Tadeusz Kubiak verse

Megfútták a harsonákat!
Nem kívülről, de belül.
Csodálkozhat is a század,
hogy e nép mily emberül
víjja félelmes csatáját
s poklok ellen törni kész.
Nagyra akkor nő, ha vágják
s mérhetetlenül vitéz.

Jerikói fallal zártak
körül minket a gazok.
Szívünk, szánk hiába lázadt,
senki sem oltalmazott.
Kardhoz kellett nyúlni bátran,
mert a szó már nem segít,
Élet sarjad a halálban
s nyer, ki mindent elveszít.

Mint az elszánt apró vad ha
a farkassal ölre megy,
úgy elbámult most a csalfa
tűzokádó szörnyeteg.
Lenne bár maga a sárkány,
volna hétezer feje,
vissza akkor se hátrálnánk,
harcba mennénk ellene.

Mint az eb, ha gyáván iszkol
s félelmében fölvonít,
hőssé serdült fiainktól
futnak most a harckocsik.
Fújjuk egyre harsonánkat!
Csak ledől a szörnyű fal
s szabad szóra termett szánk majd
diadalmas dalt rivall!

1956. október 27.

Mindkét Tűz Tamás verset innen gépeltem:

A magyarokhoz
magyarság- és istenes versek az Ómagyar Mária-siralomtól Trianonig és napjainkig
Medvigy Endre (1948) (szerk.)
Miskolc : Felsőmagyarország K., 2002

Vonjátok be a zászlót feketével!
Nem volt még március ilyen fanyar,
mert vérszagot sodor a szél is
s az ünneplés ajkunkra hal.
Mert vérszagot sodor a szél is
és meghasad a kő
s a mélyből sápadt árnyak
tűnnek elő.

Vonjátok be a zászlókat lilával,
mert szívünket mély bánat ülte meg.
Dalra nem ébred, nem gyújt senki,
inkább csak könnyezik, temet.
Dalra nem ébred, nem gyújt senki,
a dal mit érne ott,
hol megölték a vágyat
s a kedv halott.

Vonjátok be a zászlót szürke színnel:
köröttünk álmos, dermesztő közöny.
Hogy él egy nép valahol messze,
kit fojtogat a rőt özön,
hogy él egy nép valahol messze,
ugyan kit érdekel,
hogy köztünk annyi ezren
pusztulnak el.

Vonjátok be a zászlót kékkel, zölddel,
mert bízunk még az égben s van remény!
Ha elbuktunk is annyiszor már
a századok vak éjjelén,
ha elbuktunk is annyiszor már,
egyszer majd fölkelünk,
mert nélküled, Szabadság,
nem élhetünk!

lyukas zászlók közt,
ősszel született - a szó
szabad tavasza -

A pesti ősz tavasszá vált,
a pesti aszfalt revelált,
a pesti kőnek hangja lett:
A magyar most
magára lelt!

Gyerünk, gyerünk!
a sor dagad,
jön jön
az ember-áradat:
ifjak kezdték,
majd a nagyok,
az ár engem is elkapott.

„Kossuth Lajos
azt üzente...”
... és mind megyünk
az ütemre...
zúgnak
az újabb dallamok,
jönnek
az újabb magyarok,
már nincs öreg
csak ifjúság;
aki beállt,
ifjúvá vált.

Petőfinél
meggyúl a szó.
Bem apónál
a koszorú
jegy-váltás
harcos mátkaság:
Ha felfordul is
a világ,
ígéri szívünk
és eszünk,
hogy rabok többé
nem leszünk!

Fagyott: A Hold, mint téli kobold,
Ragyogott a fekete égen,
Mutatta, hogy az agyhalottak
Elől, nem menekülök én sem.
Csak bolyongok, amíg megfagyok,
Holt lelkek jég-vitrinében,
Tüzet gyújtok és jelet adok,
Hűségem kapujához értem –

- Istenem, ki a forradalmat
eszméletünk mélyén sugalltad,
ki öntudatunk vézna lángját
szítottad, hogy égig lobogjon,
hogy emésztő jelzőtüzünkre
ocsúdjon végre a világ;
segítsd meg, Istenem, e népet,
a sors méhében elvetéltet,
amelynek nemes, drága arcát
megtaposták a katonák.

(...hisz, Istenem, az nem lehet,
hogy minden, minden egyre megy,
hogy a Gonosznak már örökre
elígértél egy nemzetet,
hogy a keresztet vállainkról
talán soha le nem veszed,
hanem még inkább szent fiadnak
kínszenvedését ránk rovod,
mígnem végső leheletünkre
meghasadnak a templomok...)

- Istenem, ki a forradalmat
belénk ültetted és akartad,
ki velünk voltál azon az álom-
fényben tündöklő délutánon,
mikor az öregek sírva fakadtak,
hogy megérhették a nagy napot:
segítsd meg, Istenem, a népet,
kit soha senki meg nem értett,
mert minden vágya csak remény lett,
s minden virága elfagyott.

Se kép, se hang. Se hang, se kép,
hallgassunk hát egy kis zenét,
halk csontzenét, sortűz zaját,
halálsikolyt ablakon át,
se hang, se kép. Se kép, se hang,
kilőve templom és harang,
csapódik rács, pendül kötél,
fagyosra vált az őszi szél.

A jó polgár otthon marad,
kibekkeli a fű alatt,
bevált, jó régi lecke ez,
nem érdemes! Nem érdemes!
Se kép, se hang, se hang, se kép,
lapít az istenadta nép,
"Segítsetek!" - éter recseg
távoli, gyér üzenetet.

Se hang, se kép, se kép, se hang,
csak lázadás, véres kaland,
hörögnek hóhér szónokok
sok mérges szót, mint megszokott.
Itt áll a nép, már csőcselék,
se kép, se hang, se hang, se kép -
ezért majd újra megfizet:
lemondást vár. Vagy sortüzet.

Piros, Fehér, Zöld selyem
fekszik a pesti utcán
átlyukasztva, véresen.

Neveket akarok hallani
Kik 56 hóhérai
Kik hoztak ítéletet
Egy tiszta forradalom felett

Mert a bűn az csak bűn marad
Kezükhöz vér tapad
Istentől, embertől
Ne várjon irgalmat
Ezernyi áldozat most
Sírjából felmutat
Gyilkos és áruló
Szent földben nem nyughat

Neveket akarok hallani
Én nem tudok megbocsájtani
A hosszú börtönévekért
A porba hulló könnyekért

Mert a bűn az csak bűn marad
Kezükhöz vér tapad
Istentől, embertől
Ne várjon irgalmat
Ezernyi áldozat most
Sírjából felmutat
Gyilkos és áruló
Szent földben nem nyughat

„Azt várja tőlünk most a világ, hogy pusztán keresztényi könyörületből bocsássunk meg, lépjünk tovább?
Bocsássunk meg azoknak, kik gyermeket lánctalppal tapostak, akik a sortüzet vezényelték?
Bocsássunk meg a mészárlásért, a sok évnyi kegyetlen megtorlásért?
Felejtsük el, hogy arccal lefelé temették a magyart, hogy sokaknak csak az emigráció maradt?
Felejtsük el a kínzások iszonyú borzalmait, a halálraítéltek utolsó szavait?
Bocsássunk meg, s majd ítél a történelem?
Hát nem! Nem és nem!”
(Wittner Mária)

Mert a bűn az csak bűn marad
Kezükhöz vér tapad
Istentől, embertől
Ne várjon irgalmat
Ezernyi áldozat most
Sírjából felmutat
Gyilkos és áruló
Szent földben nem nyughat

az évek
csak a vereségrõl szólnak
a gyõzelemrõl
alig tesz valaki említést

dicsõség a legyõzöttnek
jaj a gyõzteseknek
két emberöltõ múltán
a Forradalom lemeztelenítve
a kínpadon és
az akkori szabadság
hiányát szenvedi ma is
a szolga nép

a felkelés zászlaja
agyonfoltozott
de még lobog és
fellebbenti
az emlékezés
lyukas szemfedelét

halottaink
még mindig hallgatnak
zavarja õket
a sok felesleges
bûnbánó beszéd

az ünnep
méltósága megfélemlíti
az árulót

sok feszélynek
sok a kárvallottja és
az istenadták gyülekezete
megrémítve szegi
a feledtetés
feslett kendõjét

a létáztatta föld
kiveti egyszer
gyilkosait

megváltásra kész
a kiválasztott
felejteni képtelen
a megtapodott

a történelem
tapasztalattal teljes
a filmfoszlány
lelkiismeretet verdes

a hazugság bajnokai
szoborcsoportosulnak
a nyughatatlan díjasok
váltságbrigádokat alakítanak

a helyzet keleten is
abszurd és tarthatatlan
a tûrés határai elmosódtak

56 még kényelmetlen
de már illemkódex

a közelmúlt felparcellázása
folytatódik de
hol késik a tények
felvállalható homálya…?

A Kamaraerdő alatti hajtűkanyar fehér jelzőoszlopait kiásták. Éjjel a tankok belezuhantak a szakadékba. Az Ostrom utcát bekenték motorolajjal, a tankok egymásra csúsztak.

Miskolcon egy általános iskola kétszáz diákja az orosz tankok elé feküdt. Feketéllett tőlük a tér, a tankisták rádión utasítást kértek, az anyák sikoltoztak, végre a tankok megfordultak és elmentek.

Mottó:

Milyen gyönge az, aki tankokkal lövet fegyvertelenekre!

Milyen erős az, aki puszta kézzel támad páncélosok ellen!”

„Szóból ért a magyar ember

A Rákóczi úton vonultunk sűrű tömegben, a Belváros felé. Az egykori Guttmann-áruház tetejéről ávósok géppuskázzák az utcát. Néhányan behúzódnak a kapuk alá, de a sokaság nem oszlik szét, megy tovább, mintha nem is hallaná a fegyverropogást.

A mozi előtt katonai teherautó vesztegel. Rajta egyetlen árva honvéd, sápadt, borostás, riadt képű gyerek. Géppisztolyát nekiszögezi a tömeg sűrűjének.

– Nem szégyelli magát? – kiált rá egy fiatalasszony. – Maga is a népre lő?

A katona nem szól semmit. Lemászik az autóról, és egy hirdetőoszlop mögül felküld az ávósoknak egy sorozatot. Szóból ért a magyar ember.”

"Azt beszélik a harcnak vége,
mindent kivívott itt e nép.
Kérdem az országot: Elég-e:
S a nemzet így szól: Nem elég.

(Budap’esǔt’ǔesǒ-ǔi sonyǒ-ǔi chugǔm)

Kelet-Európában a koratél

hártyás jeget vont a Dunára.

Az út mentén fák hullatták

halott levelüket, mikor

a sorozat orosz golyó leterített

kóbor kutyát irtó közönnyel.

Néhány másodpercig tekinteted az

égig meredt, nyakadból vérár

hullott az ismerős utcakőre.

Tizennégy voltál az újság szerint.

Mikor meghaltál, a galambok leszálltak,

s csak némán megültek,

a pesti éj sem sírhatta el bánatát.

Csak a halál szabadított föl!

A lelked majd kering ott,

a kék Duna fölött, távol

a figyelő, szúrós szemektől,

zokogva lent maradottakért.

A Duna manapság békésen folydogál?

Édesdeden, mint Strauss melódiája?

Miért halt meg az a tizenhárom éves

koreai kislány is, ártatlanul,

a Han folyó sáros partján?

A Han folyóról nem írtak slágert,

alig látszik a térképen.

Miért kellett meghalni ott,

ahol vigyorgó ördög tapsikolt,

kezeddel a semmit kapkodva?

Miért? Vajon miért?

Ó, budapesti kislány,

sorsod távol visszhangozik,

gyászolnak Koreában is.

Az emlékek dühödt folyója

a jövőt összeköti a mával,

mert könnyekből táplálkozik.

A zsoldosok lepihentek

a két hét harc után,

de a halott képmásod

ott leng az emlékek folyóján,

ott él az emberek szívében.

Ott él az emberek szívében?

Ott él a térdre roskadt

apák, fivérek emlékében?

A kínzó lelkiismeretben?

A Péterek, mielőtt a kakas szól,

háromszor megtagadják Őt.

Kelet-Európában a koratél

hártyás jeget vont a Dunára.

Az út mentén fák hullatták

halott levelüket, mikor

a sorozat orosz golyó leterített

kóbor kutyát irtó közönnyel.

Szegény budapesti lány,

lehullott tested gátja-é

a rettegő megalkuvásnak?

A csupasz fák közönyét

legyőzi-é az ember;

az öntözés, a sűrű vér

rügyet fakaszt talán?

A sötét éjben békétlen,

lázas virágként lobogsz,

budapesti kislány!
http://terebess.hu/keletkultinfo/magyarsagkep.html
ugyanitt az eredeti:

부다페스트에서의 소녀의 죽음

다뉴브강에 살얼음이 지는 동구의 첫겨울

가로수 잎이 하나 둘 떨어져 뒹구는 황혼 무렵

느닷없이 날아온 수발의 소련제 탄환은

땅바닥에

쥐새끼보다도 초라한 모양으로 너를 쓰러뜨렸다. 바숴진 네 두부는 소스라쳐 30보 상공으로 뛰었다.

두부를 잃은 목통에서 피가

네 낯익은 거리의 포도를 적시며 흘렀다.

--너는 열세 살이라고 그랬다

네 죽음에서는 한 송이 꽃도

흰 깃의 한 마리 비둘기도 날지 않았다.

네 죽음을 보듬고 부다페스트의 밤은 목놓아

울 수도 없었다.

죽어서 한결 가비여운 네 영혼은

감시의 1 만의 눈초리도 미칠 수 없는

다뉴브 강 푸른 물결 위에 와서

오히려 죽지 못한 사람들을 위하여 소리 높이

울었다.

다뉴브강은 맑고 잔잔한 흐름일까,

요한 쉬트라우스의 그대로의 선율일까,

음악에도 없고 세계 지도에도 이름이 없는

한강의 모래 사장의 말없는 모래알을 움켜 쥐고

왜 열세 살 난 한국의 소녀는 영문도 모르고 죽어

갔을까?

죽어 갔을까, 악마는 등 뒤에서 웃고 있었는데

한국의 열 세 살은 잡히는 것 하낱도 없는

두 손을 허공에 저으며 죽어 갔을까?

부다페스트의 소녀여, 네가 한 행동은

네 혼자 한 것 같지가 않다.

한강에서의 소녀의 죽음도

동포의 가슴에는 짙은 빛깔의 아픔으로 접어든다.

기억의 분한 강물은 오늘도 내일도

동포의 눈시울에 흐를 것인가,

흐를 것인가, 영웅들은 쓰러지고 두 주일의 항쟁

끝에

너를 겨눈 같은 총부리 앞에

네 아저씨와 네 오빠가 무릎을 꾼 지금

인류의 양심에서 흐를 것인가,

마음 약한 베드로가 닭 울기 전 세 번이나 부인한

지금

다뉴브강에 살얼음이 지는 동구의 첫겨울

가로수 잎이 하나 둘 떨어져 뒹구는 황혼 무렵

느닷없이 날아온 수발의 소련제 탄환은

땅바닥에

쥐새끼보다도 초라한 모양으로 너를 쓰러뜨렸다.

부다페스트의 소녀여

내던진 네 죽음은

죽음에 떠는 동포의 치욕에서 역으로 싹튼 것일까,

싹은 비정의 수목들에서보다

치욕의 푸른 멍으로부터

자유를 찾는 네 뜨거운 핏속에서 움튼다.

싹은 또한 인간의 비굴 속에 생생한 이마쥬로 움트며 위협하고,

한밤에 불면의 염염한 꽃을 피운다.

Az őszi szél hideget áraszt
Virágom, virágom
Az 56-os kopjafákra
Virágom, virágom
Jeltelen sírba temették őket
Virágom, virágom
Megtiltották s nem nyílhattál
Virágom, virágom

Hideg őszi szél fújt, még a fák is sírtak
Néma csend honolt a Corvin-köz fölött
A szabadság hazája, s a gonosz birodalma
döntöttek a sorsunk felől