Végtelenűl magam vagyok,
mint a névtelen csillagok.
De még így is fejedelem
lehetnék, ha a seregem
nem volna néma, mint este
a fénnyel küzdő éji lepke.

Az is szegény, tűri a rosszat
s hang nélkül magába roskad;
két szárnyával a láng előtt
verdesi azt a temetőt,
mibe - ha a láng érte nyúl -
halálos csenddel belehúll.

Igy tesz, lám, az én népem is!...
Én megváltanámmég véren is,
ám a megváltásom elől,
mind a semmibe menekül.

Rongyos fejedelem vagyok
s rugott póroknak dalolok.
Bika szarvából a dudám
s fúvok a seregem után:
- Zendűlj puszta, ébredj halom,
mert egyre nagyobb a fájdalom.
Zendűlj néma ezeredem,
hív egy megcsalt fejedelem.
Zendűlj, mikor tavasz játszik,
mikor a bodza virágzik.

ÉNEK EGY RÉGI TÖRÖKHÖZ

Gül-Baba, te vén török szent,
láttál te itt, e dombon fent
annyi élősdi idegent,
mint most én,ki messzehagytam
juhot, kunnyót és réteket?
Idézlek, jó agg, valljál nekem,
hisz itt borúltál le a hegyen

imádkozni... és este árván,
ha máson nem: pillangószárnyán
üzentél keletre: fogy a hold.
Üzenhettél: neked arra
birodalmad és eged volt.
De nekem - ha innen is jöttem -
csak sár és kín maradt mögöttem.

Egy táj, hol réti bogár táncol,
kastély, hol úri nép viháncol
s emlék... egy emlék a mezőről:
anyám a rőtkontyú kicsi asszony
batyujával a határkőről
feláll... és meggörnyed előre
- Jaj, nehéz a batyu és vékony a lőre!

Igy van Gül-Baba:ez maradt
mögöttem... meg egy nagy darab
ég ... Az ég alatt szúnyog dalol,
meg fejfák vannak, meg szép halottak
s belep mindent az ősi por ...
Belep mindent ... nő a borulat
s minden nagy szándék belefúllad.

Hát igen, Gül-Baba: nincs nyarunk...
Csak lázas útasok vagyunk
néhányan... mert aki előbb érkezett,
hogy szóljon értünk: hamisan tette
s vére vér ellen vétkezett.
S most kijátszottan havon állunk,
mert nincs rózsánk és Szolimánunk.

Ha tudnék én a virágok nyelvén
beszélni:a számat, a szám felemelném,
ha kicsi is vagyok néha.
Hogy jöjjön utánam százezer vak
s énekeljen millió néma
... Gül-Baba, te, nem volna mentség:
tudnám ám, ki az ellenség!

De csak csend van ... E délután
a régi hegyen űlök sután
és leng a szél és leng a rongyom
- fél-élet és fél-halál közt
pár szem lencse lett a gondom.
A sorsom, lám, ezért libeg
... és nincsen, nem lesz rózsaliget.
/ Fekete Bojtár/

Simonyi Imre: HATALOM

Csupán a tébolyult üvőlt
s a süket néma hallgat.
E hajnalon belep a csend,
ám füle nőtt a falnak.

A nyers hús és a zúzott, véres csontok,
október boszorkányszombatján – lazán,
szétszórattak a megveretett hazán -
s szólt a fanfár - nem feledi, aki ott volt,
amikor a meggyalázott, szétdúlt karám
árpádsávos népe lobogót bontott.

Most őskép ismétlődik bennünk,
Itt az idő, tanuságot tenni,
Még él a sárkány, - csak vér árán
Tud az igazság megszületni.
Homályosan is, tükör által
Oltalmaz, - ki magyar, benne él –
Nagy-Boldogasszony fénye árad, -
Nász nélküli, életünk egén!
Ne vacogj hát, ha hív a próba:
Zengjen a dal, lobogjon a láng,
Szentlélek templomában fiunk
Jézus arcával vár feloldozást!

A kehely amelyben magyarok vércseppjei szentelik meg az
éltető italt, a világot arra inti, hogy nagyobb gonddal és tisztább lélekkel őrködjék az emberi lét méltósága fö-
lött. A hatalmak, melyek a maguk rendszerében élni jónak
és helyesnek látják, adják meg nekünk a lehetőséget, hogy
mi is a magunk emberi és nemzeti formánkban élhessünk. Ez
a forma nem más és nem is lesz más,mint a társadalmi demokrácia és a nemzeti függetlenség formája. Ezt a formát, kormányzás dolgában, egy nemzeti kormány tudná a
nép akaratával megtölteni, a művelődés szellemével pedig
a magyar léleknek azok a mesterei, akik az elmúlt évtized alatt is a nép hűségében éltek...
Méltó életünkért szóban és cselekedetekben a történe-
lemhez fohászkodunk. Fohászkodunk mindnyájan, munkások, parasztok és ifjúság, nemkülönben jövőt álmodó költők, a-
kik mind és mindíg rendületlen hívei vagyunk hazánknak.

Óh, sírj csak magadnak
ember, ki égi szándékú voltál
egykor, s csillag nevetett rád és rózsa
és szabadság, de te önmagadat dobtad oda rabnak
a föld ködjébe, hol sárból rakott oltár
fölött úszott a lelked, vitte az ábrándok hajója,
az álom, mi összetörött mindíg s a káprázat tengerén
elsülyedt: zátony volt ott, hol a vasszínű mennybolt áll
és megsemmisült szivárvány és nem teljesűlt remény.

Óh,sírj csak magadnak,
miként a sárga erdő ősszel,
ha elszáll belőle a sok csicseri madár;
mint kavicsán patak sír, ha vizei elapadnak,
és mint nemzet sír a csatát vesztett hőssel
együtt, ha körűl az égig a romlás füstje száll.
Sírhatsz már, mindegy, ó: embernek hazája
a föld, a temető, mi tele van ismerőssel,
s azok közé hull csak könnyeid violája.

Motto:
Mit mondhat még nekünk angol és francia,
Ha általuk lettünk a népek koldusa, -

Mikor a pokol a földre leköltözött,
Gúny tárgya lettél a koldus népek között.

Szakadt bőrcafatra vertek ólmos bottal,
Bosszúért lihegve, vicsorító foggal, -

Ötvenhatos rabként vörös poklok mélyén, -
Megtagadva bérenc rabtartók szeszélyén -

Ahol minden hazafínak bitó volt a bére,
Gyilkolt a gyűlölet beteg szenvedélye -

Mementó voltál a világ szégyenére,
Mégsem kiáltottál igazságot kérve –

Tíltott igévé lett a hazaszeretet –
Isten, törvény, nemzet mind-mind oda veszett -

Ott, ahol most erény a pokoli gazság,
Ott, ahol nincs számodra, s nem lesz szabadság,

Magyarnak maradni, bármi legyen sorsod,
Ha hontalan életed könnyezve hordod, -

Magyarnak maradni ha támadnak orvúl,
Ha sebzett szívedből a vér is kicsordul -

Magyarnak maradni, bölcsőtöl a sírig,
Add meg Uram nékünk a Béke igéit -

E hazától távol, elhagyottan, árván,
Balsorsos tört végzet sötét éjszakáján,

Ha guruló arannyal kísért is a sátán,
Maradj meg magyarnak - magyar múltad árán!

Magyarnak maradni - ezer éves jussal!
Ország tolvajok közt, kínnal, könnyel, jajjal-

Felírjuk sebeink a lángoló égre,
És esküszünk pártus Istenünk sebére:

Magyarnak maradni - akkor is megérte,
Ha hűségünknek, most, koldusbot a bére -

MAGYAR FORRADALOM

Zöldel a Duna folyó völgye.
Évszázadok békéje nyugszik a tájon.
De a magyarok szerencsecsillaga fordul,
Dürva erőszak töri a csendet.

Tűzvörös tankok előtt gyermekkezek fehér fala,
Mely fölébresztette az alvó isteneket!
De kitárja újra a gonosz szárnyas hatalmát,
S szabadságod újra elvész! Küzzdesz-e tovább?

CLAES GILL

GLÓRIA VICTIS!

Glória Victis! Emlékezzetek
az elesettekre,
kik hűlt ajkakkal ma is hírdetik:
a győzelemnek végső percekig
őrzött reménye életüknél mégis több nekik.

Glória Victis! Emlékezzetek,
kik élni megmaradtak,
a halállal is dacolva,mivel
a gyermeküknek holnap enni kell,
s szívük halk dobbanásán kivül semmi, semmi jel.

Ford. Tollas Tibor

VELÜNK VAGY ELLENÜNK?

Döntsd el magyar, mondd ki a szót!
Itt visszalépni nem lehet!
Az ifjúság acél szíve
a forróságtól megreped!
Döntsd el magyar, döntsd el diák,
és fonjuk lánccá a kezünk!
Döntsd el ki élsz itt a honban
velünk jössz e? Vagy ellenünk?!

Ébredj magyar! ma aludni
gyalázat! Vakondok-szerep!
Jöjj el közénk égő szívvel
s emeld fel büszkén a fejed!
Bírka fejjel gyávák járnak!
Napba-néző a mi szemünk!
Ne várj tovább! Ma határozz!
Velünk jössz e? Vagy ellenünk?!

Felgyújtottuk a szíveinket,
szemünkben villámfény lobog,
hozzátok szólunk fásult falvak,
ébredő magyar városok!
Mi lettünk ma a vérkeringés,
új indulókat ver szívünk.
Tudni akarjuk, még ma! Tudni!
Ki van velünk és ellenünk?!
Utódai a mártíroknak
mi döntsük el a holnapunk!
Bitófák nőnek virágok közt,
Ha nem merünk, ha hallgatunk!
Kiégetik a lelkeinket,
Férgek marják az életünk!
Holnap késő már! Ma kiáltson
ki van velünk és ellenünk! *

MAGADRA HAGYTUNK TÉGEDET

Kicsi hugunk te drága!
Magadra hagytunk tégedet.
Míg fényes nappal Rád törtek gyalázva,
S Európa szívéről letéptek rőt kezek.
Keresztútján a művelt világnak
Magadra hagytunk tégedet.
Hogy körűülálltuk fökdre tiport tested,
A hulló jaj és forró vér felett,
Melynek árjával bepermetezted
Ruhánkat, mi csak szónokoltunk és vitatkoztunk,
De senki előre egy lépést se tett,
Csak kezeinket emeltük az égnek,
S magadra hagytunk Tégedet.
Szemünk láttára tapostak a sárba,
Nem távoli őserdők megett,
De Európa szívében, hol drága
Múltunk őre, a Fórum és a Parthenon meredt
A dómokra, mely visszhangként hordta
A vádat, amit Dante emelt érted,
Hogy bölcsesség, jog széthúlt darabokra,
S Beethoven dala kilencszer zokogja:
Az életünk új barbár korba tévedt.
S bár vállainkon húsz évszázad súlya,
Elárúltuk múltunkat és újra
Vak félelembe fúlt a tett,
S magadra hagytunk Tégedet.
Bűvölten néztük mozdulatlan,
Hogy gázol át törvényen az ellen,
S a szörnyetegnek végső pillanatban
Hogy étvágy beteljen,
Áldozatként a szörnyű lakomára
Kis hugunkat dobtuk oda s holnap
Új áldozatra vajon kit sorolnak?
Bűnöd csak az volt, hogy a szabadságot
Kívántad, mint kék magas
Büszke királya, a sas.
És annyi volt hős fiaidnak vétke,
Hogy hitvesüket úgy hívták, "enyém",
Hogy anyjukat úgy hívták, "enyém",
Hogy lányukat is úgy akarták hívni,
S a földbe, melybe búzát s vért vetettek,
"enyémn"-nek hívták a hazát, a történelmet.
Óh Isten, mondd, hát vétek ez?
Ezért tiportak le, s mi szabadok
Magadra hagytunk Tégedet!
Kicsiny hugunk, te drága Magyarország!
A lelkünk mélye és a városok
Jazz-hangos éje, karikás szemű hajnalok
A vádat hordják
Hogy letiportak, s friss véred kiált
A szabad ember olajos öltönyén,
S a vasalt vasárnapi nadrágokon.
Nincs, ki lemossa véredet,
Mit vád-piros ajkakkal égetett
A homlokunkra húszezer halott:
"Világ porondján fényes nappalon
Megint magunkra hagytatok!"
És űldözni fog majd e bűnnek árnya,
A béke szavát elfojtja a jaj,
A szabadság új árulást takar.
S ha ajkunk olykor igazságot hírdet,
Saját vétkünkkel hazudtol meg minket.
Mert lelkük mélyén érzik már a népek,
Hogy bűneiknek súlyos agyaglába
Megindúlt és sár tapad nyomába,
És árulásuk árulásba hal.
És nincs nagy nemzet, míg e bélyeg
Rajtunk ég, és homlokunk az égnek
nem tárhatjuk, hisz láncban a magyar.

Mert Európa szívében előttünk
Fényes nappalon megtörténhetett,
Hogy meggyalázták szép kicsi hugunk,
S magadra hagytunk Tégedet.

Egyébként én nem tudom, hová és hogyan lehet lementeni ezt az egészet.