Lélekharang jajgatása kíséri vándorútján a magyarságot. Nádasdy és Zrinyi, Thökölv. Rákóczi és Bercsényi, - Batthyány Lajos, Kossuth, Perényi és az aradi tábornokok, ők és mások százan: a magyar gondolat inkarnációi voltak, végig akarták gondolni ezt a szép s szomorú gondolatot s ezért hóhérkéztől vagy bujdosásban kellett meghalniok.

Az októberi forradalom a régi hatalom lefegyverzésén kezdte, a rozsdás hóhérbárd is a magyar népköztársaság kezébe került. Caraffa azonban nyugton alhatik, Haynaunak sem kell megfordulnia sírjában: a budapesti gyűlölet nem ont más vért, csak magyart. Első áldozata a legigazabb magyar ember lesz.

Jó hazafiak, tiszteletreméltó férfiak közt is sok ellenese volt Tisza Istvánnak. Hogyne: Nagy-Britanniában ilyen ember a nemzet ünnepelt vezére lehet, de ahhoz, hogy a mi földrajzi délkörünk alatt megértsék, hajlékonyabbnak, több színűnek, asszonyosabbnak, igen: orientálisabbnak kell lennie.

De hiszen őt nem az viszi sírjába, amit sokan kifogásolnak rajta, hanem éppen az, amit minden magyar elismer benne. Ráírhatják a geszti sírboltra: „Meghalt, mert magyar volt”.

Magyar volt, harcos és keresztény. De lehet, hogy ez nála tautológia, hisz annyira egy darabból való volt. Annyira férfi volt, hogy a lelki hermafroditák megbotránkoztak rajta. Valami atavisztikus vonás lehetett benne, hogy ő, aki mélységes keresztény alázattal állott szemben az élet bús csodájával, oly nagy gyönyörűségét lelte a veszedelemben.

Ambíciója a legnagyobb volt, az uralkodásra született férfi ambíciója, de a hiúság, épp úgy, mint az irigység minden fajtája, ismeretlen volt az ő ép és naiv férfilelke előtt. Ha diplomatának lenni annyi, mint udvaroncnak lenni, akkor ő nem volt az. Az édesszavúak, az alkalmazkodók az emberek megvetői közül kerülnek ki, ő pedig mindig úgy beszélt embertársaival, mintha a Tisza Istvánok parterrje[ii] venné körül. Diplomata nem, de annál több volt: vezér.

Vezérnek született. Azzá avatta széles látószöge, amely mindíg a nagy egészet fogta át, csodálatos sugallóképessége, amely harcra tudta sorakoztatni a fehérmájúakat is és rettenetes energiája, amely az akadályok égbenyúló havasláncai előtt sem hökkent vissza. Ernyedten, ábrándozva sohasem látta senki; a szelleme jó1 elzárt palack volt, amelyből nem párolgott ki semmi, mihelyt szüksége volt magára, mindig egészen megtalálta magát.

Az egyénisége úgy nőtt ki a magyar fajiságból, mint a sziklaszál a gránithegyből és aki őt ismerte, az ismerte azt, ami a magyarságban erős és értékes. Öntudatlanul is annyira egy volt a magyarsággal; hogy az ő szájából gyakran a nemzet hangját véltük hallani. De öntudatosan is szerette a fajtáját, azzal a kimondhatatlanul gyöngéd, hallgatag, fájó és halálosan elszánt szeretettel, amellyel egy boldogtalan, szép királygyermeket lehetne szeretni. Neki, a világot látott európainak, a germánok és angolszászok ismerőjének és csodálójának, a magyar parasztság maradt a világ legkülönb népe és az alföldi naplemente a természeti szépségek koronája. Mégis kell valaminek élnie ebben a földben és ebben a népben, valami gyönyörű ősi titoknak, ha ilyen embereket annyira rabul tud ejteni.

Én mindig a vérbeli forradalmárt sejtettem benne, a forradalmárt, akit a történelmi helyzet arra szorított, hogy a kettős monarchia lovagja legyen. A mellével fogta fel a 67-es kiegyezésnek szóló csapásokat, bár nem szerette Ausztriát, de meg volt róla győződve, hogy az egységes nemzeti állam egyelőre csak a monarchia hatalmi apparátusának védelme alatt állhat fenn. Egyelőre! - legyünk őszinték: minden 67-es politika az időnyerés politikája volt. És a világtörténelem megcsinálta számadásának ellenpróbáját: mihelyt megbukott a dualizmus, széthullott Magyarország is. De a kuruc farkas fölneszelt Tiszában, mihelyt megpillantotta azt a baljóslatú alakot, amely Ferenc József úr jobbján állott. Bizonvos: ha Ferenc Ferdinánd trónra lép és csak egy ujjal érinti a magyarság jogait, akkor szemben találja magával Tisza egész elszántságát és én a tollam hegyével meg tudom jelölni a „forradalmi” Károlyi-kormány tagjait, akik a bécsi labancokkal masíroznak.

Akit elválasztott tőle a fanatikus harciassága, az is igazolva láthatta Tiszát március 21-ikén. Mert ekkor nyilvánvalóvá lett, hogy harci kedvében a nemzet életösztöne lángolt. Még a béke éveit éltük, midőn a lejtőtől óvta a nemzetet, „a lejtőtől, amelyen nincs többé megállás”, és ha száz élete lett volna, de szívesen odadobta volna mind a százat, csakhogy megakassza az öngyilkos rohamot. De sem ifjú királya, sem nemzete nem hitt neki, bár nem egyszer „az ég szerelmére” kérlelte őket. Emlékezzünk vissza: valahányszor a "lejtőt" emlegette, gúnyos mosoly derítette föl politikusok és újságírók arcát. Most már lenn fekszünk a mélységben. Tört tagokkal. Az ifjú király a zászlósaival, polgár és munkás, politikus és újságíró. A mosoly megfagyott ajkunkon.

A lejtőről akarta visszarántani nemzetét akkor is, midőn kegyetlen csapásokkal darabokra törte a nyepozvolim-házszabályokat[iii]. A szörnyű parlamenti csaták sok jó magyart elvadítottak tőle, de benne akkor sem a diplomata óvatossága, hanem a próféta fanatizmusa élt. Látta felvonulni a nagy viharokat és azt akarta, hogy az ország hajóján rendben legyen a kormány.

Ekkor süvöltött el füle mellett az első gyilkos golyó. A zavaros fejű gyomai képviselő le akarta lőni az elnöki székből. Erről a Kovács Gyuláról megtudtuk, hogy buzgó börzelátogató és meglepő volt, hogy a börzén Brutusok teremnek. A lövések után 'Tisza kicsinylő kézlegyintése jelezte, hogy nem esett baja. Neki nem, de a magyarság hajója léket kapott. Hock János[iv] megáldotta a merénylőt, az esküdtek fölmentették, szép grófnők virágot vittek neki, az ellenzéki sajtó pedig szabadsághősként tisztelte. És ezzel megindult a gyors süllyedés a sötét mélységek felé: Nyilvánvalóvá lett, hogy a pesti polgárság amelyből ilyen esküdtbírák kerültek ki, sohasem tudná megvédelmezni a rendet, de még a maga vagyonát sem. Az arisztokrácia balga szüzei pedig nem sejtették, hogy ők már akkor a vörös terror lába elé szórták virágukat.

Az ember vagy akarja az egységes nemzeti államot, vagy nem. Tisza akarta és ennek mindent alárendelt, elsősorban önmagát. Elméletben ő nem volt arisztokrata, nem is volt demokrata, ő magyar volt. Az államot egy kisebbség alapította, az tartotta fenn és amit sem vérrel, sem csellel nem lehetett tőle elvenni, azt Tisza nem fogja odaadni semmiféle „választási aritmetika” kedvéért. Ma már, hogy nem kell megvédenünk nemzeti állam egységét, lehetünk demokraták, amennyire tetszik, de úgy látszik, a történelmi események rohama ennek a számadásnak is megcsinálta az ellenpróbáját, mert azok, akik legszenvedélyesebben követelték a demokratikus választójogot, diktátorok lettek, midőn demokraták lehettek volna és az elnyomást hozták, miután a szabadságért harcoltak.

Tragikuma volt Tiszának, hogy éppen az ő bálványozott magyar népének zöme nem fogadta el a dualizmust. A legtisztább lelkű és legtisztább kezű embernek hallania kellett, midőn az erkölcsi felháborodás számon kérte tőle a pártkasszát. Igen, ez volt a 67-es kormányok sebezhető pontja. A sors keserű iróniája, hogy a nemzet nagy céljai szolgálatában hitvány eszközöket is igénybe kellett venni, míg egyes ellenzéki kalandor-politikusok az ő hitvány céljaik szolgálatába állíthatták a demokrácia és a közéleti tisztaság magasztos jelszavait.

Elkövetkezett a nagy istenítélet. Tisza szívósan ellenezte a háborút, de midőn az összeütközés elkerülhetetlenné lett, tűzzel-vassal irtotta a defaitizmust[v], mert a győzelemtől várta a nemzeti állam minden fájó problémájának megoldását. Talán sohasem fog kitudódni, milyen elszánt harcokat kellett vívnia Béccsel a fegyverben álló magyar nép érdekében. És mialatt az ágyuk dörögtek, nyughatatlan kezek a piacra vetették a választójog kérdését. Gróf Esterházy Mór is vállalkozott rá, hogy a demokrata sárkányt elő fogja lovagolni az udvari lovardában. A szegény ermber hamar meggyőződött, hogy ő egyáltalában nem lovas. A pestiek azonban a választójogi bizottság jelentéseit nagyobb érdeklődéssel olvasták, mint a főhadiszállásét.

Tiszával ekkor egy újabb merénylő pisztolycsövéből másodszor is farkasszemet nézett a halál. Az ellenzéki sajtó alig tudta eltitkolni a nagy tiszteletet, melyet a merénylő személye iránt érzett. Népitélet! A magyar népet ezúttal Lékai-Leitner képviselte[vi]. Ha sajtó akkor azt remélte, hogy kiküldött tudósítókkal fogja magát képviseltetni Tisza temetésén, úgy tévedett; Tisza temetésén sokkal fontosabb szerep várt rá: a sírba a sajtót is beletemették.

Tisza életének legtragikusabb pillanata nem az volt, midőn fegyvert fogtak rá, hanem midőn kimondta a képviselőházban a rettenetes szót: a háborút elvesztettük. Az élet kapuja megint egyszer becsapódott a bolyongó nemzet előtt. Ha sohasem volt miniszter Tisza, ez órában kellett volna őt a nemzet élére állítani. Károlyiék Szent István birodalmával együtt eltemették a magyar becsületet is. A birodalmat Tisza sem tudta volna megmenteni, de az óriás sír fölött ott virrasztott volna a magyarság jó híre, mint egy bús arkangyal, a föltámadás arany harsonájával a kezében.

A háborút elvesztettük! Erre a varázsszóra a nemzet szennyes indulatai kiugrottak a föld a1ó1, emberi formát öltöttek és - miniszteri tárcákat követeltek maguknak.

Nem szükséges egyébként a hatalomra került polgári radikálisok mindegyikétől megtagadnunk a jóhiszeműséget, nyugodjunk bele abba, hogy vezető elemeik, legyenek bár zsidók vagy keresztények, egyszerűen képtelenek arra, hogy megértsék az államot. Ez nem az intelligenciájukon vagy a tanultságukon múlik, hanem a legtöbb esetben átöröklött psychikai fogyatkozás lehet. A lelkileg hontalanok, a nemzeti szolidaritáson kívül rekedt nomádok olyanok, mint a lehullott falevelek: nem tartanak már közösséget semmiféle fával és azért az egész erdő világpolgárainak vallják magukat. A jövő életről írnak és szónokolnak, pedig elméleteik a halál rothadási termékei. A nyugati kultúra harcosainak vallják magukat, pedig a keleti barbár pusztaságok kóborlói. Analitikus elmék, mozgékonyak és olykor szikrázók, de sterilisek és az államot, mint az emberi közösség legmagasabb formáját, csak boncolni és bírálni tudják, de magukban megkonstruálni, a tulajdonukba venni nem. Az állami fegyelemből csak az elnyomatást érzik ki és ebből az érzésükből sarjadt ki ellenszenvük az államalkotó magyarsággal szemben. Azt lehetne mondani: ez az ellenszenv volt nagyrészben az új Budapest szellemi életének mozgató ereje.

Ezek a "szabadgondolkozók" a tudományos kutatás szabadságát követelték laboratóriumaik számára, ahol nagyban gyártották a kútmérget. A magyarság pedig azzal a közömbösséggel nézte őket, amelyet szeret szabadelvűségnek nevezni, amely pedig nem egyéb, mint lelki tunyaság. A világon példa nélkül áI1ó jelenség, hogy egy nemzeti fővárosban tenyészhet olyan politikai irány, sajtó, irodalom, művészet, divat, amely csak a kicsinylés és a megvetés hangjait tudja szólni a történelmi nemzetről. A „haza”, a „hazaszeretet” szót úgy kerülték Budapesten, mint valami nevetséges trágárságot. A magyar szupremácia polgári lapokban is osztályuralommá lett, a dzsentri a züllöttség és léhaság szinonímája, a magyar tisztviselőből korlátolt és enyveskezű naplopót, a parasztból buta és falánk állatot csináltak. Ezzel szemben a pesti jássz-típus[vii] minden válfaja a költői kultusz központjává lett, Arany János nyelvét pedig letorkolta a külvárosi zsargon-magyarság. Nos, ezek ketten azóta kifutották a pályájukat: a jásszból a Lenin-fiú, a zsargon szókincsének ulolsó gyöngye a gájdesz[viii].

A forradalmat nem a nemzeti tanács csinálta. Ez a társulás obszkurus magánvállalkozás maradt volna, ha a harcterekről hazaözönlő katonák zavaros hulláma föl nem emeli. A virágos forradalom[ix] napján a kurucok, a vörössapkások és a doberdói bakák hazájában egy új igazságot bocsátott szárnyra a nemizeti tanács: a hazáért hurcolni bűn, gyávának lenni erény.

A sok fölmentett pesti incroyable[x], aki feszengve várta már, hogyan fogják a harctérről megtérők számon kérni a lapulását, megkönnyebbülten kapott az igén. A súlyos sebekből vérző magyarság lázbetegen feküdt és most molhó kezek végigtapogatták, hogy elcsenjék utolsó kincseit is: a becsületét és a jó hírnevét.

Ezekben a szörnyű napokban, midőn az ősi khaosz újból föltámadt, hogy fölfalja a teremtést, egy férfi állott mozdulatlan kősziklaként.

Si fractus illabatur orbis, impavidum ferient ruinae...[xi]

Minden tekintet feléje fordult. Manikűrös kezek rámutattak; monoklis szemek sokatmondóan hunyorogtak. Ami gyűlölet, düh, rombolási vágy élt a felforgatókban, az mind őt kereste. Hogyne, hiszen mindenki előtt világos volt: a magyarság méltósága, ereje, reménysége az ő erős agyában, az ő forró szívében él.

A barátai kérték, követelték, hogy meneküljön. Egy szomorú mosoly volt a válasz. Talán arra gondolt, milyen lesújtó volna, ha a jövő történetírója egyetlen férfit, egyetlen magyart sem találna ebben a korban.

Egy nyirkos őszi estén betoppantak hozzá a hóhérok[xii]. A csendőrök, valami titokzatos Parancsnak engedve, elvonulnak. Izgatott hangok a szobában - a hóhérok izgatottak, nem Tisza. Azután csend lesz. Valahol, egy klubban, valaki megigazítja oldalzsebében a selyemkendőt, leejti petyhüdt ajkáról az aranyvégű cigarettát és idegesen nézi az óráját. Talán ő az, aki a népitéletet meghozta?

Sortűz... Úgy halt meg, ahogyan csak ő tudott. A pesti népköztársaságnak ő volt az egyetlen tagja, aki méltó volt a szó római értelmében vett köztársasági polgár névre. Meg kellett halnia, mert ő volt a magyarság ereje és reménysége. Meg kellett halnia még ma, mert holnap már a megcsalt és meggyalázott nép megint az ő nevét kiáltozná. Meg kellett halnia, mert azok a borotvált arcúak, akik körülkönyöklik a nemzeti tanács asztalát, semmivel sem magyarabbak a hajdani bécsi gyülevész-condottierinél[xiii], csak jóval hitványabbak. A puskalövések, amelyek belecsattantak a Városliget őszi alkonyába, a nemzet szívét vették célba és minden magyarnak szóltak.

Egypár rosszhírű ember titokzatos karriert futott meg a népköztársaságban, egy-két mocskos legénynek teli lett a zsebe pénzzel, néhány selyemfiú hideg robespierrei mosollyal ült a kávéházban. A Károlyi-kormány nem engedte meg a rendőrségnek, hogy, keresse a gyilkosokat. Nos, ti Lovászy, Buza Barna, Jászi, Szende urak és ti többiek mind. Eljön a nap, midőn a ti homlokotokon is a halál verejtéke fog gyöngyözni. Kívánjuk nektek, hogy olyan emelt fővel és olyan erős szívvel lépjetek be a fekete kapun, mint belépett Tisza István, akit a felesége oldalán szíven lőni, ti szerintetek, nem volt bűn!

Most ott fekszik a geszti sírboltban. Az agysejtjeivel együtt porrá lesznek a képek is, amelyeket egy szabad, munkás, istenfélő magyar népről festett magának.

Az utókor talán szobrot fog neki állítani. Mi mindig fölismerjük az emberi nagyságot, midőn már kiterítve látjuk, azért is vagyunk a világ legtehetségesebb és azért ma a világ legutolsó népe. De minek szobrot? Az ő alakja karcsú, kemény toronyként emelkedik már is a szűkké lett Alföld láthatára fölé. És napról-napra nő. Minek szobrot? Legszebb emléke, hozzáméltó emléke lesz, ha nemzeti fővárosunkká tudjuk tenni a várost, ahol elfolyt a vére.

--------------------------------------------------------------------------------

[i] „Két Arckép. Tisza István, Károlyi Mihály” Budapest, 1920, Teljes szöveg, saját jegyezeteimmel.

[ii] A szinházi földszint, annak közönsége (fr.). Itt: Mintha csupa Tisza István vette volna körül.

[iii] Kb. A végtelen időhúzásra alkalmas házszabályok. A lengyel liberum veto-ra, az országgyűlési tagoknak ama jogára utal, mellyel minden egyes tag tiltakozásával, (nie pozwalam) a határozathozatalt megakadályozhatta. Így az ország gyakorlatilag kormányozhatatlanná, a rendszer a tehetetlenség jelképévé vált. Utalás a Tisza kormányzását gátló obstrukciókra, mikor a Parlamentben órákat olvastak fel idézeteket, törvényeket, csakhogy a kormány ne tudjon a többségével élve határozatot hozni.

[iv] Hock János (Devecser, 1859. dec. 31. – Bp., 1936. okt. 9.) író, politikus, katolikus lelkész. 1887-től szabadelvű, majd nemzeti párti programmal országgyűlési képviselő. Később ismét szabadelvű, azután más pártokhoz csatlakozott. Szabadkőműves volt, a polgári radikálisok barátja. Kőbányán lett plébános, irodalmi műveket adott ki, a Pesti Hírlap és más lapok munkatársa volt. Ismert szónokként Tisza István ellenzője. 1913-tól a függetlenségi párt tagjaként Károlyi Mihály hívéül szegődött, 1918. okt. 25-én – Károlyi miniszterelnökké történt kinevezésekor - a Nemzeti Tanács elnökévé választották, így ő mondta ki, hogy a Nemzeti Tanács kívánatosnak tartja a köztársaság kikiáltását. A kommün bukása után Csehországba emigrált és 1933-ig külföldön élt. A rendszert támadó cikkei miatt hazatérte után bíróság elé állították és egy évre elítélték, majd kegyelmet kapott.

[v] Békepártiság, a háború azonnali befejezését sürgető irányzat.

[vi] Tisza ellen 1919 október 16.-án nyilt utcán követett el merényletet.

[vii] Jassz, pesti zsargonban a.m. vagány.

[viii] Gajdesz, korabeli (talán német-jiddis eredetű) jassz zsargon szó, annyi mint pusztulás, dögrovás, ma a „gajra megy, gajra vágni” alakokban él. A Tanácsköztársaság után a Lenin fiúk emlékével asszociálódott a szó. „Az első gyilkosság, amely bebizonyíthatóan a Lenin-fiúk mûködéséhez fûződik, 1919 április 20-án, Húsvét vasárnapján történt. Áldozata Dobsa Miklós l9 éves huszárzászlós volt. Délután apjával a Dunakorzón sétált, ahol igazolásra szólították fel. Mivel katonai igazolványát előző nap elveszítette, bevitték a vörösőrség politikai megbízottjához, Schön-Goldberger Gáborhoz, aki vallatni kezdte. Dobsa a vallatás közben mosolyogni mert, mire Schön átkísértette Csernyhez azzal, hogy „küldjék gajdeszbe”. Ami szintén azt jelentette, hogy öljék meg. Cserny átadta a fiatal embert Groó Géza és Nyakas János terroristáknak, akik levitték a pincébe, össze-vissza verték, eltörték álkapcsát és felsőkarját, maid agyonlőtték. Kifosztott holttestét a Dunába dobták” (Gratz Gusztáv: A forradalmak kora c. munkája alapján. Budapest, 1935, a Magyar Szemle Kiadása)..

[ix] Az október 30.-án kitört forrradalmat a történetírás, főleg a balos-komunista hagyományok nyomán „őszirózsás forradalomnak” nevezi. Az őszirózsa azonban augusztusban, nem októberben virágzik, a virágok valójában krizantémok voltak, melyekkel a város a közelgő halottak napja miatt volt tele. A halálvirág szomorú szimbóluma Károlyi tevékenységének.

[x] Kb. hangoskodó úrifiúk. Szószerint a.m. „hihetetlen” (fr., ejstd „enkroájábl” . Azokat az affektált piperkőcöket hívták így a fr. forradalom és a császárság közötti direktórium korszakában, akik csizmás-ingujjas-nagykalapos öltözetükkel keltettek feltűnést, és republikánus érzelmű szélsőséges mozgalmat is alakítottak. Tevékenységük inkább utcai verekedésekben merült ki, női megfelelőjük a „mervilleuse”-ök (a.m . „csodálatos”, ejdsd. „merveijjőz” voltak. Mindkét szó affektált nyelvezetükre való irónikus utalás.

[xi] a. m. Ha ég-föld összeszakad, rettenhetetlenül áll meg romjain (idézet Horatius Ódáiból III, 3, 7).

[xii] Tiszát 1919 október 31.-én a mai Hermina úton bérelt lakásán lőtték agyon. Felesége, és unokahuga, gróf Almásy Denise volt jelen. A gondolat – a Révai lexikon Tisza-per címszava szerint - Kéri Pál újságírótól eredt, aki tervének megnyerte Csernyák Imre állítólagos századost, a katonatanács elnökét és együtt vettek rá több, a Károlyi pártkörbe feljáró katonaszökevényt a gyilkosság elkövetésére. Kéri Pál és Csernyák Imre vezetésével két autón indultak el a terv szerint Pogány József újságíró, utóbb kommunista népbiztos, Dobó István, Horvacsanovics Tivadar Sándor és Müller, más néven Kudaecker nevű tengerészek, Sztanykovszky Tibor tart. Záslós, Hótter Sándor tényleges főhadnagy, Gaertner Marcel állítólagos vegyészmérnök, és eyg Lánz nevű zászlós, valamenyien zöld katonaköpenyben és katonasapkával a fejükön. Kéri Pál künn maradt a villa előtt, Csernyák benn a kapunál állt meg, Hüttner, Müller illetve Kudaecker és Láng a villa küörül a kertben helyezkedtek el, míg Pogány, Dobó, Horvacsanovics és Sztanykovszky a villa előcsarnokába mentek s a szobájából feleségével és unokahugával gróf Almásy Denise-zelszembejövő Tiszát rövid szóváltás után agyonlőtték. Tiszánál revolver volt, de ezt letette. Akkor nyitottak rá tüizet. A gyilkosok közól Dobót halálra itélték, és a börtönben halt meg – az itélet nem volt törvényes. Csernyák, Pogány, Horvacsanovics és Láng megszöktek. Kérit későb a Szovejtűniónak adták ki. Hüttnert 15 évre itélték, a börtönben halt meg. Fényes László ujságíró ellen is vádat emeltek, de későb eljteték. Mindez a 20-as évek közepéig zajlott le. Pogány a Szovjetúnióba menekült, Kún Bélával együtt Sztálin egyik 37 körüli „tisztogatása” szorán végezték ki). Pogány a Népszava főszerkesztőjeként nagy szerepet játszott a kommunisták hatalomrajuttatásában, Károlyira igen nagy hatással volt. 1919 februárban még a komunisták ellen agitált, de egy hónapra rá már a legnagyobb hatalmú kommunista népbiztos. Apja, Schwarz Vilmos a pesti zsidó hitközség alkalmazottja, temetői előimádkozó volt, aki felakasztotta magát, miután a kommün bukása után a hitközség felmondott neki. Mikor a kommün alatt a temetőben gratuláltak neki, milyen nagy ember let a fia, ezt felelte: „Bárcsak a fiam koporsóját kísérhetném a sírjához” )Az Újság, 1919. okt. 28.). Károlyi kapcsolata a Tisza-gyilkosság elkövetőivel közismert volt, sokan felbujtónak tartották. Ez nincs bizonyítva, közvetett szerepét, tudomását az ügyről azonban nehéz kizárni. A Tisza családhoz küldött részvéttáviratát sokan cinizmusnak tartották.

1919 április 23. – szerda

A Tiszántúl legfontosabb hadműveleti területén, Debrecen körzetében teljes csődöt mondott a Vörös Hadsereg szervezettsége és harckészsége.

E napon jelentette az MTI, hogy "csapataink több helyen, így nevezetesen Debrecen előtt is teljesen fegyelmezetlenül viselkedtek. Ilyen körülmények között Debrecent az éj folyamán kiürítettük."

A Debrecenre támadó román hadsereggel szemben egyedül az osztrák kommunista önkéntesekből álló nemzetközi vörös zászlóalj tanúsított komolyabb ellenállást. Parancsnokuk, Leó Rothziegel anarchista, nyomdászból lett hivatásos forradalmár életét vesztette az ütközetben.

Ütközet előtt az alábbi levelet fogalmazta Fiedler Rezső hadügyi népbiztos számára:

"Tisztelt Fiedler elvtárs!
A bojár imperialisták csapatai közelednek. Holnap tűzbe kerülünk. Boldogan megyek akár a halálba is a proletárok felszabadulásáért, boldogan és büszkén. Örömmel hullatom véremet Szovjet-Magyarországért, amelyet a nemzetközi proletariátus hazájának tekintenek. Úgy érzem, hogy a vérem hullásával levezekelhetném a bécsi proletariátus ama részének bűneit, amely a burzsoá ügynök Bauernak és Rennernek, a politikai sztrájktörő Seitznek és Domeschnek, a hadügyek hátramozdítójának (Staatssekretaer für Hin und Heerwesen), Deutsch Gyulának és a betegesen álmodozó, általam egykor tisztelt Adler Frigyesnek vezetése alatt elárulja a proletariátus nemzetközi forradalmát.

Ha arra gondolok, miképp bolondítottak bennünket a szocializmusnak ezek az árulói, hogyan csapták be a német-osztrák proletárokat, szeretnék a banda közé vágni. Irigylem a magyarországi proletariátust, amely megtalálta igazi kommunista vezéreit.

A hazai szociálárulókkal és szociáldiplomatákkal szemben felgyülemlett egész gyűlöletemet az imperialisták e bérencein akarom kitölteni.
Remélhetőleg nem sokáig maradnak már felszínen, és odakerülnek méltó helyükre: a politikai hullakamrába.

A túszok szedésére vonatkozó kormányzótanácsi rendelet érvénye kiterjedt a vörös hatalom által ellenőrzött valamennyi területre. Míg a nagyobb városokban — Kecskeméten, Szolnokon, Egerben, Győrött, Nagykanizsán, Szombathelyen, Székesfehérváron — a legtekintélyesebb negyven-ötven polgárt vették őrizetbe, addig a mindvégig viszonylag kíméletesen kezelt, Sopronban csak tizenhét tekintélyes személy került a túszok listájára. Értük sem fegyveresek mentek, hanem udvarias levelet kézbesítettek számukra Knapp Gábortól, Sopron város teljhatalmú politikai biztosától a következő szöveggel:

"Megkérem Önt, hogy szíveskedjék holnap délelőtt 10 órakor a városházára egy kis beszélgetésre befáradni.
Sopron, 1919, április 23.

Knapp Gábor s.k."

Értesülve az udvarias invitálás egyáltalán nem udvarias céljáról, a hívott tizenhét személy közül öten elrejtőztek, vagy a közeli Ausztriába menekültek.

1919 április 23. – szerda

A Győri Hírlap e napi számában jelent meg:

"A hadifoglyok hozzátartozóinak háromtagú küldöttségét fogadta Szamuely Tibor népbiztos folyó hó 20-án délelőtt féltizenkét órakor a megyeházán lévő direktóriumi helyiségében.

A küldöttség... a következő szavakkal adta elő... kérését: Mint a Szibériában lévő hadifoglyok hozzátartozói, kérjük a népbiztos urat, szíveskedjék odahatni, hogy Szibériában lévő hadifoglyaink hazaszállítása minél előbb megindulhasson. (...)

Szamuely Tibor az előadott kérésre tartalmilag a következőkben válaszolt:
Meg kell mondanom, hogy mi a szibériai kormánnyal semminemű öszeköttetésben nem állunk, mert ma még Szibériában a burzsoázia van felül. Mi velük szóba nem állunk, így a szibériai foglyok hazaszállítását nem eszközölhet¬jük. (...) Minekünk különben a tiszturak sorsa egyáltalán nem fáj, mi csak a szegény munkásnépet, a proletárságot sajnáljuk.

Egyébként annyit mondhatok — én magam is ott voltam —, nincs rossz dolguk. Ennivaló van. A tiszturak a háború elsóéveiben kaptak délben öt tál ételt s reggeltől délig nincs egyéb tennivalójuk, mint azon vitatkozni, hogy mi lesz az ebéd. Ha most egy kis kellemetlenség éri öket, az legfeljebb abból áll, hogy három tál ételt kapnak délben: levest, pecsenyét, főzeléket, amivel utóvégre is meg lehetnek elégedve. (...) A tiszturak sorsa minket egyáltalán nem érdekel.

Erre megjegyezte a küldöttség megbízottja: Ez mindenesetre nagyon szomorú reánk nézve. Az előző kormányok azért nem hozták haza a tiszteket, mert féltek a bolsevista eszmék hazahozatalától. A jelenlegi kormány fél őket hazahozni, mert a bolsevizmus ellenfelét látja bennük.
(...)
Végül a küldöttség megbízottja megköszönte az őszinte felvilágosítást és ezzel a fogadtatás véget ért."

1919 április 23. – szerda

Hajnalban három kivégzés volt Budapesten a Markó utcai főreáliskola udvarán. Agyonlőtték Nikolényi Dezső rendőrfogalmazót és dr. Stenczei János ügyvédet, akiket előző nap ítélt halálra a budapesti forradalmi törvényszék, s akiknek Romanellei ezredes tiltakozása ellenére sem kegyelmezett meg a kormányzótanács.

A harmadik kivégzett Várkonyi Bálint dömsödi malomtulajdonos volt.

Az e hó 4-én Dömsödön történt véres események miatt — amikor is Keresik Lajos direktóriumi elnök lelőtte Földvári Bálint gazdálkodót, Keresik Lajost pedig a tömeg meglincselte — szemelték ki bünhődésre Várkonyi Bálintot.

Neki elsősorban vagyonossága miatt kellett elszenvednie a megtorló ítéletet. Mivel a helyszínre érkező karhatalom nem állapithatott meg konkrét tetteseket, s tömegnyi embert sem tartóztathatott le, Várkonyi Bálintot vitték magukkal, őt ítélték halálra a kollektív cselekedetért.

A kivégzéseket Krámer Sándor kereskedősegéd, a Cserny-különítmény tagja vezényelte az öttagú karabélyos csoportnak, amelyet a Szovjetház őrségéből válogattak össze. Köztük volt Dögei Imre huszonhárom éves villanyszerelő, Kun Béla személyi testőrségének — a fíx-csoportnak — parancsnoka.

Ez forráskritikát igényelne, esetről esetre. Nem mondtam egyikről sem, hogy nem hiteles, mert nem vizsgáltam őket meg.

Továbbra sem látom a forrásmegjelölést. Magyarán, hogy honnan származik az idézet, melyik weblapról, ki írta. Csak hogy értsd.

Megígértem, hogy névtelen forrásokkal nem foglalkozom, és ehhez szeretném tartani magam.

----------------------

Ha esetleg lesz érkezésed beszámolni azon "magyar vér folyásáról és a fejek levágásáról", amelyek a Horthy-Prónay-Héjjas-Ostenburg csapatnak köszönhetők, szólj, és majd odanézek. Egyébként meg nincs kedvem az ezzel kapcsolatos emlékeket másolgatni, mert lehet, hogy nincsenek meg a neten, vagy lehet, hogy csak én nem tudok róluk, hogy hol vannak. Begéelni meg nem fogom, nem látom értelmét. Könyvtárban bárki megtalálja, és érettségizett embereknél nem kérdés, hogy hallaniuk kellett a fehérterrorról (is).

Engem egyébként kielégített Váry Albert vörösterror ügyben, ha hiányérzetem lesz, jeleztem, merre olvasok utána. Mások is nyilván ezt teszik. Azt jeleztem, hogy a vörösterror egy részét indokoltnak tartom, hogy pontosan melyik részét, az további vizsgálatot igényelne, és nem is kutatási, hanem bírói feladat. De erre mai bíróságok nem fognak válalkozni.

Mer aki nálam is baloldalibb, az már leesik

Kun Béla levele Leninhez:

"Igen tisztelt Lenin elvtárs!

A valóságos mozgalom egyetlen lépese fontosabb tucatnyi programnál. Ezt Marxtól tanultam, de nem hízelgés, ha bevallom, hogy e mondat igazi értelmét Öntől tanultam meg.

Csatoltan küldöm Önnek a magyar proletár forradalom egy történelmi dokumentumát... Ez a program bolsevik program, és cselekedeteink nem kevésbé bolsevik cselekedetek.

Mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy ... a mi forradalmunk igazi kommunista forradalom volt. Gyümölcsein fogják megismerni. A magyar forradalomban kétségkívül fog még vér folyni, éppen elég. Már kezdi emelgetni fejét az ellenforradalom, de még mielött felemelné, le fogjuk vágni ezt a fejet.

(...) Helyzetünk kritikus. De bármi történjék is: minden lépésünket a világforradalom érdekei fogják vezérelni. Egy pillanatig sem gondolunk arra, hogy a nemzetközi forradalom egy részének érdekeiért feláldozzuk a világforradalom érdekeit...

Nekünk még nagyobb nehézségeink vannak, mint annak idején Önöknek Oroszországban; de kérem, hogy legyen irántam továbbra is bizalommal. Én sohasem fogok jobbra tolódni, baloldali kommunizmus viszont azért nem lehetséges nálunk, mert annyira baloldaliak vagyunk, hogy további balratolódás lehetetlen.

Budapest, 1919. április 22.
Őszinte híve Kun Béla"

Téged a források se győznek meg, annyira betokosodtál a bolsevik eszme mellett. A te fajtád egyszerűen nem vesz tudomást a tényekről, ha nem illik az eszmerendszerébe, -akár van forrásmegjelölés, akár nincs.

Megadhatom a forrást, nem titok, csodálom, hogy nem ismered!

Dehát úgy sincs kedved elolvasni, itt is csak fintorogsz, mint egy szűz és szent bolsi, aki nem is hiszi ezeket az eseteket.

Szerettek az objektivitás álarca mögé bújni, tudományoskodót, pozitivistát játszani bolsikák, de a történelemhamisítás korszaka végetért.

Érdemben egyszer sem válaszoltál, egyik 1919-es esetet sem cáfoltad, csak a szokásos elkenő, általános fanyalgást hoztad.

Szerinted melyik eset nem hiteles?

Lehár könyve 45 után született, ha jól emlékszem, és úgy látszik senki sem tartja fontosnak. Nem is biztos, hogy az, bár jó részletek vannak benne (még unser Adolfot is hallotta beszélni Münchenben).

Mármint a részeket.

Én speciel eléggé negligálom a Holokausztot, és sokakat bíztatok hasonlóra, némi eredménnyel Azok a zsidó barátaim, akikkel én rendszeresen érintkezem, ebben egyet szoktak velem érteni.

"mint Ti a 1919-es, az 1945 utáni és az 56 utáni gyilkosságaitokkal teszitek"

1. 19-et pl. nem szoktam negligálni, és ha sokat piszkálsz, még egy Szamuelly életrajzot is kész vagyok elolvasni. Meg néhány visszaemlékezést, a legfontosabbakat. De ha megengeded, sorozatod nem tartozik közéjük.

Még amit tanulhatnék belőle, azt is megakadályozod azzal, hogy nem mondod meg honnan veszed őket, és így nem adod meg az esélyt, hogy leüljek, és magam elolvassam őket, összevethessem más forrásokkal, és kialakíthassam a magam véleményét róluk.

2. Kedves, hogy ennyi gyilkosságot tulajdonítasz nekem. De miért állsz itt meg? 19 előttről nem tudnál néhányról beszámolni? Tudod két kutmérgezés köztt azért volt időm néhány dinasztikus háborőra is és tulajdonképpen a napoleni háborukra is. Meg ugye Maratnak is én sugtam, személyesen és kollektíven.

Egyetértek. Azzal együtt, hogy nevezetteknek vannak olyan írásaik, pl. maga a Három nemzedék, vagy a Kisebbségben, ami egy hajszállal nem kedvesebb nekem, mint a nyilasok írásai.

"Lehár könyve nincs meg magyarul..."

Hiba. Nem lehetne ezen segíteni? Metternich Magyarországgal kapcsolatos írása az 50-es évekből sincs meg tudtommal magyarul. Ami nem jó. Elhiszem, hogy 1945-ig mindenki tudott németül, aki ilyet egyáltalán olvasott, de ma már ez nincs így.

"Hitler és Sztálin is szövetkezett"

Ez is cifra történet, és született is rá ideológia mindkét oldalon. Amit aztán nem lobogtattak, így feledésbe merült.

Ettől függetlenül ez pragmatikus szövetség volt. De a nemzetiszocializmusnak volt egy európai kisugárzása (ahogy a kommunizmusnak is), és szerintem nem kapunk pontos képet, ha elvonatkoztatunk attól, hogy a különböző országok nemzetiszocialistái azonos - vagy legalábbis rokon - koreszmék követőinek tudták magukat.

--------------------------------------------------------------------------------
[i] „Két Arckép. Tisza István, Károlyi Mihály” Budapest, 1920, Teljes szöveg, saját jegyezeteimmel.
[ii] „rödengót”, lovagló és útiköpeny (az angol riding coat torzitottt fr. változata) . Itt: csak a ruhája volt európai.
[iii] kiirtotta
[iv] Coriolanus (i.e. 500 – 450 körül) patricius vezér volt, aki sértettségében elárulta Rómát és az ellenség élére állt. Catilina (i.e. 108-63) a róla elnevezett római-köztársaság-ellenes lázadás arisztokrata vezetője, kapzsi és kicsapongó életéről volt ismert.
[v] Mai szóval inkább faltörő kos
[vi] Célzás Victor Hugo Notredami toronyőr c. regényére, melyben a nyomorék Quasimodo elkeseredésében tűzvészt idéz elő.
[vii] Mindkét név a féktelen izgatás és propaganda jelképe. Honoré Mirabeau (1749-1791) író és politikus, kicsapongó fiatalsága után kiméletlen királyság-ellenes pamfletjeiről lett ismert, majd a forradalom alatt a királyság megdöntésének fő szónoka volt. A jakobinusok körében már nem népszerű, és állandó pénzzavarait a királyi udvar titkos segélyeivel vészeli át.. Ennek kiderülése után a csontjait a forradalmi „nép” kiszórta a Pantheonból). Victor Henri Rochefort (1830-1913), hírlapíró és politikus, akit az 1871-es kommün kirobbantásában játszott szerepéért deportáltak Uj-Kaledóniába, szökés és amnesztia után hazatérve L’Intransingent c. lapjával a revansizmus könyörtelen szószólója, majd – ismételt száműzetés után - lelkes nacionalista lett.
[viii]Árcsökkenés („bessz” , korabeli fr. tőzsdei kifejezés, párja az árnövekedés a hausse („ossz” .
[ix] 1918 novemberében Károlyi saját kérésére tapogatózó látogatást tett a francia hadsereg belgrádi parancsnokánál, Franchet d'Esperay tábornoknál. A küldöttséget Károlyi maga vezette, – részt vett benne többek között Jászi Oszkár, Hatvany Lasjos, Bokányi Dezső. Az volt a céljuk, hogy meggyőzzék a franciákat együttműködési készségükröl, és mintegy pacifizmusuk bizonyítékaként magukkal vitték a katonatanácsok egyik fő képviselőjét, Csernyák Imre századost is. A küldöttség útiruhában érkezett meg Frannchet d'Esperay tábornok szállására, aki teljes díszben, kitüntetéseit viselve várta a hivatalos magyar képviselőket. Amikor Károlyi belefogott annak az emlékiratnak a felolvasásába, amelyet útközben Jászi szerkesztett meg részére, a tábornok félbeszakította őt és felszólította a küldöttséget , álljanak a lámpa világába, hogy jobban láthassa őket – mintha valami csodabogarak volnának. Ránézett Hatvanyra, aztán Jászira és a többiekre, majd szépen sorban megkérdezte tőlük: "Vous étes Juif?" ( Ön zsidó?). A küldöttség megrökönyödve állt. Károlyi oldani próbálta a feszültséget és ecsetelve a forradalom vívmányait bemutatta a tábornoknak a katonatanács képviselőjét, Csernyák századost. A tábornok megdöbbenve nézte a rangjelzések nélküli uniformist viselő századost, majd megkérdezte: "Vous étes tombés si bas?" (Hát már ilyen mélyre süllyedtek?)" Ekkor torkolta le Franchet d’Esperay Károlyit azzal, hogy a környező országok az ő egyetlen kézlegyintésére megindulhatnak Magyarország ellen. (Gratz Gusztáv: A forradalmak kora c. munkája alapján. Budapest, 1935,a Magyar Szemle Kiadása).
[x] A.m. Harcias nő-aktivista (a női választójogi korabeli harcosainak nevéből). Svájcban megütközést keltett, hogy Magyarország hivatásos diplomata helyett egy képzetlen és feltűnő viselkedésű nőt, Bédy-Schwimmer Rózát delegálta követnek. .
[xi] Hock János (Devecser, 1859. dec. 31. – Bp., 1936. okt. 9.) író, politikus, katolikus lelkész. 1887-től szabadelvű, majd nemzeti párti programmal országgyűlési képviselő. Később ismét szabadelvű, azután más pártokhoz csatlakozott. Szabadkőműves volt, a polgári radikálisok barátja. Kőbányán lett plébános, irodalmi műveket adott ki, a Pesti Hírlap és más lapok munkatársa volt. Ismert szónokként Tisza István ellenzője. 1913-tól a függetlenségi párt tagjaként Károlyi Mihály hívéül szegődött, 1918. okt. 25-én – Károlyi miniszterelnökké történt kinevezésekor - a Nemzeti Tanács elnökévé választották, így ő mondta ki, hogy a Nemzeti Tanács kívánatosnak tartja a köztársaság kikiáltását. A kommün bukása után Csehországba emigrált és 1933-ig külföldön élt. A rendszert támadó cikkei miatt hazatérte után bíróság elé állították és egy évre elítélték, majd kegyelmet kapott
[xii] A.m. legfelségesebb
[xiii] Rangidős főúr, aki a család hitbizományát birtokolja. A hitbizományok törvényileg eladhatatlan főúri birtokok voltak, ezzel az udvar a nagy családok elszegényedését akarta megállítani. A fiatal főurak, a leendő majoreszkók – Károlyi Mihály különösen – gátlástalanul vehettek fel kölcsönt a hitbizományra, későbbi törlesztésre. Károlyi birtokai kicsapongó élete miatt nagyon súlyosan meg voltak terhelve. Mikor demonstratíve „földet osztott”, egy végletekig megterhelt, számára már gyakorlatilag értéktelen kápolnai uradalmat osztogatott el a súlyos adósságokkal együtt. A gazdák tehát tulajdonképpen megvették a földet.
[xiv] Károlyi írására példának álljon itt Landler Jenő népbiztoshoz írott sajátkezű levele, amelyet „Az Újság” 1919. szeptember 28.-i száma faximilében hozott le. Herczeg fenti megjegyzése: „Mire már tüzelni kezdett a talpa alatt a magyar föld és ő nem bízott már a vörös testőreiben” talán éppen a levélben ecsetelt helyzetre vonatkozik, hiszen itt Károlyi lényegében feljelenti a kommunista népbiztosnál a rá vigyázó őröket. A helyesírási hibákat betűről betűre másoltam le.

Csak a hangsúly kedvéért neveztelek hosszú ú-s nyomorultnak.

Nem úszod meg, hogy sorra ne vegyem a vörös gyilkosokat mentegető hozzászólásaidat.

Mit szólnátok, ha a holocaustot negligálnánk éppúgy, mint Ti a 1919-es, az 1945 utáni és az 56 utáni gyilkosságaitokkal teszitek?

1919. április 22. kedd

Sátoraljaújhelyen ezen a napon két halálos ítéletet hozott és hajtatott végre a Zemplén megyei vésztörvényszék.

Vádbiztos ifj. Serbán János harmincéves kalapkészítö, törvényszéki elnök Knoll Ede szobafestő, ítélkező bírák Galamb József cipészsegéd, Kovács Gyula negyvenhárom éves MAV-tűzikovács, Kuzsmiczy Péter huszonnyolc éves esztergályos.

A Szatmárcsekéröl Beregszászra, majd onnan Sátoraljaújhelyre kísért vádlottak közül az idős, hatvan év körüli Papp József tiszai folyambiztost kötél általi halálra, Rákosi Simon csendőrt 15 évi kényszermunkára ítélték.

Mivel le sem bontották az akasztófát a város közepén, a katolikus templom szentélye és a Kossuth-szobor között, Papp Józsefet is ugyanoda vitték, ahol kilencedikén kivégezték a sárospataki Riskó Józsefet.

Alkalmi hóhérnak Kiss László huszonhét éves hentessegéd, Sípos László és Czábőczky Mihály huszonhárom éves kovácssegéd jelentkezett.

Papp József többször is elismételte a bitó alatt:

"Ártatlanul halok meg!"

Kis László, miközben a hurokkal babrált, ráförmedt az elítéltre:

"Kuss, burzsuj, nincs jogod pofázni!"

A szatmárcsekei Papp Józsefet a délelőtti kivégzés után alkonyatig hagyták csüngeni a bitón.

Dolhán azért tartóztatták le Jónás Aladár járási főszolgabírót, mert helyeselte a román előrenyomulást, úgy érvelve, hogy ezáltal hamarabb vége lesz a kommunizmusnak.

Ellenforradalmi kijelentéséért maga a vádbiztos, a kalapkészítö ifj. Serbán János tartóztatta le Szennyes Lajos politikai nyomozó segítségével.

Jónás Aladár dolhai főszolgabírót a fentebb már megnevezett összetételű vésztörvényszék ítélte golyó általi halálra.

Rögtön el is vezették a vesztőhelyre.

Szemét nem engedte bekötni. A Zemplénben működő Sípos-féle terrorcsapat tagjai: Hatrák János huszonnégy éves péksegéd, Koscsó István és Salamon József lőtték agyon.

*

Te ezeket a dokumentumokat el se olvasod, te kaleb?
Neked csak a zsidó holokauszt fáj, te nyomorúlt?

Engedelmeddel ide, -a vörös söpredéket méltató topikba is bemásolom a verset:

Vargha Gyula

Károlyi Mihály

Bennem haragtól ég a lélek,
Már-már a húrokon kezem;
Nagy átkokat zúgnék, de félek,
Ha e gaz árulóhoz érek,
A lantomat beszennyezem.

Természetnek torz-alkotása,
Hogy röstelem kimondani;
Te, Belzebúb segítő társa,
Kinek csak egy a hivatása:
E nemzetet megrontani.

A sátán meglepé agyadban
Azt a silány kis agyvelőt,
És koponyádban láthatatlan,
Mint a sötét boszorkánykatlan
Üstjében, mérges pára főtt.

S ráfecsérelnéd a mérget arra,
Ki legnagyobb volt s legnemesb.
S mert oly erős volt főre, karra,
A vágy a szíved egyre marta,
Utadból őt, hogy eltehesd.

El is bukott. Csak erre vártál,
Felcsillámlott gonosz szemed.
Hajrá pokol, szabad a vásár,
A nép, a nép mint Messiást vár,
Tombolt az elvakult tömeg.

Azt hitte, láncait töröd szét,
Míg láncait kovácsolád;
De majd ha jajtól zeng a föld s ég,
S kifosztva áll a dús örökség,
Átkát majd akkor szórja rád.

Gaz áruló ! Nincs erre példa,
Hazádat kétszer adtad el;
A népe rab lett, földje préda,
A vakmerő, a cenk, a céda
Sanyarja marja vad dühvel.

Pirulnak véreid miattad,
Hogy így fajult az ősi vér,
A sírban őseid miattad
Pihenni nem tudnak, s fiadnak
Átka sírodba is kísér.

Hogy megtorolja szörnyű vétked,
A földön nincs oly büntetés,
S nem súgja-é vak rettegésed:
Bűnért, mely ily nagy, bűnhődésnek
Az örök kárhozat kevés.

(1919)

Lehet, hogy nem volt jól megfogalmazva, amit irtam, ezért változás nélkül idemásolom:

"kultúrális és politikai szempontból képzetlen emberek naív, mitomán gondolatai"

Vagyis én is azt mondom, hogy az eszmékkel volt a baj. A számodra okos embernek kikiáltott emberek nemzetközi léptékkel mérve sajnos nem jelentenek komoly szinvonalat. Talán Matolcsy kivétel, de ő csak a végén, és - barátai idézete szerint - csak azért csatlakozott a nyilasokhoz, mert már csak tőlük remélte a földreformot.

"Egyébként akkor sem szeretem ezeket az eszméket, ha Németh László vagy Szekfű Gyula kolportálja őket, adott esetben egyáltalán nem szinvonaltalanul."

Itt lényeges hangsúlyveli különbséget érzek. Szekfű is és Németh László is sokkal autonómabb és komolyabb ember volt annál, hogy mondjuk a nyilasok eszméinek népszerűsítésével lehetne őket megvádolni. Lehet persze, hogy néhány kérdésben egyezett a véleményük - például a Duna szerintem is és Szálasi szerint is a Fekete tengerbe ömlik - de azért itt nem volt arról szó, hogy ők nyilas eszméket vallottak volna.

Én úgy gondolom, hogy Szálasi napjában többször, többször is hasonlithatta magát Kemál pasához, de ettől még ő az volt ami.

Lehár könyve nincs meg magyarul...

Tényleg többször is szövetkeztek ezek a pártok, mint ahogy Hitler és Sztálin is szövetkezett, stb. Ettől eltekintve nem beszélnék igazi szövetségről, hiszen a németek ideológiai alapon a magyarok kitelepitését célozták. Ez igy annyira komoly szövetség, mint Hitler és a német cionisták korai együttműködése a zsidók kitelepitésére. Ha akarod, nevezheted egy tábornak, de ha annak nevezzük, akkor ebben benne vannak a kommunisták is. Igy aztán nem probléma, hogy Rátz Kálmán hogyan barangolt, hiszen belül maradt a táboron. És aztán ne felejtsük el, Vásárhelyi Miklós is Musszoliniért lelkesedett, onnan váltottt Sztalinra. Ebből a szempontból tehát egyetértek megfogalmazásoddal: "Ez egy tábor, több alirányzattal".

Halálra ítélte és kivégeztette Nyíregyházán a forradalmi törvényszék Kovács István huszonkilenc éves banktisztviselőt, tartalékos főhadnagyot.

Letartóztatását, elítéltetését Pogány József és Szamuely László parancsolta meg Budapestről. Ugyanis a Károlyi-rendszer idején, még 1918 decemberében merényletet kíséreltek meg Nyíregyházán az odavalósi Szamuely-fiúk ellen, akik bátyjuk, Tibor hazatérése után szélsőséges forradalmi mozgolódást támasztottak a városban.

Az ellenük szervezett merénylet vezetését Kovács Istvánnak tulajdonították, ezért kellett meghalnia.

A nyíregyházi forradalmi törvényszék vádbiztosa dr. Kovács Miklós negyvennnégy éves ügyvéd volt, tagjai pedig Margittai János huszonnyolc éves napidíjas hivatalnok, Körtvélyesi József huszonöt éves szobafestő és Pál Dezső harminchat éves géplakatos. Siettették mind a tárgyalást, mind a halálos ítélet végrehajtását, mert az előrenyomuló románok bármelyik percben elérhették a várost.

Sok vagyonos embert és konzervatív felfogású értelmiségit tartottak fogva a megyei börtönben azzal az indoklással, hogy valamennyien lehetséges ellenforradalmárok.

Ezeket az életükért rettegő foglyokat mind leterelték a börtönudvarra, a kivégzés helyszínére, hogy lássák Kovács István agyonlövését. A kivégzést végrehajtó vörös karhatalmisták sortűz után az áldozatukhoz rohantak, rugdosták, köpdösték és szidalmazták őt.

S hogy minél teljesebben fejezzék ki megvetésüket a kivégzett főhadnagy iránt, teteme mellé állították, s úgy lőtték agyon a rablásért halálra ítélt Budai Rongyos Jánost.