Puskagolyóval átlőtt ősz. A szív
Helyén átlátszik a levél
Hiánya.

*

Nem penderültek össze szélei.
A seb: időtlen
Idő haldoklás és halál között.

*

Egy levélen egy évszak. Szemfedő.
A zöld selyem árnyéka vagy
A hófehér hiány.

*

pereg az ősz
őszben a levél

vérbe pereg az ősz
őszi vérbe pereg a levél

vérben és szélben pereg az ősz
őszi vérben és szélben pereg a levél

vérben és szélben és lángban pereg az ősz
őszi vérben és szélben és lángban pereg a levél

lyukas zászlók égnek
lyukas és véres a levél

Válasz a Móser Zoltán küldte
lyukas falevélre

Az őszhatalmú időtől kihívó üzenet érkezett,
sarjadás-erejű válasz rá a képzelet;
kaptam egy talányos – virágtól, fától? – levetett,
Biblia-lapok közt imádságossá aszalt, szívforma levelet:
milliárdból egyetlenként önmaga,
nincs hozzá hasonló, csak hasonlata,
közepén viseltes űr a folt,
mint szívburkon golyó ha áthatolt,
szűziség szűk bejáratán ha átütött,
miként csírakopja konok ősrögöt,
megidéz ávósok vezényelte sortüzet
– ó, ezek a ruszki tankok mögött lappangó vacak-bátrak! –,
előtte még, hogy zárkamélyben csillagvizsgálója a szabadságnak
csak kivágott-címerű zászló lehet,
s a magyar életfa lombjába vackolódó Hold
nem éjszakát szül, virradat, amit kihord,
a vitorlát bontó Haza zátonyról nem zátonyra érkezett,
mert nem bitókról lopta le a kötélzetet,
e cirkli-terebélyű növényi seben
átduhhan a molekuláris tisztaság, mint a hó,
s a Szentlélek is átszáll könnyeden,
a Máriás lobogókkal suhogó,
bár bennünk minden pika a Kossuth-címerig ér,
eszünket búsítja eszme, de erünkben felvidul a vér,
s újra kigyúl a fáklyaüszök, mert az ország mégse a kárhozat hona,
nem ferde gerincet sugall a dőlt keresztű Szent Korona.
Vagy csupán a férgek hada rágta ki az utat
a Nagyistennek, ki szánva minket ide néz, és sírva mulat,
mert csak Ő sejti, mint dönti el, szabadságunk annyi maradt-e még,
mint e lyukon át ránkderengő kerek ég.

Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,
Már nem voltunk fiatalok –
Házunk körül virágzó sírkeresztek,
Szívünkben sok friss halott.

Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,
Akkor is, ha férj-feleség
Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,
Fogják egymás kezét.

Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben –
Emlékszel? volt is oka.
De ami fekete maradt, még feketébben
Ragyogott, mint valaha.

Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe
Tört fényeket rejtett a rémület,
És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje
S attól lett édesebb.

Ujjongó áhítattal ébredtünk reggelente,
Te a kertre, én terád –
Ez az öreg nyarunk szelíden betemette
Velencét s Angliát.

Mint furcsa ráadást vagy veszélyes messzeséget
Kezdtük nézni a holnapot –
Ez volt az a nyár, mikor a tél szele szíved
Koszorújába kapott.

"Végzettségem szerint zenetanár vagyok (zongora, zenetörténet) - foglalkozásom szerint író, költő, újságíró. 1956-ban megsebesültem, mint fegyvertelen sebesült-szállító. Ennek következtében internáltak és hosszú évekig megfigyelés alatt tartottak irodalmi és politikai tevékenységem miatt.

1961-ben megházasodtam, két gyermekem született: György (1963) és Márta (1964).

Első verses kötetem (Miniciklon, 1985) elnyerte az Írószövetség nagydíját. (Őrley-díj; Esterházy Péter és Nádas Péter valamint Tellér Gyula társaságában. 1986.)

Második könyvem is beszerezhetetlen: Ilyen éjszakát hagytatok (1990). 1991. Őszén Antall Józseftől átvehettem a Széchenyi-diplomát és emlékplakettet. 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét kaptam, ekkor jelent meg Mosolyrapszódia című válogatott publicisztikai kötetem. Voltam főszerkesztő-helyettes (Ring), főmunkatárs (Új Magyarország, Pesti Hírlap). 1996-ban mint alapító tag az MDNP tagja lettem.

(ismeretlen költőtől)

Mondd Uram, meddig sújthat még
Az ezredéves átok?
A Szentkorona hajlékában
Mit keresnek a renegátok?

Hömpölyög a hazugság-tenger!
Mondd, mit tehetünk ellene?
Hogyan lehet egy rongy bohóc
Az ország első embere?

Mondd Uram, meddig lehet még
Megtagadni testvért, szülőket?
Feledni hagyni elgazosodott
Kopjafás, magyar temetőket?

Uram, sokáig kell még hagynunk
Dölyfölni az arcátlanságot?
Lehajtott fővel megkövetni
Azt, ki az arcunkba vágott?

Ezer száz évig összetartott
Vérben viharban a hit,
Ne engedd szétszórni
Szűz Mária magyarjait!

Vagy újra támasztod bennünk
A tüzet, mi hamvában holt?..
Akarod, hogy együtt kiáltsuk:
Ezt már nem tűrjük! Elég volt!

Engedd, hogy lelkünk tovább éljen,
A csillagszemű gyermekekben,
S örökre égjen ötvenhat lángja...
De csak lobogó mécsesekben!

Adj most hitet a folytatáshoz!
Kéz a kézben, testvér, barát,
Hogy sikerüljön felmutatni
A győztes erő alázatát.
*
Megjelent a "Külhoni Magyarok Világlapjában,Kalifornia.

A költő utolsó verseit tartalmazó kézírásos, "betűs", füzetéből készült 60 VERS címmel megjelent versválogatásból.

(1957. május 1.-
2007. október 23.
odaterelten - el-
terelten a nép)

ötvenhét május elsején
a Dózsa György térre terelt
tömegek most kordonok között
üresen tátong a Kossuth tér
és az ötvenhatos emlékmű
meg a 301-es parcella
körüli tér díszlépésben a zászlós
katonák vitustáncot lejtenek a jelmezes
ifjak a kordonon kívül maroknyi
tüntetőt oszlatnak a roham-
rendőrök százai piros fehér zöld
szivárványszínű vízsugarat
lövellnek a vízágyúk ropognak
a könnygázbombák vígasztalanul
szakad az eső ólálkodik az utcákon
a megtépázott becsület aluljáróiban
tisztesség sompolyog amúgy
"még tűr a nép az istenadta nép"
íróasztalok mögött törik a fejüket
a fölkentek hogy még mit
vehetnének el tovább hízlalva
a százak szagtalan milliárdjait -
még mit láthat majd a hazából
unokám idebenn vagy odakünn

1956 októbere - 1966 tavasza - 1968 nyara

alig tíz évvel a forradalom
után következett be a Nemzeti
Színház felrobbantása - úgy
tűnhetett hogy az utolsó remény
is szertefoszlott a valódi
szabadság elnyerésére - mégis
ez lehetett a végső jeladás
ki-ki magánszocializmusának
lassú lebontásához noha hatvan-
nyolcban még egy szégyent
magunkba kellett fojtanunk
önmagunk megszállását a Felvidéken...

KÁDÁR-TÉRI FOSZLÁNYOK

szolid szellemi szadizmus
a testek kínzása lassan
lanyhul kétütemű szólamok
ringatják álomba teli hassal
az istenadta népet kiből
látszólag az ördögöt kiűzték
aczélszürke ruházatú gátőrök
a kondícióban tartás végett
gumibotjukkal homokzsákokat
püfölnek permanens részegségben
dülöngél a tribünök alatt
az állítható pórázra fogott ideológia
Judás és Heródes a Rudas fürdő
magzatvizében lubickol a fürdő-
mester az időközben repatriált Pilátus
a hangosbemondókból megállíthatatlanul
ömlő jelszavak az ösztönükig alázzák
azokat akiknek még a keresztfa reményét
sem adták meg a vélhető föltámadáshoz

lyukas zászlók közt,
ősszel született - a szó
szabad tavasza -

Kovács József orvostanhallgató, az 1956-os Szegedi Forradalmi Bizottság elnöke kivégzésének 3o. évfordulójára

Húsz éves volt csak ötvenhatban,
anyjának egyetlen fia.
Legenda őrzi, halhatatlan.
Miért kellett meghalnia?

A Csillagbörtönben kínozták
s kivégezték egy hajnalon.
Titokban tömegsírba dobták,
ne maradjon utána nyom.

Anyja azóta eszét vesztve
-így mondják-egész Szegeden
keresi fiát nappal, este,
utcákon át és tereken.

Könyörtelen, élő kísértet
kiált, torkából kín fakad:
-Hová tettétek? Megöltétek?
Adjátok vissza a fiamat!-

Az emberek mind elkerülik,
ezüst koszorú ősz haja,
lármás utcákon fel-feltűnik,
zajon is átsikolt szava.

Tiszapart fái tovább adják,
százados falak és kövek
keresik fiát, vigasztalják,
jajra csak az ember süket.

Feledve fényes forradalmat,
csak élik a sivár jelent,
-Kovács Józsefek miért haltak?
-nem kérdik, hasznosabb a csend.

Szeged utcáin Kovács néni
harminc éve így jár ma is.
Csak fiát vesztett anya érzi,
a csönd hazug, a szó hamis!

Tudja, tékozló ezer évnek
pörében mennyi szív szakadt.
-Hová tettétek? Megöltétek?
Adjátok vissza a fiamat!-

Feledhet ország gazdag múltat?
Épülhet homokra jelen?-
Telt gyomrát hívja csak tanúnak,
kidől a fa gyökértelen.

Vádolnak az eltitkolt sírok,
és jövőnktől megfosztanak.
Az élőket hiába hívod,
követeld hát a holtakat!

Ki tegnap gyáván elfutottál,
most gyilkosokkal fogsz kezet.
Cinkos mosolyod nekik szolgál,
-társaid földben fekszenek.

Nem érdem, hogy túlélted őket,
VÁRD A VÉGSŐ ÍTÉLETET.
A meggyalázott temetőket
járják majd új kísértetek.

Vallató anyák választ kérnek
TŐLED IS,-jaj, ha nincs szavad!
-Hová tettétek? Megöltétek?
Adjátok vissza a fiamat!

A zsarnokságot tűrni nem lehet,
S ki tűrni kész, nem méltó rá, hogy éljen,
A zsarnoknak csak hódolni lehet,
Alázattal, földig hajolva mélyen.

De ha egy népnek szálfaderekat
Adott az Isten, nem tűr szolgaságot,
Felkel, s ha százszor bele is szakad,
Kivívni kész egy szebb, szabad világot!

Mi ismertünk tucatnyi zsarnokot,
Kelet s Nyugat dúlt rajtunk szakadatlan,
De két kemény kezünk kardhoz szokott,
Harcoltunk és bíztunk a virradatban.

Így telt el egy küzdelmes ezredév,
Míg jött e megkergült, e szörnyű század,
S hiába munkált forradalmi hév,
Nekünk börtön jutott s gyalázat.

Amint a legvégső harc végetért,
S feleszmélvén már kedvünk élni támadt,
Új zsarnok jött, fizetni mindenért,
Mindenkinél őrültebb és galádabb.

Mily gyűlölettel volt tele
Fajtánk iránt: népünk lenézte,
Mi nékünk szent volt, nem kímélte,
S tíz év alatt tán fel se mérte,
Mit ölt meg átkozott keze!

És elsötétedett a nagyvilág:
Jött Hortobágy, és jött a recski bánya,
S megismertünk egy szörnyű szót: GULÁG!
S mentünk halálbányákba, Ázsiába.

Ó, hányan ottmaradtak jeltelen!
És hány szülő várt hasztalan fiára!
Hány szem maradt örökre könnyesen!...
A jobb jövőnek vér és könny az ára.

S kik visszatértünk majd e más világból,
Soká bolyongtunk bénán és vakon,
S ha lélegezni mertünk, jött az ÁVÓ,
S vasrács feszült a börtönablakon!

Majd végigharcoltunk egy forradalmat,
S mivel hóhérunk nem bírt el velünk,
Segítni kért egy „testvéri” hatalmat,
Hogy azzal együtt győzzön ellenünk.

El is buktunk, vérben, mocsokban ázva,
És szörnyű megtorlás következett…
De lám, az áldozat nem volt hiába:
’56-ot legyőzni nem lehet!

Ki nem bírt tankok, ágyúk erejével,
Áldozva bár ezernyi életet,
E büszke nép magasztos szellemével
Győzött a bűn, a zsarnokság felett!

Új nap derült fel múltunk szégyenére:
A béna jár, s a vak, lám újra lát!
Testvéreim! Fogjunk hát össze végre,
S emeljük végre fel…
e drága, szép Hazát!

Galgóczi Árpád hét évet húzott le a gulági vörös pokolban.

Nagy Gáspár: MAGYAR ABSZURD
Rendezői példány

(1)

Nálunk
— két vállrándítás között —
történelmileg úgy alalkult
hogy a hóhérok
a vérbírák
a sortűz-vezénylők
a szadista államvédelmisek
a legfőbb ügynökök
és a megzsarolt kis besúgók
sem tudnak (képtelenek)
megbocsátani
áldozataiknak (FÜGGÖNY)

(2)

Ezért aztán
csak
el-te-met-ni
az áldozatokat
már nagyon kevés
de
né-ven ne-vez-ni
a gyilkosokat
(etcetera)
még mindig túl sok
azoknak
akik...(FÜGGÖNY)

(3)

zene: Magna Hungária

Egy Budapesti srác tizenhat évesen, kiállt a térre hol harc dúlt véresen.
A tömegre lőttek, de Ő mégsem várt, egy független hazáért közéjük állt.
Megszállták a hazáját, tudja már rég, felette vörösen lángol az ég.
A kezében fegyver, s előre lép, a géppisztoly hangja a fülébe tép.

Nem féltette életét, nem hátrált meg soha.
Nem adja fel sohasem, a sors bármily mostoha.
Az egész életét egy lapra rakja fel.
Tudja, a hazáért most élni vagy halni kell.

Ne feledd el soha, mit Ő tett a nemzetért.
Ne feledd el sohasem a tengernyi szenvedést.
A független hazáért a géppisztoly hangja szólt.
Az egyetlen szent ügyért a hősöknek vére folyt.

A golyók csak szállnak, de semmitől sem fél, hazáját megvédi ameddig él.
A fájdalom hirtelen húsába tép, és tudja, hogy számára itt van a vég.
Az élete pereg, mely rövidke volt, az utolsó szava is eképpen szólt.
A hazáért éltem, a szent ügyért haltam, most megszállók lábai taposnak rajtam.

Nem féltette életét, nem hátrált meg soha.
Nem adja fel sohasem, a sors bármily mostoha.
Az egész életét egy lapra rakja fel.
Tudja, a hazáért most élni vagy halni kell.

De megérte nekem az életem adnom, mert hazámat mindennél előbbre tartom.
A barikádok mögött már kihalt a tér, mindenütt holtak és mindenütt vér.
A hősöknek lelke már aludni tért, hát gyújts te is gyertyát a halottakért.
A hazáért éltek, a hazáért haltak, nem voltak szolgák és nem nyaltak talpat.
A jeltelen síroknál süvít a szél, emlékük mindig a szívünkben él.

Nem féltette életét, nem hátrált meg soha.
Nem adja fel sohasem, a sors bármily mostoha.
Az egész életét egy lapra rakja fel.
Tudja, a hazáért most élni vagy halni kell.