Téma: 56 versben (ÖTVENHATVERS)
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 24. 20:27 | Sorszám: 240 |
A Látó - In memoriam 1956 macska123, V, 2006-04-02 08:36 Arany színben tündökölt az ősz minden csupa élet volt, csupa fény ezer szívek dobogtak harsogón ezer szemekben gyúlt remény. A nap nekünk sütött szabadság szárnyalt a házak fölött hittük, hogy újra élhetünk hittük, hogy mássá lesz nyomorult életünk. És este lett, és reggel új napokkal, szilaj reményekkel erővel, szívvel, akarattal földig lerombolt zsarnok-falakkal. majd beborult az ég s felüvöltött a világ: Elég! És akkor láttam tankokat összeroskadó álom-házakat és láttam romjaik alatt tétován mozgó véres csontokat. Láttam könnyes szemeket fiatal szívekben súlyos éveket és láttam fegyverbe botló ezernyi életet. És sírást, ordítást, panaszt Isten hívását - végső vigaszt és hallottam sortüzek hangjait utolsó jajkiáltást - a halál vágyait. s aztán csend magány sötét - s láttam, ahogy a fény fedezékbe fut. Majd láttam szürke eget - a magasban tépett zászló integet, és hív: "Gyere, s vigyél magaddal! Szakadt ruhád helyett ruhád leszek meleget adok, új reményt, új életet tegyél görnyedt válladra köntösöd helyett és meglásd, a hosszú úton, mely hazádból elvezet, táplálom tested s lelkedet." És többé nem volt szabad mondani: Haza! - véget értek a Napok - álmainkra ráborult a novemberi éjszaka. forrás http://www.kozkincs.hu/node/1787606
|
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 24. 20:24 | Sorszám: 239 |
1956 sincomi, Cs, 2006-09-14 11:30 Nagyravágyás kommunizmus fegyver nélkül élni nem tud azt hitték hogy leverhetik az igazságot lefesthetik a forradalom igazolja nincs jövöje csak szörnyű múltja mit üzen ma az emléke szabadulni öröm de mit teszel véle? palócföldi forrás http://www.kozkincs.hu/node/1791370
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 24. 20:23 | Sorszám: 238 |
Mementó - 1956 aranytk, V, 2006-10-22 10:38 ... Magyarország, ahol egykor kínt szült a valóság, ahol száműzött börtönöd volt otthonod, ahol Te magad takartad el a Napot… Amikor a sötétségben nem láttad a fényeket, s a szürkeségben kerested a színeket; amikor a vágyad visszhangozta, mit nem mondhattál ki már régóta… Amikor egy mozdulatban nem vibrált a lendület, s az elfojtott félelemben, az arcokra fagyott a rémület… Ahol a nemzet zászlajára idegen címert helyeztek, s katonák idegen nyelven ártatlan nőket követeltek… Adj egy percet magadnak, s ne feledd! Emlékezz, hogy volt egy ország, ahol az igazságot két marokkal fojtogatták; ahol kétségbe esésed - mint malom a gabonát - homokká formált minden viselt formát. Mikor már nem volt veled - érted nem, csak ellened - barátod, társad, kedvesed, szülőd, testvéred, vagy éppen gyermeked… Amikor egy félszeg pillantásban meglapult a kérdés: „Vajon honnan ered a gyűlölet, s ekkora önzés?!” Amikor egy ágyúszóval romba dőlt az élet és rátok hullottak a felépített évek… Adj egy percet magadnak, s emlékezz! Ne feledd, hogy ára volt a szenvedésnek: híja állatnak, bő termésnek. Elhurcoltak éhező szájából jajszó kiáltott a verőlegénynek. Súlya volt itt minden fordulatnak. Valamit elvettek – ám valamit mégis adtak. Felálltak közülünk az áldott hősök, kik nem féltek, csak véltek hinni abban, hogy felelősök Érted… értem… - egy nemzetért, egy élhetőbb életért… Életük árán is visszaadták a reményt, egy születendő gyermekért, egy megálmodott holnapért. Ők azok, kik ellenálltak a hatalom szabta rabigának. Nem futottak a határnak, nem tántorították el őket a vádak. Míg az elvtársak tapostak népet, hitet, s porig aláztak, Ők a szabadságért, a hazáért szolgáltak! Adj hát egy percet magadnak, s emlékezz! Csak egy percnyi tisztelgés a múltnak, mely nélkül jelened nem lehetne - még ha az emlékek meg is fakultak. S hogy hittel, becsülettel élhess! Értük, miattuk, rájuk emlékezz! A mártírokért, kik hősi halált haltak. A túlélőkért, kik halottakat sirattak. A hazáért, mely nem akart többé elnyomó hatalmat szolgálni! A nemzetért, mely csak életek árán tudott újra talpra állni. forrás: http://www.kozkincs.hu/node/1792145
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 23. 19:41 | Sorszám: 237 |
Németh László EMELKEDŐ NEMZET Amikor tizenhárom évvel ezelőtt a második szárszói konferencián utolszor találkoztam a fiatal magyar értelmiség színe-javával, tudtam, hogy tán sohasem szólhatok többé hozzá. Végigtekintettem az akkor lezáruló koron, figyelmeztettem őket, ne higgyék el, hogy ez a két magyar évtized, az azóta annyit emlegetett Horthy-korszak nemzeti szempontból olyan meddő és gyatra volt, mint a rendszer, amely nevét adta. Az igaz, hogy a Tanácsköztársaság bukását követő ellenforradalom elsikkasztotta a magyar forradalmat, s Habsburg-császár nélkül, de súlyosabb formában a Habsburg-birodalom maradványait restaurálta. A magyar nyelvet törő tengerésztiszt a kormányzói székben jelképe volt annak, ami történt. Egy kis képességű, anakronizmust jelentő réteg kormányozta az országot. Ennek a rétegnek azonban volt egy előnye más későbbi, még kisstílűbb, szintén anakronizmust jelentő rétegekkel szemben, hogy nem volt túlságosan éhes. Miután egy kicsit megszívta magát, nem avatkozott túlságosan mélyen az életbe, sőt bizonyos bűntudat is fejlődött ki benne. A magyar társadalom fejlődését, ha nem is segítette elő, de akadályozni is csak kismértékben tudta. S épp ez az ellentét, a reformokra képtelen maradi vezető réteg, alatta a maga életéhez bátorságot kapó társadalom döbbentett rá engem előbb halk remény, aztán a bizonyosság formájában, hogy a magyar a rend ellenére, amelybe beleszorították, emelkedő nemzet. Ez annál feltűnőbb volt, mert ugyanebben az időben Európának több nagy népe nyugaton, keleten új technizálódása ellenére a hanyatlás jeleit kezdte mutatni. A magyar emelkedés főként szellemi és gazdasági téren volt szembeszökő. Mindig nagy honvággyal néztünk a reformkorra, a szabadságharcot megelőző évtizedekre. Az igazság azonban az, hogy akkor közel sem volt annyi nagy írója, művésze, muzsikusa, tudósa ennek a nemzetnek, mint a joggal megbélyegzett Horthy-rezsim alatt. Két nagy nemzedék dolgozott egymás mellett, a viszonylagos szabadságot a lényegek kimondására, az elviselhető korlátozást a klasszikus tömörítésre használva ki. A magyar zene ebben az időben emelte a világ fölé az első kultúrhistóriai jelentőségű nagy nevet, a Bartókét, s az ismeretlen, nyelvébe zárt magyar irodalom ekkor támasztott reményt, hogy ugyanezt megismétli. De csaknem ugyanilyen volt a haladás gazdasági téren, ahol pedig az állam tehetetlensége teljesen megakadályozta a nagyobb méretű kezdeményezést. Különösen a kisemberek bizonyították be, hogy a magyar gazdaságilag is tehetséges nép. A halogatott földreform ellenére százezrek szakítottak le maguknak egy darabka földet, amelybe szorgalmuk beleölhették. Jól gazdálkodó kisbirtokok, kertek ezrei lepték el az országot. Nem véletlen, hogy épp ebben az időben merült fel a Kert-Magyarország terve: a szövetkezett minőségi gazdaságokból fölépített, okosan iparosított, kertész-színvonalon álló gazdáktól megművelt magyar föld látomása. Ezzel egyidőben az ipari munkásság szakképzettsége, általános műveltsége is megnőtt. A főváros körüli kertvárosokat az ő házacskáik népesítették be. Nem volt vad álom többé a másik gondolat, az értelmiségi színvonalra emelt munkás- és parasztnép s a néphez húzó értelmiség testvériesülése egy értelmiségi társadalomban. Ahhoz, hogy a nemzet emelkedésében igazán bízni tudjak, egy hiányzott. A nemzet erkölcsi és politikai érzés dolgában nem állt olyan magasan, mint szellemileg. Szinte a legelemibb összetartás is hiányzott. Az elért vívmányokat engedte kicsikarni a kezéből. A megszálló német csapatok rendőrei mondták, hogy egyetlen országban sem kaptak ennyi följelentést. Még vége sem volt a háborúnak, már megkezdődött a kergetőzés az új pozíciókért, a másik magyar fölajánlása a jövendő gazdáinak. Tisztelet a kivételeknek, de a magyar természet nem nagy ellenkezéssel, sőt sokszor igazán könnyű szívvel viselte, hogy legjobbjait kiemeljék a fészekből, az otthonból. Ami történt, egy kelet-európai nép sem kerülhette el. De hogy ez így történt, annak a magyar túlzás és irigység majdnem olyan mérvben volt oka, mint az idegen ügynökök szolgalelkűsége. Az elmúlt hét azért volt óriási élmény a számomra, mert ez a néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a magyar nép erkölcsileg mekkorát emelkedett. Hiszen nem mondom, voltak jelek rá eddig is. Még a tömlöcszerű elzártságban élő elfeledett ember is érezte, hogy az ifjúságból más levegő csap fel, mint kortársai közül. De hogy a nemzetgyötrésben, megaláztatásban így összeforrt, hogy diákok, munkások, katonák minden előzetes szervezkedés nélkül közös elszántságukban így megszerveződhettek, a vezér nélküli felkelőknek ez a csodálatos látványa meghaladta nem reményemet, de képzeletemet is. Sajnos, azok közé az emberek közé tartozom, akik a természettől a veszélyt látó képzeletek kapcsán gyötrő ajándékul kapták a nagy bajokat is. A sok éven át tartó rettegés, az aránytalan munka, erkölcsi nyomás börtön nélkül is összeroppantott. Harmadéve beteg vagyok, az utolsó hét, az izgalmas feszültség még rontott is az állapotomon. A forradalom kitörése előtti nap azzal az elhatározással utaztam vidékre, hogy kiadatlan kézirataim rendezésének élek, s nem térek vissza többé a fővárosba. A rettenetes aggodalom napjai után csak egy éjszakát birkóztam az örömmel. Azóta már csak a felelősség szorítását érzem, amit ma minden értelmiségi embernek éreznie kell. Az utolsó ötven év magyar szellemi fejlődése világosan fölírta a nemzet elé a célokat, amelyek felé egy magyar forradalomnak törekednie kell. De az utóbbi évtizedek gazdái tudták, hogy miért tiltották könyveinket. Ezt a magyar eszmevilágot kevesen ismerik. S most rájuk, a kevesekre vár, hogy a nagyszerű lökést, amelyet a nemzet eltökéltsége adott, ne engedjék félresiklani. Még csak annyit láttam, amennyit a rádió s a vidéki események látni engedtek, már világosan állt előttem a veszély. Először a közvetlen veszély, hogy a nemzet szent felindulásában az indulat sugalmazására hallgatva olyasmit talál elkövetni, amit később nem lehet jóvátenni. S a kissé távolabbi veszély, hogy mialatt az egész fegyvert fogott nép figyelme a szovjet csapatok kivonulása felé fordul, az új pozíciók felé törtető emberek, akik régi fényük visszatérését várják, megfelelő hadállást foglalnak el, s a forradalomból ellenforradalmat, az 1956-os magyar szabadságharcból holmi 1919-es kurzust csinálnak. Kinek kell ezt megakadályozni, ha nem nekünk, akik látjuk, mit lehet itt elveszíteni. Az alól, hogy szóljunk, felmentést a halál, vagy még az sem adhat. Az első alkalmi autóval Pestre jöttem, szobámba zárkózva ideültem, mint valami gépfegyver, az írógépem mögé, hogy amíg bírom, csattogtassam. Gépem mellől arra a fiatal lányra gondolok, akinek a Kálvin téri ház tetején valamennyi férfitársát kilőtték, de ő tovább járatta a fegyvert, amíg csak fiatal feje is oldalt nem konyult. Nem tudom, pontosan így történt-e. De az én szívemben ez a lány most múzsa. Ő int a háztetőről: rajta, öreg hullajelölt; ha én odadobtam szép ifjú életem, miért kell neked, szegény emberi maradvány, a magadéhoz görcsösen ragaszkodnod? Az emelkedő nemzet órája ütött. Megyek. ----------------------------------------------- Megjelent: Irodalmi Újság, 1956 november 2. 2.old. Új Látóhatár, (München) 1956. 330-332.l. Testvériség, 1957. febr. 4-6.l. Életmű szilánkokban II. kötet, Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Németh László munkái sorozat, 1989, 189-192. old. 1956 november 2-én Németh László a budapesti rádióban felolvasta.
|
|
nereus |
Válasz | 2006. november 23. 19:10 | Sorszám: 236 |
Sokáig fog élni Sanyi, ha már "In memoriam Cs. S."
|
|
|
nereus |
Válasz | 2006. november 23. 19:08 | Sorszám: 235 |
Prágai Tamás: SZABAD OKTÓBER! Nehezebb csontokkal tömött kavicsokkal kövekkel dugig tömött kasokat háton vinni sorsot ugyanígy ki tud?! Ágat hajtani – szilaj-fehér akácfa! – ágat faluszéli bozótba hanyatló őszön virágernyőt köteg bodza csalán iszalag felett – ugyan ki??? Minden megmozdul, te: maradsz ––––– Minden zörren felel a keleti szélnek diólevél barnul elalél pörögve elpereg – Jeges géppuskatűzben dől a csalán földhöz bú menedéket keres a pázsit – ősz jön! jaj! tél szállja meg termő kertjeink! Ligetünk csontra csupaszodik termő fák bolyongnak benne halottak – föltámadt csontok bókolnak benned őszi kertünk! Csontagarak ugatnak szitokszavakkal – mi lesz?! Neked ez mégis percegés semmi ––––– szitokszó békaugatás pernyesemmi! Szél ha port söpör: te maradsz ––––– Tócsák arca dermed te lapítasz a mélyben –––– Föld alá tipornak ezer magot őrzöl! Meg ki állítja vadzöld futásod tavaszi zápor ha önti bő zamatját réten ha tappancsol gázol fűnevelő mezőn? Erőd zabolázni hol van az önkény? Sarlókkal kaszákkal zsarnokság dühöng handabandáz éles pengékkel sebez: gyilkolni nem tud! Sandán ha néznek szemük csorbuljon lobot vessen benne a gyulladás – bőrük öltsék magukra ing gyanánt Nessusét! Benned vetkezik időnk meztelenre termő csupaszra hullatja szirmát ––––– az éledés kelyhében mutasd meg magad sors! Ötvenhat gyűrű ragyog a fában elvetett éveink csobbantak abba kútba merültek: tisztuljanak meg! Forrás: http://www.kortarsonline.hu/0610/pragai.htm
|
|
nereus |
Válasz | 2006. november 23. 19:06 | Sorszám: 234 |
Naná, persze, köszönet!
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 23. 18:58 | Sorszám: 233 |
Lehet kivételesen prózát is? -------------------------------------------------------- Csomós Róbert (1930– ) Csengõfrász Ijedt szemek, közömbös szemek, szemtelen szemek, sõt üvegszemek és üres szemgödrök! Részvétlen arcok, félelemtõl eltorzult vagy kifejezéstelen pofák, közömbösséget tettetõ maszkok, arctalan fejek. Az iskolában ezek fogadnak, még a padszomszédom is irdatlan messzeségben, áthidalhatatlan távolságban, megjárhatatlan utakkal elválasztva ül mellettem, csak akkor rezdül meg bennünk valami, ha akaratlanul egymáshoz ér a könyökünk. A tanárok óvakodnak engem kérdezni, ha mégis feleltetnek, átsikló vagy keresztülnézõ a tekintetük, mintha csak finom muránói üvegbõl lennék fújva. Ott ülök a padban a helyemen, ezt mindenki tudomásul veszi, benne vagyok az osztály létszámában, de azt is tudják, hogy valójában mégsem vagyok jelen. Ilyenkor, a feleltetések és a leckefeladás másoknak feszült perceiben szeretek elgondolkodni a történteken… és ez úgy látszik arcomra van írva. Hozzánk a szokástól eltérõen nem a hajnali, hanem a délutáni órákban jöttek, és nem dörömböltek az ajtón, csak csengettek… végtelen hosszan csengettek. A magas bõrkabátos gúnyos mosollyal, az ajtófélfának dõlve még akkor is a csengõ gombját nyomta, amikor már a nyitott ajtóban felsorakozott elõtte az egész halálra rémült család: apu, anyu, öcsike meg én. Akkor hirtelen levette a kezét a csengõ gombjáról, és ugyanezzel a lendülettel visszakézbõl pofonütötte aput. Igen… igen! Az én apukámat, akit én a legnagyobbnak, legerõsebbnek hittem a világon, és apu nem ütötte vissza, apu nem tett semmit, még csak az orrából megindult vérpatakot letörölni sem mozdult. Nem tudott mozdulni anyu sem, én sem, nemhogy megszólalni, hangosan lélegzetet venni sem mertünk, és ott álltunk volna lenyûgözve talán az idõk végezetéig, ha õk nem tuszkolnak be minket a szobába. Felforgattak mindent. Tönkretették a kisvasutat, öcsi mackójának kitépték kezét-lábát, törtek-zúztak a konyhában, a vitrinbõl viszont vigyázattal szedték ki és tették zsebre a mûtárgyakat. Aput magukkal vitték. A folyosó végén a bõrkabátos megint ütött, apu lehajolt a levert kalapjáért és akkor bele is rúgott. Apu felbukott és tápászkodás közben visszatekintett ránk. Erõtlenül mosolyogni próbált… így, torz, szomorú mosollyal, hajlottan, ezzel a nézéssel maradt meg az emlékezetemben… eltörölhetetlenül, csak ezzel él bennem ma is, pedig már tudom róla, hogy elektrodinamikával foglalkozott, Kandó Kálmán tanítványa volt, és elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyarországi vasutak villamosítása terén. Azt is tudom, hogy több hangszeren mûvészien játszott, tagja volt egy sikeres amatõr kamarazenekarnak, szeretett a konyhában tenni-venni, szerette a természetet és az állatokat, és anyu szerint nem vetette meg a nõket sem. Soha többé nem láttuk viszont, bennem hajlottan, azzal a szomorú nézéssel él… azzal a felejthetetlen, szomorú nézéssel…! Az óraközi tízpercben hozzám lépett a kislány, elsõ szerelmem, Ildikónak hívták, szõke copfjai, ritka rizskása fogai, édes mosolya volt, piros úttörõ nyakkendõt viselt. Kezembe nyomta a tízóraiját, hogy törjem ketté, felezzünk, ahogyan mindig is szoktunk. Amikor elmeséltem neki, mi történt velünk, elfutott. Otthagyott engem és a fele részét. Már régen becsengettek az órára, mikor én még mindig kinn álltam az udvaron, faltam, tömtem magamba a vastagon kent mézes-vajas kenyeret, pedig már nem is voltam éhes igazán. Késõbb az illemhely bûzös, telefirkált olajfalának dõlve kiadtam az egészet. Azóta mindig émelygést kapok a vajas-mézes kenyérnek még a gondolatától is, de nem bírom a vajas-mézes pofákat sem. Nõkben is inkább a ritka karakterfejekre bukom, nem a szabályos babaarcokra. És utálom a tányérsapkák alól elõvereslõ szalonnás nyakakat, mert hátulról a kisagyba látok bele leginkább, de máshová is, a szürkevelõ-állomány tömegébe, lés észreveszem a döngõ csizmás léptek erõltetett, természetellenes ütemezését. Anyám vérére emlékszem még, amint világospiros-habosan buggyant ki a szája szögletében. Õ frissen operáltan vágott neki az útnak, mert tudta, hogy a kapuk hamarosan le fognak záródni, és azt is tudta, hogy õ nem fog elérni a szabadságot, a szabadulást jelentõ út végéhez. Szégyenlõsen törölgette a vért máskor mindig makulátlan, csipkezsabós blúzáról… „– Tehát mégiscsak bíborban fog felvezetni Hermész az asphodelosi rétre, ahol a halottak lelkei laknak…” – mondta. Élete utolsó percéig történelem szakos tanárnõ maradt. Azt akarta, hogy öcsém meg én szabadságban nevelõdjünk emberré, félt, hogy kialakulatlan személyiség- és történelemtudatunk elfogadja Kádár János ajánlatát, hogy elveszítve õt és aput, elveszítjük az emberség mértékét is, életcélul tûzzük ki a mócsinggal teletömött csajkát, a szolgaság háromötvenes kenyerét, az öthatvanas üveges sört, jobb esetben a nagyobb darab kalácsot. Õ szegény nem tudhatta, mennyire undorodom a vajas-mézes kenyértõl, hiszen ezekben az idõkben, élete utolsó éveiben sohasem kenhetett a kenyerünkre ilyen drága finomságokat. Így hát a csuklós autóbusz, a nívós színházi program, a földalatti gyorsvasút, a kivilágított Királyi Vár és a Halászbástya, az augusztus 20-i tûzijáték fényei nekem már elkéstek. A cigányzene és az utcabálok zenebonája mögött azt a hosszú-hosszú csengetést hallom vissza. (Forrás: Csomós Róbert: Tûzparancs Jeruzsálemben, Árgus Kiadó, Székesfehérvár, 2002. 61. old.)
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 23. 18:48 | Sorszám: 232 |
Kiss Dénes Bejöttek a bankok Mai fiataloknak 1956-ra emlékezve Nem tankok tapossák mezőink kertjeink Adósság ordasság űzöttje vertje mind! Kimentek a tankok Bejöttek a bankok Kisöcsém hiába vagy vakmerő bátor nincs ami megóvna bankók lánctalpától Kimentek a tankok Bejöttek a bankok Most aztán láthatod pénzen vett híresség mivé torzíthatott ifjúságot eszmét! Kimentek a tankok Bejöttek a bankok Fosztogatnak hazug lélekjanicsárok Miénk még? – Nem tudjuk – a temetőárok Kimentek a tankok Bejöttek a bankok Mi marad? Kiáltsd! Mi ebből az országból ha aki vezeti az is belegázol Kimentek a tankok? Bejöttek a bankok (1992–1994) (Forrás: Kiss Dénes: Bejöttek a bankok, szerzői kiadás, 1998., 7–8. old.)
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 23. 18:23 | Sorszám: 231 |
Wass Albert A láthatatlan lobogó Konok hûséggel hordozom az úttalan bozótokon. Seb a vállam és seb a markom, de fogom, viszem és megtartom. S fogcsikorgatva hirdetem: nem ért véget a küzdelem! Mert valami még megmaradt. Görcs zsibbasztja a markomat, de markomban még itt a Szó: a láthatatlan lobogó! Ereklyém. Kincsem. Fegyverem. Magosra tartom s lengetem! És védem, foggal és körömmel! Vad dühvel és õrült örömmel! És mentem, mindeken által, íntépõ, végsõ akarással! Dúlt otthonom rég összedõlt. Kifordult alólam a föld. Társaimat ár elsodorta. Mögöttem ég a poklok pokla. Elõttem vad sziklák merednek. De nekivágok a meredeknek! Mert élek még! Ha törten is, Ha vérben is, ha görcsben is, még ha utolsó is vagyok, kit az özönvíz meghagyott, de harcom végigharcolom s a lobogót megmarkolom! Megmarkolom és nem hagyom, ha le is szakad a két karom, ha két lábam térdig kopik: de feljutok a csúcsokig! S utolsó jussomat, a Szót, ezt a szent, tépett lobogót kitûzöm fent az ormokon s a csillagoknak meglobogtatom!
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 22. 16:25 | Sorszám: 230 |
Kozma László: 1956. November 7. (Gérecz Attilához)Ki kezet nyújtott a halálnak Jól van, öreg, most indulunk! Úgy, hogy a halál belesápadt S elrántotta a puskatust A fegyvert, amely célba vette S befogta már a gömbkeresztbe. A lövés házfalba csapódott De a fiú csak nevetett. Arcáról törölt pirosló port Mellyel véreztek a kövek. A lánctalp lángolva csikorgott S ő új palackot készített. Mi van, öreg, hát beijedtél? Halálnak hetykén odaint. Száll kezéből Molotov-koktél S egy lövés célt téveszt megint. De komorabb az arc, a csont-él Ahogy a fiúra tekint. Mint szörnyetegek, ősi csorda Dübörög újabb tankcsapat. A géppuskájuk egyre szórja A halált termő magvakat. A torony fordul: ölni, ölni! Ágyú dördül, mely messze hord De az sem tudta letörölni Ajkáról a végső mosolyt. Mert akit négyszer eltemettek Ezerszer új életre kél. Virágzik fáin a tereknek Füttyös szelekben ő kísér. Kék pillantással néz szemedbe S a némasága megítél.
|
|
alexander |
Válasz | 2006. november 14. 12:53 | Sorszám: 229 |
JUBILEUM (In memoriam Csoóri Sándor)I. Az első versek - majd a börtön évek. A véres hóban vergődő madár, Vad sólyom arcodon az idő jelei, - Halál járta út, mely karjaiba zár. A csönd. A tél. A világ-egyedülség. Az ember emésztő dühe maga ellen. A fölingerelt eszmék, mint a tüskék, Hűség karmai Tebenned és énbennem. II. És ma? Sírásója támadt a magyarnak, Fiai csúfolják ötvenhat kincsét - Uram, adj megnyugvást a megtagadottnak, Ne oltsa el lángját a keserűség. Már égre csap az árulás illata, Megcsúfol Júdásunk rontás szava - Hiába múltak el a börtön évek, Tort ülne feletted új ellenséged – Béklyóban jársz ma is a börtön udvarán, A jubileum mázas, vörös alkonyán -
|
|
|
alexander |
Válasz | 2006. november 14. 10:38 | Sorszám: 228 |
Az jó, ha csak a felét láttad, - megtörtént nem egyszer, hogy változatlanul kiemeltem egy-egy versrészletet és tovább építettem, parafrázisként, mottoként, azután valamiként jelöltem is...címben, idézőjelben, stb... Ami itt történt, az már ritkábban esik meg. Valami ötlet később aktualizálja a verset, esetleg új címmel kifejezőbb lesz, ám elfelejtődik az eredet. Köszönöm, hogy felhívtad figyelmemet eme körülményre.
|
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 14. 09:53 | Sorszám: 227 |
Jelentem, végeztem a bourne.extra.hu/wp-content/uploads/Versek.rtf átmásolásával. Azért - aki ki akarja nyomtatni -, annak inkább ajánlom a fenti helyet. Kérésem viszont még érvényes: van még bepötyögni való, ismétlődések elkerülésére figyelve, segítsetek!
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 14. 09:48 | Sorszám: 226 |
(ismeretlen költő) Három diák Csendes az utca, éjfélre jár... Az utca sarkán barrikád áll. Géppuska csöve mered a térre, Mellette némán figyel az éjbe Három diák...
Egy padban ültek négy éven át, Jegyezték a professzor szavát. Ám mikor kitört a nép keserve, Száz mással együtt állott fegyverbe Három diák. Gép bőg az éjben. Valaki lőtt!.. Páncélos áll a torlasz előtt. Békés lakásra bajt, pusztulást hoz, Az acélszörnnyel szemben mit ér most Három diák? És szól az egyik: “Ott a kis ház… Anyám álmára, pajtás, vigyázz!” Öccsét és hugát fegyverrel védve, A tank előtt áll gránáttal kézbe’ Három diák. Robban a gránát, lobban a láng. Hadd pusztuljon el az, aki bánt!.. S tovább őrködve magyarok álmán, Géppuska mellett ott áll a vártán Három diák. (Jobbágyi Gábor: Szigorúan titkos emlékkönyv – SZABAD TÉR, 1998)
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 14. 09:47 | Sorszám: 225 |
Zas Lóránt Otthon ne (A 85 éves Márai Sándornak) Otthon ne szólj. Akik maradtak, maradnak, mert elmenni kár. Ők a hősök és ők a halottak és ők szólnak, ha fáj. Otthon ne szólj, de kint sikolthatsz, hogy el- mosódik a táj. Szivárványszíne van a hazai lombnak. Zöld, rőten piros és halovány. Takarna már.
- Sopron – (Zas Lóránt: Hosszú sorokba látom az embereket – DÉLSZIGET, 1989)
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 14. 09:43 | Sorszám: 224 |
Füst Milán Szózat a sírból... Ne sírj értünk anyánk, E föld oly porhanyó, E föld most is hazánk És benn’ nyugodni jó. Ölelj, ölelj hát hűszívű hant, Mind jó fiad, kit itt ölelsz alant. Ne sírj értünk apánk, Így elpihenni béke, A szív mosolyog reánk, Mert megküzdöttünk érte. Ölelj, ölelj hát hűszívű hant, Mind jó fiad, kit ölelsz alant. Nem kis dolog volt, nem kenyér, Nem haltunk meg az életér’, Több volt ez annál: bús hazánk Könyörgő szemmel néze ránk. Ölelj, ölelj hát hűszívű hant, Mind jó fiad, kit ölelsz alant. Napfény deríti hát szemünk, E túlvilági fényt nekünk Egy lázas honnak árva népe Borítá koporsónk fölébe. Ölelj, ölelj hát hűszívű hant, Mind jó fiad, kit ölelsz alant. S ellenfelünk, gondold meg ezt. Mi nem holtak vagyunk, de fény, Mi láng vagyunk e földtekén S öröktűz lesz e sírkereszt. Ölelj, ölelj hát hűszívű hant, Mind jó fiad, kit ölelsz alant. 1956. december 3.
Magyar Zsidó, 1987. december (Ezerkilencszázötvenhat, te csillag – PÜSKI, 1991)
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 14. 09:42 | Sorszám: 223 |
Obersovszky Gyula Véreim daloljunk Kutya nagy éj Szárnyaival verdes ránk az éjfél Mulat ma Párizs és London okádik Selymeit fogja a Pó selymeit szórja a mámor Dőzsöl Moszkva és New-Orleans dőzsöl a Szajnára szomjas Notre Dame és dőzsölnek az andalúziai százszorszépek dőzsöl Bejrút és dőzsölnek az alaszkai jéghegyek dőzsöl a menedéktelen lelkiismeret és az iszapos alázat dőzsöl Európa míg vérünk lázad araszos álmaink vackán tetveinkre Daloljunk véreim Koccan az óhoz az új Ricsajok rohanják az éter hullámait dobok dobálják a mámor pogány isteneit Ráng a század Lapján lapul s mint szédült termeszek önnön szárnyait tépi Ki tud ma még itt szárnyra kelni Ki tud ma még itt énekelni Véreim daloljunk Élni, élni 1956 – 1958
(Obersovszky: Prelűd halál után – SZABAD TÉR, 1995)
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 14. 09:41 | Sorszám: 222 |
Kannás Alajos Keleti szél Reggelre nem maradt a téren csak néhány szétlőtt barikád reggelre kőre alvadt vérben gurított füstből karikát a hernyótalpon görgő nincsen a csipkebokorból se Isten szólítgat csupán a dér derengett mindegyik levélen kihívón jeges jelmezében megint keletről fújt a szél
(Kannás Alajos: Kormos kövek – HUNNIA, 1991)
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 14. 09:40 | Sorszám: 221 |
Csoóri Sándor Csoportkép Egy XX. századi fotó hátlapjára A páncélkocsik szemrése mögött megaszalódott fejek – ki szülte oda őket? ki eteti ott őket? ki beszélteti ott őket? a levél-álcás madárnak ki mutatja be őket? halálos írást ki olvastat föl velük? bálba, harmatba, gyopáros hegyekbe ki ereszti el őket?
Hó, hó a kaszárnyák körül: tízezer fehér alsószoknya – hajnali tüdővel ki fújt rá fodraikra? Hurkás sapkában fejek fekete pólyakötésben fejek, dróthínárral körülfont fejek – lánctalpakon gördül a vér a koponyákba – az idő szemrése mögött visszafordíthatatlan fejek – Ki szülte oda őket? ki beszélteti ott őket? a föl-alá sétáló halálfűrészt ki löki félre? kanalat ki küld nekik a vacsorához? (Várakozás a tavaszban – MAGVETŐ, 1983)
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 14. 09:38 | Sorszám: 220 |
Kannás Alajos Glória A holddal senki sem törődött pedig lelopózott a térre hol tízegynéhányéves őrök a döglött tankokon beszélve szőtték a holnapot ...ha befejeztük ezt a forradalmat... géppuskák ugattak s kifordult szemmel hallgatott mindegyik ablak s nem vette senki észre amint a hold gyémántos glóriája nyilván a szentek méretére szánva le-lecsúszott a kis őrök fülére
(Kannás Alajos: Kormos kövek – HUNNIA, 1991)
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 14. 09:37 | Sorszám: 219 |
Vitéz György Túléltem Barátaim, talán ti megbocsáttok, mivel nem lettem hős, sem krónikása nagy tetteknek. A szó csak hűvös mása lenne az egyszer-mindörökre látott élettelen és élő szenvedésnek, mely házat dúlt és haldoklóba markolt. Nem én sajogtam...Ami kín s harag volt, rajtam kívül égett el, amíg égett. Rágós és csüggeteg szavak ezek. Átnéznek rajtam értük a halottak, az élők furcsán nyújtanak kezet s a Hangtalan Kérdést is egyre félem: “Hogy sáfárkodtál ama nagy napokkal?” mert így kell felelnem sután: “Túléltem”.
1957. szeptember (Ezerkilencszázötvenhat, te csillag – PÜSKI, 1991)
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 14. 09:35 | Sorszám: 218 |
Obersovszky Gyula Eljegyeztem magam a halállal Eljegyeztem magam a halállal szörnyűséges üdvösséges násszal Halni jöttem én csak a világra szörnyűséges üdvösséges nászra Halni jöttem élni a halálban szörnyűséges üdvösséges nászban
Élni, élni 1956-1958 (Obersovszky: Prelűd halál után – SZABAD TÉR, 1995)
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 14. 09:34 | Sorszám: 217 |
Képes Géza Tank-parádé Ezt hallod éjszaka is, ezt hallod egész nap: zúgnak, dübörögnek a tankok, előre szegzett ágyúkkal, kétoldalt szegzett géppuskákkal vonulnak, vonulnak - Megsüketítnek bennünket, kirázzak agyunkat, de ez a szakadatlan szörnyű zúgás nem rémít, legfeljebb felbőszít vagy untat. Tank parádé - mondják keserűen a járókelők - még szerencse, hogy nem tengerparton élünk, különben flotta-parádéban lenne részünk... “Fasiszta felkelés”...”Ellenforradalom” - ezt dadogja az árnyékkormány s a megszálló hatalom, De a mi fülünkbe ezt a szót dübörgik a tankok: Forradalom Felkelt ez a nép, mert élni akart: letépte szeméről a kötést, szívéről a jégbilincset s leverte lábáról a béklyót, mit ráraktak a gyarmatosítók, hogy legelésszen békén, míg ők elisszák a tejét s lenyírják a gyapját... A hernyótalpak fővárosunk kövezetét kiharapják, de a lakosság, a nép nem lát semmi rémületest a mozgó acélfalakban, ágyúkban, gépfegyverekben - Vonulnak a tankok, reszketnek a házak, de az emberek nem. Budán, 1956. november 8-án
(Ezerkilencszázötvenhat, te csillag – PÜSKI, 1991)
|
|
bernulli |
Válasz | 2006. november 14. 09:32 | Sorszám: 216 |
Obersovszky Gyula Csillagok ülnek Csillagok ülnek hegyein az éjnek A messzeség köveit szórják szívemre le
Öt lépés előre hátra világom hossza vége Kövesen súlyosul szívemre a béke Ég 1956-1958
(Obersovszky: Prelűd halál után – SZABAD TÉR, 1995)
|
|
|