Téma: 56 versben (ÖTVENHATVERS)
|
bernulli |
Válasz | 2006. december 31. 08:29 | Sorszám: 265 |
Csoóri Sándor:Emlékezés 1956 novemberére Ősz volt, ősz, napok, hetek, vagy talán évek óta: karhatalmista ősz. Szél igazoltatott minden hazátlanul kószáló falevelet az utcasarkon, minden rohamsisakos gesztenyét. És szél igazoltatott engemet is. Vékony, tavaszi felöltőben dideregtem a Boráros tér közelében, mint dércsípte, pokrócos menekülők a határsávban. Fegyver nem volt nálam, zászló se, kés se, árulkodó szobor-töredék se, de a Mária Terézia laktanya előtt kivégzett forradalmárok nevét és arcát ott rejtegettem a bőröm alatt. Csak rám kellett volna valakinek ordítani a magasból: állj! ki vagy? s miféle gyászos röpcédulákkal járkálsz a romos városban ide-oda? Talán még egy rám szegezett mesterlövész-ujj is elég lett volna. Elég, elég s én rögtön bevallom, hogy a vértanú-ország minden körözött halottjára hasonlítok, s hiába indulok el észak felé vagy dél felé: nincs kiút magamból. Nincs, nincs semerre, hisz még a versekben is maszatos tankok és szétzüllesztett, rühes rózsakertek állják el utamat. A szélben mintha celofán-szárnyak recsegtek volna s bakancsok alatt szétroppanó zsilettpengék. Ki felejtett el akkor rám kiáltani ott az őszben? Ki mulasztotta el közelebb hozni hozzám megjósolt halálomat?
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. december 31. 07:52 | Sorszám: 264 |
Faludy György: Nagy Imre szelleméhez (Halála első évfordulóján) Ezerszázan fekszünk a recski mészben, ha nem te jössz ötvenhárom nyarán s adsz mindnyájunknak életet. Így lettél apám után apám. Zsuzsa mellettem ül. Nélküled régen húsz altatót vesz be a körúti cselédszobában. Andris sincs, ki ott kinn a szomszédék macskáját kergeti. Nincs nélküled se napfény, sem az ablak árbócszerű visszfénye a piros almán előttem, se rózsa a kertben. Kezem sincsen s alatta papiros. Téged rúgtak be helyettem a sírba. Nem tudtad róluk, hogy gerincedet törik ketté, mert nem tudsz meghajolni s a helytartó hazudik s hiteget? Mért akartál meghalni mindenáron? Hogy példát adj, mint végzi az igaz ember? s aztán a titkos tárgyaláson belédfojtsák bátor szavaidat? Mért nem jöttél ki? Török, osztrák, német orosz s hazai bitangok alatt talán még mindig nem elég Batthyány teste dagasztja a magyar sarat? Mért nem jöttél ki? Az ország utolsó reménye voltál. Most, a síron túl hűs fáklyafény vagy a történelemben – s hány év kell, míg egy másik újra gyúl? Mért nem jöttél ki? Párizsban lakhatnál s egy nap tán elkísérhetnélek én, hogy megnézzük a Fejedelem házát, s kilenceset a Quai Malaquais-n. De nem jöttél ki, mert önzés s ravaszság nélkül éltél s a végső bölcsesség titkait tudtad. Kihajtottad, és nem kortyonként nyeled, mint mi, az epét. Mért jöttél volna bujdosni nyugatra, hol a pénz beszél s az ember ugat? Eladnak ezek mindent és mindenkit, az anyjukat is, meg önmagukat. S van-e választás a hét hájjal megkent tömeggyilkos moszkvai banditák s Washington gyáva, rothadástól gennyes hülyéi közt, míg ilyen a világ? (London, 1959)
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. december 31. 07:50 | Sorszám: 263 |
Faludy György:Nagy Imre Hajnaltájban sétálni kezdtél föl és alá a pincebolt alatt; csak cvikkered hiányzott, egyébként minden rendben volt: a perc lejárt, a lelked tiszta s egy óra sem kell már, amíg Kossuth Lajost, Rákóczit, Dózsát beérik kurta lábaid. Mi adta néked a nyugalmat? Hogy tudtad: hallgatnak, míg hallgatsz és azt is, hogy a század titkát te oldottad meg félúton? S mi növesztett oly nagyra téged? Bölcs bátorságod? Tisztességed? Batthyányhoz hasonló véged? Hogy te vagy fajtánk példaképe a holtak élén? Nem tudom. A szomszéd cellából Maléter köhécselt. Hirtelen hideg csapott meg tarkódon. Hogy papírt és tollat kérhetnél? Minek? Minek, gondoltad. Száll az írás, mint viharban a levelek, s köztük derűsen és kimérten zömök, ősz férfi jár: a tett. A vég, sejtetted még nehéz lesz, de az már nem oszt, nem szoroz – megnyílt az ajtó: káromkodva ugrottak rád a vasbotos pribékek, karod megkötötték s végigrugdostak idegen zsebrákok sorfalán át, amíg te cvikker nélkül, félvakon támolyogtál és szánakozva szétnéztél kint az udvaron: de már az ávós hóhér rémült arcát nem vetted észre, sem a helytartót, ki két szovjet tiszt közt állt, vacogva, részegen. Aztán csak mész, vajpuha mész jött, elébb rád terítette bő tógáját, aztán szikkadozni kezdett, majd mint a krétakő kemény kőzetnek nőtt reád, megette húsodat és orcád, de bajszod nyájas kunkorát szálanként őrzi, mint az ország. Azóta újra mellbeteg, keszeg varróleány a nappal s izzadt ringyók az éjszakák – ám néha félálomban este szemembe hull egy fény-nyaláb: talán a láthatáron villan, vagy egy reflektor incseleg, vagy a szomszéd utcán a villany, de lehet, hogy a cvikkered. (London, 1958)
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. december 31. 07:16 | Sorszám: 262 |
haver : 1956 egyszer mesebeli hősökké váltunk a hétfejű vörös sárkánnyal szembeszálltunk egyszer mi is nagyokká nőttünk ezer Szentgyörgy nyüzsgött közöttünk hiába tapodtak ránk tűzokádók gyomroztak kegyetlen bolsevik imádók akkor már milliók szíve dobogott értünk azon az őszön óriások lettünk kivirultak gyászos emlékeink újra írtuk vérrel hős neveink némán a biztató szabad világ ámult bénán megdermedve, ismét elárult hiába szívták vérünk s tapodták bakanccsal, lánctalppal énünk lám ezer év óta még mindig élünk s Nagy Imre hantján újra kinövünk (2001 október 26) forrás:http://www.napvilag.net/index.php?module=iras&show=263
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. december 27. 12:51 | Sorszám: 261 |
Faludy György: 1956 NEM ÉRTJÜK ÕKET Hat szovjet tank jött a Váci úton. Az elsőn állt egy szőke kapitány. Jobbról vénasszony bottal, átkelőben, kezében cekker. Görbén sántikál. A tankokat nem látja és nem hallja, de a kapitány jelt ad megállásra, mert elgázolnák. Aztán figyeli az öreg nőt, mint hogyha anyja lenne: „Lassan, mamus. Ha sietsz, elesel." Sokáig tart, míg a vénasszony átkel és eltűnik balról egy kapuban. Az oroszok nagyon türelmesek.
Aztán a hat tank gyorsan jobbra fordul. Érthetetlen vezényszó. Lőni kezdik a háztömböt, honnét a néni jött.
|
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. december 19. 18:27 | Sorszám: 259 |
„Céljaink máig nem változtak,ma sem engedünk a 48-ból, így nem engedünk 56-ból sem.” P E T Ő F I V E L ÖTVENHATRÓL Találkozzunk újra január 1-jén 17 órakor a Deák téren! Ünnepi beszédet mond egyesületünk új elnöke, Kóré Péter Valamennyien hozzunk egy-egy szál gyertyát vagy mécsest! Nagykanizsai Polgári Egyesület --------------------------------------------------------- Petőfi Sándor: FÖL A SZENT HÁBORÚRA! Itt a próba, az utósó Nagy próba; Jön az orosz, jön az orosz, Itt is van már valóba'. Eljött tehát az utósó Itélet, De én attól sem magamért, Sem hazámért nem félek. Miért félnék az itélet Napjátul? Féljenek ők, kik viselik Magokat oly galádul, Kik rátörtek az ártatlan Magyarra, Most veri meg az úristen Mindenható haragja! Föl, hazámnak valamennyi Lakója, Ideje, hogy tartozását Minden ember lerója; Ki a házból, ki a síkra, Emberek, Most az egész Magyarország Legyen egy nagy hadsereg! Ki is megyünk, szó sincs róla, Mindnyájan. Meghalni vagy győzedelmet Nyerni a szent csatában. Szent a csata, nem harcolunk Királyért: Király ellen szabadságunk Istenünk és hazánkért! Átkos király, érezted hát Vesztedet. Az ördögnek, hogy megmentsen, Eladtad a lelkedet. De hiába volt a vásár, Elhihet'd: Kit az isten elhagyott, azt Az ördög nem menti meg. Sok az orosz, nagy a száma, Mi haszna? Több lesz ott a magyar; talán Száz is jut egy oroszra. És ha volnánk kevesebben, Mint azok: Hála isten, minket hí ugy A világ, hogy magyarok! Ne féljetek, gyermekink, ne Féljetek, Nem szúr által dárdájával A vad kozák titeket; Feleségink, kedvesink, ne Sírjatok, Idegenek ölelése Nem tesz csúfot rajtatok. S ti apáink, anyáink, szent Halottak, Sírotokon ellenség ne Tapodjon, nem tapodhat; Inkább vesszen ki nemzetünk Egy szálig, S dagadjon föl kifolyt vérünk Árja az ég boltjáig! Minden, ami szent előttünk, Kockán van, Ha a világ támad is meg, Győznünk kell e csatákban; Ha miljomnak el kell veszni, Vesszen el! Ki fogna most fukarkodni Életével, vérivel? És te isten, magyarok nagy Istene, Légy népeddel, hű népeddel, Jó népeddel, légy vele! Tedd hatalmad fiaidnak Lelkére, Világdöntő haragodat Fegyvereink élére! --------------------------------------------------------- Petőfi Sándor: A FARKASOK DALA Süvölt a zivatar A felhős ég alatt, A tél iker fia, Eső és hó szakad. Kietlen pusztaság Ez, amelyben lakunk; Nincs egy bokor se', hol Meghúzhatnók magunk. Itt kívül a hideg, Az éhség ott belül, E kettős üldözőnk Kinoz kegyetlenül; S amott a harmadik: A töltött fegyverek. A fehér hóra le Piros vérünk csepeg. Fázunk és éhezünk S átlőve oldalunk, Részünk minden nyomor... De szabadok vagyunk!
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. december 11. 17:12 | Sorszám: 258 |
Gerey Éva: MOSTAN Köszönjük, megvagyunk, élünk. Ha élet az, mit manapság annak becézünk. Az utcán úr a csend, de bent Zúg, gyötör, ég és kavarog a pokol. Gondolkoznál, de a terror, mint vasakol körülfog és néma már a húr a lelkeden. Hátha meghallja más és fúr a gonoszkodás. A szájak hazudnak rendületlenül, de ő a kő, hol halottan feküdt az én fiam – hallgat. De elmondja majd a késő századoknak az igaz mesét:
miért hullott e nép. Mi már nem beszélhetünk. Elvégeztetett. Fogyunk, mint pénz a zsebben hit az emberben, csók a szerelemben. Csak vagyunk, de egyre kevesebben. A kör szűkül ma egy barát holnap apád majd magad. Érezheted a gumibotokat. Te bilincsben vagy, asztal tetején s füledbe rikoltja egy duhaj legény: „Mi kellett neked? Forradalom” Ne, vidd - ez itt a haszon.” Kellett? Igen. Mint zsibongó lármában tiszta beszéd, Mely megmutatta népem erejét És megharcolta az első csatát Nem támadva, de védve otthonát. Kellett? Igen. Mert mi voltunk a száj Egy világ helyett, mely járomban jár Némán, mint bús ökör üres szekér előtt. Kellett, mert árrá dagadt a könnyek patakja, mert a hazug mesét a gyermek nem tanulta, mert írók szájában meggyulladt a szó, mert orvul támadtak ők, sortűz hátunkba mart és rendre hulló halottainkkal takarva volt a Duna-part. Hát ezért... most pihenünk, szuronyok hegye vigyázza szemünk álmát, rombolt hitünk és fájó lelkünk fáradt sóhajtását. Most megyünk, történelmen, időn keresztül mint meglőtt vad, kinek halálsikolya zendül az őszi erdőn.
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. december 07. 09:26 | Sorszám: 257 |
TŰZ TAMÁS: 1956 UTÁN NEM ILLIK ELKIÁLTANI NEM SZABAD UJJAL RÁMUTATNI MEG ÚGYSE TUDJUK VÁLTANI LEGJOBB HÁT BÉKÉN HAGYNI DE MINDUNTALAN FÖLBUZOG BE SOSE FORRAD ÉS ÚJABB VÉRZŐ LÓTUSZOK KELYHÉN KEL FÖL A HOLNAP HIÁBA NEM SZÓL RÓLA SOR HIÁBA NEM CSENG RÁ A RÍM KICSAP A MÁZSÁS KŐ ALÓL LIDÉRC LÁNGGAL A KÍN HASZTALAN ŰZÖD HAJTOD ÁTKOZOD ÁLDOD KÉRED HANGTALAN SZÁRNNYAL CSAPKOD KÖRÜL A HOLT KÍSÉRTET CSÍRÁJA A HOLLÓSZÍNŰ HALÁLNAK MÉRGE A PUSZTULÁS SZELÉNEK MIKOR VETTETETT EL BELÉNK MELYIK VOLT AZ A GYILKOS SZÁZAD MELYIK VOLT AZ A DÜHÖDT HÓNAP AZ AZ ÖRDÖGSZÜLTE ÉV MERT NEMCSAK MOST KAPATTUNK RÁ A NÁSZRA JEGYESSÉGÜNK VÉLE ÚGY TŰNIK ÖRÖK AZ ÁTOK ITT ÖL S KORCS DINASZTIÁJA SZENNYET OKÁD ÉS VÉRVÖRÖS KÖDÖT MELYIK LESZ AZ A RÓZSÁS HAJNAL MELYIK LESZ AZ AZ ÁLDOTT REGGEL MIKOR FÖLÉNK DERÜL A NAP S KÜLDÖTTEI AZ ALVILÁGNAK A ZSARNOKOK A VÉSZES ÁRNYAK VÉGRE POKOLRA HULLANAK
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. december 03. 20:55 | Sorszám: 256 |
Gérecz Attilának október 30-i szabadulása után nem volt ideje verset írni, a Szózatot szerkesztette, 4-étől harcolt, 7-én elesett. Verseit olvashatjuk a http://gereczattila.uw.hu/ oldalon. Nem tudtam megállni,hogy ezt a versét ne másoljam ide: 1954. július 18-án, a nagy dunai árvíz idején a váci börtönből megszökött. Korábbi sportteljesítményei jelentősen közrejátszottak abban, hogy a medréből kiáradt, jéghideg Dunát átúszva, veszélyes helyzetek sorozatán át bejutott Budapestre. Akkor még voltak ilyen rendőrök: ---------------------------------------------------------- Gérecz Attila: [A börtön eposza] [A rendőr]
Fölértem a partra, mikor gyanakodva lebuktam; a gát tetején fény gyúlt, s tekeregve akárcsak a kobra a fűbe simultam. A fény felém közelítve megállt, s alakomra terült. – Egyedül lehet. – Én fölálltam. Az őr felemelve kezét szólt: “Ki az? Maga mit keres itt?!” A mart, hol az út vezetett, szakadék volt. 12 – Őrház ide messze esik… S átéri-e lelkem az emberit, égbolt a rossztól a kénytelenig...? – “Vácról szöktem az éjszaka”... – lentről a szürke folyam kavarog... – Álltunk szótalan én meg a rendőr: egymásra fogott magyarok, s én néztem az álla-hegyét – belelendül a váll – , hova majd lecsapok. “Itt térjen a főd fele” mondta lefödve a lángot. Az ökle kinyúlt. S én néztem a hála szemével e rögre. Hazánk csak a könnyteli múlt. De vallja hazának az ember örökre, hol két ököl összesimult! (A hős nem sír és nem érzelgő, mondhatod sárszagú morál. Szíve helyén, ne hidd, hogy “mert ő a férfi” holmi bádog áll. S hol én sírtam, sírt ott az erdő, szállt, szállt, ezer kis fénybogár.)
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. december 03. 20:25 | Sorszám: 255 |
Buda Ferenc: Rigmusok a századra, századvégreEgemen műfények másznak, műmicsodák planétáznak. Lövöldöznek. Rakétáznak. Vadludak harmonikáznak. Ősök, ükök, tűnt elődök titkain most eltűnődök. Mélán nyomukba szegődök. Egyszer magam is ledőlök. * Földünk kérge egyet pattan – két kontinens összecsattan, s ki tegnap még ült a padban, ma már gyilkol lankadatlan. Majd: ürül a lövészárok. Hurkot vetnek a határok. Mindenfelől jönnek rátok, mohóbbak, mint a tatárok. Ha gyalázat, hát gyalázat – van rá annyi magyarázat! Ez a század ilyen század – mint egy birsalmát, lerázat. * Egyik felől: vér a sebben. Másik felől: kéz a zsebben, hadar egyre sebesebben s hazudik, szeme sem rebben, nem ismeri, mi a szégyen, nincs benne csöppnyi szemérem, köpi csak a szót ledéren – nagykutya lesz, még megérem. * Úrral szegény nem komázhat, Ha esik, hát bőrig ázhat: alanyi joga, hogy fázhat. Ki védtelen, nem pofázhat. Ha gyalázat, hát gyalázat – mindre akad magyarázat. Ez a század ilyen század – mint egy szem diót, lerázat. * Festett maszkok, mosoly-mázak. Letapossák, aki lázad. Szétdúlják a szülőházad? Vájd ki szemed, varrd be szájad, s ím: a csörtetők hadában, idolok vak udvarában, zengő-bongó utcabálban ázunk tapsviharkabátban. * Bitang szőlő. Benne rókák. Tar fejeken prém-parókák. Zengzetes ódai strófák mögött sorban – a bitófák. Ilyen század hát e század: ördögökkel paroláztat, könnyben úsztat, vérben áztat – a tied is rajta szárad. * Venyigeláng: forradalom – rátalpal egy Birodalom. Félkoporsó fekvőpadom. Mindenható a Hatalom: belesandít életedbe, belerondít ételedbe, belelapoz leveledbe, belekukkant a beledbe. Ha gyalázat, hát gyalázat – mindenre van magyarázat. Ez a század ilyen század – akár egy makkot, leráznak. Rögvest megérjük a százat. Fel ne szökjön – mérd a lázad, ám mint az eb, ha vadászhat, nyulak nyomán nyargalászhat, loholj, csaholj, el ne hallgass! – Szabadhídvég, nem Tilalmas! - S ha az etikád rugalmas, dolgod lesz majd diadalmas. * Lám csak, lám: való a látszat – friss hősöket nemz a század. Félre innét, bölcs alázat – aki mar, csak az kaszálhat. Szólj, philosoph, tudsz-e jobbat? S míg a Föld magmáig rothad, szörfdeszkáin ím a jognak újgazdagék plébojognak. * Malmot nem hajt a kanális, az IC nem vicinális. Kvarcórám még ha megáll is, cifferblattja digitális. Ibrány, Kunhegyes vagy Párizs – interneten ott vagy máris. Minden transznacionális, sőt: globális – legalább is. * Mér´ vagy mán úgy megkukulva? Csóró igric, csapja a húrba! Tökmindegy, hogy mollba´, dúrba´ – az a menő, aki kurva! S ha gyalázat? Hát gyalázat! Mire nincs itt magyarázat? Ez a század ilyen század – mint egy nyúlbogyót, lerázhat. * Jól sejtem? Jövő a mában rejtőzik, mint füst a fában, vagy: fenyőszál a csírában – remény az idő falában. Szültek kiket garmadában, hátha nem éltek hiában. Magot a szérű porában – hagyj utódot a világban.
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. december 03. 20:09 | Sorszám: 254 |
Vészi Endre: Mi csak maradunk Hollywoodban talán filmet írhat, bársony-föveny strandokon napozhat, hirdetheti neon utcahosszat, – mi csak maradunk Maradnak a töppedt kicsi hantok, pesti parkok – nekünk temetők, földbe omlott fiúk, ifjú nők. Munkások a kémények felett, esztergálnak ezüst felleget, diákok, az iszapsűrű ködben, menetelnek, szél meg vihar közben. Mi csak maradunk. Ráncainkat elnyomatás vési, szemgödrünkben sírás kavarog. Mi csak maradunk. Vasból öntött minket az idő, költők, magyarok. Mi csak állunk romjaink felett, halottaink, gödreink felett, mint a kristályokba dermedett, Mi csak állunk pernyeszagúan, lila fényben, hamuszínűen, halottaink, gödreink felett, mint a füstös, néma fegyverek. 1957
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. december 03. 20:02 | Sorszám: 253 |
bocs a szmájli-ért! T. admin, nem lehetne kivenni a versből?
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. december 03. 20:00 | Sorszám: 252 |
Tóth Bálint: Fiamnak „Durate, et vostmet rebus (Servate secundis.” Vergilius Sem öröklét, sem gyémánt tudást nem adhatok, boldogságot se békét, s nem rejthetlek el biztos menedékként: gonosz ne lásson, s a gonoszt ne lásd.Nem tudhatom, jobb kort vagy pusztulást hoz majd jövőd, - én még élek, te élsz még, - s ha férfiként érzed idők verését, nem vigyázhatlak, hogy magad vigyázd. De tudd: csábít, vagy taszít a jelen, ellenállni sohsem reménytelen, s bár bukjék, nyer az igaz gondolat. A világ zsarnok? Te belül szabad vagy, mit gondolj, írj, magad szabod magadnak, - hát ezt hagyom rád: Soha fel ne add!
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. december 03. 19:59 | Sorszám: 251 |
Sulyok Vince: Öt év után Mint akik más és más kocsira szálltak ¬egymástól társak úgy távolodunk leküzdhetetlen törvények alapján s évgyűrűkként tűnődő homlokunkra mind keményebben vésődnek a ráncok ¬ Az éjszakai ablak üvegén túl még visszalátunk a történelemre egy-egy virrasztó órán - a tüzek füstjét ide sodorja az idő dagad alattunk hullámzik a múlt s kavargó zászlók között kiabáljuk hogy az igazság máglyát is megér - ¬ Öt éve csal már mindünket a holnap s körülforduló arc élünk körül szakadatlanul mállik a világ - ¬ Megéri-e az igazság a máglyát nem felel aki belehalt öt éve rothad már a föld alatt s nem felel aki túlélte a bajt csak ácsorog a változó időben s évei mint az aprópénz széthullanak - Oslo, 1961. szeptember 27.
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. december 03. 19:55 | Sorszám: 250 |
Magyari Lajos: Budapest, 1956 Először csak a lyukas zászlók meneteltek, világba kiáltva, fénylő homlokok fölött, sajgó hiányát a történelemnek. Dacolva keleti széllel, úgy lobogtak, ahogyan eretnek-máglyák föllobognak, ahogyan villámos viharok elerednek. Először csak a lyukas zászlók meneteltek, alattuk egy nemzet vitte sorsát, kitárva mellét a vad sortüzeknek; akik álmodtak akkor, megálmodták, mit lelkébe rejtett a csöppnyi ország: helyét a megtiport, régi címereknek. Először csak a lyukas zászlók meneteltek, s mi csak figyeltük, remélve-riadtan, ahogy a szikra izzik, lángba pattan. Akkor a mi szívünket is ott taposták, ahol lánctalpak alatt Magyarország mártírrá lett a viadalban.
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. december 03. 19:52 | Sorszám: 249 |
Kannás Alajos: Kormos kövek Az Ismeretlen Nemzedéknek: a holtaknak s az élőknek. 1. Ha fényes lennék bárki észre venne ha lenne hangom s fennen szólanék ráfordíthatnám én is életemre a sodródók s a bámulók szemét de hajszolt árny vagyok csak és ha néha hozzájutok hogy önmagam legyek csupán a holdnak elfogyó karéja hallgatja távolodó léptemet 2 A kezdet visszanyúlt a nyúzott múltba ezer gyökérrel szűrt szívott erőt és szenvedésből lassan összegyúrta a gyúló szenvedélyt a szenvedők emlékeztek még sok torz éjszakára tépett házakból részeg katonák lányokat szedtek és a vér szagára az asszonyokra kik a havon át mezítláb szöktek senki sem feledte a szétvert álmokat hiába tervelt mert minden napnak mindig volt keresztje és legtöbb élet útszélére hullt a kínból végső elszántság termett szakadt a gát a kezdet volt a múlt 3 A zaj leült az éj ölébe figyelvén mit csinál a csend de hirtelen a neszek népe megjelent suttogva settenkedve jártak a kandi árnyak s a titkok rongyai mögül kiléptek fényes testtel kiknek nevét ha jött a reggel már ki sem merték mondani 4 A kezdetet nem tudja senki mindig jöhet egy pillanat mikor a mélyből felszakad egy hang és nincs út visszamenni nincs út tagadni nincsen várni a lehetetlent megpróbálni lehet mert nincsen lehetetlen s a végesre a végtelenben kigyúl egy újabb felelet mindig jöhet egy pillanat mikor a félés átszakad és harangozni kezdenek kik minden imát elfeledtek a hosszú éjszakák alatt 5 Előbb csak ősz volt félholt sárga ősz aztán a pernye szállt mint harmat sok háztető riadtan földe ült és záporként zuhantak a csillagok és rőt betűk omlott az éj omlott egy korszak kik elhullottak új alakba szöktek omlott az éj hullott a csillag s a füstös ősznek üszkén kinyíltak az őszirózsák 6 Ágyú dördült a felriadt galambok a távol kékes kötőjébe hulltak a hársak félve figyelték a hangot amerről jött az utat de minden bokorból kibújt a csend s a térre visszaült a víg galambraj egy szellő megjelent a füstöt elsöpörte nyomban talán így nem is vették észre hogy térdre omlott egy ház és lenn maradt a porban 7 Fekete dél fekete árnyak fekete szél tépi a fákat fekete égen fekete nap fekete gépek rikoltanak fekete múltat fekete mával feketén mosnak fekete lányhaj nő ki a kőből fekete jel lett csak a város s nem felesel senki a tűzzel mért harapott tornyokat is meg parki padot fekete város fekete dél csak a halottak arca fehér 8. Előbb csak sóhajod szökött az útra majd tétován kibújt a kétely és a múlt mögül a tűz s amint másodszor fújta kürtjét a hajnal hírnöke egy lettél lázzal és tömeggel feszítvén szét az éjszakát mint börtönét a rab de felbuktál az őszi fák alatt s a reggel megint csak elmaradt 9. Az éjt már tankok tépték széjjel a Körúton leöntve mésszel mint roppant hóvirágok halottak nőttek de minden tört test csak bíztatott tovább a nyirkos szemfedőnek kisimult minden ránca és fény tapadt a mész alatt a holtak homlokára 10. Jó volt egymás szemébe nézni s hazugság nélkül kezdeni jó volt az ésszel is remélni s nem rejteni az emberi arcot mint bűnt vagy férges rongyot jó volt köszönni jó-napot hinni hogy végleg összeomlott egy kor s csak tiszta holnapok sarjadnak újra jó volt járni és önmagunkat megtalálni is még maradt idő 11. Csepel körül kúszott az árok bozótként nőttek torlaszok aki egy éjen át vigyázott nappal Újpestre ment gyalog csupán csudálni tisztult arcát s nézni a társak hogyan tartják a fegyvert és a holnapot a vénebbek maguktól kezdtek számolni szőni újabb tervet és hinni is hogy minden talpra áll Csepel körül kúszott az árok mindenki éberen vigyázott először volt tényleg övék a gyár 12. Nem fájt csak megzsondult a karja halott mondta és betakarta tízéves öccsét és lőtt tovább ő meghökkenve fontolgatta hogy mégis mit szól majd az anyja hogy félkarját játéknál hagyta érezte megbénul a válla mosolyogva gondolt nagymamára ki mindig csókokkal kúrálta elnyiszált tüskös ujjait és hirtelen úgy megsajnálta szegény biztos remegne szája mert itt a csókja sem segít 13. én nem hittem mások se hittek sokan várták hogy egyre kisebb szürkébb lesz majd a fény s kilobban a forrongás a homlokokban megalkuvásra várt a vén de minden torlasz tetején az ismeretlen nemzedék tettekkel mondta el nevét ők nőttek s a világ lett kisebb mi nem hittünk ők mégis hittek 14. Kicsit kívül a lehetetlen s az értelemtől húzott mezsgyén kicsit a foszló fellegekben kicsit rózsálló ködbe veszvén kicsit kancsítván szinte félve kicsit vacogva mégis égve kicsit kíváncsin kicsit fájva úgy siettek mind a halálba mint ahogy mentek iskolába a vén tabáni fák alatt 15. Oly egyedül emelgetjük az éjt mint kit halottnak hisz még a barát is úttalanul vergődünk vaktában előre síkos kapaszkodók és örvények felé vérünkkel mutatjuk a megváltás útját a halál sóhaja az egyetlen íz szánkban egyedül vívódunk az éjjel mint ki elhullt a menekülőkből s már a győzők rohanását is felszívta a távol háztól házig csillagtól csillagig vonszoljuk foszló álmainkat kúszunk az Isten felé s felettünk fodrozódó felhő-szemfedők susognak a szabadulásról 16. A völgyet gyöngyszín pára védte pókhálón hintázott a csend lepelként harmat szállt a rétre s a sarkokban is hamvas béke szunyókált de amint megjelent az első pír a mélykék égen a falu felszökött serényen szalonna sonka színig töltve mézzel lekvárral lábas bögre kalácsot is sütött a néne s rakták batyukba és szekérre vitték be Pestre ingyen adni mentek s a ló farán garasnyi foltként csimpaszkodott a nap mert félt hogy Keleten marad 17. A holddal senki sem törődött pedig lelopódzott a térre hol tízegynehány éves őrök a döglött tankokon beszélve szőtték a holnapot …ha befejeztük ezt a forradalmat… géppuskák ugattak s kifordult szemmel hallgatott mindegyik ablak s nem vette senki észre amint a hold gyémántos glóriája nyilván a szentek méretére szánva le-lecsúszott a kis őrök fülére 18. A hóban apró lábnyomok szaladtak s mint szálldosó szalagnak lágy villanása minden lépés fénylett de túl a térnek kiégett sarkán megtorpant a nyom s a golyóvert falon megalvadt vér sötétlett csak ennyi volt egy élet s a hóban nem szaladt tovább a nyom 19. A város csipkebokra égett a Hang is hívott hívott egyre de minden Mózes közel s messze félénken várt nem hitt a fénynek a város csipkebokra égett hívét a Hang hiába várta s lassú izzással porrá égett a Törvénytábla 20. Csak egy maradt a többi három már felleg-tankokon viháncol hajukban csillagok a legkisebb meg tűzbe szórja orosz tankönyvét s a pisze orra mint bíráké nagy ügybe tolva büszkésen felragyog 21. Surrogtak vígan mint a fecskék csipogva húzgálták az aknát s a lompos hajnalt kiszínezték fehér és sárga svájci sapkák délben még kémények közt jártak koránjött téli angyalok alkonyra nem maradtak házak s a rom pipázva hallgatott de este már üvegbe dugva benzines csillagokat hordtak s a Keletről futó tejútra aknának felhúzták a holdat 22. Sovány tejétől sírt a gyermek künn gépfegyver kapart zsoltáros hangon énekelget egy csip-csup ócska dalt nincsen sírás motyog szilárdan most mindenki adott s egy képre rásimít anyásan fekete szalagot 23. Csak álltak vártak és beszéltek fogak körmök tépték a kérget kéz kért a tank alól az arcból nyúlós szürke mész lett s a vérből barna por megnőtt az éj lilás sötétet húztak a csillagok egy hang még sírt ahogy bölcsőben sír az élet csak álltak és beszéltek 24. A nagy nagy éjben sárga pontok az ablakokban lángra bomlott gyertyák susognak s reszketeg megfonnyadt asszonyok vigyázzák a holtak zsugorodó árnyát s a növekvő kereszteket a nagy nagy gyászban gyenge fények vigyáznak úgy hogy nem remélnek utat nyitni az éjeken megfonnyadt arcok sárga lángok mégis egy végtelen világot mutatnak fel a végesen 25. Nem félt bár tudta hogy hiába üres üvegtől nem gyúl lángra a tank s tölténye elfogyott és nem gondolt dicső halálra csodára sem mely égbe rántja s ragyogtatná mint csillagot nem félt bár tudta éjszakára az anyja már hiába várja először lesz hogy elmarad gyerekkezével a Dunára intett s oroszul kiabálta Szuez nem itt… magyar diákra… s eltűnt a hernyótalp alatt 26. A ködben hangok csonkja füstöl a jaj megalszik mint a vér s a téren felburjánzó füstből kivillan egy-egy kéz s fehér leányka-arc szemük kitárva figyel készül a jeladásra segítség jön már jönnek végre csupán a füst szitál a térre s kövekhez koppanó kapák köpik a halottak szemébe a világ első válaszát 27. Hiába mondod hogy hiába bevésődtek a kor falába mint kőzetbe hullt levelek a mélyben élnek élnek újra s az idő lassan legyalulja a rájuk zúdult hegyeket 28. A drótokon búcsúzó fecskék a naplementét ökörnyál kötné ághegyekhez de lassan mégis jő az est s amint a fecskék ellebegnek egy öreg sírni kezd 29. A Golgotáról nem hallottak a szőke kisfiúra vártak ki díszes karácsonyfa ágat visz a mennyekből minden jónak de egyre késett csak az ablakon hervadtak el a jégvirágok az égő város leheletétől és a nyom az éjszakában azt jelezte hogy az a kisfiú is felnőtt s eljött az idő rózsás felhők helyett halálos keresztre
30. A vének vártak mint a télre mely mindig megjön és mindent eltemet fogatlan szájjal morzsolgatták félve talán az Isten hogy hátha mégse de jött a fergeteg a vének várnak most is várnak elásván mind a holtakat várják hogy mindegyik halálnak magvából újabb élet támad a hó és jég alatt
31. Csak azt az arcot látnák egyszer mely elfakulva félelemmel s könnyel mosottan fénybe fogta a híg és közömbös álomba lesüppedt társak béna testét s a végtelenség együgyű bíztatását mely fehéren villant minden olaj-levélen a rángó szájat amint dadogott legyen meg az akaratod 32. Nem félt beszélt akkor este a zárban sem fordult a kulcs elrejtett gyöngyeit feltette mint mátka és a megfakult megrokkant házak lábra kaptak az ősz is mézet pergetett s mint ablakok a hársfaszagra kitárultak az emberek a város nem félt akkor este nem voltak baglyok babonák és búcsús bicskájával szegte a legutolsó vacsorát 33. Reggelre nem maradt a téren csak néhány szétlőtt barikád reggelre kőre alvadt vérben gurított füstből karikát a hernyótalpon görgő nincsen a csipkebokorból se Isten szólítgatott csupán a dér derengett mindegyik levélen kihívón jeges jelmezében megint keletről fújt a szél 34. Távolban géppuskák ugattak ott kezdődnek az emberek a fák alatt futó pataknak a csend felett merengve súg a csipkerózsa titkáról s megremeg pirongva mert áhítattal szereti a rejtőzőt ki minden este hozzájön félve dideregve s az ért bogyókat leeszi 35. A friss romokra szemfedőnek köd rongy került Budáról a tankok jöttek egye jöttek horpadt mellű sikátor állott elébük s gyerekek csörgött a lánc a kövek nyögtek és egyre újabb tankok jöttek mint szennyes sárga ár romok sikátor gyerekek s röpcédulákat keresett az újabb Bach-huszár 36. Ha él ezren is kérték volna ha győz imádnák mint napot ha él faragnák száz szoborba de így hogy szétroncsolt halott csupán a lombok szórnak rája egynehány sárga levelet csodálták míg a harcot állta de mint minden kor cirkuszában az elbukottnak nem jut pálma s futnak tovább a szekerek 37. Egy holt fölé egy árny hajolt a hold lecsordult szén haján egy holt felett fénnyé őszült az árny az Anyja tán 38. Egy harmonika sírdogált az éjben az ősz csak hallgatott a fuldoklóért imádkoztak szépen az angyalok s kik biztonságban voltak a holtak kövek közt holt mag s a jaj kihal csupán az asszonyok motyogtak mért nem az ősz csak hallgatott s egy harmonika sírdogált az éjben 39. Ha lenne szó én összeraknám ha lenne szín kioldanám ha lenne út a láva partján végigfutnám s a holt tanyán sírnám tovább a jajt s a vérnek folytatnám alvadt mondatát de nincsen szín és nincsen ének mikor a halottak beszélnek és égnek mind az éjszakák csupán a tettben él a lélek ha nem tagadta meg magát 40. A szögeknél a vér megalvadt a jajnak nem volt inalni teste a messze dombok mögött kecskék legeltek a szögek tartották a holtat s a lepelnek már új gazdái voltak és egykedvűen legeltek a dombok mögött a kecskék egy percig sem keresték a pásztort 41. A mongolt még megértheted lökték hajtották s azt se tudta hogy hol lett temető az utca hogy Berlin vagy Közelkelet gyújtották rá a tankokat de aki nyomdokába lépett a magyar talál-é mentséget valóban így lett boldogabb? 42. Állsz a hídon csak nézed a mélyet zöld tükrén tört árny suhan át hol van a lánya még csókra se érett már a halál szövi szőke haját víg kamaszok hova vitt a november merre csörömpöl a marhavagon ültök az éjben tar fejetekkel vártok a fényre hallgatagon állsz a hídon s már vádol a végük vádol az élet a félbeszakadt és ha te vinnéd innen a lényük állsz a hídon s csalod önmagadat 43. Aranyfoguk rég őrzőik zsebében tekintetük meg drótkerítést verdes s míg égig ér már minden csillag ében püffedt nyelvük a káposzták keserves levén ha néha ízről álmodik az őr rögtön tovább löki a csajkát vágyuk már nem jut el a lányokig s mint testük tetvek lelkük megrohanják kétség reménye vézna istenek és húzzák tépik megmaradt darabját mint mardosó macskák a tyúkbelet 44. Az éjben lombok bukdácsoltak az őszi tájék menekült a holtak márvány szeme hűlt fakó fénnyel adott jelet most már lehet neked is szöknöd várnak a szűkölő árnyak s egy szótól ékes holnap csak zsákban vidd a holdat magaddal hogyha hullnak a díszletek se múltad se arcodat ne láthasd 45. Röpcédulákkal elfutott a szél a béna gyárak dermedt gépeinél jelentkeztek a megpörkölt kezek a harcos éjeket megalvadt nappalok takarják pincét s a kertek alját új Bach-huszárok áskálják kutatva de csizmáiba fel a talpazatra már sohasem léphet vissza a bálvány 46. Opálos szemmel néz a hold kémények árnya mászik röhögve háztól házig s a meghajolt vén székesegyház tornya keresztet ír a porba amerre elkocog a lány ki folyton foltozott ruhákban járt s most meztelen kitört a téli estelen és lázadón rikolt opálos szemmel néz a hold 47. Mint láthatatlan csatornákon ha halk lapát neszez vagy rozsda rág a börtönrácson és roppan az eresz az őszi ködben visszajárnak hangjuknak zászlaját feltűzik a körúti házak sírnak a sárga fák 48. Egy ország ül az árok partján nyál sercen tökmag roppan s az ár a gátakat csavarván vonyít a híg magosban iszap takar be embert tornyot szittyós hajúak a házak hinnéd hogy minden összeomlott de szivárványt vet sok kis homlok ólajtón halásznak 49. Egyszer egy csillag hirdetett megújuló világot és tisztelték a kisdedet szelíd háromkirályok egyszer megint csak csillag hozta hírül hogy nyílnak új kapuk a zászló-csillag volt a posta a csillagok helyén a lyuk 50. A csobbanás sóhajnyi volt csak s a holdat a víz rezgése szerteszórta vak csillagok lesték az éj neszét s amint megint kiült a tóra a hold hajója valami véget ért 51. Mint lomha medve ing a vár patinás a lánca örvény alól is kitalál s a sírokból kiássa önnön csontját az élet a város körbe lépked rabként morog a fagyra de túl telen s a zengő jégen egy lány suhan fényes-fehéren virágmellét mutatva 52. Ében nyílként a kékbe lökve fecskék suhannak szöknek ők is borzong a bokrok sárga bőre az ősz magának érlelődik fogak hullanak a boronákból még csak nem is legyint a gazda egy tolvaj térdig fényben gázol s körtéit sorban elhullajtja skarlátszín égalj felé húznak lomhán a görbe hátú dombok hason csúsznak a dűlőutak az ökörnyál búcsút se mondott a gémeskút meg vödrét rázza csoszog a szél de költő ludak nyugalma borult a tanyákra hallgatnak várnak nem mozdulnak 53. Csupán az út és semmi több csupán a szél s az esti köd valami mindig elkísér talán a köd talán a szél valami mindig megmarad talán jövő talán a múlt talán a szélvert fák alatt csupán az út 54. Látszólag minden elveszett szög járt át csontot és kezet meghalt a mozdulat csupán epe maradt s ecet s elállották a győztesek a városkapukat látszólag minden véget ért a tövisekre égett vért legyek lepték a zsoldos játszott de éltek mind a tanítványok 55. Én nem látom be terved mélyét Pilátus körme véres ha nem tellett be még a mérték és újabb szenvedéshez ácsoltatsz új kereszteket Fiad hiába vérzett holt nép megváltó nem lehet nekik még kell az élet nekik szeretni kell az utat járják a földön végig a büntetést kitől tanultad Uram bocsáss meg nékik 56. A nyírfák szürke arccal néztek megállt a szorgos szélmalom a rétre lapultak a fények s a lompos tankok sebet téptek a macskaköves utakon néhány tanyából pernye s füst száll vacogva kelt az őszi rozs a fák hegyén lengő ezüst szál szétfoszlik legtöbb lomb piros vagy sárga mint a vén Tisza amely dohogva délre baktat csupán Fekete Mária mosolyg szelíden minden vad had tatár török labanc meg német eltűnt s aztán egy új tavasszal a bujdosók is visszatértek
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. december 03. 19:45 | Sorszám: 248 |
Ismeretlen magyar költő Óda a Magyar Ifjúsághoz Ó, magyar ifjúság, hányszor keltem ki ellened keserűen és megvetőn, s néha gyalázva is, hogy züllött vagy, tudatlan és léha, hogy rá se hederítesz, mi forr körülötted, s nem nyitod meg szíved, csak futó gyönyöröknek. Hogy ereidben víz csörgedez, vagy káposztalé, hiszen nagy célokért nem tudsz halni, de élni sem... S akkor, október 23-án... Mi történt akkor? Ki foghatja fel? Ahogy néhány óra alatt megőszülhet a fej rászakadt gyásztól, néhány óra alatt te férfi lettél, s a nemzet helyett érett ésszel s elszántan cselekedtél, s mikor nem volt elég a higgadt szó s a tiszta gondolat, hőssé magasodtál egy szempillantás alatt. Gondolat helyett áldoztál kifröccsent agyvelőt. Elsöpörted a sandaképű hóhért, és szívdobogás helyett adtál kibuggyanó vért. Láttalak küzdeni tankok s páncélkocsik ellen, a félelem árnyát sem láttam rezdülni szemedben, büszkén bámultalak, és lángragyúlt az arcom, harc közben meglöktél, és azt mondtad mosolyogva: “pardon!" Hol vagy? Belekiáltom a kérdést az üvöltő téli szelekbe, talán egy Sándor utcai ház kertjében alszol eltemetve jeltelen sírban. Az vagy nekem, mint Jean d'Arc s a többi szentek, kik népüket megváltani a kínhalálba mentek. Életed, mint az övé szennyből és bűnből nőtt meg óriásra. Ki voltál? tudja a nép, s jeltelen sírodból testedet a tíz körmével is kiássa. (Néhányan a vers szerzőjét Képes Gézának gondolják.)
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. december 03. 19:32 | Sorszám: 247 |
Tóth Bálint: Magyar litániaHallottátok, hogy mondatott: Szemet szemért és fogat fogért... Hallottátok, hogy mondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségeidet. Én pedig mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket... Máté 5, 38,43,44 Sokat kérsz, Jézus, nagyon sokat feledni éjszakai vad hánykolódásokat, (egy hónapban két éjjelt börtönben töltök, és kéthavonként felakasztanak.) Sokat kérsz, Jézus, nagyon sokat: hogy megszeressem a hóhérokat, s imádkozzam ellenségeimért... Pedig tudom: ez az egyetlen út, ki megnyithatja a szent kaput az oltárhoz, hol a szeretet ég, de befogadni az igaz igét-, hogy magam előtt se legyek hazug-, tudod, Uram, ez száz szentnek elég! Igaz, ha annyi vagyok, mint ők, semmi vagyok. Nézem, Krisztus, a tévét: ez mind élőhalott: pöszög, dadog, nem bánt meg semmit, nem kér bocsánatot. Hadd kérdjem Tőled: Én megbocsáthatok? Megbocsáthatok-e a cvikkeres Nagyért, a hórihorgas Pálinkás őrnagyért, Maléterért és Mansfeld Péterért, a Kossuth téren meggyilkoltakért, Salgótarjánban meggyilkoltakért, a háromszázakért, az ötszázakért, és a ki tudja hogy hány ezrekért; a Pesti Srácokért, s a Pesti Lányokért, Angyalért és angyali Géreczért. S a korábbiakért: Donáthért, Kiss Szalézért és Apor Vilmosért, a Recsken haltakért, a vallatáskor agyonvertekért, a börtönökben égigkínzottakért, tyúkketrecbe telepítettekért, és a határon agyonlőttekért. S a későbbiekért: Bériért, Gáliért, s ki tudja még kiért, ki korábban halt, mint rendeltetett, Uram, itt valaki felfejtette te szent törvényedet! Hány sor kéne ide, hány sírkő s kopjafa, mert ezt a magyar litániát nem fejezhetjük be soha. És mégis, mégis fejezzük be, mi nem kezdhetjük újra, de véssétek gránitba, bazalttömbbe, minden időre minden bűnös nevét, jegyezzétek fel, ennyi elég-, mi nem kezdhetjük újra.
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. december 03. 18:01 | Sorszám: 246 |
Kiss Dénes: Átlőtt szívvel Október 23. emlékeA fiúk előttem vonulnak Mellükön lőtt seb a kokárda Fiúk ti édes kis suhancok ezért jöttetek a világra?! Hosszú hosszú a menetetek Vonultok megszentelő őszben Fiúk ez a ti ünnepetek örök fényeskedő s időtlen Kisöcséim vonuljatok csak arcotokon sírgyertyák fénye Legkülönbjei suhancoknak legenda lesztek ezer évre! A fiúk előttünk vonulnak hősei a leggyönyörűbb ősznek Vérvirágos kokárdát hordnak és átlőtt szívükkel is győznek!
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 28. 19:32 | Sorszám: 245 |
Ismeretlen: 1949 Karácsony Kemény az éj a véres cella mélyén, a Sátán áll őrt kinn az éjszakán, és akit őriz, annak nincsen társa, csak a világot vádoló magány. Körötte szurony, géppisztoly és börtön s hol a Halál a szolgává tett földön a mártírokból légiót soroz: Ti szabad népek! Moszkva bilincséből üzen néktek a fogoly bíboros. Egyedül álltam, Istennel - Hazáért, míg ránkszakadt a gyilkos Ázsia, de Boldogasszony zsoltáráért zokogva velem jött népem millió fia. Gyilkos erő bár eltörte a kardot, Krisztus keresztje a magasba tartott égi jel: itt, a Tisza felett ti szabadok, ti gondtalanul alvók, az én keresztem védett titeket. Mohinál Ugrin, Tomori Mohácsnál... Vártam én is, hogy mozdul a világ, s nem hagyja veszni - szemben Góliáttal - a szabadságért harcoló fiát. Hisz azt védtük itt, ami a tiétek: a lelket, amely az oltáron égett, s karácsony éjjel kialudt a fény... Magam maradtam, mint egykor a kertek a Golgotának égbeszúrt hegyén. Kemény az éj a véres cella mélyén, a Sátán áll őrt kinn az éjszakán, és akit őriz, annak nincsen társa, csak a világot vádoló magány. Körötte szurony, géppisztoly és börtön s hol a Halál a szolgává tett földön a mártírokból légiót soroz: Ti szabad népek! Moszkva bilincséből üzen néktek a fogoly bíboros
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 27. 17:42 | Sorszám: 244 |
Kovács István - Ezerkilencszázötvenhat „..nékem álmaimban gyakorta megjelensz.” (Arany János: Emlények) Második otthonom volt a rút Teleki tér. Gyalog megyek Budáról nagyanyám angyalához kék szaloncukorért kilencszázötvenhatnak december havában. Tankok a Széna téren, ágyúik lőterében a már szétlőtt házak. Statárium hirdető plakátok oszlopa. Letartóztatott nevek s a felkiáltójeles kivégzendők sora. Hajóhinták… sírhalmok… Temető a téren. Fejfatorzók, virágok, örökmécs-gyertyalángok… Lánctalpas lidércek. Járőröző sirályok… Vacogó léptekkel vonulok át a hídon… Bevallhatatlan titkom az, hogy felnőtt lettem. Tizenegy éves felnőtt. Gyermekként ennyit élt. Vonulok át Budáról nagyanyám angyalához… Földig pernyés az ég. 2003. október 24-27.
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 24. 20:41 | Sorszám: 243 |
Látomások 1956-ról Vázsonyi Judit, V, 2005-10-30 08:39 ... Testek fekszenek az utcán, mindegyik fölött angyal lebeg, láthatatlan lágyan bontogatják az életbe markoló kezeket. .......*** A sortűz eldördült odafent, idelent összeroskadó emberek, valaki egy arcot tenyérbe temet "az én fiam nem lőtt, nem lehet!" Az ablakban remegve áll, embert eddig még sosem ölt, remélte a lövés nem talált, neki is hazája ez a föld. .....*** Anya rohan a földeken át, kendője a kezében lobog, eléri tán még a fiát, ...a vonat már sebesen robog. Integet elmosódó arcok után a mozdulat a levegőben marad, könnyes szemmel bámul, bután: utolsó fiával az utolsó vonat száguld Ukrajnából a semmibe, a "nem tudni hova" megint, s ő belezuhan a félelembe, az őszi nap rá aranyat hint. ...*** A fal tövében egy anya zokog, kántálja sírva most is magában "dübörögnek az orosz tankok, ne menj, ne menj az utcára fiam!" Tegnap átölelte édesanyját s szólt:"Elindultak már a többiek megteremteni a szabad hazát, áll még Újpest és a Csepel sziget. Szólít a halottak szelleme, kik a Kossuth téren értünk álltak fegyvertelen a szavukat felemelve, nem tudták, hogy a halálra várnak! Bíztak, s nekünk bízni tovább, helyettük is élni, vagy halni kell, erősen fogom a puska tusát!" ...s homlokára még egy csókot lehel. ...*** Testek fekszenek az utcán, mindegyik fölött angyal lebeg, a merev tenyerekbe írják, örökre bennük lesz az üzenet! forrás http://www.kozkincs.hu/node/1781090
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 24. 20:36 | Sorszám: 242 |
Magyar hősi ének (1956) legény, K, 2005-11-15 05:43 Csókot lehelt Rátok a Szabadság, Szerelmesen harcoltatok érte, Míg el nem ért a halál. Érzésetek örökségünk. A vágy, A cél, a tett miénk lett. Megérte. Sírotoknál angyal áll. Ne emlegessük most az árulást, A bűnösök álszent virágait, Példátok az Igazság; Túléli a gyáva gyalázkodást, A hatalom tébolyult álmait, Nem kezdi ki a gazság. Akkor is tiszteltünk Benneteket, Mikor hóhérok nem sírtak velünk, Mikor a könny tiltott volt; Veletek őriztük a nemzetet. Lelketek áldott honvédfegyverünk, S e lélek nem lehet holt. Magyarokat termő forradalom, Nemzeti, szent, keresztény és tiszta. Egybefűzött szívet, kart. Hallgasd, hogy súgja a sok sírhalom: „Szabadságunkat szerezzük vissza! Aki magyar, velünk tart!” (2002. november 1, Mindenszentek) forrás http://www.kozkincs.hu/node/1781872
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 24. 20:32 | Sorszám: 241 |
1956 a miénk! Horváth Magdi, V, 2005-08-07 02:02 Ötvenhat a miénk ezt is ellopnátok, mint annyi mindennel tettétek! Ötvenhat a miénk bár ma is felakasztanátok már nem bitóra, csak szögre, kampóra de eltemetnétek drótokkal összekötözve nagy titokban ha nem másképp, hát elorozva, mintha a hősök ti lennétek! Ötvenhat a miénk és utódainkké, bár sokukat rútul félrevezettétek, ám nem tart örökké az uralmatok! A fejekben, ha lassan is, de tisztul a kép felébred az öntudat hosszú álmából, hogy soha többé ne tévessze össze senki, semmilyen hazugságáradat, hogy ki volt a gyilkos és ki az áldozat! forrás http://www.kozkincs.hu/node/1777644
|
|
|