Tarajos felhők húznak az égen át,
a rózsaszín lassan szürkébe fordul,
szeles az este. Keleten szálas
esők suhognak.

Október tele baljós huhogással.
Első hetében vértanúkat visznek
akasztófára, bomlott huszártiszt
üvölt a várban.

Tizenötödike szörnyű bohózat.
Hiába lépne az agg admirális,
nincs, ki kövesse. Olcsó bitangok
kezén az ország.

Hogy aztán - szinte mint a mesében -
feltündököljön az a keddi reggel,
mikor a Város megtelt jóreménnyel,
új üzenettel.

"Isten malmai gyorsan őrölnek."
(Márai Sándor,
1956. október 23-án)

Talmi Odüsszeuszok, kószálunk szét a világban,
míg otthon zárt ajakkal gyászleplet szőnek a
nemrég még nevetős, s most hirtelen
megkomolyult Penelopék...
Tél van; a bárkát dér üli meg,
gonosz északi szél suhog átal a tengereken,
s oly embertelenül elvontak a csillagok is.

Nem maradtunk a lótuszevők közt,
Szkülla, Kharübdisz fel nem morzsolt,
ám felemészt a tudat, hogy hányódunk és
íme, koránt sincs vége a harcnak,
és otthon gyászleplet szőnek, szemfödelet
szövögetnek a hirtelen megkomolyult Penelopék.

- Ti híres achájok, ért valamit üres fecsegéstek?
Hoztatok áldozatot az ostoba, ámde hatalmas
Poszeidónnak? Mertétek-e őt bátor tettekkel
fenyegetni? - Nem, ugye nem?
Adtatok ennünk - ámde különben sápítozni
és labdázni pörge szavakkal - ezt tudtok csak,
híres achájok.

Talmi Odüsszeuszok, kószálunk szét a világban,
gyászleplet sző sóhajainkból a tenger,
ködbe merült el a múlt, köd fedi Ithaka sorsát.

Mint sokáig elzárva tartott ezüsttálat,
amelynek fényét foltok homályosítják,
úgy tisztogatlak téged, forradalom.
Már nem is a tényeket mondom el rólad:
lyukas zászlók lobogását az októberi szélben,
a szabadon röpködő szavak vad mámorát,
a rémülten szaladgáló s ágyúzó tankokat,
s a köztereken ásott kamasz-sírokat -
nem, csak annyit mondok, amit bárki megért,
az is, aki nem látta, vagy később született:
soha még úgy nem mondhattam ki korábban
azt a szót "magyar" (mert másképp sporteseményeken),
emelt fővel és biztosan, teljes emberségem tudatában,
soha még előtte nem volt jogom, hogy erre büszke lehessek.
És tudom, ha majd az utókor ítélőszéke előtt
számba veszik minden nemzet fényes és szánalmas tetteit,
csak annyit kell mondanom: "ötvenhat" meg "magyar" -
és sok bűnünkre ettől lesz bocsánat,
és ez lesz, ami rólunk mindvégig fennmarad.

Európa szívében, Budapesten
Jajveszékel-, dübörög az ég -
A Corvin közben, Széna téren,
Ember-írtó verőfényben
Írt köveken járok ünnep reggelén.
Vérfövenyen - sápadt arccal,
Mély, zavaros kábulatban
Hallgatom a gránátok hogy zuhognak,
Az ünnep-hangú késő őszben
Vérpad épült - vesztőhely az áldozatnak.

A Corvin-közben, Széna téren,
Mit üzennek
Gyermek arcú sebesültek?
Büszkén törtek tetem országon át,
Álmot szőve keletről nyugatnak,
Ám cserbenhagyta őket a világ –

Már ötvennégy éve.
Virágba borult a nép minden reménye,
Most szemlesütve állnak hideglelősen,
Oly közel a vég – vörös iszappal
K ísért ama régi kép,
Szólít az a másik valóság,
Hiába a segélykiáltás,
Elrabolták és meghalt a megvasalt szabadság.
A Roosevelt téren – Moszkva egén,
Nem kellett magyar élet és igazság!
A novemberi hideg őszben,
A város minden szegletén,
Még ragyogott a megváltó remény,
Megszületett és eljött a régen várt tavasz!
Virágba borultak a megőszült szigeti fák,
De egyetlen éjszaka alatt,
Megjött a Tél és november negyedikén,
Megfagyott minden virág!
Az ország gyászban és romokban állt,
Eltaposott mindent a pufajkás csizmaláb!

Virágos, véres szép halottak
tereken, apró udvarokban:
vizes föld süpped melletekre.
Aludjatok e hűs karokban!

Két magyar beszélget. Egyikük
A széles, sima asztal mögött
Hátradőlve párnázott székén
Két kezét az asztalra fekteti.
Mozdulatlan. Az arca is merev.
Haja rövidre vágott, szemében
Semmi, még kíváncsiság sincs,
Pedig gyors kérdéseket lök maga elé,
A másikhoz, s olykor papírjaiba
Pillant s újra kérdi, amit már
Korábban kétszer kérdezett.

Vele szemben, az asztal lapján túl
A másik szögletes széken ül.
Konokul ölébe ejti két kezét,
Megvonja vállát, lassan válaszol.
Fejében békétlen képek azokból
A napokból, kiáltások, újságpapírral
Letakart halott, futás, kopogó
Golyók, hulló vakolat, lobogó zászlók,
Vonuló tömeg, népünk, nemzetünk,
Gyűlések, felemelt öklök, ledöntött
szobor, ágyúk, robbanó tankok, sorállás
kenyérért, lerontott házak, betört
ablakok, jajszó, vér, csönd, pincemély.
Ül félelmében, dühvel és daccal
Kevert rettegés kavarog benne.
Nem a másikat nézi, hanem a
falat. Két magyar beszélget.

Kopogó kérdések. Hova ment? Mikor?
Kivel? Mit mondott? Miért? És onnan
Hova? És aztán? És kik voltak még ott?
És maga? És ők? És ki tépte le? És
Kinek adta oda? És még kinek? És maga
miért hazudik nekünk? És váratlanul
csattan a kéz a sima asztalon.
És válaszok. Igen. Nem. Nem emlékszem.
Nem ismerem. Igen. Nem tudom. Talán.
Két magyar beszélget.

Amikor az a szürkeruhás,
Szürkehajú és szürkearcú
Manó átvett, már a kapun túl,
Mely bezárult pár évre mögöttem,
Még mindig vidám voltam módfelett,
Vidám bár álmos (rég nem aludtam),
Vidám mert ismét igazi dolgok
Részese lettem, két komoly úr
Vett közre az éjszínű kocsiban, mely
Kifejezetten énmiattam
Gördült át a decemberi hídon,
Vidám, mert kiabáltam az utcán,
Hogy értesítsék ezt meg amazt,
Vidám, mert véltem kirándulásnak
Azt az utat, de vidám azért is,
Mert ilyen szürke, ilyen kicsi bácsit
Még sose láttam, ő azonban
Nem volt vidám, megnyugtatóan
Unta a banánt, unatkozva
Írta alá az átvételi
Elismervényt és unatkozva
Forgatta ki hét zsebemet,
És fapofával kobozott el
Zsebkendőt, bicskát, kulcsokat,
Majd egykedvűen elkérte övem
És megvizsgálta sajátszeműleg
Hogy nem zsinórra jár –e gatyám,
Majd közönyében ásítozva
Végig tapogatott és már szinte
Szundikálva elkérte cipőm
Vígan leffegő madzagait –
„így nem tudok járni” – megvonta a vállát.
Balkézzel tartva nadrágomat,
Még mindig hetykén, az érdekes
Helyzettől lenyűgözve, mély
Meghajlással nyújtottam át
Jobb kezemmel a pertliket.
„Mire jó ez? Úgyse kívánom
Felkötni magam.” – biztosítottam
Vígan. „Nem? – kérdezte. – Miért nem?”
Fakó arcán se gyűlölet se gúny.

Egy fiú fekszik tövében a Falnak.
Akiket legépfegyvereznek, többnyire meg is halnak.

Egy fiú fekszik, pirosan csorog a vére
A senki-földje járda fekete kövére.

A fiú fekszik, vére már nem is veres,
Már megaludt, már nem is emberes.

A fiú arccal fölfelé fekszik.
Elúszik fölötte egy felhő és azt mondja:
„Ki lesz, aki megmenekszik?”

A pincében a hóhérlegények
Végrehajtották az ítéletet.
Lábukat felhúzva a test alatt
Hevert a sok-sok áldozat.
Ölték Őket szakadatlan –
Arccal a fűrészporban
Patkányok rágták a holtakat –

Még élt - vallatták 36 órán át –
Görcsbe rándult a mozdulat
Az ájult test alatt –
A test alatt sok test alatt
Nyögött a véres gondolat:
Húzva vonva lábaikat
A fekete zsíros földeken át
Kihullott ájult álmukból a jaj-világ –
Átlépve a homlok barázdát
Menekülő gondolatok keresték
A végső szabadulást –

„Szevasztok, én meghalok!”
Jobbágyi Gábor legújabb 1956-os könyvéről • Becslései szerint nem néhány, hanem húszezer lehetett az áldozatok száma
2010. október 22. 06:30

Fagyott: „A Hold, mint téli kobold”
Ragyogott a fekete égen,
Mutatta, hogy az agyhalottak
Közül nem menekülök én sem.

Bolyongok, és ha majd’ megfagyok
A roppant Tél jég-vitrinében,
Tüzet gyújtok és jelet adok,
Itt halt meg minden reménységem.

Buda és Pest, „Te bűnös város”,
Lyukas zászlókkal meggyalázott,
Rőt egedre írom fényjelem, -

TÖRÉS

A zászlaikat iszap temeti,
törésre várt a tengeri sokáig
száradt a háncsa, belül ünnepi,
mint napsütés: telt, szelíd fényt sugárzik.

Az évszak jobbra, színekből sodort,
az éjszaka tűfokába sietve
felejti, mit evés utáni korty
ereszt szét feszült, izzó idegekbe.

Tűrődj vagy törődj bele itt vagy ott,
hogy teled majd erre az őszre kérdez
az eszme nincs csak az árnyéka mérgez

Az Ismeretlen Nemzedéknek:
a holtaknak s az élőknek.

1.
Ha fényes lennék bárki észre venne
ha lenne hangom s fennen szólanék
ráfordíthatnám én is életemre
a sodródók s a bámulók szemét
de hajszolt árny vagyok csak
és ha néha
hozzájutok hogy önmagam legyek
csupán a holdnak elfogyó karéja
hallgatja távolodó léptemet

2
A kezdet visszanyúlt a nyúzott múltba
ezer gyökérrel szűrt szívott erőt
és szenvedésből lassan összegyúrta
a gyúló szenvedélyt a szenvedők
emlékeztek még sok torz éjszakára
tépett házakból részeg katonák
lányokat szedtek és a vér szagára
az asszonyokra kik a havon át
mezítláb szöktek senki sem feledte
a szétvert álmokat hiába tervelt
mert minden napnak
mindig volt keresztje
és legtöbb élet útszélére hullt
a kínból végső elszántság termett
szakadt a gát a kezdet volt a múlt

3

A zaj leült az éj ölébe
figyelvén mit csinál a csend
de hirtelen a neszek népe
megjelent
suttogva settenkedve jártak
a kandi árnyak
s a titkok rongyai
mögül kiléptek fényes testtel
kiknek nevét ha jött a reggel
már ki sem merték mondani

4
A kezdetet nem tudja senki
mindig jöhet egy pillanat
mikor a mélyből felszakad
egy hang és nincs út visszamenni
nincs út tagadni nincsen várni
a lehetetlent megpróbálni
lehet mert nincsen lehetetlen
s a végesre a végtelenben
kigyúl egy újabb felelet
mindig jöhet egy pillanat
mikor a félés átszakad
és harangozni kezdenek
kik minden imát elfeledtek
a hosszú éjszakák alatt

5
Előbb csak ősz volt
félholt
sárga ősz
aztán a pernye szállt mint harmat
sok háztető riadtan földe ült
és záporként zuhantak
a csillagok és rőt betűk
omlott az éj omlott egy korszak
kik elhullottak
új alakba szöktek
omlott az éj hullott a csillag
s a füstös ősznek
üszkén kinyíltak
az őszirózsák

6
Ágyú dördült a felriadt galambok
a távol kékes kötőjébe hulltak
a hársak félve figyelték a hangot
amerről jött az utat
de minden bokorból kibújt a csend
s a térre visszaült a víg galambraj
egy szellő megjelent
a füstöt elsöpörte nyomban
talán így nem is vették észre
hogy térdre
omlott egy ház
és lenn maradt a porban

7
Fekete dél fekete árnyak
fekete szél tépi a fákat
fekete égen fekete nap
fekete gépek rikoltanak
fekete múltat fekete mával
feketén mosnak fekete lányhaj
nő ki a kőből fekete jel
lett csak a város s nem felesel
senki a tűzzel mért harapott
tornyokat is meg parki padot
fekete város fekete dél
csak a halottak arca fehér

8.
Előbb csak sóhajod szökött az útra
majd tétován kibújt
a kétely és a múlt
mögül a tűz s amint másodszor fújta
kürtjét a hajnal hírnöke
egy lettél lázzal és tömeggel
feszítvén szét az éjszakát
mint börtönét a rab
de felbuktál az őszi fák alatt
s a reggel
megint csak elmaradt

9.
Az éjt már tankok tépték széjjel
a Körúton leöntve mésszel
mint roppant hóvirágok
halottak nőttek
de minden tört test
csak bíztatott tovább
a nyirkos szemfedőnek
kisimult minden ránca
és fény tapadt
a mész alatt
a holtak homlokára

10.
Jó volt egymás szemébe nézni
s hazugság nélkül kezdeni
jó volt az ésszel is remélni
s nem rejteni az emberi
arcot mint bűnt vagy férges rongyot
jó volt köszönni jó-napot
hinni hogy végleg összeomlott
egy kor s csak tiszta holnapok
sarjadnak újra jó volt járni
és önmagunkat megtalálni
is még maradt idő

11.
Csepel körül kúszott az árok
bozótként nőttek torlaszok
aki egy éjen át vigyázott
nappal Újpestre ment gyalog
csupán csudálni tisztult arcát
s nézni a társak hogyan tartják
a fegyvert és a holnapot
a vénebbek maguktól kezdtek
számolni szőni újabb tervet
és hinni is hogy minden talpra áll
Csepel körül kúszott az árok
mindenki éberen vigyázott
először volt tényleg övék a gyár

12.
Nem fájt csak megzsondult a karja
halott mondta és betakarta
tízéves öccsét és lőtt tovább
ő meghökkenve fontolgatta
hogy mégis mit szól majd az anyja
hogy félkarját játéknál hagyta
érezte megbénul a válla
mosolyogva gondolt nagymamára
ki mindig csókokkal kúrálta
elnyiszált tüskös ujjait
és hirtelen úgy megsajnálta
szegény biztos remegne szája
mert itt a csókja sem segít

13.
én nem hittem mások se hittek
sokan várták hogy egyre kisebb
szürkébb lesz majd a fény s kilobban
a forrongás a homlokokban
megalkuvásra várt a vén
de minden torlasz tetején
az ismeretlen nemzedék
tettekkel mondta el nevét
ők nőttek s a világ lett kisebb
mi nem hittünk ők mégis hittek

14.
Kicsit kívül a lehetetlen
s az értelemtől húzott mezsgyén
kicsit a foszló fellegekben
kicsit rózsálló ködbe veszvén
kicsit kancsítván szinte félve
kicsit vacogva mégis égve
kicsit kíváncsin kicsit fájva
úgy siettek mind a halálba
mint ahogy mentek iskolába
a vén tabáni fák alatt

15.
Oly egyedül emelgetjük az éjt
mint kit halottnak hisz még a barát is
úttalanul vergődünk vaktában előre
síkos kapaszkodók és örvények felé
vérünkkel mutatjuk a megváltás útját
a halál sóhaja az egyetlen íz szánkban
egyedül vívódunk az éjjel
mint ki elhullt a menekülőkből
s már a győzők
rohanását is felszívta a távol
háztól házig csillagtól csillagig
vonszoljuk foszló álmainkat
kúszunk az Isten felé
s felettünk fodrozódó felhő-szemfedők
susognak a szabadulásról

16.
A völgyet gyöngyszín pára védte
pókhálón hintázott a csend
lepelként harmat szállt a rétre
s a sarkokban is hamvas béke
szunyókált de amint megjelent
az első pír a mélykék égen
a falu felszökött serényen
szalonna sonka színig töltve
mézzel lekvárral lábas bögre
kalácsot is sütött a néne
s rakták batyukba és szekérre
vitték be Pestre ingyen adni
mentek s a ló farán garasnyi
foltként csimpaszkodott a nap
mert félt hogy Keleten marad

17.
A holddal senki sem törődött
pedig lelopódzott a térre
hol tízegynehány éves őrök
a döglött tankokon beszélve
szőtték a holnapot
…ha befejeztük ezt a forradalmat…
géppuskák ugattak
s kifordult szemmel hallgatott
mindegyik ablak
s nem vette senki észre
amint a hold gyémántos glóriája
nyilván a szentek méretére szánva
le-lecsúszott a kis őrök fülére

18.
A hóban apró lábnyomok szaladtak
s mint szálldosó szalagnak
lágy villanása minden lépés fénylett
de túl a térnek
kiégett sarkán megtorpant a nyom
s a golyóvert falon
megalvadt vér sötétlett
csak ennyi volt egy élet
s a hóban nem szaladt tovább a nyom

19.
A város csipkebokra égett
a Hang is hívott hívott egyre
de minden Mózes közel s messze
félénken várt nem hitt a fénynek
a város csipkebokra égett
hívét a Hang hiába várta
s lassú izzással porrá égett
a Törvénytábla

20.
Csak egy maradt a többi három
már felleg-tankokon viháncol
hajukban csillagok
a legkisebb meg tűzbe szórja
orosz tankönyvét s a pisze orra
mint bíráké nagy ügybe tolva
büszkésen felragyog

21.
Surrogtak vígan mint a fecskék
csipogva húzgálták az aknát
s a lompos hajnalt kiszínezték
fehér és sárga svájci sapkák
délben még kémények közt jártak
koránjött téli angyalok
alkonyra nem maradtak házak
s a rom pipázva hallgatott
de este már üvegbe dugva
benzines csillagokat hordtak
s a Keletről futó tejútra
aknának felhúzták a holdat

22.
Sovány tejétől sírt a gyermek
künn gépfegyver kapart
zsoltáros hangon énekelget
egy csip-csup ócska dalt
nincsen sírás motyog szilárdan
most mindenki adott
s egy képre rásimít anyásan
fekete szalagot

23.

Csak álltak vártak és beszéltek
fogak körmök tépték a kérget
kéz kért a tank alól
az arcból nyúlós szürke mész lett
s a vérből barna por
megnőtt az éj lilás sötétet
húztak a csillagok
egy hang még sírt ahogy
bölcsőben sír az élet
csak álltak és beszéltek

24.
A nagy nagy éjben sárga pontok
az ablakokban lángra bomlott
gyertyák susognak s reszketeg
megfonnyadt asszonyok vigyázzák
a holtak zsugorodó árnyát
s a növekvő kereszteket
a nagy nagy gyászban gyenge fények
vigyáznak úgy hogy nem remélnek
utat nyitni az éjeken
megfonnyadt arcok sárga lángok
mégis egy végtelen világot
mutatnak fel a végesen

25.
Nem félt bár tudta hogy hiába
üres üvegtől nem gyúl lángra
a tank s tölténye elfogyott
és nem gondolt dicső halálra
csodára sem mely égbe rántja
s ragyogtatná mint csillagot
nem félt bár tudta éjszakára
az anyja már hiába várja
először lesz hogy elmarad
gyerekkezével a Dunára
intett s oroszul kiabálta
Szuez nem itt… magyar diákra…
s eltűnt a hernyótalp alatt

26.
A ködben hangok csonkja füstöl
a jaj megalszik mint a vér
s a téren felburjánzó füstből
kivillan egy-egy kéz s fehér
leányka-arc szemük kitárva
figyel készül a jeladásra
segítség jön már jönnek végre
csupán a füst szitál a térre
s kövekhez koppanó kapák
köpik a halottak szemébe
a világ első válaszát

27.
Hiába mondod hogy hiába
bevésődtek a kor falába
mint kőzetbe hullt levelek
a mélyben élnek élnek újra
s az idő lassan legyalulja
a rájuk zúdult hegyeket

28.
A drótokon búcsúzó fecskék
a naplementét
ökörnyál kötné ághegyekhez
de lassan mégis jő az est
s amint a fecskék ellebegnek
egy öreg sírni kezd

29.
A Golgotáról nem hallottak
a szőke kisfiúra vártak
ki díszes karácsonyfa ágat
visz a mennyekből minden jónak
de egyre késett csak az ablakon
hervadtak el a jégvirágok
az égő város
leheletétől és a nyom
az éjszakában azt jelezte
hogy az a kisfiú is felnőtt
s eljött az idő rózsás felhők
helyett halálos keresztre

30.
A vének vártak mint a télre
mely mindig megjön és mindent eltemet
fogatlan szájjal morzsolgatták félve
talán az Isten hogy hátha mégse
de jött a fergeteg
a vének várnak most is várnak
elásván mind a holtakat
várják hogy mindegyik halálnak
magvából újabb élet támad
a hó és jég alatt

31.
Csak azt az arcot látnák egyszer
mely elfakulva félelemmel
s könnyel mosottan fénybe fogta
a híg és közömbös álomba
lesüppedt társak béna testét
s a végtelenség
együgyű bíztatását mely fehéren
villant minden olaj-levélen
a rángó szájat amint dadogott
legyen meg az akaratod

32.
Nem félt beszélt akkor este
a zárban sem fordult a kulcs
elrejtett gyöngyeit feltette
mint mátka és a megfakult
megrokkant házak lábra kaptak
az ősz is mézet pergetett
s mint ablakok a hársfaszagra
kitárultak az emberek
a város nem félt akkor este
nem voltak baglyok babonák
és búcsús bicskájával szegte
a legutolsó vacsorát

33.
Reggelre nem maradt a téren
csak néhány szétlőtt barikád
reggelre kőre alvadt vérben
gurított füstből karikát
a hernyótalpon görgő nincsen
a csipkebokorból se Isten
szólítgatott csupán a dér
derengett mindegyik levélen
kihívón jeges jelmezében
megint keletről fújt a szél

34.
Távolban géppuskák ugattak
ott kezdődnek az emberek
a fák alatt futó pataknak
a csend felett
merengve súg a csipkerózsa
titkáról s megremeg pirongva
mert áhítattal szereti
a rejtőzőt ki minden este
hozzájön félve dideregve
s az ért bogyókat leeszi

35.
A friss romokra szemfedőnek
köd rongy került Budáról
a tankok jöttek egye jöttek
horpadt mellű sikátor
állott elébük s gyerekek
csörgött a lánc a kövek nyögtek
és egyre újabb tankok jöttek
mint szennyes sárga ár
romok sikátor gyerekek
s röpcédulákat keresett
az újabb Bach-huszár

36.
Ha él ezren is kérték volna
ha győz imádnák mint napot
ha él faragnák száz szoborba
de így hogy szétroncsolt halott
csupán a lombok szórnak rája
egynehány sárga
levelet
csodálták míg a harcot állta
de mint minden kor cirkuszában
az elbukottnak nem jut pálma
s futnak tovább a szekerek

37.
Egy holt
fölé egy árny hajolt
a hold
lecsordult szén haján
egy holt felett
fénnyé őszült az árny
az Anyja tán

38.
Egy harmonika sírdogált az éjben
az ősz csak hallgatott
a fuldoklóért imádkoztak szépen
az angyalok
s kik biztonságban voltak
a holtak
kövek közt holt mag
s a jaj
kihal
csupán az asszonyok
motyogtak mért nem
az ősz csak hallgatott
s egy harmonika sírdogált az éjben

39.
Ha lenne szó én összeraknám
ha lenne szín kioldanám
ha lenne út a láva partján
végigfutnám s a holt tanyán
sírnám tovább a jajt s a vérnek
folytatnám alvadt mondatát
de nincsen szín és nincsen ének
mikor a halottak beszélnek
és égnek mind az éjszakák
csupán a tettben él a lélek
ha nem tagadta meg magát

40.
A szögeknél a vér megalvadt
a jajnak
nem volt inalni teste
a messze
dombok mögött kecskék legeltek
a szögek tartották a holtat
s a lepelnek
már új gazdái voltak
és egykedvűen legeltek
a dombok mögött a kecskék
egy percig sem keresték
a pásztort

41.
A mongolt még megértheted
lökték hajtották s azt se tudta
hogy hol lett temető az utca
hogy Berlin vagy Közelkelet
gyújtották rá a tankokat
de aki nyomdokába lépett
a magyar talál-é mentséget
valóban így lett boldogabb?

42.
Állsz a hídon csak nézed a mélyet
zöld tükrén tört árny suhan át
hol van a lánya még csókra se érett
már a halál szövi szőke haját
víg kamaszok hova vitt a november
merre csörömpöl a marhavagon
ültök az éjben tar fejetekkel
vártok a fényre hallgatagon
állsz a hídon s már vádol a végük
vádol az élet a félbeszakadt
és ha te vinnéd innen a lényük
állsz a hídon s csalod önmagadat

43.
Aranyfoguk rég őrzőik zsebében
tekintetük meg drótkerítést verdes
s míg égig ér már minden csillag ében
püffedt nyelvük a káposzták keserves
levén ha néha ízről álmodik
az őr rögtön tovább löki a csajkát
vágyuk már nem jut el a lányokig
s mint testük tetvek lelkük megrohanják
kétség reménye vézna istenek
és húzzák tépik megmaradt darabját
mint mardosó macskák a tyúkbelet

44.
Az éjben lombok bukdácsoltak
az őszi tájék menekült
a holtak
márvány szeme hűlt
fakó fénnyel adott jelet
most már lehet
neked is szöknöd várnak
a szűkölő árnyak
s egy szótól ékes holnap
csak zsákban vidd a holdat
magaddal hogyha hullnak
a díszletek se múltad
se arcodat ne láthasd

45.
Röpcédulákkal
elfutott a szél
a béna gyárak
dermedt gépeinél
jelentkeztek a megpörkölt kezek
a harcos éjeket
megalvadt nappalok takarják
pincét s a kertek alját
új Bach-huszárok áskálják kutatva
de csizmáiba fel a talpazatra
már sohasem léphet vissza
a bálvány

46.
Opálos szemmel néz a hold
kémények árnya mászik
röhögve háztól házig
s a meghajolt
vén székesegyház tornya
keresztet ír a porba
amerre elkocog
a lány ki folyton foltozott
ruhákban járt s most meztelen
kitört a téli estelen
és lázadón rikolt
opálos szemmel néz a hold

47.
Mint láthatatlan csatornákon
ha halk lapát neszez
vagy rozsda rág a börtönrácson
és roppan az eresz
az őszi ködben visszajárnak
hangjuknak zászlaját
feltűzik a körúti házak
sírnak a sárga fák

48.
Egy ország ül az árok partján
nyál sercen tökmag roppan
s az ár a gátakat csavarván
vonyít a híg magosban
iszap takar be embert tornyot
szittyós hajúak a házak
hinnéd hogy minden összeomlott
de szivárványt vet sok kis homlok
ólajtón halásznak

49.
Egyszer egy csillag hirdetett
megújuló világot
és tisztelték a kisdedet
szelíd háromkirályok
egyszer megint csak csillag hozta
hírül hogy nyílnak új kapuk
a zászló-csillag volt a posta
a csillagok helyén a lyuk

50.
A csobbanás sóhajnyi volt csak
s a holdat
a víz rezgése szerteszórta
vak csillagok lesték az éj neszét
s amint megint kiült a tóra
a hold hajója
valami véget ért

51.
Mint lomha medve ing a vár
patinás a lánca
örvény alól is kitalál
s a sírokból kiássa
önnön csontját az élet
a város körbe lépked
rabként morog a fagyra
de túl telen s a zengő jégen
egy lány suhan fényes-fehéren
virágmellét mutatva

52.
Ében nyílként a kékbe lökve
fecskék suhannak szöknek ők is
borzong a bokrok sárga bőre
az ősz magának érlelődik
fogak hullanak a boronákból
még csak nem is legyint a gazda
egy tolvaj térdig fényben gázol
s körtéit sorban elhullajtja
skarlátszín égalj felé húznak
lomhán a görbe hátú dombok
hason csúsznak a dűlőutak
az ökörnyál búcsút se mondott
a gémeskút meg vödrét rázza
csoszog a szél de költő ludak
nyugalma borult a tanyákra
hallgatnak várnak nem mozdulnak

53.
Csupán az út és semmi több
csupán a szél s az esti köd
valami mindig elkísér
talán a köd talán a szél
valami mindig megmarad
talán jövő talán a múlt
talán a szélvert fák alatt
csupán az út

54.
Látszólag minden elveszett
szög járt át csontot és kezet
meghalt a mozdulat
csupán epe maradt s ecet
s elállották a győztesek
a városkapukat
látszólag minden véget ért
a tövisekre égett vért
legyek lepték a zsoldos játszott
de éltek mind a tanítványok

55.
Én nem látom be terved mélyét
Pilátus körme véres
ha nem tellett be még a mérték
és újabb szenvedéshez
ácsoltatsz új kereszteket
Fiad hiába vérzett
holt nép megváltó nem lehet
nekik még kell az élet
nekik szeretni kell az utat
járják a földön végig
a büntetést kitől tanultad
Uram bocsáss meg nékik

Romok között a járdaszélen
fekszik egy húszéves fiú.
Alszik mosolyogva és fehéren,
mint egy krizantémkoszorú.
Fejét lágyan karjára hajtja,
Homloka furcsán fehér,
Jobbját most is fegyverén tartja
Mellére ráfagyott a vér.
Körötte tombol, dúl a tűzharc.
Ropog a puska, száll a por.
Ki vette észre amikor meghalt?
Ki sír utána valahol?
Vad robbanások heve rázza,
szél jegesíti a leget.
Szegény - vajon van, aki várja?
Kinek a fia lehet?
Szabadság! Ez szent szó, hogy éget!
Ezreket egy ökölbe fűz.
Eszméd most millió emberré lett.
Szívünkben hogy kigyúlt a tűz.
Megunta mind a szolgasorsát -
és együtt zengi szózatát:
"Tíz éve már, hogy rab az ország,
Nem kell többé a szolgaság!"
A pesszimista elve megdőlt:
Önzetlenek az emberek.
Vértanú lett a hajlott öregből
és hős az iskolás gyermek.
Harcunkat a fél-világ csodálja -
újságlapon és éteren -
Mint mennek a tűzbe és halálba
csupasz kezekkel, éhesen.
Romok között mint annyi ezren
alszik egy húsz éves fiú.
Alszik mosolyogva, önfeledten,
mint egy krizantémkoszorú.
Nyakkendőjét tán még édesanyja
kötötte érettségire.
A Haza első szavára ő
harcolni és meghalni jött ide!
Eljött, hogy meghaljon szerényen -
névtelenül a rom között.
Ha él még Isten fönn az Égben:
SZABADSÁG LESZ E HON FÖLÖTT!

Ti Félistenek az ősi Kárpátokon!
Nők és gyermekek, munkások, katonák,
Aggok és ifjak, kik a halálsáncokon
Rohantok tüzön és vason, vakon át,
Nem félve börtönt, vérpadot, kudarcot -
Felvettétek a reménytelen harcot:
Hozzátok nem méltók senki törpe mások!
- Köszöntlek titeket, dicső Óriások!

Új Tamerlán ellen, kik fellázadtatok,
Mert szolgaságot nem türt hős éneketek:
Kik száz Batu előtt harctáncot roptatok,
Mert szabadságot követelt véretek:
S hogy kivivjátok a legnagyobb Kincset,
Szétzúzva gyülölt, vörös rabbilincset:
Dalolva mentetek halni, fegyvertelen:
- Örök fény övezen sok ezer Névtelen!

És megdúltátok e kor Dzsingisz-khán hadát,
A "verhetetlen Arany Horda" népét:
Megdöntve vak hitek gyáva téves tanát
- Átformáltátok ezzel a Föld képét!
Zúg már Nyugaton a szabadság szele,
Kitisztult kábult álmodozók feje,
Kik bóditó boruk negyvenévig itták
- Ti ráztátok fel őket, gyönyörú Szittyák!

Ti Félistenek, csak tiétek az érdem,
Ha a tunya világ végleg feleszmél...
- Drága hősi fajtám, büszke magyar Vérem:
Diadalt vivtál, hazug, vörös eszmén!
Diadalt arattál: gyász-győzelmi tort.
Gyermek és asszonyvér Egekre sikolt,
Tankok talpáról csöpp kisded vére jajgat...
- Van-e nemzet, mely ily'gaztettre is hallgat?!

Nem Nem veszhet ki így a lelkiismeret.
Egy gyilkost is üldöz száz ország hada,
A Föld népe olyan hitvány mégsem lehet,
Hogy futhat milljó, mint erdők duvada!
- Bizzatok, parittyás hősi Dávidok,
Követek talált: Góliát már inog...
És felcsattant, süvölt az Igazság szója,
Édes Magyar Népem, Neked is üt óra!

Ti Félistenek a bérces Kárpátokon!
A kultúrvilág figyeli harcotok,
Úgy érez veletek, mint szenvedő rokon,
S megáldja halálba-indult arcotok...
De fegyvert is fen jog és törvény szerint,
És erős kezével kitartásra int!
Európa hivő népe mind háborog:
Remegnek már a poklos sátán-táborok!

És itt - a szabadság véráztatta földjén,
Pirul az arc: a magyar ököl feszül...
Gyászköntös van New York Liberty bús Hölgyén,
De mellét vaspáncél fedi már mezül!
Szobor ajkáról tiltó szó zúg s teper:
Gyilkosok, ne tovább! Lehullt a lepel!
Elég volt a gyermek- és asszony vér folyam.
Mert ha mozdulok: A Földön nem volt olyan!

Óh, ti Félistenek a szent Kárpátokon,
Kiknek hű vére patakokban csorog:
Bizzatok, mert ősi, hősi vártátokon
Oldalatokra állt Isten és a Jog!
Szivetek kelyhének hő áldozatja:
Tisztelettel tekint rátok jó és gonosz,
És a világ első népe elé soroz!

Ti Félistenek a véres Kárpátokon!
Nők és gyerekek, munkások, katonák,
Aggok és ifjak, kik a halálsáncokon
Rohantok tűzőn és vason, vakon át:
Köszöntlek titeket hős Óriások!
Csodállak, tisztellek győztes Csodások!
- Könnyező szememben a dicsőség ragyog
S áldom Istenem, hogy: én is magyar vagyok!

Minden kor írója népe tanítója
Lelkiismerete s az élet sója.
De amikor tolla papírt pásztáz, koptat:
Nemcsak a nemzetét - minden népet oktat.

Oktatja erkölcsre, hitre, szépre, nászra,
Hazaszeretetre, zsarnok-tagadásra.
Szabadságot hirdet: rivall bátor szója,
Mint a Cheruboknak érces riadója….

De ha milljó fogoly zörgeti vas-rácsát,
Vagy megrázza milljó munkás kalapácsát:
Nem hökken a zsarnok. Röhög csak rajt’ sandán,
Mert a milljok ellen mozdul milljó zsandár...
Ám, ha csak egyetlen író tolla fölkel
S betűi harsogják: A rabláncot törd el!
Fegyverre nép, nemzet! Ébredj, itt a óra!
- Megremeg biz’ Néró összes vér-bakója!

S akár egy nemzetet fojt is be a vérbe:
Elbukott a zsarnok ennek ellenére!
Mert csak testet gyilkolt az ágyú és penge...
De a Lélek él - és a Betű zug zengve –

Minden kicsi betű egy óriási Lélek,
Kit nem fog a tank és nem emészt el méreg,
Ki, mint az Arkangyal, lángpallossal támad,
S ezer év múlva is újra fel-feltámad!

- Jusson eszetekbe Nérók, Pilátusok:
Napkeleti bölcsek, az írók: mágusok.
Csak gyenge testükön fog az erős fegyver,
De lelkük isteni, örök, sérthetetlen...

Jaj annak ezerszer, ki lelkükre támad:
Maga fölött gyújtja bizony az a házat.
Hiába ellen száz kereszt-halál is:
Mert áttör Igéjük a kripták falán is!

- Harcos magyar írók: népem, dísz-virága!
Hősi szent Mágusok legyetek továbbra,
Töviskoronátok büszkén viseljétek:
Hisz - az egész világ az adóstok néktek!

Szentírás lett Nyugaton a csekkönyv,
Hamis próféták írtak bibliát
De Hóreb hegyén csipkebokor gyúlt ki,
Szólította az embernek fiát.

Össze kell törni mind a kőtáblákat,
Át kell írni az öreg Bibliát,
Különbet írt, mint Máté az apostol
Vérével annyi sok magyar diák.

Az új Heródes hiába parancsolt,
Hiába küldött gyilkos sereget,
Bőgő bárányként nem akartak halni
E csillag-lelkű magyar gyerekek.

Itt Nyugaton csak tehetetlen álltak,
A katonák s a sápadt férfiak,
Harcolni, halni senki sem akart itt
E vérző, árva gyerekek miatt.

Bábel mocsarán lángolt a neon-fény,
Kamasz-lányt ölelt a kölyök kamasz,
S tul hős halált halt egy kis iskoláslány,
Hogy fénybe gyúljon a magyar tavasz.

Itt elvet árult néptribün s a kalmár
A templom előtt mérte aranyát,
S ott szabadságért szent halálba küldték
Fiaikat mind az édesanyák!

És meghaltak a tizéves kis hősök,
Niobe még se siratta fiát.
Itt szét kell zúzni mind a kőtáblákat,
Át kell írni az öreg Bibliát.

Hősi temető van-e a világon,
Hol együtt nyugszik ezer kis-gyerek?
S a hant alól is azt sikoltja vérük:
Segítsetek, ti népek, emberek!

Fáklyát gyújtott testéből a kisleány,
Jézus! Az égből Te láttad magad,
Száz kis Szent György és ezer kicsi Jeanne d’Arc
Halt ott érted a rom-falak alatt.

Pilátus-Nyugat hókezeit mosta,
A farizeus rádión beszélt,
S ezer gyerek-hős szállt a temetőbe
Szabadság Ura! — ki csak érted élt.

Szabadságot! — üvöltött a börze,
Míg kavargott a véres, vadtusa,
De szabadságért egyedül vérzett el
Magyarország, a népek Krisztusa.

Ám föld alól s temető árkából
Felsírnak halott magyar gyerekek:
Kis csont kezük a dúlt égen dörömböl:
Áruló Nyugat százszor jaj neked!

Kialszik fényed szabadság Judása,
Összedőlsz gyáva, nyomorult világ
Mert szét kell zúzni mind a kőtáblákat
Újjá kell írni minden Bibliát.

A "nem koszorúért osztotta a vért" - ebben a változatban gyanús volt. Ezért bátorkodom egy másik, alanti linkről nyert, szöveget idemásolni. Remélem, nem baj.

A PESTI SRÁCOK

Hitetlen korban Hit varázsosan élt

A Pesti Srác az égő pesti utcán

Nem koszorúért ontotta a vért

A Páncéltalpasok szántásába bukván

A vakmerőség hős varázsa vitte

A Korvin Közben harcolókat is

S a Széna téren sziklaszilárd hitbe

Kapaszkodtak s a Szó nem volt hamis...

Mustármag voltak mind a Pesti Srácok

Az ismeretlen Nemzedék ki állt OTT

Hol hörgést görgettek az éjszakák

De hirnökei lévén Új Időknek

Diadalmas vereségből törtek

Szétzúzni a Kor vörös csillagát.