Új téma  Új hozzászólás

Gondola főoldal | beállítások | regisztráció | keresés | GYIK | fórum főoldal | moderáció
  előző téma   következő téma
»  gondola Fórum   » Kultúra   » 56 versben (ÖTVENHATVERS) (18. oldal)

 
A téma oldalai: 1  2  3  4  5  6  7  8  9  10  11  12  13  14  15  16  17  18  19  20  21  22  23  24  25  26  27 
 
Fórumunkon a regisztráció szünetel
Téma: 56 versben (ÖTVENHATVERS)
bernulli
  Válasz | 2006. november 24. 20:27 | Sorszám: 240
A Látó - In memoriam 1956
macska123, V, 2006-04-02 08:36

Arany színben tündökölt az ősz
minden csupa élet volt, csupa fény
ezer szívek dobogtak harsogón
ezer szemekben gyúlt remény.

A nap nekünk sütött
szabadság szárnyalt a házak fölött
hittük, hogy újra élhetünk
hittük, hogy mássá lesz nyomorult életünk.

És este lett, és reggel
új napokkal, szilaj reményekkel
erővel, szívvel, akarattal
földig lerombolt zsarnok-falakkal.

majd beborult az ég
s felüvöltött a világ: Elég!

És akkor láttam tankokat
összeroskadó álom-házakat
és láttam romjaik alatt
tétován mozgó véres csontokat.

Láttam könnyes szemeket
fiatal szívekben súlyos éveket
és láttam fegyverbe botló
ezernyi életet.

És sírást, ordítást, panaszt
Isten hívását - végső vigaszt
és hallottam sortüzek hangjait
utolsó jajkiáltást - a halál vágyait.

s aztán csend
magány
sötét -
s láttam, ahogy a fény fedezékbe fut.

Majd láttam szürke eget -
a magasban tépett zászló integet,
és hív:
"Gyere, s vigyél magaddal!
Szakadt ruhád helyett
ruhád leszek
meleget adok, új reményt, új életet
tegyél görnyedt válladra
köntösöd helyett
és meglásd, a hosszú úton,
mely hazádból elvezet,
táplálom tested s lelkedet."

És többé nem volt szabad mondani: Haza! -
véget értek a Napok -
álmainkra ráborult
a novemberi éjszaka.

forrás http://www.kozkincs.hu/node/1787606

bernulli
  Válasz | 2006. november 24. 20:24 | Sorszám: 239
1956
sincomi, Cs, 2006-09-14 11:30

Nagyravágyás
kommunizmus
fegyver nélkül
élni nem tud

azt hitték hogy
leverhetik
az igazságot
lefesthetik

a forradalom
igazolja
nincs jövöje
csak szörnyű múltja

mit üzen ma
az emléke
szabadulni öröm
de mit teszel véle?

palócföldi

forrás http://www.kozkincs.hu/node/1791370

bernulli
  Válasz | 2006. november 24. 20:23 | Sorszám: 238
Mementó - 1956

aranytk, V, 2006-10-22 10:38

...

Magyarország,
ahol egykor kínt szült a valóság,
ahol száműzött börtönöd volt otthonod,
ahol Te magad takartad el a Napot…

Amikor a sötétségben
nem láttad a fényeket,
s a szürkeségben
kerested a színeket;
amikor a vágyad visszhangozta,
mit nem mondhattál ki már régóta…

Amikor egy mozdulatban
nem vibrált a lendület,
s az elfojtott félelemben,
az arcokra fagyott a rémület…

Ahol a nemzet zászlajára
idegen címert helyeztek,
s katonák idegen nyelven
ártatlan nőket követeltek…

Adj egy percet magadnak,
s ne feledd!

Emlékezz,
hogy volt egy ország,
ahol az igazságot
két marokkal fojtogatták;
ahol kétségbe esésed
- mint malom a gabonát -
homokká formált
minden viselt formát.

Mikor már nem volt veled
- érted nem, csak ellened -
barátod, társad, kedvesed,
szülőd, testvéred,
vagy éppen gyermeked…

Amikor egy félszeg pillantásban
meglapult a kérdés:
„Vajon honnan ered
a gyűlölet, s ekkora önzés?!”

Amikor egy ágyúszóval
romba dőlt az élet
és rátok hullottak
a felépített évek…

Adj egy percet magadnak,
s emlékezz!

Ne feledd,
hogy ára volt a szenvedésnek:
híja állatnak, bő termésnek.
Elhurcoltak éhező szájából
jajszó kiáltott a verőlegénynek.

Súlya volt itt minden fordulatnak.
Valamit elvettek – ám valamit mégis adtak.
Felálltak közülünk az áldott hősök,
kik nem féltek, csak véltek
hinni abban, hogy felelősök

Érted… értem… - egy nemzetért,
egy élhetőbb életért…
Életük árán is visszaadták a reményt,
egy születendő gyermekért,
egy megálmodott holnapért.

Ők azok, kik ellenálltak
a hatalom szabta rabigának.
Nem futottak a határnak,
nem tántorították el őket a vádak.
Míg az elvtársak tapostak
népet, hitet, s porig aláztak,
Ők a szabadságért,
a hazáért szolgáltak!

Adj hát egy percet magadnak,
s emlékezz!

Csak egy percnyi tisztelgés a múltnak,
mely nélkül jelened nem lehetne
- még ha az emlékek meg is fakultak.
S hogy hittel, becsülettel élhess!
Értük, miattuk, rájuk emlékezz!

A mártírokért, kik hősi halált haltak.
A túlélőkért, kik halottakat sirattak.

A hazáért, mely nem akart többé
elnyomó hatalmat szolgálni!

A nemzetért, mely csak életek árán
tudott újra talpra állni.

forrás: http://www.kozkincs.hu/node/1792145

bernulli
  Válasz | 2006. november 23. 19:41 | Sorszám: 237
Németh László

EMELKEDŐ NEMZET


Amikor tizenhárom évvel ezelőtt a második szárszói konferencián
utolszor találkoztam a fiatal magyar értelmiség színe-javával,
tudtam, hogy tán sohasem szólhatok többé hozzá. Végigtekintettem
az akkor lezáruló koron, figyelmeztettem őket, ne higgyék el, hogy
ez a két magyar évtized, az azóta annyit emlegetett Horthy-korszak
nemzeti szempontból olyan meddő és gyatra volt, mint a rendszer,
amely nevét adta.

Az igaz, hogy a Tanácsköztársaság bukását követő ellenforradalom
elsikkasztotta a magyar forradalmat, s Habsburg-császár nélkül, de
súlyosabb formában a Habsburg-birodalom maradványait restaurálta.
A magyar nyelvet törő tengerésztiszt a kormányzói székben jelképe
volt annak, ami történt. Egy kis képességű, anakronizmust jelentő
réteg kormányozta az országot. Ennek a rétegnek azonban volt egy
előnye más későbbi, még kisstílűbb, szintén anakronizmust jelentő
rétegekkel szemben, hogy nem volt túlságosan éhes.

Miután egy kicsit megszívta magát, nem avatkozott túlságosan
mélyen az életbe, sőt bizonyos bűntudat is fejlődött ki benne. A
magyar társadalom fejlődését, ha nem is segítette elő, de
akadályozni is csak kismértékben tudta. S épp ez az ellentét, a
reformokra képtelen maradi vezető réteg, alatta a maga életéhez
bátorságot kapó társadalom döbbentett rá engem előbb halk remény,
aztán a bizonyosság formájában, hogy a magyar a rend ellenére,
amelybe beleszorították, emelkedő nemzet.

Ez annál feltűnőbb volt, mert ugyanebben az időben Európának
több nagy népe nyugaton, keleten új technizálódása ellenére a
hanyatlás jeleit kezdte mutatni. A magyar emelkedés főként
szellemi és gazdasági téren volt szembeszökő. Mindig nagy
honvággyal néztünk a reformkorra, a szabadságharcot megelőző
évtizedekre. Az igazság azonban az, hogy akkor közel sem volt
annyi nagy írója, művésze, muzsikusa, tudósa ennek a nemzetnek,
mint a joggal megbélyegzett Horthy-rezsim alatt. Két nagy nemzedék
dolgozott egymás mellett, a viszonylagos szabadságot a lényegek
kimondására, az elviselhető korlátozást a klasszikus tömörítésre
használva ki. A magyar zene ebben az időben emelte a világ fölé az
első kultúrhistóriai jelentőségű nagy nevet, a Bartókét, s az
ismeretlen, nyelvébe zárt magyar irodalom ekkor támasztott reményt,
hogy ugyanezt megismétli.

De csaknem ugyanilyen volt a haladás gazdasági téren, ahol pedig
az állam tehetetlensége teljesen megakadályozta a nagyobb méretű
kezdeményezést. Különösen a kisemberek bizonyították be, hogy a
magyar gazdaságilag is tehetséges nép. A halogatott földreform
ellenére százezrek szakítottak le maguknak egy darabka földet,
amelybe szorgalmuk beleölhették. Jól gazdálkodó kisbirtokok,
kertek ezrei lepték el az országot. Nem véletlen, hogy épp ebben
az időben merült fel a Kert-Magyarország terve: a szövetkezett
minőségi gazdaságokból fölépített, okosan iparosított,
kertész-színvonalon álló gazdáktól megművelt magyar föld látomása.
Ezzel egyidőben az ipari munkásság szakképzettsége, általános
műveltsége is megnőtt. A főváros körüli kertvárosokat az ő
házacskáik népesítették be. Nem volt vad álom többé a másik
gondolat, az értelmiségi színvonalra emelt munkás- és parasztnép s
a néphez húzó értelmiség testvériesülése egy értelmiségi
társadalomban.

Ahhoz, hogy a nemzet emelkedésében igazán bízni tudjak, egy
hiányzott. A nemzet erkölcsi és politikai érzés dolgában nem állt
olyan magasan, mint szellemileg. Szinte a legelemibb összetartás
is hiányzott. Az elért vívmányokat engedte kicsikarni a kezéből.
A megszálló német csapatok rendőrei mondták, hogy egyetlen
országban sem kaptak ennyi följelentést. Még vége sem volt a
háborúnak, már megkezdődött a kergetőzés az új pozíciókért, a másik
magyar fölajánlása a jövendő gazdáinak. Tisztelet a kivételeknek,
de a magyar természet nem nagy ellenkezéssel, sőt sokszor igazán
könnyű szívvel viselte, hogy legjobbjait kiemeljék a fészekből, az
otthonból. Ami történt, egy kelet-európai nép sem kerülhette el.
De hogy ez így történt, annak a magyar túlzás és irigység majdnem
olyan mérvben volt oka, mint az idegen ügynökök szolgalelkűsége.

Az elmúlt hét azért volt óriási élmény a számomra, mert ez a
néhány nap mutatta meg, nemcsak nekem, de az egész világnak, hogy a
magyar nép erkölcsileg mekkorát emelkedett. Hiszen nem mondom,
voltak jelek rá eddig is. Még a tömlöcszerű elzártságban élő
elfeledett ember is érezte, hogy az ifjúságból más levegő csap fel,
mint kortársai közül. De hogy a nemzetgyötrésben, megaláztatásban
így összeforrt, hogy diákok, munkások, katonák minden előzetes
szervezkedés nélkül közös elszántságukban így megszerveződhettek, a
vezér nélküli felkelőknek ez a csodálatos látványa meghaladta nem
reményemet, de képzeletemet is.

Sajnos, azok közé az emberek közé tartozom, akik a természettől
a veszélyt látó képzeletek kapcsán gyötrő ajándékul kapták a nagy
bajokat is. A sok éven át tartó rettegés, az aránytalan munka,
erkölcsi nyomás börtön nélkül is összeroppantott. Harmadéve beteg
vagyok, az utolsó hét, az izgalmas feszültség még rontott is az
állapotomon. A forradalom kitörése előtti nap azzal az
elhatározással utaztam vidékre, hogy kiadatlan kézirataim
rendezésének élek, s nem térek vissza többé a fővárosba. A
rettenetes aggodalom napjai után csak egy éjszakát birkóztam az
örömmel. Azóta már csak a felelősség szorítását érzem, amit ma
minden értelmiségi embernek éreznie kell. Az utolsó ötven év
magyar szellemi fejlődése világosan fölírta a nemzet elé a célokat,
amelyek felé egy magyar forradalomnak törekednie kell.

De az utóbbi évtizedek gazdái tudták, hogy miért tiltották
könyveinket. Ezt a magyar eszmevilágot kevesen ismerik. S most
rájuk, a kevesekre vár, hogy a nagyszerű lökést, amelyet a nemzet
eltökéltsége adott, ne engedjék félresiklani. Még csak annyit
láttam, amennyit a rádió s a vidéki események látni engedtek, már
világosan állt előttem a veszély. Először a közvetlen veszély,
hogy a nemzet szent felindulásában az indulat sugalmazására
hallgatva olyasmit talál elkövetni, amit később nem lehet
jóvátenni. S a kissé távolabbi veszély, hogy mialatt az egész
fegyvert fogott nép figyelme a szovjet csapatok kivonulása felé
fordul, az új pozíciók felé törtető emberek, akik régi fényük
visszatérését várják, megfelelő hadállást foglalnak el, s a
forradalomból ellenforradalmat, az 1956-os magyar szabadságharcból
holmi 1919-es kurzust csinálnak.

Kinek kell ezt megakadályozni, ha nem nekünk, akik látjuk, mit
lehet itt elveszíteni. Az alól, hogy szóljunk, felmentést a halál,
vagy még az sem adhat. Az első alkalmi autóval Pestre jöttem,
szobámba zárkózva ideültem, mint valami gépfegyver, az írógépem
mögé, hogy amíg bírom, csattogtassam. Gépem mellől arra a fiatal
lányra gondolok, akinek a Kálvin téri ház tetején valamennyi
férfitársát kilőtték, de ő tovább járatta a fegyvert, amíg csak
fiatal feje is oldalt nem konyult.

Nem tudom, pontosan így történt-e. De az én szívemben ez a lány
most múzsa. Ő int a háztetőről: rajta, öreg hullajelölt; ha én
odadobtam szép ifjú életem, miért kell neked, szegény emberi
maradvány, a magadéhoz görcsösen ragaszkodnod? Az emelkedő nemzet
órája ütött. Megyek.

-----------------------------------------------
Megjelent:
Irodalmi Újság, 1956 november 2. 2.old.
Új Látóhatár, (München) 1956. 330-332.l.
Testvériség, 1957. febr. 4-6.l.

Életmű szilánkokban II. kötet,
Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó,
Németh László munkái sorozat, 1989, 189-192. old.

1956 november 2-én Németh László a budapesti rádióban felolvasta.

nereus
  Válasz | 2006. november 23. 19:10 | Sorszám: 236
Sokáig fog élni Sanyi, ha már "In memoriam Cs. S."
nereus
  Válasz | 2006. november 23. 19:08 | Sorszám: 235
Prágai Tamás:

SZABAD OKTÓBER!

Nehezebb csontokkal tömött
kavicsokkal kövekkel dugig tömött kasokat háton
vinni sorsot ugyanígy ki tud?!

Ágat hajtani – szilaj-fehér akácfa! –
ágat faluszéli bozótba hanyatló őszön
virágernyőt köteg bodza csalán iszalag felett – ugyan ki???

Minden megmozdul, te: maradsz –––––
Minden zörren felel a keleti szélnek
diólevél barnul elalél pörögve elpereg –

Jeges géppuskatűzben
dől a csalán földhöz bú menedéket keres a pázsit –
ősz jön! jaj! tél szállja meg termő kertjeink!

Ligetünk csontra csupaszodik
termő fák bolyongnak benne halottak –
föltámadt csontok bókolnak benned őszi kertünk!

Csontagarak ugatnak szitokszavakkal – mi lesz?!
Neked ez mégis percegés semmi –––––
szitokszó békaugatás pernyesemmi!

Szél ha port söpör: te maradsz –––––
Tócsák arca dermed te lapítasz a mélyben ––––
Föld alá tipornak ezer magot őrzöl!

Meg ki állítja vadzöld futásod
tavaszi zápor ha önti bő zamatját
réten ha tappancsol gázol fűnevelő mezőn?

Erőd zabolázni hol van az önkény?
Sarlókkal kaszákkal zsarnokság dühöng handabandáz
éles pengékkel sebez: gyilkolni nem tud!

Sandán ha néznek
szemük csorbuljon lobot vessen benne a gyulladás –
bőrük öltsék magukra ing gyanánt Nessusét!

Benned vetkezik időnk meztelenre
termő csupaszra hullatja szirmát –––––
az éledés kelyhében mutasd meg magad sors!

Ötvenhat gyűrű ragyog a fában
elvetett éveink csobbantak abba
kútba merültek: tisztuljanak meg!


Forrás: http://www.kortarsonline.hu/0610/pragai.htm

nereus
  Válasz | 2006. november 23. 19:06 | Sorszám: 234
Naná, persze, köszönet!
bernulli
  Válasz | 2006. november 23. 18:58 | Sorszám: 233
Lehet kivételesen prózát is?
--------------------------------------------------------

Csomós Róbert
(1930– )
Csengõfrász

Ijedt szemek, közömbös szemek, szemtelen szemek, sõt üvegszemek és üres szemgödrök! Részvétlen arcok, félelemtõl eltorzult vagy kifejezéstelen pofák, közömbösséget tettetõ maszkok, arctalan fejek. Az iskolában ezek fogadnak, még a padszomszédom is irdatlan messzeségben, áthidalhatatlan távolságban, megjárhatatlan utakkal elválasztva ül mellettem, csak akkor rezdül meg bennünk valami, ha akaratlanul egymáshoz ér a könyökünk. A tanárok óvakodnak engem kérdezni, ha mégis feleltetnek, átsikló vagy keresztülnézõ a tekintetük, mintha csak finom muránói üvegbõl lennék fújva. Ott ülök a padban a helyemen, ezt mindenki tudomásul veszi, benne vagyok az osztály létszámában, de azt is tudják, hogy valójában mégsem vagyok jelen. Ilyenkor, a feleltetések és a leckefeladás másoknak feszült perceiben szeretek elgondolkodni a történteken… és ez úgy látszik arcomra van írva.
Hozzánk a szokástól eltérõen nem a hajnali, hanem a délutáni órákban jöttek, és nem dörömböltek az ajtón, csak csengettek… végtelen hosszan csengettek.
A magas bõrkabátos gúnyos mosollyal, az ajtófélfának dõlve még akkor is a csengõ gombját nyomta, amikor már a nyitott ajtóban felsorakozott elõtte az egész halálra rémült család: apu, anyu, öcsike meg én. Akkor hirtelen levette a kezét a csengõ gombjáról, és ugyanezzel a lendülettel visszakézbõl pofonütötte aput.
Igen… igen! Az én apukámat, akit én a legnagyobbnak, legerõsebbnek hittem a világon, és apu nem ütötte vissza, apu nem tett semmit, még csak az orrából megindult vérpatakot letörölni sem mozdult. Nem tudott mozdulni anyu sem, én sem, nemhogy megszólalni, hangosan lélegzetet venni sem mertünk, és ott álltunk volna lenyûgözve talán az idõk végezetéig, ha õk nem tuszkolnak be minket a szobába. Felforgattak mindent. Tönkretették a kisvasutat, öcsi mackójának kitépték kezét-lábát, törtek-zúztak a konyhában, a vitrinbõl viszont vigyázattal szedték ki és tették zsebre a mûtárgyakat. Aput magukkal vitték.
A folyosó végén a bõrkabátos megint ütött, apu lehajolt a levert kalapjáért és akkor bele is rúgott. Apu felbukott és tápászkodás közben visszatekintett ránk. Erõtlenül mosolyogni próbált… így, torz, szomorú mosollyal, hajlottan, ezzel a nézéssel maradt meg az emlékezetemben… eltörölhetetlenül, csak ezzel él bennem ma is, pedig már tudom róla, hogy elektrodinamikával foglalkozott, Kandó Kálmán tanítványa volt, és elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyarországi vasutak villamosítása terén. Azt is tudom, hogy több hangszeren mûvészien játszott, tagja volt egy sikeres amatõr kamarazenekarnak, szeretett a konyhában tenni-venni, szerette a természetet és az állatokat, és anyu szerint nem vetette meg a nõket sem. Soha többé nem láttuk viszont, bennem hajlottan, azzal a szomorú nézéssel él… azzal a felejthetetlen, szomorú nézéssel…!
Az óraközi tízpercben hozzám lépett a kislány, elsõ szerelmem, Ildikónak hívták, szõke copfjai, ritka rizskása fogai, édes mosolya volt, piros úttörõ nyakkendõt viselt. Kezembe nyomta a tízóraiját, hogy törjem ketté, felezzünk, ahogyan mindig is szoktunk. Amikor elmeséltem neki, mi történt velünk, elfutott. Otthagyott engem és a fele részét. Már régen becsengettek az órára, mikor én még mindig kinn álltam az udvaron, faltam, tömtem magamba a vastagon kent mézes-vajas kenyeret, pedig már nem is voltam éhes igazán. Késõbb az illemhely bûzös, telefirkált olajfalának dõlve kiadtam az egészet.
Azóta mindig émelygést kapok a vajas-mézes kenyérnek még a gondolatától is, de nem bírom a vajas-mézes pofákat sem. Nõkben is inkább a ritka karakterfejekre bukom, nem a szabályos babaarcokra. És utálom a tányérsapkák alól elõvereslõ szalonnás nyakakat, mert hátulról a kisagyba látok bele leginkább, de máshová is, a szürkevelõ-állomány tömegébe, lés észreveszem a döngõ csizmás léptek erõltetett, természetellenes ütemezését.
Anyám vérére emlékszem még, amint világospiros-habosan buggyant ki a szája szögletében. Õ frissen operáltan vágott neki az útnak, mert tudta, hogy a kapuk hamarosan le fognak záródni, és azt is tudta, hogy õ nem fog elérni a szabadságot, a szabadulást jelentõ út végéhez. Szégyenlõsen törölgette a vért máskor mindig makulátlan, csipkezsabós blúzáról… „– Tehát mégiscsak bíborban fog felvezetni Hermész az asphodelosi rétre, ahol a halottak lelkei laknak…” – mondta. Élete utolsó percéig történelem szakos tanárnõ maradt.
Azt akarta, hogy öcsém meg én szabadságban nevelõdjünk emberré, félt, hogy kialakulatlan személyiség- és történelemtudatunk elfogadja Kádár János ajánlatát, hogy elveszítve õt és aput, elveszítjük az emberség mértékét is, életcélul tûzzük ki a mócsinggal teletömött csajkát, a szolgaság háromötvenes kenyerét, az öthatvanas üveges sört, jobb esetben a nagyobb darab kalácsot. Õ szegény nem tudhatta, mennyire undorodom a vajas-mézes kenyértõl, hiszen ezekben az idõkben, élete utolsó éveiben sohasem kenhetett a kenyerünkre ilyen drága finomságokat.
Így hát a csuklós autóbusz, a nívós színházi program, a földalatti gyorsvasút, a kivilágított Királyi Vár és a Halászbástya, az augusztus 20-i tûzijáték fényei nekem már elkéstek. A cigányzene és az utcabálok zenebonája mögött azt a hosszú-hosszú csengetést hallom vissza.
(Forrás: Csomós Róbert: Tûzparancs Jeruzsálemben, Árgus Kiadó, Székesfehérvár,
2002. 61. old.)
bernulli
  Válasz | 2006. november 23. 18:48 | Sorszám: 232
Kiss Dénes

Bejöttek a bankok
Mai fiataloknak 1956-ra emlékezve

Nem tankok tapossák
mezőink kertjeink
Adósság ordasság
űzöttje vertje mind!
Kimentek a tankok
Bejöttek a bankok

Kisöcsém hiába
vagy vakmerő bátor
nincs ami megóvna
bankók lánctalpától
Kimentek a tankok
Bejöttek a bankok

Most aztán láthatod
pénzen vett híresség
mivé torzíthatott
ifjúságot eszmét!
Kimentek a tankok
Bejöttek a bankok

Fosztogatnak hazug
lélekjanicsárok
Miénk még? – Nem tudjuk –
a temetőárok
Kimentek a tankok
Bejöttek a bankok

Mi marad? Kiáltsd! Mi
ebből az országból
ha aki vezeti
az is belegázol
Kimentek a tankok?
Bejöttek a bankok

(1992–1994)

(Forrás: Kiss Dénes: Bejöttek a bankok,
szerzői kiadás, 1998., 7–8. old.)
bernulli
  Válasz | 2006. november 23. 18:23 | Sorszám: 231
Wass Albert

A láthatatlan lobogó

Konok hûséggel hordozom
az úttalan bozótokon.

Seb a vállam és seb a markom,
de fogom, viszem és megtartom.

S fogcsikorgatva hirdetem:
nem ért véget a küzdelem!

Mert valami még megmaradt.
Görcs zsibbasztja a markomat,

de markomban még itt a Szó:
a láthatatlan lobogó!

Ereklyém. Kincsem. Fegyverem.
Magosra tartom s lengetem!

És védem, foggal és körömmel!
Vad dühvel és õrült örömmel!

És mentem, mindeken által,
íntépõ, végsõ akarással!

Dúlt otthonom rég összedõlt.
Kifordult alólam a föld.

Társaimat ár elsodorta.
Mögöttem ég a poklok pokla.

Elõttem vad sziklák merednek.
De nekivágok a meredeknek!

Mert élek még! Ha törten is,
Ha vérben is, ha görcsben is,

még ha utolsó is vagyok,
kit az özönvíz meghagyott,

de harcom végigharcolom
s a lobogót megmarkolom!

Megmarkolom és nem hagyom,
ha le is szakad a két karom,

ha két lábam térdig kopik:
de feljutok a csúcsokig!

S utolsó jussomat, a Szót,
ezt a szent, tépett lobogót

kitûzöm fent az ormokon
s a csillagoknak meglobogtatom!
bernulli
  Válasz | 2006. november 22. 16:25 | Sorszám: 230
Kozma László:
1956. November 7.
(Gérecz Attilához)

Ki kezet nyújtott a halálnak
Jól van, öreg, most indulunk!
Úgy, hogy a halál belesápadt
S elrántotta a puskatust
A fegyvert, amely célba vette
S befogta már a gömbkeresztbe.

A lövés házfalba csapódott
De a fiú csak nevetett.
Arcáról törölt pirosló port
Mellyel véreztek a kövek.
A lánctalp lángolva csikorgott
S ő új palackot készített.

Mi van, öreg, hát beijedtél?
Halálnak hetykén odaint.
Száll kezéből Molotov-koktél
S egy lövés célt téveszt megint.
De komorabb az arc, a csont-él
Ahogy a fiúra tekint.

Mint szörnyetegek, ősi csorda
Dübörög újabb tankcsapat.
A géppuskájuk egyre szórja
A halált termő magvakat.
A torony fordul: ölni, ölni!
Ágyú dördül, mely messze hord
De az sem tudta letörölni
Ajkáról a végső mosolyt.

Mert akit négyszer eltemettek
Ezerszer új életre kél.
Virágzik fáin a tereknek
Füttyös szelekben ő kísér.
Kék pillantással néz szemedbe
S a némasága megítél.

alexander
  Válasz | 2006. november 14. 12:53 | Sorszám: 229
JUBILEUM
(In memoriam Csoóri Sándor)

I.
Az első versek - majd a börtön évek.
A véres hóban vergődő madár,
Vad sólyom arcodon az idő jelei, -
Halál járta út, mely karjaiba zár.

A csönd. A tél. A világ-egyedülség.
Az ember emésztő dühe maga ellen.
A fölingerelt eszmék, mint a tüskék,
Hűség karmai Tebenned és énbennem.

II.
És ma? Sírásója támadt a magyarnak,
Fiai csúfolják ötvenhat kincsét -
Uram, adj megnyugvást a megtagadottnak,
Ne oltsa el lángját a keserűség.

Már égre csap az árulás illata,
Megcsúfol Júdásunk rontás szava -
Hiába múltak el a börtön évek,
Tort ülne feletted új ellenséged –

Béklyóban jársz ma is a börtön udvarán,
A jubileum mázas, vörös alkonyán -

alexander
  Válasz | 2006. november 14. 10:38 | Sorszám: 228
Az jó, ha csak a felét láttad, -
megtörtént nem egyszer, hogy változatlanul kiemeltem egy-egy versrészletet és tovább építettem, parafrázisként, mottoként, azután valamiként jelöltem is...címben, idézőjelben, stb...
Ami itt történt, az már ritkábban esik meg. Valami ötlet később aktualizálja a verset, esetleg új címmel kifejezőbb lesz, ám elfelejtődik az eredet.
Köszönöm, hogy felhívtad figyelmemet eme körülményre.
bernulli
  Válasz | 2006. november 14. 09:53 | Sorszám: 227
Jelentem, végeztem a
bourne.extra.hu/wp-content/uploads/Versek.rtf
átmásolásával.
Azért - aki ki akarja nyomtatni -, annak inkább ajánlom a fenti helyet.
Kérésem viszont még érvényes: van még bepötyögni való, ismétlődések elkerülésére figyelve, segítsetek!
bernulli
  Válasz | 2006. november 14. 09:48 | Sorszám: 226
(ismeretlen költő)

Három diák


Csendes az utca, éjfélre jár...
Az utca sarkán barrikád áll.
Géppuska csöve mered a térre,
Mellette némán figyel az éjbe
Három diák...

Egy padban ültek négy éven át,
Jegyezték a professzor szavát.
Ám mikor kitört a nép keserve,
Száz mással együtt állott fegyverbe
Három diák.

Gép bőg az éjben. Valaki lőtt!..
Páncélos áll a torlasz előtt.
Békés lakásra bajt, pusztulást hoz,
Az acélszörnnyel szemben mit ér most
Három diák?

És szól az egyik: “Ott a kis ház…
Anyám álmára, pajtás, vigyázz!”
Öccsét és hugát fegyverrel védve,
A tank előtt áll gránáttal kézbe’

Három diák.

Robban a gránát, lobban a láng.
Hadd pusztuljon el az, aki bánt!..
S tovább őrködve magyarok álmán,
Géppuska mellett ott áll a vártán
Három diák.



(Jobbágyi Gábor: Szigorúan titkos emlékkönyv – SZABAD TÉR, 1998)

bernulli
  Válasz | 2006. november 14. 09:47 | Sorszám: 225
Zas Lóránt

Otthon ne

(A 85 éves Márai Sándornak)


Otthon ne szólj. Akik maradtak,
maradnak, mert elmenni kár.
Ők a hősök és ők a halottak
és ők szólnak, ha fáj. Otthon ne
szólj, de kint sikolthatsz, hogy el-
mosódik a táj. Szivárványszíne
van a hazai lombnak. Zöld, rőten
piros és halovány. Takarna már.

- Sopron –


(Zas Lóránt: Hosszú sorokba látom az embereket – DÉLSZIGET, 1989)

bernulli
  Válasz | 2006. november 14. 09:43 | Sorszám: 224
Füst Milán

Szózat a sírból...

Ne sírj értünk anyánk,
E föld oly porhanyó,
E föld most is hazánk
És benn’ nyugodni jó.
Ölelj, ölelj hát hűszívű hant,
Mind jó fiad, kit itt ölelsz alant.

Ne sírj értünk apánk,
Így elpihenni béke,
A szív mosolyog reánk,
Mert megküzdöttünk érte.
Ölelj, ölelj hát hűszívű hant,
Mind jó fiad, kit ölelsz alant.

Nem kis dolog volt, nem kenyér,
Nem haltunk meg az életér’,
Több volt ez annál: bús hazánk
Könyörgő szemmel néze ránk.
Ölelj, ölelj hát hűszívű hant,
Mind jó fiad, kit ölelsz alant.

Napfény deríti hát szemünk,
E túlvilági fényt nekünk
Egy lázas honnak árva népe
Borítá koporsónk fölébe.
Ölelj, ölelj hát hűszívű hant,
Mind jó fiad, kit ölelsz alant.

S ellenfelünk, gondold meg ezt.
Mi nem holtak vagyunk, de fény,
Mi láng vagyunk e földtekén
S öröktűz lesz e sírkereszt.
Ölelj, ölelj hát hűszívű hant,
Mind jó fiad, kit ölelsz alant.


1956. december 3.

Magyar Zsidó, 1987. december

(Ezerkilencszázötvenhat, te csillag – PÜSKI, 1991)

bernulli
  Válasz | 2006. november 14. 09:42 | Sorszám: 223
Obersovszky Gyula

Véreim daloljunk

Kutya nagy éj
Szárnyaival verdes ránk az éjfél
Mulat ma Párizs
és London okádik
Selymeit fogja a Pó
selymeit szórja a mámor
Dőzsöl Moszkva és New-Orleans
dőzsöl a Szajnára szomjas Notre Dame
és dőzsölnek az andalúziai százszorszépek
dőzsöl Bejrút
és dőzsölnek az alaszkai jéghegyek
dőzsöl a menedéktelen lelkiismeret
és az iszapos alázat
dőzsöl Európa
míg vérünk lázad
araszos álmaink vackán tetveinkre

Daloljunk véreim
Koccan az óhoz az új
Ricsajok rohanják az éter hullámait
dobok dobálják a mámor pogány isteneit
Ráng a század
Lapján lapul
s mint szédült termeszek
önnön szárnyait tépi

Ki tud ma még itt szárnyra kelni
Ki tud ma még itt énekelni

Véreim daloljunk


Élni, élni 1956 – 1958


(Obersovszky: Prelűd halál után – SZABAD TÉR, 1995)

bernulli
  Válasz | 2006. november 14. 09:41 | Sorszám: 222
Kannás Alajos

Keleti szél


Reggelre nem maradt a téren
csak néhány szétlőtt barikád
reggelre kőre alvadt vérben
gurított füstből karikát
a hernyótalpon görgő nincsen
a csipkebokorból se Isten
szólítgat csupán a dér
derengett mindegyik levélen
kihívón jeges jelmezében
megint keletről fújt a szél


(Kannás Alajos: Kormos kövek – HUNNIA, 1991)

bernulli
  Válasz | 2006. november 14. 09:40 | Sorszám: 221
Csoóri Sándor

Csoportkép
Egy XX. századi fotó hátlapjára


A páncélkocsik szemrése mögött
megaszalódott fejek –
ki szülte oda őket?
ki eteti ott őket?
ki beszélteti ott őket?
a levél-álcás madárnak ki mutatja be őket?
halálos írást ki olvastat
föl velük?
bálba,
harmatba,
gyopáros hegyekbe
ki ereszti el őket?

Hó, hó a kaszárnyák körül: tízezer fehér alsószoknya –
hajnali tüdővel ki fújt rá
fodraikra?

Hurkás sapkában fejek
fekete pólyakötésben fejek,
dróthínárral körülfont fejek –

lánctalpakon gördül a vér a koponyákba –

az idő szemrése mögött visszafordíthatatlan fejek –

Ki szülte oda őket?
ki beszélteti ott őket?
a föl-alá sétáló halálfűrészt ki löki félre?
kanalat ki küld nekik
a vacsorához?


(Várakozás a tavaszban – MAGVETŐ, 1983)

bernulli
  Válasz | 2006. november 14. 09:38 | Sorszám: 220
Kannás Alajos

Glória


A holddal senki sem törődött
pedig lelopózott a térre
hol tízegynéhányéves őrök
a döglött tankokon beszélve
szőtték a holnapot
...ha befejeztük ezt a forradalmat...
géppuskák ugattak
s kifordult szemmel hallgatott
mindegyik ablak
s nem vette senki észre
amint a hold gyémántos glóriája
nyilván a szentek méretére szánva
le-lecsúszott a kis őrök fülére

(Kannás Alajos: Kormos kövek – HUNNIA, 1991)

bernulli
  Válasz | 2006. november 14. 09:37 | Sorszám: 219
Vitéz György

Túléltem


Barátaim, talán ti megbocsáttok,
mivel nem lettem hős, sem krónikása
nagy tetteknek. A szó csak hűvös mása
lenne az egyszer-mindörökre látott
élettelen és élő szenvedésnek,
mely házat dúlt és haldoklóba markolt.
Nem én sajogtam...Ami kín s harag volt,
rajtam kívül égett el, amíg égett.
Rágós és csüggeteg szavak ezek.
Átnéznek rajtam értük a halottak,
az élők furcsán nyújtanak kezet
s a Hangtalan Kérdést is egyre félem:
“Hogy sáfárkodtál ama nagy napokkal?”
mert így kell felelnem sután: “Túléltem”.

1957. szeptember


(Ezerkilencszázötvenhat, te csillag – PÜSKI, 1991)

bernulli
  Válasz | 2006. november 14. 09:35 | Sorszám: 218
Obersovszky Gyula

Eljegyeztem magam a halállal


Eljegyeztem
magam a halállal
szörnyűséges
üdvösséges násszal
Halni jöttem
én csak a világra
szörnyűséges
üdvösséges nászra
Halni jöttem
élni a halálban
szörnyűséges
üdvösséges nászban

Élni, élni 1956-1958


(Obersovszky: Prelűd halál után – SZABAD TÉR, 1995)

bernulli
  Válasz | 2006. november 14. 09:34 | Sorszám: 217
Képes Géza

Tank-parádé

Ezt hallod éjszaka is, ezt hallod egész nap:
zúgnak, dübörögnek a tankok,
előre szegzett ágyúkkal,
kétoldalt szegzett géppuskákkal
vonulnak, vonulnak -
Megsüketítnek bennünket, kirázzak agyunkat,
de ez a szakadatlan szörnyű zúgás
nem rémít, legfeljebb felbőszít vagy untat.
Tank parádé - mondják keserűen a járókelők
- még szerencse, hogy nem tengerparton élünk,
különben flotta-parádéban lenne részünk...
“Fasiszta felkelés”...”Ellenforradalom” -
ezt dadogja az árnyékkormány s a megszálló hatalom,
De a mi fülünkbe ezt a szót dübörgik a tankok:

Forradalom

Felkelt ez a nép, mert élni akart:
letépte szeméről a kötést,
szívéről a jégbilincset
s leverte lábáról a béklyót,
mit ráraktak a gyarmatosítók,
hogy legelésszen békén,
míg ők elisszák a tejét s lenyírják a gyapját...
A hernyótalpak fővárosunk kövezetét kiharapják,
de a lakosság, a nép
nem lát semmi rémületest
a mozgó acélfalakban, ágyúkban, gépfegyverekben -

Vonulnak a tankok,
reszketnek a házak,
de az emberek nem.


Budán, 1956. november 8-án

(Ezerkilencszázötvenhat, te csillag – PÜSKI, 1991)

bernulli
  Válasz | 2006. november 14. 09:32 | Sorszám: 216
Obersovszky Gyula

Csillagok ülnek


Csillagok ülnek
hegyein az éjnek
A messzeség köveit
szórják szívemre le

Öt lépés előre
hátra
világom hossza
vége
Kövesen súlyosul
szívemre a béke


Ég 1956-1958

(Obersovszky: Prelűd halál után – SZABAD TÉR, 1995)

Időzóna: CET
A téma oldalai: 1  2  3  4  5  6  7  8  9  10  11  12  13  14  15  16  17  18  19  20  21  22  23  24  25  26  27 
 

Új téma  Új hozzászólás       előző téma   következő téma
Ugrás:

Email a webmesternek | Gondola