Bennem maradtak azok a napok
s halálig vonszolom emléküket
magamban,
a szent őrület, a szent megszállottság
napjaiét, mikor szinte bolondul
magammal se, sorsommal se törődtem,
csak mentem a sorokban, meneteltem
együtt mindenkivel, és kiabáltam.

Azóta valahogy minden napom
ezek felé a napok felé fordul.
Dolgaimban ezek vannak jelen
s ezek álmaimban, emlékeimben.
Előlük menekülni nem tudok,
mint egykor üldözőim elől, amikor
a legutolsó órában ugyan, de
szülőhazámból végül elfutottam.

A halál elől szaladtam akkor el,
de emlékeim mind velem maradtak
s ott csengenek a himnuszok is bennem,
a szent szavak zokognak,
mint zokogtak akkor is, amidőn
együtt utolszor énekeltük őket.

Messze kerültem jajtól s fegyverzajtól,
s messze magától a hazától is.
De annak, ami történt, szavaimban
s szívemben emlékét megőrzöm.
A harcról mintha tárogató szólna,
az a történet úgy jajong.
S bár mindent túléltem, azóta
minden új napom
a halálom előtt van.

Ha csak leütnek, mint a labdát,
köszönd meg útonállóidnak.
Ha csak leütnek, s abbahagyják:
minden vesztes nap idnap...
És vonulhatnak cintányérral
a „kabátosok” hahotázva –
méz pörög csak, nem kerget méhraj
egyik nyárból a másik nyárba…

Nincs akkor senki, tán te se’,
ki eltűnsz a sorok mögött,
mint képzelt csata győztese. –
Csupán egy van, ki hőbörgött
és tüntetett önmaga ellen,
de kitől azt is elvitatták,
mert más az érdem s más a jellem,
a telenség és a talanság...
És másként könyvelik az akták
a „vereséges győzedelmet”.
Másként, ki helyt maradt, s ki elment
választani hű fejedelmet.

Vagy őt cipelni tenmagadban.

„Persze,
vitt mást is, mit a vám eresztett.
Jövője van, kinek van mersze” –
vésik húsodba a keresztet...
Nyerő vagy, aki tétet vesztett.

Oldaladból kiáll a sínpár.
Nincs kötőfék, lóhóhér sincs már.
Kötelet fonnak. Hát ki játszik?
Ablakodon minden belátszik.
Fél-vámos jön és betekint
álmod üvegén,
fele kint –
hulló mannára, vár zsíroskenyérre,
ágyad, párnád is jól kinézte.
Ingén vérfoltok húnynak, égnek.
Jelzőlámpák a messzeségnek?
Karján tetovált vénleányok.
Szájában szép mondatfoszlányok.
Fogai – mintha írógéped
magányos hangzói lennének.
Ordít rád, ördög – más torok.
Remegsz, nem védnek mesterek,
se mássalhangzó-pásztorok...

Az égkosár lukas rostáján
áthull az ocsú – át a szem...
Fütyül a vonat, indul minden,
gyereked ül az Őrhegyen.

Álom-é ez, vagy végítélet?
Halnod kéne, vagy mégis élned?
*
Ki üt le, mint égről labdát?
S ki ösztökél, ha abbahagyják?

Óra ébreszt, vén riasztód.

Temetünk. In memoriam. Hősöket temetünk ma, egy nép, egy nemzet, egy világ hőseit. Tegnap még itt hallatszott csengő gyermek-kacajotok, a téren, beleitta magát az emberek fülébe és mosolyt varázsolt ajkukra. És ma... Isten, ki vagy! Ma őket temetjük! Oh, ti tizenötévesek, kik a fegyver súlyától meg-megroggyanó térdekkel indultatok a harcba. A ti utolsó harcotokba. Oh még hány csatát kellett volna megvívnotok, az iskolapadok agyonkarcolt deszkáin. A tudás várát kellett volna bevennetek és ti a szabadság várát vettétek be ... nekünk.

Mindent tudtok már ti, kócosfejű, hamvasarcú hősök. Tudjátok azt, hogy nem ömlött véretek hiába és tudjátok azt, hogy halálotok árán született újjá egy nemzet.

Oh milyen szörnyű kontraszt. Élet - halál! A Ti halálotok a mi életünk. Jöjj vissza hozzánk, könyörgöm térj vissza Te, aki elszánt tizenhatéves arcod minden gyűlöletével dobtad a benzines kannát a Rákóczi úti orosz tankokra, hogy aztán gyilkos golyótól találva ess el. Tekints ránk Petőfi, vajon nem ez a te „ifjú sereged”. Nézz ránk Ady Endre, vajon nem ez a te ifjúságod?

Testvéreim, ti drága kismagyarok, ti alig játszott, alig élt gyermekek, hálás a nemzet. Oh mennyi okos, mennyi megfontolt tapasztalt magyar veszett el az úton, amíg idáig jutottunk. Mennyi ártatlan magyar sínylődött rabságban, amíg ti jöttetek! Csak egy leheletre érkeztetek hozzánk és már tovább is ragadott a „nagy kaszás”. Csak egy leheletre és tavaszt hoztatok októberben! Cháron, a túlvilági révész tiszteleg előttetek, hisz ilyen sereget még ő sem látott. A rövidnadrágos hősök serege! Köszönünk mindent, ti drága ifjú hősök! És bocsássatok meg nekünk, kikért meghaltatok, de nem ígérgetünk. Hisz nincs is mit ígérnünk. A testvéreink haltak meg és ki tud könny nélkül gondolni a testvére halálára. Minden halott a sírba magával viszi az örömeit, de a fájdalmait itt hagyja nekünk.

Úgy borult rám ezekben a napokban a lakás, mint egy üvegbura, amelyen áttetszik s áthallatszik a külvilág: a forradalom. A család szeretetből, aggodalomból, vad tiltakozásból fújt hártyaüvege erősebb volt a szégyennél s bátorságomnál. Azt hiszem, nem egyedül szégyenkeztem, s vergődtem gyengén a család és az idegrendszer hálójában, hanem néhány nemzedék: a harminc- és negyvenévesek. És nikotinmérgezéses napok után úgy feküdtem le, reggel úgy ébredtem a beteg álomból, hogy én vagyok ott az utcán, vagy a földalatti tornyában, egy ember, a legvédtelenebb állat, mert kitárt minden veszedelemnek a hasam és a hátam, és nem véd meg más, csak a föld. Valószínű, hogy azok, akik harcoltak, nem ezt érezték: a képzeletben a dolgok torz és óriási árnyékot vetnek. Így indult zajlásnak a lélek, rádióhírek, bevásárlások, kába olvasás közben. Nem írnék erről sem, ha csak a magam zajlásának érezném.

Eleredt a novemberi eső. Igaltól Kaposvárig az országút mellett, amerre az útról ellátni, az egyre sűrűsödő ködben mindenütt súlyosbodnak a rögök, víztől telítődnek a barázdák. Szánt a paraszt. A süppedő barázdákban egy-egy forduló után fáradtan állnak meg a lovak. De nincs megállás. Szántani kell, hogy vethessünk és arathassunk, mert az élet folyamatossága az országutak, dűlőutak mentén egy percre sem állhat meg. Nem tudni, kié a föld, azt sem lehet még eldönteni, hogy ki melyik táblán arat majd. Az erőszakkal összevont termelőt társulások minden bizonnyal feloszlanak, s ki tudná most megmondani, kinek-kinek melyik darab föld jut. A csurgóra eresztett fekete kalapok tulajdonosai mégis marokra fogják az eke szarvát, és vándorolnak egyik barázdából a másikba. Kilométereket gyalogolnak, mire a kis szántók frissen ágyazva elnyúlnak az esti szürkületben.

Nem pihen ma egyetlen egy parasztember se. A konyhák melegét csak a pendelyes gyerekhad élvezi.

Az országutakon egyik falutól a másikig, egész Kaposvárig száz és száz ember gyalogol. Hová? Merre? Sógorhoz, komához vagy éppen a kórházba? De sokan s talán legtöbben a kaposvári nemzetőrséghez. Dózsa magyarjainak kései unokái, az elszegényedett falvak agyonsanyargatott emberei ők, akik már csak egyet akarnak. Ha elvész a szabadság, hát vesszen az élet is. Nem harácsolni akaró, pozíciót hajhászú forradalmi szónokok, hanem egyszerű magyarok, akik mindenüket, az életüket teszik fel a szabadság szent oltárára. Földek, országutak vándorai akiknek e honban mindenki parancsolt eddig, s akiktől még a gyermeknek való tejet is elvették.

A novemberi eső áztatja a tájat. Mire a gyalogos Igalból Kaposvárra ér, az alsó is átnevesedik. A fejrevalóról pedig úgy csepeg a zsíros lé, mint a hősök homlokáról a vér.

A vándorok, akik beláthatatlan idők óta róják a földeket, az országutakat, eljönnek a városba.

Most, a világtörténelem e megrázó pillanatában, mikor e sorokat írom, éppen Nagy Imre szózatát sugározza az éterbe a Magyar Rádió. A beszéd rövid, egyetlen, megrázó kiáltás a föld minden népéhez. A szabad nemzetekhez és azokhoz is, akik még rabságban élnek. Hallgatom s érzem hangjában a reszkető féltést, az aggodalmat e maroknyi családért.

Világ népei, hallgassátok: egy kis nép fia kiált hozzátok segítségért; az a kis nép, melyet ezer esztendő óta mindig a legnagyobb világviharok téptek, melyre mammuthatalmak rohantak, tatárok, törökök, Habsburgok, németek és oroszok, melyet soha nem kíméltek világháborúk, s a győzők mindig fölösen büntették: a kíméletlenül. Szinte elvágták ütőereit, hogy elfolyjon a vére. Mégis élünk, dermedten, bénává nyomorítva, leigázva, de szabad lélekkel őrizzük az európai műveltséget, a humanista szellemet, s minden erőszak hiábavaló volt, mert nem tudunk másként lélegezni, élni és dolgozni, csak szabadon.

Szabadon, semlegesen, békében mindenkivel, nagyhatalmakkal és kicsikkel, szomszédokkal és távoli népekkel.

A magyar semlegességi nyilatkozat SOS-jel, szikrázik az éterben, a szélben, a felhők alatt, a hullámok fölött, s reméljük, hogy a földön ma minden humanista ember szíve vevőállomás, s megérti. Ha veszélyben van egyetlen halászcsónak a tengerek, elindulnak a többi hajók, hogy megmentsék.

Az nem lehet, hogy a magyarságot, mely a kicsi Dávid szinte reménytelen, bátor küzdelmét vívja Góliát ellen, cinikus közömbösséggel nézze a világ.

Ha ez megtörténhet, akkor mi romantikus illúziókban éltünk, akkor egyetlen nációban sincs már emberség, igazságszeretet, akkor elvadult az emberi faj, akkor pokolra szállhat ez a forgó földgolyó.

De ez nem történhet meg. Még nem szólalt meg e perben, de reszkető lelkünk már hallucinálja a választ: veletek vagyunk.

Nem akarunk mást, csak azt, hogy az idegen katonák hagyják el Magyarországot.

Tűzből kimentett hegedűddel

mihez kezdesz, szegény cigány?

csiholsz-e még nótát belőle,

vagy vályogot vetsz ezután?

Kezedben régi kincsed roncsa,

a fája üszkös, húrja lóg,

de próbáld csak, tán fölzeng rajta,

a keserűt, a ríkatót.

Madzaggal kötve-toldva húrja?

akkor is! hátha szólna még:

ha mást nem, azt a percet sírja,

mikor a rongyos putri ég,

mikor veszett csiviteléssel

a tébolyodott fecskepár

pucér fiókáit hogy mentse,

a lángoló ereszre száll,

mikor ebeddel vonítottad

a pusztulást, hogy az egen

együtt csikarjon cigánysorsod

s az ősi csikasz-félelem!

Ezt húzd, ha mást nem, ezt a percet,

aztán aludj, amíg az éh

aludni hágy, míg jő a vénség,

a térdig sár, a trágyalé

s a vályoggödörben merenghetsz:

hogyan cifráztad egykoron...

s hull rád az emlék, mint a pernye

Fel, sztrájkra fel!

Ez most a fegyver!

Gyáva bitang,

Ki munkába áll!

Kinek kard nem jut,

Ma sztrájkkal felel,

S szabadságunkért

Bátran síkra száll!

Fel, sztrájkra fel!

Ez most a fegyver!

Míg zsoldos csizma

Tapod a Hazán,

Míg hóhér bitang

Szuronyt döf belénk,

Magyar kéz nem nyúl

Szerszám után!

Fel, sztrájkra fel!

Ez most a fegyver!

Rabszolgasorsot

Tovább nem tűrünk!

Zászlónkat többé

Már meg nem hajtjuk:

A zsarnokoknak

Sztrájkkal felelünk.

Munkába akkor,

Csak akkor állunk,

Ha majd miénk lesz

Harcunkért a bér,

Ha majd szent ügyünk:

Szent Forradalmunk

Béklyókat törve

Győztes véget ér!

Dióverőfény, Rezgőnyárfa

idegösszeroppanása.

Sisakból makk, emberfej pottyan.

Hitfogyatkozás játszik napommal.

Koppanás, csönd: ez lett a ritmus.

Mezőn új csaták csontja virít most.

Győzelem? Harminc ezüsttel győztek?

Énekelem hát: júdás idő ez,

s úgy meredek a kereszt fiára,

kiroppan bogyószemem világa.

Csoda nincs! Lám, a sós vér is felforr:

tréningezik velem a terror,

ördögszekerek után köttet,

csúfolja testemmel a Földet.

Fogadna fiának is: ha élve

Törhet az idő kerekébe.

De alku sincs! hát hosszú hajammal

söpreti avar forradalmam.

Süvíts, süketíts Hatalmi Lárma,

véníts Hetvenhét Tornyodba zárva:

ellened én, Ember az őszben,

Jogot kérek, jogot,

Egyenlőt e honban.

Magyar vagyok én is,

Ehhez csak jogom van.

Ne legyen itt különb

Akkor sem énnálam,

Hogyha a csillagán

Fényesebb sugár van.

Bírák ne legyenek

Némi bábjátékok,

Kik átkozott bűne

Sokat vérbe fojtott.

Jogot kérek, jogot,

Egyenlőt magamnak,

És még az elnyomott

Sok szegény magyarnak.

Legyünk hát végre független nemzet -

ezt kívánja, s fegyvert fog a népünk.

Eltiporjuk, ki velünk nem ért egyet,

mert eddig csak más országnak éltünk.

Vérzik a föld, ágyú dörren,

gépkocsik s tankok száguldanak.

Az uránium is föllázadt a földben,

mert eddig más hordta el azt.

Jogosan harcol a mi nemzedékünk,

függetlenséget s új kormányt követel.

Önfeláldozóan harcolnak miértünk,

s így céljukat biztosan érik el.

Harcoljunk hát, fegyverünk is van!

S mellettünk áll a világ.

Tudják, hogy nálunk szabadságharc van,

s megvédjük a magyarok javát.

Harcoljunk hát a hazáért,

nemzetünk szabadságáért.

Nem hiába folyik drága vérünk,

de ettől fogva jól fog élni népünk!

Nemzetünkért tegyük meg e lépést.

Képzeletben látom szép jövőnket.

Az ellenségnek tegyük fel a kérdést:

Személytelen voltál, mint a többi zakós-

szemüveges vezér, nem volt érces

a hangod, mert nem tudtad, hogy mit is mondjál

hirtelenjében a sok egybegyűltnek. Épp a hirtelenje

volt szokatlan számodra. Csalódottan

hallgattalak, cvikkeres öregember,

még nem tudtam

a betonudvart, ahol az ügyész

az ítéletet, bizonyára, elhadarta,

sem a kötél durva horzsolását, a végső szégyent.

Ki mondja meg, mi lett volna mondható

arról az erkélyről. Elgéppuskázott lehetőségek

vissza nem térnek. Börtön, halál

nem köszörüli ki a pillanat élit,

ha kicsorbult. De emlékeznünk szabad

a vonakodó, sértett, tétova férfira,

akibe mégis

fölszivároghatott

düh, káprázat, országos vakremény,

mikor arra ébredt

Maradjon úgy minden!

Az állatkerti dögökkel együtt?

Igen. Miért, hát különb sors jutott nekik?

A kötél szelídebb, mint az elaltatás?

Én nem felejtek (nem fenyegetőleg

mondom ezt: ilyen a természetem:

nem tudok felejteni).

Másrészt mit is kívánnék magamnak,

ha - ha-ha! - halott lennék,

és visszalátogatnék ide, mint kővendég?

Hogy hagyjanak már békén.

A kegyeletre szarok. Az élőkkel

kellett volna irgalmasabbnak lenni

(élni hagyni őket). Most már késő.

A halál ellen nincs remedium:

özvegyeknek, árváknak, nemzeteknek

nincs jóvátétel. Nem érdekelnek

a hóhérsegédek megkésett könnyei.

Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.

Nem túl sok ugyan

a látnivaló, de a szürkületben

kiélesedik minden:

egy női test, egy faág,

arcod pihéi. Nem akarok

Egy icipicit igazítottak a világon

Imre bácsiék, Pista bácsiék.

Fölakasztották, bekasztlizták őket.

Mátyás bácsi és Ernő bácsi

megpucolt Moszkvába. (Másokról ne történjék említés.)

Azután eljött János pap országa.

„Sose halunk meg!”

Három- és harmincezer

közöttire becsülik

az itt tartózkodó és a betolakodott

hullák együttes számát.

Nehéz ennek

utána számolni utólag.

A valóság nem számol önmagával.

Elszámolja magát? Vagy leszámol?

Meg se tanult számolni,

elhúzták negyedikben

ezt az egységes és megbonthatatlant.

Két számot mondok:

56

68

Összeadhatjátok, kivonhatjátok,

Megoszthatjátok, megszorozhatjátok.

Csődöt mondott

A százszor átkozott szobor hát kongva földre húllt

És összedőlt a telhetetlen és garázda múlt:

A saskarom aléltan engedett el bőrfotelt,

A nép - a nagyszerű vagyon - nem nyújtott több hitelt.

Ömlött a vér, a drága, habzó, bíborszínű vér,

Sok eskü - szent halált figyelt a ház, a park, a tér -

Hát újra tankokat nyögött e drága városom

S - jaj! - reszketett a Mű, s az Ész - a köd ha ránkosont.

- Tán hosszú volt az évtized, hogy nem dörgött a harc...?!

- Tán nem volt még elég a juss - a düh, a könny, - a sarc...?!

- Tán elfelejtett már magyar szót néhány pöffeteg?

- hogy nem hallották: Bölcs a nép, de fáradt, és beteg?

És nem tudták: Tanúl a nép, - tanúl, de nem gyerek,

És nem hiszi a kockaféleségre, hogy "kerek"?!

- A tiszta elvek elhomályosíthatatlanok,

S hogy "rossz a nép" - nincsenek ilyen Lenin-nevű tanok!

Sokat nyögött a nép az ólom-évtized alatt

De harcra - szó-szerintire - elég erő maradt!!

S az utca népe - szörnyűség! - golyó-pofont kapott...

És visszavágott. Így nyitott aranybetűs lapot.

- Te nép! Te Utca Népe! Már mienk a győzelem,

Ám nagyszerű, Szabad Haza munkánk nyomán terem...!

Munkára hát, mert kell a hús, kenyér, - az élelem -

A szabadság szentség,

Olyan mint az oltár,

Mely elé mindenki

Imádkozni eljár.

És ezt mi tudjuk jól,

Meggyötrött magyarok,

Csak ezek tagadják, ...

Ezek a bitangok!

Petőfi szent nevét

Veszik a szájukra

S azt mondják, hogy ő is

Így akarta volna.

De nem is mondják, hanem

Galádul hazudják

És a szabadságot

A sárba tiporják.

De van Isten az égben

S lesz igazság földön,

Amely nemsokára...

De biztosan eljön!

Óh, népem, te maroknyi dicső,

egy mozdulatra letört a bilincs,

nézd, ím előtted reszket az önkény!

Mint ősszel a fáról a hullt levelet,

a szélbe bevágtad a csúf múlt

valamennyi átkos és szennyes

szimbólumát.

És talpra álltál, fegyverrel

a kézben, a tiszta igazság

angyalaként,

mely benne parázslott szíveinkben

az elnyomatás durva, kegyetlen

éveiben.

- Nincs az a szó, mely méltó lenne

nevedhez, és halvány jelző most

csak a hős!

Annak, ki elsőnek áldozta vérét, érted,

ó, fényes szabadság!

Percek és órák szülték e hadat,

és áradt szerte a forradalom,

előtte, ím, a porba ledőltek

a hazugságok emelte falak.

- Múlt az idő, ám villanó szárnya

új történelem lapjába lapoz,

a régi hősök nagy neve mellé

újakat írunk lemoshatatlan.

Egy már a magyar! Egy cél, egy

akarat fűzi ma össze:

vesszen a múlt! És jöjjön az

új hajnal, az új magyar élet!

Végre legyen a mienk ez a hon!

Legyen végre szabad a magyar!

- És akik elhulltak, sebeikből

a vérük

az utcák zord köveire tapadt,

nemzeti hősök, igaz fiaink,

... és a csillagos estben ott susog immár harminc

évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg

susog a homály követeinek útján s kitünteti őket

lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn...

...és ha jön a nyüszítve támadó gyávaság

a rémület hókuszpókusza? - akkor eljönnek ablakod

alá a szegényes alkuvások vénei-ifjai mint mindenre

elszánt hittérítők s beárad a dögszag: a teletömött

gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt szemek

tócsafénye és fénytelen homálya...

...csupán el kéne hinned... de nem hiszed hogy éppen

ők jöttek-szöktek el a maszkabálból hogy éppen ők

azok a független kutyák kik ideológiamentes csontokon

tökéletesítik a fölösleges morgást-harapást...

...nem tudom még hogyan viselem tartósan a szégyent

hogy együtt néztük ugyanazt az eget folyót hangyafészket

és másképp vert a szívem másért pirultam el

másért szorult ökölbe a kezem és másképpen láttam

ugyanazt a fát ezüstlő éveinkkel sújtva súlyos emlékek

alatt recsegni-ropogni-hajladozni büszkén -

de ha több szégyen is társul velem akkor is csak így

mondhatom: míg a szem él látni kell fele-Barátaim!...

Az utcán dübörög a tank, géppuskák ropognak,

a rádió szól és az éter üzen. Virágokat

hajtott az ifju szabadság! Az árulók didergő

ajakán panasszá hervad a lármás hazugság,

s nincs, aki higgye, már gyáva visszhangja is szűnt.

Így tisztul az élet, míg harcol a nappal és éj,

és alkonyi ködbe hanyatlik a rabszolgaság.

Én láttam a lángot, hogy gyulladt fel azon az estén,

a nagy téren lobogtak a forradalom tüzei,

de láttam a vért is, zsenge ifjak, lányok testét

holtmereven feküdni Rákóczi szobra alatt:

örökre megújult sebei nemes nemzetünknek!

Gépükbe bújva őrizték őket gyilkosaik,

vad kezük fegyverükön, hideg ércet szorított,

üres szemükből, ó, hová tűnt el az értelem?

Micsoda pestis, dögvész, átok sújtotta őket,

sodort ily mélyre embernek született lelkeket?

Álltak a hídnál, a téren, az Újépületnél,

védeni önkényt, rabláncot, börtönök pincéjét,

de egy börtönt védett mind: életünk koporsóját.

Mert hol vannak az évek? Életünk rabolták el,

az alkotó álmot, nyugalmat, vidám aratást.

Nincs kifosztatlan köztünk, de nincsen nyertese sem

a játszmának, melyben emberi létünk volt a tét.

De hiába minden, mert mi halva is élünk,

a lángsírból támad fel most nemzet és nemzedék.

Láss minket, világ! Gyermekek emelik a zászlót,

melyből a jog kitépte már a szégyen címerét,

gyermekkéz fogja teherautók kormánykerekét,

gyermekcsapat épít barrikádot a vak éjben,

ők ragadtak puskát s ők vetnek gránátokat

értünk, kiket gúzsba kötött gond és tapasztalás.

Arca sápadt, szeme véres ennek a csapatnak,

s bár ruhája rongyos, de a szíve ép és egész!

E szív csodáját nem érti csak odafent az Isten,

mert gyilkos métely mélyéből lobbant e tiszta láng,

a Te lángod, Szabadság!, messze lobog az éjben,

hol fegyver ropog s a jó értünk imádkozik.

Tégy hát csodát, Isten! Áldjad, segítsed e fegyvert,

mit bátran emelt fel s tart gyönge gyermeki kar,

az élet koronáját tedd e kócos fejekre,

s Te, Védasszonyunk, vedd őket kék palástod alá,

mert szent ez a harc itt, s mint egykor a Keresztfán:

Nem vagyunk egyedül! Mint a búvó patak

Összeköt valami titkosan, és sosem

Szűnő árama fényözönét miránk

Hullámozza közös forrás.

Egy sugárfolyam, egy centrifugális tűz

Gyűrűzve, amely átterjed - örök törvény -

Mindnyájunkra, akik egykorúak vagyunk:

Ó, boldog fiatalságunk!

Bár nem egyek a tér lapjai. Egyikünk

Varsóban, vagy Athén archaikus táján,

Vagy másutt: Budapest partjain; álmosan

Hömpölygő vizeken túl - ez

Együvé szorosan összeköt. Ifjúság!

Legnagyobb hatalom! Hadseregeknél és,

Mint háború a földi határoknál

Százszorosan erősebb te!

Rólad szóljon a szél; nincs diadalmasabb

Náladnál; a világ égve tebenned új

Színre gyullad. Örök változat, egy mégis:

Ó, boldog fiatalságunk!

Mi készítjük a tőrt: féljen a zsarnok. Az

Új világ, amely itt forr: mibelőlünk lesz.

Mi építjük erős kézzel, akik ha kell,

Megdöntjük, mi vagyunk szintén.

Tőlünk féljen, aki fél. Aki bízik, ma

Bennünk bízhat. A föld megremeg, és kicsap

Medréből a folyó, hogyha megindulunk,

S ha ránk görnyedve figyelnek, mert

Rengetegen vagyunk! S mint a búvó patak,

Összeköt valami titkosan, és sosem

Szűnő árama bő fényözönét miránk

Főváros, meghajtom fejemet előtted!

Most lettél e forró napokban honommá,

hogy hűségből vérre menő vizsgát tettél.

Áldjon meg téged a magyarok istene!

Nem szántad magadat halomra lövetni,

magasra emelted háromszínű zászlónk.

S a megcsúfolt címert szívedre öltötted,

zengvén a szép Himnuszt, az évekig némát.

Verje meg az isten, veretlen ne hagyja,

lobogó hitünket ki lábbal tiporta

s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!

Fiatalok, vulkán felcsapó lángjai,

amit ti tettetek, legendába illő!

Láttam szép fejetek fegyverre hajolva,

tankok rátok szegzett tűzokádó torkát.

Ültetek füstölgő falakon, csapzottan,

farkasszemet nézve hősen a halállal.

Március fiai októberi ködben,

éjszaka útjain lobogó szép fáklyák!

Verje meg az isten, veretlen ne hagyja,

lobogó hitünket ki lábbal tiporta

s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!

Áldott légy, magyar nép, ki a zsarnok ellen

megkínzott szívedet az utcára vitted,

ropogó gerinccel egyenesedtél fel,

az emberség délceg szavait kiáltva,

véreddel írtad le a szabadság nevét -

áldott legyen fényes forradalmad, nemzet!

Őseidhez méltó tetteid sugárzón

vetődnek a világ elborult egére.

Verje meg az isten, veretlen ne hagyja,

lobogó hitünket ki lábbal tiporta

s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!

Halottak glóriás menete, ti küzdők,

s ti ártatlan, békés, himnuszra nyílt ajkú

zászlólengetők! Jaj, hogy mindig a zászlót

s zászlótartót lőtte a janicsár fegyver!

Testvéreink, hősi halottak, zokogva

tépjük le szívünkről a vigasz kötését:

vétkes, ki feledni képes életetek

lengedező lángját, végső lobbanását!

Verje meg az isten, veretlen ne hagyja,

lobogó hitünket ki lábbal tiporta

De most már kimondjuk mi bátran, hogy megállj.

Aludtatok édesdeden az életben,

Vagy szép ruhában kevélyen csillogtatok.

Mindég csak helyes, igen a parlamentben.

Volt merszetek? Miért nem vitatkoztatok?

És ha eljött a választások ideje,

Ó, ti bámulatos, igérgető hadak,

Meghallgatott titeket az ország népe,

Fájón gyógyírt vártak, mint a sebzett vadak.

Ti szavaltátok elvakulva a jövőt,

Szajkózva mindent hűen, mint egy papagáj,

Mondtatok egy személyre bárgyú köszöntőt.

De most már kimondjuk mi bátran, hogy megállj.

Gyáván éltetek, nézzétek jól meg a mát,

Sok helyen nyomor és vádló keserűség.

Láthattok számtalan sok gyászoló anyát.

Ebből a szégyenből egy életre elég.

Legyen szent kötelesség e megbízatás,

Követeljétek azt, amit mi akarunk.

Ne szunnyadjon szívetekben a hivatás,

Zúgjatok, zengjetek csak, harangok!

De nem úgy már, mintha temetnétek,

Nem vagyunk már rabok, mi magyarok,

A szabadságot ünnepeljétek!

Bátran szóljatok és hirdessétek:

E harcban csak magyar lehetett hős.

A barrikádon elvérezétek,

De a magyar nemzet már erős.

Tartsátok ébren a gondolatot,

Míg egy idegen van az országban,

Nem hagyjuk abba addig a harcot,

Míg árulók vannak a kormányban!

Ha majd felcsókolja a szomjas föld

A harcolók drágán hulló vérét,

És ha eloszlik az áruló köd,

Tépjétek le a vörös rongyokat!

Tapossátok a fekete sárba!

Kergessétek a vörös istent

a bűzös ingoványba!

Keményen csattanjon az öklöd,

nyomában recsegjen a csont.

Kiáltsd a szörnyeteg fülébe:

zsarnokságodból elég volt!

Elég volt nekünk a rabságból!

Nem tűrjük tovább az igát!

Hallja meg minden szabad ember,

hallja meg ezt a szabad világ!

Forró imánk és gyilkos átkunk

jajongva szárnyal a nagy vég felé.

Gyűlöletünk izzó poklában

szívünk a bosszú tüzében elég.

Ragadjuk meg a véres kardot,

mely egykor országszerte járt!

Mentsük meg a vörös hínárban fuldokló

eltiport magyar Hazát!

A bús éjszakában hörgés hallik.

Halljátok? A magyar nép fuldokol.

Hazája börtönévé lett,

s élete gyötrelmes pokol.

Induljon el dörgő fegyverekkel

most már a várva várt sereg,

rendezzen káprázó tüzijátékot,

milyet még nem láttak soha az egek!

Bíbor fellegek ölén

zengjen imát millió madár,

véres könnyeit kacagva hullatva

démoni mosollyal arasson a halál!

Piros hajnal a reggelt köszöntve

majd szerte hinti arany sugarát,

sujtásos ruháját magára öltve

ünnepel boldogan az egész világ.