezett benyomulni a megriadt asszonysereg az egyetlen biztonságosnak tűnő helyre, a Városházára. Ha most visszagondolok a történtekre, önkéntelenül is újra meg újra elém tárul az a rémséges kép. Szinte hallom a hitetlenkedő asszonynép kétségbeesett, égszakasztó sikolyát, és érzem még most is, amint a rákövetkező pillanatokban a levegő valósággal meghűl körülöttünk. Majd hirtelen elszabadult a pokol. De akkor is volt bennünk egyfajta vasfegyelem, és csak a védtelen nők mentek be a Városházára. A hölgytársaink arcáról leolvasott rémület, kétségbeesett sikoltozásuk oly hihetetlen mértékben megdelejezte erőinket, hogy aznap még tízannyi ellenség sem tudott volna legyőzni bennünket. Aztán megérkeztek az első súlyos sebesültek, nagyobbrészt a fejükön vagy nyakukon megsebzett, szörnyűséges látványt nyújtó emberi rongybabák. Többszörösen is sokkoló volt ez a barbár támadás számunkra, hiszen akkor még nem volt jugoszláviai háború, nem tudtuk felfogni az ilyen méretű atrocitást. Lassan kezdtünk rádöbbenni arra, hogy valakik az igazságszolgáltatást három napra elaltatták. Természetesen ezeken a dolgokon nem sok időnk volt akkor gondolkodni, mert jöttek az újabb fejlemények: a tömegbe belevezetett teherautós támadás, amely a maga nemében talán egyedülálló aljas tettnek tekinthető. Az őrült brutalitással, ahogy a gépkocsi sofőrje a subás legényeivel együtt közénk hajtatott, ilyen vad embertelenséggel csak ritkán találkozni a földkerekségen. Így tehát nem csoda, hogy a jelenlévők jórészt mindvégig amúgy féloldalasan állingáltak ott a téren, készen bármely eshetőségre. Olyan személyek, akik még tegnap színházainkat töltötték meg zsúfolásig, most a felajzott balkáni fenevadaknak kellett hogy útját állják – nem csoda, hogy csak néhányan merték vállalni a tulajdonképpeni harcot. Közben a többségiek tankokkal zárták el egymástól a szembenálló feleket. Talán ennek az akciónak az volt a célja, hogy a nyílt terepen végrehajtott esetleges magyar támadás nehogy idő előtt kipucolja testvéréket a Főtérről. Minden jel arra utalt, hogy a többségiek várják az est leszálltát, hogy majd csak a Jóisten legyen tanúja újra az éj leple alatt elkövetett tetteiknek. És amint az várható volt, ahogy beköszöntött az est, a szakadatlanul repülő üvegekkel és kövekkel történő puhító hadművelet után a Balkán a jobbszárnyon fergetegesen támadva próbált elemi erővel rést verni sorainkban. Jöttek, nekünk rontottak a barmok. Gyors iramban közeledtek. Vadul tolultak előre, egy vérben forgó szemű, vaddisznóképű alak haladt legelöl nagyon elszántan, messze megelőzve társait. Talán részeg is volt szegénykém. Mindenesetre állati módra csörtetett be közénk ő urasága. Egy jókora husángot tartva kezében, az első útjába kerülő, figyelmetlen, vékonydongájú legénykét azon nyomban ki is szúrta magának. Majd kíméletlenül lecsapott rája, a szegény gyermek, az meg élettelenül terült el a földön. Az ott termő M. J. visszakézből úgy szájon teremtette vaddisznóképű támadónkat, hogy kiterült. Társai látván a gyászos végkifejletet, megfutottak. Mások is bekapcsolódtak a harcba, és a Grand melletti kétemeletes épület tetejéről zúdították alá az áldást az ellenfél fejére. Ismét mások a jobbszélen Molotov-koktélokkal próbálkoztak – azokban a benzinínséges időkben –, szerencsére kevés sikerrel. Aztán néhány leleményes személy a Kultúrpalota épületére kívülről rögzített tűzoltófecskendőt is bevetette a küzdelemben. Ez kemény ellenérzéseket váltott ki a Görgény-völgyi támadókból, felháborítónak tartották, hogy idejekorán kijózanítják őket. Válaszul ők is megpróbálták bevetni a csatában a Grand hotel tűzoltó-felszerelését, de szakértelem híján csak annyit értek el, hogy a szálló hallját teljesen elárasztották vízzel. Mindvégig hallszottak a biztató szavak: Gyerekek, mi is félünk tőlük, de ők még jobban félnek tőlünk. Ha ők elkezdenek rohanni felénk, akkor mi is gondolkodás nélkül rohanjunk feléjük. Ők meg majd elszaladnak, mint tolvajláskor szokott az történni. Tudják, hogy most megint ők azok a bizonyos útonállók. Majd meglátjátok, hogy el fognak pucolni. Vagy: Ezt a küzdelmet semmiképpen nem szabad feladni, mert itt egy picivel többről lesz szó, mint holmi utcai verekedésről, mert rajtunk van a világ magyarságának figyelő tekintete. Az a hír járta közöttünk, hogy a városban orvosi segélynyújtás végett jelenlévő norvégok műholdon keresztül a világ tudomására hozták a történteket. A mieink megtettek mindent, hogy minél elszántabbnak, sőt akár félőrülteknek lássanak minket a kedves támadók. Csodálatos volt megállapítani, hogy a parittya meg egy pár vasgolyó a technika milyen csodálatos vívmányává tornázhatja fel magát nehéz pillanatokban. És repültek a kólás- meg a tejesüvegek számolatlanul. Ami a cigányokat illeti, az ő érkezésük csak annyiban volt meghatározó a küzdelem kimenetelére, hogy – barna testvéreink sokkal okosabbak voltak, mint a Görgény-völgyi megvadított parasztok, és nem támadtak minket hátba. Volt egy virágárus cigányfiú is közöttünk, nem sokat tett, de mozgékony jelenlétével sokunkat felvidított. Ez a legény, akit úgy ismert a fél város, mint mihaszna helyi tréfamestert, a legnehezebb pillanatokban példát mutatott nekünk, igazi hősként viselkedett. Közülünk mindvégig csak úgy heten-nyolcan tudtak leereszkedni a helyzet által megkívánt kőkorszaki szintre. Ők voltak azok, akik puszta kézzel, no meg egy-egy bottal a kézben egymagukban tartották a vonalat addig, amíg úgy féltizenkettő óra tájban Márkus Pista uramék is megérkeztek a hadszíntérre. A harc után a Nagykórház baleseti osztálya nem nyújtott valami szívderítő látványt. A folyosó tele volt bevarrt fejű, kis kerek kalapos és az alkoholtól meg egyebektől is bűzlő, alvó emberi mutánsokkal, őket odarendelt elit ejtőernyősök őrizték, ezek jóindulatúan figyelmeztettek, hogy reggelre társaik teljesen körülzárják a várost. Az információt reggeli hat óra tájban továbbíthattam, amikor is Kincses úr a testvérével együtt átvonult előttünk a téren. Mondandómat megtoldottam azzal, hogy a falusiakat minél sürgősebben küldjék haza. Aztán magam lettem az egyetlen épkézláb ember, aki a szolgálatos magyar orvosoknak tájékoztatást adhatott az eseményekről. Több mint különös volt ott állni a híres sebész orvosprofesszorok gyűrűjében, utólag visszagondolva azokra az örömtől, no meg büszkeségtől szikrázó tekintetekre, azt kell mondanom, hogy igenis néha az ilyesfajta helytállás a legfontosabb. Végül a derék professzoroknak kellett rejtegetniük egy erősen fülelő, a képéből teljesen kikelt egy szál vátrás orvos elől. Visszatérve a végső és mindent elsöprő rohamra, Márkus bátyámék aztán már nem sokat kukoricáztak. Az ő esetükben tényleg érvényesült a jöttek, láttak, győztek mondás. Mit hogy győztek, kisebbfajta nagytakarítást rendeztek ott a téren azok az idős, hatvan és hetven körüli emberek, és mindezt csekély öt perc alatt. Milyen megható volt hallani a nagy csetepaté egész ideje alatt azokat a biztatásokat a Városháza balkonjáról. „Vigyázat, mert ott jönnek.” „Arra menjetek.” Ehhez hasonló épületes – épületből jövő – tanácsok szálltak felénk a „díszpáholyból”. És amikor szépen minden rendbejött, és a Balkán hosszúra fogott léptekkel kipucolt a Főtérről, elöljáróink, mintha mi sem történt volna, ott folytatták, ahol abbahagyták. Azaz bezárták a Városháza kapuját, és nekifogtak ahhoz, amihez a legjobban értenek, vagyis elkezdtek ünnepelni. Úgy, ahogyan csak ők tudnak, és hiába is igyekeztünk, hiába hívtuk segítségül vitéz nagyjainkat, hogy megmentsük a Grand szállót meg a „dolláros” üzletet – ugyanis akkorra az ital hatására székelyeink (mármint a fiatalabbja) is kezdtek kirúgni a hámból –, mert már akkor sem tudták, melyek a legfontosabb prioritások. Ők bent, mi meg kint – elejétől végéig ez volt a felállás. De nem szomorkodtunk egy csöppet sem, hiszen miután lecsöndesedett a tér, azután is mozgalmas pillanatokban volt részünk. A meggyújtott tábortüzek fényénél az egyik idős bácsi a Nemzeti Dalt szavalta el nekünk oly tisztán, akkora szenvedéllyel – az eseményt rögzítették a fekete dobozosok, ők is csak ámultak-bámultak a csodálattól –, hogy mindinkább éreztük, még csak a nyomdokaikba sem léphetünk ezeknek az igaz Embereknek. Ünnepeltünk, de az ellen bizony nem adta olcsón a bőrét, és bár a város két legtávolabbi pontjára vonultak vissza a testvérék, kémjeik be-betévelyegtek közénk. Az egyik ilyen férfiú saját Trabantjával hajtott be közénk. Székelyeink pedig, amint elkapták őt, azon nyomban nekiálltak szétszedni darabjaira az akkoriban még valutát érő masinát. Egyúttal annak gazdáját is kezdték megegyengetni. Csak a Jóisten tudja, hogy miként szabadult ki végül a szerencsétlen a haragos emberek karmaiból. Az elkövetkező napokban sem történt ez másképpen, mert amit kínkeservesen a köznép elért ott a téren, azt utólag a háború utáni hős pozitúrájában tetszelgő elöljáróink ostoba mód mind elvesztették a zöld asztal mellett. Akkor is nagyjából minden a véletlenre volt bízva. Még most is magam előtt látom, amint a sötétből kibontakozik egy hórihorgas szikár ember, és határozott léptekkel megindul a tankok felé, a tankok elé érve megáll, körülnéz, majd ellentmondást nem tűrő, határozott hangon, minket számba sem véve, így szól társaihoz: „Hármasok, ide hozzám.” S akkor mintegy varázsütésre a félhomályból több tucat székely parasztember lépett elő. Mi, a helybéliek rémülten rögvest odamentünk hozzájuk, és megpróbáltuk őket jobb belátásra bírni, hogy ezek istentelenek, ezekkel nem szabad ujjat húzni, hiszen vasvillával és fejszével vannak felszerelkezve. Az Öreg pedig, mintha mi ott sem lettünk volna, körülnézett a fejünk fölött, majd így szólott újra: „Hármasok, hát nem azért jöttünk, hogy megverekedjünk?” És meg se várva a választ, elindult a tankok felé, a társai meg utána. És amikor láttuk, hogy kik is mennek ott legelöl, a szemünkbe szöktek a könnyek. Igen, mert az első tizenkét-tizenöt személy egytől egyig hatvan év feletti ember volt. Ettől aztán mi is felbátorodtunk, de mire elindultunk volna, a Főtér már meg is volt tisztítva. Évekig kerestem ezt az Embert, míg végül a szerencse jóvoltából sikerült találkoznom vele. Egy szovátai autószerelő-műhelyben hallottam az egyik inastól, hogy volna náluk egy idős bácsi, aki mesélni szokott nekik a vásárhelyi ütközetről, ők mindannyiszor tisztelettudóan meghallgatják a történeteket, de az igazat megvallva eleddig nem nagyon hittek az öregnek. Felkerestem az öreget, és hamar kiderült, hogy ő az, akit kerestem. Tíz év telt el úgy, hogy azok, kik e győzelemnek az árnyékában felépítették az erdélyi magyarságot minden szinten kiszolgáltatott helyzetbe sodró cselédbirodalmukat, az akkori események igazi hőseinek tetteit ködösítésekkel, a hamis hősök előtérbe helyezgetésével igyekeztek velünk elfeledtetni. Utólag megértjük őket, hiszen a hazugságokból összerótt világot csak újabb hazugságokkal lehet foltozni. Én szerencsésnek tarthatom magam, mert azon kevesek közé tartozom, akik viszontláthatták Márkus Pista bácsit. Tíz év után elbeszélgethettem vele. Az Öreg nem sokkal előtte agyvérzésen esett át, úgyhogy csak nehézkesen, egyik lábát kissé vonszolva tudott járni, de az elméje, az megmaradt tisztának. Tőle tudtam meg, hogy akik a legtöbbet profitáltak ebből a csatából, az érdekvédő díszes banda tagjai őt soha fel nem keresték. Szavaiból kiéreztem, nagyon jól esett neki, hogy azért mégsem feledte el őt mindenki. Én pedig, mivel a saját árnyékától is reszkető árnyékszervezettől amúgy sincs mit elvárni, csak úgy szerénytelenül – de őszintén – az egész magyarság nevében köszönetet mondtam neki a huszadik évszázad talán legutolsó, legnagyszerűbb győzelméért. Márkus Pista bácsi annak idején megjárta az orosz frontot, és ott is mindig a legjobbak között volt. Amit tett, nem holmi felkérésre tette. Vannak közöttünk olyan emberek, akik mindig és minden körülmények között tudják, hogy mi a kötelességük. A „hármas” megnevezés pedig onnan van, hogy derék székelyeink úgy gondolták, az ellenséget úgy lehet a legjobban felismerni, kiszűrni közülünk, hogy a gyanús személlyel kimondatják a „hármas” szót. Aki nem tudta kimondani e szót, magára vethetett. Azóta eltelt újabb két év, nemrégen értesültem arról, hogy a kedves öreg eltávozott az élők sorából. Vele, úgy érzem, egy elfeledett, magára hagyott, jobban mondva megtagadott igazi Hős hagyott itt minket, aki többet érdemelt volna tőlünk. Ezennel megkérném mindazokat, akiknek esetleg Szovátán keresztül vezet az útjuk, hogy ne sajnálják az időt és látogassanak ki a temetőbe, keressék meg Vásárhely igazi megmentőjének sírját, és helyezzenek el egy-egy szál virágot a Pista bácsi sírjára. Legalább ennyivel adózzunk egy elfeledett Ember emlékének. Csak kevesen tudnak arról, hogy a pogrom idején Olténiában egy egész regiment két osztállyal, no meg a juhok mellett szerzett „általános műveltséggel” rendelkező, furkósbotokkal felszerelkezett embert készítettek fel arra, hogy az 1989-es temesvári kiszállás mintájára bevagoníroztassák őket egy külön erre a célra összeállított vonatszerelvénybe. Hogy majd Vásárhelyre érkezvén, házról házra járva egyenként felkutassák a magyar anyanyelvű személyeket, és kegyetlenül megbosszulják azt, amit nekik megbosszulandónak mondtak. Hogy az atrocitások nem fajultak tovább, és ezek nem mertek bejönni Vásárhelyre, azt bizony főként derék székelyeinknek és mindenekelőtt annak az Embernek köszönhetjük, aki mindig és minden körülmények között tudta a kötelességét. Igen, ezt a csatát elvesztették ellenségeink, de aki azt hiszi, hogy ezzel vége volt mindennek, az nagyon is téved. Ugyanis az események után a nacionalista kirohanások soha nem látott méreteket öltöttek. És bár letették a fegyvereket, a szúró, ölő szerszámokat, támadóink mindjárt egy másik fegyverhez folyamodtak, a médián keresztül való gyűlöletszítás eszközéhez. Még hónapokig mindennap fröcskölt ránk a nacionalista szenny a Városháza balkonjáról, főként az őrjöngő Ilica nevű asszonyság szájából, miközben az udmr-ek partra vetett halként vergődtek tehetetlenül. Még csak egy ártalmatlan megjegyzés sem telt tőlük, hogy ez így nem lesz ám jó. Legalább ennyit elvártunk volna tőlük, de ők akkor is csak saját magukkal voltak elfoglalva. Az agyfertőző nacionalista kirohanások száma egyre nőtt, s nem került sem egy Király Károly, sem egy Verestóy vagy bárki más, aki megálljt kiáltott volna ennek a továbbgyűrűző őrületnek. Senki sem próbált tenni semmit a kedélyek lecsillapítása végett. Úgy május derekán aztán frátyéék is megelégelték a dolgot, de akkor már ők sem tudták megfékezni az elszabadult indulatokat. Végül a gyulafehérvári ortodox püspökhöz kellett apellálni, csak úgy lehetett megzabolázni az elszabadult poklot. Időlegesen. Mert az uszítás, a gyűlöletkeltés – bár választott érdekvédelmi vezetőink szerint „minden rendben van” – igenis folytatódik, mindennaposak lettek a helyi Cuvântul liberben a vad soviniszta kirohanások. Félelmetes, mekkora elváltozásokat képesek véghezvinni az agyakban a másságot tagadó nacionalista megnyilvánulások. Igen, megszülettek egy felsőbbrendű népnek azon kiváltságos egyedei, akik egy-két odavetett mocskolódás között néha azért szórnak a másodrendű állampolgároknak is egy-két csontocskát, morzsányit a demokráciából. Azaz megkapjuk a semmit, és örvendezzünk is neki, vegyük külön kegynek, hogy a nagyok számba vesznek minket, egyszerű, cselédsorsra született halandókat. Apropó cselédsors, a téren mi voltunk ott, a mindennapi élet nyomorúságait mi szenvedjük el, ezek a senkik meg csak úgy, minden szégyenérzet nélkül vezetgetnek minket. Elképesztő az a ridegség, amely körülvesz minket. Alig akad állami hivatal, ahol magyarságunk képviseltetné magát. Akik mégis bennünket képviselnek, vagy vegyes házasságban élnek, vagy még 1989 előtt érdemelték ki mostani tisztségüket. Hogy mit tesznek azóta meg is tollasodott érdekvédőink?, -az jó kérdés. Legfeljebb emberszigetek (mint Tőkés László püspök) próbálták akkoriban felvenni a harcot az elvakult ellenséggel. Azóta is szorul a hurok, mind kevesebb mozgástere marad a magára hagyott erdélyi magyarságnak. Mi jöhet még, a sok tűrésnek, hallgatásnak, megalkuvásnak mi lesz a bére? Mi várható akkor, ha netán végleg betelik a pohár? Fazakas K. Csaba *
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. március 20. 21:41 | Sorszám: 336 |
* Tiltakozó séta Debrecenben 2005. márc. 20., 16:31 Nemzeti zászlókat lengetve, kokárdát viselve több mint ezren vonultak végig szombaton délután Debrecen főutcáján a Petőfi-szobortól a Nagytemplomig, tiltakozva a március 15-én történt szoborgyalázások ellen.
Március 15-re virradó éjszaka ismeretlenek horogkereszttel csúfították el a Petőfi-szobrot, a Kölcsey-szobrot, az Országzászló talapzatát és a Református Kollégium falát, s festékkel öntötték le a Magyar Fájdalom szobrát és Nagysándor József honvéd tábornok emléktábláját. A példátlan provokáció elleni tiltakozó sétára hívta Kósa Lajos polgármester a debrecenieket. A szombati felvonuló menet élén együtt haladt Kósa Lajos és Bölcskei Gusztáv református püspök, a Magyarországi Református Egyház zsinatának lelkészi elnöke, s ott voltak Debrecen fideszes és szocialista országgyűlési képviselő is. A Nagytemplom elé érve a felállított színpadon Petőfi-versek hangzottak el, majd Kósa Lajos mondott köszönetet a provokáció elleni tiltakozásért. Szólt arról, hogy vannak ma még viták, sok mindenben nem értenek egyet, például van, aki a szovjet megszállást felszabadulásként, míg mások gyalázatként értékelik. Kósa Lajos szerint azonban a viták sem adnak okot arra, hogy ilyen gyalázatos események megtörténjenek. Hozzátette: világos válasz ez a zavaros fejű provokátoroknak. Debrecen kiáll a szabadság, a demokrácia mellett, s megmarad a szabadság őrvárosának. Juhászné Lévai Katalin, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés szocialista elnöke, aki szintén a tiltakozó menetben volt, az MTI-nek elmondta: azért jött el, hogy tiltakozzon minden szélsőséges megnyilvánulás ellen. Forrás: MTI
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. március 20. 20:44 | Sorszám: 335 |
* ERDÉLY MA Felelősségre vonást követelnek a vásárhelyi Fekete március áldozatai [2005-03-20 - 17:58]
Még mindig nem vonták felelősségre a 15 évvel ezelőtti marosvásárhelyi magyarok elleni pogrom román szervezőit. Az akkori katonai parancsnok, Judea ezredes magyarázkodni próbált a Fekete márciusról tartott marosvásárhelyi megemlékezésen. 1990. március 19-én az RMDSZ marosvásárhelyi székházának ostromában több magyart bántalmaztak. Legbrutálisabban Sütő András írót, aki fél szemére megvakult. Másnap, március 20-án a város főterén összegyűlt békésen tiltakozó magyar tüntetőket botokkal, vasdorongokkal, kövekkel felszerelkezett görgény-völgyi románok támadták meg. A véres összecsapásoknak több mint száz sebesültje és három magyar áldozata volt: Csipor Antal, Gémes István és Kiss Zoltán. Az eseményeket követően csak magyar és cigány nemzetiségűeket ítéltek el, hurcoltak meg. A tettesek és a támadások szervezői közül senkit sem vontak felelősségre. Az idei jubileumi megemlékezéseken határozott igényként fogalmazódott meg az igazság kiderítése és a szervezők jogi, erkölcsi felelősségre vonása. A megemlékező rendezvény résztvevői döbbenten fedezték fel a közönség soraiban helyet foglaló Ioan Judea tartalékos ezredest és Vasile Suciu, egykori rendőrezredest. Hatalmas felháborodást okozott és majdnem botrány tört ki amikor Judea szólni kívánt az egybegyűltekhez. Az eseményeken jelenlévő Kerekes Károly parlamenti képviselő így kommentálta az incidenst: - Ennek a két személynek a jelenléte minden elképzelést felülmúl, hiszen ennek a két személynek a jelenléte nemkívánatos. Ugyanis ez a két személy kétségkívül az események hátterében állt, ki is mondhatjuk azt nyugodton, hogy szervezői voltak az eseményeknek – jelentette ki Kerekes Károly. Most úgy akartak fellépni, hogy elmagyarázzák azt, hogy ők meg akarták akadályozni az akkori eseményeket. Ezt nagyon sokan tudják, hogy nem így volt. Tehát, hogy kifütyülték őket, nem engedték, hogy megszólaljanak. Persze ez nem egy demokratikus eljárás volt, de érthető a jelen esetben, hiszen fő bűnösei voltak véleményem szerint az akkori marosvásárhelyi eseményeknek. Tehát ilyen szemszögből nézve a dolgokat jogos volt a felháborodás. *
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. március 19. 22:46 | Sorszám: 334 |
* Sajtókampány Múlt szombaton harminc fiatal saját tagadószavával szembesítette a nemzet jogi egységére nemet mondó Eörsi Mátyás SZDSZ-es képviselőt, s meggátolta abban, hogy másodszor is előadást tartson Kolozsváron. Miután az Eörsi-párt részről elhangzott egy lenyilasozás – melyet valamiért nem kapott fel annyira a média –, valaki azt találta kiáltani Eörsinek, menjen beszélgetni a (Palesztinában található) Gázai övezetbe. Mivel az antiszemitizmus mindig téma, egy újságíró gyorsan felkapta, kicsit meggyúrta, szépített rajta, s megvan a hétfői téma: a tiltakozók antiszemita mondatokat is kiabáltak. Erre persze kitűnő vezércikket lehet fogalmazni, melyben a megdöbbent erdélyi demokrata szellem megnyilatkozik, következtet egy merészet, s afölötti sajnálkozását fejezi ki, hogy az erdélyi magyarság rétegeiben antiszemita gyűlölet virul. S hogy érzékeltesse ennek fokát és veszélyét, összehasonlítja ezen réteget a Vasgárdával, figyelmeztetve: csak semmi különbségtevés. És elindul a gépszíj. Nem zavar senkit, hogy az EMI tiltakozik, emlékeztet, hogy a kijelentés egy alkalommal hangzott el, egyetlen személy szájából, aki nem az EMI-hez tartozik, mégis elkezdenek értekezni az erdélyi antiszemitizmusról, s mert liberálisnak ilyenkor illik tiltakozni, itt is, ott is tiltakozik néhány magát liberális értelmiséginek nevező személy, közben a liberális értelmiség címének várományosa, a fiatal nemzedék húsz képviselője – van aki családostól, hogy ne bőgjön le a létszám – áll tíz percig az út szélén, kezében tartva valamit, amin azt írja: igen. Lehet az plüssmaci vagy villanykörte. Az indoklásuk: „mert az igen jó”. Nem zavarja őket a logikai bukfenc, hiszen a szombaton tüntető fiatalok nem-e az Eörsiék nem-ére igent jelent, míg az ő igenjük a szabaddemokrata nem-re viszont nem-et. Így telik a hét, és működik a recept: hétvégére már azt sem tudják, mi és miért történt előző szombaton, már csak a szó maradt, az antiszemita. Az EMI nevével nem említik minden sorban együtt, így nem bizonyos a szimbiózis, ami annál veszélyesebb mások számára, hiszen most csak a szó van, olyannyira, hogy szombaton – egy hét után – már lehet csak úgy fanatizmusról és fasizmusról cikkezgetni, s e szó a levegőben lóg. Mint a bunkó. Le lehet csapni vele bárkire, aki nem tetszik. Olvasom, hogy Molnár Józsefet megbüntették, de ez nem elég, most Csapó Józsefet is meg lehet büntetni, mert ott volt, és szó nélkül hagyta. Azt nem olvastam, hogy a jelenlévőket is megbüntetik, mert nem adtak ki elhatárolódó nyilatkozatot. Azt viszont igenis olvasom, hogy Patrubány Miklós ellen is eljárást szándékoznak indítani, mert azt mondta, a Gázás bekiáltást csak akkor lehet antiszemitának nevezni, ha az érintett zsidó származású, ő pedig nem tudja, Eörsi zsidó-e, ezt ilyen formán az az újságíró állítja, aki antiszemitának minősíti a bekiáltást. Eddig ennyi, hétvégén nincs újság, így antiszemitizmus sincs. Hétvégén erőt gyűjtenek a szó-bunkót forgató sakkjátékosok, mert a helyzet egyre fokozódik, s most lehet kialakítani az antiszemiták klubját, behozni a magyarországi lemaradást, s elindítani a süllyesztő felé néhány számukra kellemetlen közszereplőt. Úgyhogy csak óvatosan, mert nem tudni, antiszemiták vagyunk-e vagy még nem... Bagoly Zsolt *
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. március 19. 21:03 | Sorszám: 333 |
* ERDÉLY MA Emlékezés a marosvásárhelyi márciusi események áldozatairaAz 1990-es marosvásárhelyi márciusi események áldozataira, valamint az eseményeket követően jogtalanul meghurcolt, elítélt és bántalmazott személyekre emlékezik meg az RMDSZ országos vezetősége. Március 19-én, szombaton 11 órakor, a marosvásárhelyi Bernády Házban tartandó megemlékező rendezvényen jelen lesz Markó Béla, miniszterelnök-helyettes, az RMDSZ elnöke, Takács Csaba ügyvezető elnök, valamint Kelemen Atilla, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke. A rendezvényen az RMDSZ-politikusok találkoznak az 1990-es marosvásárhelyi márciusi események során elhunyt Gémes István, Csipor Antal és Kiss Zoltán hozzátartozóival, valamint a sok évi börtönre ítélt Cseresznyés Pállal, illetve Juhász Ilonával. Az eseményen jelen lesz a kilencvenes események alatt szintén súlyosan bántalmazott Sütő András író is. A rendezvény keretében az RMDSZ vezetői átnyújtják azokat az adományokat, amelyeket az Ügyvezető Elnökség 2000-ben hozott döntése alapján az RMDSZ Szolidaritási Alapjából különítettek el az áldozatoknak, valamint hozzátartozóinak. A tizenöt éves évforduló alkalmából a rendezvényre meghívást kaptak mindazok a személyek is, akik 1990. március 19-én az RMDSZ székházának padlásán voltak. RMDSZ Tájékoztató *
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. március 18. 07:48 | Sorszám: 332 |
* 2002-ben a magyar csapat olimpiai melegítőjében váltott ki óriási felháborodást a haladó erők körében *
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. március 18. 07:32 | Sorszám: 331 |
*
Schmitt Pál öltözködése már sose nyeri el a komcsik tetszését? *
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. március 18. 00:11 | Sorszám: 330 |
A magyarok a Kárpát-medencében, és szerte a nagyvilágon mindenütt őszintén ünnepeltek. A nemzeti egységre csak Gyurcsányék mondtak NEM-et!
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. március 18. 00:00 | Sorszám: 329 |
* Székelyföldön őszintén ünneplik a Nemzeti ünnepet!
|
|
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. március 17. 21:31 | Sorszám: 326 |
* A magyar nemzet újjászületésének ünnepe A hét elején Kárpátalja számos magyarlakta településén megemlékeztek az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc 157. évfordulójáról. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség március 15-i központi rendezvényére a Munkács közeli podheringi emlékműnél került sor. Azon a helyen, ahol obeliszk őrzi a szabadságharc győztes csatájának emlékét a magyar nemzet legdicsőségesebb korszakából. A több száz ünneplőt Gajdos Olga, a KMKSZ Munkácsi Alapszervezetének elnöke üdvözölte, majd Popovicsné Palotai Márta elszavalta Babits Mihály Petőfi koszorúi című versét. Az ünnepség fő szónoka Pálfi István, az Európai Parlament magyar képviselője volt: A forradalom és szabadságharc emléke ma is kötelez. Leginkább arra, hogy ne várjuk más népektől, hogy tiszteljék a magyar történelem nagy alakjait, magyar elődeink hőstetteit, ha azt mi magunk sem tesszük meg maradéktalanul – mondta Pálfi István. Viski János, a Magyar Köztársaság Ungvári Főkonzulátusának konzulja felolvasta Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek ez alkalomra írt levelét. A Podheringi emlékműnél beszédet mondott Szabó László, a Határon Túli Magyarok Hivatalának főosztályvezetője, aki hangsúlyozta: a szabadságharc tanúsága, hogy békében kell élni a környező országok népeivel; a ma legfontosabb feladata, olyan körülmények teremtése, melyek elősegítik a magyarság boldogulását. Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke ünnepi beszédében párhuzamot vont a nemrég lezajlott ukrajnai események és az 1848-49-es magyar forradalom között. A hősök ma is igazak, az árulók pedig árulók. Ma is lehet tudni, ki a sehonnai bitang ember. Aki nemhogy halni nem mer, hanem a politikai karrierért, a munkahelyért, a kétes üzletért úgy eladja ezt a nemzetet, mint ha az ócskapiacon vette volna. A kárpátaljai magyarok igenis hordozzák a forradalom szellemét, elevenebben és kézzelfoghatóbban, mint a Magyarországon élők. De mi azért is becsüljük meg és tiszteljük azt a magyarországi másfél milliós nemzetet, mely december 5-én igennel szavazott – mondta Kovács Miklós. A KMKSZ Munkácsi Alapszervezete Nyugdíjaskörének énekkara Kossuth-nótákat énekelt. Popovics Béla irodalomtanár, helytörténész szólt a győztes podheringi csata eseményeiről, és megosztotta ünnepi gondolatait a jelenlévőkkel. * Técsőn március 15-én délelőtt ünnepelt a helyi magyarság. Az ünnepi gyűlésre Kossuth Lajos szobránál került sor. Koszorúzott ifj. Sari József, a KMKSZ Felső-Tisza-vidéki Középszintű Szervezetének elnöke, valamint a KMKSZ Técsői és Aknaszlatinai Alapszervezete. Beregszászban a Petőfi-szobornál tartottak ünnepi nagygyűlést. Mecseky Zoltán, a Magyar Köztársaság Ungvári Főkonzulátusának megbízott főkonzulja felolvasta Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök ünnepi üdvözletét. Beregszászban a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola és a főiskola Hallgatói Önkormányzata meghitt ünnepséggel méltatta az emlékünnepet, melyre a főiskola dísztermében került sor. Dr. Orosz Ildikó, a főiskola elnöke és dr. Csernicskó István, a főiskola rektorhelyettese megkoszorúzták a Kossuth- és a Petőfi-emléktáblát, valamint Petőfi Sándor szobrát. Ugyancsak koszorúzott Horkay Sámuel, a KMKSZ Beregszászi Alapszervezetének elnöke, a HÖK vezetősége, valamint a diákság. Az ünneplők megtekintették Küllős Imre Kárpátalja 1848-49-es emlékhelyei című fotókiállítását. Este dalos borestre került sor a főiskolán. Nagyszőlősön a Perényi-szobornál tartott közös megemlékezést a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Nagyszőlősi Középszintű Szervezete, a KMKSZ Nagyszőlősi Alapszervezete és a Perényi Zsigmond Középiskola. A megemlékezés résztvevőit Nagy Klára, a nagyszőlősi alapszervezet elnöke köszöntötte. Ünnepi beszédében dr. Brenzovics László, a KMKSZ alelnöke arról szólt, hogy a különböző korokban különbözőképpen viszonyultak március 15-e ünnepéhez. Minden magyar ember szívében a legfőbb magyar ünnep a szabadságharc évfordulója. Talán, mert ekkor született újjá a magyar nemzet. A nemzet, a szabadság és az önrendelkezés fogalma a forradalom óta kapcsolódik össze a magyar emberek szívében. Talán, mert soha nem látott nemzeti egység jött akkor létre, a magyar nemzet felemelkedésért együtt küzdött az egyszerű földműves, a báró és a gróf. Ma gondolkodnunk kell azon, mit jelent számunkra a magyar nemzethez való tartozás, milyen múlt kötődik hozzá, milyen jövő előtt áll a nemzet. A forradalom óta eltelt 157 év alatt a magyarság soha nem feledkezett meg hőseiről. Örömteli, hogy ma az egész Kárpát-medence magyarlakta vidékein megemlékeznek a szabadságharcról. Amíg ez így lesz, addig fennmarad a magyar nemzet. A forradalom bebizonyította: az akarat csodákra képes. A magyar nemzet pedig fenn akar maradni. Kívánom, Nagyszőlősön is még sokszor ünnepeljék a forradalmat, mert ezen is múlik a magyarság fennmaradása itt, Kárpátalján – mondta a szónok. A Perényi Zsigmond Középiskola növendékei irodalmi összeállítással elevenítették fel az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történéseit. Az ünneplők megkoszorúzták báró Perényi Zsigmond vértanú szobrát. Ungváron a Petőfi-szobornál tartottak ünnepi megemlékezést. Petőfi Sándor Nemzeti dal című versét Kis Elek, a Dayka Gábor Középiskola növendéke szavalta el. Az ünneplő közönséggel megosztotta gondolatait Dupka György, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének elnöke, Csabai Lászlóné, Nyíregyháza polgármestere, Héder János ungvári református lelkész, Mészáros Domonkos ungvári római katolikus plébános. Ünnepi beszédében dr. Soós Kálmán, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Ungvári Középszintű Szervezetének elnöke az 1948-49-es forradalom és szabadságharc kivívott eredményeiről, sikereiről szólt. Elmondta, Európában e forradalom kapcsán mondták ki a jobbágyfelszabadítást, az emberek egyenlőségét a törvények előtt, továbbá Magyarországon is ekkor alakult az első felelős kormány. A forradalom nem azért nem győzött, mert nem volt elég hőse a magyar nemzetnek, hanem mert leverték a politikai nagyhatalmak – mondta a szónok. Az ünneplők virággal, koszorúkkal tisztelegtek a forradalom mártírjai előtt. *
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. március 17. 21:12 | Sorszám: 325 |
* Duray Miklós: A nemzet felemelkedéséért folytatott küzdelem sikerére emlékezünk Március – árnyékban vagy fényben? A nemzet utolsó közös nagy műve a reformkor és az ezt követő forradalom volt. Ma már inkább szomorú ténymegállapításnak tűnik ez, mintsem örömhírnek, hiszen azóta eltelt több mint másfél évszázad, és ez a csaknem százhatvan év a nemzet létéért folytatott küzdelmeink váltakozó korszakaiból állt össze. Kossuthnak, társadalombölcseleti és politika-elméleti szempontból is minden bizonnyal igaza volt 1867. augusztusában, midőn a jászladányiaknak és a váciaknak levélben magyarázta el a kiegyezés téves voltát, mert – nem engedve a negyvennyolcból – Magyarország függetlenségével és önállóságával ellentétesnek tartotta a Habsburg-ház uralmát az ország fölött. Ez a vélekedés Kossuth-hoz, a trónfosztóhoz méltó beszéd volt, noha 1849. április 14-én a Habsburgok trónfosztása a debreceni Nagytemplomban öncélúnak tűnt, de 1867-ben minden erre való utalás már sokkal közelebb állt a reális politikához mintsem a császári házzal való megegyezés. De a magyar politika – engedve a hatalmi alultápláltságból származó nyomásnak – az utóbbit választotta. Nem véletlen, hogy a keresztyén nemzeti liberális polgár Bibó István, nyolcvan évvel később, a második világháborút követő újabb magyar tragédia közepette a magyar állami modernizmus zsákutcájaként értelmezte a reformkorral még csak köszönőviszonyban sem lévő kiegyezést. A reformkor ugyanis a nemzet gazdasági felemelkedéséről, modernizálásáról és hatalmi pozíciójának újrateremtéséről szólt, az utóbbi pedig a fiskális politikáról, azaz a pénzről és az egyszerű hatalomgyakorlásról, azaz a hatáskörök újraosztásáról Bécs és Pest között. A forradalmár Kossuth, valamint a nyugodt társadalmi és gazdasági fejlődés elkötelezettjeként ismert Széchenyi István gróf, de a kiegyezés atyja, a „haza bölcse”-ként emlegetett Deák Ferenc is a modernizálás híve volt. Mind a hárman a reformkor szülöttjei voltak, amely korszaknak logikus kicsúcsosodása volt a forradalom. A nemzetnek ez a három zsenije, még ha a módszereket és a jövőt illetően eltérő véleményük volt, mégsem akadályozta a lényeg megvalósulását, a nemzet felemelkedését. Mert – nekik is köszönhetően – vitathatatlan: március tizenötödike azért a legnagyobb nemzeti ünnepünk, mert nem halottakra és vereségre, nem ármányra és cselvetésre emlékezünk, hanem a nemzet felemelkedéséért folytatott küzdelem sikerére. A reformkor viszonylatában minden egyszerűnek látszik, noha nem az volt. Nem csupán amiatt, hogy 1830-ban kolerajárvány söpört végig az országon, vagy azért, mert a rendek egy évvel később az országgyűlésben a lengyelekre zúduló nemzeti tragédiától – az oroszok inváziójától – féltették Szent István országát. Hanem azért, mert a társadalom reformjának csúcsa akkor még csak a nemzeti kaszinó volt és ez bizony messze esett a társadalmi modernitás eszméjétől. Ezekben a polgári körökben akkor – ellentétben a mával – az a reformerő összpontosult, amely 1848-ban megvalósította a forradalmat. Miben rejlett a nemzetet forradalomra segítő erő? Elsősorban a hitben – hittek igazukban. Hittek a nemzetet felserkentő erőben. Hittek ugyanabban, amiben az államalapító – istennek tetsző, ha emelt fővel járunk, mert csak az tud igent vagy nemet mondani, aki tudja, mikor mi jó az ő közösségének. Ez, a politika nyelvére lefordítva egyet jelentett és jelent ma is: a nemzet íratlan nemzetstratégiáját. Csak a töretlenül fejlődő nemzetek büszkélkedhetnek azzal, hogy nem kell rágódniuk a nemzetstratégián, nem kell azon törniük fejüket, mivel állíthatják meg pusztulásukat, vagy a rájuk törők erejét – elég, ha számba veszik védelmi eszközeiket. Noha a magyarság történelme során sokszor jutott a romlás korszakába, sokszor volt eszköztelen, sokszor vélte úgy, hogy már-már elveszett, de soha sem volt kétsége afelől, hogy van történelmi jussa. Ez a meggyőződésbeli biztonság teremtette meg az 1848-as forradalom társadalmi alapját és győzelmének esélyét is. De ugyanez a biztonság segítette át a nemzetet annak előtte a sok vereségen. Ennek az erőnek a gyökereit kutatjuk ma. Azon a március 15-én, senkinek sem volt kétsége afelől, hogy a nép akaratából és a reformerők segítségével egy ország- és nemzetpolitika válik valóra. Ehhez már csak kormánypolitikát kellett alkotni, hogy létrejöhessen – a nemzet érdekében – az állampolitika. Szent István koronájának alattvalói ekkorra értek politikai nemzetté. A mélyből fakadó társadalmi eseményeknek ilyen varázspálcaszerű erejük lehet, amelynek hatására egy csapásra másként kezdenek viselkedni az emberek. Ez azonban nem csak hit kérdése, ezt el kell hitetni az „országlakókkal”. A beérett változtatási óhaj a Tizenkét Pont tanúsága szerint azonban már nem a reformkort jelenítette meg, hanem a forradalmat, ami az előtte való negyedszázad törekvéseit úgy csoportosította egy új rendező elve szerint, ahogy a csonkának tűnő újonnan felhúzott falaknak ad új arculatot az ácsmester keze alól kikerülő tetőzet – március tizenötödike volt ezen a virágokkal ékesített májusfa. Érdemes a kormány-, állam, ország- és nemzetpolitika összefüggéseinek szemszögéből vetnünk egy huszonegyedik századi pillantást az 1848-as forradalomra, már csak azért is, mert napjainkban, de hosszú évtizedek óta hiányzik e politikák közötti összhang. A forradalom kitörésének napján úgy tűnt, hogy mindez egységbe rendeződött, amelyet a korábbi alattvalói állapotból a politikai nemzetté érés új állapota tett lehetővé, ami természetesen nem azonos az etnikai nemzettel. Az állampolitika szempontjából egyik legfontosabb követelés a felelős magyar minisztérium felállítása volt, amiben az első hangsúly a felelősségen, azaz az ellenőrizhetőségen volt. Kormánypolitikai szempontból ehhez kapcsolódott az úrbériség felszámolása és a közteherviselés bevezetése. Ez utóbbi volt a legsúlyosabb követelmény, hiszen ez szólt a kiváltságok eltörléséről és a nemzet vagyonának megteremtéséről, amit csak a Pozsony határában hadban álló negyvenezer paraszt hírével lehetett kikényszeríteni az akkori rendi országgyűlésből. Ezt foglalta keretbe az országpolitikai követelmény a rendszeres országgyűlésekről, amit nem az uralkodó hív egybe kénye-kedve szerint, hanem törvény ír elő. A politikai nemzet számára a politikai foglyok szabadon bocsátása, a sajtószabadság, a törvény előtti egyenlőség jelentette az egységesítő eszmét. Az egységes magyar nemzet szempontjából pedig az Erdéllyel létrehozandó unió volt a kulcskérdés, hiszen e nélkül az etnikai nemzet, de a történelmi ország is csonka maradt volna. Mint tudjuk, a Tizenkét Pontot nem vájtfülű politológusok fogalmazták, hanem a nemzettel együtt lélegző fiatalemberek. A pontok sorrendbe szedése is erről tanúskodik. Íróemberek lévén a sajtó szabadságának égető hiánya jutott eszükbe legelőbb, de magyarként azt írták a tizenkettedik helyre: uniót Erdéllyel – mintegy megkoronázva a követeléseket. Különleges kollektív műve ez a magyar közgondolkodásnak, amit azóta sem lehetett fölülmúlni. Sőt, amint látjuk, a hivatásos magyarországi politika kormányzati része 2002-től szinte abban verseng – testhosszal minduntalan megelőzve önmagát –, hogyan tud ehhez képest egyre mélyebbre süllyedni, amelyhez az elszakított partikulumok is néha-néha hozzájárulnak. A magyar közgondolkodás mélyrepülése a legmeghatározóbb mai közös művünk. Nem véletlen, hogy március tizenötödike kapcsán jut eszünkbe mindez, mert az akkori eseményeket számba véve látszik mai gyarlóságunk mérhetetlen volta, aminek sok oka van, de a legfőbb oka az önbizalom elvesztése. Elhittük, hogy nincs forradalmi helyzet, pedig volt 1989 őszén-telén, elhittük, hogy amit tettünk az forradalom, pedig csak egy részét kaparintottuk meg annak, amit a kommunisták és ügynökeik világhálózata hajlandó volt átadni nekünk, azt gondoltuk, hogy legyőztük a rajtunk uralkodó hegemóniát, de nem vettük észre, hogy nélküle nem tudjuk elképzelni életünket. Úgy tettünk, mintha 1848-at 1867-té változtattuk volna. A politikai élet úgy viselkedett mintha realista, azaz valóságot teremtő lett volna, közben csak egy földszinti vagy alagsori reálpolitika művelésére, azaz helyzetkövető politikára volt alkalmas. Jobb később, mint soha – értve ezen önbírálatunk készségét. Hiszen 1848-cal eddig minden politikai garnitúra visszaélt, mert mindegyik önmagát látta benne megtestesülve. A kiegyezés után a negyvennyolcasok megosztottak lettek, majd rövidesen hadastyánokká váltak, később a túlvilágról még csak vissza sem rúghattak a nevükkel visszaélőknek. Mi lenne, ha egyszer, legalább egyszer megkísérelnénk hűek lenni március tizenötödikéhez, és mondjuk kettőezer ötben március tizenötödike nem ezernyolcszáznegyvennyolcról szólna, hanem március tizenötödike szellemiségéről a kétezer ötödiki helyzetnek megfelelően. Emlékeztetnem kell valamire: március 18-án van az évfordulója annak, hogy a felvonuló parasztok hírére vált törvénnyé Magyarországon a közteherviselés. *
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. március 17. 20:57 | Sorszám: 324 |
* A Népszabadság bírálata Bugárról A magyarországi Népszabadság napilap szerint Bugár Béla elment addig, ameddig őelőtte még egyetlen határon túli magyar kisebbségi vezető sem, mikor felvetette a „kapcsolatok teljes megszakításának a lehetőségét” a Gyurcsány-kormánnyal. „Eddig sem volt titok, hogy a szlovákiai magyar politikus már jó ideje pikkel az anyaországra, vagy legalábbis az ottani szavazók egy részére; és minden alkalmat meg is ragad, hogy e sértődöttségét kinyilvánítsa. Bugár megsértődése pontosan datálható: ez az állapota 2002 tavasza óta tart, amikor is a magyar választópolgár kiszavazta a hatalomból Orbán Viktort, akinek kampányában Bugár (és jobbkeze: Duray Miklós) részt vállalt. (… Mi tagadás, a referendumot megelőző hetek történésein itt, a határ másik oldalán is nehéz túllépni. Hiszen az említett időszak eseménysora nyilvánvalóan nem válik az anyaország dicsőségére – mint ahogy az olyan kisebbségi vezetőkére sem, mint például Bugár Béla. Merthogy végül is azért közös erővel sikerült létrehozni a mai helyzetet, amit nyugodtan lehet a magyar–magyar kapcsolatok válságaként jellemezni. Ezt a mélypontot aligha lehet Gyurcsány nyakába varrni, hiszen a nemzetet megosztó népszavazási ötlettel nem ő állt elő, nem ő buzdította a határon túli magyar politikusokat, hogy közvetlen módon vegyenek részt egy gyűlölködő hangvételű adok-kapokban. Bugár boldogan vállalta e szerepet; mostani sértődött vagdalkozása már csak ezért is visszatetsző és komolytalan. Főként pedig méltánytalan és végiggondolatlan. Hiszen nyilván neki is tudnia kell, hogy az anyaország és a kisebbségek viszonyát egyik fél sem tudja felmondani. (...) Groteszk mutatvány volt Bugárék részéről, hogy a radikális kisebbségi vezetők nézeteit tükröző szabadkai nyilatkozat elfogadása után Gyurcsányt a dokumentum támogatására szólították fel - majd pedig, amikor a kormányfő a kisebbségi autonómiatörekvések segítését helyezte kilátásba, a szlovákiai magyar vezetők Pozsony ellenséges reagálásától elbátortalanodva a magyar miniszterelnöktől határolódtak el. Vagyis: ha sapka van a fején Gyurcsánynak, az a baj, ha nincs, akkor meg az.” – írta többek között Bölcs hallgatás című írásában Kis Tibor a Népszabadság március 2-i számában.
Tényleg Bugár változott meg?
Az, hogy Duray Miklós „fekete posztó” a jelenlegi magyar kormánykoalíció híveinek a szemében, már régen közhelynek számít. Ellendrukkerei a múltban nagy előszeretettel emlegették őt úgy, mint Bugár Béla ellenpólusát, vagy mint egy „fehér hollót” a Magyar Koalíció Pártjának vezetőségében. És lám, mit hoznak az új idők szelei? Ma már Bugár Bélát, mint Duray jobb kezét emlegetik! És nem csak a Népszabadságban! Tény, Bugár már többször kritikusan fogalmazott Duray Miklós megnyilatkozásaival kapcsolatban. És most azok, akik ehhez szoktak (illetve ezt várják tőle!), meglepődéssel – olykor felháborodva – észlelik, hogy Bugár hasonló szellemben nyilatkozik Durayval például a Szülőföld Alapról szóló törvényről. Az MKP elnöke, amikor a közelmúltban Kasza Józseffel Gyurcsány Ferenc miniszterelnökhöz készült, – többek között lapunknak is – úgy nyilatkozott, elégedett lesz, ha a magyar kormányfőtől ígéretet kap, hogy Magyarországon a határon túliakról ezentúl úgy döntenek, hogy előbb velük is egyeztetnek. Ez akkor úgy látszott, rendben is van, ám a Szülőföld Alapról szóló törvény megszületésénél egyértelművé vált, hogy az igényelt partnerség a gyakorlatban nem létezik. Csak a szavakban. Bugár Béla nem ma lépett a politikai paletta színpadára. Minden bizonnyal az MKP választóinak táborában nem véletlenül a legnépszerűbb szlovákiai magyar politikus. Ezt csak következetes politizálással érhette el, úgy, hogy véleményeit elsősorban a „mit tett?” és nem a „ki tette?” alapon fogalmazza meg. A változások nem itt történtek, hanem odaát, és így mások azoknak az itthoni lecsapódásai is. Csupán ennyi. *
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. március 17. 20:38 | Sorszám: 323 |
* Gyurcsányi álszent üzenete a határon túli magyarokhoz március 15-e alkalmából Március 15-e a magyar nemzet ünnepe. Minden magyar - határokon innen és túl - ugyanazokkal a felemelő érzésekkel éli meg a szabadság és függetlenség, a nemzeti büszkeség, az együvé tartozás ünnepét. Az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc máig ható érvénnyel figyelmeztet arra, hogy egymásra vagyunk utalva, csakis összefogással cselekedhetünk a nemzeti megújulásért, a boldogabb jövőért.
Március 15-e arra is emlékeztet, hogy nemzetünk felemelkedése más nemzetekkel együttműködésben, az egymás iránti kölcsönös megértés és tisztelet szellemében valósulhat meg. A hazafiság mai programja a felelősség programja. A nemzet felemelése valamennyiünk bölcsességgel és türelemmel épített közös akaratán nyugodhat. A Magyar Köztársaság kormánya felelősséget érez azért, hogy a nemezt tagjai méltósággal és egyenlő esélyekkel teljes életet élhessenek a szülőföldjükön. A Nemzeti Felelősség programja és a hozzá kapcsolódó Szülőföld-program a nyelvüket, történelmüket és hagyományaikat, nemzeti identitásukat büszkén őrző magyar emberek és magyar közösségek anyagi és szellemi gyarapodását kívánja segíteni. A szülőföldön való boldogulás akkor válik teljessé, ha az ott élők maguk dönthetnek a sorsukat meghatározó kérdésekről. A XX. század megpróbáltatásai után újult alkotóerővel, derűlátással tekinthetünk előre. Az Európai Unió keretei között elérhetjük közös álmunkat, a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesülését. Legyen hát március idusa a nemzeti emlékezet és a nemzeti büszkeség napján túl a magyar nemzet minden tagját felemelő közös ünnep! Ennek jegyében kívánok minden határon túli magyar testvérünknek cselekvő együttműködést és nemzeti felemelkedésünkbe vetett erős hitet! Budapest, 2005. március GYURCSÁNY Ferenc miniszterelnök * Minden cselekedete ellentétben áll szóvirágaival!
*
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. március 17. 20:23 | Sorszám: 322 |
* SZABADKA 2005.03.16.Turulemlékművet avattak Tóthfalun A kereszténység által él nemzetünk! Nemzeti ünnepünk, az 1848/49-es magyar szabadságharc idei évfordulójára magánszemélyek és alapítványok támogatásával a tóthfalui templomtéren a Rákóczi Szövetség emelt turulmadár szobrot. Az Isten kardját karmai között tartó, kiterjesztett szárnyú szent madarunk bronzemlékművét március 12-én MARTÉNYI Árpád, a Szövetség titkára leplezte le, majd UTASI Jenő helybéli plébános és HEGEDŰS Loránd református püspök megáldotta. - Népünk élni akarását jelképezi az ősi mondánk szent madara, amely védőn tárja szárnyát a magyarok fölé, hirdetve, hogy a kereszténység által él nemzetünk - mondta Tóthfalu plébánosa. - Nem hagymázos elképzelés, hogy magyarok vagyunk, hanem isteni elrendelés. Lehetne-e hát más reményünk, mint az Emese álmát megtestesítő turul, amelynek egyik szárnya a hit, a másik pedig az imádság - fogalmazott Hegedűs Loránd. Mint mondta, nekünk a sólyom éleslátásával kell élnünk, azt kell követnünk, és nem a megélhetési politikusainkat, akik szívre tett kézzel mondják a himnuszt. Láthatjuk, a külsőségekre sokat adó politikusaink látszólagos erőfeszítéseinek ellenére is tovább tart fogyatkozásunk. Ezért nem liberalizálhatjuk a tömegmédia révén a halált még akkor sem, ha ezért szélsőségeseknek bélyegeznek is meg bennünket. Megmaradásunk érdekében nincs alku! A turulemlékmű megáldása után a tóthfalui óvodások és iskolások, valamint a környékbeli települések néptánccsoportjai alkalmi műsorral léptek fel a Kollégium előadótermében. *
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. március 17. 20:11 | Sorszám: 321 |
* A román sajtó szerint Gyurcsányra hurrogtak az erdélyiek 2005. március 16. szerda
Nem a magyar politika ellentétei gyűrűztek be az erdélyi közéletbe, hanem az erdélyiekhez intézett szó cinikus eszköziesítése kapott elutasítást - vélte a Krónika című erdélyi közéleti napilap. Miközben a romániai magyar napilapok az egész Erdélyt átfogó, sőt az ó-romániai területekre is figyelő helyszíni tudósításokban számoltak be az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc 157. évfordulójának megünnepléséről, a bukaresti román újságok közül csak három-négy lap írt március 15. megünnepléséről. A számottevő román politikai napilapok közül az Adevarulban az első oldal fő helyére került a marosvásárhelyi ünnepi gyűlésről szóló fényképes riport a következő négyhasábos címmel: "A magyar kormányt Erdély-szerte lehurrogták a magyarság ünnepén". A lap helyszíni tudósítása szerint Marosvásárhelyen az 1848-as magyar forradalomról való megemlékezésre rányomta bélyegét (a lap által Istvánnak elkeresztelt) Gyurcsány Ferenc magyar kormányfővel szembeni ellenséges magatartás. Amikor kiejtették a magyar kormányfő nevét, "a Székely vértanúk emlékművénél összegyűlt mintegy háromezer magyar még egy futball-mérkőzésinél is hevesebb hurrogásba tört ki, és a (szintén Istvánnak elkeresztelt) Terényi János bukaresti magyar nagykövet által felolvasott Gyurcsány-üzenet egész ideje alatt nem szűnt a füttykoncert és a bekiabálások kórusa" - írta a lap, amely szerint gyakorlatilag mást sem lehetett hallani a közönség soraiból, mint "szemrehányást a budapesti hatalomnak ama nemrégi döntése miatt, hogy nem adja meg a kettős állampolgárságot a Magyarország határain kívül élő magyaroknak". Az Adevarul külön kitért arra, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által szervezett marosvásárhelyi nagygyűlésről "hiányzott a Székely Nemzeti Tanácsból, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsból és a Magyar Polgári Szövetségből álló radikális oldal". A Kolozsváron megjelenő Krónika vezércikket szentelt az erdélyi ünnepi megemlékezéseket Kolozsváron, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön is beárnyékoló zajos tiltakozásnak. A cikket szignáló Bakk Miklós szerint "önmegnyugató egyszerűsítés" lenne a tiltakozásokat "az unalmasra csiszolt közhellyel... a Magyarországról importált politikai ellentét megnyilvánulásának" tekinteni. "Nem csupán a december 5-i népszavazás kimenetele, az MSZP és SZDSZ erdélyi közérzületet semmibe vevő akkori kampánya kapta meg a tegnapi hurrogásban a formátlan alakot öltő, de mégis egyértelmű elutasítást, hanem egy politika-felfogás is. Az a felfogás, amely a párbeszédet, a „néppel való szóba állást” olyan alkalmi lehetőségnek tekinti, amelyben nem a kommunikáció címzettje - esetünkben: az erdélyi magyar - a fontos, hanem egy egészen más közönségnél elérhető eredmény. Gyurcsány esetében az üzenetmutatvány ugyanis az otthoni szavazók ingatag középtáborához szól, és annak demonstrációja kíván lenni, hogy lám, ő és kormánya tud _nemzetül_ beszélni. Nem a magyar politika ellentétei gyűrűztek be tehát az erdélyi közéletbe, hanem az erdélyiekhez intézett szó cinikus eszköziesítése kapott elutasítást. Ez a szó az, amely itt és most nem talált az ünnephez. Az ünnep ugyanis mindig együttlétet jelent, még akkor is, ha az együvé tartozók a hétköznapok során nem érzik feszültségmentesnek, problémátlannak az együttlétet" - írta a Krónika. *
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. március 17. 00:11 | Sorszám: 320 |
* Gyurcsányi nemcsak a határontúli, de a határon inneni magyarsággal sem tud kijönni. Lásd a gazdák, az egyetemek, az egyházak, a kifütyülők elítélését. Ő egy nagytudású, haladó, toleráns ember, - csak a nemzettel van baja! *
|
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. március 16. 23:49 | Sorszám: 316 |
* XV. évfolyam, 11 (702.) szám 2005. március 15.Otthon történt Egy kormány nemzeti elhivatottsága közoktatási elképzelésein is lemérhető.
Nem véletlen, hogy miközben a szétzilált, porba sújtott Magyarországon, Trianon után Klebelsberg Kunó minisztersége alatt volt pénz az oktatásfejlesztésre, most, 2005-ben, immár az Unió kötelékében, hatalmas leépítések folynak. Összesen 2318 (!) státus szűnik meg országszerte. A Debreceni Egyetemen 361 státust érint a leépítés. A Pécsi Tudományegyetemen 180 státust törölnek, kétharmadukat az egészségügyi, illetve az orvosi karról. A Miskolci Egyetemen nagyrészt rendes, illetve korkedvezményes nyugdíjazással oldják meg a leépítéseket, de ha a szeptemberi béremelésekhez nem kapnak plusztámogatást, akkor az aktív korú oktatók is sorra kerülnek. Szintén a nyugdíjazásra spekulál a gödöllői Szent István Egyetem, ezenkívül felülvizsgálja a vállalkozói szerződéseket, és ha kell, megszünteti azokat. Most végre-valahára ellenállás is mutatkozik: az ELTE Természettudományi Karának kari tanácsa nyíltan szembehelyezkedett a rektorral. A gazdák végül sikert értek el, vasárnap aláírták a kormánnyal a várva várt megállapodást. „Végre megjött a kormány józan esze, és létrejött a megállapodás a gazdákkal, akik hazatérhetnek, és nem kell jogos jussukra várva az utak mentén fagyoskodniuk. Végre esélyt kaptak a magyar föld művelői, hogy túléljék az uniós csatlakozás első esztendejét. A megállapodás megköttetett, és lám, nem kell adót emelni, nem kell emelni a gyógyszerárakat, sőt még a családi pótlékot sem kell megszüntetni, ahogy azzal Gyurcsány Ferenc riogatta az embereket” – mondta Áder János, a Fidesz frakcióvezetője vasárnapi sajtótájékoztatóján. A magyar vidékhez kötődő másik jó hír, hogy megindult a falusi emberekkel a konzultáció, a faluparlamenti gyűlések szervezése. A vidéken élők gondjait összefoglaló kérdőívek kiosztása, majd elemzése jelenti az első lépéseket az új szervezet kialakításában. Négy nemzeti konzultációs országjáró busz is segíti e munkát, ezek a járművek a terv szerint a legkisebb falvakba is eljutnak majd. Orbán Viktor kijelentette: a falusi parlament pártoktól független szervezet. „A falusi parlament szervezete mögötti életérzés abból indul ki, hogy a falvaknak nem múltjuk, hanem jövőjük van” – világított rá a politikus. „Mi komolyan vesszük, hogy már az Európai Unióhoz tartozunk, és Európa szerencsésebb részeiben falun élni a kiszámítható munkalehetőséget, minőségi életformát jelent” – mondta. A falusi parlamenttől az remélhető, hogy ez év őszére elkészül egy olyan tanulmánykötet, amely tartalmazza a falun élők elvárásait a jövővel, illetve a mindenkori kormányzattal szemben. Pápaffy Endre *
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. március 16. 22:42 | Sorszám: 315 |
* http://www.sepsiszentgyorgy.ro/index.php?k=0&ak=1&article_id=12118 Március 15-e Kézdivásárhelyen - „Testvér-e a magyar a magyarral?” A kézdivásárhelyi Gábor Áron téren közel tízezren gyûltek össze, hogy tisztelegjenek nemzeti ünnepünk, március 15-e elõtt. Az ágyúöntõk és szabadságharcosok városában, a hagyományokhoz híven már kora délelõtt megkezdõdtek a koszorúzási ünnepségek. Közületek, civil szervezetek, az iskolák tanulói, és az ünneplõ kézdivásárhelyiek a kegyelet virágait helyezték el Turóczi Mózes sírjánál, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, valamint az elsõ és második világháború áldozatainak emlékmûvénél, a Petõfi-dombormûnél a Petõfi-, Bem-, Kossuth- és Turóczi-szobornál, valamint a Szacsvay-emlékplakettnél. Fél 11-kor vonult be a Gábor Áron térre a 15. székely határõr gyalogezred I. és II. zászlóaljának hagyományõrzõ csapata, õket követte a felsõ-háromszéki települések hagyományos lovas és szekeres felvonulása. A környezõ falvak lakói szekéren, lóháton, székely ruhában, Kossuth-nótákat énekelve érkeztek a céhes városba, volt aki a „Területi autonómiát Székelyföldnek”-feliratú táblával vonult a fõtérre. A Szózat eléneklésével 11 órakor kezdõdött a Gábor Áron-téri ünnepi mûsor, melynek elsõ fél óráját élõben közvetítette a Duna Televízió. Elsõként Kézdivásárhely polgármestere üdvözölte az ünneplõket, a jelenlévõ meghívottakat, vendégeket. Rövid történelmi visszatekintése után Török Sándor feltette a kérdést: „Ma, itt, Háromszék Párizsában, az ágyúöntõ Gábor Áronról elnevezett téren, karnyújtásnyira Turóczi Mózes, Kossuth Lajos és Bem tábornok szobrától, nem messze a lõporgyártó mûhelytõl, a katonaneveldétõl, mondhatjuk-e azt, hogy Háromszék megalkuszik? Van-e jogunk lehajtott fõvel belenyugodni a minket ért sérelmekbe, kézlegyintéssel elintézni a ránk leselkedõ veszélyt? Várhatjuk-e karba tett kézzel a felmentõ sereget, siránkozhatunk-e azon, hogy magunkra vagyunk?” Török Sándor meglátása szerint: „A jövõ, miképpen 1848-ban, most is ifjainkban rejlik, értük és velük kell kardot rántani, s meghalni, ha muszáj.” Hagyományteremtés céljából az idei március 15-i kézdivásárhelyi rendezvény ünnepi szónoka az a diák volt, aki az RMDSZ helyi szervezete által meghirdetett szónoki versenyt megnyerte. Az elismerésben részesült Zsidó Lászlót, a Nagy Mózes Gimnázium végzõs diákját érte az a megtiszteltetés, hogy Kézdivásárhelyen több ezer ember elõtt felolvashatta a forradalom elõtt tisztelgõ szónoklatát. „Testvér-e a magyar a magyarral? Érdemes-e küzdeni?” – ezeket a kérdéseket fogalmazta meg az ünnepi szónok. Megadta a választ is: Igen, érdemes, hozzátette: „Hiszek az Unióban, hiszek Magyarország feltámadásában!” Egy egyszerû embert érintõ bejelentéssel kezdem mondandómat – ezekkel a szavakkal indította ünnepi beszédét Tamás Sándor parlamenti képviselõ, kifejtette: „Néhány órával ezelõtt végérvényesen megmentettük a hírhedt Agache-ügyben elítélt Reiner Antal házát. Emberek ezrei, magyarok és románok Amerikától Zágonig, Budapesttõl Kézdivásárhelyig összeadták pénzüket és kiváltottuk egy falusi ember hajlékát.” Az összefogás szükségességét hangsúlyozva Tamás Sándor beszédében kiemelte: „Összefogunk és lesz kulturális autonómia, át akarjuk szervezni az ország régióit, ehhez is összefogás kell. Azt szeretnénk, hogy ne kelljen mindenért Bukarestben kilincselni, azt szeretnénk, hogy legyen lehetõségünk a megoldásokat idehaza megtalálni.” Végül Tamás Sándor arra kérte a jelenlévõket, õrizzék meg történelmi, kulturális és nemzeti hagyományaikat, hogy részesei legyenek az egységes Európának. Az országgyûlési képviselõ felszólalása után a román illetve a magyar miniszterelnök március 15-ei üdvözlete hangzott el, majd az áldásra és a himnuszok eléneklésére került sor, végül a jelenlévõk a kegyelet virágait helyezték el a hõs ágyúöntõ szabadságharcos Gábor Áron szobrának talapzatán. Nagy Zsuzsanna
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. március 16. 22:15 | Sorszám: 314 |
* forrás: www.sepsiszentgyorgy.ro [2005. március 16. - szerda] „A magyar kormánynak le kell mosnia magáról a december 5-i szégyent” (Gyurcsány üdvözletét kifütyölték Sepsiszentgyörgyön)
Sepsiszentgyörgy fõterén közel hétezren vettek részt a március 15-ét köszöntõ ünnepségen, melynek díszvendége volt Jeszenszky Géza történész, politikus, Magyarország egykori külügyminisztere, washingtoni nagykövet. Az ünnepség a belvárosi parkban található 48-as emlékmû megkoszorúzásával kezdõdött, melyet a környezõ települések lovas-szekeres felvonulása követett. Az ünneplõk nemzeti színû lobogókkal, és a Székely Nemzeti Tanács zászlóival érkeztek a megemlékezésre, valamint „Területi autonómiát a Székelyföldnek”-feliratú táblák is láthatóak voltak. Ugyanakkor a Magyar Polgári Szövetség megbízottjai erre az alkalomra nyomtatott 12 pontos röpcéduláit osztogatták a jelenlévõknek. A Mit kíván a székely nép? címû dokumentumon Székelyföld területi autonómiájának igénye fogalmazódott meg. A Szózat eléneklése után a konferanszié Gyurcsány Ferenc Magyarország miniszterelnökének beszédébõl idézett, ekkor többen bekiabáltak és fütyöltek. Calin Popescu Tariceanu román kormányfõ üdvözletét megtapsolták a jelenlévõk. Közösségi részvétel, átláthatóság, felelõsség vár ránk az elkövetkezõkben, mondta üdvözlõ beszédében Albert Álmos polgármester, aki a párbeszéd fontosságát hangsúlyozta. Meleg fogadtatásban részesült Jeszenszky Géza, történész, amikor a mikrofon elé lépett. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a december ötödikei csatavesztés után meghívtak engem Sepsiszentgyörgyre – ezzel a mondattal indította felszólalását a politikus. Magyarországi magyar polgárként, történészként számomra különösen fontos egy erdélyi megemlékezés, ezek a március 15-ék világszerte megünneplõdnek, de ilyen szép ünnepségek meggyõzõdésem, hogy sehol nincsenek, mint itt Erdélyben, ezen belül Háromszéken, mondta Jeszenszky Géza, aki több Kovászna megyei megemlékezésen részt vett. A politikus külön köszöntötte az idõsebb generációt, akik a kommunista diktatúrát megszenvedték, illetve az erdélyi fiatalokat is üdvözölte. Kinek a nevében mondhatom ezt az üdvözletet, családom, barátaim nevében? – tette fel a kérdést az ünnepi szónok, majd hozzátette, „merem állítani, hogy nem csak azoknak a nevében, akik igennel szavaztak december 5-én, hanem azok nevében is, akik nem mentek vagy nem mertek szavazni”. A magyar politikus úgy fogalmazott, „a nem-szavazókról el lehet mondani, amit Krisztus Urunk mondott, hogy nem tudták mit cselekszenek”. Nem tudták mit cselekszenek, mert félrevezetni hagyták magukat egy gyalázatos, hazug propaganda áldozatai voltak – jelentette ki Jeszenszky Géza, aki reményét fejezte ki, hogy ezek a magyarok is egyszer fel fognak ébredni, és a magyar politikus megfogalmazása szerint, az erdélyi magyarok fogják a most nemmel szavazókat felébreszteni. Jeszenszky kifejtette, a magyar kormánynak le kell mosnia magáról azt a szégyent, ami december 5-én történt, ellenkezõ esetben menniük kell a most kormányzóknak. A magyar történész úgy gondolja, a magyarországi illetve az erdélyi politikusoknak együtt kell dolgozniuk azért, hogy az erdélyi magyarság ne kelljen elhagyja szülõföldjét. Ehhez itt kell eldönteni és nem Bukarestben vagy Brüsszelben, hogy mi kell, mi szükséges: területi autonómia, Európai Régió vagy Székelyföldi Fejlesztési Régió – jelentette ki Jeszenszky Géza. A magyar és a székely himnusz eléneklésével zárult a sepsiszentgyörgyi március 15-ét köszöntõ központi megemlékezés, mely után a veszprémi Mendelssohn Kamaraegyüttes ünnepi hangversenyére került sor a színház nagytermében. Nagy Zsuzsanna Gyurcsány-reklám a Sepsiszentgyörgy Fórumon: *
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. március 16. 21:25 | Sorszám: 313 |
* El a kezekkel és sípokkal az ájtatos manótól!
Már most már elég, ami elég, le kell végre leplezni a kulákok fején fennforgó vajat, mert a szélsõjobboldali reakció a klerikális reakcióval szövetkezve a mi halódó baloldali élcsapatunk nyálcsorgató hatalomsóvár elõretolt bástyáival vívott heroikus küzdelmünkben a népi demokratikus szabadság köztársasága nevét osztályharcba áztatjuk... ...máris napi 10 milliárdba van a rendõrség, a határõrség, a pénzügyõrség, a készenléti rendőrség, a vagyonügynökség, plusz áfa,
nem lesz nyugdíj, nem lesz minimálbér, mert ha egyszer azt mondom, hogy öszöd nem öszöd nem kapsz mást az azt jelenti, hogy Apró fa lesz hasogatva a hátatokon, édeseim, hát kushadjatok végre, félemüljetek meg, szálljatok inatokba, szépen megkérünk titeket, mert most már tényleg el lehet húzni a vérbe, én európai vagyok, a jázminleheletû Havas is megmondta, a büdös szájúak ne énekeljék a himnuszt, ne lengessék a magyar zászlót Magyarországon, megmondom én is bátran, lendületesen, igazságosan, minden sötétben bujkáló fogja be száját, meg vagyok értve nyelvtársak, kérdezem én, meg vagyok értve, tárjuk fel a múltat, zárjuk le a múltat, töröljük el a múltat, ez nem kérdés, vagy kérdés ez elvtársak?, apróantinál minden irat megvan, úgy hogy meg lesz itt kavarva minden, ne féljetek, ne éljetek, ne éljetek vissza, csak elõre, csináljunk inkább egy szerethetõ Magyarországot, csináljunk úgy, mintha nem lennénk becsinálva, csináljunk ki mindenkit és mindent, a Szegváritól majd bocsánatot kérünk, csináljunk becsinált levest a fehérterrort akarókból, velünk a huszonhárommillió román, velünk a Schönthal meg a Szulák, és ha velünk vagyunk mi is, akkor ki lehet ellenünk, ugye, hogy ugye, ezért legyen végre vége a közbeszédet eluraló gügyögõ politikai kommunikációnak, mondjuk meg egyenesen azt is, hogy nem, nem, soha, ti határon túliak míg rajtam múlik, ti soha nem lesztek magyarok, mert ez egy nehéz kérdés nekem, aki máris 15 millió agyarnak születtem, mert lehet hogy Mária levette kezét az öregecskedõ feleségekrõl, de a szaúdi terroristáknak nem kegyelmezünk mégsem, mert ha nem tudtátok, most megtanulhatjátok, hogy nálunk nagy és stabil a jólét, meg vagyok értve, nem röhögünk, heherészünk, vihorászunk, és fõleg nem hemzsegünk, kunczorászunk, nem hajolunk össze, súgunk-búgunk, tisztelünk engem, meg vagyok értve?, büdös parasztok, melyik út vezet itt Budára, fogtok ti még fészket rakni, jobban éltek, ha azt mondom nektek, mert nem a zsemle kicsi, a pofátok nagy, hallottátok már ezt az összefüggést, pedig lehet tisztességesen is boldogulni, mi az hogy, nagyon is, én csak tudom, aki legyõztem a rákot, a mákot, a pártot, én, aki bátran megtaláltam az elveszett kislányt, én, aki most is bátran szembenézek a leoperált szemölcsöm helyével, hidd el Klára, ez történelmi beszéd lesz, csak hozzunk végre felélõs döntést, különben jaj lesz a nyugdíjasoknak, eleszik elõlünk a kenyeret, jaj, most szoborjatok meg gyerekek, olyan nagyszerû vagyok, mit nekem a Batíz meg a Boglár, de ti meg sem érdemeltek engemet, sirályok, herczigek, grófok, naplopók és burzsoák, padlógáz, gyerekek, padlógáz, öntsd a tõkét, ne siránkozz, te vagy az, Piroska, mondd csak, te miért vagy oly Apró, és miért nem kérded tõlem, hogy hol vettem ezt a nagy mellényt és lendületet? *
|
|
Dr. All |
Válasz | 2005. március 16. 13:28 | Sorszám: 312 |
Áh, hülyeség! A határon belüli magyarokkal sem rózsásabb a helyzet!
|
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. március 16. 13:25 | Sorszám: 311 |
* Tőkés: mélyponton a határon túli magyarokkal való kapcsolat
A decemberi népszavazás március 15-ét, az Erdéllyel uniót követelő tizenkettedik pontot tagadta – jelentette ki Tőkés László Hódmezővásárhelyen.
– A megcsonkított Magyarország mondta ki rólunk a szentenciát, lemondtak rólunk – idézte Koós Károly 1921-ben kelt szavait ünnepi beszédében a Királyhágó-melléki református püspök, aki szerint Magyarország meghasonult önmagával, kormányával, a lakosság nagy része meghasonult határon túli testvéreivel. A püspök emlékeztetett rá, az elmúlt 15 évben az idei esztendő az első, amikor a határon túl nem koszorúznak a kormányoldal képviselői. – Mélypontra szállt a határon túli magyarokkal való anyaországi kapcsolat – mondta. Az ünnepi megemlékezést követően megrendezett díszközgyűlésen 32 határon túli magyar, köztük Tőkés László püspök és fia, vehették át a Hódmezővásárhely Tiszteletbeli Polgára címet, amelynek létrehozásáról február elején döntött a város közgyűlése. *
|
|
|
bihari_panorama |
Válasz | 2005. március 15. 04:36 | Sorszám: 310 |
* Közlemény Közleményünk első sorában hadd illesse köszönet és elismerés az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesületének tagjait bátor, önbecsülésre és nemzeti elkötelezettségre valló cselekedetükért. Eörsi Mátyás előadásának megakadályozása Kolozsvár szimbolikus, - mondhatni: szakrális – színhelyein, egyenesen erkölcsi imperatívusz volt az SZDSZ és Eörsi Mátyás másfél évtizedes nemzetellenes tevékenysége után. Ne feledjük, az SZDSZ szorgalmazta a legkövetkezetesebben a magyar érdekek feladásával járó magyar - román alapszerződés megkötését, a náci ihletettségű Benes-dekrétumok ügyében a nyíltan magyargyűlölő szlovák diplomácia oldalára állt, parlamenti pártként egyedül szavazott a magyar nemzet egységét jogi síkon megjelenítő státustörvény ellen, majd pozsonyi és bukaresti politikusokkal vállvetve próbálta megakadályozni a törvény életbe léptetését. Eörsi Mátyás mindezen túl több ízben is állást foglalt a két legfontosabb nemzetpolitikai célkitűzés, az autonómia valamint a kettős állampolgárság ellen. Az SZDSZ és Eörsi Mátyás olyan politikai vonalvezetést jelenítenek meg, melynek képviselőivel közös értékbázis hiányában éppen úgy nincs mit tárgyalni, mint ahogy a Nagyrománia Párt reprezentánsait sem léptethetjük elő tárgyalópartnerré. Az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesülete közösségünk lelkiismeretét jelenítette meg, midőn egy íratlan etikai parancsnak engedelmeskedve állta el a Bocskai István szülőházába vezető utat. Szó sincs arról, hogy fellépésük „Magyarországról importált” lenne. Ez egyébként is fogalmi képtelenség: Magyarország és az elszakított nemzetrészek egyetlen történelmi-kulturális szerves egységet jelenítenek meg a Kárpát medencében, éppen az Eörsi Mátyás által tagadott egységes magyar nemzet eszméjének jegyében. Aláírások: Ágoston István, Marosvásárhely Ambrus A. Árpád, Gyergyócsomafalva Ambrus Mihály, Nagyszentmiklós Andrássy Árpád, Marosludas András Imre, Kolozsvár Antal Emőke, ápolónő, Csíkszereda Árus Zsolt, vállalkozó, Gyergyószentmiklós Balaskó Balázs gépészmérnök Bálint Zoltán, vállalkozó, Arad Bálint Csaba, keramikus, Csíkszereda - Budapest Balogh Szabolcs, Torockó Bancsi Edit Anna, tanár , Gyergyószentmiklós Barabás István, Nagyvárad Baracsi Levente, lelkipásztor, Arad Baróti Emőke, tisztviselő, Csikszereda Bencze Tibor, vállalkozó, Csíkszereda Bereczki András ref. lelkipásztor Benedek Barna, mérnök, Málnásfürdő Biró Edith, Székelyudvarhely Blaskó Sándor jogtanácsos Bodor János, újságíró, Kovászna Bokor Béla, Torja Borbély Imre, politikai elemző, Temesvár Borbély Réka, fogorvos, Arad Borbély Viktória, vegyészmérnök, Temesvár Borbély Zsolt Attila, politológus, Arad Borsos Géza József, ny. tanár, Gyergyócsomafalva Bú József, Szatmárnémeti Bujdosó A. Zsolt, Temesvár Burján Sándor, orvos, Kőröskisjenő Butyurka Péter, Nyárádszereda Cziple Aurél János, tanár Nagybánya Cziple Katalin, vegyészmérnök, Nagybánya Csíki Sándor, tanár, Nyárádszereda Dávid Zsuzsa, lelkipásztor, Arad Dáry Ferenc agrármérnök Deáky András, tanár, Gyimesbükk Dr. Deáky Mária Lujza, orvos, Gyimesbükk Deáky Réka Iringó, tanár, Gyimesbükk Dénes András, menedzser, Szatmárnémeti Fazakas Tibor, Sepsiszentgyörgy Fekete A. Oszkár, egyetemi hallgató, Csíkszereda - Budapest Ferencz Csaba, újságíró, Sepsiszentgyörgy Ferencz Gábor, Torockó Ferencz József, Marosvásárhely Ferencz Kornélia, könyvkereskedő, Csíkszereda Forró Enikő, Nagyvárad Fülöp Ferenc, Ditró Fülöp Róbert, mérnök, Kézdivásárhely Gáll Ferenc, Szováta Gaal Miklós, Marosvásárhely Gábor Ferenc, Pro Tharkan Egyesület, Köröstárkány Gazda Zoltán, színész, Sepsiszentgyörgy Gergely Balázs régész György Attila, író, Csíkszereda György Hajnalka, ügyvezető, Csíkszereda György-Mózes Árpád, tanár, Gyergyószentmiklós Hantz Péter, informatikus, Kolozsvár Hegedűs Attila, Érmihályfalva Hegedüs Pál, mérnök, Szatmárnémeti Horváth Alpár, főszerkesztő, Sepsiszentgyörgy Izsák Balázs, mérnök, Marosvásárhely Izsák Mária, Marosvásárhely Janó Hajnalka, Nagyvárad Kádár Ferenc pszichopedagógus Király Ernő, Szatmárnémeti Kislaki Szándor, Nyárádszereda Kiss B. László, Erdőszentgyörgy Kiss István, mérnök, Marosvásárhely Kelemen Szabolcs, Szentegyháza Kocsis Károly, újságíró, Kézdivásárhely Kovács Csaba, informatikus, Csíkszereda Kovács Erika, könyvelő, Gyergyóújfalu Kovács László, könyvelő Köllő Gábor, plébános, Szászfenes Kulcsár Magda, Marosvásárhely Kulcsár-Terza József jogász Lakatos Artur, történész, Kolozsvár László Botond, közgazdász, csíkszereda László János, Remete Lázár László, mérnök, Lővéte Lemák Mihály Rudolf, Hosszúmező, vállalkozó Lengyel György, Nagyvárad Makfalvi Zoltan, geológus, Csíkszereda Makfalvi Zoltan Ferenc, informatikus, Csíkszereda Makkay József, újságíró, Kolozsvár Márk Béla, Gyergyószárhegy Márton Lajos, Marosvásárhely Mátyás Attila, lelkipásztor. Nagyvárad Mihalik Ingeborg, Máramarossziget, könyvelő Mihály József, Erdőcsinád Nyulas Ferenc, irodalmi titkár, Csíkszereda Orendi Annamária, ügyvezeto, Csíkszereda Ölvedi Zsolt, gyógyszerész, Marosvásárhely Pádás Lajos, Marosvásárhely Papp Lajos, Zilah Péter Zoltán, mérnök, Csíkszereda Policsek Róbert, mérnök, Kolozsvár Policsek Küne, tanár, Kolozsvár Policsek Károly, nyugdíjas, Kolozsvár Rokaly József, tanár, Gyergyószentmiklós Sallai János, Szék Sándor József, orvos, Zilah Sánta Imre, lelkipásztor, Ikafalva Sárközi Zoltán, vállalkozó, Nagyvárad Seprődi József, Dicső Sikó Gyula Levente, vegyészmérnök, Gyergyószentmiklós Simon Sándor, Ditró Siska Szabó Zoltán, fotós, Arad Siska Szabó Hajnal, pedagógus, Arad Solymossi Emma tanár Székelykeresztúr Somló Imre, gépészmérnök, Arad Somló Mária, nyugdíjas, Arad Somogyi Tamás gépészmérnök Soós Gabriella, Marosvásárhely Sylvester Lajos, újságíró, Sepsiszentgyörgy Szabó Adrian, szakszervezeti vezető, Csíkszereda Szabó József, gyógyszerész, Nagyzerind Szabó Mihály; lelkipásztor, rendszergazda, Kolozsvár Szabó Soós Klára, orvos, Csíkszereda Szász Ágnes, nyugdíjas, Kolozsvár Szász Detre cégvezető, Kolozsvár Szász Enikő, nyugdíjas, Kolozsvár Szász Gábor, nyugdíjas, Kolozsvár Szász Szabolcs, cégtulajdonos, Kolozsvár Szondy Zoltán, újságíró, Csíkszereda Szövérdfi Szép Zoltán, Temesvár Szumrák János, nyugdíjas vegyész, Temesvár Thamó Csaba, tanár, Székelyudvarhely Tóthpál Tamás, túravezető, Kolozsvár, Török Éva, tanár, Gyergyóalfalu Török Sándor, Nagyvárad Tüzes Bálint, tanár Tudoran Constantin, vállalkozó, Csíkszereda Tulit Attila, vállalkozó, Sepsiszentgyörgy Vadász Szatmári István, tanár, Gyergyószentmiklós Váradi József, Nagyvárad Várkola Tibor, Hosszúmező, gazda Varró István, programozó, Marosvásárhely Vincze László bábszínész, Kolozsvár Zolcsák Sándor, Marosvásárhely Zsidó Ferenc, író-újságíró, Székelyudvarhely Továbbá: Annár Zsolt, rendszergazda, Budapest Abkarovits Endre, főiskolai docens, Eger Antal Ágnes, Bécs Balogh Gábor, egyetemi hallgató, Budapest Bankó Ágnes, gépírónő, Budapest Bódis Katalin, távközlési szakember, Budapest Boros Béla István, tudományos tanácsadó, Budapest Bődey Sándor, mérnök, Budapest Dömötör Sándor, villamosmérnök-közgazdász, Budapest Felföldi Zoltán, közgazdász, Nyárlőrinc Hegedus Dóra, közgazdász, fotográfus, Budapest Horváth Károlyné, nyugdíjas, Budapest Jablonkay Gábor, mérnök, Budapest 1 Jordáky Béla, közgazdász, Göteborg Karasszon Attila, rendszergazda, Sydney Karvázy Balázs, tanár, Budapest Karvázy Balázsné, tanár, Budapest Kiss Zoltán, informatikus, Kiskunhalas Kovásznay Ádám, mérnök, Göteborg Kovásznay Enikő, tanár, Göteborg Magdi Murawski Magdolna tanár, író Eger Moldován Nándor, programozó, Budapest Nagy Baka György, fordító, Budapest Paulusz József, tanár, Dömös Pénzes Tiborc Szabolcs, történész, Kisvárda Pénzesné Győr Enikő, nyelvtanár, Kisvárda Sárközy Csaba, tanár, Szombathely Szabó Mihály, közgazdász, Budapest Szakács Gábor, újságíró, rovásíró, zenész, Budapest Száva Tibor, Erdélyi Magyarok Ausztriai Egyesülete, Bécs, Tamás György, Stockholm Zsömböly Antal, Budapest Valamint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács küldöttei közül: Keresztes Ferenc Mike Zoltán Gellért Ágnes Molnár Gyula Jánosi Anna Pethõ István Kali István Kutasi Mihály Bodola János Gertmayer József Takács Zsolt Okos Márton Vekov Károly Nagy Ákos Szabó Zoltán Ferenc Lenti Márta Lõrincz Matild Tõkés Katalin Szász Dénes Sorbán Beáta Bódis Judit Kriszti Tamás Rencsik Ferenc Varga Vilmos Bordás Attila Dr. Fekete Tünde Medve A. Sándor Szegedy Mária Engi Albert Ágoston Klára Dézsy Gábor Czimbalmos Tivadar Kõvári Tibor Hegedüs Pál Bara Csaba Nagy István Gaál Márton Simma Deme Nagy András Baricz Gergely Varga Vilma Pataki István Fülöp Sándor Beder Jenõ
|
|
|