Téma: 56 versben (ÖTVENHATVERS)
|
nereus |
Válasz | 2010. július 20. 19:43 | Sorszám: 615 |
kannás Lajos: A PESTI SRÁCOK Hitetlen korban Hit varázsosan élt A Pesti Srác az égő pesti utcán Nem koszorúért ontotta a vért A Páncéltalpasok szántásába bukván A vakmerőség hős varázsa vitte A Korvin Közben harcolókat is S a Széna téren sziklaszilárd hitbe Kapaszkodtak s a Szó nem volt hamis... Mustármag voltak mind a Pesti Srácok Az ismeretlen Nemzedék ki állt OTT Hol hörgést görgettek az éjszakák De hirnökei lévén Új Időknek Diadalmas vereségből törtek Szétzúzni a Kor vörös csillagát. http://kkbk.blog.hu/2010/06/29/kannas_alajos_a_pesti_sracok
|
|
bernulli |
Válasz | 2010. július 12. 19:38 | Sorszám: 614 |
Kannás Lajos:Pesti Srácok Hitetlen korban Hit-varázsban élt a Pesti Srác az égő pesti utcán nem koszorúért osztotta a vért a lánctalpasok szántásába bukván A vakmerőség hős varázsa vitte a Corvin-közben harcolókat is s a Széna Téren sziklaszilárd hitbe kapaszkodtak s a Szó nem volt hamis... Mustármag voltak mind a Pesti Srácok az Ismeretlen nemzedék ki állt ott hol hörgést görgettek az éjszakák De hírnökei lévén Új Időknek a Diadalmas vereségből törtek szétzúzni a Kor vörös csillagát !
|
|
|
bernulli |
Válasz | 2010. július 12. 19:37 | Sorszám: 613 |
Marschalkó Lajos: Új Bibliát! Szentírás lett Nyugaton a csekkönyv, Hamis próféták írtak bibliát De Hóreb hegyén csipkebokor gyúlt ki, Szólította az embernek fiát.
Össze kell törni mind a kőtáblákat, Át kell írni az öreg Bibliát, Különbet írt, mint Máté az apostol Vérével annyi sok magyar diák. Az új Heródes hiába parancsolt, Hiába küldött gyilkos sereget, Bőgő bárányként nem akartak halni E csillag-lelkű magyar gyerekek.
Itt Nyugaton csak tehetetlen álltak, A katonák s a sápadt férfiak, Harcolni, halni senki sem akart itt E vérző, árva gyerekek miatt.
Bábel mocsarán lángolt a neon-fény, Kamasz-lányt ölelt a kölyök kamasz, S tul hős halált halt egy kis iskoláslány, Hogy fénybe gyúljon a magyar tavasz.
Itt elvet árult néptribün s a kalmár A templom előtt mérte aranyát, S ott szabadságért szent halálba küldték Fiaikat mind az édesanyák!
És meghaltak a tizéves kis hősök, Niobe még se siratta fiát. Itt szét kell zúzni mind a kőtáblákat, Át kell írni az öreg Bibliát.
Hősi temető van-e a világon, Hol együtt nyugszik ezer kis-gyerek? S a hant alól is azt sikoltja vérük: Segítsetek, ti népek, emberek!
Fáklyát gyújtott testéből a kisleány, Jézus! Az égből Te láttad magad, Száz kis Szent György és ezer kicsi Jeanne d’Arc Halt ott érted a rom-falak alatt.
Pilátus-Nyugat hókezeit mosta, A farizeus rádión beszélt, S ezer gyerek-hős szállt a temetőbe Szabadság Ura! — ki csak érted élt.
Szabadságot! — üvöltött a börze, Míg kavargott a véres, vadtusa, De szabadságért egyedül vérzett el Magyarország, a népek Krisztusa.
Ám föld alól s temető árkából Felsírnak halott magyar gyerekek: Kis csont kezük a dúlt égen dörömböl: Áruló Nyugat százszor jaj neked!
Kialszik fényed szabadság Judása, Összedőlsz gyáva, nyomorult világ Mert szét kell zúzni mind a kőtáblákat Újjá kell írni minden Bibliát.
1956 november 5.
|
|
bernulli |
Válasz | 2010. július 12. 19:36 | Sorszám: 612 |
Magyari Lajos: BUDAPEST 1956 Először csak a lyukas zászlók meneteltek, világba kiáltva, fénylő homlokok fölött, sajgó hiányát a történelemnek. Dacolva keleti széllel, úgy lobogtak, ahogyan eretnek-máglyák föllobognak, ahogyan villámos viharok elerednek.Először csak a lyukas zászlók meneteltek, alattuk egy nemzet vitte sorsát, kitárva mellét a vad sortüzeknek; akik álmodtak akkor, megálmodták, mit lelkébe rejtett a csöppnyi ország: helyét a megtiport, régi címereknek. Először csak a lyukas zászlók meneteltek, s mi csak figyeltük, remélve-riadtan, ahogy a szikra izzik, lángba pattan. Akkor a mi szívünket is ott taposták, ahol lánctalpak alatt Magyarország mártírrá lett a viadalban.
|
|
bernulli |
Válasz | 2010. július 12. 19:35 | Sorszám: 611 |
Berenczey László LASSAN FELEJTÜNK Vasalt ruhában sétálok a parkban, Hol langyos napfény záporoz. Illatos ing, nyakkendő rajtam, S lassan felejtem, hogy alattam Nem az otthoni táj dobog.
Darócot hordó társaimnak vádja Hegyekbe fúl a messzeség süket. A holtak némák, telt gyomrod hiába Nem érzi már a szenvedésüket. Ha németül szólsz, körülmosolyognak, Vagy végigmérnek, ez is idegen. Anyád szavát már elhallgatod holnap, Elönt a tenger s mint süllyedő csónak Lassan eltűnsz a szürke vizeken. memento 1956
|
|
bernulli |
Válasz | 2010. július 12. 19:34 | Sorszám: 610 |
Magyar Ari 56 lángja Szabadság-vágy szunnyadó parázsa, oly hirtelen kapott lángra.... új fényt vetett a világra... De,... rövid volt a lángolása!
Ti - kik hallgattatok szívetek szavára, véretekkel történelmet írtatok a haza javára! Ti - kiknek életét a haza kérte... Emléketek most e kőtáblára vésve.
Példátok örökre szent minékünk, tőletek tanuljuk, hogyan kell élnünk! Hogy számunkra drágább semmi sem lehet.. mint a szabadság és a honszeretet...
Pesthidegkút, 06.06.19.
|
|
bernulli |
Válasz | 2010. július 12. 19:34 | Sorszám: 609 |
Magyar Ari Tűzpiros virág Sok ártatlan vér tűzpiros virága... ez volt rövid szabadságunk ára! Kik ontottak vért... és elvettek sok ártatlan életet... Máig is élik vígan az életet!
Hordják a vörös szegfűt gőggel! Szervezkednek hazánk ellen gőzerővel... Azóta is csalnak, lopnak.. ajkukról a hazugság áradata dől, bűnbánás helyett... az ármányságuk az egekig nől. Véráztatta szegfűtök mikor hervad el? Gyalázat és bánat - ami nektek kell? Újabb gaztett nélkül nem tudtok élni már! Gázoltok át hazán, tisztes honfiak során... Túl tesztek Attilán, az isten ostorán! Jó lenne átkot szórnom, a sorsot kérni, ne tudjatok hazánkban tovább egy percig sem élni... de, mint a jobb lator - szeretném remélni! megtértek és megtanultok Istent félni... Hagyjátok már végre a magyart hazájában magyarhoz méltón élni! Virágozzék a jog...legyen szabadság, tiszta égi! Ne kelljen újra a spicli világtól, kegyetlen diktatúrátoktól félni... Szemetek látón nyíljon az igazságra fel: Ez a hazánk, hol élnünk, s halnunk kell! Nem mehetünk világgá, keserű kenyéren élni... Új hazát keresni, más nyelvet beszélni! Fél évszázadnyi mocskotok után végre, jusson még időtök bocsánatkérésre! De ha nem - nektek is ott nagy a nagyvilág... Mely védőn hazaárulásotok mellett eddig is kiállt... És tűnjetek el! - Hogy magyar földön soha többé ne nyíljon már... vörös szegfű, vagy tűzpiros virág! Pesthidegkút, 2006.10.22.
|
|
bernulli |
Válasz | 2010. július 12. 19:33 | Sorszám: 608 |
Kerecseny János A MAGYAR NÉPHEZ. Ti Félistenek az ősi Kárpátokon! Nők és gyermekek, munkások, katonák, Aggok és ifjak, kik a halálsáncokon Rohantok tüzön és vason, vakon át, Nem félve börtönt, vérpadot, kudarcot - Felvettétek a reménytelen harcot: Hozzátok nem méltók senki törpe mások! Köszöntlek titeket, dicső Óriások! Új Tamerlán ellen, kik fellázadtatok, Mert szolgaságot nem türt hős éneketek: Kik száz Batu előtt harctáncot roptatok, Mert szabadságot követelt véretek: S hogy kivivjátok a legnagyobb Kincset, Szétzúzva gyülölt, vörös rabbilincset: Dalolva mentetek halni, fegyvertelen: Örök fény övezen sok ezer Névtelen! És megdúltátok e kor Dzsingisz-khán hadát, A ”verhetetlen Arany Horda” népét: Megdöntve vak hitek gyáva téves tanát Átformáltátok ezzel a Föld képét! Zúg már Nyugaton a szabadság szele, Kitisztult kábult álmodozók feje, Kik bóditó boruk negyvenévig itták Ti ráztátok fel őket, gyönyörú Szittyák! Ti Félistenek, csak tiétek az érdem, Ha a tunya világ végleg feleszmél... Drága hősi fajtám, büszke magyar Vérem: Diadalt vivtál, hazug, vörös eszmén! Diadalt arattál: gyász-győzelmi tort. Gyermek és asszonyvér Egekre sikolt, Tankok talpáról csöpp kisded vére jajgat... Van-e nemzet, mely ily’gaztettre is hallgat?! Nem Nem veszhet ki így a lelkiismeret. Egy gyilkost is üldöz száz ország hada, A Föld népe olyan hitvány mégsem lehet, Hogy futhat milljó, mint erdők duvada! Bizzatok, parittyás hősi Dávidok, Követek talált: Góliát már inog... És felcsattant, süvölt az Igazság szója, Édes Magyar Népem, Neked is üt óra! Ti Félistenek a bérces Kárpátokon! A kultúrvilág figyeli harcotok, Úgy érez veletek, mint szenvedő rokon, S megáldja halálba-indult arcotok... De fegyvert is fen jog és törvény szerint, És erős kezével kitartásra int! Európa hivő népe mind háborog: Remegnek már a poklos sátán-táborok! És itt - a szabadság véráztatta földjén, Pirul az arc: a magyar ököl feszül... Gyászköntös van New York Liberty bús Hölgyén, De mellét vaspáncél fedi már mezül! Szobor ajkáról tiltó szó zúg s teper: Gyilkosok, ne tovább! Lehullt a lepel! Elég volt a gyermek- és asszony vér folyam. Mert ha mozdulok: A Földön nem volt olyan! Óh, ti Félistenek a szent Kárpátokon, Kiknek hű vére patakokban csorog: Bizzatok, mert ősi, hősi vártátokon Oldalatokra állt Isten és a Jog! Szivetek kelyhének hő áldozatja: Tisztelettel tekint rátok jó és gonosz, És a világ első népe elé soroz Ti Félistenek a véres Kárpátokon! Nők és gyerekek, munkások, katonák, Aggok és ifjak, kik a halálsáncokon Rohantok tűzőn és vason, vakon át: Köszöntlek titeket hős Óriások! Csodállak, tisztellek győztes Csodások! Könnyező szememben a dicsőség ragyog S áldom Istenem, hogy: én is magyar vagyok! (Cleveland, 1956. október 25.)
|
|
bernulli |
Válasz | 2010. július 12. 19:32 | Sorszám: 607 |
Magyar Ari 1956, október 23 emlékére A recsegő-zúgó rádiószó mellett - ülünk körben, könnyes szemekkel hallgatunk. Hírek jönnek a szabadság reményével, és mi izgatottan - csak szipogunk.
Ujját szájára téve a nagyapám jelzi csak, még egy pisszenés se essék Hisz - most a sorsdöntő pillanatok jönnek, mik - a szenvedéseinkre hoznak majd vigaszt! Nap, mint nap könnyes-mámoros, forrólázban égve, a rossz kis rádióra tapadunk, a boldogság és a kétség mezején járva, a bátrakra - együtt érzőn gondolunk! Nem sokáig tartott a mámor, földünkön dübörögnek át, a megtévesztett, páncélos szovjet katonák! Felszántják a tarlót az elhurcolt férfiak helyett! Ifjak sora hullott a porba, - az életük elvétetett! Nagyapám nem csitított többé, de hangosan zokogott, vádolván sorsát - az öregségért, hogy a szabadság fáklyalobbanásnál, jó-maga már nem lehetett ott! Most már én léptem éveimmel az ő korába, és csalódottan, döbbenten figyelem: ez a szenvedő föld - ötven év után is, népnyúzó árulókat, gyilkosokat terem! Kik nem hagyják, hogy méltó emlék gyanánt márvány hirdesse a hősök dicséretét, a titkolt, s elhagyott tömegsírok mentén, és a temetők rejtett, jeltelen sírterén. A gyilkos virul, miközben a szárazra sírt szemek, reményvesztetten merengnek el, Ifjak élete, szenvedése, a vér és fájdalom mi végre volt? És csak úgy - az enyészetbe tűnnek el? Agárd, 2004.október 23.
|
|
bernulli |
Válasz | 2010. július 12. 19:32 | Sorszám: 606 |
Weiner Albert 1956-ban... 1956-ban mindnyájan egyek voltunk abban, hogy rabláncunkat nem hordjuk tovább, s a megszállók és bábjaik hadát elűzni innen van elég erőnk.. és lesz még boldog, szép magyar jövőnk.
1956-ban együtt voltunk, a kar, a karban és együtt mondtuk eskünk szövegét, hogy szabadságért harcol most a nép és jaj annak, ki fegyvert fogva ránk, elnyomná ismét szent magyar hazánk! 1956-ban a Himnusz szállt a harci zajban és véráztatta barikádokon, a Nemzeti Dal szólt az ajkakon... hogy - Talpra magyar! - szentül esküszünk: mi rabok többé soha nem leszünk! 1956-ban elmondtuk versben, zengtük dalban, hogy bús tegnapra víg holnap köszönt. Mert nem kívánunk újabb vérözönt, hisz elhullott már annyi jó magyar, s a nép most békét, megnyugvást akar. 1956-ban az októberi nagy viharban már verve volt a Vörös Góliát, s a szabad világ bennünket csodált. De Szuez miatt magunkra hagyott S az orosz ismét orvul ránk csapott. 1956-ban a novemberi csatazajban az éteren át küldtük jajszavunk, hogy gyilkosoknak karmában vagyunk, és gyarmattá lesz ismét a Haza, ha győzni fog az árulók hada. 1956-ban a nemzetmentő szörnyű harcban a halál könnyen, gyorsan aratott. A hősként elhullt több ezer halott Még évtizedek múltán is perel, Mert halálukért senki sem felel! 1956-ban legázoltan is hittünk abban, hogy annyi vér és szenvedés után, egy eljövendő jobb kor hajnalán a szent szabadság napja felragyog, s a KERESZT, legyőz minden CSILLAGOT! /1996. október, a Negyvenedikre emlékezőn/
|
|
nereus |
Válasz | 2010. június 21. 10:57 | Sorszám: 605 |
Dutka Ákos: EMBER ÉS MAGYAR* Ady kérdezte sorsa éjjelén: Lehet-e az ember, ember és magyar? Feleltek ti bátor, szent fiúk Lássuk: A világ most vélünk mit akar? Vagyunk egy szálig elszánt emberek Kiket tiporni tovább nem lehet Ha kell még én is veletek halok Ha engedtek Ti szent fiatalok, öt nap, s öt véres, szörnyű éjszaka A csillagokba írta szentelt nevetek. Köszönöm néktek drága, szent fiúk, hogy visszaadtátok a csüggedő hitet S a barrikádok hunyó szent sugariná'l Adynak kiáltsuk szabadon ma már Mit az Ég falára vérrel írtatok Emberek vagyunk, újra magyarok.
-------------------------------------------------------- * Dutka Ákos, a hetvenötéves, de örökifjú költő, Ady Endre egykori harcostársa és barátja küldte a magyar Ifjú ságnak ezt a verset, amelyet mi most nagy szeretettel és örömmel közlünk le. = Magyar Ifjúság. 1956. november 3. 3. p. http://epa.oszk.hu/00900/00996/00003/pdf/00003.pdf
|
|
karakan |
Válasz | 2010. június 19. 16:56 | Sorszám: 604 |
EAST 56 (Wind of change) Ötvenhat izzó ősze volt, Magyarország remény és pokol. Gyűlt a tömeg és a harag nőtt, Egy hazug világ szilánkokra tört, Megmozdult a föld. Zúgó szél - újra bontsd ki azt a tépett zászlót, Tűz és vér - ezrek vágya, ami bennünk lángolt, Hungary - szólít, hív a remény hullámhosszán, Tarts még ki - érted éltünk, érted bátran halnánk! Európa mélyen hallgatott, Most már késő, ezrek vére folyt.. Beleremeg, beleremeg a föld - félelem ébred: A szabadság lánctalpakon jön, Lánctalpakon jön.. Zúgó szél, széttört álmunk lassan újra éled, Tűz és vér, hagyták vérbe fagyni ezt a népet! Hungary, a változás szelét most újra érzed, Tarts még ki, ha nincs segítség, akkor most sem félek --- nem! Zúgó szél, újra bontsd ki azt a tépett zászlót, Tűz és vér - ősök vágya, ami bennünk lángolt, Hungary - szólít, hív a remény hullámhosszán. Tarts még ki, érted éltünk, érted bátran halnánk! HUNGARY....
|
|
bernulli |
Válasz | 2010. június 13. 20:09 | Sorszám: 603 |
köszönet:http://franka-egom.ofm.hu/ WITTNER MÁRIA VERSEI Ha az olvasó olyan verseket vár, amelyekkel el lehet bújni a sarokba s kidöccenni az időből, akkor téved. Wittner Mária versei a beszédek, interjúk, visszaemlékezések és a levelezés folytatása, csak épp költői eszközökkel. Tulajdonképpen annak kifejezései, hogy forró, már-már atavisztikus ragaszkodással szereti szülőföldjét, s ha kell, megvédi múltját. Pártpolitikai célokra ezt a hazaszeretetet nem lehet kisajátítani. Kétségtelen, romantikus érzés. Béke idején a lelkek mélyén bóbiskol, veszély esetén pedig olyan cselekedetekben nyilvánul meg, mint a zsidó származású Angyal Pistáéban, Krassó Györgyében, a Corvin köz barrikádjain a Máriával együtt harcoló s bitóra vitt cigány ember, Kóté Sörös Józsefében vagy Havrilla Béláné Katiéban. Nem banktisztviselőknek való versek ezek. Azoknak szólnak, akiknek hite nem a pénz vallásos rajongása, hanem a kereszténység hite. S szólnak arról is, hogy milyen halálra ítélt fiatal lánynak lenni, mint amilyen Kati volt. ANYÁM Nekem nem volt anyám, ki megfogja kezem, Ki altatódalt dúdolt kiságyam felett, Ki arcomra szerető csókot lehelt, mikor az álom lefogta két szemem. Nem volt, ki karjaiba vett óvón, Kinek karjai közt megbújni oly jó, nem csacsogtam szoknyája mellett tipegve, Mama, mama, vegyél kicsit az öledbe. Az évnyitóra sem kísértél el, anyám, csak öregesen ballagtam a nevelő oldalán. Irigyeltem a sok kisleányt, s fájt a szívem, nekem nincs anyám. Nem volt kit köszöntsek, ha Anyák napja volt, csak belül fájtak kínzón, becéző gondolatok. Az ötöseimet sem volt kinek mutassam, simogatást érte senkitől sem kaptam. Nem volt puha fészkem, hol szeretet honol helyette intézet volt az én otthonom, nem volt senki, kit így szólítsak: Anyám. Hisz az én anyám nem tartott igényt reá. S most, bár az idő felettem is eljár, kisfiam is már iskolába jár, mégis vissza-visszatérő gondolatom, hogy az Édesanyám nem pótolható. Kalocsai börtön, 1967 KISFIAMNAK EMLÉKKÖNYVÉBE Kicsi voltál, álmod néztem, Elindultál s fogtam lépted. Csacsogtál s én boldogan hallgattam csak általam értett gügyögésed. Jött az ovi, majd a suli észrevétlen nagy lettél, embernyi emberkévé cseperedtél kicsikém. Majd ha hosszú évek múlva neked is lesz gyermeked, mindig legyen a szívedben megértés és szeretet. Dunakeszi, 1985. március 1. A LEGDRÁGÁBB ASSZONYNAK Terike néni halálára Dermedt lélekkel magamba roskadtam gondolatom bilincsbe verve a múltban körbejár Lelkem egy darabja szakadt meg bennem, kihunyt a fény, mely beragyogta sivár kis életem. Bármily távol vitt az Élet Tőle, gondolatom Hozzá mindig visszajárt, ő volt az életemben a Fény és a Remény. Lelke csodálatos gazdagsága sok kis árvának mindig nyitva állt s anyák helyett szeretetét gazdagon szórta ránk. Elment tőlünk - szemeiből kihunyt a fény, elragadta őt a halál -, de lelke itt maradt s fáklyaként világít tovább. Emléke, mit féltve őrzök, útitársként mindig velem jár. Dunakeszi, 1989. március 25. Nagyszombatkor HAVRILLA BÉLÁNÉ KATI 1959. FEBRUÁR 26. Nem kerestem a sírodat csak szobámban imádkoztam, lelkem néha ki-kiszökött, bolyongott a sírok között, bolyongott és emlékezett. Nem vágytam én vigasságra haragudtam a világra, kerültem az embereket, éltem csendben s emlékeztem. Néha hallottam a hangod, mint egy távoli harangszót, felvillant a végső búcsúd csak ültem és emlékeztem. Kopjafádnál leborultam forró könnyeket hullattam, visszacseng a végső búcsúd, csak sírtam és emlékeztem. MÁRTÍRJAINK EMLÉKÉRE Egyszerű emberek voltak ők. szemükben a Forradalom szent tüze égett, szívük szabadságra éhes, hittek egy szebb, igazabb jövőben. szent zászlónk földre hullva, hősök pirosló vérével itatva, durva csizmákkal sárba taposva, meggyalázták a szent forradalmat. Dermedt, bénult csend hullott reánk, várjuk a megtorlás dühödt bosszúját, sötét cellánk mélyén - arat a Halál. rácsok mögött nyalogattuk sebeinket, kiégett szemmel befelé hullt könnyekkel sirattuk Hőseinket. És mentek, csak mentek, mint hős walesiek a bárd alá, úgy mentek ők emelt fővel, egyenes gerinccel a bitó alá. Búcsúztatok - utolsó búcsútok nekünk szól. Nekünk, kik cellánk mélyén dermedt szívvel hallgattuk az utolsó „Isten hozzádot". Most méltó búcsú véve, örök nyugalomra térve várjátok a feltámadást összetartozva örökre. Kopjafátoknál leborulva szomorú szívvel emlékezünk az utolsó szóra, mely fülünkbe visszacseng, mint egy sikoltás: „Isten Veletek." "A NEP NEVÉBEN" A Nép nevében ítéltetek - mondtátok ti. A Nép nevében küldtetek halálba a Nép fiait. A Nép nevében kreáltatok hazug vádakat, A Nép nevében mondtátok komoran - halál, halál, halál, s a boldogtalan Nép megtört szívvel siratta megölt fiát. Ki volt hát a Nép, kérdem tőletek? Kinek nevében ítélkeztetek? „HOLINAK", KÓTÉ SÖRÖS JÓZSEFNEK: 1959. II. 26. Négy gyermeket hagytál a földön magad után. Te elmentél, mert kényszerített az erőszakos halál. Csendben nyugszol most, lelked messze jár, Felszentelt sírodra örök béke száll. Sírhantodnál állok, s a távoli múltra emlékezem. Szeretted az életet, mely dallal volt tele. Vidámságod a sírig elkísért, dalaid az erőszak tépte szét. Cigány fiú voltál, de kebledben hős magyar szív dobbant. Szeretted a hazád, szeretted a dalt. Elnémult ajkadról nem szól már a nóta, magaddal vitted el a sírodba. 301-ES PARCELLA Hallgatag Hősök pihennek a földben, feledésbe merült nevek előjönnek, harminchárom éves némaság után, beszélnek helyettük büszke kopjafák. Közös harcunk immár ünnepeljük, közös koporsónál meghajlítjuk fejünk, rövid életekre fájón emlékezünk, esküvel fogadjuk: sohsem felejtünk. Büszke, komor ősi kopjafák, őrt álltok, mint néma katonák, vigyázzátok a Hősök álmát, büszke méltósággal századokon át. 1989. OKTÓBER 23. Ma értetek szól a harang, a lélek harangja, ma értetek szól a fohász egy nemzet ajakán, ma értetek gyúl sok-sok kicsiny mécses, ma Néktek szól az ifjúság lelkesedése, ma Rátok emlékezünk s fájón ünnepelünk. Ma gondolatban együtt járjuk a régi helyeket, ma lélekben Veletek emlékezünk. A felnövekvő lelkes ifjúság méltón helyetekre áll. És jön, jön az eleven áradat, kezükben apró kis gyertya ég, mintha tenyerén tartaná égő szívét. Könnytől csillogó ezernyi szempár, emelt fő és hatalmas méltóság, ez hát a Nép, a kicsiny és mégis oly hatalmas büszke Magyar. AZ "ESETI ORVOS" Míg hallgattam a riportot, Eszem mint a motolla forgott, Sehogy sem foghatom fel, Hogy is lett orvos belőled, Eszembe jut Hippokratész, Kinek nevére esküdtél, Hogy foroghat a sírjában, Hitvány lett a kollégája. Hitvány lett és embertelen, Gyilkossághoz nyújtott kezet. Szánalmas kis hitványságod, Mit amnéziával palástolsz. Azt hiszed, könnyebb lesz lelked, Ha semmire sem emlékszel. Az óra lassan neked is jár A halál egyszer téged is vár. Akkor talán megszólal benned Az elfojtott lelkiismeret. Nem lesz könnyű a halálod, Neved sem emlegetik áldón, Ágyad körbeállják mind Eltemetett mártírjaink. Eszedbe fog jutni akkor Mint asszisztáltál a halálhoz. Nyomorult, hitvány kis életed Mint egy film, gyorsan pereg Vigyorgó csupasz koponyák Néznek veled farkasszemet. Kínzó gyötrő lesz halálod, Kísértenek hóhér-álmok így múlik ki hitvány életed, S mész a pokol fenekére. ELHAGYATVA Egy anya köténye mindent eltakar - tartja a mondás. Csak te soha nem szeretted a kötényt, s nem volt mivel letakarnod gyermeked vélt bűnét. Nem jöttél soha, még csak nem is írtál iszonyú sorsomban magamra hagytál. Anyaszíved, mely sohasem szeretett, nem érezte, bajban van gyermeked. Mikor segítségért könyörögtem neked. Nem magamnak kértem, csupán gyermekemnek, hogyha leszakítják fiatal életem. Hideg cellám mélyén reszkető szívvel vártam üzeneted - sohasem érkezett. Óh, hogy elátkoztam azt a pillanatot, melyben hideg anyaméhed életet adott, átkoztalak tízszer, százszor és ezerszer, iszonyú átkom könnyel elegyedett. Az évek múlása mit sem enyhített, csendesült fájdalmam megkövesedett. Kérem Istent mégis, adjon Neked békét, már nem haragszom Rád, szívem is megbékélt. TÓTH JÓZSINAK: 1959. II. 26. Úgy vágták el életed fonalát, hogy sohasem láthattad őt, a születendő gyermeked. Tudtam: ez mindig fájt Neked. Sok-sok év telt el azóta. Jeltelen sírodra visszakaptad tisztes neved. Eljött ő, a kisebbik kutatva távoli emlékedet. Szomjasan itta a szót, két szeme könnyben úszott. Megfakult fényképed az egyetlen, mely emlékként itt maradt vele. A HATALOM NÉRÓI Nincs sem hang, sem gyűlölet bennem, csak szánlak bennetek. Őrültek voltatok, mint Néró, ki szavalt égő Róma romja felett. Fületek zsírtól eldugulva, könnyre, jajra süketek. Nem hallatszott fel hozzátok, sem a sikoly, sem az átok. Hatalmadtól megittasulva, emberek százait küldted sírba. Nincs gyűlölet bennem, elmosták az évek. Lelkeden ott szárad ártatlanok vére. Mint egy koloncot cipeled örökre, haló porodban sem nyugszol majd tőle. A HALÁLRA ÍTÉLT LÁNY Vigyázz a hajamra, hóhér. Vigyázz a hajamra hóhér csak most fésülködtem nem akarok kócosan menni az Úr elébe. Vigyázz a hajamra hóhér, most nagy útra megyek, hol megszűnik minden, mi földi s elhagy az emlékezet. Siess, hóhér, de vigyázz a hajamnak ne árts, méltón akarok menni a társaim után. A hajamra vigyázz, hóhér, többé már nem fésülhetem, éltem tükre elhomályosul, kioltja fényét hóhérkezed. Hosszú útra megyek, hóhér, odaát várnak már társaim. Éltünk közös szent harca holtunkban is összefűz. DR. KRASSÓ GYÖRGY HALÁLÁNAK ÉVFORDULÓJA Egy év! mégis mily végtelen idő, mióta testedből elszállt a lélek. Végtelennek tűnő gyászbeszédek fájdalmas visszhangja lelkemen koppant. Mindent, mit tettél, visszasír a múltba, emléked a gyász feledni nem tudja. Szellemed fogva tart, lángolóan éget, végtelen sebet ejt lelkem közepébe. Próféta lelked mindig visszajár, meg nem értett érved igazolni lát. Nyugtalan szellemed lázongva kísért, ötvenhat szellemét elvitte a szél. 1992 56 SZELLEME Hamburg, 1992 márciusa 56 szelleme mélyen eltemetve Feledve a múltat dicső gyerekekkel, Mint egy kiömlő vulkán zúduló folyama Maga alá temetve még élő bajtársakat. Temetve a múltat és az emlékezőt Temetve a mindent túlélőt, Temetve a már temetetteket S rájuk temetve 56 szelleme. Feledni szeretnéd 56 szellemét, Mit választáskor tűztél magad elé, De rájöttél, mily kínosak az élők, Jobb feledni a még meglévőt. Pocsékolt erővel temetni igyekszel, Hiszed - vele temeted a történelmet. A történelem túléli e kort, Egykoron 56 szelleme tündökölni fog. 1992. évi igazságtételi törvény elutasításáról, dr. Horváth Tamás barátom leveléből értesültem, melynek hatására írtam ezt a verset (A Zétényi-Takács-féle beadványról van szó)
|
|
bernulli |
Válasz | 2010. május 17. 11:42 | Sorszám: 602 |
Vasadi Péter: N. I., a miniszterelnök Így kezdte beszédét: Elvtársak! És így fejezte be: Magyarok! Két szava közt a téren nyolc- százezer ember hördült föl, hatalomban. Félszázados tette dörgés közt, majd észrevétlen kinyitotta népének a szabadság két kapuszárnyát; most éppen nyikorog, de tovább tárul. Volt szíve, meg lehetett ölni. Arccal lökve a földbe a hátából tört föl igaza, kettévált kőből mint szomjasaknak a vízforrás. Mert minden kényszerű csönd fölgyűrődik, nem kisimul, s ráncai közt repedés támad: bár temetik N. I.-t sietősen, szelleme kiszökik. S utasítja az utókort, lelje föl a testénél mélyebbre dugott mondatait. N. I. él. Amit hirdetett, az hirdeti őt.
|
|
bernulli |
Válasz | 2010. május 02. 17:26 | Sorszám: 601 |
Ákos: 1956 A tévé kékes bársonyával Kibélelt világ Elfelejt és nem örül Ha emlékezem rád Pedig éppen ötven éve A béketűrés népe Fellázadt és maga ment A sorsának elébe Fekete-fehérben menetelt szépen A kritikus tömeg Hitét a kínzókamrák Sötét híre sem törte meg Itt nem számít a rang Hiába jön majd ezer tank Ötszáz éve mindenkiért Kondul a harang Tiszta voltál, büszke, vad Nem adtad egykönnyen magad Rólad beszélni sem szabad 1956 Tiszta voltál, büszke, vad Nem adtad egykönnyen magad Rólad beszélni sem szabad 1956 Piros a vér, az eskü fehér De a gyom bizony zölden virít Sekély sírodat őrzik, nehogy Ledöntsd a Pokolnak kapuit Ha elérhetetlen, szent a cél Az elbukás is ünnepély Néhány nap és kiderül Hogy az ember mennyit ér Tiszta voltál, büszke, vad Nem adtad egykönnyen magad Rólad beszélni sem szabad 1956 Tiszta voltál, büszke, vad Nem adtad egykönnyen magad Rólad dalolni sem szabad A tévé kékes bársonyával Kibélelt világ Nem érti, hogy miért kéne Emlékezzen rád
|
|
bernulli |
Válasz | 2010. február 24. 12:23 | Sorszám: 600 |
Rakovszky József: 1956, október 23. Nem is tudom, hogy történt a csoda, melynél szebbet nem álmodtunk soha! Hogy is kezdődött akkor kedden..? Hazugságról fröcskölt a rádió; beszélt Gerő, a rongy népáruló, fenyítve fajtánk’ rendületlen. Orcánk pirult a szóknak hallatán, midőn gyalázott minket a pogány, ki eltökélte nagy gonoszan, hogy szorosabbra fűzi rabláncunkat, és eltiprat, ha Istent nem látunk a népámító zsarnokokban. S ólmos őszi pesti ég alatt elindult lelkes, nagy diákcsapat alkonyban új hajnalra készen. S velük mozdult az utca tengere. Felhőkig lángolt népemnek heve láncot tépő keserűségben. De tört a honra muszka és Káin, hogy vérbe fojtsák bátor harcaink’ S hogy szétzúzzák szent oltárainkat! Ám a szabadság fénylő csillagát már égre tűztük, látja a világ! Átok csapása mindet nem ingat! Óh üdvözöllek szent forradalom, ki ott ragyogsz a barikádokon! Dicsőség a kiontott vérért, melyet hazámnak lelkes ifjai nem sajnáltak először ontani a népszabadság szent ügyéért! Pilis, 1956.XI.1.
|
|
bernulli |
Válasz | 2010. február 24. 12:22 | Sorszám: 599 |
Wittner Mária: Tóth Ilonkának Már nem szól a száj, A szemek sem néznek vádlón Csak csupasz koponyád vádol Ott a földben lenn. Gyilkosként kapartak el, A sírod „névtelen”, De dübörög, mozog a föld Holttested felett. Gyilkosaidtól ne várj jogot, Ne várj feloldozást, De csontotokra épült Egy vörös burzsoá. Nem változott semmi, A jog is ugyanaz Csak gyűrik-csavarják a szót, A pillér stabil maradt. Gyilkosaidtól ne várj jogot Nincs szükséged rá A jognál többet ér az erény Mellyel neved felér. 1997
|
|
bernulli |
Válasz | 2010. február 24. 12:19 | Sorszám: 598 |
Gérecz Attila : Boldog Özséb Himnusz Egybeomlott könny és vér, nyílt seb lett az ország, nyugatra pernyét hord a szél; tanyák, falvak sorsát. Csillag sincs, sötét az erdő, mégis mécsek égnek! Boldog Özséb szól az első pálos remetéknek. Szállj, ragyogj te mennyei fény, angyalszárnyú ének, fájó szívén: magyar szívén minden remetének. Add Urunk, hogy rab és szegény - mind testvérre leljünk! Áldd meg hazánk, hogy a remény átölelje lelkünk! Kicsiny láng a hit, de tiszta fehér, mint gúnyájuk, sötét erdő zúgja vissza csöndes imádságuk. "Nézz le ránk, kis romok felett fohászkodunk Hozzád, áldd meg mind, kik fegyver helyett kereszted hordozzák!" Szállj, ragyogj le mennyei fény, angyalszárnyú ének, fájó szívén: magyar szívén minden remetének. Add Urunk, hogy rab és szegény - mind testvérre leljünk! Áldd meg hazánk, hogy a remény átölelje lelkünk! S barlang ölén, cellák sötét mélyén fények gyúlnak. Népedért szólj, Boldog Özséb, mondj imát az Úrnak. Hívd egybe, ki hív és magyar! Hívd, ki sebbel ékes! Győzni fog, ki hinni akar, s áldozatra képes! Szállj, ragyogj te mennyei fény, angyalszárnyú ének, fájó szívén: magyar szívén minden remetének. Add Urunk, hogy rab és szegény mind testvérre leljünk! Áldd meg hazánk, hogy a remény átölelje lelkünk! Váci fegyház (1955
|
|
bernulli |
Válasz | 2009. november 18. 20:05 | Sorszám: 597 |
Stolmár G. Ilona: Évfordulós requiem élőkértRokop Józsefnek és a mosonmagyaróváriaknak
Nyughatatlan halottaktól morajló földön járó élők sóhajtanak eget megremegtető némasággal irgalomért. Kyrie! Kyrie eleison!
Justitia elesett s benőtte a fű! Mosonmagyaróváron megvakult Tarjánban nagy sebet kapott Budapesten akasztották “bűnösként” ártatlanul kegyelmet nem osztó gyilkosok sokad magával sok hajnalon. Nincs már irgalom, mert nem volt irgalom!
Dies irae, dies illa solves saeclum in favila - Öröm csillant: szabadság, mert régen megbűnhődtük már az el sem követett bűnöket minden más nép helyett. Ott nem várt végítéletet, mégis lángba borult az ősz a Himnuszt könyörgőn zengő óvári tömeg felett! Elborzadtál, Uram? Elfordítottad rólunk szomorú tekinteted? Nem így tervezted el a Te nagy Ítéletedet, hogy figyelmező harsonák nem zengenek, némák, mégis sűrű rendet vágva arasson a pufajkás halál? Hátulról kaszált! Csecsszopót anyja karján, lelkesen tipegő vén aggastyánt, szabadságra lobbant serdülőt, nő ölében dajkált jövőt, s menyasszony nem élt esküvőt - a Föld halálvölggyé kövült - s az utolsót ránduló halott Mosonmagyaróvárott e mozdulatáért még golyót kapott! ávós nem takarékoskodhatott a jövőre nézve biztosabb a mozdulatlan-merev halott! Requiem aeternam! Requiem aeternam dona eis Domine Halgass meg, Uram, minden test hozzád megyen!
Credo in unum Deum és hisszük: az álarc lehull. Hisszük, hogy lesz Igazság. Hisszük, hogy itt az Idõ szétzúzni a hallgatás lelket mérgező ködfalát. Hisszük, hogy az eddig szenvedők Nevedben elkövetett dicsősége jõ s a nevünkben gyilkoló árulók véres csillaga fejükre hull, mert credo in unum Deum!
Szent vagy, szent vagy Istenünk, de akkor, ott a kezünk nem Hozsannádra emeltük ég felé, csak mert fölrepült, ahogy a gépfegyver tőbõl tépte ki ...
Agnus Dei, ki elveszed a világ bűneit, vedd el most már kérünk, a bűnösökét is. Ne legyen Hazánkban bárány minden ordas, gyilkos ne lopja el hős forradalmunkat! Uram, nem vagyunk méltók, hogy hajlékunkba jöjj, mert harmincöt éven át arra sem méltattak, hogy hajlékunk legyen, keserű könnyekkel kenyerünk ártatlan “bűnösként” nyeltük, - megcsonkítottságunk a nyomor mankóin koppanva sajgott, anya a fiáért csak belül zokogott s árvának ajtót a gyilkos mutatott - éjjel előjöttek mind reánkborulón a mosonmagyaróvári ravatalok ... *
Uram, én elvégeztem a misém
felajánlom az élőhalottakért, a mosonmagyaróváriakért és minden magyarodért. Halottainknak adtál nyugodalmat, mert hősen, tisztán, ártatlanul hulltak. Tekints most már reánk, élőidre, igazságosztás legyen a békéd bére. Emelhessük égre rég lenyomott fejünk s a bűnösöket kirostáld közülünk. Irgalmat érezzen élő az élővel, hassa át szívüket az örök szeretet, hogy a velünk már oly nagyon megbűnhődtetett magyar jövendőnk szép és fényes legyen! Dona nobis pacem - Dona eis requiem ... Békés nyugalmunk még itt a földön legyen, Dona eis pacem - Dona nobis requiem, pacem, pacem, requiem. Murrysville, 1991. október 8.-9.
|
|
bernulli |
Válasz | 2009. november 16. 20:28 | Sorszám: 596 |
Tollas Tibor: Az őrTóth Bálint költőnek, rabtársamnak Az udvaron áll a „Rend" élő szobra. Sötét alakját fény füröszti át. S egy pillanatra lelkéről lemossa A szorító, szürke egyenruhát. Önárnyékából fényre lép az ember, Szólna is már, és lehullna a fal. Nézd, juhászbottá szelídül a fegyver. Faluról indult mosolygó magyar. De csizma döng, egy durva hang kiáltoz, S ő árnyékába gyorsan visszalép. A merev egyenruhában úgy áll ott, Mint faköpenyben, mely szorít, de véd. Parancs zsinórján mozgó bábok, gépek, Ki itt a bűnös, milyen hatalom? A kézzel, mely tegnap országot védett, Saját testvérét vereti agyon. (Vác, 1950)
|
|
bernulli |
Válasz | 2009. november 16. 20:27 | Sorszám: 595 |
Névtelen: Októberi kiáltványTépjétek le a vörös rongyokat! Tapossátok a fekete sárba! Kergessétek a vörös istent a bűzös ingoványba! Keményen csattanjon az öklöd, nyomában recsegjen a csont. Kiáltsd a szörnyeteg fülébe: zsarnokságodból elég volt! Elég volt nekünk a rabságból! Nem tűrjük tovább az igát! Hallja meg minden szabad ember, hallja meg ezt a szabad világ! Forró imánk és gyilkos átkunk jajongva szárnyal a nagy vég felé. Gyűlöletünk izzó poklában szívünk a bosszú tüzében elég. Ragadjuk meg a véres kardot, mely egykor országszerte járt! Mentsük meg a vörös hínárban fuldokló eltiport magyar Hazát! A bús éjszakában hörgés hallik. Halljátok? A magyar nép fuldokol. Hazája börtönévé lett, s élete gyötrelmes pokol. Induljon el dörgő fegyverekkel most már a várva várt sereg, rendezzen káprázó tüzijátékot, milyet még nem láttak soha az egek! Bíbor fellegek ölén zengjen imát millió madár, véres könnyeit kacagva hullatva démoni mosollyal arasson a halál! Piros hajnal a reggelt köszöntve majd szerte hinti arany sugarát, sujtásos ruháját magára öltve ünnepel boldogan az egész világ. „A szabadság prófétája"
|
|
bernulli |
Válasz | 2009. november 16. 19:37 | Sorszám: 594 |
Döbrentei Kornél: Tartsd meg a sziklát A Pesti Srácok emlékére Termékeny idődből végleg kifutsz,
marasszon az, amellyel elűzni akarnak, rettentsd vissza hulltában a sziklát, öngörgető magyar Sziszifusz, tartsad meg mozdíthatatlan alapnak, mert benned bizonyosságot álmodik az Isten, megébred, s ha látja, nincs, véli: sehol sincsen - ó, ez az Ararát - szegény Isten-remény ¬ ! Olyan kő ez, sorshoz csikorítva lobban, és akkor lendíts elveszejtőidre gyehenna-tüzet, olyan iramban, ahogy a szíved dobban, és viszolyogj attól, aki baljós tenyérrel kifizet. Sátán és a Teremtő egy sima arcban igazul: az Istent feleljed válaszul, és azt is, a bűnhődésből már elég, a Keresztfa is elüszkül, de hamuval győzi még, csordulásig urnákba, fejünkre visszahullva ki az, aki a velünk történtekért vezekelni mászna-csúszna? Az Ige a testből kilépett,
sebünk elidegenítve mások zsebévé méllyedt. A fölfele is csak úgy, ha bitón? S ha valaki fényességesen, méltón mégis, csak azért is fölér, mennylépő lábát lerángatni van kötél? Hol az önérzet?
Régi torlaszokon, hej, de kivérzett; betonszarkofágba aszalt a jövő, és nincsen felszedni már utcakő? amelyről fölmagaslik egy-egy szabadság-suhanc, lélekzet-neszük, mint mikor Te angyal, a csöndön átsuhansz; romolhatatlanok, testük gondolatokból s balzsamos illatokból épített, roncsolhatatlan szépség, múlhatatlanabb, mint szent Bernadett, úgy terebélyülnek ki a sivár időből, mint az akácok, a Pesti Srácok, és hogy voltak, mindent megtelít, szétfeszít, de nem úgy, miként az üresség a lék széleit - ! A zászlók petyhüdten darvadoznak, a glóriás lyukon át hiába süvít, ritkán érezzük a megtisztulás huzatát, magyarok, országon innen és túllakók, már a temetők sem hadrafoghatók? Még a halottak napi sírok is elföldelhetetlen, kitüremkedő bűnök, téli túlélésre vágyó, lánghegyű, gyertyatüskés sünök, mert belül is eltemettétek sorsát, játszótéri sírját a szabadság megannyi gyermekének, már nem számít, hova úsztak a kis kopjafák; egyszer a lelkiismerethiányt is karóba húzhatják, világra sem jöhetnek az új hősök, egy országmegtartó béke nagyjai, foganásuk helyén mégis megeredt a jelszó: zabálj, fogyasztani! hiába szerelem, ima, hit, mely erősebb volt, mint akár tíz orosz tankhadosztály. De a barikád: Magyar Golgota, fia, legyőzőtt téged Krasznaja armija. Ó, hogyan égtek azok a harckocsi roncsok, de fáj máig, hogy a zsírosarcú pecsenyesütők képe minduntalan felviláglik. Vajon miért engeded,
elvegyék, meghamisítsák egyetlen megtartó ünneped, miért, hogy végre kiszabadulva, vágtákra széles mezők helyett folyvást rabomobilba, miért, hogy nem pengethetsz napsugarak felhúrozta gitárt, kezed mindig ökölben, karod sosem ölelésre kitárt, miért, hogy léted nem bevallható szent kaland, de börtönhipis, örök motozás, mi kell, ne csak ébredj, hidd is, maradt erő, majd mozdulnak nemzedékek, termékenyítő elszántsággal, mint a szántóföldi munkagépek, kétségeden emeljen felül a kondulásig megérlelt, a legcsekélyebb, mégis tán a legnagyobb történelmi elégtételt Nándorfehérvár óta messzehangzó, vérünkkel felhízlalt, déli harangszó Budapest. 2006. október
|
|
bernulli |
Válasz | 2009. november 16. 19:35 | Sorszám: 593 |
Döbrentei Kornél: SZOBORAVATÁSTóth Ilona vértanúsága Szobor: Hószín lepel alatt rejtekezem, mint virágförgeteg borította meggyfa- menyasszony, kinek ígéret-gyümölcse keserédes, mert fanyarítja átok is, noha áldott: SZOBOR akkor lehet itt heves-foganású, termékeny, akár a barázdáktól karisolt anyaföld, ítélje bár senyvedésre sors-aszály, ha a fajtánk emlékezte nem csak egynapos, halottaknapi szolgálatban vállalt virrasztás, az időt gyertyaként virágoztatva el, de örökizzású eszme-pirkadás, SZOBOR csak ott lehet üdén lüktető mementó, ahol lelket belé, teremtő Istenként, a nép lehel, ha érzi: hús a húsából, vér a véréből: ha nem zülleszti üres bábúvá honvesztő feledés, facsaró szagú félsz, ha nem a semmit dongázó kreatúra, amit csak a szembesülés, a megigazulás, a lelkiismeret jellemsorvasztó hiánya dagaszt -: hogyha csupán kőhéjba zárt meddő tér, bilincstörő szellemiségtől lakatlan, akkor minden áldozat, vértanúság, tudatosan vállalt, brutális halál a megmaradásért, hiábavaló. Kórus:
Hogyha csupán kőhéjba zárt meddő tér, bilincstörő szellemiségtől lakatlan, akkor minden áldozat, vértanúság, tudatosan vállalt, brutális halál a megmaradásért, hiábavaló. Szobor:
Mennyivel emberibb végzetű akkor a tenger moraját dajkáló kagyló, vagy a "búgó kürt az ősi vár fokán", s a bús tárogató kristály havasok közt, ám, benne mégis a vérbő tüdejű szabadság sodró-zengésű lehe jár. Igazság földi asszonya, aki most késett jóvátételként fölmutatni kitakarsz, úgy érzed, bevallani engem néktek kényszerű gyónás, feloldozást csak így nyerhet az ország, az én üdvösségem nem avasodik: nem egy szoborról, hanem korotokról rántod majd le a leplet: tisztasága- vesztett, magából taszítón kivetkezett, ocsmányan meztelen, a dezodor sem gyógyír ott, ahol a lélek szaglik. Tudod-e, igazság földi asszonya, micsoda konok kérdőjel a bitón az a vad kampó? Történelmi rozsda el nem emészti a kérdést: ÉRDEMES VOLT ÉRTETEK? A szabadságvágy meddig priusz itt még, és a hazaszeretet? Miért s meddig tűritek, hogy köztetek uralgva járjanak a főkolomposok, akik egy kártékony tévtan nevében megzsarolták, kizsigerelték, aztán rothadni a szemétdombra vetették a múltjából ördöngősen kiforgatott népet, meddig tűritek, hogy vérbírák és bérügyészek, hóhérok, pribékek magas nyugdíjtól nyájas nagyapaként - az áldozatoknak nem bocsátva meg -, megrontsák és ellenetek neveljék az unokákat, azt hiszitek, balgák, ezek a harcok alatt bűzlőn gyávák, idegen tankok takarásában is hitványan bátrak, akik a hazán szörnyű bosszút álltak, dögtemetőbe dobták tetemünket, ezek valóban képesek, tudnak-e építeni a csontjainkra, otthontalan halálunkból otthonos hazát? Barátaim, Dévaváriak, hószín lepel alatt rejtekezem, vagyok jövővel viselős szűz menyasszony, engem nem becstelenített meg a halál, de jaj nektek, ha az élet titeket. Vallató:
Kuss! Tartsad már a pofád, fasiszta! Mi csináltunk belőled orvost, míg te, gané, kezet emeltél a néphatalomra, a világ proletárjaira, és a testvéri nagy Szovjetunióra, és most megint téped a szádat, Te, disznó, szabadság bárcás condrája, hát nem volt még elég? Kerékbe törünk, fölnégyelünk, lefejezünk, fölakasztunk újra meg újra, és újra meg újra! A múltunkból maradt annyi jövőnk, neked meg sose adassék a glóriás mártírság szentfényű tágassága, szűk paragrafus-kaloda a tiéd, a köztörvényes gyilkosé, onnan már nem szabadulsz, halálfogytiglant kaptál, olyat, mintha sose születtél volna meg! Kórus:
Hát nem volt még elég? Kerékbe törünk, fölnégyelünk, lefejezünk, fölakasztunk újra meg újra, és újra meg újra! Szobor:
Akik ennyiszer megölnének, és ily ádáz dühű kéjjel, csak meghalasztani tudnak, kiirtani nem! Háromszor születtem, bár elhulltam Petőfi-hamar. Földi nő:
Hadd valljam meg én, élő asszony a kőnek, ki mégis a győztes lét foglalata vagy, múltat megelevenítő képzelet, és tudom háromszori születésed titkát. Elsőként vajúdva, kínoknak közepette, az édesanyád küzdött ki e világra az Isten tervét nem is sejtve meg, a lánya egyszer még géppuska-tűzben, sebesültek, s a szabadság-tusa végórás elesettei közt enyhületet hozó tündérként repked, a szárnya szélfeszítette orvosi köpeny: ekkor születtél meg másodszor, a pesti utcán, vérben szent mocsokban hordott ki a FORRADALOM, a kivágott címerű nemzeti zászlón szabadság-kürtővé tágult a lyuk, és lett a szülőcsatornád, azon át kölykedzett téged, áldozati porontyát a FORRADALOM, bölcsőd volt ,minden eszme-magas barikád, s Molotov-koktél komoly játékszered, hogy végül a járókád a halálos cella legyen, bár nem voltál karddal villámló orléans-i szűz, sem vértől iszamos mellvértű, fiáért s Munkácsért haragvó, harapó anyatigris Zrínyi Ilona, lettél mindkettő, ám a te fegyvered más: gyógyító szándék, orvosi táska, fecskendő, kötszer, vakmerő honszeretet, az élet-szolgálat Hippokratész szellemével gazdagított arzenálja, mégis kötélre juttattak a Júdásnál nyomorúbbak, s a hazug vádakból tákolt ítélet, csak a bitó a szilárd, állíttatott elrettentésül szörnyűséges példa, megöltek, de nem lettél hiéna-táp, végleg nem tudtak elemészteni mégse! Íme, hószín lepel alatt rejtekezel, alatta hús-vér lényként lüktet a szobrod, érettünk virraszt benne a lélek, miattunk ver riadalmasan a szíved, hogy ocsúdjunk, tűnjék a bárgyú kábaság, hulljon alá a Krisztust-időző gyolcs, fölmutatlak s te megmutatsz minket, íme harmadik, végső megszületésed. Kórus:
Íme, hószín lepel alatt rejtekezel, alatta hús-vér lényként lüktet a szobrod, érettünk virraszt benne a lélek, miattunk ver riadalmasan a szíved, hogy ocsúdjunk, tűnjék a bárgyú kábaság, hulljon alá a Krisztust-időző gyolcs, fölmutatlak téged s megmutatsz minket, íme harmadik, végső megszületésed. Vallató:
Bronz, márvány, mind akarnok csinálmány. Szemfényvesztés minden hősi emlékezés, ámítás, hogy ily szépnek megmaradt. Én láttam a bitón a haláltusa rombolta arcot, a rúttá rontott, esendő, rángó masszát, még a kendő is iszonyodott, amivel letakarták. Nem lehet, hogy annyi rothasztó évtized után megéledjen újra a szívekben! Földi nő:
Megéledt újra. Vallató:
Cigarettaparázzsal égettük melle gyönge halmát, az orrfacsaró pörke-szag betöltötte a vad vallatószobát, kétszázas izzóval kínoztuk szemét, Nem lehet, hogy megéledhessen újra! Földi nő:
Megéledt újra! Vallató:
Harapófogóval szaggattuk körmét, kötőtűvel szurkáltuk a nyelvét, nem lehet, hogy megéledhessen újra! Földi nő:
Megéledt újra! Vallató:
Komisz gumibottal vertük veséjét, véres vizelet fakadt ütlegünk nyomán, komisz gumibottal ütöttük a talpát: lilán kilángzó tömbbé dagadt, nem lehet, hogy újra fölkélt és jár. Földi nő: Fölkelt és jár! Vallató:
Tetemét dögtemetőbe vetettük, fölötte rendőrlovakkal tiprattuk simára a földet, mementónak sírdomb se maradjon, emlékét így örökre betiltottuk, annyi rothasztó év után az nem lehet, hogy megéledjen újra. Földi nő: Megéledt újra. Vallató: Láttam a halálos zárkán összetörve, elveszetten várta, hogy érte jöjjenek, mint élettelenül csüngő rongycsomó. Remegő szájjal rémülten rebegett, az nem lehet, hogy elérhetett idáig tisztán csengőn az akkori halk üzenet. Földi nő:
Tisztán cseng az üzenet. Szobor:
Mint lélekharang, tompán kongnak a léptek, az idő gyónni sok, imádkozni kevés, itt vannak már értem, mit mondhatok néktek? Ne féljetek, ne fussatok, már tovább ne hátráljatok, ám a gátra kiálljatok. Én a konok hitet küldöm, hogy szívetek megbéküljön, küldök hozzá erőt, sokat, lebírni hatalmasokat, legyőzni a gyöngeségtek, merész lelket adok néktek, halálom örökmécs-tüzén egységbe forrasztalak én, marakvó, széthúzó népem, ne időzz mindig csak térden. Voltam, az legyen oltalmad, vagyok, az legyen hatalmad, leszek, az a forradalmad. Létem feszül ívláng-hídon, fiaidat győzni hívom, hogy emelt fővel szabadon nyerjék meg a békét, akarom, ne kushadjon mindig térden, mert akkor nem tud remélni, a bitó alatt azt kértem, segélje Isten a népem szálfa egyenesen élni, szálfa egyenesen élni.
|
|
nereus |
Válasz | 2009. október 30. 16:49 | Sorszám: 592 |
Ágh István: ÉVEINK TALÁLKOZÁSA Zsófinak Tizennyolc éves voltam, mint te most, kényszer-vakációs, lábadozó diák, ’56 decemberében az otthoni szérűn álltam valami kora tavaszi fényben, pedig a késő ősz foszlányai csüngtek a túlérett sugarakon, s a kert alatt már kitakarva a rögökig, kéreg- és torzs-hidegben készülődött a föld a karácsonyi hóra, csak a pajta lebegett az idő fölött, külön, ahogy a délutáni alkony selyemfelhői fátyolozták a mohás zsupp tetőt, hiába terült lent a sár, sötétbarnán csordogált a trágyalé patakja, moharemény tündökölt a magasban egy egész tömegsírra való örökzölddel. Tudom már, a túlélés gyönyörűsége kápráztatott, varázsolván a lehető legkevesebből, akár a semmiből, azt a ki tudja, meddig tartó útravalót, melyben te még a képzelődés meleg árama, nemlétből visszavett lehetőség, a háromkilós jajdulás előérzete voltál, s mára éppen annyi idős, mint akkor én. Mi történt, hogy itt a pesti járdaszegély, a félreeső halom mohája zsendít olyan érzést megint, mint ami akkor elfogott? Álmaimban kallódó ingecskéd jut eszembe, s kizöldült, régen elsírt leheleted nyomát látom a göncön, fiatal arcom árnyékával, s eszembe jut, nem is születtél volna nélkülem. Tizennyolcadik s negyvenkettedik évünk találkozik most csillagunk együttállásában, mikor a kórház-utca senki földjén zöldell ez a mohatelep, mit nem is vennél észre, ha erre jársz, hisz én is évek óta most fedeztem föl, bár közelében lakom. Talán egy szíven lőtt fiút temettek oda, és exhumálták vagy csak ott feledték. Úgy látszik, a világnak vesztébe kell fordulnia se-már, se-még idő csöndjében végignyúlva, északról délre húzott, nyirkos betonról félrevetve, s akkor a tél égi nagyító lencséje alatt a mohából megjelenik, mint egy salátás konyhakert, héthatárnyi mező és rét, a régi pajta zsuppja. (1980/2009)
|
|
A Vándor |
Válasz | 2009. október 27. 21:56 | Sorszám: 591 |
Kedves gajo, azt a "névtelen szerzőt" Háy Gyulának hívják, és a vers címe: Vallomás.
|
|
|
|