Látok százezer vén paraszti udvart,
süppeteg csendben nagy poroszlóktól dúlva.
S látom, hogy százezer meghasadt küszöbön
százezer paraszt ül tenyerébe borulva.

Pitarnak, kamrának széttört az ajtaja,
s szél futkos bé rajta öldösni a csendet.
S kinn a szérűskertnek fekete szalmáján
a vak História veres csikót ellett.

Megzöldül a kútvíz, néma a galambdúc,
s mint a gyászlobogó,olyan a lomb a fán.
És a lomb alatt nagy idő-apóka-szem
sír százezer paraszt százezer udvarán.

Ha körmöd alá tüskét vernek
Sötétzárkában vasra vernek
Ha húgycsövedbe ceruzát húznak
Szerettedért becsuknak túsznak
Ne feledd: semmi sem tart örökké;
Százötven év alatt sem lettünk törökké.

Ha a nyelvedet kifacsarják,
Magzatodat kikaparják,
Ha megtömnek kábítószerekkel
Hogy kibékülj a perekkel
Ne feledd: semmi sem tart örökké;
Százötven év alatt sem lettünk törökké.

Ha országodban ketrecbe zárnak
Ha kibújnál aknákkal várnak
Ha átrepülöd megbélyegeznek
Holtadig ha kartotékra tesznek
Ne feledd: semmi sem tart örökké;
Százötven év alatt sem lettünk törökké.

Ha lazábban fogják a kantárt
Civilbe bújtatják a zsandárt
Ha rendjeleket osztogatnak,
Csak néhanapján fosztogatnak
Még ha feléd is rúgják a koncot
S szolgának kapsz egy nyomoroncot
Ha bülbül szavakkal csalogatnak
S ahol fáj ott nyalogatnak
Ha turbánra, sörbetre jut és borra
Gondolj akkor a selyemzsinórra.

NE BÚSULJ KENYERES,SEMMI SEM TART ÖRÖKKÉ;
SZÁZÖTVEN ÉV ALATT SEM LETTÜNK TÖRÖKKÉ.
.....

1957

VII.

1957

Október 23.

Rian a föld, a falak dőlnek,
Kék harsonákkal zeng az ég.
S barlangjából a dohos kőnek
Az ember újra fényre lép.

Fonnyadt testünket záporozza,
Sápadt arcunkra hull a nap,
S szédülten, szinte tántorogva
Szabadság, szívjuk sugarad.

Nagy László:

KARÁCSONY, FEKETE GLÓRIA

Léleknek nem hozol békét
ó busa isteni angyal!
Vér-illatos a karácsonyfa,
- glória –
aggatva iszonyattal.

Foszforos tüzek emléke
perzsel, mint új pokolkör,
forog a város lángrózsában,
- glória –
csillagszóró ha fröcsköl.

Nagy László:

A VÁROS CÍMERE

Mert a méhek a húsra dongnak
s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik:
eljön a fekete katona.

Mert a rikító ponyvák alatt,
patinás kupolák alatt is
kan-kofa támadt annyi,
hogy röhög a föld
s mert a kofákra hallgat a sors is:
eljön a fekete katona.

Mert a fekete vitorla
már a Balatonnak nagyon hiányzik,
s hegyek és fenyvesek
fehér holtakért, holtak szagáért
süvöltve zsolozsmáznak,
mert e megőrlő Bakonynak
bujdosó szerelmünk sose elég:
eljön a fekete katona.

Mert a torony a galambot,
galamb a fészke kovás ganaját
elúnta, megutálta
s a csendtől megőrült harangok
bongni akarnak, noha lángban,
hát majd viaszvirágként
megolvadnak a fennkölt harangok,
bronz-dizentéria befolyja
a köveket, forró falakat –
s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni:
eljön a fekete katona.

Mert a vagonok lisztje
nem akar keserű kenyér lenni,
hát majd fekete sebeket
hoz a vonat,
mert a tej nem akar
újra meg újra vízzé válni,
hát majd hirtelen bevérzenek
a tejüzemek – s a telepeken
a deszkák nápolyiszelet-sorait,
a pala-lapokat, csöveket
porrá töri az égi kerék,
mivel itt minden tiltakozik:
eljön a fekete katona.

Eljön a fekete katona,
óriás fekete-bársony denevér,
duhogó lágy kupolák a szárnyai,
szőrgatyás lábain óriás
görkorcsolyáit előrerúgva
leszáll a városba, megvakulunk,
megvakul a naptás, a történelem,
szerelmeim, a hosszú sörény,
aranyfüggönye csípőtöknek
pernyévé zsugorodik,
s poklok tudója magam is
tördelve kezeimet álmélkodom:
nem hittem volna soha,
nem hittem volna soha:

Bevallom, szubjektív jegyzet ez, megkeseredett és elkeserítő gondolatokat sorjáztató, ami nem jelent - és másoknak sem sugall - önfeladást, belső összeomlást, teljes reményvesztést. Fényűzés lenne ennyire engedni a sorsnak, kevésbé emelkedetten: a körülmények hatalmának. Nem, csupán szembesítés, szembesülés egy adott időintervallumon belül a történelmi helyzettel a lelkek állapotával. Itt és most az ötvenhatra való emlékezés erre predesztinál. Bár látszólag alig lehet valami újat szólani róla; mindent elmondtak, és a Kárpát-medencére mily jellemző paradoxon! - szinte semmit. Csúszkálunk a felszínen. Hasonlatosan az orvostudományhoz, mely túlnyomó részben ismeri a test működési mechanizmusát, korrektül leírja, de amikor az alaplényeg, a valóságos mozgatóerő felderítésére kerülne sor, akad egy pont, amelynél megtorpan, nincs tovább. Csak hipotézis van, magyarázkodás, a punctum saliens nem üzemel a titkok kapujában.

Mindeközben fájdalmasan vesszük tudomásul, hogy lépten nyomon lejáratják vagy kisajátítják 1956 eszmeiségét. És persze tisztában vagyunk - kivált a klasszikus francia forradalom óta - néhány beigazolódott alapigazsággal,például, hogy a forradalom fölfalja saját fiait. Pontosabban: a fiúk egymást. Ebben - akárcsak az öngyilkosságban - mi jócskán megelőztük a franciákat. A Bastille bevétele előtt úgy 275 évvel megcselekedett itthoni eseményekre gondolok, a Dózsa féle parasztfelkelésre. A vezér tüzes trónra ültetése ördögien pontos. Egy frivolan átköltött Petőfi-sor fejezi ki legmarkánsabban a lényeget: Dózsa György húsából mindenki egyaránt vehet. Vettek belőle, és vesznek is. Ez nem éhe a szépnek. A pecsenyesütögetés a forradalom lángjainál azóta is tart. Gebinben, kft.-ben és privátim; szélkakasok, köpönyegforgatók, "sehonnai bitang" karrier-lovagok, cinikus, kozmopolita nagy rablók szájalnak a forradalom nevében, s közben igyekeznek üres külsőségekkel elfedni a valódi, súlyos tartalmat, amely, ha teret nyerne, a vesztüket jelentené.

Ó, a feltámadott nép mennyi iszapot lökött a felszínre, mind a mai napig pazaruI kiszolgálván, kényeztetvén a zavarosban halászókat. És felettébb érdekes: a nem is oly régen még békétlenséget szítók, az ország felemelkedésének történelmi esélyét elárvereztetők, a nemzetet külföldön lejáratók, akik a hatalomért való küzdelemben se Istent, se embert, se hazát nem ismertek, a megkaparintott nemzeti kondér közvetlen közelében a megbékélésről fuvoláznak (akárcsak Trianon és Potsdam után a kielégült nagy és kis hatalmak), de csak imitálják a szelídséges békét, port hintenek a világ szemébe. Közben irgalmatlan álnoksággal teszik lehetetlenné a tőlük eltérően gondolkodókat: szisztematikus leszámolás folyik. A demokrácia ürügyén a diktatúra restaurálása. Könyörtelen kiszorítósdi. Avagy éppen bekerítősdi? Magyarországon magyaroknak magyar rezervátum? Ha ez az "indiánprogram" megvalósul, akkor itt tiszta Amerika?

Igen, a megbékélésről szól a hamis prófécia, negyven évre visszamenőleg is: Érthető: az új elit jelentős hányada a régi bűnökben gyökeredzik. Megkísérlik hát - olykor bizony sikerrel - az 1956-ban történteket jól begyakorolt csúsztatással, a spanyol példára hivatkozva polgárháborúnak feltüntetni. Holott egy maroknyi, a bajban amúgy gyáván szétfutó vagy meglapuló, szovjet tankokon hatalomra dübörögtetett csoport, "élcsapat" rémuralma elleni felkelésről volt, van szó. Amelyet a magyar históriában is párját ritkító brutalitással vertek le, toroltak meg. Ezek után nézzük a Kárpát-medence újabb paradoxonát: az egykori áldozatok leszármazottai együtt koszorúznak az egykoron rájuk vadászókkal. Akiknek uralma éppen attól az ötvenhattól Iegitim, amelynek vérbe fojtásában önként és tevékenyen részt vettek.

Hogyan történhetett? Úgy, hogy bármily bestiális volt is a bosszú, a jövő felélésén alapuló hitegetés, hazudozás, nagy általverés - felejtünk. A rossz felejtése jogos a túlélés érdekében, de nem mehet az emberi minőség rovására. Berzsenyi a maga korában arról kesergett, hogy "romlásnak indult hajdan erős magyar". Álmában sem gondolta volna, hogy Arpád vére ilyen mértékben fajul tovább. Az utóbbi negyven év butító, jellemrothasztó tevékenysége beérett. Odavetett koncokért vállaljuk a történelmi amnéziát?

A Pesti Srácok nem ezért haltak meg. Mansfeld Péterék és vakmerő kis társaik, a szabadságvágy elementáris hordozói, kiteljesítői és vértanúi voltak. 1956 igazságának az ő lelkesen odaáldozott fiatal életük ad hitelt és megrendítő példát. Igazolták Ady, aki maga is ifjú szívekben élt, akár a forradalom, váteszi sorait: "Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek."

És bátrak voltak, és fölébe magasodtak a történelemnek ezek a fiúk, akiket kék koporsókban játszótereken temettek el, vagy kivégzésük után dögtemetőben kapartak el a pribékek. Az ő vérüktől eleven az emlék, s szilárdul erkölcsi fundamentummá.

Vagy mégsem? Akkor jaj nekünk! Ha feledünk, őket alázzuk, gyalázzuk meg, tesszük értelmetlenné életfelajánlásukat.

FALAK KÖNYVE

I.

FALAK KÖNYVE

I.

(Botár Attila)

A gyász napja, a szabadság napja

Tisztelettel hajtunk fejet Nagy Imre és mártírtársai sírjai előtt. A mai nap a gyász napja, gyász azokért, akiket hamis törvény alapján elítéltek és meggyilkoltak. S ugyanakkor, furcsa módon, az életbe való visszaiktatásuk napja is.
Kérdezhetjük: mi volt az értelme ennek az ítéletnek, ennek a kivégzésnek? Olyan emberek fölött ítéltek, akik nem voltak hajlandók az idegen, a külső, fegyveres beavatkozást baráti segítségnyújtásnak tartani. Ítélet a népfelkelés felett, amelyet a felsőbbség ellenforradalomnak bélyegzett. Ítélet az egész magyar nép felett, amelyik jogait követelte. Ítélet a kommunista párt reformszárnya felett, amelyik a totalitarizmusból a demokrácia felé keresett kiutat.
Ítélet volt ez a közép- és kelet-európai szabadságmozgalmak felett, szabadságvágyuk, szuverenitásuk és igazságuk felett.
A gyilkosság Európa szeme előtt történt. Rehabilitációjuk épp ezért mindvégig ügy maradt Európa lelkiismerete számára. Ezért olyan jelentőségteljes.
Nekünk, lengyeleknek, nem kell szégyenkeznünk a magyar forradalommal való kapcsolataink miatt. Némi büszkeséget is elkönyvelhetünk: tudósítóink (Adamiecki, Bielicki, Wolicki, Woroszylski) az igazat írták Budapestről, Lengyelország vért küldött Budapestre és magyar gyerekeket fogadott magához. A magyar tragédia tragédia volt nekünk, lengyeleknek is. Ezért aztán, amikor a legdöntőbb pillanatban W. Gomulka kinyilvánította, hogy egyetért Nagy Imre és társai kivégzésével, ez az alapvető értékek elárulásával, s a legjobb lengyel hagyományok lábbal tiprásával volt egyenlő. A lengyel lelkiismeret szavát ekkor a költészet vette át:

Míg a holt harcosokról keserű füstöt hord a szél,
Lengyelország, hol oly keveset ér az államérdek:
Történelmek lelküsmerete - hallgat, nem beszél.
Foszlik a legenda. Csak Bem szobra mered az égnek.

A Bem-szobornál kezdődött a magyar antitotalitarista forradalom. Az első antitotalitarista forradalom. A Bem-szobor apáink és nagyapáink máig élő jelszavára emlékeztet:
szabadságunkért - szabadságotokért.
Ma, amikor ismét a szabadság szelleme hatja át Budapest utcáit, a barátság s a remény szavait küldjük Lengyelországból testvéreinknek.

Elutasítjuk a gyűlöletet. Nem akarunk ellenségeket. A szabadság útjait keressük, hogy az elnyomást a párbeszéd váltsa fel,a belső hidegháborút - a kompromisszum. Hisszük, hogy a szabadság és a nemzeti érzések újraéledése a megbékéléshez és nem a nemzeti gyűlölködések kiéleződéséhez vezet. Kifejezzük meggyőződésünket, hogy "kerekasztal" - Varsóban, Budapesten és mindenütt - az a hely, ahol az ellentéteket föl kell számolni és nem a nyomozótiszt íróasztala, egy négyszögletes börtöncellában.

Búcsúztatunk ma - de nem Nagy Imrét és mártírtársait. Búcsút mondunk egy totalitárius rendszernek, a destrukció, az elnemzetlenítés, a megerőszakolt lelkiismeret és a kultusszá emelt árulás elátkozott rendszerének.
És legyen az is átkozott, aki ma védi ezt a rendszert.
A gyászszertartás - búcsúvétel. Ez a mai fogadtatás. A meggyilkoltak visszatértek a közös emlékezetbe. Mindörökre.

Végül is ez volt ötvenhat. Tüdőszakadásig beszívható levegő. A lélegzés új üteme. A fölszabadult hörgők. A mohó légvétel. Bebizonyosult egy népről, hogy nem hajlandó szolgaságban élni. Magyarázhatnak bármit az albizottságok, vizsgálóbiztosok, utókalkulátorok - a szabadságvágy tört a felszínre. A levegő kényszere. A pusmogások lengőajtóin ide-oda ránghat az elnevezéstotózás - a levegő áramlik.....
Levegőt, levegőt.....Ennyit tudunk biztosan. Hörgőrepedésig be akartuk szívni a...szabadságot.

Feljöttem én a sírvilágból,
lássam, mi történt negyven év után.
A vérem most is kőre folyva lángol,
amint sortűzre lassan elbukám.

Látom, hogy mennyi, áruló és hóhér
sikálja most tisztára sírkövem,
hiába haltam igazért és jóért,
ha minden íly simán megy nélkülem.

Akiktől féltünk egykor, visszajöttek,
s 1956 fegyverére
sarat, betont nem halmozhattak többet...
A földbe búvik újabb negyven évre.

Feljöttem én a sírvilágból,
és látom, mindent tönkretettetek.
A vérem most is kőre folyva lángol,
pirul, szégyenkezik helyettetek.

Síremlék

Kutyák őrzik a temetőt is,
őrkutyák.
Fegyveresek fogják közre
a kétéves unokát.
És lecsüng a zászló széle,
tapossa a láb.
Nem megyünk a temetőbe
harminc évig legalább.

FALAK KÖNYVE

III.

Oldalt és szemközt elkészült a fénykép.
Komoly karton és biztos ujjnyomat
őrzi személyem külsejét s kilétét –
akár egy tolvajt, nyílvántartanak.
Bűnöző lettem, mondhatni, hogy hájjal
símára kent, dörzsölt, sittes vagány.
Költeményeim alvilági bájjal
tündöklenek a versek tárlatán.
Hajolnom kell a csülkös smasszereknek,
akár a bődülő bivalyseregnek
lába előtt hajlong a gyenge fű,
s ha egyszer innét kikerülök végül,
hordozhatom majd ékes örökségül
s jelül: büntetett előéletű.

NOVEMBERI ÉJ

Pengenek a hideg őszi esőben
kövek, tetők, fák és vascsövek.
Felmerül tapogatva a lélek, beléhasít az élet:
fázós zajokból keserű dalt szövöget.

Minden kopog, döng, csobog,, zörög és cseng,
hallom, szakad le a víz a csatornán.
A didergető, füstszínű éjbe kinézek,
mintha csak a halált szimatolnám.

Lesem: nem jönnek-e még a fegyveresek,
kiket a hatalom tesz könyörtelenekké –
Emberiség! Gyalázat a neved!
Szomorú az én lelkem mindörökké.

(1956. november 10.)

Egy mondat a bitófakötélről

Egyszer mindenért felelni kell,
egyszer minden számadásra kerül,
mert él még bennünk a törhetetlen hit,
hogy nem mindég a szemét marad felül...

Bár ma még csak káromkodni hajt is
a tehetetlen, meddô akarat,
megmozgatja a nehéz hidakat is
az ár ereje, ha gátja szakad.

Pedig egyszer ez is bekövetkezik,
elsodor megfontolást, józan okot
a megalázott szívben égiglobbant harag.
S a legény, ki eddig dallal szórakozott

a virágban terhes réteken,
a gazda, aki izzadva kapált,
az asszony, aki kenyeret dagaszt:
eljön kiosztani a megérdemelt halált!

Egyszer minden mocskos patkányra
rászakad az örök rémület,
s ti, akik ma mégis rajtunk rágtok,
tudjátok meg: nincs könyörület! . . .

Kérges markunk ököllé duzzad,
fáradt szemünk mintha villám volna,
s megismeri büszke úrmagunkat,
kifosztott fajtánk minden árulója .

. . . és elsietnek a krizantémok

október 23-án
ha az ember részeg
nem gondol október 24-ére
csak "tilcsa-tűri-támogassa" !!!
rend - felemás korlát
SZAR - SZER-ünk
nem zavarjuk
mi békebeliek
Kelet-Európa bélpoklos bérencei
szunnyadó költők
- szerintetek ez vers?
hát mi az anyátok
tán zavartalan üzemmenet
(fiam most maradj csendben
-Berecz János beszél a Hét-ben)
könyvet öt éve nem veszünk
mi mindent tudunk a kulturális
ellenforradalomról
Itt Kelet-Európában október 24-ére
virrad
alacsonyan szállnak
a parlamenti gyorsírók
génjeimet számolja génsebész
kutamat árulja gémeskuthy
itt Kelet-Európában minden rendben
--- hozott anyaggal dolgozunk
hallottatok-e a halottak napjáról
vettetek-e felrobbantott krizantémokat
írtatok-e verset
voltatok-e felvonulni?

Itt Kelet-Európában
ránk szakad a méz
itt Kelet-Európában
már-már a Duna is hajózható
Rajna-Majna-Szarajevó
itt Kelet-Európában szar
itt Kelet-Európában leszakad a
függöny
már a Vasas is kikap (2:4)
itt Kelet-Európában Erőtlenek a
Művek
itt Kelet-Európában parlament székel
láttál-e sétáló krizantém-fejeket
láttál-e engem sírni mögöttük
én NO ESZKIMÓ
maradék fogaim vacogva táncolnak
én Kelet-Európai néger
nevesincs baka
"miféle táncot járjak hát utcahosszat"
mi ez a kanossza
Ómagyar Márianosztra!
Én már megfőzve nézem Nyers Rezsőt
én még szürkében látom a
Sivatagi Show-t
akár a többpártrendszert
nekem aztán beszélhettek:
nézem Ceaucescut
magamba nézek
aztán tükörbe
én -- úgy ahogy vagyok elvetélt
jönnek a krizantémok értem
fekete lábukkal
lila homlokukkal
s mielőtt eltaposnak elvetélek
s jönnek másságomért
könyökömet elviszi a halhatatlanság
és jönnek elvisznek a krizantémok
fekete lábukkal eljönnek értem
elsodornak és betaszítanak
nekem hiába beszélsz a szőnyegroj-
tokról
te - aki ott ülsz tíz éve
mi lettél --- Mágikus Semmi
Jópofa Hadova
lassan az üzenőfüzet is üres
kihalt segélykérő albániai telefon
átrendeződnek a tüntetések benned
most kéne írni írni írni
bármi - kor - bármiről -- bár-
pultnak
kézen és fejen állni
és talpraállni NE -- KEM - NEKEM
!!!
mert idáig néztem hogy szállok alá
s génjeim cáfolnak
múlik az idő - holnap iskola
hogyan tanuljunk így történelmet
Ó kedves Görgey Artúr - mit üzensz
nekünk
lehetünk-e kommunisták lehetünk-é
jézusmáriaszentjózsefek -
lehetünk-é ---

lehetünk-é magunk
lehetünk-é egyáltalán
lehetünk-é
lesz-e Istenünk
s ha lészen lesz-e választható
saját képünkre a magyarok istene
mielőtt elsietnek a krizantémok
s mielőtt elsietünk akár a krizantémok
lehet-e szemfedőnk
lehet-e lámpánk benne petróleum
lehet-e tanulság a vége
mielőtt etsietnek a krizantémok
megnézem völgyem
lesz-e hegyhátam
hol kifeküdhetek
én rónán született
félig lázban 36 évem
mi hol kiégett
itt kiégetett
36 posztumusz

és elsietnek a krizantémok
és elsietnek nélkülem
hiszel-e bennem Istenem
ha Isten vagy(?!)
és hiszek-e benned
ha Isten vagyok (?!)

és elsietnek a krizantémok
mitévő legyek ha magyar
(mennyire groteszk)
alászállok
és Kelet-Európai néger
elhúzódnak a függönyök
kikapott a Vasas
ég a gyertya ég
bár sose hazudnék
én Kelet-Európai néger
és alászállnak a krizantémok
36 gyertya posztumusz
elfújom
ha arra járok

HOLTAK ÉS ÉLŐK