Ötvenhatra és Szent Istvánra emlékeztek Etéden

Etéden ritkán szerveznek az egész közösség számára ünneplésre alkalmas rendezvényt, többen hiányolják is a máshol elterjedt falunapokat. Szombaton azonban igazán meghitt és felemelő ünnepséget tartottak az etédieknek.

Előbb a református templomban istentiszteleten Mike Miklós Tiszteletes Úr beszélt az áldozathozatal vállalásának megtartó erejéről, majd a templomos nép a piactéren álló kopjafánál helyezte el a megemlékezés koszorúit.

A koszorúzás után Tiboldi Elek polgármester és Nagy Zoltán iskolaigazgató szólt az egybegyűltekhez, kiemelve Szent István király, illetve az 1956-os forradalom és szabadságharc népünk történelmére ható jelentőségét.

Innen az egybegyűltek a római katolikus templomba vonultak, ahol ünnepi szentmiseáldozat bemutatása keretében emlékeztek államalapító nagy királyunkra. A vendégszónok Hajdó Vilmos nyugalmazott plébános a merjünk magyarok lenni gondolattal erősítette a lelkeket.

A szentmise után a templomkertben folytatódott az ünnepség. A millenniumi emléktábla megkoszorúzása után a székelyudvarhelyi Barta Levente „jelentett" István királynak és emlékezett a nagy királyra, majd itt is, akárcsak a református templom melletti téren, a Jósika Miklós Általános Iskola tanulói mutattak be nagyon szép, lélekhez szóló műsort.

Az ünnepség szervezője, Gagyi Éva tanárnő dicséretére legyen mondva, mind a két helyszínen más-más színvonalas műsorral készültek az eseményre.

Szent István ünnepére újra megjelent Etéd Község Lapja immár 15. száma, amelyet nagyon szinvonalasan szerkeszt és szinte önerőből ad ki évek óta Gagyi Éva tanárnő.

Mozgósító erejűek voltak a székelyudvarhelyi vendégmeghívott, Gajevszky (Erdély) Klára előadásai is.

Az ünneplés után a fiatalok sportrendezvényére, a házasok és a legények közötti focimérkőzésre siettek a szórakozni vágyók. A lacikonyhás délutáni mulatságnak kiadós zivatar vetett véget 2–2-es mérkőzésállásnál.

http://www.3szek.ro/nd.php?name=Oldal&id=35350

Ezerkilencszázötvenhat: A Golgota útja
27. rész

Emlékek a másik oldalon

Az utcán történtek hatására a "másik oldal" is állandóan alakult, mondhatni, idomult az eseményekhez.

Kineveztek vezérkari fonökhelyettesnek is Nagy Imre idejében, aztán a varsói szerzodés felbontására a Losonczi-féle küldöttségbe katonai szakértoként delegációba beneveztek. Úgy is, mint aki oroszul beszél.

Ez akkor volt, amikor kinevezték Malétert honvédelmi miniszternek, engem vezérkari fonök általános helyettesnek.

Október 28-án, akkor még Münnich volt a fegyveres erok minisztere, a hajdani szovjet nagykövet, s még tole kértem az akadémiaparancsnoki felmentésemet, hogy ezt én úgysem tudom ellátni, a vezérkari fonökhelyettest kellett elvállalnom. A felmentésembe Münnich beleegyezett. (Márton András, Budapest)

Az elso nap után kivezényeltek bennünket az utcára, Somogyi Károly volt a parancsnokunk, és mondtuk neki, hogy Karcsi bácsi - o velem volt Kijevben -, mondom: nézd, én nem maradok itt, én úgy érzem, hogy nekem itt semmi keresnivalóm nincsen.

- Hát miért?

Akkor elmondtam: Volt az újratemetés, azoké, akiket kivégeztek a kommunisták még a forradalom elott. S akkor felálltak, hogy Kedves elvtársak! Csak én magamban azt mondtam, hogy meri nekem azt mondani, elvtárs, amikor ártatlanok vére csöpög a kezéről. Az, ami az emberből undort váltott ki. Na, akkor átmentünk a Baross átszálláspontról, és azt mondta Somogyi Károly - alezredes volt -: gyerekek, ne itt menjetek, ne hagyjatok itt, mert akkor nekem van bajom belole.
Gyertek, visszamegyünk a Szabad Nép-székházhoz - kiégették a Szabad Nép székházát, a kommunista könyveket elégették -, ott lejelentkezünk, és akkor ti mehettek, ahová akartok. Így kerültem a Corvin-közbe, akkor jött Maléter, Ő az, aki beszorult a laktanyakapuba a harckocsijával, én nagyon jól ismertem őt, partizán volt a háború alatt, az elején ő még lőtt bennünket, de aztán átállt a forradalom mellé.

Maléter nagyon sok segítséget adott híradóanyaghoz, úgyhogy például a Réka rádiót R 51-esbol fel tudtuk állítani, aminek írásos nyoma van. Akkor jött a tűzszünet, kineveztek a Corvin-köz híradóparancsnokának, annak is van írásos nyoma. Maléter közölte velem, hogy ide figyelj, Márton András ezredes fogja megszervezni Budapest védelmét, te leszel a Híradó parancsnoka. Rövid idon belül megkapod az írásbeli kinevezést. (Haás János, Budapest - Sydney)

A férjem, mikor hazajött - november hetedikén szerelték le őket, ő akkor jött haza -, mondja, hogy éjjel riadóval hívták össze oket, teljes menetfelszereléssel, s nekik is úgy jelentették akkor be, hogy készenlétben kell lenni, mert Budapesten a huligánok hőbörögnek. (Gulyás Árpádné Baragi Sára, Hódmezovásárhely)

Utána, amikor én a parancsomat leadtam az illetékes helyen, mivelhogy tudtam, Várpalotán egy orosz páncélezred van, gondoltam, hogy ezeket meglátogatom. Kíváncsi voltam nagyon arra, hogy ezek az oroszok, akik évek óta Magyarországon élnek, ismerik az életet, tényleg harcolni akarnak-e ellenünk. Akkor még nem voltunk legyőzve, akkor még miénk volt a gyozelem. Hát én odamentem a várpalotai orosz parancsnoksághoz, a kaszárnyához, fölfelé mentem, egy kicsi emelkedoje volt, mindjárt szaladtak oda a katonák, orök, és rámfogták a géppisztolyukat, s az egyik tank szép lassan az ágyúcsövet felém indította, hát én mentem nyugodtan, s akkor intettek az orök, hogy álljak meg. Hát én megálltam. És mondtam nekik, én nem tudok oroszul, odahívtak egyet, aki tudott egy kicsit magyarul. Hát mit akar?

Mondom, én egyetemista vagyok, mi csináltuk a forradalmat, s kíváncsi vagyok arra, hogy a maguk parancsnokának mi a véleménye rólunk, hogy mi fasiszta banditák vagyunk-e vagy forradalmárok, akik szabadságot akarunk a szabad népek között. Hát rettenetes udvariasok lettek, kihozták a parancsnokukat, én nem tudom, milyen rangja volt, de nagyon magas rangja lehetett, gondolom, hogy generál, s elotte állt egy sor tömeg, egy márványoszlop mögött az orosz katonák, odajött hozzám, nevetett, mosolygott, kezet nyújtott, és szólt magyarul.

Mondta, hogy ő régóta itt van, s szimpatizál a magyar néppel, annak nagyon örül, hogy meglátogatom, és már gondolkozott azon, hogy fel tudja venni a kapcsolatot a bányászokkal és a magyar egyetemistákkal. Mert neki nagyon kellemetlen a gondolat, hogy magyar emberekre ágyúval kelljen neki lőnie. El akarja ezt mindenáron kerülni. És arra kér, hogy amit ő mondott, mondjam el a veszprémi egyetemen, ha úton vagyok, s Várpalotán is a bányászoknak.

S hozott ki kalácsot és bort. Ittam belole, mert magyar bor volt, s amikor elváltunk, megölelt. Az oroszoknak ez szokásuk, mind a két arcomat megcsókolta. A legfobb parancsnoka volt ennek az ezrednek, és hát nekem nagyon jó benyomásom volt, rohantam vissza, mint a bolond, a bányászokhoz, s elmondtam ezeknek. Ordítottak örömükben:

Éljenek az oroszok, ezek szeretnek! Ezek az oroszok! Magyar oroszok, ezek szeretnek! Ok is el fognak küldeni hozzájuk egy küldöttséget! Ráültem a motorra, s szaladtam vissza Veszprémbe. Összejött az egész veszprémi egyetemi vezetoség, sok-sok száz egyetemista, s ezeknek itt szó szerint, ahogy most mondtam, elmeséltem. Hát ezek borzalmasan örültek. Mert ezek is féltek egy kicsit, hát ott volt nem tudom, hány, két-háromszáz tank. Én csak a bejáratnál jártam, három tankot láttam mindössze, de ez egy irtózatos nagy terület. Azok bent voltak, azokat nem láttam. Erre gondoltam, ha ok ugrálnak, az egyetemisták, ez a parancsnok ad parancsot, hogy támadják meg oket, ez ellen nem lett volna a magyaroknak semmi esélyük. De az egész forradalom alatt ezek semlegesek voltak. Ezek nem támadták meg a magyarokat. Én valószínunek tartom, mint ezt utólag hallottam, hogy ezeket a vezetoket utólag kivégezték az oroszok.

Mert ez tényleg nem vette át a parancsot, s nem indította meg a kaszárnyájában levo orosz tankokat a forradalom ellen. Ez volt a legizgalmasabb rész, mert ha engem valaki le akart volna loni, nekem nem lett volna semmi eszközöm a védekezésre, fegyverem nem volt, ez így volt a modern harcban. Késobb ejtoernyos tiszt lettem, s tizenhárom évig Afrikában harcoltam..."(Farkas Róbert, Veszprém - Hamburg)

Az átállt szovjet katonák sorsa?

Amit én tudok, mert én csak olvastam levéltári anyagokban, hogy néhány százas nagyságrendu volt, ezek egy részét, mert nemcsak olyan volt, hogy átállt, olyan is volt, aki megtagadta a parancsot. Ezeket rögtön a KGB-sek lekapcsolták, nem csak oket, hanem a hozzátartozóikat is. És hát gondolom, hogy utána katonai bíróság elítélte oket, és kaptak ezt, azt, amazt. (Fekete István, Szolnok)

"Volt sok olyan orosz, aki azt hitte, hogy ez itten Szuez... Akkor mesélték el nekik, hogy mi van. Ez itt Magyarország.

- Ó, magyarok?

És átálltak. Volt orosz katona, aki átállt. Úgyhogy reménységes volt." (Gellértné Magyarósi Mária, Budapest - Sydney)

"Néha összejöttünk velük. Voltak ködös éjszakák, amikor nem lehetett harcolni, kiállították az oroszok is az oreiket, mi is az orjáratot, s összeültünk mind. Ott a Duna-híd hídfojét is orizték ilyen szerencsétlen, kis orosz gyerekek, reszkettek.

Én mentem el mellettük, tele tölténnyel a zsebeim, és az orosz összerezdült, én meg odaköszöntem neki oroszul. O visszaköszönt ugyancsak rémülten, én is, megjegyzem, nem a legnagyobb nyugalommal mentem el, csak úgy tettem, de gondoltam magamban, Uram Isten, most ez véletlenül ugyanúgy lelohetett volna, mint ahogy nem lott. És miért?"
(Máté Imre, Budapest - München)

Jól emlékszem rá, hogy a tömegbol a befutó páncélosoknak kiabálták, hogy: velünk vagy ellenünk? S azok visszakiabáltak, hogy veletek! (S. E., Montreal)

Ezért a 33-as páncélos hadosztály, mely egyrészt Nyíregyháza felol, másrészt Temesvár felol érkezett, körbevette a várost. S én át-átjártam hozzájuk, s próbáltam a forradalmi bizottság nevében kérni oket, ne bántsanak minket, mi nem akarunk háborút, mi békességben akarunk élni itten, s ezt ok meg is ígérték tulajdonképpen.

Sot, volt olyan katona, aki át is állt. Sajnos, azok a szerencsétlenek a Gulágra kerültek kegyelembol. Találkoztam velük ezelott tíz évvel, teljesen véletlenül. Malosenko altábornagy a Magyarországon muködő orosz -56-os egységnek volt a parancsnoka és hadmuveleti tisztje. Ez a Malosenko késobb rádöbbent arra, hogy katonai parancsot teljesített, de hogy mondjam, érezte, hogy ez így igazságtalan dolog, amit ok követnek. Itt senki nem volt fasiszta, emberi módon akartak élni, megszállás nélkül.

Azt állítják, hogy felszabadítottak?

Az egész orosz frazeológiában 48-ig ezt a szót nem használták, felszabadulás. Ezt Rákosiék hozták. Az oroszok eleinte megszállásnak, győzelemnek titulálták, aztán ők is átvették a felszabadítás szót. (Fekete Pál, Békéscsaba)

Két történész, amikor felnyitották az orosz hadi levéltárat, hívtak, és hoztak egy ilyen nagy újságcikket. Itt egy bekezdés, ami így van kigépelve, valamelyiketek olvassa el. "A 33. gépesített gárdahadosztály október 25-én a kora délutáni órákban megérkezett Temesvárról Budapestre. Saját szállító jármuveiken jöttek, és ok voltak azok, akik az Ülloi út és a Nagykörút keresztezodésében a Corvin-köziektől, a pesti srácoktól megsemmisítő vereséget szenvedtek.

Hallottátok ezt? A Corvin-köziektol, a pesti srácoktól.

A mindenkori hatalom Malétert dicsőítette, hogy Maléter volt az ész, és Maléter most újból átállt az oroszoktól a forradalom oldalára, és hogy Maléter volt az, aki tulajdonképpen megverte őket. Na most, 25 évig ez mind így ment, mindenki csak Malétert ismerte, amíg megjelent Gergelynek a kis könyve... Rengeteg gyöngyszem van ebben a kis könyvben. (Pongrácz Ödön, Budapest)

Gazda József

Hegedűs Antal

A bácskai vérengzések 1944 őszén

2001-ben magyar nyelven is megjelent Stéphane Courtois szerkesztésében „A kommunizmus fekete könyve”.

A francia Courtois és ugyancsak francia munkatársai a XX. század legsötétebb foltjaként említik, hogy Európában és Ázsiában mintegy 100 millió ember életét oltották ki a kommunista rendszerek.

A Tito-féle Jugoszláviáról nagyon kevés szó esik ebben a fekete könyvben. Megdöbbentő azonban az a két megállapítás, amelyet a szerzők a jugoszláv kommunizmussal kapcsolatban megfogalmaznak.

„A történelem folyamán ritkán előzte meg egy új hatalom berendezkedését annyi áldozat, mint Jugoszláviában. Ebben a tizenöt és fél milliós országban 1943-1953 között egy millió ember lett áldozata a kommunizmusnak

– aTitó rendszer kiépítése több halottal járt, mint 1941 és 1945 között a megszállók elleni harc”.

A Fekete könyv másik, igen súlyos megállapítása az, hogy a második világháború Jugoszláviájában nemcsak polgárháború jellege is volt, hanem nemzetiségi leszámolás, „a nemzetiségek ellentéte mindig is a balkáni kultúra része volt”.

E két megállapítás igazságának fényében már a bevezetőben azt kell mondanunk, hogy a délvidéki magyarság ellen 1944-ben elkövetett vérfürdő nemcsak a magyar uralom idején a szerbek ellen elkövetett atrocitások megtorlása volt a „szemet szemért, fogat fogért” elve alapján.

A bácska-bánáti soktízezer magyarnak azért kellett pusztulnia 1944 őszén, hogy ne álljanak a kommunizmus délvidéki kiépítésének útjába, és hogy az ő likvidálásuk is előmozdítsa a Délvidék elszerbesítésének programját.

Más források is 50 ezerre teszik a magyar áldozatok számát.

„Nyitrán soha többé nem volnék biztonságban”
Helyszínelés a tetthelyen
Miriam Hojčušová felvétele

A lány államvizsgára tartott a Konstantin Egyetem Magyar Tanszékére, útja egy nyírfaligeten keresztül vezetett. Mobiltelefonján valakivel magyarul beszélt, ekkor szólították meg azzal, hogy „Szlovákiában szlovákul!”

„Nem szóltam semmit, erre újra figyelmeztettek, majd odajöttek hozzám, hallottam-e, mit mondtak. Azt feleltem, hallottam, és szeretném, ha békén hagynának – mondta el lapunknak a lány.

– Erre megkérdezték, hová megyek, és azt feleltem, hogy az egyetemre. Ma már nem mész sehová, röhögtek, és valószínűleg leüthettek, mert innen kezdve csak arra emlékszem, hogy magas fűben állok. Nem tudom, hogy kerültem oda, csak azt tudom, hogy a két férfi rám parancsolt, vessem le a zakómat és a harisnyámat, vegyem ki a fülemből a fülbevalóimat és adjam oda a pénztárcámat.

Szó nélkül engedelmeskedtem nekik, mégis arcon ütöttek és hasba rúgtak. Több rúgást is kaphattam, mert ismét elvesztettem az eszméletemet.

Nem tudom, mikor mehettek el, arra eszméltem a fűben, hogy nagyon fázom. Futni kezdtem a gyalogösvényen az egyetem felé, és csak azt éreztem, hogy még a cipőm is nagyon nehéz, ezért lerúgtam. Jöttek szembe járókelők, és figyeltem a reakcióikat, nagyon furcsán nézhetem ki, de senki nem állt meg, még csak nem is néztek rám, pedig az orromból dőlt a vér. Valahogy bejutottam a tanszékre, és ott aztán a tanáraim hívták a mentőket.”

Azt, hogy a tanulmányait Nyitrán folytatja-e, még nem tudja, de abban biztos, hogy ezek után nem tudna a városban élni.

„Az államvizsgát mindenképpen szeretném letenni, hiszen ezért dolgoztam három évig, és nagyon hálás vagyok a tanszékvezető tanárnőnek, hogy ezt lehetővé teszi számomra.

Itt szeretnék megköszönni mindent a nyitrai orvosoknak és annak a tanárnőnek is, aki elkísért a kórházba. Tudom, hogy az egyetemen nagyon sok emberre számíthatok, de vizsgázni majd csak akkor megyek vissza, ha a közeljövőben elfogják a támadóimat. Ha még szabadlábon lesznek, akkor el kell, hogy kísérjen valaki, mert egyedül nem tudnám megtenni azt az utat a nyírfaligeten át.

Ha lehet, akkor a tanulmányimat is levelező tagozaton folytatnám, de még nem tudom, hogy a szakomon ez lehetséges-e.

Ha nem, akkor inkább máshol tanulok tovább, mert ebben a városban soha többé nem érezném biztonságban magam”
– mondta a 23 éves diáklány.

A civil szervezetek, közéleti személyiségek eddig nem hallatták hangjukat az utóbbi hetekben fokozódó nacionalista megnyilvánulásokkal kapcsolatban, beleértve a pénteki nyitrai incidenst.

Bohumil Doležal vezető cseh politológus ezt érthetetlennek tartja. Amint az Új Szónak elmondta, ha Csehországban történt volna hasonló eset, az bizonyára nagyon határozott reakciót váltott volna ki mind a politikusok, mind a civil szféra részéről.

Ennél valamivel élesebben fogalmazott Fedor Gál, az egykori VPN (Nyilvánosság az Erőszak Ellen), a civil szerveződésből lett rendszerváltó párt elnöke, aki egyenesen gyalázatosnak és megengedhetetlennek tartja a polgári társadalom e téren tapasztalható tétlenségét.

A hazai nyilvános szféra hallgatását egyedül a nyitrai közszereplők tegnapi nyílt levele törte meg, amelyben elítélik a pénteki támadást, és hangsúlyozzák, azt az SNS kormányra kerülése óta fokozódó nacionalista megnyilvánulások következményének tartják.

Ugyanakkor felszólítják a kormányt, erélyesen ítéljen el mindenfajta kisebbségellenes megnyilvánulást, és határozottan lépjen fel ellenük. A levél aláírói közt szerepel három városi képviselő, Daniel Balko, Jozef Weber és Anton Živčic, továbbá Darina Karová, a nyitrai nemzetközi színházi fesztivál igazgatója, két színművész, Eva Pavlíková és Ivan Gontko. Rajtuk kívül František Halás, a Nyitrai Kerületi Építésügyi Hivatal elöljárója, valamint újságírók és más közszereplők is csatlakoztak a felhíváshoz. (vm, czk)

[2006. 08. 28.]

Lesz még magyar újjászületés!

Négy év
(Teleki Pálnak és Orbán Viktornak hála)

Nálunkfele, a Székelyföldön időről időre elveszik a Haza. Kicsit olyan, akár a mesében: hol volt, hol nem volt. Még az időszámítás is eszerint történik, s a köznyelv ma is első és második "magyar világhoz" igazodik. E "második magyar világ" az, melyet a székelyek derűs bizakodással szoktak utolsóelőtti magyar világként emlegetni.

Itt történt meg az is, hogy valamikor a hetvenes években egy hajdani parádés kocsis azt íratta sírkövére:

"Itt nyugszik B. Gy.
Született 1923-ban, meghalt 1978-ban.
Élt négy évet."

Mostanság újra sokan vagyunk így: hogy úgy érezzük, újra éltünk négy évet. Nem sok ez, de nem is kevés ott, ahol a Haza fizikai valóságában el-elveszik.

A Nemzet, az nem veszik el soha. Nem nagyon. És soha többé végleg azoknak, akik megélték ezt a négy évet. Akik megélték, hogy felemelt fővel, derűsen nevethettek szembe a múlt árnyaival és felemelt fővel, dacosan szegülhettek szembe a jelen álnokságával: mert hittek benne, hogy a jövő elkezdődött.

Ez a négy év elegendő volt ahhoz, hogy a Székelyföldről többé ne el-, de felmenjen Budapestre az ember, ahogyan azt a fővárosba menőnek illik. Elég volt ahhoz, hogy magára ébredjen a csipkerózsikaálmát alvó székelység, megrázza magát, s erős hittel tervezzen jövőt magának, úgy, ahogyan azt ősei álmodták. Nem kellett ehhez sem pénz, sem paripa, sem fegyver: csak hit és bizalom abban, hogy közel egy évszázad után a Haza és a Nemzet végre egymásra és önmagára talál.

Elég volt ahhoz, hogy újra felébredjenek a határőr-ösztönök: ezer év megszokása, hivatása nem múlik el néhány évtized alatt. Ami összenőtt, nem válhat szét egy önkényes országhatár miatt.

A fiatalok újra tanulni mentek, a nyolcvanas években kitántorgók közül sokan hazajöttek és itthon új életet kezdtek, a cselekvésnek, vetésnek és igének ideje jött el ezalatt a négy év alatt. A gazdák örökségük után néztek, s a fiatalok utódot szántak az örökséghez.

S kicsi lett annak a becsülete, aki az erdélyi jövendőt délkeleten, Bukarestben kereste.
A székelyek szeme újra Budapest felé fordult, ahogyan az természet szerint való, s ahol újra megtalálta azt, akit régóta keresett.

"Ötvennyolc éve várok arra, hogy valakire büszke lehessek" - mondja öreg bányamester ismerősöm, s gyorsan a pohárért nyúl, nehogy benedvesedjen a szeme: mert férfiember-szégyen az. Errefele nem sok alkalom adódik az örömkönnyekre.

Errefele időtlen idők óta várnak a kicsi messiásra, az árva nép vezérére, Csaba királyfira. Az idők során megtanulták, hogy nem csillagösvényen érkezik, s nem feltétlenül fehér paripán - de a hitet nem adták fel, mert e végvárakat őrző katonanépnek hite a legfőbb fegyvere.

És lám: a hit valóra válott, és megjelent az, akitől megfényesedtek a szemek. E négy év megmutatta, hogy van kire-, és mire várni - s többre nincs is szüksége a cselekvő embernek, e puszta tény elegendő volt mindenhez.

Pedig nem volt sok ez a négy év. Legalább nyolc esztendőben reménykedett itt mindenki, akinek szíve a helyén dobog, s ki nyolcvan évet viselt el tulajdon hazája száműzöttjeként, annak a nyolc év se lett volna sok.

Nem így történt.

Idén áprilisban a Haza egy kicsit megint elveszett.

Nem, nem veszett el: de távolabbra került, egy kéznyújtásnyival tovább, valahová a tíz és tizenötmillió választása közé.

Na és? - kérdezzük dacosan, mert így kérdezni itt is, nekünk is lehet!

"Akkor mostantól fogva újra két kormány ellen harcolunk" - mondja a bányamester harmincéves fia.

Egy ideig most újra rezervátum leszünk, bantusztán és kuriózum, vidám kis úttörőcsapatok hétvégi látványossága, íme a székely és íme a medve, előbbi magyarul is beszél.

Egy ideig most újra szegény rokonok leszünk, akinek majd adnak a maradékból - ha jut.

Egy ideig most újra elmondják nekünk, hogy széllel szemben nem lehet, s hogy a lehajtott fejet nem fogja a kard. Egy ideig most újra kioktatnak arról, hogy a nemzet avítt fogalom, haszontalan kacat, hogy magyarnak lenni nem nagy élmény, s hogy a másságot akkor is szeretnünk kell, ha éppen az van többségben.

Egy ideig most újra megnyílnak a rókalyukak, elősettenkednek megkopott, naftalinszagú bundájukban a szocialista pragmatizmus helyi megmondóemberei, s egyideig most újra divat lesz kozmopolitának lenni.

Egy ideig most újra szép tisztára próbálják mosni agyunkat, s a sokoldalú tájékoztatás nevében nézhetünk sok-sok heti hetest, bajor szexfilmet és népszerű történelmet az együttélésről.

Egy ideig ez most így lesz.

Aztán ez is elmúlik.

Aki évszázadok óta vár, tud várni újabb négy évet.

Hitünk ugyanis van már hozzá. Hála érte a négy évnek, ameddig éltünk.

György Attila

Ismeretlen tettesek megvertek egy szlovákiai magyar egyetemista lányt pénteken Nyitrán, és magyarellenes szöveget írtak a blúzára.

A támadás a város egyik aluljárójában történt. A két ismeretlen azért támadt rá a 23 éves diáklányra, mert a mobiltelefonjába magyarul beszélt. Az ütlegelés és rugdosás után a lány blúzára a "Magyarok takarodjatok a Duna túloldalára" és "Halál az élősdiekre" mondatot írták - értesült az MTI a nyitrai Konstantín Egyetem magát megnevezni nem kívánó forrásától.

A pozsonyi magyar nagykövetség első helyettes vezetője, Váradi Lajos elmondta, a szlovák sajtójelentésekben is ugyanígy számoltak be az esetről, annyi különbséggel, hogy ő úgy tudja, a második felirat úgy szólt: "Paraziták nélkül". Kérdésünkre elmondta, fel sem merült annak lehetősége, hogy más ok - például rablás - miatt verhették meg a lányt.

Váradi elmondása szerint a szlovák rendőrkapitány délutáni sajtótájékoztatóján kijelentette, nem fogják tűrni az ilyen cselekményeket. Az MTI beszámolója szerint már a tájékoztató előtt külön nyomozóosztagot indítottak Nyitrára. Kérdésünkre a nagykövetség munkatársa elmondta, mivel nem magyar állampolgárról van szó, ezért ők konzulátusként nem tudnak eljárni a lány ügyében.

Az MTI beszámolója szerint az eset az egyetemhez közeli parkban történt. A német-magyar szakos, 23 éves dunaszerdahelyi diáklány éppen szigorlatra sietett. A lány alhasi vérzéssel vonszolta be magát a Konstantín Egyetem bölcsészeti tanszékére. A támadók az áldozat minden értéktárgyát elvették. A lány kora délután még a nyitrai kórházban feküdt, de a szülei még a nap során a lakóhelye szerint illetékes dunaszerdahelyi kórházba viszik.

Göncz Kinga külügyminiszternő szerint ők is egyértelműen elutasítják Szlovákiában a nyitrai magyar diáklány bántalmazását, s örvendezett, hogy a Jan Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt kivételével a politikai pártok egységesen határolódtak el.

A politikusnő elmondta: felvetődött benne, hogy meglátogatja a diáklányt - a szlovák miniszterelnök-helyettessel együtt, -de ő egyelőre nyugalmat akar. Így visszakozott a külügyminiszternő.

A Külügyminisztérium szóvivője azt közölte, hogy a pozsonyi magyar nagykövetség figyelemmel kíséri az eseményeket, és tájékozódik a fejleményekről.

"A felelőtlen politikai nyilatkozatok hozzájárulhatnak az ilyen esetek előfordulásához" - tette hozzá Polgár Viktor cinikusan.

Bugár Béla, a Magyar Koalíció Pártjának elnöke szerint Szlovákiában az utóbbi napokban egyre több inzultus, tettleges támadás éri az ottani magyarokat, ami szerinte azért van, mert Robert Fico miniszterelnök kész együtt kormányozni a szenvedélyes magyarellenességéről elhíresült Ján Slota Szlovák Nemzeti Pártjával (SNS).

Bugár felszólította Ficót: személyesen és kormánya nevében haladéktalanul határolódjon el a Slota-féle szélsőséges jelenségektől és azonnal tegye meg azt, amit meg kell tenni.

A Slota vezette SNS szóvivője, Rafael Rafaj pénteken kora este sajtónyilatkozatban adott hangot a történtek miatti felháborodásának és az ügy alapos kivizsgálása mellett szólt, mondván, hogy a "különbségek nem szolgáltathatnak okot a szélsőségesek civilizálatlan tettlegességére."

Rafaj azonban hozzátette, hogy "az SNS várakozásai szerint az Magyar Koalíció Pártja az esetet a hangulat további felkorbácsolásához fogja majd felhasználni."

Slota egy korábbi nyilatkozata kapcsán a Fico-kormány vonakodott attól, hogy elhatárolódjon tőle. [b]Slota azt mondta július végén, irigyli a cseheket, hogy elűzték országuk területéről a németeket, s ezért ma már nincs olyan problémájuk velük, mint a szlovákoknak a magyarokkal Szlovákiában.[b]

A magyar külügyminiszternő lagymatagon tiltakozott ez ellen, de Fico először - hírügynökségi jelentések szerint - megpróbálta jelentéktelennek feltüntetni az ügyet.

Később a szlovák külügyminiszter válaszlevelet írt magyar kollégájának, amelyben a jószomszédi viszony fontosságát hangsúlyozta.

MAGYAR RABSZOLGÁK A SZOVJET GULAG TÁBORAIBAN

Várdy Béla - Várdy Huszár Ágnes
VALÓSÁG 2005. XLVIII. évfolyam 3. és 4. szám

* http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=546&lap=0
* http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=561&lap=0
* http://www.gulag.hu/

8. rész

1944 és 1945 fordulóján hazánk és védtelen lakossága fokozatosan a Vörös Hadsereg hatalma alá került.

A katonai összecsapások 1945 áprilisáig tartottak (a hivatalos április 4-ei dátum önkényes), ám az ország szovjetizálása és módszeres kifosztása már 1944 novemberében megkezdődött.

A szovjet katonai hatóságok teljesen figyelmen kívül hagyták az 1944. december 21-én létrejött ideiglenes magyar kormányt, s annak tudta és megkérdezése nélkül nekiálltak, hogy leszereljék és elszállítsák az ország ipari gépezetét, és szovjet munkatáborokba deportálják a munkaképes fiatalokat. Az elhurcolások egészen az áprilisi fegyverletételig folytatódtak.

Az ország kifosztása és az ártatlan polgári személyek deportálása a győztes hatalmak hallgatólagos hozzájárulásával történt, ugyanis a Szovjetunió szerintük is kártérítésre volt jogosult a vesztes országokkal szemben.

Vjacseszlav Mihaljovics Molotov szovjet külügyminiszter már két évvel azelőtt kijelentette a brit nagykövethez írt egyik levelében:
„A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott, … a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is.”70

Molotov 1943. december 14-én megismételte ezt a szovjet álláspontot a közismerten magyarellenes Eduard Benešnek.

Kijelentette, hogy „a magyarokat meg kell büntetni”,71 majd így folytatta:

„Ami az ország megszállását illeti, nekünk rövidebb utat kell megtennünk, hogy Magyarországra eljussunk, mint a többieknek.

… Az önök [csehek és románok] közös ellenségei a magyaroknak.

Mi különbséget teszünk támadóink, így a románok és a magyarok között is. A magyarok magatartása velünk szemben rosszabb a románokénál.”72

Ez a szovjet kijelentés válasz volt arra a beneši kérésre, hogy a Szovjetunió is vegyen részt Magyarország megszállásában.

„Az önök részvétele Magyarország megszállásában – mondta Beneš – számunkra igen fontos. Nekünk az a szándékunk, hogy visszaállítsuk München előtti határainkat.”73

Molotov természetesen pozitívan reagált Beneš kérésére, s a Szovjetunió a vártnál is nagyobb erőkkel vett részt hazánk megszállásában, anyagi kifosztásában és polgárainak deportálásában.

A legyőzött országok lakosainak kényszermunkatáborokba hurcolásának tervét megerősítette a Szovjetunió Állambiztonsági Bizottságának 1944. december 16-ai határozata, amely szerint

„mozgósítani kell és a szovjetunióbeli munkára kell irányítani az összes tizenhét és negyvennégy év közötti német férfit, valamint tizennyolc és harminc év közötti német nőt, aki a Vörös Hadsereg által felszabadított Románia, Magyarország, Jugoszlávia, Bulgária és Csehszlovákia területén tartózkodik.

A mozgósítás irányításával az NKVD-t, ezen belül Berija elvtársat kell megbízni. Az NKVD-re kell bízni a gyűjtőtáborok megszervezését, a mozgósítottak befogadását, a menetoszlopok kialakítását, útnak indítását és az út során az őrzését. Kötelezni kell Magyarországon Malinovszkij és Tolbuhin elvtársakat, Csehszlovákiában Petrov elvtársat, hogy a katonai parancsnokokon keresztül a front parancsnoka nevében rendelkezzenek a németek mozgósításáról a jelen határozat pontjai értelmében.”74

Mint látni fogjuk azonban, a magyarországi szovjet embergyűjtés és deportálás messze túlment e rendelkezésen.

A szovjet katonai közegek ugyanis, a helyi opportunista magyar kollaboránsok közreműködésével, nemcsak németeket, német származású és német nevű magyarokat, hanem olyan magyar nevű magyarokat is deportáltak, akiknek semmi közük sem volt a szovjetellenes háborúhoz azonkívül, hogy Magyarországon laktak.

Bizonyos helyeken fiatal fiúkat és lányokat egyszerűen azért gyűjtöttek be, mert családi nevük Hitleréhez hasonlóan r betűvel végződött. Mint 1989-ben az akkor már kilencvenéves Kolozsi Imre megjegyezte:

„Valami ostoba ember kitalálta, hogy minden r betűvel végződő családnév német, mert a Hitler neve is r-rel végződik. Így került a listára Pásztor, Molnár, Bodnár, Csiger… még Gyüker is.”75 Majd így folytatta: „Nem volt itt fontos a név, nem az döntötte el az ember sorsát, hogy hívják. Valamennyi embert ki kellett adni, s azzal töltötték fel a létszámot, akit még el tudtak csípni. A lista összeállítójának nem tudom, megszólalt-e valaha a lelkiismerete.”76

Teljesen mindegy volt tehát, hogy német vagy magyar származású és nevű volt-e az illető: ha még nem volt meg az előírt számú fogoly, akkor azt vitték el, aki éppen az útjukba akadt.

Magyarverés már Szlovákiában is

*
http://www.felvidek.ma/modules.php?name=News&file=article&sid=4021

MAGYAR RABSZOLGÁK A SZOVJET GULAG TÁBORAIBAN

Várdy Béla - Várdy Huszár Ágnes
VALÓSÁG 2005. XLVIII. évfolyam 3. és 4. szám

* http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=546&lap=0
* http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=561&lap=0
* http://www.gulag.hu/

7. rész

Azokat a teljesen bűntelen foglyokat (férfiakat, nőket és gyermekeket egyaránt), akik valami véletlen folytán a Gulag-táborok egyikében találták magukat, azonnal munkába állították, hogy minél többet csikarjanak ki belőlük. A legembertelenebb körülmények, amelyek között kénytelenek voltak dolgozni, egyhamar megtizedelték őket, s ez arra kényszerítette a rabszolgatartókat, hogy újabb és újabb foglyokkal töltsék fel a táborokat. A gyakorlat alapján idővel kidolgoztak egy munkáspótló rendszert, amely ígéretesnek látszott a rabok teljes kihasználására. E rendszer kidolgozója egy bizonyos Naftalij Aronovics Frenkel, török születésű komisszár volt, aki sikeres munkája eredményeként idővel a Lenin-rend tulajdonosa és az NKVD tábornoka lett. Mindezt az elismerést annak a munkarendszernek a kifejlesztéséért kapta, amely a lehető legtöbb munkát tudta kicsavarni a kényszermunkatáborok tehetetlen foglyaiból.60

Frenkel rendszere az volt, hogy „a kancsukát az éhséggel helyettesítette”, más szóval „összekapcsolta a rabok ételadagját a termeléssel”.61

Emellett arra is rájött, hogy a foglyok bebörtönzésük első néhány hónapjában voltak a legproduktívabbak. A későbbiekben egyre inkább legyengültek mind testileg, mind szellemileg, s ennek következtében mind kevesebbet termeltek. E megfigyelések alapján Frenkel arra a meggyőződésre jutott, hogy a munkatáborok rabjai csak úgy tarthatók magas termelési szinten, ha időnként „kiszűrik”, majd újabb és újabb foglyokkal helyettesítik őket.
Ez a „kiszűrés” különböző módon működött. Legtöbbször az éhség, a fagy vagy a rabtáborokban pusztító betegségek vitték el őket. Sokszor azonban más módon is elősegítették a „szűrési folyamat”-ot. Amikor például reggeli munkasorakozóra hívták a rabokat, a lassan mozgó betegeket és gyengéket, akik a sor végére kerültek, egyszerűen kilőtték.

Ők már hasznavehetetlenek voltak a szocializmus építéséhez, így egyszerűen túladtak rajtuk, s újabb rabokkal helyettesítették őket. Ez a módszer több évtizeden át folytatódott a milliókat fogva tartó szovjet rabszolgatáborokban, egészen a posztsztálinista évekig, amikor felszámolták őket.62

E jól működő, a Gulag-rendszer szerencsétlen rabjaiból a maximumot kihozó rendszer révén Frenkel olyannyira megkedveltette magát Sztálinnal, hogy 1931-ben a szovjet diktátor őt bízta meg a hírhedt fehér-tengeri csatorna megépítésének a felügyeletével. A később hasznavehetetlennek bizonyuló csatorna 1933-ra készült el, s az ott dolgozó mintegy negyedmillió rab közül hatvanezer a környező jégmezőkön pusztult el.63

Ennek ellenére Sztálin annyira meg volt elégedve az eredménnyel, hogy 1937-ben Frenkelt nevezte ki az újonnan felállított GULZhDS-nek (Vasútépítő Táborok Főhatóságának) élére, amely 1939-ben a Lengyelországot, majd Finnországot megtámadó Vörös Hadsereg szállításával foglalkozott.
Frenkel munkára serkentő rendszerét később sikeresen alkalmazták egyéb nagyméretű építkezéseken, így a Bajkál–Amur vasútvonal, a Távol-keleti Építkezési Vállalkozás, valamint a vorkutai, a kolimai és a magadani kényszermunkatáborok felépítésekor.64

A második világháborút követően a Vörös Hadsereg által elfoglalt országok lakossága is megérezte a sztálinista terrorrendszer hatását. A fiatal, munkaképes férfiak és nők jó részét egyszerűen összeszedték és a szovjet munkatáborokba szállították.

Deportálásuk oka részben büntető jellegű volt, részben a Szovjetunió felépítéséhez szükséges munkaerőként volt rájuk szükség. Mindkét ok fontos volt, de hogy melyik került épp előtérbe, az állandóan változott.
Az adatok hiánya vagy ellentmondásossága következtében nagyon nehéz megítélni, hogy tulajdonképpen hányan estek áldozatul az embertelen sztálini rendszernek. Némely szakember harmincmillió áldozatról beszél, mások huszonhárommillióról.65

Ugyanakkor vannak olyanok is, aki tizenöt- és ötvenmillió között állapítják meg az áldozatok számát.66
A második világháború kitöréséig a Gulag-táborok foglyai szinte kizárólag a Szovjetunió népei közül származtak.
1939-től azonban már elvittek letteket, litvánokat, észteket és finneket, majd 1941 után németeket, olaszokat, románokat és magyarokat is. A háború utolsó hónapjaitól kezdve pedig a szovjet katonai megszállás alá került nemzetek szinte mindegyike képviselve lett a Gulag-rabok soraiban, függetlenül attól, hogy országuk a háború folyamán a németek ellensége vagy szövetségese volt-e.

A hadifoglyoknak számító katonákon kívül !! fél évszázados működése alatt mintegy huszonhét-harminc millió ember raboskodott a Gulagon.

Természetesen ez a hatalmas embertömeg nem mind egyszerre, hanem egymást váltva volt e táborok lakója. Legtöbbjük sohasem tért vissza hazájába, hanem ott pusztult el a legnyomorultabb körülmények között.

Ha elfogadjuk a harmincmilliós számot és a huszonhárommilliós elhalálozást, akkor azt mondhatjuk, hogy a Gulag-rabok háromnegyed része (76%-a) sohasem tért vissza a rendes polgári életbe.

Megjegyzendő még, hogy a Gulag kényszermunkatáboraiba hurcolt milliókon kívül egyéb „kitelepítettek” is voltak, akiket a második világháború vége felé űztek el szülőföldjükről, a németekkel való állítólagos kollaborálás vádjával. Akadtak közöttük a balti nemzetekhez tartozók (háromszáz-háromszázötvenezer), csecsenek (háromszáztizenötezer), krími tatárok (százkilencvenegyezer), ingusok (nyolcvanegyezer) és balkárok (harmincháromezer), akiket az ország belsejébe vagy az Urálon túlra deportáltak.67

A kitelepítések elsősorban e nemzetiségek kommunista- és szovjetellenes szellemi elitjét és vezetésre alkalmas rétegeit érintették.

Kisebb mértékben ugyanez történt Magyarországon is az 1950-es évek elején, amikor a Gulag-szerű recski kényszermunkatáboron kívül (68)
mintegy tizenkétezerhétszáz „megbízhatatlan” személyt űztek el Budapestről, és telepítettek a Hortobágy eldugott tanyáira és az Alföld kis falvaiba. (69)

Ennek a jelenségnek a magyar vonatkozásait egy későbbi tanulmányban tárgyaljuk.

6.

Mint már említettük, a Gulag szó az orosz Glavnoje Upravlenyije Iszpravityelno-Trudovih Lagerej (Javító Munkatáborok Főhatósága) kifejezés rövidítése.

Ebben a formában az intézmény csak 1934-ben jött létre, de eredete az 1917-es bolsevik forradalomig nyúlik vissza. A forradalmat követően szinte azonnal büntető munkatáborok szerteágazó rendszere jött létre, amely az első kommunista titkosrendőrség, a Cseka fennhatósága alá került. Az utóbbi szervezetet a lengyel származású Felix Dzerzsinszkij hozta létre 1917 decemberében, s vezette egészen 1926. évi hirtelen haláláig.

Habár javító munkatáborok már régebben is léteztek, az egész táborrendszert az 1919. április 15-ei szovjet dekrétum fogta egy csokorba. Ez annak a következménye volt, hogy az akkoriban dúló polgárháború folyamán a bolsevikok rengeteg foglyot ejtettek, akiket nem akartak mind kivégezni, de nem volt helyük a cári rendszertől örökölt börtönrendszerben. Ennek következtében újonnan létesített táborokban helyezték el a foglyokat.
A legelső ilyen, a bolsevikok által alapított munkatábor a fehér-tengeri Szoloveckij-szigeteken létesült, ahol egy megszüntetett kolostor lett a tábor központja. A forradalmat követő öt év folyamán rabok ezreit szállították erre a távoli jeges szigetre, ahol először is a kolostort átépítették börtönné. A foglyok többsége – egy Sztálin életéről készített dokumentumfilm szerint húszezer ember56 – elpusztult, részben az ottani munka- és életkörülmények, részben az élelem és egyéb életfontosságú dolgok hiánya miatt.57

Az 1930-as évektől kezdve a szerteágazó táborrendszer folyamatos átalakuláson esett át. Hamarosan az 1934-ben létesített Gulag fennhatósága alá került, majd az intézmény rohamosan kiterjesztette a rabok tömegével felduzzasztott táborok rendszerét. Bizonyos források szerint a táborok száma a második világháború idejére már megközelítette a negyvenezret. A lágerek egy nyolcezer kilométer hosszú és négyezer kilométer széles területen voltak szétszórva. Ez a Gulagként ismert rabszolgatábor-rendszer tehát az Ukrajnán túli Donbasz-vidéktől a Kamcsatka-félszigetig, a lappok lakta Kola-félszigettől az Alaszkát érintő Kuril-szigetekig, észak–déli irányban pedig a Kaukázustól a jeges-tengeri Vorkutáig, Belső-Mongóliától a Léna folyó sark-tengeri torkolatáig terjedt.

Habár a Gulag külön adminisztratív rendszert alkotott, a mindenkori szovjet titkosrendőrség hatáskörébe tartozott. Ez független volt attól, hogy a titkosrendőrség éppen milyen néven szerepelt: Cseka, GPU, OGPU, NKVD, MVD, NKGB vagy KGB (az utóbbi név egészen a Szovjetunió megszűnéséig fennmaradt).

A szovjet kormány 1939-ben egy párhuzamos intézményt is felállított: a Gupvit (Glavnoje Upravlenyije Vojennoplennih i Internyirkovannih [Hadifoglyok és Deportáltak Táborainak Főhatósága]). A szervezet feladata a Lengyelország elleni 1939. szeptemberi hadműveletekben elfogott katonai és polgári személyek fogva tartása és adminisztrálása volt. Stefan Karner osztrák történész szerint a Gupvi hamarosan háromszáznegyven nagy és négyezer kisebb kényszermunkatábort tartott nyilván.58 Természetesen a Gulaghoz hasonlóan a Gupvi is a szovjet titkosrendőrség fennhatósága alá tartozott.

A táborok első lakói az orosz arisztokrácia és nemesség, a cári katonai vezetés, a cári bürokrácia, a tehetős polgári osztály, az ortodox keresztény papság, a volt konzervatív, liberális és nem bolsevik radikális pártok, a falusi vezetők és egyéb emelkedettebb társadalmi rétegek tagjai közül kerültek ki. S ők csak az elsők voltak azok közül, akikre lesújtott a brutális új rendszer, amely a kommunista utópiát eltökélten elsősorban olcsó rabszolgamunkával akarta elérni, méghozzá úgy, hogy közben a régi vezető rétegektől is „megtisztítja” a társadalmat.
Az 1930-as évek folyamán azonban a volt orosz vezető rétegek tagjait követték az új rendszer emberei is: azok, akikre immár nem volt szükség, vagy akik esetleg veszélyeztették Sztálin hatalmát és a történelemben elfoglalt helyét. Így például a Gulag rabszolgatáboraiba kerültek a kollektivizálást és az erőszakos gabonabegyűjtést ellenző szegényparasztok, akik ragaszkodtak többnyire újonnan megszerzett földjeikhez; a bolsevik párt és a Vörös Hadsereg vezető emberei, akik ismerték Sztálin múltját, s megkérdőjelezhették volna mind történelmi szerepét, mind vezetői képességét; a sztálini terrorrendszer és tisztogatás kivitelezői, akik tudtak Sztálinnak a tömeggyilkosságokban játszott egyéni szerepéről, s esetleg a jövőben kellemetlen helyzetbe hozhatták volna a szovjet diktátort; a különböző nemzeti kisebbségek tagjai, akik származásuknál fogva megbízhatatlannak minősültek, s többnyire olyan területeken laktak, amelyeket mások igyekeztek megszerezni maguknak; a német katonai fogságból visszatért szovjet katonák százezrei, akik rabságuk következtében megbízhatatlanokká váltak a szovjet kommunista rendszer szemében; német, magyar és egyéb szövetséges katonai személyek, akik a háború folyamán, főleg az utolsó hónapokban szovjet hadifogságba kerültek; végül a szovjet katonai fennhatóság alá került kelet-közép-európai országok polgárai, akiket százezerszámra vittek a szovjet Gulagra, részben büntetésből, részben a munkaerő-szükséglet kielégítésére. Bizonyos szempontból az utóbbiak voltak a legszerencsétlenebbek, mert bár a náci–szovjet párviadalban teljesen bűntelenek voltak, mégis a Gulagra kerültek, ahonnan csak egy kis hányaduknak sikerült hazatérnie.

Mint már több szakember kimutatta, a szovjet kényszermunkatáboroknak két céljuk volt:

1. hogy megbüntessék és kontroll alatt tartsák azokat, akik bármilyen formában veszélyt jelenthettek a bolsevista rend vezetői, elsősorban Sztálin számára;

2. hogy olcsó rabszolgamunkával szolgálják a szovjet közgazdaság viszonylag gyors, erőszakos átalakítását primitív agrártársadalomból magas szintű ipari társadalommá.

Ennek a szükségnek megfelelően – az általános felfogással ellentétben – „a Gulag-rendszer… tovább nőtt a második világháború alatt és azt követően, s a korai 1950-es években érve el tetőfokát. Akkorra már a munkatáborok központi szerepet játszottak a szovjet közgazdaságban. Ezek termelték ki az ország aranykészletének egyharmadát, szén- és fakészletének nagy részét és jókora hányadát szinte majdnem minden egyébnek.

A rabok szinte minden elképzelhető iparágban dolgoztak – fakitermelésben, bányászatban, építkezésben, gyári munkában, földművelésben, repülők és lőfegyverek tervezésében –, s gyakorlatilag egy külön, országon belüli országban éltek, majdnem egy külön civilizációban”.

MAGYAR RABSZOLGÁK A SZOVJET GULAG TÁBORAIBAN

Várdy Béla - Várdy Huszár Ágnes
VALÓSÁG 2005. XLVIII. évfolyam 3. és 4. szám

* http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=546&lap=0
* http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=561&lap=0
* http://www.gulag.hu/

5.
A magyar polgári lakosságnak a szovjet csapatok általi terrorizálása éppúgy hiányzik a rendszerváltást követő években megjelent történelmi munkákból, mint a sok százezer magyar deportálásának a leírása.

Ez a nemrégiben megjelent, tizenkilenc kötetes Magyar Nagylexikonra is vonatkozik, amely egy teljes hasábot szentel a szovjet Gulag leírásának, de mindössze egyetlen mondatot a deportált magyarok ügyének: „A Gulag táboraiban a Szovjetunió népein kívül számos külföldi állampolgár is raboskodott és elpusztult, köztük többszázezres nagyságrendben magyar hadifoglyok és 1944 után Magyarországról elhurcolt civilek (az utóbbiak 90%-a nem tért vissza). ”42

Ez a leírás még a szokottnál is rövidebb, de itt legalább a túlélők arányát megemlítették. Ha a leírás nem is, a csupán 10% visszatérése jelzi a szovjet rabszolgatáborok belső életének a mibenlétét.
Érdekes és egy kissé félelmetes is, hogy a magyar Gulag-áldozatok helyzetének és sorsának leírása még némely nyugati magyar vagy legalábbis több évig nyugati országokban élő szakemberek munkáiból is hiányzik. Az előbbiekre jellegzetes példa a magyar születésű, Magyarországon felnőtt publicista történésznek, Paul Lendvainak a The Hungarians (2003)43 című, eredetileg német nyelven megjelent munkája; az utóbbiakra pedig a budapesti Közép-Európai Egyetemen oktató Kontler Lászlónak A history of Hungary (2002)44 című jeles magyar történelmi szintézise.

Lendvai megemlíti a zsidó holokauszt magyar áldozatainak a számát (kétszázkilencvenhétezer a trianoni határokon belül, ötszázhatvannégyezer a visszatért területekkel megnőtt Magyarország területén), de a Gulag magyar áldozatainak sorsát a következő rövid mondattal intézi el: „Mintegy hatszázezer magyart, azon belül száz-százhúszezer civilt fogott el a szovjet hatalom, háromszázezer katona pedig a brit és amerikai csapatok előtt kapitulált.”45
Hogy aztán mi történt ezzel a száz-százhúszezer polgári személlyel a szovjet rabszolgaságban, az már éppúgy nem tartozik a szerző érdeklődési körébe, mint a hazai történészek esetében.

A szovjet Gulag áldozatai egyszerűen eltűntek nemcsak a magyar nemzettestből, hanem a magyar múlt krónikásainak érdeklődési köréből is.

Ez a jelenség különben Kontler munkája esetében is észrevehető, annak ellenére, hogy maga a szintézis nagy történetírói áttekintésre vall. A „magyar Gulag” ebben az esetben is csak egy mondat erejéig érdekli a szerzőt: „A háború egymillió életet követelt, amelynek fele holokausztáldozat volt. … A Szovjetunió kényszermunkatáboraiba deportált csaknem hatszázezer fogolynak (köztük több mint százezer civilnek) a fele csak 1947-ben és azt követően tért vissza.”46 Ezek szerint a hatszázezer fogoly másik fele sohasem tért vissza hazájába. Ennek ellenére sorsuk és nyomorult haláluk egyetlenegy sort sem érdemel ennek az érdemleges eszmetörténésznek a munkájában.

Mindez 2000-ben történik, egy évtizeddel a rendszerváltás és ama kommunista rendszer bukása után, amely még azt sem engedte meg, hogy a kegyetlen szovjet Gulag ártatlan magyar áldozatait egyáltalán megemlíthessék a történészek.
A „magyar Gulag”-ról szóló leírások teljes hiánya ezekben a munkákban annál is inkább megdöbbentő, mert az elmúlt másfél évtizedben több tanulmány,47 kézikönyv48 és legalább öt tucat visszaemlékezés jelent meg erről a témáról.49

Az utóbbiak közül a legfontosabbak a volt Gulag-rabok visszaemlékezései és a velük készített interjúk gyűjteményei. Sajnos, a volt raboknak csak a rendszerváltás évétől kezdve volt alkalmuk beszélni a Gulagon eltöltött évek borzalmairól, amikor már csak nagyon kevesen voltak életben. A legelső ilyen interjúkötetek egyikét Szebeni Ilona készítette és adta ki 1991-ben, Merre van a magyar hazám? címmel.
A kötet hetvenegy volt Gulag-rabnak a visszaemlékezéseit tartalmazza.50

A szerző ugyanakkor felsorolja a Felső-Tisza vidékéről 1944 és 1945 fordulóján málenykij robotra vitt háromezerkétszázharminc embernek a nevét is; olyanokét, akiknek óriási többsége odaveszett a szovjet rabszolgatáborokban. Szebeni munkáját nagyban segítette a már említett Stark Tamás történész is, aki a kötethez összefoglaló tanulmányt írt, amely az egész Gulag-kérdést megfelelő történelmi háttérbe helyezi, ugyanakkor az elhurcoltak számát is igyekszik meghatározni.51

Szebeni munkájával szinte egy időben jelent meg Füzes Miklós Modern rabszolgaság (1990)52 című kötete, amely egy terjedelmes bevezető tanulmány után huszonkilenc német (sváb) származású magyar állampolgár visszaemlékezéseit teszi közzé, részben személyes interjúk, részben fennmaradt naplórészletek formájában. Starkhoz hasonlóan Füzes is igyekszik kihámozni a hiányos és egymásnak ellentmondó adatokból a deportáltak és a túlélők számát. Adatok hiányában azonban ő is kénytelen beismerni, hogy a deportáltak száma még megközelítőleg sem állapítható meg. A kimutatható elhurcoltak soraiban azonban „az elhunytak aránya mintegy kétharmados”.53

1994-ben jelent meg Zsíros Sándor már említett, A front alatt című munkája, amely annak a tizenegy felsőzsolcai volt Gulag-rabnak a visszaemlékezései alapján íródott, aki a könyv megjelenésekor még életben volt.54 Maga a szerző tizennégy évesen élte át a hajdani borzalmakat. A „felszabadítók” és magyar pribékeik csaknem kétszáz egyszerű felsőzsolcai polgárt szedtek össze és vittek el a Gulagra rabszolgamunkára. Azzal az ürüggyel tették ezt, hogy igazoltatásuk után azonnal kapnak egy dokumentumot, amelynek birtokában szabadon élhetnek és építhetik tovább életüket. Az ígért dokumentum helyett azonban marhavagonba terelték, majd a szovjet „paradicsom”-ba vitték őket.

Zsíros munkája 2004-ben újabb, bővített kiadásban is megjelent, s a tervek szerint a közeljövőben angolul is napvilágot lát.
Kormos Valéria interjúkötete, A végtelen foglyai55 szelektíven, de a képzett publicista felkészültségével adja közre mintegy tucatnyi volt Gulag-rab visszaemlékezéseit. A kötet egy budapesti kiadó gondozásában, több tucat fényképpel illusztrálva jelent meg, a volt foglyokat elfogásuk idején és fél évszázaddal később egyaránt ábrázolva.

E soktucatnyi kiadvány ellenére a szovjet Gulag története, mibenléte és az elhurcolt magyar százezrek sorsa gyakorlatilag még mindig ismeretlen Magyarországon. Ez elsősorban annak tulajdonítható, hogy a csaknem fél évszázados szovjet jelenlét miatt a téma teljesen tabu volt, még a szaktörténészek is alig-alig hallhattak róla valamit. Így aztán a Gulag sújtotta magyarok élményeit be sem építik az efféle összefoglaló munkákba. Az általános hallgatásnak a másodlagos oka az lehet, hogy a rendszerváltást követő években megjelent Gulag-emlékiratok óriási többsége ismeretlen vidéki nyomdákban vagy a szerzők saját kiadásaként jelent meg – kis számban és silány köntösben. Így ezek a kiadványok ismeretlenek maradtak, alig-alig kerültek be a magyar köztudatba. Ennek következtében a nagyobb budapesti kiadók még manapság is úgy érzik, hogy az ilyen tárgyú művekre csak elvétve van igény. Úgy vélik, hogy a mai magyarság inkább a jövőbe néz, és szeretné elfelejteni a közelmúlt borzalmait. Lehet, hogy így van, s ez talán még érthető is.

Nem fogadható el azonban az a jelenség, hogy a korral foglalkozó szaktörténészek sem hajlandók észrevenni és munkáikba beledolgozni ennek a modern kori tömegrabszolgaságnak és tömeggyilkosságnak a kifejlődését és mibenlétét. Ezzel a téves hozzáállással elsüllyesztik ennek a borzalmakkal teli intézménynek a tudatát, holott éppúgy ápolni kellene, mint a holokauszt ismeretét. A Gulag és a holokauszt egyaránt olyan tragédia volt, amelynek nincs párja az emberiség történetében, s amelynek tudatát mindenképpen meg kellene őriznünk.

MAGYAR RABSZOLGÁK A SZOVJET GULAG TÁBORAIBAN

Várdy Béla - Várdy Huszár Ágnes
VALÓSÁG 2005. XLVIII. évfolyam 3. és 4. szám

* http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=546&lap=0
* http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=561&lap=0
* http://www.gulag.hu/

4.

Ez a szinte hihetetlen információhiány többször megismétlődik a rendszerváltás után megjelent hazai munkákban.

Így például az ELTE tanárai által szerkesztett és írt, egyetemi tankönyvnek szánt Huszadik századi magyar történelem (1997) című szintézisben is, ahol e deportálásokat szintén csak néhány sor erejéig említik meg. Az elhurcolt polgári lakosok számát azonban jóval nagyobbra teszik:
„A [szovjet] megszállás súlyos atrocitásokkal járt. Erőszakoskodások, rablások történtek, a hadijog figyelmen kívül hagyásával mintegy százhetven-száznyolcvanezer civilt hurcoltak el a Szovjetunióba kényszermunkára, és több tízezer német anyanyelvű lakost deportáltak.”(35)

Ugyanakkor a szerzők teljesen figyelmen kívül hagyják e szerencsétlenek tábori életének leírását, valamint azt, hogy a jogtalanul elhurcolt civilek közül tulajdonképpen hányan maradtak életben.

Ugyanez vonatkozik az L. Nagy Zsuzsa, a Debreceni Egyetem tanára által írt Magyarország története, 1918–1945 (1995) című egyetemi tankönyvre is, amely így összegezi hazánk második világháborús emberveszteségét: „A népesség összes vesztesége nyolcszáztíz- és kilencszázezer fő között mozgott. Ebből a katonai veszteség száznegyven-százhatvanezer fő, a hadifoglyok közül meghalt kétszázharminc-kétszáznyolcvanezer, a polgári lakosság nyolcvan-százezer főt, a trianoni Magyarország zsidósága körülbelül négyszázezer, a cigányság mintegy ötvenezer főt vesztett. E veszteséglistán ott voltak azok az ezrek is, férfiak, asszonyok egyaránt, akiket a szovjet hatóságok hurcoltak a Szovjetunióba.” (36) E rövid leírás alapján – amely a polgári elhurcoltak számát talán túl kevésnek mondja – a be nem avatott olvasó aligha gondolhat arra, hogy az elpusztult polgári lakosság óriási többsége nem a háború során, hanem a szovjet rabszolgamunka nyomorúsága következtében lelte halálát.

A helyzet gyakorlatilag hasonló a rendszerváltás óta megjelent egykötetes magyar történelmi szintézisekben is, amelyekből szintén hiányzik a magyar Gulag-foglyok elfogásának és életkörülményeinek leírása. E munkák jellegzetes példája az igen szép formátumban megjelent Millenniumi magyar történet (2001), amely a deportálások körülményeit és következményeit néhány sorban intézi el: „A Magyarországra dél-délkeleti irányból bevonuló Vörös Hadsereg, illetve annak speciális tisztogatóalakulatai (SMERS) 1944. október és 1945. március vége között majdnem háromszázezer főt ejtettek foglyul; e létszám egyharmadára tehető a civilként a Szovjetunióba hurcoltak száma. 1945 végéig még újabb negyedmillió magyar állampolgárral gyarapodott a keletre deportáltak légiója. Az utóbbiak jó részét már azok tették ki, akik az előnyomuló front elől az összeomlóban levő Harmadik Birodalom területére menekültek, illetve eleget tettek Szálasiék evakuációs parancsainak. … A szovjet fogságba került kereken hatszázezerből a fentebbi időpontig [1947 nyaráig] százötvenezer, az 1951-ig elhúzódó hivatalosan regisztrált visszaszállítás végéig további negyedmillió fogoly tért vissza; egyharmad részük idegenben tűnt el vagy halt meg.”(37)

Itt ismét csak néhány sornyi pontatlan statisztikát kapunk anélkül, hogy a szerző megpróbálná röviden összegezni a polgári lakosság összeszedésének, társadalmi összetételének, deportálásának, Gulag-életének és a szerencsésen életben maradók visszaszállításának, valamint hazai fogadtatásának körülményeit. A polgári lakossággal szembeni általános terror terjedése, magyar nők százezreinek megerőszakolása, teljesen ártatlan, tizenhat-tizennyolc éves fiúk és lányok Gulag-táborokba elhurcolása, kétszázhúsz-kétszázhetvenezer magyar (köztük százhúsz-száznegyvenezer polgári személy) elpusztításának a leírása nem kap helyet ebben a munkában sem.

A magyar nők tömeges megerőszakolásáról sok korabeli forrás és szemtanú megemlékezik.

Közöttük van a volt kisgazda miniszterelnök, Nagy Ferenc is, aki angol nyelvű emlékirataiban így ír: „Nők és [leány]gyermekek tízezreit rabolták el és fertőzték meg nemi betegséggel a kegyetlen vöröskatonák.”(38)
Ugyanakkor hozzáteszi azt a szokatlan állítást is, hogy „sok ezer magyar férfit is megerőszakoltak és természetellenes szertelenségre köteleztek orosz katonanők, … [akik] bandákba csoportosulva rohanták meg éjszakánként a környező falvakat, s raboltak el férfiakat, akiket olykor több napon át fogva tartottak”.(39) Nagy Ferenc azt is megjegyzi, hogy ezeket a tényeket a budapesti svájci követség is megvizsgálta és igaznak találta. A vizsgálat eredményeit a svájci külügyminisztérium 1945 májusában közzétette.

Megemlíthetjük a Miskolc melletti Felsőzsolca községben lejátszódó hasonló eseményeket is. A falunak 1945-ben kétezerötszáz lakosa volt, köztük mintegy ötszáz fiatal felnőtt nő. Zsíros Sándor nyugalmazott tanár és helytörténész szerint legalább százat erőszakoltak meg közülük a „dicsőséges felszabadítók”. A „felszabadulás” első éjjelen a pincékben, mindenki szeme láttára követtek el csoportos erőszakot.(40)

Egy másik történelmi munka is megemlékezik a magyar nők tömeges megerőszakolásáról.
1945 augusztusában a magyar kormány a nyugati hatalmaktól volt kénytelen segítséget és orvosságot kérni a „Lenin-betegség”-től szenvedő négyszázhetvenezer magyar nő számára.(41)
Ha ez az állítás igaz, akkor a megerőszakolt magyar nők száma az egymilliót is megközelítheti, hiszen feltehetőleg nem minden megerőszakolt nő fertőződött meg.

Magyar rabszolgák a szovjet Gulag táboraiban
Várdy Béla - Várdy Huszár Ágnes
VALÓSÁG 2005. XLVIII. évfolyam 3. és 4. szám
* http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=546&lap=0 http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=561&lap=0 http://www.gulag.hu/
*

3. A Gulag újabb tudományos és memoárirodalma

A közelmúltban a szovjet Gulag történetét több nyugati kutató kezdte kutatni, s igyekezett megírni ennek a kegyetlen sztálini intézménynek a múltját és a mibenlétét.

Közéjük tartozik az angol Robert Conquest,(22) az amerikai Nanci Adler(23) és Anne Applebaum.(24)

Írásaik nagyrészt Alekszandr Szolzsenyicin 1970-ben az irodalmi Nobel-díjat nyert monumentális művének, a Gulag-szigetcsoportnak(25) a hatására születtek.

Természetesen voltak mások is, akik megírták borzalmakkal teli Gulag-élményeiket, ám egyikük sem érte el a Gulag-szigetcsoport esztétikai színvonalát, így nem volt olyan politikai és társadalmi hatásuk, mint Szolzsenyicin munkájának.

A Gulag-emlékeiket megörökítő legismertebb magyar szerzők közé tartozik Gábor Áron és Rózsás János, -mindketten megírták a szovjet haláltáborokban töltött éveik embertelen élményeit.

Gábor Áron tizenöt évet töltött a szovjet Gulagon 1945-től 1960-ig, az első öt évet egy rabszolgatáborban, majd további öt évet a magyar politikai rendőrség felügyelete alatt.
Így csak 1965-ös disszidálását követően tudta Szibériai triológia címmel összegezni és kiadni Gulag-élményeit. A kötetek Az embertől keletre (1967), Szögletes szabadság (1968) és Évszázados emberek (1971) címmel jelentek meg, (26) s idővel angol, német, spanyol és portugál nyelven is kiadták őket.
Hatásuk azonban nem ért fel Szolzsenyicin művével. Az esztétikai okokon túl (közéjük tartozik a fordított szövegek szerény színvonala is) a sikertelenség elsősorban annak tulajdonítható, hogy e műveket obskúrus kis kiadók jelentették meg, amelyek képtelenek voltak bevezetni e könyveket a nyugati körforgásba és köztudatba.

Rózsás Jánossal teljesen más a helyzet, mert az ő művei -beleértve visszaemlékezéseit és -Gulag-lexikonját is (27),- csak magyar nyelven jelentek meg. Sőt, a hazai politikai helyzet következtében először még magyar nyelvű visszaemlékezéseit is csak Nyugaton tudta megjelentetni(28), hazájában erre 1989-ig, a rendszerváltásig kellett várnia.(29)

A magyar nyelvű Gulag-memoárirodalomból Rózsás emlékirata messze a legterjedelmesebb. Szinte naplószerű részletességgel írja le a szovjet rabszolgatáborokban töltött évek eseményeit. Ennek ellenére még ezek a visszaemlékezések sem tették elég közismertté a Gulag fogalmát a magyar köztudatban. A csaknem fél évszázados szovjet kommunista uralom alatt ugyanis a magyar nemzet olyan szellemi agymosáson esett át, amely teljesen kitörölte belőle a málenykij robot és a szibériai fogságra ítéltek emlékét. Olyannyira, hogy az onnan [b]visszatérőket sokan nem is áldozatoknak, hanem bűnösöknek tekintették.

Bien György története másképp alakult: Tíz esztendőt töltött a kelet-szibériai Kolima tartományban, majd hazatérte után egy éven belül elhagyta Magyarországot, s Amerikában talált új hazát. Az otthon maradókkal ellentétben ő szabadon beszélhetett Gulag-élményeiről, de csak új életének megalapozása után, nyugdíjazását követően, az 1990-es években jutott el odáig, hogy papírra vesse szibériai emlékeit. Munkája Elveszett évek címmel jelent meg először magyarul (1994-ben és 2000-ben), majd angolul is (2003).(30)

A nyugati világ természetesen csak az angol változat megjelenése után fedezte fel a szerzőt. Meginterjúvolta őt Anne Applebaum (31), s több, a szovjet Gulagot bemutató dokumentumfilmben is szerepelt.(32)
Könyvének Halálhajón Kolimára című fejezete azt a Vlagyivosztoktól Magadanig tartó, kegyetlen és minden képzeletet felülmúló hajóutat írja le, amikor hat napon keresztül, hatezer emberi test közé beszorítva, az életét már-már teljesen feladva érkezett meg tízéves száműzetésének színhelyére, Kolima tartomány külön világába.(33)

A Gulagról csak nagyon kevés szó esik Magyarországon, -ez nyilvánvaló a rendszerváltást követő, általában jó nevű szakemberek által írt nagyobb magyar történelmi szintézisek olvasásakor is. pl. Glatz Ferenc Magyarok krónikája című önyve (összeállította, szerkesztette és az összefoglaló tanulmányokat írta: Glatz Ferenc. Bp. 1996.)
A legtöbb esetben a Gulag szó meg sem jelenik a szövegekben, s a szerzők mindössze néhány sor erejéig emlékeznek meg erről a nagy magyar tragédiáról, amely legalább hét-nyolcszázszázezer honfitársunkat küldte rabszolgaságba, s nagyrészüket nyomorultul a halálba.

Az említett jelenség másik példája Romsics Ignác különben igen értékes, hatszázhatvankét oldalas, Magyarország története a XX. században (1999) című munkája is, amely a következő néhány sorban összegezi ezt a százezreket érintő tragédiát:

„A második világháborúban a 14,5 milliós lakosságnak mintegy 6,2%-a, azaz körülbelül kilencszázezer fő pusztult el. Közülük háromszáznegyven-háromszázhatvanezerre becsülhető a katonák és majdnem ötszázezerre a zsidók száma. Szovjet fogságba mintegy hatszázezren kerültek, túlnyomórészt katonák, de körülbelül száz-százhúszezer polgári személy is.”(34)

Sajnos, ezekben a munkában semmiféle olyan igyekezet nem látható, amely megmagyarázná, miként került sokszázezer magyar személy szovjet fogságba, illetve a Gulag rabszolgatáboraiba, mit kellett nekik ott átélniük, hányuknak sikerült életben maradniuk, és visszatértük után miféle fogadtatásban volt részük szeretett és sokszor megsiratott hazájukban.

Néhai apám eltöltött 7 szép évet az egyik legszebb létesítményben, mesélt nekem eleget róla.

Rózsás János emlékezései a rabszolgatáborokról:
http://www.gulag.hu/rozsas/r094.htm

Magyar rabszolgák a szovjet Gulag táboraiban
Várdy Béla - Várdy Huszár Ágnes

2.

A statisztikai zűrzavart – amely minden e tárgyú tudományos munkában kimutatható – mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy még ugyanazon szerzők egy-egy írásának az adatai sem egyeznek meg.

Ez a nagy Gulag-kutató, Stark Tamás bizonyos munkáiban is kimutatható, éppúgy, mint Menczer Gusztáv írásaiban. Így például Gulag című rövid írásában Menczer a következőképp összegezi a különböző kategóriákba sorolt elhurcoltak adatait:

„A kutatók véleménye szerint a mintegy hétszázötvenezer magyar fogolyból legkevesebb kétszázezer elhurcolt pusztult el a halálmenetben és a kiszállítás borzalmas körülményeinek következtében. További, legkevesebb százötvenezer magyar vesztette életét a koncentrációs táborokban szerzett betegségekben, amelyek között első helyen szerepel a fehérjehiány okozta alimentáris disztrófia, a tuberkulózis és a malária.”14

Mint látható, ezek az adatok nem egyeznek az ugyanettől a szerzőtől néhány sorral feljebb idézettekkel. Ez számunkra csupán azt bizonyítja, hogy még a leginformáltabb kutatók is zavarban vannak a statisztikai adatok egymásnak ellentmondó tömege miatt.

Ám, jóllehet az egymást kizáró adatokról vitatkozhatunk, úgy véljük, hogy mindannyian egyetérthetünk Menczer Gusztávnak e minden magyart érintő megállapításával:

„A XX. század két borzalmas diktatúrája nem csupán a rendszerek módszereiben mutat »furcsa« egyezést, hanem az elpusztított magyarok számában is.

Éppen ezért bármelyik diktatúra áldozatainak előtérbe helyezése sérti a másik diktatúra áldozatait. Mindez bűnösen megoszthatja a XX. században is sokat szenvedett magyarságot.”15

A Gulagon elpusztult vagy onnan hazatért deportáltak számáról tehát igen nagyok a statisztikai eltérések, azt azonban általában érzékeljük, hogy a hadifoglyok jóval nagyobb arányban tértek haza, mint a polgári deportáltak – akár a szovjet bíróságok által elítélt politikai „bűnözők”, akár minden jogi formalitás nélkül málenykij robotra vitt emberek voltak.

A polgári lakosság esetében általában 10, 20 vagy itt-ott 40% hazatértről beszélhetünk.

Bizonyos esetekben azonban az életben maradók aránya ennél jóval kevesebb volt.

Egy ilyen esetet Varga Márton mesélt el, akit 1944 októberében a Felső-Tisza vidékén szedtek össze háromszáz más fiatallal együtt. Közülük csak neki sikerült elszöknie a debreceni gyűjtőtáborból, mindössze néhány órával bevagonírozásuk előtt. Varga szerint a vele együtt összeszedett és a Szovjetunióba deportált fiatalok közül legfeljebb nyolc vagy tíz tért vissza Magyarországra. A többiek mind ottmaradtak a Gulag jeltelen tömegsírjaiban.16

Hasonló eseményt mesélt el a hajdúböszörményi Kiss Ferenc is, aki szerint a szülővárosából 1944 októberében deportált kétszázhatvanöt személy közül három év elteltével mindössze huszonnégyen tértek vissza hazájukba.

Rossz fizikai állapotuk miatt az 1989-es rendszerváltás idejére e kevesek közül is már csak egyetlenegy maradt életben. A Gulagon átélt sanyargatások következtében ugyanis olyan meggyötörten tértek haza, hogy legtöbbjük néhány éven belül meghalt.17

Hasonló volt a sorsa annak a mintegy kétezer embernek, akiket 1944 novemberében deportáltak Nyíregyházáról. Közülük is csak egy bizonytalan kis százalék tért vissza szülővárosába, s nagy részük hamarosan meghalt: 1989-re már csak hatan voltak életben.18

Valamivel jobb túlélési arányról tanúskodik az akkor huszonnégy éves özv. Wild Ádámné – férje a 2. magyar hadsereg katonájaként 1943-ban esett el a Don-kanyarban –, aki szerint a sváb lakosságú Babarcról elvitt egyik harmincnégy fős csoportból heten maradtak életben (mintegy 20%)19

Még kedvezőbb az ugyancsak babarci Ambach Katalin vallomása, akinek negyvenkét fős csoportjából tizenegyen tértek haza.20

A halálozás azonban már a deportálás alatt elkezdődött: a telezsúfolt marhavagonban uralkodó körülmények hatására egy fiatal lány már néhány napon belül meghalt. „Ott volt három napig köztünk. Alig fértünk el, s még egy hulla is volt köztünk, míg végre megmondtuk, s hát kirakták, kidobták szegényt. Később ugyanúgy járt egy másik lány, úgyhogy két lány már az úton meghalt.”21

A fentiek alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy a Gulag rabszolgatáboraiba kerülő magyar állampolgárok óriási többsége sohasem látta többé hazáját.

Lehet, hogy a fent jelzett 90%-os halálozási arány némelyek számára túlzásnak hangzik, ám a személyes visszaemlékezések alapján is nyilvánvaló, hogy a deportáltaknak mintegy 75, bizonyos esetekben pedig 95%-a elpusztult.

S ebben az egész jelenségben az a legborzasztóbb és a leglesújtóbb, hogy e fiataloknak lényegében semmi közük sem volt sem a háborúhoz, sem az elszenvedett barbárságokhoz.

Nyugodtan feltehetjük tehát az alábbi kérdéseket. Miért és miként deportálták ezeket a teljesen bűntelen fiatal magyarokat a szovjet Gulag rabszolgatáboraiba?

Mi volt ez a bizonyos Gulag, amely húsdarálóként őrölte fel az emberek millióit? Miért kellett embermillióknak meghalniuk szinte elképzelhetetlen nyomor közepette? Ezek azok a kérdések, amelyeket kutatásaink folyamán szeretnénk megválaszolni, s a feleleteket idővel vaskos kötetben igyekszünk megjelentetni – mind magyar, mind angol nyelven.

Magyar rabszolgák a szovjet Gulag táboraiban
Várdy Béla - Várdy Huszár Ágnes

1.

A „felszabadulás”-nak kikiáltott szovjet uralom a legtöbb magyar számára természetesen nem felszabadulás, hanem a magyar nemzet erőszakos megbecstelenítése volt. Különösen azok szemében, akik az úgynevezett felszabadulásnak a hatását saját maguk és családtagjaik sorsán át személyesen is tapasztalták.

Olykor-olykor hangot is adtak ennek az érzésnek, többek között a „szabadulás”-t „szabad dúlás”-ként értelmező szójátékkal. (Természetesen ez az általános szovjet-, kommunista- és „felszabadulás”-ellenes felfogás nem érvényteleníti azt a tényt, hogy bizonyos emberek – elsősorban a megmaradt magyar zsidóság és bizonyos baloldali érzelmű személyek – számára a szovjet katonai hódítás valóban felszabadulás volt. Idővel azonban még e sokat szenvedett népcsoportoknak a jó része is kiábrándult a szovjet kommunista rendszerből.)1

Természetesen egyetlenegy magyar sem érezte a „felszabadulás” borzasztó hatását oly mélyen, mint azok, akik e „felszabadító hadjárat” következtében lettek a szovjet Gulag rabszolgatáborainak a foglyai. Mint a jeles Gulag-kutató, Stark Tamás egy tanulmányában megjegyezte:

„Ki gondolta volna a múlt században, hogy a mi századunkban visszatér a rabszolgaság intézménye? Sőt, kijelenthetjük, hogy a XX. században a rabszolgasors több embernek jutott osztályrészül, mint a múltban összesen. Mi több, korunkban a rabszolgasors nemcsak szervezetileg és mennyiségileg vált »fejlettebbé« az ókorinál, hanem minőségileg is. Akkor a munkavégzés volt a cél, míg most a népirtás, amelynek a munka »csak« eszköze.

A német nemzetiszocializmus egyes »fajok«, népcsoportok gyengítésére, megsemmisítésére törekedett. A sztálini szocializmusban a kényszermunkát a szovjet alattvalók megtizedelésére és a környező országok megfélemlítésére használták.”2

De mi is ez a bizonyos Gulag, amelynek mibenléte olykor még tanult értelmiségieket is megtéveszt? Alekszandr Szolzsenyicin Gulag-szigetcsoport című könyve alapján ugyanis sokan úgy vélik, hogy a Gulag egy politikai rabokkal benépesített, hatalmas szigetcsoport valahol a volt Szovjetunió távoli partjain.3

A valóságban azonban nem volt más, mint az 1934-ben megalakult Glavnoje Upravlenyije Iszpravityelno-Trudovih Lagerej (Javító Munkatáborok Főhatósága) erőszakszervezetnek a rövidítése. A szervezet a szovjet NKVD alosztályaként jött létre azzal a kizárólagos céllal, hogy az addig különböző helyi és területi szervek irányítása alatt levő kényszermunkatáboroknak az adminisztrálása egy kézben fusson össze.4

Nem tudjuk pontosan, hogy hány magyar katonai és polgári személy került fogságba a háború utolsó hónapjaiban, különböző adatok alapján azonban úgy véljük, hogy az összlétszám valamivel kilencszázezer fölött volt.

Egyharmaduk, vagyis háromszázezren a nyugati szövetségesek, kétharmaduk, azaz hatszáz-hatszáznegyvenezren pedig a szovjetek fogságába kerültek.

Az utóbbiak közül kétszázhúszezer (de lehet, hogy kétszázhetvenezer) sohasem tért vissza hazájába.5

Ezeknek az embereknek mintegy a fele (százhúsz-száznegyvenezer személy) teljesen bűntelen polgári lakos volt, aki az 1944 novembere és 1945 márciusa közötti szovjet hadműveletek következtében került a Vörös Hadsereg fogságába. Ennek a Magyarország jelenlegi határán belülről származó százhúsz-száznegyvenezer fogolynak mindössze 10%-a maradt életben.6 Ha viszont hazánk második világháborús határait vesszük figyelembe, akkor száznyolcvan-kétszázezer polgári fogolyról beszélhetünk, akiknek jó része Észak-Erdélyből és Kárpátaljáról származott.7

Ezeket a polgári személyeket vagy falvakban és városokban az utcán szedték öszsze málenykij robotra (kis munkára),8 vagy valami képtelen politikai bűnért ítélték őket sok évig tartó szibériai kényszermunkára. Az utóbbiaknak mintegy 90%-a pusztult el a Gulag-táborok borzalmai közepette.

A legmegbízhatóbb adatok alapján 1945 nyara és 1948 ősze között mintegy háromszázhuszonötezer–háromszáznyolcvanezer magyar foglyot – leginkább hadifoglyot – küldtek vissza Magyarországra. Közülük száz-százötvenezer 1946 nyara előtt, további kétszázkétezer 1946 júliusa és 1948 novembere között, húsz-huszonötezer 1949 és 1951 között, háromezer pedig 1953 és 1955 között tért vissza hazájába.9 Az 1946 és 1948 között repatriáltak soraiban 9425 polgári személy is volt, s óriási többségük a málenykij robotra hurcoltak soraiból került ki. Ők legfeljebb 10%-át tették ki a teljesen bűntelenül a szovjet Gulagra került polgári személyeknek.10

A málenykij robotra hurcoltakkal szemben azok, akiket kémkedésért vagy egyéb kitalált politikai bűn miatt ítéltek el, nem voltak ilyen „szerencsések”. Őket Szibéria távoli vidékére deportálták, ahol még keményebb körülmények között, még tovább kellett rabszolgamunkát végezniük. Ha életben maradtak, akkor csak nyolc, tíz vagy tizenöt év után, a Sztálin halálát követő években kerültek vissza hazájukba.11

Olofsson Placid katolikus pap és volt bencés szerzetes szerint – aki tíz évet töltött a Gulagon, s aki a rendszerváltás óta az egyik szervezője a túlélők éves találkozóinak – a szovjet katonai bíróságok harmincegyezer magyart ítéltek el, s közülük hatezerötszáz vagy hétezer, tehát mindössze 20% tért vissza.12

Ebben azonban nincsenek benne azok, akiket málenykij robotra vittek, hiszen őket mindenféle bírósági ítélet nélkül szedték össze és vitték el a Gulag egyik vagy másik kényszermunkatáborába.
Az elítéltek Olofsson atya által megadott számát azonban sokan túl kevésnek vélik, annál is inkább, mert ő nem veszi figyelembe a más kategóriába sorolt deportáltakat. Így például Menczer Gusztáv, a rendszerváltás után felállított Központi Kárpótlási Hivatal Társadalmi Kollégiumának elnöke szerint a Szovjetunióba került magyar hadifoglyoknak, politikai elítélteknek és kényszermunkára hurcoltaknak a kimutatható száma csaknem hétszázezer, akik közül körülbelül négyszázezer, vagyis csaknem 60% elpusztult.

A fenti számhoz még hozzáadandó az a mintegy százhúszezer magyar is, akik menet közben haltak meg, s akikről semmi közelebbi adat nincs senkinek a birtokában.