Orbán Viktor a gyulafehérvári búcsún
2005-09-29

Orbán Viktor volt magyar miniszterelnök, a Fidesz elnöke és Markó Béla romániai miniszterelnök-helyettes, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke egyaránt jelen lesz ma Gyulafehérváron a Szent Mihály-napi búcsú alkalmából, amelynek keretében ünnepi szentmisét mutat be Erdő Péter bíboros-prímás, esztergom-budapesti érsek.

Az idei ünnepség egybeesik Márton Áron püspök halálának 25. évfordulójával, amelyről ugyanitt emlékeznek meg. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek körlevele nyomán több ezer katolikus hívő részvételére számítanak.

Az eseményre Gyulafehérvárra látogat Orbán Viktor volt magyar kormányfő, a Fidesz elnöke is, jelen lesz Markó Béla és Takács Csaba, az RMDSZ szövetségi, illetve ügyvezető elnöke, részt vesznek az ünnepségen a romániai püspöki kar tagjai és a történelmi magyar egyházak vezetői.

A délelőtt 11 órakor kezdődő ünnepi szentmisét Erdő Péter bíboros-prímás, esztergom-budapesti érsek mutatja be, ő mondja a szentbeszédet is. Ezt követően tanévnyitót tart a Hittudományi Főiskola, majd a székesegyház északi tornya alatti helyiségben felavatják a Márton Áron-emlékszobát.

2005. szeptember 27.
Magyarverő milicisták

Urzica!

A sajtóhíradások szerint, sikerült alaposan helybenhagyjál egy szívbeteg nyugdíjast. Ezt állítják a szemtanúk, és persze maga a sértett: János Elemér is. Eszerint rögtön ütöttél, amint Elemér bácsi megkért: hozzatok valakit fordítani, mert nem beszél jól románul.

Gondolom, élvezted te is, társad is.

Persze, tudjuk jól: könnyű egy román rendőrnek szétverni egy idős, védekezni nem tudó, beteg embert. Azt tetted, ami vagy: önmagad adtad.

Ennyit érsz.
Gondolom, ha a te édesapádat döngölte volna földbe, hasonló okból, talán másképp közelítenéd meg a kérdést. Talán elgondolkodnál azon, mit tettél. Már, ha képes vagy erre. Őszintén szólva, ez utóbbiban erősen kételkedem. Gondolom rettentően sajnálod magad.

Egy olyan faluban kell szolgálatot teljesítened, ahol magyarok élnek. A román államot szolgálod, bár - ha fel tudnád fogni - rájöhetnél: ez, ezen a településen, valójában Csíkszentgyörgy lakosságának szolgálatát jelenti.

De úgy tűnik, a múltban élsz. Ezek szerint, te úgy gondolod: egy gyarmatosított, megszállt területen dolgozol, ahol csupa másodrendű állampolgár él. Csupa legyőzőtt, csupa idegen, csupa ellenség. És így is bánsz velük. Nem időseket, nem nőket, nem gyerekeket, nem polgárokat látsz, hanem csupa olyan embert, akiket folyton büntetni, verni kell.

Mert, -nem olyanok mint te. Mint, Vlad Urzica, a milicista.

Fábián Tibor (Erdély Ma)
http://www.vajdasagma.info/universal.php?rovat=cikk&ar=vezer&id=471

Levél a börtönből:
Nincs nap, hogy verés nélkül megússzam

Az egyik temerini elítélt ír édesapjának a bántalmazásokról, megaláztatásokról

Eljuttatták a Vajdaság Ma szerkesztőségéhez az egyik temerini elítéltnek a levelét, amelyet édesapjának, illetve családjának írt. Elpanaszolja, hogy a börtönben milyen megaláztatásoknak és bántalmazásoknak van kitéve.

Az apa azt állítja, hogy fia nem is volt végig jelen a szerb nemzetiségű áldozat súlyos bántalmazáskor.

A Vajdaság Ma elítél minden erőszakot, elítéli a temerini fiúk támadását is, mint ahogyan elítéli a büntetlenül hagyott kisebbségellenes atrocitásokat.

Ám elítéli a polgárok megkülönböztetését is az igazsászolgáltatás előtt, s különösen iszonyodik a rendőrségi túlkapásoktól vagy a foglyok bántalmazásától a börtönben vagy vizsgálati fogságban.

Kezdetben tanácstalanok voltunk, hogy ismertessük-e a levelet, nehogy kárt okozzunk vele. Hitelességét - ami esetleg kérdéses lehetett volna - a család közvetve megerősítette.

***

2004.X.21.

Szia apa!
Remélem jól vagytok?! Ezt a levelet azért írom mert eddig reménykedtem, hogy ezt az esetet otthon bírom elmesélni, de amint látod ez nem így történt.

Szeretném, ha ezt a levelet a tata és anya előtt olvasnád fel, kérlek tedd meg ezt a kedvemért. Eddig úgy gondoltam hallgatok erről a sok magaláztatásról amit itt éltem és élek át és itt gondolok fizikai és pszichikai megaláztatásokra.

Gondolom kíváncsi vagy arra, hogy a jobb szememre miért nem látok persze még mindig bennem él az a félelem, hogy ennek a levélnek következményei lesznek, de ez most már nem érdekel és remélem is, hogy tetőled ezt a levelet egy befolyásos személyiség fogja olvasni. Első pont alatt elmondanám, hogy a jobb szememre azért nem látok, mert jó párszor az éj közepén ok nélkül kivezettek a szobából és a veséimet is jól összerugdosták meg persze szálltak a pofonok és a hasonlók a fejem irányába, mintha csak tudták volna, hogy csak jobb szememre látok, persze most már arra sem tökéletesen. És ez az első naptól kezdve így van, mikor azon a bizonyos szombat késő délutáni napon ide hoztak. Nem telt el még 1 óra sem mikor tisztára ok nélkül kaptam az első stációt, majd mikor pár perc múlva magánzárkába zártak, nem telt el 2-3 óra ismét kivezettek a folyosóra és ismét a vesémet és a szememet verték és ez azóta így van.

Nincs olyan nap, hogy pofon nélkül megússzam, de hogy miért azt nem tudom. Azért fájnak még a veséim mai napig is, mint soha az életben nem fájt. Pontosan megtudnám nevezni azt az őrt, vagyis őröket akik mindezt tették velem, de most még nem teszem. Erről nem beszéltem se nektek, se az ügyvédnek, mert mindig egy őr mellettem volt és mindig hallgatta, hogy mit beszélek, remélem ezt a levelet megkapod és, hogy az ügyvédnek elmondod mind ezt amit én neked ide leírtam és hidd el ez a színtiszta igazság.

Te is jól, tudod, hogy innen semmit sem birok ez ellen csinálni, de úgy gondolom te és az ügyvéd birtok. Nem tudom mi történik, de az ügyvéd ezen és a múlt héten se volt bent nálam, de kérlek mond meg neki, ha bejön ezt itt ne említse, mert akkor még rosszabb lesz. Inkább ha bír cselekedjen. Csütörtökön megyek a kórházba, ma is voltam, de már a bal szememre majdnem még a fényt se látom és a jobbra is csak 65%-ot. Kérlek cselekedjetek ameddig nem késő. Még látok, de reggelente nagyon keveset. Remélem ezt a levelet megkapod.

Sokszor üdvözöllek benneteket!
Sziasztok!

***

Mint emlékezetes az újvidéki Kerületi Bíróság összesen 61 év börtönbüntetésre ítélte azt az öt temerini fiút, akik tavaly nyáron megalázták és félholtra verték az újvidéki Zoran Petrovićot.

A bíróság úgy értékelte, hogy az elítéltek kizárólag önteltségük és zabolátlanságuk miatt bántak el kegyetlenül Petrovićtyal, a 38 éves férfi viselkedésével nem adott okot az erőszakra.

A gyilkossági kísérletnek minősülő bűncselekmény miatt a bíróság az 1983-as születésű Máriás Istvánt 15, a négy évvel idősebb Illés Zsoltot pedig 13 év börtönbüntetésre ítélte. Horvát Árpád (1985) enyhítő körülmények figyelembe vételével kapott tíz évet, Szakáll Zoltánt (1980) és Uracs Józsefet (1975) pedig 11 és fél-11 és fél évre ítélték.

Annak ellenére, hogy a fiúk nem előre megfontolt szándékkal követték el tettüket, a bírónő megfelelőnek minősítette az igen szigorú büntetést. Súlyosbító körülménynek vette, hogy a félholt férfit sorsára hagyták, s csak annak köszönheti életét, hogy reggel idejében rátaláltak. Az elítéltek tavaly június 28-a óta vannak fogdában.

***

Az igen szigorú bírósági ítéletnek van egy politikai üzenete is, ha figyelembe vesszük, hogy a magyarok ellen elkövetett támadások elkövetői vagy nem kerültek kézre, vagy állítólag kiskorúak voltak, vagy a rendőrség futni hagyta őket, vagy csak szabálysértési bírságot fizettek.

Ez a megkülönböztetés üzenete.

A igazságszolgáltatásnak azonban azt kellene közvetítenie, hogy senkit, egyetlen polgárt sem érhet atrocitás büntetlenül.

Mert állítólag Szerbia egy demokratikus jogállam. S nincs védettebb és kevésbé védett polgára - adófizetője - az országnak.

A magyar fiatalok bűnösségét senki sem kérdőjelezi meg, ugyanakkor óriási a felháborodás amiatt, hogy amíg a magyarverések eseteinek döntő többsége el sem jut a bírósági eljárásig, legjobb esetben néhányhetes elzárást rónak ki az elkövetőkre, addig az öt vajdasági magyar fiatalt olyan súlyos börtönbüntetésre ítélték, mint amilyennel a hágai bíróság sújtja a háborús bűncselekmények elkövetésében bűnösnek talált személyeket.

http:

Levél a börtönből:
Nincs nap, hogy verés nélkül megússzam

Az egyik temerini elítélt ír édesapjának a bántalmazásokról, megaláztatásokról

Eljuttatták a Vajdaság Ma szerkesztőségéhez az egyik temerini elítéltnek a levelét, amelyet édesapjának, illetve családjának írt. Elpanaszolja, hogy a börtönben milyen megaláztatásoknak és bántalmazásoknak van kitéve.

Az apa azt állítja, hogy fia nem is volt végig jelen a szerb nemzetiségű áldozat súlyos bántalmazáskor.

A Vajdaság Ma elítél minden erőszakot, elítéli a temerini fiúk támadását is, mint ahogyan elítéli a büntetlenül hagyott kisebbségellenes atrocitásokat.

Ám elítéli a polgárok megkülönböztetését is az igazsászolgáltatás előtt, s különösen iszonyodik a rendőrségi túlkapásoktól vagy a foglyok bántalmazásától a börtönben vagy vizsgálati fogságban.

Kezdetben tanácstalanok voltunk, hogy ismertessük-e a levelet, nehogy kárt okozzunk vele. Hitelességét - ami esetleg kérdéses lehetett volna - a család közvetve megerősítette.

***

2004.X.21.

Szia apa!
Remélem jól vagytok?! Ezt a levelet azért írom mert eddig reménykedtem, hogy ezt az esetet otthon bírom elmesélni, de amint látod ez nem így történt.

Szeretném, ha ezt a levelet a tata és anya előtt olvasnád fel, kérlek tedd meg ezt a kedvemért. Eddig úgy gondoltam hallgatok erről a sok magaláztatásról amit itt éltem és élek át és itt gondolok fizikai és pszichikai megaláztatásokra.

Gondolom kíváncsi vagy arra, hogy a jobb szememre miért nem látok persze még mindig bennem él az a félelem, hogy ennek a levélnek következményei lesznek, de ez most már nem érdekel és remélem is, hogy tetőled ezt a levelet egy befolyásos személyiség fogja olvasni. Első pont alatt elmondanám, hogy a jobb szememre azért nem látok, mert jó párszor az éj közepén ok nélkül kivezettek a szobából és a veséimet is jól összerugdosták meg persze szálltak a pofonok és a hasonlók a fejem irányába, mintha csak tudták volna, hogy csak jobb szememre látok, persze most már arra sem tökéletesen. És ez az első naptól kezdve így van, mikor azon a bizonyos szombat késő délutáni napon ide hoztak. Nem telt el még 1 óra sem mikor tisztára ok nélkül kaptam az első stációt, majd mikor pár perc múlva magánzárkába zártak, nem telt el 2-3 óra ismét kivezettek a folyosóra és ismét a vesémet és a szememet verték és ez azóta így van.

Nincs olyan nap, hogy pofon nélkül megússzam, de hogy miért azt nem tudom. Azért fájnak még a veséim mai napig is, mint soha az életben nem fájt. Pontosan megtudnám nevezni azt az őrt, vagyis őröket akik mindezt tették velem, de most még nem teszem. Erről nem beszéltem se nektek, se az ügyvédnek, mert mindig egy őr mellettem volt és mindig hallgatta, hogy mit beszélek, remélem ezt a levelet megkapod és, hogy az ügyvédnek elmondod mind ezt amit én neked ide leírtam és hidd el ez a színtiszta igazság.

Te is jól, tudod, hogy innen semmit sem birok ez ellen csinálni, de úgy gondolom te és az ügyvéd birtok. Nem tudom mi történik, de az ügyvéd ezen és a múlt héten se volt bent nálam, de kérlek mond meg neki, ha bejön ezt itt ne említse, mert akkor még rosszabb lesz. Inkább ha bír cselekedjen. Csütörtökön megyek a kórházba, ma is voltam, de már a bal szememre majdnem még a fényt se látom és a jobbra is csak 65%-ot. Kérlek cselekedjetek ameddig nem késő. Még látok, de reggelente nagyon keveset. Remélem ezt a levelet megkapod.

Sokszor üdvözöllek benneteket!
(…
Sziasztok!

***

Mint emlékezetes az újvidéki Kerületi Bíróság összesen 61 év börtönbüntetésre ítélte azt az öt temerini fiút, akik tavaly nyáron megalázták és félholtra verték az újvidéki Zoran Petrovićot.

A bíróság úgy értékelte, hogy az elítéltek kizárólag önteltségük és zabolátlanságuk miatt bántak el kegyetlenül Petrovićtyal, a 38 éves férfi viselkedésével nem adott okot az erőszakra.

A gyilkossági kísérletnek minősülő bűncselekmény miatt a bíróság az 1983-as születésű Máriás Istvánt 15, a négy évvel idősebb Illés Zsoltot pedig 13 év börtönbüntetésre ítélte. Horvát Árpád (1985) enyhítő körülmények figyelembe vételével kapott tíz évet, Szakáll Zoltánt (1980) és Uracs Józsefet (1975) pedig 11 és fél-11 és fél évre ítélték.

Annak ellenére, hogy a fiúk nem előre megfontolt szándékkal követték el tettüket, a bírónő megfelelőnek minősítette az igen szigorú büntetést. Súlyosbító körülménynek vette, hogy a félholt férfit sorsára hagyták, s csak annak köszönheti életét, hogy reggel idejében rátaláltak. Az elítéltek tavaly június 28-a óta vannak fogdában.

***

[b]Az igen szigorú bírósági ítéletnek van egy politikai üzenete is, ha figyelembe vesszük, hogy a magyarok ellen elkövetett támadások elkövetői vagy nem kerültek kézre, vagy állítólag kiskorúak voltak, vagy a rendőrség futni hagyta őket, vagy csak szabálysértési bírságot fizettek.

Ez a megkülönböztetés üzenete.

A igazságszolgáltatásnak azonban azt kellene közvetítenie, hogy senkit, egyetlen polgárt sem érhet atrocitás büntetlenül.

Mert állítólag Szerbia egy demokratikus jogállam. S nincs védettebb és kevésbé védett polgára - adófizetője - az országnak.

A magyar fiatalok bűnösségét senki sem kérdőjelezi meg, ugyanakkor óriási a felháborodás amiatt, hogy amíg a magyarverések eseteinek döntő többsége el sem jut a bírósági eljárásig, legjobb esetben néhányhetes elzárást rónak ki az elkövetőkre, addig az öt vajdasági magyar fiatalt olyan súlyos börtönbüntetésre ítélték, mint amilyennel a hágai bíróság sújtja a háborús bűncselekmények elkövetésében bűnösnek talált személyeket.

Móra Ferenc A csókai csata

Se szeri, se száma annak a sok szép könyvnek, amit a magyar szabadságharcról írtak. Hát még a megíratlan történet mennyi, amit csak egyes vidékek szájhagyománya őrzött meg! Erdő az, nem berek, tenger az, nem patak, vagy legalább az lehetett, míg újabb zord idők el nem temették a negyvennyolcat meg a negyvenkilencet.

Ezek közül a megíratlan hagyományok közül való a csókai csata is. Akkor hallottam, mikor még kerek volt a magyar világ. Aki mesélte, Farkas Szilárd, az én regényembe is belementett csókai papom, már meghalt. De Krsztpogacsin Vládó szerb nemzetbeli célszerű szegény ember, aki meghitelesítette a történetet, még él, s tanú rá, hogy akármilyen hihetetlennek hangzik, így volt, ahogy következik.

A csókai csata különben történetnek olyan kicsike, amilyen kicsike falunak Csóka.

Odaát Torontálban, a Tisza mentén gubbaszt ez a jámbor kis falu, aminek, úgy tudom, a nagy változásokban sem változott meg a neve. Csöndes, békességes magyarok lakták negyvennyolcban. Jó macskaugrás hozzá egy másik kis falu: Szanád. Azt meg csöndes, békességes szerbek lakták.

Csókai magyaroknak, szanádi szerbeknek soha világéletükben semmi bajuk nem volt egymással. A szanádi asszonyok a csókai Tiszára jártak le vízért, a csókai gyerekek pedig a szanádi füzesbe jártak át szedrezni. S mikor a fiatal magyar szabadságnak ellensége támadt, a járásbeli emberek mind a két faluból elmentek az egy hazát szolgálni. Akik meg otthon maradtak, azok szántogattak, vetegettek, szép békességben, s amikor pihenőre tértek, igaz szívvel könyörögtek az Istenhez, hogy minél előbb vezéreljen haza mindenkit a maga tűzhelyéhez.

Mire azonban kalászok aranyát lengette a szél a búzamezőkön, nem volt, aki learassa őket. Az embereknek eszükbe se jutott a földanya, aki kenyérrel fizeti meg a sebeket, amiket gyermekei ekével hasítanak rajta. Piacon, utcasarkon karéjba verődtek az emberek, s lángolt a szemük, égett az arcuk a haragtól.

- A rácok az ellenséghez álltak! - rázták az öklüket a csókai magyarok. - Mink vagyunk itthon, és ők akarnak kiirtani bennünket!

- Az ám, ha hagynánk magunkat!

- Cudar világ lesz - súgták-búgták a szanádi szerbek. - A magyarok földönfutókká akarnak tenni bennünket.

- Az ám, ha hagynánk magunkat!

S a szanádi asszonyok nem jártak többé vízért a csókai Tiszára, pedig nagyon forró volt a nyár. S a csókai gyerekek nem mentek többet szedrezni a szanádi füzesbe, pedig a szeder sohase volt olyan nagyszemű, mint azon a nyáron.

Mire a pitypalattyok legszebben szóltak a ringó vetésben, Csókán is, Szanádon is leszedték az emberek a padlásablakból a kaszát, ki is fenték élesre, de nem búzát aratni, hanem embert kaszálni.

Verőfényes, áldott nyári délután volt, mikor a két falu megindult egymás ellen.

- Hát a kis bice-bocától el se búcsúzik kelmed? - törülgette a könnyét a csókai bíróné, mikor az ura az oldalára kötözgette az isten tudja, hol szerzett rozsdás kardot.

A kis bice-boca Mariska volt, virágszemű kislányuk a csókai bíróéknak, s búcsúzott volna is tőle az apja, de Mariskának egyszerre nyoma veszett. Százan százegy felé szaladtak keresni, elszéledt az egész falu, de nem lelték se hírét, se hamvát. Öreg este lett, mire megint összeverődtek a népek, s akkorra beestellett a csatának is.

- Bizonyosan a rácok kezére került! - hörögte kétségeesetten a bíró. - Hanem most már az Isten legyen nekik irgalmas!

De hát a szanádiaknak se volt álmuk azon az éjszakán. Mert az ő bírójuk Milicája is elveszett éppen a hadbaindulás előtt. Ég nyelte-e, föld nyelte-e, nem találták sehol, pedig mindent tűvé tettek érte.

- Biztos, hogy a csókai magyarok csalták el, forduljon el tőlük a csillagos ég! - törülgette verejtékes homlokát az apa. S egész éjszaka talpon állva leste, lehet-e már indulni kegyetlen hadba.

Harmathullajtó hajnalhasadásra már mind a két falu odakint volt a mezőkön. Még a kutyák se maradtak otthon. Ott sündörögtek a gazdáik körül, s meg sem tudták érteni, miért kapnak annyi rúgást.

A piros hajnalsugarak vidáman táncoltak az éles kaszákon, a nádasokban kelepelő gólyák barátságosan kívánták egymásnak kedves egészségére az éjszakai nyugodalmat, s hajnali pirosság, gólyakelepelés, pitypalattyszó mind ezt mondta:

- Emberek, szeressétek egymást, mint ahogy a Teremtő mindnyájatokat szeret.

Az embereken azonban nem fogott a hajnal szava. Kemény léptekkel marsoltak előre, s összehúzott szemöldökkel lesték, feketéllik-e már előttük az ellenség?

Éppen a határdomb tövében értek össze. Nem is ők, hanem a csókai meg a szanádi kutyák. S mikor az emberek már lekapták a vállukról a kaszát, a szanádi bíró szűrébe is belekapott a Bodri kutya, a csókai bíró nadrágját is megrántotta a Tisza kutya.

- Hamm, hamm, hammar, hamm, hamm, hammar! - biztatták előre a gazdáikat.

A két haragos ember odalépkedett az árokpartra, s hirtelen visszahökkent mind a kettő. Az árok fenekén, a lapulevelek alatt ott aludt édesen Marika meg Milica. A nagy hadikészülődésben elbódorogtak hazulról, aztán összetalálkoztak, és eltévedtek a vetések közt. Ahol az este rájuk borult, el is aludtak, egymásra borulva, mint az oltáron az írott angyalok. Marika szanádi búzavirágokat szorongatott a csöpp tenyerében, Milica fekete hajában csókai pipacsok piroslottak. S mind a kettőnek maszatos arcocskáján harmatgyöngyök ragyogtak, amiket a tiszta kék ég hullajtott rájuk.

A két apa szét akarta rángatni az alvó gyerekeket. Mind a kettő felnyitotta a szemét, s még összébb bújtak álmosan hunyorgó pillákkal.

Marika szólalt meg előbb. Elfintorította a bimbószáját, és rámutatott az apja kardjára:

- Ejnye, de csúnya nagy bicskája van édesapámnak, ugyan tessék elhajítani!

És a csókai bíró elhajította a rozsdás kardot.

- Ejnye, édesapám - utánozta Milica is a pajtását -, minek hordozza a vállán azt a nagy botot?

Erre a szanádi bíró is elhajította az öreg mordályt, és helyette Marikát kapta az ölébe. A csókai bíró meg Milicát ölelte magához, s egymás kezét fogva állt a két vezér a két sereg közé.

De lett is erre olyan örömriadal, hogy a szanádi varjak mind a csókai határba repültek tőle, a csókai csókák meg a szanádiba.

Ilyen szép csata volt a csókai csata.

Újabb magyarellenes incidens Szabadkán

Újabb iskolai, magyarellenes incidensről számol be kedden az újvidéki Magyar Szó. A napilap szerint nem egyedi esetekről van szó, az iskolaudvarokban, játszótereken gyakran fenyegetik meg és bántalmazzák a gyermekeket, akiknek szülei bosszútól tartva nem fordulnak nyilvánossághoz.

Az újság szerint még pénteken az egyik általános iskola sportpályáján szerb fiatalok hasba rúgtak és tíz kör lefutására kényszerítettek egy magyar diákot, magyar társának pedig gugolótámaszokat kellett csinálnia, miközben fenyegetően körbeállták.

A megaláztatás oka az volt, hogy a szerbek nem találták a magyarok egyik ismerősét, akivel valami miatt el akartak számolni - értesült az újvidéki Magyar Szó.

A lap szerint nem egyedi esetről van szó: az iskolaudvarokban, játszótereken igen gyakran megtörténik, hogy „büntetőbrigád" ilyesmire kényszeríti a gyerekeket, a szülők azonban bosszútól tartva nem mernek a nyilvánosság elé állni.

„Felháborodva figyeljük, hogyan próbálják az illetékesek sorra szőnyeg alá söpörni ezeket az eseteket, bűvészmutatványokat végeznek, hogy eltereljék még a gyanúját is annak, hogy esetleg nemzeti indíttatású esetekről van szó, s az áldozatok azért húzták a rövidebbet, mert magyarok" - írja az esethez fűzött kommentárjában a cikk szerzője, Mihályi Katalin, aki szerint a vajdasági kisebbségügyi minisztérium által októberben indítandó toleranciaprogram tíz-húsz év múlva hozza meg gyümölcsét, de emellett gyors, energikus cselekvésre is szükség lenne. A szerző szerint nem lesz változás mindaddig, amíg a szerb sajtó nem szentel komoly teret a magyarveréseknek, a tolerancia/intolerancia kérdésének, amíg nem ír objektívan a problémáról.

Emlékezetes: egy újvidéki középiskola utcai falán a közelmúltban magyarellenes falfirka jelent meg, melyen az állt: „A szerbeknek Szerbiát, a magyaroknak kisbaltát.”

Az újvidéki Magyar Szó szeptember közepén arról számolt be, hogy megverték a szabadkai Svetozar Markovic gimnázium magyar tagozatának két diákját. A lap szemtanúkra hivatkozva azt írta: a két ismeretlen, szerbül beszélő fiatalember az iskolában az egyik magyar diáktól elvette füzetét, társát pedig meglökte, majd megverte. A magyar fiatalt kórházba vitték.

A rendőrség még aznap éjszaka megtalálta a két elkövetőt, és feljelentést tettek ellenük. A Magyar Szó megírta, az eset kapcsán megoszlottak a vélemények arról, hogy nemzetiségi alapon történt bántalmazásról van-e szó. A gimnázium igazgatója azt állította, nincs nemzetiségi vonatkozása az ügynek.

Kicsiny falu az én hazám!

[img]http://www.erdely.ma/uploaded/images/3118434.jpg[/img

Fogdába került öt Vas megyei magyar állampolgár Romániában, mert kétnyelvű helységnévtáblát vittek ajándékba Ojtoz településre, és megpróbálták azt felszerelni. Háromszéken már az egy évvel korábbi látogatásukkor felmerült a település hiányzó helységnévtáblájának ügye.

A táblákat Magyarországon készítették, a helyi polgármester beszerezte az engedélyeket. Amikor a vasiak nekifogtak felszerelni a kétnyelvű táblát, egy rendszám nélküli autóból fegyveres, egyenruhás rendőrök ugrottak elő, és beszállították őket a rendőrségre.

A vasi férfiak négy órát töltöttek a rács mögött, és csak Markó Béla miniszterelnök-helyettes közbenjárására engedték ki őket. A munkások fejenként tizennyolcezer forintnak megfelelő büntetést kaptak – mondta el a Magyar Nemzetnek Kovács Jenő, a csoport egyik tagja.

A román törvények értelmében a legalább 20 százalékban magyarok-lakta településeken kétnyelvű helységnév-táblákat kell kitenni.

Lukács Csaba, Magyar Nemzet

Pozsonyban történt 1919. február 12-én
Akiket elfeledtünk...

Pozsonyban, a csalogányvölgyi temetôben – nem messze Alexander Dubcsek sírjától – egy elhanyagolt, mohával benőtt kőlap simul a földbe, felette fiatal, zuhanó férfi domborműve.
A kőlapon a felirat csak ennyi: 12. február 1919.

Vajon mire utal ez az emlékmű? Mi történt ezen a napon?

Pozsonyt 1919. január 1-én foglalták el a bevonuló cseh légiósok. A város lakossága, mely akkor merôben más összetételű volt, mint ma (40% magyar, 41% német, 15% szlovák) visszautasító daccal fogadta a bevonuló csapatokat.

Általános sztrájkba léptek a vasutasok, postások, egyéb közalkalmazottak, és zárva maradtak az üzletek, éttermek, kávéházak is.

Február 12-én pedig nagy tiltakozó gyűlést szerveztek a pozsonyiak a Vásárcsarnok elôtt (ma SNP tér). A gyűlés még meg sem kezdôdött, amikor a magyar zászlókkal felvonuló, "Éljen Magyar-ország!"-ot skandáló tömeget több oldalról megtámadták a csehszlovák katonák.

A megriadt, fegyvertelen polgárok menekülni próbáltak, de minden oldalról sortűz, szuronyroham fogadta ôket.

Az agreszszív támadás után hét halott, 23 súlyos és száznál több könnyebben sérült feküdt a téren. Az áldozatok: Heringes Ferenc 37 éves szabómester, Luntzer Gusztáv 19 éves munkás, Kováts György 28 éves hadirokkant, Kubesch Vilmos 17 éves szakiskolai tanuló, Soós Angéla 37 éves városi alkalmazott, Albrecht Károly 21 éves hazabocsátott tengerész, Záborszky Gyula 32 éves hivatalnok.

Az áldozatok temetésének napján lőtték fejbe Hubert Károly 14 éves iskolai tanulót, Skoda János pedig pár nappal késôbb halt bele sérüléseibe.

Az elkövetkezô hetekben Pozsony sorsa végleg megpecsételôdött. Megszüntették az Erzsébet Tudományegyetemet (azóta sincs magyar egyetemünk!), több magyar iskolát bezártak, csehszlovák hivatalnokokat ültettek az addigiak helyébe és egyéb olyan lépések történtek, amelyek a város sok évszázados arculatának megváltozását eredményezték.

Ma, nyolcvanhárom év elteltével, az akkori véres eseményekre szinte senki sem emlékszik. A sors iróniája, hogy a magyarságukért tüntetô hősi halottak emléktábláján a nevüket már szlovák helyesírás szerint írták, s hogy tökéletes legyen a mű: mára az áldozatok emlékművét benőtte a moha és a feledés.

Pozsony magyarsága az óta 40%-ról 4% alá csökkent, de ismét kezd visszaemlékezni a múltjára.

1956. óta ismét szokás a március 15-i megemlékezés a Petőfi szobornál, sok évtizedes szünet után ismét lerójuk tiszteletünket az 1848-as pozsonyi vértanúk sírjánál.

Talán itt lenne az ideje 1919. február 12-e pozsonyi mártírjairól is megemlékezni, ők is megérdemelnék a koszorút.

Brogyányi Mihály 2002.

Már 160 éve Magyarország fő ellensége nem a németek, hanem az oroszok és a kisantant!

Gondolkodjatok el ezen proletárok!

Már NÉGYSZER RONTOTT RÁ ez a környezet összehangoltan Magyarországra!

- 1949-ben az osztrákokat segítették,
- az első vh-ban TRIANONT hozták,
- a II. vh. után vazalusukká tették a csonka-országot is,
- 1956-ban ismét közösen tudatták alávetettségünket.

Tény, hogy van egy nemzetáruló része az országnak, amely ehhez belső segítséget is ad!

Mindez sokkal súlyosabb tragédia Mohácsnál, valóban a nemzet pusztulásához vezet, ha nem találunk rá megoldást.

Ez a legfontosabb ismeret a mai nemzedéknek.

Keresztes Csaba

Ablonczy Balázs: Teleki Pál

Régóta égető hiányt pótol Ablonczy Balázs most megjelent Teleki Pálról szóló vaskos életrajzi kötete.

Ablonczy Balázst már régóta foglalkoztatta annak a politikai életben is nagy jelentőségű földrajztudósnak az alakja, akinek neve és tevékenysége a 20. századi magyar történelem vizsgálata során megkerülhetetlen. Teleki Pál egyike azoknak a kiemelkedő jelentőségű történelmi személyiségeknek, akiknek – most már a harmadik évezredben – kijárt egy nagy lélegzetű történeti monográfia.

A magyar szakirodalom bővelkedik Teleki Pálról szóló munkákban, de azok vagy hemzsegnek a változatos indíttatású tendenciózus beállításoktól, vagy Teleki életének csupán bizonyos epizódjait veszik górcső alá – néha még ez esetben is elkerülve az objektivitás látszatát.

A szerző tehát nem tört teljesen új ösvényt a történelemmé vált Teleki-hagyomány sűrű erdejében: előtte (már közvetlenül Teleki halála után!) könyvek és ismertetések tucatjai jelentek meg az elhunyt életútjának és tevékenységének bemutatására. Ablonczy Balázs számára ez nemcsak könnyebbséget, de sok nehézséget is jelentett: a régóta kialakult hiedelmek, téveszmék, sőt rágalmak ellenében kellett mértékadó, objektív szintézist adnia. Ezért vállalkozott a teljes életmű kritikai megírására.

Egy biográfia – természetesen – többnyire csak fontos, nagy jelentőségű és kiemelkedőt alkotó emberekről szól, akiknek életpályája ilyen vagy olyan szempontból, de méltó az utókor számára a megörökítésre. A fontos emberek igen ritkán szokták nagy tetteiket gyermekkorukban – így a későbbi (vagy nem is annyira későbbi) korok szerzői hanyagul bánnak az adott személy fiatalkori cselekedeteivel. Ez érthető, ha elsősorban csak a források hiányosságára gondolunk, de hasznos is lehet, mert ezek azok az esetek, amikor nem kell az adott személy tetteit megítélni – legfeljebb csak utalni lehet későbbi szokásainak, gondolatvilágának korai előzményeire.

A teljességre való törekvés azonban alapvető feltétele minden életrajznak. Az adott személy származása, gyökerei, gyermekkora és tanulmányai ugyanúgy elsőrendű fontossággal bírnak, mint érett korában véghezvitt, a megörökítésre szánt tettei. Ablonczy a józan középutat választotta: a lehető legteljesebb forrásanyagot kiválasztva és rendszerezve a legfontosabb tényekkel és tudnivalókkal ismerteti meg az olvasót a főszereplő származásának és ifjúkorának vonatkozásában.

A szerző Teleki Pál 1918 előtti működésének időszakát a „tájékozódás éveinek” nevezi, bár ez a kifejezés minden államférfi esetében helytálló, hiszen a tapasztalatszerzés korszaka minden ember életében megtalálható.

Teleki Pál életének bemutatásakor az sem mellékes, hogy terjedelmes életműve nemcsak a politikát és az államéletben betöltött szerepét foglalja magában, hanem – jócskán – a tudományos, sőt a társadalmi tér mozzanatait is. A történészeknek más szaktudományokkal foglalkozni és azokat feldolgozni gyakran nehéz, sőt kivihetetlen feladat. A nagyközönség számára átadni hasonló erőfeszítést igényel. Ablonczy Balázs megoldotta ezt a kihívást is: olvasóival Teleki Pál földrajzi munkásságát csak annyiban ismerteti meg, amennyire fontos és elengedhetetlen. Mindezeken túl szükséges a bővebb kifejtés az adott kor kevésbé ismert történéseinek, személyeinek és intézményeinek jobb megértéséhez. Ezért kapunk pontos ismertetést Teleki Pál tevékenysége kapcsán a tárgyalt korszakok szereplői mellett többek között a turáni eszméről, a fajhigiéniáról, az első világháború eseményeiről, sőt a Magyar Automobil Klub tevékenységéről is.

Teleki Pál életútja 1918 után bontakozik ki előttünk élesen. Személye által ott lehetünk az ellenforradalom eseményeinél, a nemzetmentő kísérleteknél, a „Vörös Térkép” születésénél, a pártok és társadalmi szervezetek felvirágzásánál és szinte minden olyan eseménynél, amely Magyarország jövőjét később meghatározta.

Nyomon követhetjük a kormányfő Teleki tetteit, bel- és külpolitikai intézkedéseit, a békediktátum ratifikálását, a földosztást. Új szemszögből vizsgálhatjuk meg IV. Károly visszatérési kísérletét is, melynek kapcsán a szerző igyekszik tisztázni és egyben megmagyarázni Teleki kissé ellentmondásos viselkedését. Teleki érzelmeinek és a királypuccsban való részvételének leírása során a szerző érezhetően bizonytalanabbul, az általánosságok szintjén mozogva mutatja be a miniszterelnök szerepét. Ugyanígy homályosak maradnak a Teleki-kabinet 1921-ei tavaszi bukásának okai is.

A kötet további fejezetei adnak részletes ismertetést a kormányzás nehézségeitől megszabadult Teleki mindennapjait kitöltő közéleti és tudományos tevékenységről – a húszas évektől a második kormányalakításáig. A közel húsz év eseményei itt már más kontextust kapnak: Telekit mint befolyásos, elhivatott nemzetnevelő férfit ismerjük meg, és rajta keresztül, mint egy prizmán, pontos képet kapunk a két világháború közötti Magyarország társadalmát vezérlő eszmékről. A szerző jó érzékkel tapintott rá Teleki koncepciójára Magyarország sorsának alakításával kapcsolatban. Az „európai színvonalú magyar elit” kinevelését megfogalmazó Teleki hihetetlen erővel és akarattal vetette magát – az önként vállalt – munkába. Szeme előtt olyan keresztény (akkori értelmezésben: nem zsidó) középosztály képe lebegett, amely mind kulturálisan, mind intellektuálisan vezető szerepre hivatott, és képes arra, hogy véghezvigye Trianon revízióját. E célnak szentelt sokrétű tevékenységét szedte bő csokorba a szerző az egyetemi katedrán eltöltött évektől át a társadalmi szervezetek irányításán, a geográfiai tudomány művelésén az idegen nyelvű ismeretterjesztő és propagandakiadványok megjelentetéséig.

Emellett pontos adatokkal alátámasztva ismerhetjük meg a sokat emlegetett, mégis oly kevéssé ismert moszuli ügyet, részvéte- lét és felelősségét a frankügyben, szembenállását a numerus clausus eltörlésével, az Eötvös-kollégium irányítását, valamint a cserkészet vezetését. Azét a cserkészetét, amely napjainkig Teleki Pál nevével forrott össze, tegyük hozzá, megérdemelten.

Számos olyan tényre, összefüggésre és információra derül fény a kötet olvasásakor, amelyek egyébként rejtve maradnának, és amelyeket az ember máshonnan nem kaphat meg, de létfontosságúak a korszak ismeretéhez. Kiemelendő, hogy a szerző nem hanyagolja el a kortárs személyiségek gyakori említését sem, természetesen csak a Teleki Pállal történő események vizsgálatának összefüggésében. A korszak vezető politikusainak Teleki Pálhoz fűződő viszonya hasonló kifejtést igényelt volna.

Nem vitás, hogy a mű legfontosabb és legjobban kidomborított része Teleki Pál második kormányának tevékenysége és tettei a kormányfő személyén keresztül nézve. Testközelből ismerhetjük meg személyes befolyását a választásokra, az 1939 őszén elkezdődő háborúra, majd sorban minden fontos kormányzati intézkedésre és a belpolitikai döntésekre. A nyilas mozgalom és a kormánypárti belső ellenzék támadásai csak megerősítették elszántságában. Hasonló elszántsággal küzdött a sikeres revízióért, amelynek eredményei – még ha felemás módon is – kormányzása alatt következtek be. Nagy sikernek tartotta az 1940. augusztusi, második bécsi döntést. A munka azonban nem állt meg, sőt éppen akkor kezdődött el. Sok terve volt a jövőre nézve, azonban legtöbbjét már nem vihette véghez.

Ablonczy Balázs alig titkolt együttérzéssel bontja ki Teleki Pál személyes és egyben nemzeti tragédiájának szálait is. A legkülönbözőbb verziókat és fantazmagóriákat cáfolva teszi le voksát egyértelműen a miniszterelnök öngyilkossága mellett, amely nemcsak a közismert nemzetközi konfliktusból, hanem Telekinek személyiségéből is következett. Halálának körülményeit a szerző nagy gonddal mutatja be, és kellő részletességgel veti össze az azóta született legkülönbözőbb elméleteket, cáfolva a több formában felbukkanó, külső erőszakot feltételező teóriákat.

A kötet egyik fő érdeme a manapság oly ritkán látott, de a történetírásban alapkövetelményként megfogalmazott elemek sora. A mű historiográfiai bevezetéssel indul, amely megadja a Teleki személyéről szóló írásműveket és a Teleki-kérdés történeti áttekintését. A mű lábjegyzetei – szerencsés megoldásként – nem a fejezetek, illetve a kötet végén, hanem a lap alján találhatóak meg. A könyvet bő bibliográfia és forrásbemutatás, rövidítésjegyzék, képjegyzék, valamint névmutató zárja.

Nagy volumenű művet felkészültség, szaktudás és elhivatottság nélkül nem lehet írni. Szerencsére jelen esetben mindhárom kritérium fennáll, és a kötet megérdemelten kerülhet be a kézikönyvként forgatott művek sorába.

A szórvány ki van szolgáltatva az asszimiláció hatásának
A magyarság egyhatoda

A magyarság: az a tizennégy, esetleg tizenötmillió ember, akit reményeink szerint eltéphetetlen (nehezen eltéphető) kötelékek fűznek a magyar nyelvhez és kultúrához, ma egyféle „szigettengeren” él.

Van ennek a „szigettengernek” (akárcsak az antik világban a görög Archipelagosnak) egy kontinentális központja: ez a jelen Magyarországa, az a terület, amely a trianoni feldarabolás után a történelmi országból megmaradt, illetve azok a kisebb magyar területek, amelyek a trianoni ország határai mentén (Biharban és Szatmárban, Beregszász környékén, Csallóközben, Mátyusföldön és Gömörben, végül a Vajdaság északi felében és a Tisza mentén), etnikai tekintetben az anyaországgal összefüggésben helyezkednek el.

Vannak aztán nagyobb magyar többségű területek, de már más népek által lakott vidékekbe ékelve: ilyen a Székelyföld, egykor négy vármegyényi, ma két és fél romániai megyényi (Hargita, Kovászna és Maros megye fele) területe, amelyen vagy nyolcszázezer magyar él, ilyen a kalotaszegi magyar falvak füzére Kolozsvártól nyugatra, és ezzel vége: minden más magyar, így Kolozsvár, Temesvár, Újvidék, Ungvár és Kassa magyarsága is valójában szórványban él, vagyis a maga városában vagy regionális körzetében kisebbségi közösséget alkot.

Természetesen diaszpórában élnek a nyugati világban szétszóródott magyarok is: Nyugat-Európában, Észak- és Dél-Amerikában, valamint Ausztráliában.

A jelenben érvényesnek tekinthető statisztikai adatok szerint Erdélyben legalább öt-hatszázezer, az egész Kárpát-medencében (Szlovákiában, Kárpátalján, a Vajdaságban, Horvátországban, Szlovéniában és Burgenlandban) nagyjából további háromszázezer, a nyugati világban pedig körülbelül egymillió magyar él szórványokban.

Ez így együtt nagyjából kétmillió ember, vagyis szinte minden hatodik magyar, akinek idegen nyelvű, más kultúrát hordozó népesség között kell leélnie az életét. Ez a szórványmagyarság folyamatosan ki van szolgáltatva az asszimiláció hatásának, csak töredékesen vannak saját oktatási intézményei, általában a kétnyelvűség (magyar-román, magyar-szlovák, magyar-ukrán, magyar-szerb, magyar-horvát, magyar-szlovén, magyar-angol, magyar-német és így tovább) körülményei között él, anyanyelvének használata mindinkább háttérbe szorul.

Az utóbbi száz esztendő leforgása alatt, sőt nemcsak Trianon után, hanem például Erdélyben már a 18. században is, kiterjedt magyar vidékek süllyedtek le a szórványlét körülményei közé.

És noha a dualizmus korának magyar kormányai óriási retorikával hirdették a magyar szupremáciát, és ezzel többnyire teljesen feleslegesen ingerelték a magyarság és a magyar állameszme ellen a hoszszú évszázadok óta velünk együtt élő nemzeti kisebbségeket, alig tettek valamit annak érdekében, hogy például az erdélyi magyarság helyt tudjon állni a mindinkább növekvő (és egy Ady Endre számára már akkor a trianoni balvégzetet előre jelző) román etnikai fölénnyel szemben.

Ennek az etnikai fölénynek a részleges kiegyenlítésével vagy legalább kezelésével a legkevésbé sem törődtek a kiegyezés és az első világháború között hatalmon lévő kormányok, holott éppen ötven esztendő, tehát történelmi mérték szerint is alkalmas idő állt volna rendelkezésükre ahhoz, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdéssel egyáltalán kezdjenek valamit. Nem folytattak megfelelő telepítési politikát, amely például a székely népfelesleget megóvta volna a regáti kivándorlástól, és Erdélybe irányította volna, de nem törekedtek az erdélyi román társadalom megbékítésére és integrálására sem.

Többen és bizony joggal beszélnek arról, hogy a magyarság közép-európai térvesztésében igen nagy szerepet játszott az a máig folyamatos népszaporulatbeli deficit, amely lényegében ma is az 1945 körüli szinten tartja a magyarság létszámát. Talán kevesebben szóltak arról, hogy az állandósult vérveszteségnek van egy másik magyarázata is: a szórványmagyarok számának folyamatos növekedése és ezeknek a magyaroknak a szinte megállíthatatlan beolvadása a többségi nemzetekbe.

Vagy másfél száz esztendővel ezelőtt a közép-európai régióban nagyjából két egyforma nagyságú nép élt, úgy nyolcmilliós lélekszám körül: a magyarság a maga országterületén és a románság több államban (a két román fejedelemségben, Magyarországon, az Ausztriához tartozó Bukovinában és a cári Oroszország tartományát alkotó Besszarábiában).

Azóta a Kárpát-medencei magyarság létszáma, amely az első világháborúig erősen emelkedett, nagyjából mindössze vagy huszonöt százalékkal növekedett (tíz és fél millióról tizenkét és fél millióra), a románságé pedig (Romániát és a Moldovai Köztársaságot tekintve) több mint megkétszereződött (tíz és fél millióról huszonhárom millióra). Ezt a drámai fejleményt nem csak a magyarság katasztrofális demográfiai helyzete (a népességszaporulat több mint elégtelen volta) okozza, hanem a magyar szórványok általánosan tapasztalható beolvadása, illetve a tömbmagyarság peremvidékének fokozatos szórványosodása is.

Nem kedvelem különösebben a politikai élet bizonyos szegmenseiben eluralkodó, önsajnálattól mozgatott nemzeti romantikát, azt azonban száraz tárgyilagossággal meg kell állapítanom, hogy a népszaporulatban történt folyamatos deficit az ugyancsak folyamatos szórványmagyar beolvadás (és az állandósult kivándorlás és emigráció) nélkül a románok létszámához hasonlóan ma mintegy huszonhárom millió magyarnak kellene élnie a Kárpát-medencében (Rákosi Jenő harmincmillióról álmodott!).

Ehelyett tovább halad az a szórványosodás, amelyet politikai eszközökkel nyilvánvalóan semmiképpen sem lehet megakadályozni, és amely belátható időn belül ismét több százezres, ha nem milliós nagyságrendű etnikai veszteséget okozhat.

Következésképp a szórványmagyarság kérdésének felvetését és tanulmányozását nem lehet feleslegesnek és időszerűtlennek tekinteni.

Igaz, a hivatalos magyarországi politika, és természetesen a nemzeti retorikával fellépő kormányzatok is, ezt a több mint kínos kérdést általában megkerülték, és a magyar kisebbségek védelmét célzó stratégiájukat szinte kizárólagosan a magyarság etnikai tömbjeinek gondozására alapozták. Nem volt igazán erőteljes érdeklődés a szórványgondozás iránt a kisebbségi magyarok politikai életében sem, kivéve talán Erdélyt, ahol a moldvai csángók kulturális gondozása körül mindig gyülekezett néhány intézmény és önkéntes, még Magyarországon is (például az író Beke Györgyre, a néprajztudós Halász Péterre és a jogász Atzél Endrére gondolok). Ugyancsak Erdélyben működik Vetési László református lelkész irányításával egy egyházi jellegű szórványalapítvány, amelynek, híreim szerint, a Kárpátoktól délre is vannak eredményei. A többi néma csend, a szórványmagyarok helyzetének a puszta felmérésére sem történtek komoly kísérletek.

A magyar „szigettenger” következésképp történelmi értelemben szüntelenül veszélyeztetett. Az elmúlt közel nyolc évtizedben igen nagy magyar népcsoportok váltak le a magyarság „etnikai kontinenséről”, kényszerültek szórványlétre, majd szüntelenül fogyatkozva tűntek el a köröttük élő népek: románok, szlovákok, ukránok, szerbek vagy éppen németek, franciák, amerikaiak, dél-amerikai spanyolok tengerében.

Nagyon vaknak kell lennie annak a társadalomkutatónak vagy politikusnak, aki nem veszi észre azt, hogy a történelmi erők (mind a Kárpát-medencében, mind a nyugati diaszpórákban) a szórványmagyarság lassú eltűnését készítik elő. Fél évszázad múltán nemcsak ezen a kis Magyarországon leszünk jóval kevesebben (legalábbis a demográfusok sötét jóslatai szerint), hanem a Kárpát-medencében és a nagyvilágban is. A nagyjából tizennégymillió magyarból a szórványok végleges felszívódásával is eltűnhet vagy kétmillió.

A szórványokban élő magyarság helyzetével, további sorsával és jövőjével (már ha egyáltalán kívánjuk, hogy jövője legyen!) tehát foglalkozni kell. Ezen a téren a magyar politikának, közéletnek és kulturális életnek igen nagyok az adósságai.

Még megfelelő felmérések sem készültek arról, hogy a szórványvidékeken hány magyar él, még kevésbé arról, hogy ezeknek a magyaroknak a maguk köznapi életében milyen szociális és kulturális kihívásokkal kell megküzdeniök, és miként vannak kiszolgáltatva az asszimilációs politika hol erőszakosabb, hol csak manipulatív eszközeinek. Stratégiai elképzelések pedig végképp nincsenek arról, hogy a diaszpórában élő magyarság anyanyelvi kultúráját és nemzeti identitását miképpen lehetne megtartani.

A több mint kétmillió szórványban élő magyar jövője valószínűleg egy kettős történelmi forgatókönyv szerint alakul. Ezt a forgatókönyvet azonban nem mi írjuk, sőt még csak nem is Bukarestben, Pozsonyban vagy Belgrádban készítik elő, hanem döntő módon az Európai Közösség és (kisebb mértékben) a NATO irányító központjaiban. A szórványmagyarság ügye ugyanis, vélhetőleg, ki van (lesz) szolgáltatva annak az integrációs folyamatnak, amelynek medrében a közép-európai térség történetének következő fél évszázada alakulni fog. A magyar szórványok nemzeti kultúrája és identitása csak azokban az országokban lesz védhető és fenntartható, amelyek előbb vagy utóbb helyet kapnak az integrációs folyamatban. Az európai integrációból kimaradó országokban, részben a magukra hagyottság, részben az óhatatlanul fellépő megalázottsági érzés következtében, minden bizonnyal erősödni fog az etnokratikus és etatista politika, és meg fog erősödni az amúgy is tapasztalható Európa-ellenesség és idegengyűlölet. Mindez nem fog kedvezni a kisebbségi magyarság fennmaradásának, sem a mára kialakult magyar-magyar kapcsolatrendszer fejlődésének.

Mindezek következtében az európai nemzetek közösségébe most integrálódó (egyelőre magyarországi, szlovákiai és szlovéniai, később és remélhetőleg erdélyi és vajdasági, majd talán kárpátaljai) magyarság számára az egyik legnagyobb nemzetstratégiai feladatot a szórványmagyarság európai és nemzeti integrációja jelenti.

A második világháború után a nagyromán és a csehszlovák politikai stratégák egyik nagy álma a magyar kisebbségi közösségek gyors asszimilációja vagy még gyorsabb elüldözése volt.

Szerencsére ezek az álmok nem váltak valóra, jóllehet a kisebbségi magyar közösségek valóban igen nagy vérveszteségeket szenvedtek a második világháború óta eltelt hat évtizedben. Ezeket a veszteségeket kell valamiképpen, többek között okos és határozott szórványvédelemmel megállítani.

A szórványmagyarság megtartása és szülőföldjén tartása igen alapos stratégiai felkészülést követel meg mindazoktól a magyarországi, illetve kisebbségi magyar politikai, gazdasági, egyházi, kulturális és civil társadalmi intézményektől és szervezetektől, amelyeknek a diaszpóra-politikában (igaz, ilyen még nincs, de lehetne, lennie kellene!) szerepe van. Ennek a stratégiai felkészülésnek egyaránt ki kell terjednie az aprólékos helyzetelemzésre, a szükséges tennivalók végiggondolására, gyakorlati megtervezésére és természetesen ezek elvégzésére. Minderről legközelebb szeretnénk szólani.

Olvasóink visszaemlékezései a beneši éra (1945–1948) meghurcoltatásaira

Halász Ilona (született Mészáros) 23 éves volt, mikor családjával a kitelepítés sorsára jutott. Az időközben 81 évessé lett vízkeleti olvasónk felhívásunkra tollat ragadott, és bár reszkető kézzel, de négy A4-es oldalon visszaemlékezett a csaknem 60 évvel ezelőtt átélt megrázó élményekre. Alább e levélből közlünk részleteket. (Levélírónk számára az átélt meghurcoltatásokon túl az is fáj, hogy a mai napig jogilag nem orvosolták az egykori sérelmeket. Ezt 2004-ben a brüsszeli emberi jogi szervezetnek küldött levelében is megírta.)

Egy huszonhárom évesen deportált nő visszaemlékezései
Magyar énekszó a cseh templomokban

1947. február 6-án a katonák körbezárták a falut. Senkit sem engedtek se ki, se be. Megkaptuk a kitelepítésről szóló rendeletet. Én 23 éves voltam.

Nekiálltunk csomagolni, élelmiszert, dunyhát. Két nagy teherautó állt be az udvarunkra. Az istállóban otthon maradt két tehén, az ólban pedig két disznó. Elindultunk. Édesanyám a katona mellé ült a két gyermekkel, közülük az egyik 11, a másik 12 éves volt. Én apámmal és húgommal pedig az autó rakodófelületére. A bátyám ezt már nem érte meg, ő a háború áldozata lett. Az utcán leselkedők bámultak minket. A diószegi állomás felé vitt az utunk, ahol bevagoníroztak bennünket.

Ezt az utazást életemben nem felejtem el. Éreztük, földönfutókká váltunk, erőszakkal eltávolítanak bennünket szülőföldünktől, csak azért mert magyarnak születtünk…

Egy marhavagonban két család került. Emlékszem, sűrű hóhullás volt, alig lehetett látni, és nagyon fáztunk. A vagon hézagjain befújt a szél, és sok havat is behordott. Az első megálló Kolínban volt, itt kaptunk enni, egy kis knédlit.

Végül Mariánské Lázně-ba értünk. Ott már úgy várták ránk, mint ha rabok lettünk volna. És válogattak közülünk, ki hova lenne jó. Inkább olyan családokat akartak, amelyekben több a munkavégzésre alkalmas személy.

Egy gazdához kerültünk. Én ott etettem az állatokat, fejtem a teheneket és hordtam a lovaknak az abrakot. A többiek is persze mind dolgoztak. Hónapok teltek el, és egy korona fizetést sem kaptunk. Ezért édesanyám egy másik család egyik tagjával elment a munkaügyi hivatalba panaszt tenni. Ezt követően egy teherautó jött értünk, és elvitte onnan a magyarokat. Ezután egy állami birtok földjein dolgoztunk, és már fizetést is kaptunk. Voltak itt jó érzésű emberek is, én naponta 13 tehenet fejtem (persze akkor még kézzel), és mindig megengedték, hogy magammal vigyek a családnak egy fazék tejet. Élelmiszert vásárolni nemigen lehetett, mert akkor még szinte minden jegyre volt.

Amikor a földeken befejeződtek az őszi munkák, az erdészekhez kerültünk. Kemény munka volt ez is. A hideg télben fűrészeltük a fákat.

Vasárnap eljártunk misére. A pap megengedte, hogy énekeljünk a mise alatt, csak úgy zengett a magyar énektől a csehországi templom! És imádkoztunk a Jóistenhez, hogy adjon erőt nekünk elbírni a megpróbáltatásainkat.

Ma, majdnem hatvan évvel később sem gyógyultak be ezek a sebek.

HALÁSZ ILONA

"Kedves Kollégák!

2005 szeptember 15-étől kéthetente csütörtökönként 17 órától filmklubot indítunk a Holokauszt Emlékközpontban tanárok részére Beke Judit vezetésével. A filmklub részletes programját mellékelve küldöm, kérem az információt oszzák meg iskolájuk tanáraival. Minden érdeklődőt várunk szeretettel, a részvétel térítésmentes.

Üdvözlettel,
JB
Oktatási asszisztens és Programszervező
Holocaust Emlékközpont
H-1094 Budapest, Páva u. 39."

"Kedves Kolléga!

Körlevelét, -amivel most az oktatási intézményeket elárasztotta-, jobb szívvel vennénk, amennyiben időnként a magyarság holokausztjáról is szervezne filmklubot a tanárok részére. Az is megérne egy misét.

Nem lenne olyan egyoldalú a kinálat sem.

Üdvözlettel: KEZ"

Betörtek Tempfli József nagyváradi katolikus püspökhöz
2005-09-13

Hat földszinti termet fosztottak ki ismeretlen tettesek hétfőre virradóra a nagyváradi római katolikus püspökségen.

A betörők a mosókonyha udvarból nyiló ablakának rácsát felfeszítve jutottak be az épületbe. A raktárakat békén hagyták, több ajtó feltörése után a könyvelőség irodáját dúlták fel. Eddigi összesítés szerint a számítógépek memóriaegységeit, hatmillió lejt és az alkalmazottak személyi iratainak másolatát vitték magukkal.

-Mindent össze-vissza hánytak - én közben el kellett jöjjek, hogy megkezdjük a tanévnyitót. Azt még nem tudjuk, -hiszen minden kihányva és felforgatva teljesen,- hogy mi mindent vittek el. A komputerekből állítólag a központját is elvitték, – nyilatkozta Tempfli József megyéspüspök a Duna TV munkatársának.

A páncélszekrényt nem sikerült kinyitniuk a betörőknek, ám minden szekrényajtót felfeszítettek.

Az okozott kárt tetőzi, hogy a fosztogatók idén már negyedízben tértek vissza az épületbe és korábban a Caritas Catolica orvosi rendelőjéből, a Bunyitai könyvtárból és a Várad című folyóirat szerkeszőségéből is ellopták a számítógépeket.

A rendőrség helyszíni vizsgálatot minden esetben végzett, ám eddig egy elkövetőt sem sikerült azonosítani.

Októberben újabb ülést tart a Határon Túli Magyar Szervezetek Fóruma
2005-09-11

Októberben újabb ülést tart a Határon Túli Magyar Szervezetek Fóruma, hangzott el szombaton Marosvásárhelyen az RMDSZ „belső parlamentje", az SZKT ülésén.

Október nyolcadikán a Kárpát-medencei magyar szervezetek, valamint az európai és tengerentúli magyar közösségek képviselői találkoznak Marosvásárhelyen.

A tervek szerint a résztvevők a nem-magyarországi magyar szervezetek autonómia törekvésit, az európai integráció és nemzeti kisebbségek jogait és a magyar – magyar kapcsolatok prioritásait vitatják meg.

Forrás: Szabadság

Pélmonostor évtizedek alatt nem fejlődött annyit, mint az elmúlt esztendőkben
Munkatársunk Jankovics Róberttel, a pélmonostori elöljáróság magyar tagjával beszélgetett

- Milyen összetételű az új tanács, hogyan működik az elöljáróság?

- A városi elöljáróság a nyári időszak alatt is megállás nélkül dolgozott. Június 7-én tartottuk a sorrendben hatodik ülést megalakulásunk óta, tehát szinte heti rendszerességgel üléseztünk.

A 15 tagú képviselő-testületben, a tanácsban két magyar nemzetiségű képviselő is van, méghozzá a HDZ listájáról bejutott Nagy Zoltán, illetve az SDP listájáról bekerült Juhász Sándor, de ők természetesen kizárólag nevezett politikai pártok érdekeit képviselik, egyikük a hatalomban, a másikuk ellenzékben (Juhász S.)

A kilenctagú városi elöljáróságban hét helyet a kormánykoalíciót" alkotó pártok (HDZ 5, HSP 1, HSU 1), egyet-egyet viszont a város területén élő szerb és a magyar kisebbség képviselői töltenek be. Kiemelném, hogy az előző négyéves időszakhoz viszonyítva a városi elöljáróság összetételét illetően csak két személyi változás történt: a horvát jogpárt második képviselője helyett a nyugdíjaspárt képviselője került be Milan Bisić személyében, míg a második változást az én beválasztásom jelentette (Kovács Ferenc helyét foglaltam el).

Ez a folytonosság nem számít meglepetésnek, mivel általánosan elterjedt vélemény a városban (nemzetiségi hovatartozástól függetlenül), hogy Pélmonostoron ilyen sok, nagy horderejű beruházásra, fejlesztésre a korábbiakban nem volt példa. Elsősorban központi költségvetési minisztériumi pénzekről van szó, ami a városi adminisztrációt dicséri. Ennek köszönhetően győzhetett ilyen nagy arányban a város minden kerületében a HDZ.

- Milyen jelentősebb építkezések folynak a kisvárosban?

- A legaktuálisabb és a legatraktívabb fejlesztés - ami sok magyar nemzetiségű drávaszögi embert is érint - a városi piac, aminek ünnepélyes megnyitását a város napjára, november 11-ére tervezzük.

A baranyaszentistváni út mellett létesítendő ipari park alapjait is hamarosan lerakják, a vállalkozók élénken érdeklődnek iránta köztük magyarországiak is, ugyanis könnyen rá lehet majd csatlakozni az erre vezető autópályára, az 5/c jelzésűre.

A városi gázvezeték és egy sportcsarnok építésének a tervein az utolsó simításokat végzik a szakemberek. Négycsillagos szálloda is épül, közismert áruházláncok új üzletei nyílnak meg majd hamarosan, stb.

A hétvégén kerül sor a Baranyai Ősz elnevezésű háromnapos rendezvényre, amelynek magyar vonatkozása is van. Vasárnap délután 15 órakor a Magyarok Otthonában kézimunka kiállítás nyílik, a horvátországi magyar és a pécsi katolikus nőegyletek közös szervezésében.

A P+8 épületben 16 órakor nyitják meg a HMDK városi alapszervezete művészeti szekciójának a munkáit bemutató kiállítást. Az ország különböző részeiből érkező népi táncegyüttesek szemléjére is vasárnap délután kerül sor, amelyen a legjobb horvátországi magyar tánccsoport, a csúzai Csárdás is bemutatkozik.

A szervezők mindenkit szeretettel várnak a nagyszabású pélmonostori rendezvényen.

Muzslyai mindennapok
A bánsági magyar település a nehézségek ellenére is épül-szépül

Muzslyának mintegy 8500 lakosa van. A legutóbbi népszámlálás alkalmával 75%-nyian vallották magukat magyarnak. 15 százalék a szerbek aránya, a lakosság tíz százaléka pedig nem nyilatkozott nemzeti hovatartozásáról, vélhetőleg a vegyes házasságok nagy száma miatt. A vallási megoszlás szintén a lakosság számarányát tükrözi: nagy többségben vannak a katolikusok.

A fenti adatot, akárcsak a faluval kapcsolatos többi információt helybéliek mondák el ottjártunkkor. Tápai János, a VMSZ muzslyai alapszervezetének elnöke, Kovács László a falu tanácsának alelnöke, Sötét János önkormányzati képviselő és Juhász Béla önkormányzati képviselő készséggel álltak rendelkezésünkre. A falu mindennapjainak megtárgyalása után arra is maradt időnk, hogy körbejárjuk a települést.

A muzslyai katolikus templom

A muzslyaiak Padéról és Szajánról származtatják magukat. A települést a hatvanas évek végén Becskerekhez csatolták. Tekintettel arra, hogy a környéken a földek minősége elmarad az átlagos vajdaságitól, az itt élőknek mindössze a tíz százaléka foglalkozik mezőgazdasággal, s körülbelül ennyire tehető a kertészetből élők száma is. Beszélgetőtársaink elmondják, hogy a múlt században a muzslyaiak elsősorban kubikosmunkából éltek. Az elmúlt időszak gazdasági mélyrepülése igencsak érezteti hatását ezen a településen is, hiszen eluralkodott a munkanélküliség. Az egyik legégetőbb problémát most is ez okozza, és nyilván csak az ország gazdasági megszilárdulása, illetve integrációs folyamata orvosolhatja majd.

A faluban két általános iskola van, mintegy ezer kisdiákot fogadnak be, és bennük magyar nyelvű oktatás is folyik. Az általános iskola elvégzése után a diákok többsége Nagybecskereken folytatja tanulmányait. Kovács László fontosnak tartja megemlíteni, hogy az elmúlt években a bánsági városban javult a magyar oktatás helyzete. Régebben csak a gimnáziumban lehetett magyarul tanulni. Most négy tanintézetben van erre lehetőség: az elektrotechnikumban, a gimnáziumban, az egészségügyi szakközépiskolában, illetve a mezőgazdasági középiskolában. Az egyetemi tanulmányokat folytatók többsége Újvidék és Szabadka felé orientálódik, de olyanok is vannak, akik Magyarországon tanulnak tovább. Kovács László azonban rögtön hozzáteszi, hogy az anyagi helyzetük miatt keveseknek adatik meg ez a lehetőség.

Tavaly decemberben járt le a helyi járulék fizetésének időtartama, de meghosszabbításához hozzájárultak a helybeliek. Jóval kevesebb összeggel lehet azonban sáfárkodni, mint előtte, mert szűkös anyagi helyzetük miatt sem a nyugdíjasokat, sem a munkanélkülieket nem kötelezik a fizetésére. Az elmúlt három évben az utak olyannyira megrongálódtak a faluban, hogy halaszhatatlanná vált a felújításuk. A munkálatokra az év végén kerülhet sor, amikor befejeződik a szennyvízhálózat kiépítése.

A lakosság 18 évig fizette a helyi járulékot a szennyvízcsatorna kiépítésére, de az voltaképpen az elmúlt négy évben készült csak el. Nemrégiben épült fel egy gyermekorvosi rendelő is, mely jelentősen megkönnyítette a szülők helyzetét, hiszen a kis betegeket nem kell Nagybecskerekre vinni. A falu megvásárolta a volt mozi épületét, melyben rekreációs központot szeretnének létesíteni.

Muzslyának kiépült telefonhálózata van, jelenleg a kábeltelevízió-hálózaton dolgoznak. Hosszas tárgyalásokon - amelyek a veszekedésektől sem voltak mentesek - sikerült elérni azt, hogy a szolgáltató a műsorkínálatba tíz magyar csatornát iktasson be (vajon hol van ettől Szabadka?! - a szerk.). Az új rendszer lefektetése egyben az optikai internethálózat elterjedését is magával hozza. A helybeliek szerint ezt bizonyára megérzi majd a jól felszerelt Teleház, különféle tanfolyamokkal azonban vélhetőleg megőrzi mostani látogatottságát.

Muzslya kulturális és társadalmi élete igen gazdag. A településen húsz civil szervezet működik. A helyi járulék fele ezek fenntartására és működtetésére megy el. A legnagyobb művelődési egyesület Petőfi Sándor nevét viseli. Kiemelkedik még a Sziveri Jánosról elnevezett művészeti színpad, illetve a muzslyai Amatőr Képzőművészek Klubja. De nem hagyhatjuk ki a felsorolásból a Muzslyaiak Klubját sem, mely a faluból elszármazottakkal és a testvértelepülésekkel tart kapcsolatot.

A falunak jelenleg három testvértelepülése van. A délvidéki Ada, a magyarországi Mindszent, illetve a felvidéki Muzsla. Szeretnének egy erdélyi magyar településsel is hasonló kapcsolatot kiépíteni. A falu lapja a színes és igényes, 1997 óta megjelenő Muzslyai Újság, mely havilapként jelenik meg, ezres példányszámban. Fennállása óta egyébként első ízben kapott támogatást, mégpedig a Magyar Nemzeti Tanácstól.

A fiatalok számára nemcsak a helyi kocsmákban van lehetőség a szórakozásra. Ez elsősorban a helyi Ifjúsági Szervezetnek köszönhető. 2001-ben immáron önálló helyiséggel is rendelkeznek. A fiatalok mind Vajdaság, mind Magyarország területén sok-sok kirándulást tesznek, most éppen egy erdélyi utazást terveznek.

A bánsági magyar település így éli mindennapjait. A helyiek bizakodóak a megmaradást illetően, s a nehézségek ellenére is a jövőbe vetik tekintetüket. Hiszen a céljuk közös: a falu, a közösség megtartása, fejlesztése, gazdasági fellendítése.

DÉVAVÁRI D. Zoltán

Egy érdekes cikk jelent meg bizonyos Krivánszky Miklós (Kassa) tollából a múlt szombati i Magyar Nemzetben.

Begépeltem..

" Megszünt a kassai magyar közöségi ház"

Julius elsejétől bezárta kapuit a vaskapunak is becézett kassai magyar közösségi ház, amely több mint tíz éve nyujtott otthont a különböző kassai magyar szervezeteknek. Az ügy hátterében a belvárosi Mészáros utcai ingatlan a magyar közösség általi megvásárlásának elmaradása áll. Az egymást követő magyar kormányok az igéreteken túl nem tették lehetővé az ingatlan megvásárlásához szükséges anyagi alapok megteremtését. Hasonlóképpen járt el az Illyés Alaoítvány és a Rákóczi Szövetség is. A kassai óvárosi önkormányzat lehetővé tette volna, hogy egymillió korona ellenében a kassai magyaroké legyen A kassai belvárosi magyar óvoda után ez a második olyan épüle, mely az ingatlanspekuláció áldozatává vált.
A most kalapács alá kerülő ingatlan kikiáltási ára hatmillió korona. Utcára kerül az Árvácska tehetségápoló gyermekegyesület, a Kassai Polgári Klúb, Az Ifjú Szivek és több más civilszervezet.
_________________
viribus unitis

Bizonyos hírforrások szerint a hír felkeverte a kedélyeket az "illetékes" alapítványoknál. Felteszik a kérdést, mindez, hogyan történhetett meg, ki a felelős? Természetesen felelős most sincs, annak ellenére, hogy valahol, valakik (jólértesült vagy másban érdekelt) kurátorok leszavazták a kérelmet. Természetesen talán még most se késő, csak most nem kétmillió koronát kell letenni az asztalre hanem annek legalább ötszörösét.
Szép feladat lenne az MSZP-s új határontúli programjának a kérdés megoldása. Rajta miniszterelnök úr és Hiller István! Természetesen Németh Zsolt és társai, példálu a kassai származású fidesz vezér Bába Iván is villoghatna.

Hogyan maradhat Kassa "Magyar Ház" nélkül, normálisak-e a magyar politikusok, függetlenül attól, hogy az országházban vagy a Szlová Nemzeti Tanácsban vagy azokon kivül csapják agyon idejüket.
Ki a kompétens MKP képviselő? Mit tett?

Hatvan éve történt
A Beneš-dekrétumok és következményeik

A Beneš-dekrétumoknak nevezett jogszabályok a Csehszlovák Köztársaság elnökének dekrétumai. A Beneš név állandó használata azt a benyomást keltheti, mintha ő lett volna e jogszabályok kizárólagos szerzője. Bár szerepe egyes fontos dekrétumok megszületésében igen jelentős volt, „szerzőtársként” számba kell venni többek között az Államtanácsot (ez a testület volt hivatva részben helyettesíteni a Nemzetgyűlést a londoni emigráció éveiben), az emigráns kormányt, majd 1945. május 9-től az Ideiglenes Nemzetgyűlés összehívásáig (1945. október 28.) a Csehek és Szlovákok Nemzeti Frontjának Kormányát, a Szlovák Nemzeti Tanács elnökségét és a szlovák kormányként működő megbízotti testületet is. Ez a felsorolás érzékelteti, hogy a dekrétumok kiadása mögött széles politikai–intézményi bázis volt.

Utólag megerősített jogszabályok

1940 és 1945 között Beneš 141 ilyen dekrétumot írt alá, ezek szövege több vaskos kötetet tesz ki. A háború utáni megtorlásokon és „rendezéseken” kívül ezek a rendeletek számos más kérdéssel is foglalkoztak. Kiadásuk megkezdése (1940, London) nem utolsósorban arra irányult, hogy biztosítsák és demonstrálják a csehszlovák állam jogi és politikai kontinuitását, már pusztán amiatt is, mert Beneš elnök 1938. október 5-én lemondott, majd elhagyta az országot.

Csehszlovákia jogi értelemben a lemondás, majd az azt 1939 márciusában követő annexió után sem szűnt meg. Az emigráns csehszlovák kormány 1940. július 21-én alakult meg Londonban. Ugyanezen a napon alakította meg Beneš 1. sz. dekrétumával az Államtanácsot. Az államfő hivatalos elismerése a szövetségesek részéről még egy egész évet váratott magára. Az ezt kinyilvánító jegyzékben sem szerepel azonban a München előtti Csehszlovákia teljes területi jogfolytonosságának elismerése.

Beneš elnök 2. sz. dekrétumában (1940. október 15.) felállítja magának a dekrétumnak az intézményét. Ennek a jogintézménynek gyakorlatilag alkotmánytörvényi, illetve törvényi ereje volt. A különbség lényege az, hogy minden olyan elnöki aktushoz, amelyhez korábban – tehát békeidőben – a Nemzetgyűlés hozzájárulására is szükség volt, átmenetileg elegendő volt a kormány hozzájárulása. A Beneš-dekrétumok kiadásáig az ilyen módon történő törvényalkotásnak – az 1920. évi csehszlovák alkotmány szerint – nem volt alkotmányos alapja.

Az összes így kiadott jogszabályt átmenetinek tekintették, hiszen a szuverenitás helyreállítása után összeülő Nemzetgyűlés azokat érvényben hagyhatta, illetve el is törölhette.
Az 57/1946. számú Alkotmánytörvény az összes dekrétum érvényességét megerősítette.

A kollektív bűnösség elve

Az 1945 és 1948 között kiadott dekrétumok és a hozzájuk csatlakozó különböző diszkriminatív jogszabályok száma 89. Ezek azok a megtorló jellegű dekrétumok, amelyeknek a kollektív bűnösség elve képezi az alapját.

A dekrétumok érvényességét a körülöttük dúló, évtizedek óta tartó vitában a szlovák és a cseh fél a nemzetközi jog pilléreire épített érvrendszerrel igyekszik alátámasztani.
A hivatkozási alapként szolgáló nemzetközi egyezmények:
• potsdami egyezmény;
• párizsi jóvátételi szerződés (1945. december 21.);
• szerződés a nyugatnémet állam szuverenitásáról (Párizs, 1954. október 23.);
• a Magyar (Nép)Köztársaság és a Csehszlovák Köztársaság közötti 1973. és 1992. évi alapszerződések.

A magyarokat megfosztották állampolgárságuktól

A londoni emigrációs csehszlovák kormány és Beneš köztársasági elnök 1942 végén, 1943 elején egészítette ki a csehszlovák nemzeti állam megteremtésének programját a magyar lakosság kitelepítésének követelésével.

1944 tavaszán a moszkvai kommunista emigráció, majd a Szlovák Nemzeti Tanács is csatlakozott ehhez a programhoz. A különbség abban nyilvánult meg közöttük, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács „lakosságcserével” akarta összekötni a magyarok kitelepítését. A cseh és szlovák politikusok 1944 végén Moszkvában – Beneš részvételével – véglegesítették a csehszlovák állam jövőjéről vallott nézeteiket, amit azután 1945. április 5-én, Kassán koalíciós programként hoztak nyilvánosságra.

A kassai kormányprogram kidolgozásában, illetve elfogadásában a csehek és szlovákok Nemzeti Frontjának valamennyi pártja részt vett: a kommunista párt csakúgy, mint a különböző polgári demokratikus pártok. A program jegyében embertelen intézkedések sora következett:

• 1945. február 27-én a Szlovák Nemzeti Tanács elrendelte a magyar „árulók” 50 hektárnál nagyobb földbirtokainak elkobzását;

• 1945 áprilisában és májusában a Szlovák Nemzeti Tanács elbocsátotta állásukból a magyar közalkalmazottakat, majd később a magánalkalmazottakat is;

• nemzeti gondnokság alá kerültek a magyar tulajdonban lévő kis- és középüzemek, beleértve a kisiparosok műhelyeit is;

• a városokban, különösen Pozsonyban, tömeges méreteket öltött a magyarok lakásainak „igénybevétele”, gyakran az érintettek internálásával egybekötve;

• megszüntették a magyar iskolákat és az oktatás nyelve csak szlovák lehetett.

Beneš 1945. augusztus 2-án bocsátotta ki a 33/1945. sz. dekrétumot, amelynek értelmében a magyarokat (és németeket) megfosztották csehszlovák állampolgárságuktól.

Ettől kezdve a magyarok lényegében elestek az egészségügyi ellátástól, a nyugdíjtól, valamint a szociális juttatásoktól.

1945. október 1-jén lépett hatályba a 88/1945. sz. elnöki dekrétum, amelynek alapján a 16–55 éves férfiakat és 18–45 éves nőket közmunkára lehetett kirendelni lakóhelyüktől távol eső vidékekre is.

Népbíróságok

A kassai kormányprogram meghirdetését (1945. április 5.) követő hónapokban a népbíróságok mintegy 39 000 magyart – elsősorban értelmiségit – ítéltek el és utasítottak ki Szlovákiából mint háborús bűnöst.

Az év végére az elítélt magyarok létszáma már meghaladta a 75 ezer főt. Az elítéltek között sok földműves volt, akiket megfosztottak földjüktől és más ingatlanaiktól is. Az érintettek a Komáromi járás felnőtt magyar lakosságának 30,8%-át, a Párkányinak 24,2%-át, a Dunaszerdahelyinek 23,4%-át, az Ipolyságinak pedig 21%-át tették ki.

Kényszermunka

A 88/1945 sz. dekrétumra való hivatkozással valósította meg a csehszlovák kormányzat azt a civilizációt és európaiságot megszégyenítő akcióját, amely a magyarok deportálását jelentette. 1946 szeptemberének végétől magyarok tízezreit, egyes adatok szerint mintegy 73 000 főt (Udvardy Károly) szállítottak erőszakkal Csehországba, döntően a korábban németek által lakott vidékekre.

Otthonaikba azonnal szlovák lakosokat telepítettek. Épületeiket, bútoraikat, gazdasági felszereléseiket és állatállományukat az állam elkobozta, bankszámláikat befagyasztotta. A munkaképes férfiakat és nőket a szó szoros értelmében emberpiacra vitték, míg az ellátatlan betegek, valamint az öregek és a gyermekek közül többen meghaltak útközben, vagy a célállomásra érkezés után.

A katonai tervek alapján előkészített kényszer-kitelepítés „1946. november 19-én kezdődött a hajnali órákban. A hadműveletek pontos terv szerint zajlottak le. Egy vagy két falut katonai egységek zártak körül, majd az előre elkészített névjegyzékek alapján felszólították az elszállítandó családokat a csomagolásra. A száműzendőkkel közölték, hogy eddigi lakóhelyüket el kell hagyniuk, ingatlanukat, állatállományukat és mezőgazdasági felszerelésüket elkobozzák.

A döntés ellen nem volt jogorvoslat. A kijelölt családokat katonai tehergépkocsik szállították a legközelebbi vasútállomásra, ahonnan szigorú őrizet mellett elindultak Csehországba. Az akció 99 napig tartott, 1947. február 25-én ért véget”. (Janics Kálmán: A hontalanság évei.)
Jurij Zvara szlovák történész adatai szerint a deportálás 9610 családot, összesen 41 640 személyt érintett. Az elhurcoltakat 393 községből, 17 járásból válogatták össze, közöttük 5128 kisparaszti család volt.

A csehországi deportálás hatására újabb és újabb menekült csoportok érkeztek Magyarországra, gyarapítva a már korábban érkezett menekültek sokezres táborát.
A kollektív bűnösség elvén megalkotott dekrétumok, pontosabban időzítésük kapcsolatban áll azzal, hogy a csehszlovák kormány a potsdami konferenciához fordult a magyarok kitelepítése ügyében, amihez azonban nem sikerült a nemzetközi hozzájárulást megszerezni. Ez a tény növelte a csehszlovák hatóságok türelmetlenségét a magyarokkal szemben.

Lakosságcsere

1946. február 28-án a nemzetközileg magára maradt Magyarország és Csehszlovákia aláírta a lakosságcsere-megállapodást. A megállapodás értelmében ahány magyarországi személy jelentkezett Csehszlovákiába történő önkéntes áttelepülésre, a csehszlovák hatóságoknak ugyanannyi magyart állt jogukban kitelepíteni.

Magyarországon eredetileg 95 421 szlovák jelentkezett az áttelepítésre. Ténylegesen 73 273-an költöztek át, mivel időközben 22 148 személy megmásította eredeti elhatározását.

A szlovák áttelepülők 31 308 katasztrális hold földet hagytak Magyarországon.
Szlovákiában 105 047 magyart jelöltek ki a hatóságok az áttelepülésre. Ténylegesen 68 407 személyt telepítettek át, önkéntesen távozott 6000 magyar.

Az áttelepített magyarok 109 295 katasztrális hold földet hagytak szülőföldjükön (Juraj Zvara).

Reszlovakizáció

A szlovák belügyi megbízott 1946. június 17-i rendelete alapján megkezdődött a magyar lakosság körében az ún. reszlovakizáció, vagy más kifejezéssel visszaszlovákosítási kampány. Ennek során a magyarokat választás elé állították: ha szlováknak vallják magukat, visszakapják állampolgárságukat, ha viszont nem, akkor el kell hagyniuk otthonaikat, kiutasítják őket Csehszlovákiából.

Ez az önkéntesnek hirdetett kampány a gyakorlatban az erőszak alig leplezett vagy nyílt eszközeivel igyekezett elérni, hogy a szlovákul nem is értő magyarok tömegesen vallják magukat szlováknak. A létfeltételeikben erősen megingott és már hosszú hónapok óta zaklatásnak és üldözésnek kitett emberek közül sokan – különösen azok után, hogy kézzelfogható segítséget sehonnan sem kaptak, és nem is remélhettek – eleget tettek a hatóságok „kívánságainak”, de még így is több járásban a lakosság jelentékeny hányada ellenállt a nyomásnak.

Összegezve: 719 községben 423 264 magyar kérvényezte szlovák nemzetiségűnek történő elismerését. A kérvények feldolgozása után a reszlovakizációs bizottság 326 679 magyart nyilvánított szlovák nemzetiségűnek.

1945 elejétől 1949 közepéig mintegy 200 ezer magyar személy hagyta el a Felvidéket. A Beneš-dekrétumok negatív „eredményei” az 1950-es népszámlálás adataiban tükröződnek: a szlovákiai magyarság lélekszáma ekkor éri el a mélypontot, 367 733 főt.

Politikusok a dekrétumokról

Bugár Béla: Meg kell nyitni a kassai kormányprogram és a Beneš-dekrétumok kérdését, és ha a feltárás folyamatában kiderül, hogy Szlovákia vagy Magyarország sérelmet okozott volna a másik nemzet kisebbségének, akkor itt az ideje a bocsánatkérésnek. Azt senki se várja el a szlovákiai magyaroktól, hogy lezártnak tekintsenek és töröljenek az emlékezetükből egy olyan – a kassai kormányprogram és a Beneš-dekrétumok jegyében megélt – időszakot, melynek során több százezer magyarnak azért kellett bűnhődnie az egykori Csehszlovákiában, mert magyar volt.

Ivan Gasparovič: A Beneš-dekrétumok a múltat jelentik. Megnyitásuk nem lenne szerencsés. A II. világháború eldöntötte, mit kell tenni azokkal, akik kiszolgálták a fasiszta rendszert. Az, amit a Magyar Koalíció Pártja a magyarországi politikusok támogatásával követel, ma Szlovákiában teljességgel elfogadhatatlan. A Beneš-dekrétumokat a holocausthoz hasonlítani nagyon erős dolog.

Václav Klaus: A Beneš-dekrétumok érinthetetlenek. Az a követelés, hogy nyilvánítsuk őket semmissé, nem más, mint a történelem átírására és a status quo megváltoztatására irányuló törekvés. Egyenlőségjelet tenni a II. világháború borzalmai és a szudétanémetek háború utáni kitelepítése közé elfogadhatatlan. Mindnyájan tudjuk, milyen történelmi pillanatban születtek a Beneš-dekrétumok, s minek voltak a következményei: egy tébolyult, megrázó, tragikus háborúnak, amelyet nem Csehszlovákia robbantott ki. A dekrétumok alapján ma már senkit sem ítélnek el, de azok történelmi szempontból a cseh jogrend szerves részét képezik.

A cseh parlament 2002. április 24-én egyhangúlag megerősítette, hogy érvényben maradnak a második világháború után a csehszlovákiai németeket és magyarokat kollektíve megbélyegző Beneš-dekrétumok.

Orbán Viktor: A Beneš-dekrétumok nem állnak összhangban az Európai Unió jogrendjével. Magyarország azt várja, hogy uniós belépése után Csehország és Szlovákia hatálytalanítja őket. Magyarország számára elfogadhatatlanok a Beneš-dekrétumok, amelyek a szinte semmiféle bűnt el nem követő magyarokat a szudétanémet nácikkal és a szlovák fasiszta vezetőkkel állították egy sorba.

Miroslav Kusý: Itt az ideje, hogy a Szlovák Köztársaság politikai vezetése végre bocsánatot kérjen a saját polgáraitól, a rajtuk, a szlovákiai magyarokon megesett sérelmekért, amiért annak idején az állam nem úgy bánt velük, ahogyan a saját polgáraival bánnia kellett volna, hanem a gonosztevőknek kijáró bánásmódban részesítette őket, jóllehet, nem voltak azok.

Edmund Stoiber: Prága téved, ha azt hiszi, hogy vége a vitának, a kérdés le van zárva. A vita csak most kezdődik igazán, s én mindent megteszek azért, hogy a szudétanémetek elégtételt kapjanak a sérelmekért.

A szerb rendőrség HVIM-tagokat hallgatott ki a Kasza elleni ÁLLÍTÓLAGOS(lásd erről friss hírünket) támadás kapcsán. A kettosallampolgarsag.hu információi szerint ugyanez történt az Egyesült Magyar Ifjúság több délvidéki tagjával is. A HVIM leszögezi: semmi közük az ügyhöz, és szálljanak le róluk azok, akik rájuk küldték a megszálló hatóságot.

Az utóbbi napokban a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom délvidéki tagjainak jelentős részét kihallgatta a rendőrség. A vallatás egyetlen témája Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség egyik háza előtti robbanás volt, áll a HVIM délvidéki szervezetének közleményében.
Mozgalmunk tagjait a rendőrök elsősorban arról faggatták, hol tartózkodtak a robbanás idején, ismerteti a kommüniké. Módfelett furcsának és megdöbbentőnek tartjuk, hogy az említett politikus háza előtt történtekért a magyarság érdekeiért kitartóan, határozottan, de csakis békés eszközökkel küzdő tagjainknak alibit kell szolgáltatatniuk a szerb rendőrségnek. Vajon mi lennénk azok a szélsőségesek, akikről Kasza József beszélt (de nem nevezett meg) a sajtótájékoztatóin?! Mi "radikalizáljuk" Szerbiát?!
Nem áll szándékunkban kommentálni a Kasza József EGYIK háza körül kialakult esetet. Szeretnénk azonban emlékeztetni az itteni magyar átlagpolgárok ellen elkövetett atrocitásokra és az egyre kilátástalanabbá váló gazdasági helyzetükre. Őszintén sajnáljuk Kasza József házának betört ablakait és a felzaklatott családtagjait és szomszédjait, de ha nem baj, ennél még jobban sajnáljuk a félholtra vert, vagy teljesen kisemmizett nemzettársainkat (akiken Kasza József és pártja eddig semmit sem segített).
Ezennel kijelentjük, hogy a HVIM-nek semmi köze a Kasza-ház előtti-körüli bombához. Felszólítjuk azokat, akik a HVIM nyakába varrták a szerb rendőrséget, hagyják abba alattomos játékukat és szálljanak le rólunk.
A HVIM eddig is kizárólag nyílt politikai eszközökkel, mindenki számára hozzáférhető, áttekinthető programmal, törvényesen bejelentett megmozdulásokon keresztül küzdött nemes céljaiért. Ezentúl sem lesz másképp, hangoztatja a HVIM délvidéki szervezetének közleménye.

Egy beosztott az RMDSZ 007-es ügynökéről és Mata Harijáról

Markó Béláék bukaresti sajtóosztályán volt szerencsém (?) dolgozni, mint frissen végzett újságíró kerültem a politikába, közel hat éve. Az vessen rám követ, aki nem hitt a jó ügy szolgálatában. Én még akkor hittem, ami majd elég gyorsan elmúlt.

Most kémbotrány robbant ki Magyarországon. A főszereplője a sajtóosztály egykori vezetője, Szatmári Tibor és felesége, Ildikó. Szatmárit személyesen ismertem, hiszen a közvetlen főnököm volt a bukaresti pártszékházban. A keze alatt dolgoztam közel egy évet, a feladatom a sajtófigyelő napi elkészítése volt. A jelentéseket, hogy mi jelent meg az aznapi sajtóban, elsősorban az RMDSZ elnökének írtam, de eljutott az összes RMDSZ-es tisztségviselőhöz és az internetre is felkerült. Természetesen cenzúrázva.

Merthogy amit én reggel kilencre letettem Markó Béla asztalára, az tartalmazott jó és rossz hírt egyaránt, ami a Szövetségről megjelent. Ez azért volt fontos, merthogy 10 után az újságírók már zaklatták az elnököt az aznap a sajtóban megjelentekkel kapcsolatban, és volt néhány eset, amikor Markó bizony azt sem tudta, mire kérdez rá telefonon a firkász, hiszen addigra nem sikerült mindenről értesülnie.

Ezen kényes szituációkat elkerülendő végeztem a sajtófigyelés kényes feladatát. Kényes volt, mert sokszor azt sem tudtam, mit szabad leírnom s az elnök asztalára tennem, vagy mit nem. Például mikor az egyik román bulvárlap megírta Markó Béla szerelmi kapcsolatát Kós Anna televíziós szerkesztővel, aki végül a hites felesége lett. De nem ez a lényeg…

Szatmári Tibort – Szatyit, ahogy mi neveztük – és kedves feleségét, aki 1999-2000-ben Kötő József tanügyi államtitkár egyik igazgatója volt a tárcánál, kémkedéssel vádolják a sajtóhírek szerint.

Szatmárinét azzal, hogy késleltette a magyar kormány támogatásainak Erdélybe való jutását, dokumentumokkal segítette a román államot a határon túli magyar civil szervezetek elleni pereiben és kiadta az összes magyar igazolvánnyal rendelkezők névjegyzékét. Hogy miért van ez utóbbira szüksége egy állítólag demokratikus állam titkosszolgálatának, azt csak sejteni vélem...

Hogy Szatyival kapcsolatban konkrétan milyen vádak merültek fel, nem tudom. Viszont azt tudom, mert sokszor fennhangon eldicsekedett vele, hogy jó viszonyt ápol a Szabaddemokraták Szövetségével.

1999 nyarán, mikor felkerültem az RMDSZ bukaresti Elnöki Hivatalának sajtóosztályára, Szatyi fogadott. Már azt furcsának tartottam, hogy nem az irodában faggatott ki, hanem a hivatal kis kertjében. Mint mondta, az iroda valószínűleg be van mikrofonozva...

A belső választásokról, Tőkés László tiszteletbeli elnökről, az autonómiáról kérte ki a véleményemet, de úgy, hogy rögtön szöget ütött a fejemben: talán nem csak az RMDSZ belső elhárításának dolgozik a kolléga.

Később arra kért, hogy az összes Tőkésről szóló cikket egy dossziéba gyűjtsem össze. Arra a kérdésemre, hogy miért, azt felelte, mert a tiszteletbeli elnök kitüntetett figyelmet érdemel.

Viszont azon csodálkoztam, hogy nyilvánossághoz elküldött és az internetre felrakott sajtófigyelőből ezeket a híreket – főleg a püspökről szóló pozitívumokat – kihagyták.

Miután otthagytam a hivatalt, derült ki: akkortájt éppen a vádiratot szerkesztették össze a sajtóban megjelent nyilatkozatai alapján, hogy megalapozhassák Tőkés tiszteletbeli elnöki tisztségétől való megfosztását.

A sajtóosztály vezetéséről Szatyi személyes konfliktus miatt mondott le, összetűzésbe keveredett az Elnöki Hivatal igazgatójával, a diktatórikus hajlamokkal megáldott Szepessy Lászlóval. Viszont Markó Bélának megtette azt a szívességet, hogy a nyilvánosság előtt azt állította: Tőkés „eltűrt” radikalizmusa miatt nem bírja folytatni a továbbiakban a tevékenységét az RMDSZ-ben.

Miközben az SZDSZ már Budapesten készítette elő neki a terepet...

Sajnálom az RMDSZ elnökét, hogy ilyen embereket tart(ott) maga mellett. Markó Béla politikusként sem tűnik néha többnek egy naiv alanyi költőnél, nem tudja, kik vannak a környezetében. Ha viszont tudja, tehát mégsem naiv, akkor…

A Szatmári házaspár ezzel a botránnyal óriási erkölcsi kárt okozott a Szövetségnek, de ennél is nagyobb baj, hogy az egész erdélyi magyar politikára, sőt az egész nemzeti közösségre és magyar-magyar viszonyra sem vet jó fényt az ügy.

Papp Gy. Attila, Reggeli Újság, Nagyvárad

Kisebbségbe kerülhet az udvarhelyi RMDSZ-frakció

Alig néhány nap alatt megsemmisülhet a székelyudvarhelyi önkormányzat képviselőtestületében a legutóbbi választások óta kialakult törékeny RMDSZ-többség, s egy tanácsossal – legalábbis ideiglenesen – az ellenzéki polgári frakció kerülhet fölénybe.

Tegnap Szálasy Ferenc RMDSZ-tanácsos szeptember 1-jei hatállyal benyújtotta lemondását, s már csak napok kérdése, hogy megérkezzen a Bíró Enikő mandátumának megszűnéséről szóló prefektusi határozat.

Szálasy Ferenc tegnap iktatta lemondását a polgármesteri hivatal titkárságán, miután az árvízhelyzettel kapcsolatos tanácsülési téma elvtelen vitába és vádaskodásokba fajult. Indoklását Szálasy két pontban összegezte: nem tud egyetérteni a hőszolgáltatás koncesszionálásában tervezett változtatások módszereivel, s azzal, hogy a polgármester egy törvénytelen határozat elfogadásában akarja ebben az ügyben befolyásolni a tanácsot. Szálasy ugyanakkor úgy érezte, a képviselőtestület és a hivatal, valamint a tanács két frakciója közötti teljes kommunikációs szakadás miatt nem tudja megfelelően képviselni választói érdekeit.

A jogásznő esetében egy öszszeférhetetlenségi helyzet merült fel, kiderült ugyanis, hogy a tanácsos tagja egy állami tulajdonú cég, a székelyudvarhelyi Agroprodcom Rt. vezetőségének. Egy, szerkesztőségünk rendelkezésére bocsátott dokumentum szerint Bíró Enikőt 2005. május 3-án nevezték ki Emil Buşe helyére az Állami Vagyonügynökség (Agenţia Domeniilor Statului) képviselőjének az Agroprodcom részvényeseinek közgyűlésébe. A részvénytársaság igazgatója, Balázs Sándor augusztus 10-én keltezett levelében hívta fel a helyi tanács és a jegyző figyelmét az összeférhetetlenségre, s kérte, hogy Bodnár László jegyző tegye meg a szükséges lépéseket a prefektusi hivatal értesítésére. Bíró Enikőnek a közigazgatási törvény értelmében beiktatásától számítva hatvan nap állt rendelkezésére, hogy nyilatkozatot tegyen esetleges összeférhetetlenségéről, s válasszon, melyik tisztségéről mond le, a tanácsos azonban a jelek szerint ezt nem tette meg, önkormányzati képviselőtestületi tag márpedig nem vehet részt állami tulajdonú cégek vezetőségében. Szász Jenő polgármester nem várta meg Bodnár László értesítését, s maga küldött levelet a prefektusi hivatalba, arra kérve a főispánt, hogy bocsássa ki a Bíró Enikő mandátumának megszűnéséről szóló határozatot.A tanács jogi szakbizottságának elnöke megkeresésünkre eltekintett a helyzet érdemi kommentálásától, mint mondta, a prefektusi döntés megszületéséig nincs miről nyilatkozzon, s addig pedig az ő véleménye amúgy sem számít. Constantin Strujan prefektus lapunknak megerősítette: valóban létezik egy öszszeférhetetlenséggel kapcsolatos helyzet Bíró Enikő esetében, hivatala ezen a héten jutott hozzá a dokumentációhoz, s ő már át is adta ezt a prefektúra szakosztályának, ahol a törvényes határidőn belül kezelik az ügyet. Kérdésünkre, hogy van-e rá esély, hogy ez még a héten megtörténjen, Strujan csak annyit mondott, hogy ő minden tőle telhetőt megtesz, hogy a folyamat a lehető leghamarabb lezáruljon.

A prefektusi határozat gyors megszületésének nagy a tétje, nem mindegy ugyanis, hogy az RMDSZ-frakció által öszszehívott hétfő reggeli rendkívüli tanácsülésen melyik frakció kerül többségbe. Szálasy Ferenc lemondásával már így is kiegyenlítődtek az erőviszonyok kilenc-kilenc arányban, Bíró Enikő mandátumának megszűnésével viszont a polgári frakció kerülne többségbe.

A kieső RMDSZ-tanácsosok helyére persze a szervezet választási listájának következő helyezettjei kell kerüljenek, ezeknek a mandátumait viszont az adott pillanatban többségben levő polgári frakciós tanácsosok kellene igazolják.

A tegnapra összehívott rendes havi tanácsülésen egyetlen érdemi döntés sem született, az RMDSZ-tagok által elnökölt szakbizottságok ugyanis nem ültek össze, s nem véleményezték az előterjesztett határozattervezeteket. Az árvízhelyzet megtárgyalása után ugyan összehívtak egy szakbizottsági ülést, azonban többségi szavazattal csak egy, a hivatalhoz intézett levél tartalmát fogadták el, amelyben kérik a tervezetek szövegének pontosítását vagy kibővítését.

Rédai Attila

Elkészült a székelyudvarhelyi árvízkárok felmérése, amelyről tegnap Szász Jenő polgármester tartott tájékoztatót
http://www.uh.ro/