Elnézést a hosszú kopizásért. Mivel szinte (nem is szinte, hanem) minden topikban előbb-utóbb szóba kerülnek a magyar zsidók (vagy - szerintem szélsőséges szóhasználattal - "magyarországi", sőt nem magyar zsidók), úgy gondolom, érdemes nyitni ebben a témában egy topikot. A bemásolt írás a www.zsido.hu lapról való.A MAGYAR ZSIDÓSÁG TÖRTÉNETE
Római kor
Magyarország területén már az idõszámításunk szerinti 2–3. évszázadban, a római Pannonia provinciában éltek zsidók. A római táborok, városok környékén több olyan feliratos emlék került elõ, amely ezt bizonyítja.
A zsidó lakosság részint kereskedõkként Rómából, részint közvetlenül Izrael területérõl, rabszolgákként települt az országba. Pannoniából ugyanis három légiót szállítottak át a rómaiak Júdeába, a Bar Kochba vezette szabadságharc (132–135) leverése érdekében. Késõbb a csapatok kisegítõ egységként rabszolgákat hurcoltak magukkal állomáshelyükre, Aquincumba (ma Budapest északnyugati része) és Savariába (a mai Szombathelyre). A pannon légiók izraeli jelenlétét a Bar Kochba utolsó végvára, Bethar mellett feltárt római emléktábla, valamint a Komárom mellett, egy római katona sírjából elõkerült és a Magyar Nemzeti Múzeum éremtárában látható Bar Kochba-érme bizonyítja.
Így azon sem kell csodálkoznunk, hogy a mai Magyarország területén, már jóval a magyar honfoglalás (895) elõtt számottevõ zsidó közösségek mûködtek. Intercisa (a mai Dunaújváros) római kori maradványaiból egy emléktábla került elõ, amelyet Alexander Severus császár és anyja, Julia tiszteletére emelt idõszámításunk szerint 225 körül Cosmius állomásfõnök, aki a tábla szerint a helyi hitközség, „a zsidók zsinagógájának elnöke” is volt. (Jelenleg a Nemzeti Múzeum kõtárában található.)
Egy másik, ma a budapesti Zsidó Múzeumban látható sírkõ egy család (apa, anya és gyermek) emlékét õrzi. Az elhunytak arcképes dombormûve és a latin felirat mellett három menóra-rajzolatot és görög betûkkel az „Egy az Isten” jelmondatot találjuk: nyilván így akarták kifejezésre juttatni ragaszkodásukat hitükhöz és a zsidó közösséghez. (A sírkõ egyébként a mai magyar fõvároshoz tartozó Óbudán (a hajdani Aquincum területén) került elõ.
Magyarország nyugati határszélén, Szombathelyen (ókori neve Savaria) és másutt (Pécs, Dombóvár, Siklós, Eszék stb.) menóra-díszítésû lámpások, gemmák és egyéb tárgyak kerültek elõ, amelyek mind a zsidóság jelenlétét bizonyítják a római korban. Szombathelyen, ahol ma a zsinagóga áll, az ókori Isaeum (Isis-szentély) közelében szép, zsidó tulajdonú pecsétnyomókat is találtak. Az ugyancsak dunántúli Sárváron a 4. századból teljes temetõt is feltártak (sírkövek nélkül), amelynek keleti tájolása és egyéb külsõ jelei a zsidó közösséghez tartozónak minõsíti azt.
Középkor
A magyarság, még a honfoglalás elõtt kapcsolatba került a zsidó vallásra tért kazárokkal, akiknek Volga-menti fõvárosáról, Itilrõl nevezik a magyar nép vándorlásának talán legfontosabb állomáshelyét Etelköz-nek. Amikor a magyarok a Kárpát-medence irányába továbbindultak, két kazár törzs, az úgynevezett kabarok csatlakoztak hozzájuk. A magyar honfoglalás (895 körül) vezérének, Árpádnak egyik felesége is kabar leány volt. A honfoglalás kori temetkezési helyek között, Békéscsaba környékén a zsidó vallás elõírásaira utaló sírcsoportokat találtak.
Hászdáj ibn Sáprutnak, a cordovai kalifa zsidó miniszterének fennmaradt levele valószínûvé teszi, hogy a 9-10. században már nem csak vándorló kereskedõk, hanem letelepedett zsidók is laktak az ország területén. A magyar államalapítás idejébõl pedig már írásos dokumentumok jelzik a zsidók jelenlétét, zsidó közösségek létezését. Az államalapító Szent István, aki felvette a kereszténységet, és 1000-ben uralkodó vallássá emelte, törvényeiben a különbözõ népeknek és vallásoknak, így a zsidóknak is jogegyenlõséget biztosított.
A megerõsödõ városokba egyre több zsidó költözött, így kialakultak a "történelmi hitközségek": Buda, Esztergom, Sopron, Tata, Óbuda. Az egész Európát jellemzõ zsidóüldözés itt nem volt számottevõ, már csak azért sem, mert az új ország építése, majd újjáépítése során a királyoknak szükségük volt a zsidók gazdasági szakértelmére és adójára. Néha kiûzték ugyan a zsidókat egy-egy, – többnyire a betelepült német polgárok által lakott – városból, de hamar visszaengedték õket. 1093-ban Könyves Kálmán a vegyes házasságot korlátozó és a vasárnapi munkát szigorúan tiltó törvényeket hozott. A zsidók letelepedését csak a püspöki székhelyeken engedélyezte, de a késõbbiekben a szabad királyi városokban is házat vásárolhattak.
Az Árpád-házi királyok alatt (1301-ig) többnyire az õ gyakorlatát követték. II. Endre az úgynevezett aranybullában (1222) és a beregi esküben (1233), a pápa (és a német kereskedõvárosok) követelésére megtiltotta a vegyes házasságot, az 1215-ös lateráni zsinat határozatai alapján elõírta a zsidó megkülönböztetõ jel viselését, és eltiltotta ugyan a zsidókat az állami és közhivatalok viselésétõl, ám ennek ellenére továbbra is igénybe vette a zsidók gazdasági szolgálatait. Ez idõ tájt, a nyugati határszélen egy jelentõs zsidó kamaragróf, Teka mûködött. Endre király fia és utóda, IV. Béla, a közeledõ tatárveszély, majd különösen a tatárjárás pusztítása (1241/42) miatt visszavonta ezeket a korlátozó intézkedéseket, hogy a zsidók gazdasági közremûködését elõsegítse az ország javára.
Ennek érdekében 1239-ben IV. Béla azzal a kérelemmel fordult a pápához, hogy az úgynevezett közjövedelmeket ismét zsidóknak adhassa bérbe, mert „ezt kívánja az ország és a király érdeke”. IX. Gergely pápa, a magyar király erõteljes kérésére, kénytelen volt megengedni a zsidók helyzetének enyhítését Magyarországon. Ettõl kezdve (IV. Béla és fia, V. István alatt) számos héber betûs magyar pénzzel találkozhatunk, amelyeken szereplõ egy-egy héber betû a pénzverõ vagy bányabérlõ nevének, illetve a pénzverés helyének rövidítését jelzi. A héber betûs magyar pénzek mellett pecsétnyomók, gyûrûk is elõkerültek héber betûkkel, ami a zsidók kivételezett helyzetét igazolja. IV. Béla 1251-ben kiadott híres zsidó kiváltságlevelét a középkori magyar királyság fennállása alatt az egymást követõ uralkodók megerõsítettek. Ennek lényege, hogy a zsidók a király kamaraszolgái, a kincstárnak adóznak, az pedig biztosítja jogvédelmüket. A zsidók ekkor kereskedelemmel, pénzügyletekkel foglalkoztak, s a királyi udvar nem egyszer vette igénybe pénzüket, szakértelmüket.
Az elsõ héber feliratú sírkõ Budáról való, és Peszach, Péter fia fölött állították fel 1278-ban. Ekkor már Budán, Sopronban, Kõszegen, Esztergomban, Székesfehérváron és másutt jelentõs zsidó közösségek mûködtek. Sopronban és Budán két-két középkori zsinagóga romjai is elõkerültek. A két soproni zsinagóga közül az egyik a 13., a másik a 14. századból való. Itt a zsinagógák mellett külön nõi imatermek (Frauenschul) és rituális fürdõ helyiségei is napvilágra jutottak. Ezek a zsinagógák, valamint az ott elõkerült zsidó sírkövek ma is láthatók a soproni Új utcában.
Az Anjou-házból származó Nagy Lajos alatt egy idõre el kellett hagyniuk az ország egész területét (1360–64). Amikor visszaengedte a kiûzötteket, elõdei gyakorlatának megfelelõen saját oltalma alá helyezte õket. Ebben az idõben is sok zsidó vándorolt ide Nyugatról, ahol az 1381-es pestisjárvány miatt sok atrocitás és hamis vád érte õket (kútmérgezési és vérvádak). A budai zsidók korábban az úgynevezett Szombati kapu közelében laktak, amelynek neve egyesek szerint onnan ered, hogy a kapu a zsidó munkaszüneti napon, szombaton mindig zárva tartott. Nagy Lajos korától kezdve pedig a Bécsi kapu közelében, a mai Táncsics Mihály utcában (ekkori nevén a Judengasse, a Zsidó utca) területén telepedtek le.
Luxemburgi Zsigmond király alatt – bár részben korlátozták a zsidók jogait – megengedték, hogy néhány nemesi birtokon is letelepedjenek a királyi városok mellett. Ekkor épült a nagy budai zsinagóga, amelyet a várfalon kívül is jól látni lehetett, így a bécsi országúton oda érkezõk vagy a dunai hajósok már messzirõl figyelhették a gótikus épület sajátos alakját. (A korabeli budai látképek metszetein is feltûnõ helyen szerepel a zsinagóga képe.)
A középkori zsidóság virágkora Magyarországon egybeesett az ország politikai-gazdasági fejlõdésének csúcspontjával, Mátyás király uralkodásának korával. Ebben az idõben, amikor az itáliai reneszánsz Magyarországra is kiterjesztette hatását, az 1470-es évektõl a mohácsi vészig (1526-ig) egy igen gazdag és elõkelõ zsidó família, a Németországból érkezett, de spanyol eredetû Mendel-család töltötte be a budai hitközségi elnöki és a Mátyás király által létrehozott országos zsidó prefektusi tisztet.
Egy névtelen erfurti lovag leírása szerint a zsidók ünnepélyesen felvonultak Mátyás király és Beatrix 1476-ban lezajlott esküvõi menetében: Buda várának bejáratánál „a zsidók élén agg elöljárójuk ment, lóháton, kivont karddal, melyen kosár függött, amelyben tíz font ezüst volt. Mellette fia, szintén lóháton, karddal és ezüst kosárral. Utánuk jött huszonnégy lovag, mindnyájan bíbor díszruhában, kalapjukon három szál strucctollal”. A leírás szerint Fekete (Schwartz) Mendel , fia Jakab és a „lovagok” (nyilván a hitközségi elöljárókról van szó) Dávid-pajzzsal díszített zászlóval jelentek meg az esküvõi menetben. (Mellesleg, ez az elsõ említés a világon a hatágú csillagról, mint a zsidóság szimbólumáról.) A felvonulás leírása jól érzékelteti a magyarországi zsidók különleges helyzetét, hiszen az iménti magyar példán kívül az egész középkori keresztény Európában sehol nem tudunk arról, hogy zsidók lovon, vagy karddal nyilvánosan megjelenhettek volna.
Mátyás halála (1490) után az ország egyre inkább a közeledõ török támadás veszélyébe sodródott, s a magyarországi zsidók helyzete is bizonytalanabbá vált, fellángolt a zsidóüldözés. Ennek ellenére a spanyol zsidó származású Szerencsés (Fortunatus) Imre (eredeti neve Slomó ben Efrájim) a mohácsi vész során tragikusan meghalt utolsó magyar király, II. Lajos kincstárnoka lehetett. Noha egy keresztény asszonnyal való kapcsolata miatt kénytelen volt elhagyni hitét, közben sok zsidó testvérén is segíteni tudott. Ez idõ tájt állította össze Werbõczy István híres törvénykönyvét (Tripartitum), amelybe több zsidóellenes intézkedést is bevett. Késõbb azonban, amikor a török ostrom után, 1541 októberében meghalt, kegyeletbõl csak a budai zsidók temették el, a sors sajátos fintoraként, saját temetõjükben.
Török hódoltság
1526-tól, a törökök mohácsi gyõzelme után az ország három részre szakadt, és anarchikus állapotok uralkodtak mindenütt. A nyugati határszélen, a királyi fennhatóság alatt maradt Sopronból és Kõszegrõl például kiûzték a zsidó lakosságot, akik ezután a környezõ Esterházy-, illetve Nádasdy-birtokokon, Kismartonban, Nagymartonban, Lakompakon, Sopronkeresztúron (ennek héber neve Célem volt), Köpcsényben, Kaboldon és Boldogasszonyban, illetve Rohoncon találtak menedékre. (A kiûzöttek egyébként ezekben a helységekben élve, mintegy háromszáz évig perelték a két várost, amíg 1840-ben végül kénytelenek voltak visszafogadni õket.) Noha az elûzöttek haragja indokolt lett volna, a Kõszegrõl eltávolított zsidók hat évvel késõbb, az 1532-i török támadás során, szállításaikkal jelentõs mértékben hozzájárultak a város sikeres védelméhez, amelynek kapitánya a horvát Jurisich Miklós volt.
A budai zsidók 1526-ban elhagyták a várost, és csak a város eleste után, 1541-ben tértek oda vissza. Visszatelepülésüket héber betûkkel megörökítették a zsinagóga alapkövén. Ennek jelentése: „301 (= 1541), (a zsinagóga) 80. évében”. Ebbõl a feliratból azt is megtudhatjuk, hogy a budai nagyzsinagóga Zsigmond király uralkodása idején, 1461-ben épült…
A török hódoltság korában a magyarországi zsidóság, néhány nagyváros kivételével, fõként falvakban, a fõurak védelme alatt élt. Itt vám-, kocsma- és földbérlõként, kereskedõként, vagy házalóként tevékenykedtek. A német városi polgárság (az iparosok és kereskedõk) erõs konkurenciát látott bennük, ezért igyekeztek távol tartani õket a piactól. A Felvidéken (a mai Szlovákia területén), Nagyszombatban, Bazinban és másutt zsidóellenes támadások is elõfordultak. Így a török megszállás alatt a zsidó lakosság szabadabban, jobban élt, mint a királyi Magyarország területén. Ugyanakkor Erdélyben a reformáció, a Biblia olvasása nyomán toleráns, zsidóbarát megnyilvánulásokra került sor, nem történtek pogromok. Péchi Simon volt erdélyi kancellár saját birtokán, a székely lakta Bözödújfaluban és környékén, megindította a szombatos mozgalmat, amely a bibliai zsidó vallás gyakorlatára szólította fel a keresztény híveket. Péchi lefordította magyarra a zsidó imakönyvet és a Zsoltárokat. (Az erdélyi szombatosok késõbb, a zsidóság emancipációja után áttértek a zsidó vallásra, és még a holocaust üldöztetését és a halált is vállalták hitükért.)
Budán, a visszatelepülteken túl a törökök által korábban megszállt vidékekrõl (Belgrádból, Isztambulból, Bulgáriából, Szíriából) is érkeztek szefárd zsidók, akik az egykori zsidó prefektus lakóházában, a mai Táncsics Mihály utca 26-ban külön zsinagógát rendeztek be maguknak. (Ez a prefektusi épület és az általuk használt, úgynevezett szír zsinagóga ma múzeumként mûködik. A múzeum elõterében a hódoltság korabeli zsidó sírkövekbõl kõtárat is kialakítottak.)
A 17. század közepén a Buda az egyik legjelentõsebb, virágzó kultúrájú európai zsidó közösséggé fejlõdött Európában. Neves tudósok, rabbik és kabbalisták, héber és jiddis nyelvû írók és költõk mûködtek ott. Közülük hadd említsük meg Efrájim Kohén rabbit, a budai jesiva vezetõjét, valamint két vejét, Cvi Askenázit, a késõbbi híres amsterdami szefárd fõrabbit és Schulhof Izsákot, aki héber nyelvû krónikájában (Megilat Ofen, Budai krónika) örökítette meg a helyi zsidó közösség életét és tragédiáját.
A szír zsinagóga kapubejárója fölötti boltíven két rajzot és a héber Bibliából vett feliratot találtak a régészek. Itt mágikus vörös festékkel formált Dávid-csillagot láthatunk, körülötte Áron fõpapi áldásának kabbalista módon írt héber szövegével. Ugyanott egy íj rajzolata is fennmaradt, ugyancsak vörös festékkel, a bibliai Hanna imájával: „A hõsök íja megtörik s az elesettek erõvel övezik fel magukat”. Mindez a budai zsidóság súlyos veszélyérzetét és kabbalista hitét mutatja. Ugyanebbõl a korból két (ezüst, illetve arany markolatú) héber feliratú díszkard is fennmaradt, amelyek egyrészt az elkeseredett zsidók önvédelmi szándékára, másrészt ugyancsak kabbalista meggyõzõdésére utal. (A történészek a korábban elõkerült, ezüst markolatú kardot sokáig tévesen Mendel prefektus kardjának vélték.)
A törökök 1683-i sikertelen bécsi hadjárata után a szövetségesek Buda várát 1684-ben, majd 1686-ban újra megostromolták. A második ostrom sikeresnek bizonyult, Buda vára a szövetségesek kezébe került, az ott élt jelentõs zsidó közösséget kirabolták, s 1686. szeptember 2-án és 3-án majdnem teljesen elpusztították Mindkét ostrom idején a zsidók is részt vettek a vár védelmében.
Már említett krónikájában Schulhof részletesen szól arról a visszás helyzetrõl, amelyben a budai zsidóság 1683 és 1686 között élt: a két birodalom határvidéke gazdasági jólétet hozott számukra, de a pusztulás veszélye mindvégig fejük felett lebegett. Schulhof leírta az 1686-i ostromot is, amelyben a nagy lélekszámú zsidó közösség jórészét (köztük a szerzõ feleségét és gyermekét) a hódítók kegyetlenül elpusztították. A nagy zsinagógát a szövetségesek valósággal megostromolták, s mivel a zsidókat legyõzni nem tudták, rájuk gyújtották az épületet. 1964-ben, amikor feltárták ezt a budai zsinagógát, a romok alól megszenesedett holttestek is elõkerültek. (Ezeket a csontvázakat — a régészeti feltárás után — a rákoskeresztúri zsidó temetõben helyezték örök nyugalomra. Miután a törököket kiûzték, a hódoltságbeli zsidók egy része a török birodalom területére távozott.
A törökök kiûzése után
Buda visszafoglalása (1686) után, a Habsburg uralom alá került Magyarországon a zsidók nem költözhettek a nagyobb városokba, ezért elõbb a földbirtokos fõurak jóvoltából a nagy birtok-központokban, majd a kereskedelmi utak csomópontjában kialakuló, megerõsödõ városokban telepedtek le. Így például Budán vagy Pesten eleinte csak a heti piacokon és várásokon jelenhettek meg, és közben Óbudán, a Zichy grófok jóvoltából lakhattak. A török háborúk miatt jórészt elnéptelenedett ország nyugati és keleti határvidékén a német, szlovák stb. paraszti telepesekkel együtt zsidók is érkeztek: Cseh-Morvaországból, késõbb Lengyelországból, illetve a Monarchia fennhatósága alá kerülõ Galíciából. Az elõbbiek magukat oberländer-nek nevezték, németül és jiddisül beszéltek, míg a keletiek neve unterländer lett, s õk a keleti jiddis mellett a magyart is beszélték. 1769-ben mintegy 20.000, 1787-ben már kb. 80.000 fõre tehetõ a magyarországi zsidóság lélekszáma. A zsidók mezõgazdasági kereskedelemmel foglalkoztak, értékesítették a nagybirtokok és a falvak termékeit, a bort, búzát, bõrt stb.
A II. Rákóczi Ferenc fejedelem által vezetett szabadságharc (1703-1711) alatt ezért a nyugatiak a császári haderõ, a keletiek pedig a felkelõ, úgynevezett kuruc seregek segítõi, szállítói lettek. Északkelet-Magyarországon a 18. században igen komoly zsidó hitközségek szervezõdtek, amelyeknek tagjai egyszerû, vallásos emberek voltak (favágók, tutajosok, fuvarosok, falusi szatócsok és házalók), akik azután jórészt a hászid irányzathoz kapcsolódtak. A Hegyalján, a híres magyar borvidéken azért települtek meg a zsidók, hogy onnan kóser bort szállíthassanak hittestvéreiknek Lengyelországba és Oroszországba. Rövidesen azonban õk szervezték meg az egész borvidék exportját, nemzetközi kereskedelmét és hírnevét.
Nyugaton viszont a zsidó lakosság inkább a tudásra épülõ hagyományhûség, vagy a teljes modernizáció felé nyitott, és bérlõként, kereskedõként, nem céhes iparosként (például üveges, ékszerész, órás, aranyozó stb.), vagy muzsikusként tevékenykedett. Ez idõ tájt a Dunántúlon híres klezmer zenészek és együttesek járták a magyar vidéket, róluk a kor legjelesebb magyar költõje, Csokonai Vitéz Mihály is említést tett. A leghíresebb zsidó zenész Rózsavölgyi Márk (1787-1848), a Nemzeti Színház megnyitása alkalmával játszott palotás szerzõje volt. (Eredetileg egy klezmer banda vezetõjeként tevékenykedett.)
A hászidizmus elsõ magyarországi képviselõje Taub Izsák nagykállói cádik (csodarabbi) volt a 18. század végén. Számos legenda fûzõdik nevéhez. Szoros kapcsolatban élt a környék parasztjaival és pásztoraival, akiknek szokásait, dalait beépítette tanításaiba. (A Szól a kakas már, vagy a Sírnak, rínak a bárányok kezdetû szatmári népdalokat a rabbi hívei mindmáig világszerte magyarul éneklik.) Azon a vidéken késõbb is sok ismert cádik mûködött (ilyen a sátoraljaújhelyi Teitelbaum Mózes, a bodrogkeresztúri Steiner Sájele, az olaszliszkai Friedländer Herman), akiknek sírjait a hívõk mindmáig elõszeretettel látogatják.
Mária Terézia (1740-1780) az osztrák örökösödési háború miatt – az országgyûlés jóváhagyása nélkül – a magyar zsidókra külön, eredetileg csak hadi célt szolgáló, úgynevezett türelmi adót (taxa tolerantialis) vetett ki, amelyet azonban a háború múltán sem szüntettek meg. A türelmi adó összege folyamatosan emelkedett: 1749-ben még évi 20 ezer arany forint volt, 1772-re ez az összeg már évi 50 ezer, 1813-ban pedig évi 160 ezer forintra rúgott. A magyar vármegyék megtagadták a törvénytelen különadó behajtásában való közremûködést, így 1828 után már egyáltalán nem sikerült azt behajtani.
II. József, a „kalapos király” (1780-1790), a felvilágosodás és a birodalmi politika (az abszolutizmus) jegyében rendeletében kötelezte a zsidókat német családi név felvételére. Német nyelvû iskolák felállítását is elõírta a zsidó közösségek számára. Így lassanként megindult a zsidó felvilágosodás (a haszkala) az ország zsidósága körében. A német zsidó filozófus, Mendelssohn köréhez Magyarországról is többen csatlakoztak, mások viszont késõbb az õ nyomukban lépnek A móri születésû Löwissohn Salamon héber költõ (1788-1821) például a bécsi Anton Schmidt-nyomda korrektora és ismeretterjesztõ mûvek szerzõje, a lovasberényi Saphir Moritz Gottlieb (1796-1858), aki fiatalon, Óbudán még jiddis nyelvû purimjátékot írt, neves német író és újságíró lett.
Vallási téren is jelentkezett a zsidóság önmegújító akarata: a reform irányzatú zsidók vezére Chorin Áron (1766-1844), míg a konzervatívoké a gyönyörû óbudai zsinagóga rabbija, Münz Mózes (1750-1831) és a híres pozsonyi fõrabbi, Schreiber-Szofer Mózes (1762-1839) volt. A modernebbek a liturgiában, a zsinagóga építésében és berendezésében is újítani szerettek volna. A hagyományos oszlopos Tóra-olvasó asztalt a zsinagóga közepérõl a keleti falhoz, oltárszerûen akarták áthelyezni. (A hagyományos építkezés szép példája az 1700-es évek végérõl való apostagi zsinagóga.) Nagy viták folytak orgonát és a kórust elhelyezésérõl a zsinagógában, valamint a prédikáció nyelvének magyarrá változtatásáról.
Reformkor, szabadságharc és emancipáció
A 19. század elején, a reformkorban a haladó nemesség sok egyéb hasznos újítás mellett a magyarországi zsidóság egyenjogúsítását is célul tûzte ki. Ez az országgyûléseken gyakran szóba került, de a törvény még sokáig váratott magára. A zsidók a részben általuk megteremtett ipari és kereskedelmi fellendüléssel együtt fokozatosan bekerültek az ország gazdasági életébe. Lõwy Izsák (1793–1847) például a Károlyi grófoktól 1835-ben megvásárolt pusztán alapította meg bõrgyárát, és egy egészen új, modern várost, teljes önkormányzatra, vallási egyenlõségre ás a céhektõl független iparszabadságra építve, A város, amelynek Lõwy az Újpest nevet adta. rövidesen igen jelentõs település (és ezen belül zsidó közösség) lett, elsõ zsinagógája 1839-ben épült. (Újpest, a mai fõváros IV. kerülete, Budapest északi részén terül el. A városból a holocaust idején több mint 20.000 zsidót deportáltak.)
1839-ben alapította a tatai születésû Farkasházi Fischer Mór (1800–1880) a világhírû herendi porcelángyárat, amelynek mûvészi porcelánjai késõbb – többek között – Viktória angol királynõ asztalát díszítették. A gyáralapító fia, Farkasházi Fischer Vilmos (1839–1921) Kolozsvárott telepedett le, és az erdélyi magyar ipar vezetõ egyénisége lett, a millenniumon is õ képviselte az erdélyi gyárosokat. 1822-ben alakult a „Deutsch és Fia” cég, amelybõl rövidesen a báró Hatvany-Deutsch család cukorgyárai nõttek ki.
A reformkor nagyjai, élükön Kossuth Lajossal, folyamatosan támogatták a zsidó emancipációt: 1840-ben kimondták, hogy a zsidók szabadon, az ország egész területén – a bányavárosokat leszámítva – bárhol letelepedhetnek, gyárakat alapíthatnak, kereskedhetnek. Ugyanakkor a zsidóságon belül is megindult a magyarosodási mozgalom. Bloch Móric (késõbbi nevén Ballagi Mór akadémikus, 1815–1891) 1840-ben kiadta kétnyelvû (héber-magyar) bibliáját. A legkiválóbb rabbik kétnyelvû imakönyveket és hittankönyveket adtak ki, és magyar nyelven tartották zsinagógai szónoklataikat. Löw Lipót (1811–1875), aki késõbb a magyar szabadságharc tábori lelkésze lett, a morvaországi Cernahoráról 1841-ben érkezett rabbiként Nagykanizsára, ám három év múlva már csak magyarul prédikált. Az elsõ magyar zsidó évkönyv 1848. évre látott napvilágot.
Az 1848. március 15-i magyar forradalomban és az azt követõ szabadságharcban a zsidók számarányukat messze meghaladó módon, nagy anyagi és véráldozattal vettek részt. Az 1849-i harcokban részt vett mintegy 180 ezres honvédségbõl – Kossuth jászberényi nyilatkozata szerint – húszezren voltak zsidók, közülük 76-an hadnagyi, 29-en fõhadnagyi, harmincan századosi és nyolcan õrnagyi rangra emelkedtek. A zsidó katonaorvosok száma 56 volt, és a már említett Löw Lipót mellett Schwab Arszlán (1794–1857) pesti fõrabbi és a reformmozgalom egyik vezére, Eichorn Ignác (1825–1875) is tábori rabbiként szolgált. (Elõbbiek a szabadságharc leverése után börtönbe jutottak, míg Eichorn Kossuthtal együtt ment az emigrációba, majd a kiegyezés után, Horn Ede névvel államtitkár lett. Hadd említsük meg Reményi Ede nevét is, aki Görgey Artúr segédtisztje, majd New Yorkban világhírû hegedûmûvész és zeneszerzõ lett. (Késõbb Reményi állította fel a kor két legkiválóbb magyarjának, Széchenyi Istvánnak és Petõfi Sándornak a szoboralapját.) Az 1849-i szegedi országgyûlés ezért joggal mondta ki a zsidók egyenjogúsítását, noha a határozat – a szabadságharc bukása miatt – törvényerõre már nem emelkedett.
Nem véletlen, hogy Haynau, a kegyetlen „bresciai hóhér” ezt jegyezte le: „a zsidók, érzelmeik és gonosz cselekvésük által olyannyira elõmozdították a magyar forradalmat, hogy az az õ közremûködésük nélkül sohasem nyerhetett volna ilyen jelentõséget”. Ezért a magyar zsidóságot a fegyverletétel után hatalmas hadisarc megfizetésére kötelezték. (A kiegyezés után ezt az összeget, kamatok nélkül, I. Ferenc József császár visszaadta, és abból úgynevezett Iskolaalapot létesítettek. Ebbõl a korábbi hadisarcból épült, többek között az 1877-ben felavatott budapesti rabbiképzõ intézet és tanítóképzõ.)
A kiegyezés (1867) és az Osztrák-Magyar Monarchia létrejötte után azonnal megszületett az emancipációs törvény a zsidók teljes egyenjogúsításáról, a polgári és politikai jogok tekintetében. 1868/69-ben létrehozták az Egységes Izraelita Kongresszust, ahol egy közös zsidó szervezet létrehozását tervezték. Ehelyett végül három szervezet jött létre: a legnagyobb a moderneké lett, az úgynevezett kongresszusi vagy neológ zsidóság, míg a szélsõségesen konzervatívok az ortodox, a középutasok pedig az úgynevezett statusquo szervezetbe tömörültek. (Ez utóbbiak jelszava így hangzott: status quo ante = a helyzet legyen olyan, mint régen, vagyis ne újítsunk, de ne is szigorítsunk.) A zsidó vallás teljes elismertetése, recepciója azonban ekkor még nem valósult meg, arra csak 1895-ben került sor.
A neológ nagyzsinagóga már korábban, 1859-ben felépült a budapesti Dohány utcában, orgonáján Liszt Ferenc is játszott. A stusquo fõtemplom, az elõbbi közelében álló Rumbach utcai zsinagóga 1872-ben létesült: a bécsi szecesszió úttörõjének, Otto Wagnernak egyetlen hiteles magyarországi alkotása. Az ugyancsak budapesti ortodox nagyzsinagóga a Kazinczy utcában, az ortodox hitközségi székházzal együtt, a Löffler-testvérek mûve, csak 1913-ban épült meg. Amíg a neológ és az ortodox szervezet központja a fõvárosban jött létre, a statusquo szervezeté Debrecenben székelt. A Dohány utcai zsinagóga legnépszerûbb rabbija Hevesi Simon (1868-1943), a Rumbach utcaié Adler Illés (1868-1924), a Kazinczy utcaié Reich Koppel (1838-1930) volt. (Reich Koppel, a szegedi Löw Immánuellel együtt, 1927-ben a Felsõház tagja lett, s életéveinél fogva õ lett volna a korelnök, de ezt a politikai viszonyok nem engedték me. A kormányzó körébõl azt tanácsolták neki, jelentsen beteget.) A Dohány utcai templom legismertebb kántorai Quartin és Ábrahámssohn Manó, a Rumbaché a tarnopoli születésû Tkatsch Israel volt. Egyébként, a világ elsõ ismert kántormûvésze, Jossele Rosenblatt Pozsonyból vándorolt ki az Egyesült Államokba, a századfordulón.
Polgári fejlõdés az I. világháború végéig
Budapest fõvárosa 1873-ban, három város (Buda, Pest és Óbuda) egyesüléséból jött létre, s annak felemelkedésében a zsidóság igen fontos részt vállalt. Ebben a korban az egész ország gazdasági élete jelentõs mértékû fejlõdést mutatott, amiben döntõ szerepe volt a magyarországi zsidóságnak. Tevékenységük nyomán gyárak és üzemek létesültek (köztük a Wolfner-bõrgyárat, a Pick- és a Herz-féle szalámigyárat), bányákat létesítettek, bankokat hoztak létre, kiépült a vasúti hálózat, és megszervezték a magyar mezõgazdaság, a gyümölcs- és bortermelés modern exportját. (Gondoljunk csak például a Wodianer-féle maglódi mintagazdaságra, vagy a Kecskeméti Hercz által Kecskemét környékén megszervezett gyümölcs-nagykereskedésre stb.).
A magyar zsidóság a hazai tudomány fejlõdésében is jelentékeny szerepet vállalt, mindenekelõtt az orvostudomány terén. A Budai Egyetem elsõ zsidó vallású doktora, Östreicher-Mannes József (1756-1832) a Balaton elsõ fürdõorvosaként megalapította Balatonfüred települését és a füredi szívkórházat. A magyar szemészet úttörõje Hirschler Ignác (1823-1891), aki az 1686/69-ben megtartott „zsidó kongresszus” fõ szervezõje volt, akadémikus és fõrendi házi tag lett. Ugyanezeket a rangokat érte el a magyar tüdõgyógyászat vezéralakja, korábban a szabadságharc katonaorvosa, báró tolcsvai Korányi Frigyes (1823-1913). A modern magyar sebészet kiemelkedõ alakja báró pusztapéteri Herczel Manó (1861-1918), aki a Szent István kórház fõorvosaként tevékenykedett. A tudományos magyar nyelvészet úttörõje Munkácsi Bernát (1860.1937), az iszlámkutatásé Goldziher Ignác (1850-1921), a magyar történetírás legkiemelkedõbb mûvelõi pedig Acsády Ignác (1845-1906).és Marcali Henrik (1856-1943) voltak
1895-ben a magyar országgyûlés a zsidó vallást "bevett vallásnak", azaz a többi felekezettel egyenrangúnak nyilvánította. Ugyanebben az évben törvényt hoztak a polgári házasságról, amely a zsidó-keresztény vegyes házasságok lehetõségét nyitotta meg. Egyre több zsidó vallotta magát magyarnak, s a különféle nemzetiségek lakta országrészekben a zsidó vallásúakat magyar nemzetiségûnek írták be a statisztikákba. A zsidók ezeken a területeken a magyar képviselõkre adták le voksukat. A magyarosodás folyamatán még a tiszaeszlári vérvád és Istóczy Gyõzõ Antiszemita Pártja sem tudott változtatni.
A 19. század végén Magyarország korábban soha nem látott módon fejlõdött, és a 20. század elejére utolérte, sõt bizonyos területeken meg is elõzte néhány nyugat-európai szomszédját. Nem kétséges, hogy a liberális felemelkedésben különös szerepe volt az ország zsidóságának. Nemesi rangot mintegy 280 zsidó vallású család kapott, közülük 26-an a bárói címet is elnyerték. Európában sehol ennyi nemesi rangot nem szereztek zsidók, és persze, nem is törekedtek megszerzésükre.
A magyar kultúra megújulásában is hallatlanul nagy szerepe volt a magyar zsidóságnak. A századvég legjelentõsebb irodalmi folyóiratát, (A Hét címmel) Kiss József (1843-1921) költõ szerkesztette. Ágai Adolf (1836-1916) indította meg már 1867-ben a legismertebb humoros lapot, Borsszem Jankó címmel. A „Pesther Lloyd” fõszerkesztõje, Falk Miksa (1828-1908) akadémikus lett: egyébként õ volt a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István iratainak közreadója, a „haza bölcse”, Deák Ferenc titkára és Erzsébet királyné magyar tanára is. A népszerû „Tolnai Világlapja” és a „Tolnai Világlexikon” a Mauthausenban elpusztított Tolnai Simon (1868-1944) újságírónak köszönhetõ.
A modern mûvészetek képviselõi között szinte minden területen (az építészetben, a szobrászatban és a festészetben) nagy számmal találunk zsidókat. Baumhorn Lipót (1860-1932), Lechner Ödön tanítványa például összesen huszonnégy gyönyörû, szecessziós zsinagógát tervezett az országban, köztük a híres szegedi zsinagógát (1903). Még a változatlanságáról híres zsidó temetõkbe is behatolt a modern mûvészet: Lajta Béla (1873-1920) tervezte a Salgótarjáni úti temetõ kapuját. A rákoskeresztúri Schmidl-sírkó a magyar szecesszió egyik remekmûve. Az új magyar irodalmi hullám (élén Ady Endrével) a Fenyõ Miksa (1877-1972), Ignotus (eredeti neve Veigelsberg Hugo, 1869-1949) és báró Hatvany Lajos (1880-1961) által 1908-ban alapított „Nyugat”-ban jelent meg.
Az I. világháború végéig tartó polgári fejlõdés a zsidóság asszimilációját és megerõsödését is elõsegítette. Kialakult egy nagy létszámú, iskolázott, mûvelt, értelmiségi vállalkozói és kereskedõi réteg, amely hazájának érezte ezt az országot, és jól összeegyeztette magyarságát zsidóságával. A magyar ipar és kereskedelem létrehozásában, fejlesztésében múlhatatlan érdemei vannak a zsidóságnak. Sorolhatnánk pénzembereket, közgazdászokat, tudományos kutatókat, mérnököket, feltalálókat. A zsidó írók, költõk, mûvészek, színészek, rendezõk, filmes és színházi szakemberek örökre beírták nevüket a magyar kultúra történetébe. Európa más országaihoz hasonlóan, a magyarországi zsidóság is megmutathatta a világnak az évszázadokon keresztül kényszerûen visszafogott és ekkorra felszabadított alkotóerejét. Õk alakították ki a tradicionális életvitelt folytató falusi zsidóság mellett a számos önálló jellegzetességgel bíró városi, Budapesten pedig a nagyvárosi magyar-zsidó kultúrát.
Egyes zsidók a politikai közéletben is szerepet játszottak. Az elsõ pasti rabbi, Wahrmann Izrael unokája, a várospolitikus Wahrmann Mór (1832-1892) még csak a Kereskedelmi és Ipari Kamara, valamint a Zsidó Hitközség elnökeként hallatta szavát a közéletben. A sümegi születésû Vázsonyi Vilmos (1868-1926) azonban már igazságügyi miniszter, a rimaszombati báró Hazai Samu (1851-1942) tábornok és 1910-17 között hadügyminiszter is volt. Báró Szterényi József (1861-1941), az újpesti rabbi, Stern Albert fiaként a magyar ipar egyik újjászervezõje, államtitkár, majd kereskedelmi miniszter lehetett. (A Tanácsköztársaság alatt egyébként Szterényit internálták, de késõbb, 1927-tõl felsõházi tag lett.)
A politikai ellenzék, elsõsorban a polgári radikálisok között is szép számmal találunk zsidókat A modern gondolkodók vezére Jászi Oszkár (1875-1957) lett, aki 1918-ban a polgári demokrata gróf Károlyi Mihály vezette kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere lett. A szocialista eszméknek is sok híve akadt, így a szovjet mintára 1919 márciusában megalakult Tanácsköztársaság vezetõi között is több zsidót találunk, akárcsak, eleinte az annak leverésére szervezõdõ fehérek között. (Az úgynevezett „szegedi tiszti különítmény” 72 tagja közül tizenöten zsidók voltak.)
A századfordulón kibontakozó cionista mozgalom alapítói, Theodor Herzl (1860-1904) és barátja, Max Nordau (eredeti neve Südfeld Miksa, 1849-1923) Budapesten születtek, az újságíró Herzl a Dohány utcai zsinagóga melletti házban (ma ennek a helyén mûködik a Zsidó Múzeum), míg az esszéíró Nordau a Wesselényi utca és a Rumbach utca sarkán. A magyar cionisták is létrehozták országos szervezetüket, folyóiratukat (Zsidó Szemle címmel), ifjúsági és sportegyesületeiket. Magyarországon a legismertebb zsidó sport-egyesület a Makkabi és a VAC (Vívó Atlétikai Club) volt.
Herzl unokaöccse, Heltai Jenõ (1871-1957) viszont magyar író, költõ, Petõdi Sándor „János vitéz”-ének dalmûírója, a mozi magyarországi népszerûsítõje lett. Az elsõ magyar olimpiai bajnok, 1896-ban, úszásban Hajós Alfréd (1878-1955) mérnök lett. A magyar zsidókat az olimpikonok és sportvilágbajnokok között feltûnõen nagy számban találjuk, köztük Petschauer Attila kardvívót (1904-1943), akit késõbb, a holocaust idején, az úgynevezett munkaszolgálatban, Ukrajnában halálra kínoztak. (Az õ történetét dolgozta fel Szabó István A napfény íze címû filmjében.)
A zsidótörvények és a holocaust
Az I. világháború, illetve a trianoni egyezmény (1920. június 4.) miatti sokk után rendkívül megerõsödött az antiszemitizmus Magyarországon. Az ellenforradalom a zsidók ellen fordult. Szervezett bandák raboltak és gyilkoltak országszerte, Pesten a Britannia szálló pincéjében kínoztak meg „kommunistagyanús” zsidó kereskedõket. (A legdurvább, több halálos áldozatot követelõ incidens a Pest megyei Izsák és Orgovány közelében zajlott le.) Még a nagy tiszteletnek örvendõ (késõbb felsõházi taggá emelt) tudós szegedi fõrabbi, Löw Immánuel (1854-1944) ellen is „kormányzósértési” pert indítottak. 1920-ban megszületett az elsõ korlátozó törvény, az úgynevezett numerus clausus.
A Bethlen István gróf nevével fémjelzett konszolidáció alatt sem javult lényegében az ország és vele az itt élõ zsidók helyzete. A Horthy Miklós kormányzó vezetésével kialakult, úgynevezett keresztény, úri vagy rendi Magyarországon a haza és a haladás elvei (a korábbiaktól eltérõen) egymással szembekerültek. A német orientáció, az irredenta törekvések és az 1929/30-i gazdasági világválság kétségbeejtõ hatása egyre inkább a fasizmus felé sodorták az országot. Hiába állította fel a magyar zsidóság Budapesten a ma is mûködõ, elsõ világháborús Hõsök Templomát, hiába bizonyították a Hadviseltek Aranyalbumával nagyszámú és eredményes részvételüket a magyar hõsök arzenáljában, a hatalom ellenük fordult. A hitleri Németországgal és a Mussolini vezette Olaszországgal kötött szövetség, akárcsak az irredenta jelszavak pedig már a II. világháború elõkészítését szolgálták.
A 30-as évek végére ugyan javult a gazdasági helyzet, az úgynevezett zsidótörvények viszont egyre inkább megfosztották jogaitól a hazai zsidóságot. (1938-tól kezdõdõen összesen négy zsidótörvényt szavazott meg a Magyar Országgyûlés, ezek egyre szigorúbbak voltak.) Magyarország 1941 nyarán lépett be a II. világháborúba, amikor hadat üzent a Szovjetuniónak, és német nyomásra, noha megnemtámadási egyezmény kötötte, megtámadta Jugoszláviát, és megszállta a Délvidéket. Már a harcok megindulása elõtt a katonaköteles zsidó férfiakat, fegyveres szolgálat helyett fegyvertelen, úgynevezett munkaszolgálatra és megkülönböztetõ jel viselésére kényszerítették. A munkaszolgálatosokat felügyelõ „karpaszományos” keretlegények (felsõbb jóváhagyással) folyamatosan kínozták és gyilkolták a szerencsétlen zsidókat, akik közül többet egyenesen az orosz aknamezõkre küldtek, hogy alattuk robbanjon fel az elhelyezett akna. A „büntetések” között gyakran szerepelt a kikötözés, a botozás és a hideg télben meztelenre vetkõztetés.
1941-ben, a Délvidék megszállásakor, az úgynevezett újvidéki pogromban mintegy tízezer embert, majd 1942-ben a nem õshonos (1913 után beköltözött) zsidók elhurcolásakor, az ukrajnai Kámenyec-Podolszkban mintegy húszezer fõt, a polgári lakosság soraiból, kegyetlenül meggyilkoltak. A zsidótörvények a többség munkájának megszûnését, megélhetésének veszélyeztetését, sõt egyre inkább életét is fenyegették. S mindez csak elõjele volt a szörnyû katasztrófának, amely a magyarországi zsidóságra várt. 1944. március 19-én a német csapatok megszállták az országot, Eichmann és hírhedt kommandója Magyarországra érkezett, a „zsidókérdés – úgymond – végsõ megoldása” végett.
Minden zsidót összeírtak, és sárga csillag viselésére kötelezték õket. Megkezdõdött a vidéki zsidóság deportálása, elõször a Kárpátaljáról (ma Ukrajna), majd az ország egész területérõl. A fõvárosban a zsidókat úgynevezett csillagos házakba, majd gettóba zárták. A román kapituláció után, 1944. augusztus végén a front Magyarország területére tevõdött át. Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter egy idõre leállította a deportálásokat. Horthy Miklós kormányzó megpróbált „kiugrani” a háborúból: 1944. október 15-én proklamációjában bejelentette, hogy Magyarország leteszi a fegyvert. Még aznap – német katonai segédlettel – a szélsõséges nacionalisták, az úgynevezett „nyilas párt” (élén Szálasi Ferenccel) átvette a hatalmat.
Ekkor már, miközben az ország fokozatosan az elõrenyomuló orosz csapatok kezére került, a féktelen terror lett úrrá. Mivel a deportáló vonatokat már nem tudták útnak indítani, bujkáló és szomszédjaik által feljelentett, vagy az utcán és másutt, kegyetlen módon összefogdosott zsidókból gyalogmenetet indítottak nyugat felé. Ebbõl a „halálmenetbõl” csak kevesen tértek vissza. Az életben maradt munkaszolgálatosokat is nyugatra irányították. Közülük is sokan út közben pusztultak el, vagy meggyilkolták õket, mint a bori haláltáborból út közben megölt Radnóti Miklós költõt (1909–1945), vagy Szerb Antal irodalomtörténészt (1901–1945).
A pesti gettót (idõhiány miatt) nem tudták deportálni, ott mintegy 70.000 ember zsúfolódott össze, közülük hétezren az éhezés és a járványok következtében elpusztultak. (A Dohány utcai zsinagóga kertjében temették el õket, ott áll ma Varga Imre szobrászmûvész emlékfája, amelynek „leveleire” a meggyilkoltak neveit jegyezték fel.) A nyilas banditák a fõvárosban folyamatosan raboltak, és válogatás nélkül gyilkolták az üldözött zsidókat, az õket rejtegetõ magyarokat és az ellenállógyanús személyeket. Az úgynevezett „nyilas házak” pincéiben (például a zuglói Thököly étterem épületében) kínzóhelyiségeket rendeztek be. Az elfogott zsidókat a jeges Dunába lõtték. (A gettó két egykori bejáratánál késõbb táblát helyeztek el, a Dunába öltek emlékét pedig a Vizafogónál és a Margit híd pesti hídfõjénél emlékmû õrzi.)
Az üldözöttek mentésében a magyar értelmiségiek (a népszerû Jávor Pál színész, Karády Katalin énekes és mások) mellett a semleges országok követségei is tevékenyen részt vettek. Ezen a téren Raoul Wallenberg, a svéd nagykövetség titkára volt a legeredményesebb. (Õt rövidesen az oroszok, politikai megfontolásból elfogták, és a gulágra hurcolták.) Jelentõs embermentést végzett a svájci Carl Lutz is, akárcsak az olasz Giorgio Perlasca, aki spanyol követnek adta ki magát a németek elõtt. (Áldásos tevékenységüket ma emlékmû õrzi Budapesten.)
A pesti gettó 1945. január 17-én szabadult fel, a fõváros budai oldala (noha a fasiszták a hidakat mind felrobbantották) február 13-án került szovjet uralom alá, az egész országból pedig 1945. április 4-én ûzték ki a fasisztákat. A korabeli Magyarország területén élt közel egymillió zsidó kétharmadát, több mint 600.000 embert, a mai Magyarország területén élt hatszázezer zsidóból pedig mintegy 400.000 fõt pusztítottak el a holocaust idején.
Kommunista uralom és rendszerváltás
A felszabadulást követõen ellentmondásos folyamat indult meg: a haláltáborokból és a munkaszolgálatból hazatérõ, a gettóból szabaduló zsidók egy része a cionista mozgalmak felé fordult, mások viszont az átélt szenvedések hatására feledni kívánták hitüket, származásukat. A zsidó középosztály megmaradt tagjai komoly szerepet vállaltak az ország újjáépítésében. 1948-ban, a „fordulat évében” azonban egyértelmûen a kommunisták kerültek hatalomra, és a polgári elemeket kitelepítették, vagy börtönbe zárták. Rövidesen a kommunisták egymás ellen is koholt pereket indítottak. A kommunista vezetésbe került zsidó származásúak (köztük Rákosi Mátyás pártvezér) folyamatosan „kompenzálva”, a zsidókkal szemben még szigorúbban jártak el, mint másokkal. (A legismertebb koncepciós bírósági színjáték, a Rajk-per áldozatai közül a zsidó származásúakat két héttel korábban tartóztatták le, ami nyilván nem véletlenül történt.) A szovjet orvos-per mintájára Rákosi cionista kirakatpert készített elõ, amelynek fõvádlottja legjobb barátja, korábbi fogolytársa, a háború utáni közélelmezési kormánybiztos, Vas Zoltán lett volna. Erre csak azért nem került sor, mert Sztálin 1953 tavaszán meghalt.
A hagyományaikhoz és zsidóságukhoz ragaszkodó, többnyire a szegényebb rétegekhez tartozó zsidók ugyanakkor rendkívül nehezen éltek. Üzleteiket, iparengedélyüket többnyire elvették, nemzetközi kapcsolatuk megszûnt. 1949-tõl az egyre erõsödõ ateista állami nyomás hatására visszaszorult az idõlegesen felpezsdült hitélet, a cionista-ellenes akciók folyamatossá váltak egyes zsidó vezetõk és fiatalok ellen. A vallás kizárólag a szertartásokra és a mártírokra való emlékezésre korlátozódott, a gyermekek zsidó neveltetése szinte lehetetlenné vált.
Az 1956. október 23-án kitört forradalom elõkészítésében, sõt a szovjet támadást követõ fegyveres ellenállásban is több zsidó vett részt. A korábban Auschwitzot megjárt Angyal István például a Tûzoltó utcai szabadságharcos csoport parancsnoka volt. Ezért õt késõbb, társaival együtt halálra ítélték, és kivégezték. Ugyanakkor, az anarchikus állapotok következtében, helyenként antiszemita megnyilvánulásokra is sor került. Ezért, vagy az 50-es évek rossz tapasztalatai miatt nagyon sok zsidó is elhagyta az országot.
A Kádár-korszak alatt az Állami Egyházügyi Hivatal által ellenõrzött hitközségi vezetés csupán a hitélet külsõségeinek és a felekezet központi szervezeteinek fenntartására törekedett. A hagyományaikhoz ragaszkodó zsidókat ismét gyakorta zaklatták, a vallásosság, vagy ami sokkal súlyosabbnak számított, a cionizmus „vádjával”. (Az utolsó, úgymond cionista letartóztatásokra és kihallgatásokra 1986 nyarán került sor.)
A rendszerváltásban a hazai zsidóság liberális és demokrata gondolkodású része jelentékeny részt vállalt. Kelet-Európában az elsõ alternatív zsidó szervezet az 1988-ban Budapesten létrejött Magyar Zsidó Kulturális Egyesület volt. Az 1990-ben szabadon megválasztott elsõ Országgyûlés elnöke a neves történész professzor, dr. Szabad György lett, az országgyûlési képviselõk között is mintegy 20-25 zsidót találunk. A gazdasági és a kulturális élet szinte minden területén kiveszik részüket. A demokratikus átalakulással együtt azonban újjáéledt az addig leplezett antiszemitizmus is.
A rendszerváltás után az általános vallási és társadalmi fellendülés hatására a hozzávetõleg 80.000¾100.000 fõs magyarországi zsidóság reneszánszáról beszélhetünk. Megerõsödtek a cionista szervezetek, a civil és ifjúsági egyesülések, a kulturális, az oktatási és a sportélet, zsidó oktatási és szervezeti hálózat jött létre, a nemzetközi kapcsolatok is erõsödtek. 45 év óta elõször nem az ingatlanok eladása, hanem visszaigénylése és felújítása került elõtérbe.
Magyarország, amely 1967-ben, a hatnapos háború idején, szovjet nyomásra, megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, 1989-ben nagyköveti szinten újra létrehozta azt, és azóta a kapcsolatok komoly fejlõdésnek indultak.
A rendszerváltás lehetõvé tette a zsidóság szabad megélését. Az összetartozást ugyanakkor az itt-ott felparázsló antiszemitizmus is növeli. Olyan vidéki városokban is létrejöttek hitközségek, ahol hosszú ideig nem élt bevallottan zsidó család. A vegyes házasságból származók jó része is keresi gyökereit, a zsidó kötõdést. Ma már négy zsidó iskola, négy óvoda és zsidó egyetem mûködik a fõvárosban.
A mai magyar társadalmi változások ellentmondásait, feszültségeit természetesen a zsidóság is érzi. Kezd kialakulni a nyugat-európai közösségekhez hasonló, vallásához, hagyományaihoz hû, Izrael Államra büszke, szülõföldjéhez erõsen kötõdõ, öntudatos zsidó réteg. A közösség fennmaradásának alapja az ifjúság visszatérése a zsidósághoz
Orbán Ferenc
