Új téma  Új hozzászólás

Gondola főoldal | beállítások | regisztráció | keresés | GYIK | fórum főoldal | moderáció
  előző téma   következő téma
»  gondola Fórum   » Kultúra   » 56 versben (ÖTVENHATVERS) (3. oldal)

 
A téma oldalai: 1  2  3  4  5  6  7  8  9  10  11  12  13  14  15  16  17  18  19  20  21  22  23  24  25  26  27 
 
Fórumunkon a regisztráció szünetel
Téma: 56 versben (ÖTVENHATVERS)
nereus
  Válasz | 2010. július 20. 19:43 | Sorszám: 615
kannás Lajos:

A PESTI SRÁCOK

Hitetlen korban Hit varázsosan élt

A Pesti Srác az égő pesti utcán

Nem koszorúért ontotta a vért

A Páncéltalpasok szántásába bukván

A vakmerőség hős varázsa vitte

A Korvin Közben harcolókat is

S a Széna téren sziklaszilárd hitbe

Kapaszkodtak s a Szó nem volt hamis...

Mustármag voltak mind a Pesti Srácok

Az ismeretlen Nemzedék ki állt OTT

Hol hörgést görgettek az éjszakák

De hirnökei lévén Új Időknek

Diadalmas vereségből törtek

Szétzúzni a Kor vörös csillagát.
http://kkbk.blog.hu/2010/06/29/kannas_alajos_a_pesti_sracok

bernulli
  Válasz | 2010. július 12. 19:38 | Sorszám: 614
Kannás Lajos:Pesti Srácok

Hitetlen korban Hit-varázsban élt
a Pesti Srác az égő pesti utcán
nem koszorúért osztotta a vért
a lánctalpasok szántásába bukván

A vakmerőség hős varázsa vitte
a Corvin-közben harcolókat is
s a Széna Téren sziklaszilárd hitbe
kapaszkodtak s a Szó nem volt hamis...

Mustármag voltak mind a Pesti Srácok
az Ismeretlen nemzedék ki állt ott
hol hörgést görgettek az éjszakák

De hírnökei lévén Új Időknek
a Diadalmas vereségből törtek
szétzúzni a Kor vörös csillagát !

bernulli
  Válasz | 2010. július 12. 19:37 | Sorszám: 613
Marschalkó Lajos: Új Bibliát!


Szentírás lett Nyugaton a csekkönyv,
Hamis próféták írtak bibliát
De Hóreb hegyén csipkebokor gyúlt ki,
Szólította az embernek fiát.

Össze kell törni mind a kőtáblákat,
Át kell írni az öreg Bibliát,
Különbet írt, mint Máté az apostol
Vérével annyi sok magyar diák.


Az új Heródes hiába parancsolt,
Hiába küldött gyilkos sereget,
Bőgő bárányként nem akartak halni
E csillag-lelkű magyar gyerekek.


Itt Nyugaton csak tehetetlen álltak,
A katonák s a sápadt férfiak,
Harcolni, halni senki sem akart itt
E vérző, árva gyerekek miatt.


Bábel mocsarán lángolt a neon-fény,
Kamasz-lányt ölelt a kölyök kamasz,
S tul hős halált halt egy kis iskoláslány,
Hogy fénybe gyúljon a magyar tavasz.


Itt elvet árult néptribün s a kalmár
A templom előtt mérte aranyát,
S ott szabadságért szent halálba küldték
Fiaikat mind az édesanyák!


És meghaltak a tizéves kis hősök,
Niobe még se siratta fiát.
Itt szét kell zúzni mind a kőtáblákat,
Át kell írni az öreg Bibliát.


Hősi temető van-e a világon,
Hol együtt nyugszik ezer kis-gyerek?
S a hant alól is azt sikoltja vérük:
Segítsetek, ti népek, emberek!


Fáklyát gyújtott testéből a kisleány,
Jézus! Az égből Te láttad magad,
Száz kis Szent György és ezer kicsi Jeanne d’Arc
Halt ott érted a rom-falak alatt.


Pilátus-Nyugat hókezeit mosta,
A farizeus rádión beszélt,
S ezer gyerek-hős szállt a temetőbe
Szabadság Ura! — ki csak érted élt.


Szabadságot! — üvöltött a börze,
Míg kavargott a véres, vadtusa,
De szabadságért egyedül vérzett el
Magyarország, a népek Krisztusa.


Ám föld alól s temető árkából
Felsírnak halott magyar gyerekek:
Kis csont kezük a dúlt égen dörömböl:
Áruló Nyugat százszor jaj neked!


Kialszik fényed szabadság Judása,
Összedőlsz gyáva, nyomorult világ
Mert szét kell zúzni mind a kőtáblákat
Újjá kell írni minden Bibliát.

1956 november 5.

bernulli
  Válasz | 2010. július 12. 19:36 | Sorszám: 612
Magyari Lajos: BUDAPEST 1956

Először csak a lyukas zászlók meneteltek,
világba kiáltva, fénylő homlokok fölött,
sajgó hiányát a történelemnek.
Dacolva keleti széllel, úgy lobogtak,
ahogyan eretnek-máglyák föllobognak,
ahogyan villámos viharok elerednek.

Először csak a lyukas zászlók meneteltek,
alattuk egy nemzet vitte sorsát,
kitárva mellét a vad sortüzeknek;
akik álmodtak akkor, megálmodták,
mit lelkébe rejtett a csöppnyi ország:
helyét a megtiport, régi címereknek.

Először csak a lyukas zászlók meneteltek,
s mi csak figyeltük, remélve-riadtan,
ahogy a szikra izzik, lángba pattan.
Akkor a mi szívünket is ott taposták,
ahol lánctalpak alatt Magyarország
mártírrá lett a viadalban.

bernulli
  Válasz | 2010. július 12. 19:35 | Sorszám: 611
Berenczey László




LASSAN FELEJTÜNK


Vasalt ruhában sétálok a parkban,
Hol langyos napfény záporoz.
Illatos ing, nyakkendő rajtam,
S lassan felejtem, hogy alattam
Nem az otthoni táj dobog.

Darócot hordó társaimnak vádja
Hegyekbe fúl a messzeség süket.
A holtak némák, telt gyomrod hiába
Nem érzi már a szenvedésüket.

Ha németül szólsz, körülmosolyognak,
Vagy végigmérnek, ez is idegen.
Anyád szavát már elhallgatod holnap,
Elönt a tenger s mint süllyedő csónak
Lassan eltűnsz a szürke vizeken.

memento 1956

bernulli
  Válasz | 2010. július 12. 19:34 | Sorszám: 610
Magyar Ari

56 lángja


Szabadság-vágy szunnyadó parázsa,
oly hirtelen kapott lángra....
új fényt vetett a világra...
De,... rövid volt a lángolása!


Ti - kik hallgattatok szívetek szavára,
véretekkel történelmet írtatok
a haza javára!
Ti - kiknek életét a haza kérte...
Emléketek most e kőtáblára vésve.


Példátok örökre szent minékünk,
tőletek tanuljuk, hogyan kell élnünk!
Hogy számunkra drágább
semmi sem lehet..
mint a szabadság és a honszeretet...


Pesthidegkút, 06.06.19.

bernulli
  Válasz | 2010. július 12. 19:34 | Sorszám: 609
Magyar Ari

Tűzpiros virág


Sok ártatlan vér tűzpiros virága...
ez volt rövid szabadságunk ára!
Kik ontottak vért...
és elvettek sok ártatlan életet...
Máig is élik vígan az életet!

Hordják a vörös szegfűt gőggel!
Szervezkednek hazánk ellen gőzerővel...
Azóta is csalnak, lopnak..
ajkukról a hazugság áradata dől,
bűnbánás helyett...
az ármányságuk az egekig nől.

Véráztatta szegfűtök mikor hervad el?
Gyalázat és bánat - ami nektek kell?
Újabb gaztett nélkül nem tudtok élni már!
Gázoltok át hazán, tisztes honfiak során...
Túl tesztek Attilán, az isten ostorán!

Jó lenne átkot szórnom, a sorsot kérni,
ne tudjatok hazánkban tovább
egy percig sem élni...
de, mint a jobb lator - szeretném remélni!
megtértek és megtanultok Istent félni...

Hagyjátok már végre a magyart
hazájában magyarhoz méltón élni!
Virágozzék a jog...legyen szabadság, tiszta égi!
Ne kelljen újra a spicli világtól,
kegyetlen diktatúrátoktól félni...

Szemetek látón nyíljon az igazságra fel:
Ez a hazánk, hol élnünk, s halnunk kell!
Nem mehetünk világgá, keserű kenyéren élni...
Új hazát keresni, más nyelvet beszélni!

Fél évszázadnyi mocskotok után végre,
jusson még időtök bocsánatkérésre!
De ha nem - nektek is ott nagy a nagyvilág...
Mely védőn hazaárulásotok mellett eddig is kiállt...
És tűnjetek el! - Hogy magyar földön soha többé
ne nyíljon már...
vörös szegfű, vagy tűzpiros virág!


Pesthidegkút, 2006.10.22.

bernulli
  Válasz | 2010. július 12. 19:33 | Sorszám: 608
Kerecseny János

A MAGYAR NÉPHEZ.

Ti Félistenek az ősi Kárpátokon!

Nők és gyermekek, munkások, katonák,

Aggok és ifjak, kik a halálsáncokon

Rohantok tüzön és vason, vakon át,

Nem félve börtönt, vérpadot, kudarcot -

Felvettétek a reménytelen harcot:

Hozzátok nem méltók senki törpe mások!

Köszöntlek titeket, dicső Óriások!

Új Tamerlán ellen, kik fellázadtatok,

Mert szolgaságot nem türt hős éneketek:

Kik száz Batu előtt harctáncot roptatok,

Mert szabadságot követelt véretek:

S hogy kivivjátok a legnagyobb Kincset,

Szétzúzva gyülölt, vörös rabbilincset:

Dalolva mentetek halni, fegyvertelen:

Örök fény övezen sok ezer Névtelen!

És megdúltátok e kor Dzsingisz-khán hadát,

A ”verhetetlen Arany Horda” népét:

Megdöntve vak hitek gyáva téves tanát

Átformáltátok ezzel a Föld képét!

Zúg már Nyugaton a szabadság szele,

Kitisztult kábult álmodozók feje,

Kik bóditó boruk negyvenévig itták

Ti ráztátok fel őket, gyönyörú Szittyák!

Ti Félistenek, csak tiétek az érdem,

Ha a tunya világ végleg feleszmél...

Drága hősi fajtám, büszke magyar Vérem:

Diadalt vivtál, hazug, vörös eszmén!

Diadalt arattál: gyász-győzelmi tort.

Gyermek és asszonyvér Egekre sikolt,

Tankok talpáról csöpp kisded vére jajgat...

Van-e nemzet, mely ily’gaztettre is hallgat?!

Nem Nem veszhet ki így a lelkiismeret.

Egy gyilkost is üldöz száz ország hada,

A Föld népe olyan hitvány mégsem lehet,

Hogy futhat milljó, mint erdők duvada!

Bizzatok, parittyás hősi Dávidok,

Követek talált: Góliát már inog...

És felcsattant, süvölt az Igazság szója,

Édes Magyar Népem, Neked is üt óra!

Ti Félistenek a bérces Kárpátokon!

A kultúrvilág figyeli harcotok,

Úgy érez veletek, mint szenvedő rokon,

S megáldja halálba-indult arcotok...

De fegyvert is fen jog és törvény szerint,

És erős kezével kitartásra int!

Európa hivő népe mind háborog:

Remegnek már a poklos sátán-táborok!

És itt - a szabadság véráztatta földjén,

Pirul az arc: a magyar ököl feszül...

Gyászköntös van New York Liberty bús Hölgyén,

De mellét vaspáncél fedi már mezül!

Szobor ajkáról tiltó szó zúg s teper:

Gyilkosok, ne tovább! Lehullt a lepel!

Elég volt a gyermek- és asszony vér folyam.

Mert ha mozdulok: A Földön nem volt olyan!

Óh, ti Félistenek a szent Kárpátokon,

Kiknek hű vére patakokban csorog:

Bizzatok, mert ősi, hősi vártátokon

Oldalatokra állt Isten és a Jog!

Szivetek kelyhének hő áldozatja:

Tisztelettel tekint rátok jó és gonosz,

És a világ első népe elé soroz

Ti Félistenek a véres Kárpátokon!

Nők és gyerekek, munkások, katonák,

Aggok és ifjak, kik a halálsáncokon

Rohantok tűzőn és vason, vakon át:

Köszöntlek titeket hős Óriások!

Csodállak, tisztellek győztes Csodások!

Könnyező szememben a dicsőség ragyog

S áldom Istenem, hogy: én is magyar vagyok!

(Cleveland, 1956. október 25.)

bernulli
  Válasz | 2010. július 12. 19:32 | Sorszám: 607
Magyar Ari

1956, október 23 emlékére


A recsegő-zúgó rádiószó mellett - ülünk körben,
könnyes szemekkel hallgatunk.
Hírek jönnek a szabadság reményével,
és mi izgatottan - csak szipogunk.

Ujját szájára téve a nagyapám jelzi csak,
még egy pisszenés se essék
Hisz - most a sorsdöntő pillanatok jönnek,
mik - a szenvedéseinkre hoznak majd vigaszt!

Nap, mint nap könnyes-mámoros, forrólázban égve,
a rossz kis rádióra tapadunk,
a boldogság és a kétség mezején járva,
a bátrakra - együtt érzőn gondolunk!

Nem sokáig tartott a mámor, földünkön dübörögnek át,
a megtévesztett, páncélos szovjet katonák!
Felszántják a tarlót az elhurcolt férfiak helyett!
Ifjak sora hullott a porba, - az életük elvétetett!

Nagyapám nem csitított többé, de hangosan zokogott,
vádolván sorsát - az öregségért,
hogy a szabadság fáklyalobbanásnál,
jó-maga már nem lehetett ott!

Most már én léptem éveimmel az ő korába,
és csalódottan, döbbenten figyelem:
ez a szenvedő föld - ötven év után is,
népnyúzó árulókat, gyilkosokat terem!

Kik nem hagyják, hogy méltó emlék gyanánt
márvány hirdesse a hősök dicséretét,
a titkolt, s elhagyott tömegsírok mentén,
és a temetők rejtett, jeltelen sírterén.

A gyilkos virul, miközben a szárazra sírt szemek,
reményvesztetten merengnek el,
Ifjak élete, szenvedése, a vér és fájdalom
mi végre volt? És csak úgy - az enyészetbe tűnnek el?


Agárd, 2004.október 23.

bernulli
  Válasz | 2010. július 12. 19:32 | Sorszám: 606
Weiner Albert

1956-ban...


1956-ban
mindnyájan egyek voltunk abban,
hogy rabláncunkat nem hordjuk tovább,
s a megszállók és bábjaik hadát
elűzni innen van elég erőnk..
és lesz még boldog, szép magyar jövőnk.

1956-ban
együtt voltunk, a kar, a karban
és együtt mondtuk eskünk szövegét,
hogy szabadságért harcol most a nép
és jaj annak, ki fegyvert fogva ránk,
elnyomná ismét szent magyar hazánk!

1956-ban
a Himnusz szállt a harci zajban
és véráztatta barikádokon,
a Nemzeti Dal szólt az ajkakon...
hogy - Talpra magyar! - szentül esküszünk:
mi rabok többé soha nem leszünk!

1956-ban
elmondtuk versben, zengtük dalban,
hogy bús tegnapra víg holnap köszönt.
Mert nem kívánunk újabb vérözönt,
hisz elhullott már annyi jó magyar,
s a nép most békét, megnyugvást akar.

1956-ban
az októberi nagy viharban
már verve volt a Vörös Góliát,
s a szabad világ bennünket csodált.
De Szuez miatt magunkra hagyott
S az orosz ismét orvul ránk csapott.

1956-ban
a novemberi csatazajban
az éteren át küldtük jajszavunk,
hogy gyilkosoknak karmában vagyunk,
és gyarmattá lesz ismét a Haza,
ha győzni fog az árulók hada.

1956-ban
a nemzetmentő szörnyű harcban
a halál könnyen, gyorsan aratott.
A hősként elhullt több ezer halott
Még évtizedek múltán is perel,
Mert halálukért senki sem felel!

1956-ban
legázoltan is hittünk abban,
hogy annyi vér és szenvedés után,
egy eljövendő jobb kor hajnalán
a szent szabadság napja felragyog,
s a KERESZT, legyőz minden CSILLAGOT!

/1996. október, a Negyvenedikre emlékezőn/

nereus
  Válasz | 2010. június 21. 10:57 | Sorszám: 605
Dutka Ákos:

EMBER ÉS MAGYAR*


Ady kérdezte sorsa éjjelén:
Lehet-e az ember, ember és magyar?
Feleltek ti bátor, szent fiúk
Lássuk: A világ most vélünk mit akar?
Vagyunk egy szálig elszánt emberek
Kiket tiporni tovább nem lehet
Ha kell még én is veletek halok
Ha engedtek Ti szent fiatalok,
öt nap, s öt véres, szörnyű éjszaka
A csillagokba írta szentelt nevetek.
Köszönöm néktek drága, szent fiúk,
hogy visszaadtátok a csüggedő hitet
S a barrikádok hunyó szent sugariná'l
Adynak kiáltsuk szabadon ma már
Mit az Ég falára vérrel írtatok
Emberek vagyunk, újra magyarok.

--------------------------------------------------------

* Dutka Ákos, a hetvenötéves, de örökifjú költő, Ady Endre egykori harcostársa és barátja küldte a magyar Ifjú
ságnak ezt a verset, amelyet mi most nagy szeretettel és örömmel közlünk le. = Magyar Ifjúság. 1956. november 3. 3. p.
http://epa.oszk.hu/00900/00996/00003/pdf/00003.pdf

karakan
  Válasz | 2010. június 19. 16:56 | Sorszám: 604
EAST

56 (Wind of change)

Ötvenhat izzó ősze volt,
Magyarország remény és pokol.
Gyűlt a tömeg és a harag nőtt,
Egy hazug világ szilánkokra tört,
Megmozdult a föld.

Zúgó szél - újra bontsd ki azt a tépett zászlót,
Tűz és vér - ezrek vágya, ami bennünk lángolt,
Hungary - szólít, hív a remény hullámhosszán,
Tarts még ki - érted éltünk, érted bátran halnánk!

Európa mélyen hallgatott,
Most már késő, ezrek vére folyt..
Beleremeg, beleremeg a föld - félelem ébred:
A szabadság lánctalpakon jön,
Lánctalpakon jön..

Zúgó szél, széttört álmunk lassan újra éled,
Tűz és vér, hagyták vérbe fagyni ezt a népet!
Hungary, a változás szelét most újra érzed,
Tarts még ki, ha nincs segítség, akkor most sem félek --- nem!

Zúgó szél, újra bontsd ki azt a tépett zászlót,
Tűz és vér - ősök vágya, ami bennünk lángolt,
Hungary - szólít, hív a remény hullámhosszán.
Tarts még ki, érted éltünk, érted bátran halnánk!

HUNGARY....

bernulli
  Válasz | 2010. június 13. 20:09 | Sorszám: 603
köszönet:http://franka-egom.ofm.hu/

WITTNER MÁRIA VERSEI

Ha az olvasó olyan verseket vár, amelyekkel el lehet bújni a sarokba s kidöccenni az időből, akkor téved. Wittner Mária versei a beszédek, interjúk, visszaemlékezések és a levelezés folytatása, csak épp költői eszközökkel. Tulajdonképpen annak kifejezései, hogy forró, már-már atavisztikus ragaszkodással szereti szülőföldjét, s ha kell, megvédi múltját. Pártpolitikai célokra ezt a hazaszeretetet nem lehet kisajátítani. Kétségtelen, romantikus érzés. Béke idején a lelkek mélyén bóbiskol, veszély esetén pedig olyan cselekedetekben nyilvánul meg, mint a zsidó származású Angyal Pistáéban, Krassó Györgyében, a Corvin köz barrikádjain a Máriával együtt harcoló s bitóra vitt cigány ember, Kóté Sörös Józsefében vagy Havrilla Béláné Katiéban.
Nem banktisztviselőknek való versek ezek. Azoknak szólnak, akiknek hite nem a pénz vallásos rajongása, hanem a kereszténység hite. S szólnak arról is, hogy milyen halálra ítélt fiatal lánynak lenni, mint amilyen Kati volt.

ANYÁM

Nekem nem volt anyám, ki megfogja kezem,
Ki altatódalt dúdolt kiságyam felett,
Ki arcomra szerető csókot lehelt,
mikor az álom lefogta két szemem.

Nem volt, ki karjaiba vett óvón,
Kinek karjai közt megbújni oly jó,
nem csacsogtam szoknyája mellett tipegve,
Mama, mama, vegyél kicsit az öledbe.

Az évnyitóra sem kísértél el, anyám,
csak öregesen ballagtam a nevelő oldalán.
Irigyeltem a sok kisleányt,
s fájt a szívem, nekem nincs anyám.

Nem volt kit köszöntsek, ha Anyák napja volt,
csak belül fájtak kínzón, becéző gondolatok.
Az ötöseimet sem volt kinek mutassam,
simogatást érte senkitől sem kaptam.

Nem volt puha fészkem, hol szeretet honol
helyette intézet volt az én otthonom,
nem volt senki, kit így szólítsak: Anyám.
Hisz az én anyám nem tartott igényt reá.

S most, bár az idő felettem is eljár,
kisfiam is már iskolába jár,
mégis vissza-visszatérő gondolatom,
hogy az Édesanyám nem pótolható.

Kalocsai börtön, 1967

KISFIAMNAK EMLÉKKÖNYVÉBE

Kicsi voltál, álmod néztem,
Elindultál s fogtam lépted.
Csacsogtál s én boldogan hallgattam
csak általam értett gügyögésed.

Jött az ovi, majd a suli
észrevétlen nagy lettél,
embernyi emberkévé
cseperedtél kicsikém.

Majd ha hosszú évek múlva
neked is lesz gyermeked,
mindig legyen a szívedben
megértés és szeretet.

Dunakeszi, 1985. március 1.

A LEGDRÁGÁBB ASSZONYNAK
Terike néni halálára

Dermedt lélekkel magamba roskadtam
gondolatom bilincsbe verve a múltban körbejár
Lelkem egy darabja szakadt meg bennem,
kihunyt a fény, mely beragyogta sivár kis életem.
Bármily távol vitt az Élet Tőle,
gondolatom Hozzá mindig visszajárt,
ő volt az életemben a Fény és a Remény.
Lelke csodálatos gazdagsága
sok kis árvának mindig nyitva állt
s anyák helyett szeretetét gazdagon szórta ránk.
Elment tőlünk - szemeiből kihunyt a fény,
elragadta őt a halál -, de lelke itt maradt
s fáklyaként világít tovább.
Emléke, mit féltve őrzök,
útitársként mindig velem jár.

Dunakeszi, 1989. március 25. Nagyszombatkor

HAVRILLA BÉLÁNÉ
KATI 1959. FEBRUÁR 26.

Nem kerestem a sírodat
csak szobámban imádkoztam,
lelkem néha ki-kiszökött,
bolyongott a sírok között,
bolyongott és emlékezett.

Nem vágytam én vigasságra
haragudtam a világra,
kerültem az embereket,
éltem csendben s emlékeztem.

Néha hallottam a hangod,
mint egy távoli harangszót,
felvillant a végső búcsúd
csak ültem és emlékeztem.

Kopjafádnál leborultam
forró könnyeket hullattam,
visszacseng a végső búcsúd,
csak sírtam és emlékeztem.

MÁRTÍRJAINK EMLÉKÉRE

Egyszerű emberek voltak ők.
szemükben a Forradalom szent tüze égett,
szívük szabadságra éhes,
hittek egy szebb, igazabb jövőben.
szent zászlónk földre hullva,
hősök pirosló vérével itatva,
durva csizmákkal sárba taposva,
meggyalázták a szent forradalmat.
Dermedt, bénult csend hullott reánk,
várjuk a megtorlás dühödt bosszúját,
sötét cellánk mélyén - arat a Halál.
rácsok mögött nyalogattuk sebeinket,
kiégett szemmel befelé hullt könnyekkel
sirattuk Hőseinket.
És mentek, csak mentek, mint hős walesiek a bárd alá,
úgy mentek ők emelt fővel, egyenes gerinccel a bitó alá.
Búcsúztatok - utolsó búcsútok nekünk szól.
Nekünk, kik cellánk mélyén dermedt szívvel
hallgattuk az utolsó „Isten hozzádot".
Most méltó búcsú véve, örök nyugalomra térve
várjátok a feltámadást összetartozva örökre.
Kopjafátoknál leborulva
szomorú szívvel emlékezünk az utolsó szóra,
mely fülünkbe visszacseng, mint egy sikoltás:
„Isten Veletek."

"A NEP NEVÉBEN"

A Nép nevében ítéltetek - mondtátok ti.
A Nép nevében küldtetek halálba a Nép fiait.
A Nép nevében kreáltatok hazug vádakat,
A Nép nevében mondtátok komoran - halál, halál, halál,
s a boldogtalan Nép megtört szívvel siratta megölt fiát.
Ki volt hát a Nép, kérdem tőletek?
Kinek nevében ítélkeztetek?

„HOLINAK",
KÓTÉ SÖRÖS JÓZSEFNEK: 1959. II. 26.

Négy gyermeket hagytál a földön magad után.
Te elmentél, mert kényszerített az erőszakos halál.
Csendben nyugszol most, lelked messze jár,
Felszentelt sírodra örök béke száll.

Sírhantodnál állok, s a távoli múltra emlékezem.
Szeretted az életet, mely dallal volt tele.
Vidámságod a sírig elkísért,
dalaid az erőszak tépte szét.

Cigány fiú voltál, de kebledben hős magyar szív dobbant.
Szeretted a hazád, szeretted a dalt.
Elnémult ajkadról nem szól már a nóta,
magaddal vitted el a sírodba.

301-ES PARCELLA

Hallgatag Hősök pihennek a földben,
feledésbe merült nevek előjönnek,
harminchárom éves némaság után,
beszélnek helyettük büszke kopjafák.

Közös harcunk immár ünnepeljük,
közös koporsónál meghajlítjuk fejünk,
rövid életekre fájón emlékezünk,
esküvel fogadjuk: sohsem felejtünk.

Büszke, komor ősi kopjafák,
őrt álltok, mint néma katonák,
vigyázzátok a Hősök álmát,
büszke méltósággal századokon át.

1989. OKTÓBER 23.

Ma értetek szól a harang, a lélek harangja,
ma értetek szól a fohász egy nemzet ajakán,
ma értetek gyúl sok-sok kicsiny mécses,
ma Néktek szól az ifjúság lelkesedése,
ma Rátok emlékezünk s fájón ünnepelünk.
Ma gondolatban együtt járjuk a régi helyeket,
ma lélekben Veletek emlékezünk.
A felnövekvő lelkes ifjúság
méltón helyetekre áll.
És jön, jön az eleven áradat, kezükben apró kis gyertya ég,
mintha tenyerén tartaná égő szívét.
Könnytől csillogó ezernyi szempár,
emelt fő és hatalmas méltóság,
ez hát a Nép,
a kicsiny és mégis oly hatalmas büszke
Magyar.

AZ "ESETI ORVOS"

Míg hallgattam a riportot,
Eszem mint a motolla forgott,
Sehogy sem foghatom fel,
Hogy is lett orvos belőled,
Eszembe jut Hippokratész,
Kinek nevére esküdtél,
Hogy foroghat a sírjában,
Hitvány lett a kollégája.
Hitvány lett és embertelen,
Gyilkossághoz nyújtott kezet.
Szánalmas kis hitványságod,
Mit amnéziával palástolsz.
Azt hiszed, könnyebb lesz lelked,
Ha semmire sem emlékszel.
Az óra lassan neked is jár
A halál egyszer téged is vár.
Akkor talán megszólal benned
Az elfojtott lelkiismeret.
Nem lesz könnyű a halálod,
Neved sem emlegetik áldón,
Ágyad körbeállják mind
Eltemetett mártírjaink.
Eszedbe fog jutni akkor
Mint asszisztáltál a halálhoz.
Nyomorult, hitvány kis életed
Mint egy film, gyorsan pereg
Vigyorgó csupasz koponyák
Néznek veled farkasszemet.
Kínzó gyötrő lesz halálod,
Kísértenek hóhér-álmok
így múlik ki hitvány életed,
S mész a pokol fenekére.

ELHAGYATVA

Egy anya köténye mindent eltakar - tartja a mondás.
Csak te soha nem szeretted a kötényt,
s nem volt mivel letakarnod gyermeked vélt bűnét.
Nem jöttél soha, még csak nem is írtál
iszonyú sorsomban magamra hagytál.
Anyaszíved, mely sohasem szeretett,
nem érezte, bajban van gyermeked.
Mikor segítségért könyörögtem neked.
Nem magamnak kértem, csupán gyermekemnek,
hogyha leszakítják fiatal életem.
Hideg cellám mélyén reszkető szívvel
vártam üzeneted - sohasem érkezett.
Óh, hogy elátkoztam azt a pillanatot,
melyben hideg anyaméhed életet adott,
átkoztalak tízszer, százszor és ezerszer,
iszonyú átkom könnyel elegyedett.
Az évek múlása mit sem enyhített,
csendesült fájdalmam megkövesedett.
Kérem Istent mégis, adjon Neked békét,
már nem haragszom Rád,
szívem is megbékélt.

TÓTH JÓZSINAK: 1959. II. 26.

Úgy vágták el életed fonalát,
hogy sohasem láthattad őt,
a születendő gyermeked.
Tudtam: ez mindig fájt Neked.

Sok-sok év telt el azóta.
Jeltelen sírodra visszakaptad tisztes neved.
Eljött ő, a kisebbik
kutatva távoli emlékedet.

Szomjasan itta a szót,
két szeme könnyben úszott.
Megfakult fényképed az egyetlen,
mely emlékként itt maradt vele.

A HATALOM NÉRÓI

Nincs sem hang, sem gyűlölet bennem,
csak szánlak bennetek.
Őrültek voltatok, mint Néró,
ki szavalt égő Róma romja felett.
Fületek zsírtól eldugulva,
könnyre, jajra süketek.
Nem hallatszott fel hozzátok,
sem a sikoly, sem az átok.
Hatalmadtól megittasulva,
emberek százait küldted sírba.

Nincs gyűlölet bennem, elmosták az évek.
Lelkeden ott szárad ártatlanok vére.
Mint egy koloncot cipeled örökre,
haló porodban sem nyugszol majd tőle.

A HALÁLRA ÍTÉLT LÁNY

Vigyázz a hajamra, hóhér.
Vigyázz a hajamra hóhér
csak most fésülködtem
nem akarok kócosan menni
az Úr elébe.
Vigyázz a hajamra hóhér,
most nagy útra megyek,
hol megszűnik minden, mi földi
s elhagy az emlékezet.

Siess, hóhér, de vigyázz
a hajamnak ne árts,
méltón akarok menni
a társaim után.

A hajamra vigyázz, hóhér,
többé már nem fésülhetem,
éltem tükre elhomályosul,
kioltja fényét hóhérkezed.

Hosszú útra megyek, hóhér,
odaát várnak már társaim.
Éltünk közös szent harca
holtunkban is összefűz.

DR. KRASSÓ GYÖRGY HALÁLÁNAK ÉVFORDULÓJA

Egy év!
mégis mily végtelen idő,
mióta testedből elszállt a lélek.
Végtelennek tűnő gyászbeszédek
fájdalmas visszhangja lelkemen koppant.

Mindent, mit tettél, visszasír a múltba,
emléked a gyász feledni nem tudja.
Szellemed fogva tart, lángolóan éget,
végtelen sebet ejt lelkem közepébe.

Próféta lelked mindig visszajár,
meg nem értett érved igazolni lát.
Nyugtalan szellemed lázongva kísért,
ötvenhat szellemét elvitte a szél.

1992

56 SZELLEME

Hamburg, 1992 márciusa

56 szelleme mélyen eltemetve
Feledve a múltat dicső gyerekekkel,
Mint egy kiömlő vulkán zúduló folyama
Maga alá temetve még élő bajtársakat.

Temetve a múltat és az emlékezőt
Temetve a mindent túlélőt,
Temetve a már temetetteket
S rájuk temetve 56 szelleme.

Feledni szeretnéd 56 szellemét,
Mit választáskor tűztél magad elé,
De rájöttél, mily kínosak az élők,
Jobb feledni a még meglévőt.

Pocsékolt erővel temetni igyekszel,
Hiszed - vele temeted a történelmet.
A történelem túléli e kort,
Egykoron 56 szelleme tündökölni fog.

1992. évi igazságtételi törvény elutasításáról, dr. Horváth Tamás barátom
leveléből értesültem, melynek hatására írtam ezt a verset
(A Zétényi-Takács-féle beadványról van szó)

bernulli
  Válasz | 2010. május 17. 11:42 | Sorszám: 602
Vasadi Péter: N. I., a miniszterelnök

Így kezdte beszédét: Elvtársak!
És így fejezte be: Magyarok!
Két szava közt a téren nyolc-
százezer ember hördült föl,
hatalomban.

Félszázados tette dörgés közt,
majd észrevétlen kinyitotta
népének a szabadság két
kapuszárnyát; most éppen
nyikorog, de tovább tárul.

Volt szíve, meg lehetett ölni.
Arccal lökve a földbe a hátából
tört föl igaza, kettévált kőből
mint szomjasaknak a vízforrás.

Mert minden kényszerű csönd
fölgyűrődik, nem kisimul,
s ráncai közt repedés támad:
bár temetik N. I.-t sietősen,

szelleme kiszökik. S utasítja
az utókort, lelje föl a
testénél mélyebbre dugott
mondatait. N. I. él.

Amit hirdetett, az hirdeti őt.

bernulli
  Válasz | 2010. május 02. 17:26 | Sorszám: 601
Ákos: 1956

A tévé kékes bársonyával
Kibélelt világ
Elfelejt és nem örül
Ha emlékezem rád
Pedig éppen ötven éve
A béketűrés népe
Fellázadt és maga ment
A sorsának elébe

Fekete-fehérben menetelt szépen
A kritikus tömeg
Hitét a kínzókamrák
Sötét híre sem törte meg
Itt nem számít a rang
Hiába jön majd ezer tank
Ötszáz éve mindenkiért
Kondul a harang

Tiszta voltál, büszke, vad
Nem adtad egykönnyen magad
Rólad beszélni sem szabad
1956

Tiszta voltál, büszke, vad
Nem adtad egykönnyen magad
Rólad beszélni sem szabad
1956

Piros a vér, az eskü fehér
De a gyom bizony zölden virít
Sekély sírodat őrzik, nehogy
Ledöntsd a Pokolnak kapuit
Ha elérhetetlen, szent a cél
Az elbukás is ünnepély
Néhány nap és kiderül
Hogy az ember mennyit ér

Tiszta voltál, büszke, vad
Nem adtad egykönnyen magad
Rólad beszélni sem szabad
1956

Tiszta voltál, büszke, vad
Nem adtad egykönnyen magad
Rólad dalolni sem szabad

A tévé kékes bársonyával
Kibélelt világ
Nem érti, hogy miért kéne
Emlékezzen rád

bernulli
  Válasz | 2010. február 24. 12:23 | Sorszám: 600
Rakovszky József: 1956, október 23.

Nem is tudom, hogy történt a csoda,
melynél szebbet nem álmodtunk soha!
Hogy is kezdődött akkor kedden..?
Hazugságról fröcskölt a rádió;
beszélt Gerő, a rongy népáruló,
fenyítve fajtánk’ rendületlen.

Orcánk pirult a szóknak hallatán,
midőn gyalázott minket a pogány,
ki eltökélte nagy gonoszan,
hogy szorosabbra fűzi rabláncunkat,
és eltiprat, ha Istent nem látunk
a népámító zsarnokokban.

S ólmos őszi pesti ég alatt
elindult lelkes, nagy diákcsapat
alkonyban új hajnalra készen.
S velük mozdult az utca tengere.
Felhőkig lángolt népemnek heve
láncot tépő keserűségben.

De tört a honra muszka és Káin,
hogy vérbe fojtsák bátor harcaink’
S hogy szétzúzzák szent oltárainkat!
Ám a szabadság fénylő csillagát
már égre tűztük, látja a világ!
Átok csapása mindet nem ingat!

Óh üdvözöllek szent forradalom,
ki ott ragyogsz a barikádokon!
Dicsőség a kiontott vérért,
melyet hazámnak lelkes ifjai
nem sajnáltak először ontani
a népszabadság szent ügyéért!

Pilis, 1956.XI.1.

bernulli
  Válasz | 2010. február 24. 12:22 | Sorszám: 599
Wittner Mária: Tóth Ilonkának

Már nem szól a száj,
A szemek sem néznek vádlón
Csak csupasz koponyád vádol
Ott a földben lenn.

Gyilkosként kapartak el,
A sírod „névtelen”,
De dübörög, mozog a föld
Holttested felett.

Gyilkosaidtól ne várj jogot,
Ne várj feloldozást,
De csontotokra épült
Egy vörös burzsoá.

Nem változott semmi,
A jog is ugyanaz
Csak gyűrik-csavarják a szót,
A pillér stabil maradt.

Gyilkosaidtól ne várj jogot
Nincs szükséged rá
A jognál többet ér az erény
Mellyel neved felér.

1997

bernulli
  Válasz | 2010. február 24. 12:19 | Sorszám: 598
Gérecz Attila : Boldog Özséb Himnusz

Egybeomlott könny és vér,
nyílt seb lett az ország,
nyugatra pernyét hord a szél;
tanyák, falvak sorsát.
Csillag sincs, sötét az erdő,
mégis mécsek égnek!
Boldog Özséb szól az első
pálos remetéknek.
Szállj, ragyogj te mennyei fény,
angyalszárnyú ének,
fájó szívén: magyar szívén
minden remetének. Add Urunk, hogy rab és szegény
- mind testvérre leljünk!
Áldd meg hazánk, hogy a remény
átölelje lelkünk!

Kicsiny láng a hit, de tiszta
fehér, mint gúnyájuk,
sötét erdő zúgja vissza csöndes imádságuk.
"Nézz le ránk, kis romok felett
fohászkodunk Hozzád,
áldd meg mind, kik fegyver helyett
kereszted hordozzák!"

Szállj, ragyogj le mennyei fény,
angyalszárnyú ének,
fájó szívén: magyar szívén minden remetének.
Add Urunk, hogy rab és szegény
- mind testvérre leljünk! Áldd meg hazánk, hogy a remény
átölelje lelkünk!

S barlang ölén, cellák sötét
mélyén fények gyúlnak.
Népedért szólj, Boldog Özséb, mondj imát az Úrnak.
Hívd egybe, ki hív és magyar!
Hívd, ki sebbel ékes!
Győzni fog, ki hinni akar,
s áldozatra képes!
Szállj, ragyogj te mennyei fény,
angyalszárnyú ének,
fájó szívén: magyar szívén
minden remetének.
Add Urunk, hogy rab és szegény
mind testvérre leljünk!
Áldd meg hazánk, hogy a remény
átölelje lelkünk!

Váci fegyház (1955

bernulli
  Válasz | 2009. november 18. 20:05 | Sorszám: 597
Stolmár G. Ilona:
Évfordulós requiem élőkért

Rokop Józsefnek és a mosonmagyaróváriaknak


Nyughatatlan halottaktól

morajló földön járó

élők sóhajtanak eget

megremegtető némasággal

irgalomért. Kyrie!

Kyrie eleison!


Justitia elesett s benőtte a fű!

Mosonmagyaróváron megvakult

Tarjánban nagy sebet kapott

Budapesten akasztották

“bűnösként” ártatlanul

kegyelmet nem osztó gyilkosok

sokad magával sok hajnalon.

Nincs már irgalom,

mert nem volt irgalom!


Dies irae, dies illa

solves saeclum in favila -

Öröm csillant: szabadság,

mert régen megbűnhődtük már

az el sem követett bűnöket

minden más nép helyett.

Ott nem várt végítéletet,

mégis lángba borult az ősz

a Himnuszt könyörgőn zengő

óvári tömeg felett!

Elborzadtál, Uram?

Elfordítottad rólunk

szomorú tekinteted?

Nem így tervezted el

a Te nagy Ítéletedet,

hogy figyelmező harsonák

nem zengenek, némák,

mégis sűrű rendet vágva

arasson a pufajkás halál?

Hátulról kaszált!

Csecsszopót anyja karján,

lelkesen tipegő vén aggastyánt,

szabadságra lobbant serdülőt,

nő ölében dajkált jövőt,

s menyasszony nem élt esküvőt -

a Föld halálvölggyé kövült -

s az utolsót ránduló halott

Mosonmagyaróvárott

e mozdulatáért még golyót kapott!

ávós nem takarékoskodhatott

a jövőre nézve biztosabb

a mozdulatlan-merev halott!

Requiem aeternam!

Requiem aeternam dona eis Domine

Halgass meg, Uram, minden test hozzád megyen!


Credo in unum Deum

és hisszük: az álarc lehull.

Hisszük, hogy lesz Igazság.

Hisszük, hogy itt az Idõ

szétzúzni a hallgatás

lelket mérgező ködfalát.

Hisszük, hogy az eddig szenvedők

Nevedben elkövetett dicsősége jõ

s a nevünkben gyilkoló árulók

véres csillaga fejükre hull,

mert credo in unum Deum!


Szent vagy, szent vagy Istenünk,

de akkor, ott a kezünk

nem Hozsannádra emeltük

ég felé, csak mert fölrepült,

ahogy a gépfegyver tőbõl tépte ki ...


Agnus Dei, ki elveszed a világ bűneit,

vedd el most már kérünk, a bűnösökét is.

Ne legyen Hazánkban bárány minden ordas,

gyilkos ne lopja el hős forradalmunkat!

Uram, nem vagyunk méltók,

hogy hajlékunkba jöjj, mert

harmincöt éven át arra sem

méltattak, hogy hajlékunk legyen,

keserű könnyekkel kenyerünk

ártatlan “bűnösként” nyeltük, -

megcsonkítottságunk a nyomor

mankóin koppanva sajgott,

anya a fiáért csak belül zokogott

s árvának ajtót a gyilkos mutatott -

éjjel előjöttek mind reánkborulón

a mosonmagyaróvári ravatalok ...


*


Uram, én elvégeztem a misém

felajánlom az élőhalottakért,

a mosonmagyaróváriakért

és minden magyarodért.

Halottainknak adtál nyugodalmat,

mert hősen, tisztán, ártatlanul hulltak.

Tekints most már reánk, élőidre,

igazságosztás legyen a békéd bére.

Emelhessük égre rég lenyomott fejünk

s a bűnösöket kirostáld közülünk.

Irgalmat érezzen élő az élővel,

hassa át szívüket az örök szeretet,

hogy a velünk már oly nagyon megbűnhődtetett

magyar jövendőnk szép és fényes legyen!

Dona nobis pacem - Dona eis requiem ...

Békés nyugalmunk még itt a földön legyen,

Dona eis pacem - Dona nobis requiem,

pacem, pacem, requiem.


Murrysville, 1991. október 8.-9.

bernulli
  Válasz | 2009. november 16. 20:28 | Sorszám: 596
Tollas Tibor:
Az őr

Tóth Bálint költőnek, rabtársamnak

Az udvaron áll a „Rend" élő szobra.
Sötét alakját fény füröszti át.
S egy pillanatra lelkéről lemossa
A szorító, szürke egyenruhát.

Önárnyékából fényre lép az ember,
Szólna is már, és lehullna a fal.
Nézd, juhászbottá szelídül a fegyver.
Faluról indult mosolygó magyar.

De csizma döng, egy durva hang kiáltoz,
S ő árnyékába gyorsan visszalép.
A merev egyenruhában úgy áll ott,
Mint faköpenyben, mely szorít, de véd.

Parancs zsinórján mozgó bábok, gépek,
Ki itt a bűnös, milyen hatalom?
A kézzel, mely tegnap országot védett,
Saját testvérét vereti agyon.
(Vác, 1950)

bernulli
  Válasz | 2009. november 16. 20:27 | Sorszám: 595
Névtelen:
Októberi kiáltvány

Tépjétek le a vörös rongyokat!
Tapossátok a fekete sárba!
Kergessétek a vörös istent
a bűzös ingoványba!

Keményen csattanjon az öklöd,
nyomában recsegjen a csont.
Kiáltsd a szörnyeteg fülébe:
zsarnokságodból elég volt!

Elég volt nekünk a rabságból!
Nem tűrjük tovább az igát!
Hallja meg minden szabad ember,
hallja meg ezt a szabad világ!

Forró imánk és gyilkos átkunk
jajongva szárnyal a nagy vég felé.
Gyűlöletünk izzó poklában
szívünk a bosszú tüzében elég.

Ragadjuk meg a véres kardot,
mely egykor országszerte járt!
Mentsük meg a vörös hínárban fuldokló
eltiport magyar Hazát!

A bús éjszakában hörgés hallik.
Halljátok? A magyar nép fuldokol.
Hazája börtönévé lett,
s élete gyötrelmes pokol.

Induljon el dörgő fegyverekkel
most már a várva várt sereg,
rendezzen káprázó tüzijátékot,
milyet még nem láttak soha az egek!

Bíbor fellegek ölén
zengjen imát millió madár,
véres könnyeit kacagva hullatva
démoni mosollyal arasson a halál!

Piros hajnal a reggelt köszöntve
majd szerte hinti arany sugarát,
sujtásos ruháját magára öltve
ünnepel boldogan az egész világ.
„A szabadság prófétája"

bernulli
  Válasz | 2009. november 16. 19:37 | Sorszám: 594
Döbrentei Kornél:
Tartsd meg a sziklát
A Pesti Srácok emlékére


Termékeny idődből végleg kifutsz,

marasszon az, amellyel elűzni akarnak,

rettentsd vissza hulltában a sziklát, öngörgető magyar Sziszifusz,

tartsad meg mozdíthatatlan alapnak,

mert benned bizonyosságot álmodik az Isten,

megébred, s ha látja, nincs, véli: sehol sincsen

- ó, ez az Ararát - szegény

Isten-remény ¬ !

Olyan kő ez, sorshoz csikorítva lobban,

és akkor lendíts elveszejtőidre gyehenna-tüzet,

olyan iramban, ahogy a szíved dobban,

és viszolyogj attól, aki baljós tenyérrel kifizet.

Sátán és a Teremtő egy sima arcban igazul:

az Istent feleljed válaszul,

és azt is, a bűnhődésből már elég,

a Keresztfa is elüszkül, de hamuval győzi még,

csordulásig urnákba, fejünkre visszahullva

ki az, aki a velünk történtekért vezekelni mászna-csúszna?


Az Ige a testből kilépett,

sebünk elidegenítve mások zsebévé méllyedt.

A fölfele is csak úgy, ha bitón?

S ha valaki fényességesen, méltón

mégis, csak azért is fölér,

mennylépő lábát lerángatni van kötél?


Hol az önérzet?

Régi torlaszokon, hej, de kivérzett;

betonszarkofágba aszalt a jövő,

és nincsen felszedni már utcakő?

amelyről fölmagaslik egy-egy szabadság-suhanc,

lélekzet-neszük, mint mikor Te angyal, a csöndön átsuhansz;

romolhatatlanok, testük gondolatokból s balzsamos illatokból épített,

roncsolhatatlan szépség, múlhatatlanabb, mint szent Bernadett,

úgy terebélyülnek ki a sivár időből, mint az akácok,

a Pesti Srácok,

és hogy voltak, mindent megtelít, szétfeszít,

de nem úgy, miként az üresség a lék széleit - !

A zászlók petyhüdten darvadoznak, a glóriás lyukon át

hiába süvít, ritkán érezzük a megtisztulás huzatát,

magyarok, országon innen és túllakók,

már a temetők sem hadrafoghatók?

Még a halottak napi sírok is elföldelhetetlen, kitüremkedő bűnök,

téli túlélésre vágyó, lánghegyű, gyertyatüskés sünök,

mert belül is eltemettétek

sorsát, játszótéri sírját a szabadság megannyi gyermekének,

már nem számít, hova úsztak a kis kopjafák;

egyszer a lelkiismerethiányt is karóba húzhatják,

világra sem jöhetnek az új hősök, egy országmegtartó béke nagyjai,

foganásuk helyén mégis megeredt a jelszó: zabálj, fogyasztani!

hiába szerelem, ima, hit, mely erősebb volt, mint akár

tíz orosz tankhadosztály.

De a barikád: Magyar Golgota, fia,

legyőzőtt téged Krasznaja armija.

Ó, hogyan égtek azok a harckocsi roncsok, de fáj máig,

hogy a zsírosarcú pecsenyesütők képe minduntalan felviláglik.


Vajon miért engeded,

elvegyék, meghamisítsák egyetlen megtartó ünneped,

miért, hogy végre kiszabadulva,

vágtákra széles mezők helyett folyvást rabomobilba,

miért, hogy nem pengethetsz napsugarak felhúrozta gitárt,

kezed mindig ökölben, karod sosem ölelésre kitárt,

miért, hogy léted nem bevallható szent kaland, de börtönhipis,

örök motozás, mi kell, ne csak ébredj, hidd is,

maradt erő, majd mozdulnak nemzedékek,

termékenyítő elszántsággal, mint a szántóföldi munkagépek,

kétségeden emeljen felül a kondulásig megérlelt,

a legcsekélyebb, mégis tán a legnagyobb történelmi elégtételt

Nándorfehérvár óta messzehangzó,

vérünkkel felhízlalt, déli harangszó

Budapest. 2006. október

bernulli
  Válasz | 2009. november 16. 19:35 | Sorszám: 593
Döbrentei Kornél:
SZOBORAVATÁS

Tóth Ilona vértanúsága

Szobor:

Hószín lepel alatt rejtekezem, mint
virágförgeteg borította meggyfa-
menyasszony, kinek ígéret-gyümölcse
keserédes, mert fanyarítja átok is,
noha áldott: SZOBOR akkor lehet itt
heves-foganású, termékeny, akár
a barázdáktól karisolt anyaföld,
ítélje bár senyvedésre sors-aszály,
ha a fajtánk emlékezte nem csak
egynapos, halottaknapi szolgálatban
vállalt virrasztás, az időt gyertyaként
virágoztatva el, de örökizzású
eszme-pirkadás, SZOBOR csak ott lehet
üdén lüktető mementó, ahol lelket
belé, teremtő Istenként, a nép
lehel, ha érzi: hús a húsából, vér
a véréből: ha nem zülleszti üres
bábúvá honvesztő feledés, facsaró
szagú félsz, ha nem a semmit dongázó
kreatúra, amit csak a szembesülés,
a megigazulás, a lelkiismeret
jellemsorvasztó hiánya dagaszt -:
hogyha csupán kőhéjba zárt meddő tér,
bilincstörő szellemiségtől lakatlan,
akkor minden áldozat, vértanúság,
tudatosan vállalt, brutális halál
a megmaradásért, hiábavaló.


Kórus:

Hogyha csupán kőhéjba zárt meddő tér,
bilincstörő szellemiségtől lakatlan,
akkor minden áldozat, vértanúság,
tudatosan vállalt, brutális halál
a megmaradásért, hiábavaló.


Szobor:

Mennyivel emberibb végzetű akkor
a tenger moraját dajkáló kagyló,
vagy a "búgó kürt az ősi vár fokán",
s a bús tárogató kristály havasok közt,
ám, benne mégis a vérbő tüdejű
szabadság sodró-zengésű lehe jár.

Igazság földi asszonya, aki most
késett jóvátételként fölmutatni
kitakarsz, úgy érzed, bevallani
engem néktek kényszerű gyónás,
feloldozást csak így nyerhet az ország,
az én üdvösségem nem avasodik:
nem egy szoborról, hanem korotokról
rántod majd le a leplet: tisztasága-
vesztett, magából taszítón kivetkezett,
ocsmányan meztelen, a dezodor sem
gyógyír ott, ahol a lélek szaglik.

Tudod-e, igazság földi asszonya,
micsoda konok kérdőjel a bitón
az a vad kampó? Történelmi rozsda
el nem emészti a kérdést: ÉRDEMES
VOLT ÉRTETEK? A szabadságvágy meddig
priusz itt még, és a hazaszeretet?
Miért s meddig tűritek, hogy köztetek
uralgva járjanak a főkolomposok,
akik egy kártékony tévtan nevében
megzsarolták, kizsigerelték, aztán
rothadni a szemétdombra vetették
a múltjából ördöngősen kiforgatott
népet, meddig tűritek, hogy vérbírák
és bérügyészek, hóhérok, pribékek
magas nyugdíjtól nyájas nagyapaként
- az áldozatoknak nem bocsátva meg -,
megrontsák és ellenetek neveljék
az unokákat, azt hiszitek, balgák,
ezek a harcok alatt bűzlőn gyávák,
idegen tankok takarásában is
hitványan bátrak, akik a hazán szörnyű
bosszút álltak, dögtemetőbe dobták
tetemünket, ezek valóban képesek,
tudnak-e építeni a csontjainkra,
otthontalan halálunkból otthonos
hazát? Barátaim, Dévaváriak,
hószín lepel alatt rejtekezem, vagyok
jövővel viselős szűz menyasszony,
engem nem becstelenített meg a halál,
de jaj nektek, ha az élet titeket.


Vallató:

Kuss! Tartsad már a pofád, fasiszta!
Mi csináltunk belőled orvost, míg te,
gané, kezet emeltél a néphatalomra,
a világ proletárjaira, és a
testvéri nagy Szovjetunióra,
és most megint téped a szádat,

Te, disznó, szabadság bárcás condrája,
hát nem volt még elég? Kerékbe törünk,
fölnégyelünk, lefejezünk, fölakasztunk
újra meg újra, és újra meg újra!
A múltunkból maradt annyi jövőnk,
neked meg sose adassék a glóriás
mártírság szentfényű tágassága,
szűk paragrafus-kaloda a tiéd,
a köztörvényes gyilkosé, onnan
már nem szabadulsz, halálfogytiglant kaptál,
olyat, mintha sose születtél volna meg!


Kórus:

Hát nem volt még elég? Kerékbe törünk,
fölnégyelünk, lefejezünk, fölakasztunk
újra meg újra, és újra meg újra!


Szobor:

Akik ennyiszer megölnének, és ily
ádáz dühű kéjjel, csak meghalasztani
tudnak, kiirtani nem! Háromszor
születtem, bár elhulltam Petőfi-hamar.


Földi nő:

Hadd valljam meg én, élő asszony a kőnek,
ki mégis a győztes lét foglalata vagy,
múltat megelevenítő képzelet,
és tudom háromszori születésed titkát.
Elsőként vajúdva, kínoknak közepette,
az édesanyád küzdött ki e világra
az Isten tervét nem is sejtve meg,
a lánya egyszer még géppuska-tűzben,
sebesültek, s a szabadság-tusa végórás elesettei közt
enyhületet hozó tündérként repked,
a szárnya szélfeszítette orvosi köpeny:
ekkor születtél meg másodszor, a pesti
utcán, vérben szent mocsokban hordott ki
a FORRADALOM,
a kivágott címerű nemzeti zászlón
szabadság-kürtővé tágult a lyuk,
és lett a szülőcsatornád, azon át
kölykedzett téged, áldozati porontyát
a FORRADALOM,
bölcsőd volt ,minden eszme-magas barikád,
s Molotov-koktél komoly játékszered,
hogy végül a járókád a halálos cella
legyen, bár nem voltál karddal villámló
orléans-i szűz, sem vértől iszamos
mellvértű, fiáért s Munkácsért haragvó,
harapó anyatigris Zrínyi Ilona,
lettél mindkettő, ám a te fegyvered
más: gyógyító szándék, orvosi táska,
fecskendő, kötszer, vakmerő honszeretet,
az élet-szolgálat Hippokratész szellemével
gazdagított arzenálja,
mégis kötélre juttattak a Júdásnál nyomorúbbak,
s a hazug vádakból tákolt ítélet,
csak a bitó a szilárd, állíttatott
elrettentésül szörnyűséges példa,
megöltek, de nem lettél hiéna-táp,
végleg nem tudtak elemészteni mégse!

Íme, hószín lepel alatt rejtekezel,
alatta hús-vér lényként lüktet a szobrod,
érettünk virraszt benne a lélek,
miattunk ver riadalmasan a szíved,
hogy ocsúdjunk, tűnjék a bárgyú kábaság,
hulljon alá a Krisztust-időző gyolcs,
fölmutatlak s te megmutatsz minket,
íme harmadik, végső megszületésed.


Kórus:

Íme, hószín lepel alatt rejtekezel,
alatta hús-vér lényként lüktet a szobrod,
érettünk virraszt benne a lélek,
miattunk ver riadalmasan a szíved,
hogy ocsúdjunk, tűnjék a bárgyú kábaság,
hulljon alá a Krisztust-időző gyolcs,
fölmutatlak téged s megmutatsz minket,
íme harmadik, végső megszületésed.


Vallató:

Bronz, márvány, mind akarnok csinálmány.
Szemfényvesztés minden hősi emlékezés,
ámítás, hogy ily szépnek megmaradt.
Én láttam a bitón a haláltusa
rombolta arcot, a rúttá rontott,
esendő, rángó masszát, még a kendő is
iszonyodott, amivel letakarták.
Nem lehet, hogy annyi rothasztó évtized
után megéledjen újra a szívekben!


Földi nő:

Megéledt újra.


Vallató:

Cigarettaparázzsal égettük melle
gyönge halmát, az orrfacsaró pörke-szag
betöltötte a vad vallatószobát,
kétszázas izzóval kínoztuk szemét,

Nem lehet, hogy megéledhessen újra!


Földi nő:

Megéledt újra!


Vallató:

Harapófogóval szaggattuk körmét,
kötőtűvel szurkáltuk a nyelvét,

nem lehet, hogy megéledhessen újra!


Földi nő:

Megéledt újra!


Vallató:

Komisz gumibottal vertük veséjét,
véres vizelet fakadt ütlegünk nyomán,
komisz gumibottal ütöttük a talpát:
lilán kilángzó tömbbé dagadt,
nem lehet, hogy újra fölkélt és jár.

Földi nő: Fölkelt és jár!


Vallató:

Tetemét dögtemetőbe vetettük,
fölötte rendőrlovakkal tiprattuk
simára a földet, mementónak sírdomb
se maradjon, emlékét így örökre
betiltottuk, annyi rothasztó év után
az nem lehet, hogy megéledjen újra.

Földi nő:

Megéledt újra.

Vallató:

Láttam a halálos zárkán összetörve,
elveszetten várta, hogy érte jöjjenek,
mint élettelenül csüngő rongycsomó.
Remegő szájjal rémülten rebegett,
az nem lehet, hogy elérhetett idáig
tisztán csengőn az akkori halk üzenet.


Földi nő:

Tisztán cseng az üzenet.


Szobor:

Mint lélekharang, tompán kongnak a léptek,
az idő gyónni sok, imádkozni kevés,
itt vannak már értem, mit mondhatok néktek?

Ne féljetek, ne fussatok,
már tovább ne hátráljatok,
ám a gátra kiálljatok.
Én a konok hitet küldöm,
hogy szívetek megbéküljön,
küldök hozzá erőt, sokat,
lebírni hatalmasokat,
legyőzni a gyöngeségtek,
merész lelket adok néktek,
halálom örökmécs-tüzén
egységbe forrasztalak én,
marakvó, széthúzó népem,
ne időzz mindig csak térden.

Voltam, az legyen oltalmad,
vagyok, az legyen hatalmad,
leszek, az a forradalmad.

Létem feszül ívláng-hídon,
fiaidat győzni hívom,
hogy emelt fővel szabadon
nyerjék meg a békét, akarom,
ne kushadjon mindig térden,
mert akkor nem tud remélni,
a bitó alatt azt kértem,
segélje Isten a népem
szálfa egyenesen élni,
szálfa egyenesen élni.

nereus
  Válasz | 2009. október 30. 16:49 | Sorszám: 592
Ágh István:

ÉVEINK TALÁLKOZÁSA

Zsófinak

Tizennyolc éves voltam, mint te most,
kényszer-vakációs, lábadozó diák,
’56 decemberében az otthoni szérűn
álltam valami kora tavaszi fényben,
pedig a késő ősz foszlányai csüngtek
a túlérett sugarakon, s a kert alatt már
kitakarva a rögökig, kéreg- és torzs-hidegben
készülődött a föld a karácsonyi hóra,
csak a pajta lebegett az idő fölött, külön,
ahogy a délutáni alkony selyemfelhői fátyolozták
a mohás zsupp tetőt, hiába terült lent a sár,
sötétbarnán csordogált a trágyalé patakja,
moharemény tündökölt a magasban
egy egész tömegsírra való örökzölddel.

Tudom már, a túlélés gyönyörűsége kápráztatott,
varázsolván a lehető legkevesebből,
akár a semmiből, azt a ki tudja, meddig tartó
útravalót, melyben te még a képzelődés
meleg árama, nemlétből visszavett lehetőség,
a háromkilós jajdulás előérzete voltál,
s mára éppen annyi idős, mint akkor én.
Mi történt, hogy itt a pesti járdaszegély,
a félreeső halom mohája zsendít olyan
érzést megint, mint ami akkor elfogott?
Álmaimban kallódó ingecskéd jut eszembe,
s kizöldült, régen elsírt leheleted nyomát
látom a göncön, fiatal arcom árnyékával,
s eszembe jut, nem is születtél volna nélkülem.

Tizennyolcadik s negyvenkettedik évünk
találkozik most csillagunk együttállásában,
mikor a kórház-utca senki földjén zöldell
ez a mohatelep, mit nem is vennél észre,
ha erre jársz, hisz én is évek óta most
fedeztem föl, bár közelében lakom.
Talán egy szíven lőtt fiút temettek oda,
és exhumálták vagy csak ott feledték.
Úgy látszik, a világnak vesztébe kell fordulnia
se-már, se-még idő csöndjében végignyúlva,
északról délre húzott, nyirkos betonról félrevetve,
s akkor a tél égi nagyító lencséje alatt
a mohából megjelenik, mint egy salátás konyhakert,
héthatárnyi mező és rét, a régi pajta zsuppja.

(1980/2009)

A Vándor
  Válasz | 2009. október 27. 21:56 | Sorszám: 591
Kedves gajo, azt a "névtelen szerzőt" Háy Gyulának hívják, és a vers címe: Vallomás.

Időzóna: CET
A téma oldalai: 1  2  3  4  5  6  7  8  9  10  11  12  13  14  15  16  17  18  19  20  21  22  23  24  25  26  27 
 

Új téma  Új hozzászólás       előző téma   következő téma
Ugrás:

Email a webmesternek | Gondola