Új választás, régi gárda,
Újra csalnak, újra lépnek.
Megint jönnek, megint jönnek
Azok az ötvenes évek!

Elcsigázott remény-fáklyák
Foszló zászlók között égnek.
Megint jönnek, megint jönnek
Azok az ötvenes évek!

KB-tagok, SZT-tisztek
Újra bársonyszékben ülnek,
Megint jönnek, megint jönnek
Azok az ötvenes évek!

Kossuth téri rendőröklök,
Széjjelzúzott tüntetések:
Megint lőnek! megint lőnek!
S a magyarok újra félnek.

Novemberben

Novemberben szürkék az utcák,
novemberben szürkék az emberek.
Novemberben Budán és Pesten
nevetni nem lehet.

Novemberben a Farkasréten
halottak napi mise-csend fogad.
Novemberben fehér virággal
fedik a sírokat.

Novemberben égnek a gyertyák,
kicsinyek, teltek, véznák és nagyok.
Novemberben földig hajolnak
a sötét kalapok.

Novemberben géppuskák szóltak,
tankok tapostak, a föld remegett.
Novemberben gyilkoltak, öltek,
november temetett.

Novemberben itt esküt szegtek,
gyaláztak törvényt, tiportak jogot.
Novemberben vörössel, vérrel
a máglya lobogott.

Novemberben erőszak vágott,
gumibot tépett, börtön kacagott.
Novemberben a homlokunkra
égettek csillagot.

Novemberben sírnak az utcák,
novemberben sírnak az emberek.
Novemberben könnyek köszöntik
az elesetteket.

Novemberben csend van, és béke,
temető, fejfa, virág és kereszt.
Novemberben az álmodó rög
itt tart, és nem ereszt.

GÓLYÁK A FEKETE HAVON

Fekete hó hullt három hónapig,
S most gigászi koporsók a hegyek,
Rejtve a halott tavasz álmait
S égő házaktól vörös völgyeket.

Három hónapig hullott a korom,
S a Jázmin-tóban sírtak a halak
Míg minket védett ez az ősi rom
Az illat-könnyet síró fák alatt.

A Kedvesem kisírta nagy szemét,
Mely egy halott világnak tükre lett,
És soha többé ilyen égi kép
Csodáira nem tárulnak szemek.

És három hosszíj hónapon keresztül
Zokogott ő, s én vártam szótlanul,
Hogy majd hűsítő szellők szárnya rezdül,
S az égő földre esők árja hull.

De a tavasz is száraz volt, kegyetlen,
S elpusztult minden; így rendeltetett.
S mi egyre vártunk a sivár hegyekben,
Valami jó hírt, vagy vendégeket.

És nem jött senki, és elállt a hó,
A szörnyű hó, a tűzhalál hava.
S mi elindultunk ketten a fakó
Csillagfénynél egy május-éjszaka.

S hogy felgyújtotta az eget az izzó
Napfáklyával közelgő virradat,
S hogy nem köszöntött otthonos kakasszó,
S a tüzes föld égette lábadat;

Döbbenten álltunk, hallgatott a síkság,
S szívünk sikoltva kétfelé hasadt;
Édes teleink szörnyű negatívját
Néztük a szűz, részvétlen ég alatt.

Ó,halott magyarok,
s ti harcolók,már vérben,
de talpon még,s világgá
kiáltva végtelen,
megtiport igazságtokat,
térdet hajtunk nektek.
Hősök vagytok; mi törpék.
A testvéreink vagytok,
és senki a szívünkhöz közelebb.
Vértanúságtok
megváltja a világot
s beragyogja jövőnk a fényetek.

Ave Hungária

Keleten fölkelt hirtelen egy ország,
a széles Duna, a puszta, a hegység
visszhangozták az ifjúság szavát,
a pompásét, mely nem félt a haláltól.

Keleten fölkelt hirtelen egy ország,
s a rabok széttörték láncaikat,
szimbólumát a zsarnok hatalomnak-
s új barázdákat kezdtek szántani...

Tanúiként a rettentő nyomornak
halálraszántan jöttek odúikból elő
a fölkelők seregei:

S csattogott, mint tenger fölött a szél,
békés Hungária, hallatta hangját,
fegyverre most, Petőfi büszke népe,
munkások, katonák, egyetemisták,
diákok, föl mind és segítsetek!
Előre! Reszket már a vörös cárság!

Hurrá! A félelem árnyéka nélkül
veti magát a sáncokra a gyermek,
a hősi tettért vérével fizetve.
Hurrá! A bájos lányka, nem törődve
fiatal életével, mint a fecske
röppen föl már a harci barikádra.
Hurrá! Írók, diákok mindahányan,
kik viszitek a forradalmi zászlót!

Ave Hungária! A harci lárma
határaid fölött messzire szárnyalt,
szívébe mondhatatlan millióknak,
akik ma poklukban fuldokolnak,
föltámadásukat tőled remélve.

A földön ország így még föl nem dúlta
szívét a népeknek és nemzeteknek.
Új reménység jött itt, új gondolat:
hogy mindenkinek hozza, megmutassa,
miként szűnhet meg a gyűlölet mérge,
s mint győzhet a szeretet a szívekben,
a megértés miként fonhat át minket,
s hogy zenghet föl a Szabadság harangja.

Ave Hungária! Földühödt zsarnok
ágyútüzébe fulladt kiáltásod.
Nyugat hallgatott félig süketen csak,
s utolsó vészsikolyod belefulladt
a földübörgő tankok dörejébe:

Ave Hungária!
Éneked még ma is itt cseng fülemben,
a messzeségben tompán zúg a puszta,
s halottaid már békében pihennek...
De föltámadásod napja eljön!
A vörös körtánc nem tarthat örökké.
Zászlaját büszkén bontja ifjúságunk,
barát baráttal áll a barikádra,
s az emberiség mélyen meghajlik előtted.

Az életbôl csak ennyi fény maradt,

Csillagos ég, tenyérnyi napsugár.

Ezt vártuk nap-nap, homályos falak

Üregébôl esténként-délután.

S elvették ezt is, a tenyérnyi napot:

Bebádogoztak minden ablakot.

Tágult szemekkel kék tengerét látom

Nápolynak, s fénylô partjai felett

Még vár a Vezúv, pipál és a tájon

Barnára lesült boldog emberek.

Látjátok? Éjben élünk, mint vakok,

Bebádogoztak minden ablakot.

Tízen fekszünk egy fullasztó szûk lyukba',

A szánk kapkodja be a levegôt,

Mint partra vetett halak kopoltyúja

Tátogunk némán — s érzed, nincs erôd

Szívni az étel s ürülék szagot:

Bebádogoztak minden ablakot.

Az Alpeseknek fenyves illatából

Míg csokrot küld a hûs nyugati szél

És lelket öblít fenn a tiszta távol

S mosolygó hegyek hószaga kísér,

Itt tegnap társam tüdôbajt kapott,

Bebádogoztak minden ablakot.

Csendet hasít a sétahajó kürtje.

A falon sikló leánykacagás

Nem visszhangzik már zengôn a fülünkbe

S az ezersípú nyár nem orgonáz.

Süket a cellánk, minden hang halott,

Bebádogoztak minden ablakot.

Túl Barcelona kertjein szitálva

Egy barna asszony meleg hangja búg

És alkonyatba pendül a gitárja.

Hol táncolóktól tarka még az út;

S fülünkbe folynak az ólmos napok...

Bebádogoznak minden ablakot.

Tapintanánk a bársonyos egekbe,

Ujjunk hegyébôl kiserken a vér.

Mint koporsóba, be vagyunk szegezve,

Csak daróc szúr, vagy poloska ha ér.

Simogatnánk a sugaras napot -

S bebádogoztak minden ablakot.

Londonban bál van, sima termén siklik

A sok selyembe öltözött leány.

Puha hajuknak hamvassága izzik

Lágy bútoroknak tükrös hajnalán.

Nyugat táncol — tán végképp eladott?!...

S bebádogoztak minden ablakot.

Nyelvünket mosta friss tavasz zamatja

Most nyögve nyeljük nyirkos kortyait

Az alvadt bûznek, hol minden falatra

Émelygô gyomrod felfordulna itt.

De lenyeljük e végsô falatot:

Bebádogoztak minden ablakot.

Az éhség marta testünket telt álom

Lakatja jól — és ínyenc ételek

Ízét kínálja Párizs — szinte látom,

Hogy kúszik el a neonfény felett

A Néma Rém — s nem lesz több hajnalod...

Bebádogoznak minden ablakot!

A rádiók csak üvöltsék rekedten

A szabadságot s az ember jogát.

Itt érzi csak befalazott testem

A milliókkal Moszkva ostorát.

S Váctól Pekingig zúgják a rabok:

- Ha nem vigyáztok, az egész világon

CORVIN KÖZIEK BARÁTAIM

Egy helytartóhoz 25 év után

Haynaunak indultál. Ez rég volt, mondják.
Megszelídültél. Naftalinba tetted
a kötelet s elôkerült a kolbász.
Azt hallom, hogy szeretnek.

Trézsi anyánk! Jó öreg Ferenc Jóska!
Tisza István: esze mint a borotva!
Bölcs vezetônk, Rákosi! Ha az ember
meg nem szökik, megszokja.

Szabad utazni, csendesen morogni
s lopni – várhatsz-e helytartótól többet
Olbrich, Bierut, Gottwald, Ulbricht, Novotny:
mind elmarad mögötted.

Álnok vagy, szkizofrén, provinciális
s hazug. Opportunizmusod csigája
hány szovjet elvtárs nadrágján mászott fel!
Rendszerint nem hiába.

A szabadság csodaszarvasát ûztük
négyszáz éve. De ki fut most utána?
Te érted el. Szívós vagy. Egy országot
toltál át Ázsiába.

Tiéd a jelen. Agyoncenzúrázott
múltaddal mint vagy? Olykor esti csendben
hallod-e újra, ahogy Rajk barátod
nyakcsigolyája reccsen?

Ha altatóval sem tudsz már aludni:
Tóth Ilonka sóhaja utolér-e,
s Losonczy hörgése, akinek kását
töltettél tüdejébe?

Mint víz alatti, elmerült harangok:
hintáznak-e hajnal felé ágyadnál
a tizennyolc esztendôs iskolások,
kiket felakasztattál?

HALOTT

Talán a hímek nőstényüket féltő
ösztöne vitt a lánykollégiumba,
nem volt igazán közöm az egészből
senkihez még, Piroskáról se tudtam,
lehetséges szeretőimért együtt
aggódtam, míg a környéken veszettül
zúztak, ágyúztak minden mozdulatra,
képzeleghettem kielégületlen
tatárról, aki lenge nőalakra
céloz a tankból, s ha már nem kerülhet
az ablakon túl, lövi azt a lányok
zsúfoltságától zsongó eldorádót,
mégis egy férfit, akit félrehúzva
találtam a kapu előtt, a járda
szélén feküdt, sose láttam halottat,
s még borzasztóbbnak tűnt a hullasárga
szederjes lila test, ahogy kilátszott
a szakadt, mosottszürke overálból.

Ne feledd a tért, ahol elestek ôk,
a földet se feledd,
bárhol hulltak el ôk, fajtánk hû férfiai, az a föld
szent ügy hôs-helye lett.
Mert hol tiszta ügyért s így lám, temiattad –
érted is hulltak el ôk:
terül az bárhol, a föld,
rejtelmesen egy terület!
Úgy az övék, hogy már a tied.

Ne feledd hát a teret, hol bár a lebírt had
bár legutolsó hátvéde ledôlt!
Míg nem feleded:

Az 1956-os forradalom
és szabadságharc 30. évfordulójára

Legyen csendes az álmuk,
mert nem haltak hiába.
— Letarolt erdô fái —
úgy fekszenek vigyázzba’.

Földtömte szájuk némán
kiált idôtlen esküt.
Elvetett mag a rögben
a csontmeztelen testük.

Feldúlt sírjukon mécses,
október tûzvirága,
a holtak jogán kérdez
választ már mit se várva.

Múltunkat elrabolták,
a sivár jelen hallgat.
Ôk élik túl, — a holtak,
a gyôztes forradalmat.

Költő, most kell szólanod!

Akit megöltek, nem beszélt:
úgy vádolt vérrel, hallgatag...
Akit temettek, sem beszélt:
némán pörölt a föld alatt..

Akit fölhoztak, sem beszélt:
igazát kérte szótalan,
és annyi bosszút rá, ahány
elporladt, széthullt csontja van!

... beszéltek még a bűnösök.
Dölyfölt néhány akasztató...
Mint bűzös gödrök szennyvize,
fröccsent felénk a locska szó.

A hárombetűs iszonyat
veszetten osztott kínt, halált.
Egy bilincs volt a föld, az ég -
és Magyarország mégis talpraállt!

Vér... vér.. vér... vér... vér... mennyi vér!
Halott... halott.. jaj, mennyi is?!
Magyar? - nem áruló, aki
ekkora eskünek se hisz!

Szent, véres eskü! Piros az
írás és piros a pecsét.
Egy nemzet szíve lükteti
mindenre elszánt szövegét:

„Egy akarat van: a miénk!
Egy hatalom van: mi magunk!
Egy életünk van, és ha kell,
szabad hazánkért százszor meghalunk!”

Szabadság, - büszke üstökös,
magyar egünkön ritka fény!
Te szent, te százszor álmodott,
ezerszer áldott tünemény!

Maradj örökre csillagunk!
Égbolton, szívben úgy ragyogj,
hogy a “magyar” szón mindenek
értsék ezt: “Független vagyok!”

Költő! Most kell szólanod!
Szavak izgatják nyelvedet.
Zengj hát, harsogj hát költemény,
megöltek és élők helyett!

Van már Igazság! Itt van, ím,
a sírból fényre fölhozott!
Óvjátok, őrizzétek őt,
az ő szavával szóljatok!

Indul a pesti tüntetés