„Minket temetett az idő,

Mi vagyunk az óesztendő.

Sírbaszálltak mind napjaink,

Szertefoszlottak álmaink,

Verőfényes szép tavaszunk,

Kalászttermő meleg nyarunk,

Adott munkát verejtékig,

Küzdelmet újesztendeig.

Hánynak fakadt szép reménye,

Mikor látta, hogy vetése

Hullámzott aranytengerben,

S mégis a cséplőhengerben

Idegen dal csengett egyre

Másnak lett abból kenyere.

A verejték másnak hullott.

Sok-sok álom szertefoszlott.

Nyáron kevés volt az eső,

Száraz a föld, s néhol meddő.

Szelünk hozott bús felleget,

Szőlődombra vészes jeget.

Odalett sok drága szüret,

Gondban, búban nem volt szünet.

Bánatokra nem jött mámor.

Pincéinkben kevés a bor.

Volt azért szép aratásunk,

Mikor megtudta országunk,

Hogy a nemzet tanítója.

Mindnyájunknak szép Matyija

Egy nagy repülőre felült,

S tőlünk nagyon messze repült.

Elment az isten hírével.

Melyet pótolnak Gerővel.

Mindegy az ha eb vagy kutya,

Nem lett jobb a politika.

Régi nótát továbbfújta,

De a nép ezt már nem bírta.

Zászló lengett, arcok gyúltak.

Ezrek utcára nyomultak.

Megállt jármű, s mindenik gép,

Szabadságért indult a nép.

A hangulat melegedett.

Gerő egyre fenyegetett.

De beszédét el nem mondta.

A tüntetés leváltotta.

Utána más lett a vezér,

De millió száj egyre mást kér.

Szobrok dőltek, zászlók törtek.

Egyre himnuszt énekeltek.

Gyermek és vén, férfi és nő.

Kiáltotta, vesszen Gerő,

Menjen haza ki idegen,

E földön úr magyar legyen.

Város adta a falunak,

Munkás, diák a parasztnak,

Szózat zúgott, szállt az ige,

Új nászt ült egy nemzet frigye.

Lángoltak a magyar arcok,

Forróbbak lettek a harcok.

Katonák és a bányászok,

Fegyvert fogtak a munkások.

Normák ellen fellázadtak,

Milliók új sorsa vágytak.

Oldottak a bús keservek,

Örömben csillogtak a könnyek.

De aztán november négyre

Újra bánat hullt a népre.

Dübörögbe, zakatolva,

Álmainkat megalázva.

Fenyegető halált hozva

Ölni jött a nagy tankcsorda.

Reszketett a föld alattuk,

De a harcot fel nem adtuk.

Védtelenül állt a nemzet,

És a szent szép igyekezet

Vérbehullott, összeomlott,

Patakokban a könny omlott.

Ezer számra dőlt össze ház,

S nép homlokán halálos láz.

Gyermekhősök hideg teste,

Az utcán senki sem temette.

Sok volt talán mit a nép kért?

Szabadságunkért annyi bért

Könnyebben, vérben és halálban

Ifjúban és anyában.

Ezért fizettünk áldozva,

Éjjel-nappal imádkozva

Sok volt hogy élni akartunk,

S ezért felemeltük karunk?

Kik a harcban elcsüggedtek,

Vagy sorsunkért sokat tettek,

A hazától búcsút vettek

És a nagyvilágba mentek.

Tízezer megsebesülve,

Sok tízezer temetőbe,

S ki tudja hány idegenbe,

S egész népünk bilincselve.

Csupa panasz a beszédünk,

Ma a múltba visszanézünk.

Menj híreddel bús esztendő,

Szomorú magyar temető.

Az emléked győzedelmes,

Leverve is győzedelmes.

De azért nem sírunk vissza,

Ha a sok vért föld beissza,

Temesse el fájdalminkat,

„Gyermek volt az új próféta,

Bús világok megváltója.

Neki vittek ajándékot,

Tiszta emberi szándékot.

Magyar álmok tört ágánál.

Villanó gyertyák lángjánál

Ma mi vagyunk a próféták,

Felénk fordul most a világ.

Szerény ajándék jól esik,

Benne édes kedvünk telik.

Jó a símogató jóság,

Nekünk ez mindig boldogság.

De más volna a mi vágyunk,

Más az, amire mi vágyunk.

Más ajándékot akarunk,

Égre tárjuk fel két karunk.

Hagyjanak minket egyedül,

Kárpátok kapuján keresztül

Menjen el ki ellenség itt,

Elfelejtjük, amit elvitt.

Ma széthulltak palotáink,

Ma meghaltak katonáink.

Felépítjük, megsiratjuk,

Csak ők ne legyenek rajtunk.

Hagyjanak minket egyedül,

Szabadon és függetlenül.

Ne tanítson minket senki

Szántani és búzát vetni.

Ezer éve van kenyerünk,

Ha kérges is a tenyerünk.

Hamis tanokból nem kérünk,

Volt abból már elég nékünk.

Hagyjanak minket egyedül,

Könnyűinkbe így nem vegyül

Panasza rab fájdalmunknak,

Mások csak ne tanítsanak.

Idegen volt a csillagjuk,

Kicsit hazug minden hangjuk,

Úgy vágyunk friss tanításra,

Karácsonyi boldogságra.

A betűnek legyen lelke

És magyar a lehellete.

Történelmünk szíve-vére

Legyen népünk büszkesége.

Ez az ország mienk legyen

Az alföldön és a hegyen,

Drága magyar nóta zengjen.

S háromszínű zászló lengjen.

Ezt kérjük mi ajándékba

Egy szép magyar karácsonyra.

Ez a vágy sír szívünk táján,

Akik nevedet bitorolták,

berekesztették szavadat.

Te most kimondtad évek gondját,

kivívtad végre igazad.

Harcoltál, győztél. S most elég volt!

Diadalod félti szavam.

Tengernyi vér folyt, magyar vér folyt,

minden cseppjének ára van!

Minden csepp kell, mert az erőre,

életre kelti elvedet.

A sebzett hogy halad előre?

A nemzet nem bír új sebet!

Oktalan, ki még mindig rombol,

ott, hol minden tégla a miénk!

Elég a most is égő romból,

melyből az emberség kiég!

Elég a vérből! Drága néked,

ha van hited, ha van szived.

Ítéld meg jól, mi kell a népnek,

Eljött, amire régen vágytál,

itt az óra, az alkalom.

Tépd le, bajtárs, a haza láncát!

Virágozz, nőjj, forradalom!

Szavadra lesett spicli-horda,

s ha nem hazudtál eleget,

ha nem álltál a spicli-sorba,

ellened fogták fegyvered.

Nem szégyenkezik már a holnap:

a hadsereg harcba fogott.

Elűztük már az árulókat,

néhány gyáva tábornokot!

Bajtárs, kezedben fegyvereddel

most mutasd meg, hogy végre vagy!

Bajtárs, népedhez hű szíveddel

magyar hazádat el ne hagyd!

Bajtárs, véres a pesti utca,

testvérid vére folyt ki ott.

Aki magyar, mindenki tudja,

te is tudod, hogy ott mi volt.

Érzed, amit a néped érez.

Hát úgy tégy, ahogy ő tesz!

Bajtárs! Szabad napokra ébredsz:

Britanniától messze Indiáig,

És azon túl, a messzi tengeren

Egy nevet tanul a széles világ:

Dicső nevedet, drága nemzetem!

Hányszor átkoztam el önnönmagam,

Miért is szült magyarnak jó anyám,

Ha megkötözve, tehetetlen nézem,

Hogyan haldokol vérző, szép hazám!

S az ifjúság? Mondták: nem magyar!

Ezek? Elfajzott oroszlánfiak!

Nem! Kutyakölykök, mert egymást ölik

Egy-egy eldobott ócska konc miatt!

... S íme, Pesten megmozdult a föld!

Fegyvert fogott a sok ezer diák,

Munkás, paraszt, az asszony, férfi mind,

És felépült az első barikád!

Mint tűzhányó, mely hallgat évekig,

És hangja sincs, mert nem is füstölög,

De ha kitör, égig ér a lángja,

És mint a menny, hangja úgy dörög.

Dörgött a szó: rajta, fel, magyar!

A város zengte, sok ezer diák,

Hiába tankok, ágyú mind hiába,

Pesten felépült ezer barikád!

Ha mindig ilyen egy volnál, hazám,

Ha összefognál, édes nemzetem,

Sohasem lenne idegen fekély

Meggyötört, véres, drága testeden!

Britanniától messze Indiáig,

És azon túl, a messzi tengeren

Egy nevet tanul a széles világ:

Bármit is mond Kádár, egy az igaz szó csak:

Nem vagyunk fasiszták, sem reakciósak!

Választást akarunk, szabadot és tisztát,

s kik nem ezt akarják, azok a fasiszták!

Ki az igazsággal! Ne csűrjék-csavarják,

kik a bukott rendszert menteni akarják.

Legvadabb fasizmus itt a vörös járom,

mely nyakunkon akar ülni mindenáron.

Ahol csak egy párt van, ha vörös, ha zöld is,

biz az mind fasiszta, bárminő színt ölt is.

S épp, mivel nem vagyunk semmiképp fasiszták,

Tábornok úr, alázatosan jelentem:

elégtelen volt a felszerelés,

szabálytalan volt a lábtekercs,

félreálltak a gombok s gomb se volt,

halk szavú volt a hadnagy és a káplár,

a csuklógyakorlatok elmaradtak,

egymáshoz emelkedtek mindahányan

és nem volt tisztikonyha.

Az elesettek egyformán megmeredtek,

vérük az utca kövén

egyforma barna foltokat hagyott,

fájdalomba görnyedtek az édesanyák,

könnyüket nem tudják hová hullajtani;

most azok a mennyei gyöngyszemek

összefolynak az alkonyatban;

- a tengerben melyik csepp fényesebb?

A megmaradt hősök is nem bokáznak,

cipótlanok és hazátlanok,

okos, szép, nagy esett fejekkel

összeborulnak, úgy deresednek,

hallgatják a szelek süvöltését,

kiérdemelt szabadságra vágynak,

megértést kérnek, miként az őseik

és menedékjogot, mint a tábornok úr.

Elvégeztetett: összetörve,

ép elmével és undorodva

megyek föl a Golgotára,

én, az egyik lator.

Az öngyilkos király a társam

- ki kenyérben és drága borban

adta magát az asztalára -

és a másik lator.

Pilátus mosott kézzel nézi

- békességének az az ára -

s a felemelt kurva hozza

legdrágább balzsamát.

Péter már sír, mert megtagadta

mesterét, Judás aranyára

sandít az őr és a kocka-

vetésért mond imát.

A hegytetőn a három ember

feje felett károg a varjú

- egyek vagyunk a szenvedésben -

s én szörnyen szomjazék.

Elvégeztetett... Még ma este

- szólt át hozzám a fényes arcú -

velem leszel fent az égben

- és meghasadt az ég.

Lobban a tűz, tápászkodnak

az igricek s mire a láng

piros nyelve hamuba dűl,

ropog a föld, ég a csalit.

Véres testek hevernek szerte,

bokrok alatt az utakon...

Nagy ég, mi ez? Felelj! Hajnal

vagy az alkony? Én nem tudom.

Sirathatunk újból és újra;

én a mérleg nyelvét lesem:

véres gyökér, véres hajtás,

értelmetlenség, értelem?

Táltost idéz és mankót farag

Dózsa népe - egymásra lelt -,

s a romok közt pókok szövik

hálóikat, az ősi cselt.

*

Jöjj, fogjunk kezet, ifjú barátom,

a ház mögül a halál les reánk;

a földünk ismét vérre szomjazott

- ez a mi hazánk.

Vér nélkül itt a rend se volna rend

- hóhéroknak adózunk szüntelen -,

hát ha vér kell, hogy éljen ez a föld,

vérzünk - jöjj velem!

Add a kezed, ifjú barátom,

ma szentek vagyunk, ég a városunk

- e máglyára az ébredő világ

nagyon rászorult.

*

Oh, meghalni mi mindig tudtunk

- emberül, bátran, mint a szentek,

akik míg égnek, énekelnek -,

de élni soha.

Mi akartuk a békét, rendet

- most ez a rend: a tűz, a vérzés;

most ez a láng az égig érés

földi bélyege.

Ím itt a nép: húsz-harminc legény

s én, a beteg szívű rímrakó,

ki olyan rímet, mint a puskaszó,

még nem írt soha.

*

Örömmámor s mihaszna ének

- de szép is vagy, te égig érő láng -,

de kezünkben még fegyver füstölög.

Oh, szabadok mi még nem vagyunk,

csak rést ütöttünk börtönünk falán,

s orrunkig ért a szabadság szele.

Még hull a vér, kopog a tető,

és korgó gyomrú acélszörnyeken

itt kanyarog át köztünk a halál.

Barátaim, lépjünk csak tovább,

ma latrokká vagy hősökké leszünk,

és holnap - talán - békén alhatunk.

*

Nem kérdezem neved - nincs időm -,

megőrzöm fagyos, fehér arcodat,

- fejünk felett már hull a vakolat;

na, Isten veled, neked már nem árt.

Hogy ugatnak a gyilkos vas-ebek,

most nem válogat, habzsol a halál,

- de tán az jár jól, akit megtalál,

a többi úgyis rabláncra kerül.

Népem, ha tudnád, amit én tudok,

hogy holnap itt már egyőnk sem marad,

csak holtak s bénák, mint a gondolat,

mely lelkeinkben vergődik tovább.

Hazánk zúzott szívén a vér

hűlő patakban omlik, alvad.

Rőt csillagos, komor, kövér

tankok teremtenek nyugalmat.

Törik a csend, szilánkja pattan,

füstölve száll a pillanatban.

Húsunk emésztő gyilkos hordák

minden erőnket megrabolták.

Kezünkben fegyver, s jóremény

csak halottaink hűlt szemén.

Minket meggyaláztak, megöltek,

hernyótalpak halomra törtek,

töltött ágyúcsövekkel vártak,

tízszeres vasgyűrűbe zártak,

bombáztak, lőttek, aprítottak,

fegyvert letenni szólítottak

hazug szavakkal, fenyegetve,

hivatkozván békére, rendre,

de nekünk

semmi rend,

ha tűz s terror teremti meg,

minékünk nem kell jóbarátság,

ha ágyúszóval magyarázzák,

minket nem győz meg érv, sem eszme

bombázva és szuronyt szegezve!

A véres, megfeszített Béke

lenéz a fegyverek csövére.

Hazánk zúzott szívén a vér

görcsös, sajgó csomókba alvad.

Rőt csillagos, komor, kövér

Összekacsintanak....
(a nagyhatalmak)

Összekacsintanak
A nagyhatalmak
Hullik a mi vérünk
S az ő emberbarát könnyük

Átrajzolják a térképet
Egymás mohó kezét fogva
Célzásra használják a lézert
Pontos legyen a bomba!

Össze is dől minden
A kórházak, a hidak
Szépen halnak a csecsemők
Szerbek, albánok, magyarok férfiak-nők!

Nem agresszorok: béketeremtők
Humanista katasztrófaelhárítók
Azok bizony ők!
Mit csinál az ENSZ: hebeg, habog. óg, móg

Majd csak helyre áll a rend
Ha Koszovó övék lesz
Úgy él, aki még él, mint az állatok
Nem baj, jönnek a nyugati missziók!

Tüski István 1956. november 4-én reggel Amszterdamba utazott istentisztelet tartására a magyar forradalommal kapcsolatban. Útközben a vonaton értesült az oroszok támadásáról. Ekkor írta ezt az imádságot, ami elhangzott az amszterdami Nieuwe Kerk-ben.

Örökkévaló Istenünk, mennynek és földnek Ura! Mennyei Atyánk az Úr Jézus által!
Megköszönjük neked ebben az ünnepi órában, amikor összegyűlt ez a kis magyar sereg a Te szentséges színed előtt, - hogy bennünket magyaroknak teremtettél. Megengedted nekünk, hogy élő tagjai lehessünk ennek az életéért, megmaradásáért, szabadságáért küzdő népnek. Megengeded nekünk, hogy osztozzunk, és részt vegyünk népünk szenvedésében, gyászában és dicsőségében. Megvalljuk Előtted a mi bűneinket, a mi népünk bűneit, - amelyek az én személyes bűneim is. Te látod, hogy milyen kemény a mi szívünk Te feléd, inkább a magunk értelme és kívánsága szerint járunk, minthogy a Te szentséges akaratod lenne a mi egyetlen mértékünk és vezérlőnk.
Oh, hitünk olyan ingadozó, mennyei Atyánk! - nem tudjuk magunkat és népünket egyedül csak Te reád bízni, hogy csak Tetőled várnánk népünk életének, jövőjének megoldását. Bocsásd meg a mi hitetlenségünket és kételkedésünket Te benned, mintha Te nem mindig a legjobbat adnád számunkra, - akkor is, amikor az a mi önző, szűk látásunk és mértékünk szerint csak szomorúság, szenvedés, fájdalom és megpróbáltatás lenne.
Meghajtjuk fejünket Te előtted és könyörgünk, bocsásd meg a mi egész népünk és mindannyiunk bűneit. Újítsd meg a szívünket, hadd térjen hozzád teljesen. Oh, növeld a mi hitünket, hadd bízhassunk magunkat és népünket egészen Te reád, hadd tegyük a mi életünket a Te megtartó kezedbe.
Tehozzád fordulunk, mennyei Atyánk, magyar népünknek ebben a nehéz szenvedéssel teli órájában, - kis magyar közösség, messze szeretett hazánktól, elszakadva szeretteinktől. Kimondhatatlan fájdalom és szomorúság tölt el bennünket és elcsügged a mi szívünk, amint most haza szállnak a gondolataink: otthon járunk gondolatainkban a népünk között, ahol a halál, a gyász és az erőszak uralkodik. A tehetetlenségnek, az elhagyatottságnak érzése tölt be most mindannyiunkat, és a nagy bizonytalanságban nem tudjuk, mihez kezdjünk, miként segítsünk, hová forduljunk... Magunkra maradtunk mennyei Édesatyánk, de kérünk Tégedet, ne hagyj el bennünket, küldd el a vigasztaló Szent Lelkedet mi hozzánk: ide közénk és a mi szívünkbe, akik itt a Te nevedben összegyűltünk, - de még inkább haza, a mi szenvedő népünkhöz. Szeretteink otthon, ebben az órában, a Te napodon nem gyűlhetnek össze a Te házadba, a Te neved imádására. A gyilkoló fegyverek tüzétől rettenve, pincék mélyén talán, várják a következő perceket, amikor Te elszólíthatod őket az élők világából.
Oh, Szent Lélek Isten, légy a szenvedőkkel, a sebesültekkel, a haldoklókkal és maradj velük és vigasztald őket. Kihez mehetnének máshová, oh Urunk, hacsak nem Te hozzád! Nálad van az örök élet ígérete, a Te vigasztaló Igéd! Hadd legyen valóság számunkra, igazi, a szívünk mélyéig átélt valóság a zsoltáríró biztatása:
Miért csüggedsz el lelkem, és miért nyughatatlankodol bennem?
Bízzál Istenben, mert még hálát adok én néki,
az én szabadítómnak és Istenemnek.
Te vagy egyedüli vigaszunk és reménységünk, oh, ne szégyenüljünk meg!
Mennyei Atyánk, a Te vigasztaló szavad ajándéka mellett, tisztítsd meg a mi szívünket minden emberi haragtól és gyűlölettől. Te látod, hogy milyen nehéz ez a kérés számunkra, amikor a keserűség árja borít el bennünket. De ha ebben az órában oda nem megyünk Tehozzád, s meg nem üresítjük a szívünket minden indulattól és keserűségtől Te előtted, akkor a Te Igéd idegen és érthetetlen marad számunkra, a Te vigasztalásod erőtlen a lelkünkben...oh, fogadj el bennünket úgy, amint vagyunk; oh fogadd el a mi szívünket, amint az most csordultig van...
Add nékünk, Atyánk, hogy mindenek a mi lelkünk javát szolgálják, hogy a sok nehézségen és megpróbáltatáson át csak Hozzád kerüljünk közelebb, Tehozzád térjünk, - mint akik tudják, hogy akik Téged szeretnek, azoknak minden a javukat szolgálja...
A Te kezedbe tesszük le ebben az órában mindannyiunk, az egész népünk életét; a nemzetünknek bizonytalan jövendőjét! Nem tudjuk, hogy az mit hoz! De ha bármi is jönne, oh, jöjj Te magad is, és ne hagyj el bennünket!
Hallgasd meg esedezésünket, feljebb és jobban, mint azt mi elgondoljuk és kívánhatjuk, a Te szent Fiadnak, a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében. Ámen

Egy kisfiú siet a parkon át,
az esti szélben hintalánc vacog,
zörög a megfakult viharkabát,
az égen borbélytányér-hold inog.

Az emlékmű talapzatán, akár
angyalszárnyakból hullatott pihék,
mécsek remegnek, szürke és sivár
a kő, a park, s páncélozott az ég.

56-ban már éltem, mint hároméves kisgyerek,
nem tudtam, hogy a lövésektől, ki s miért hempereg.
Nem értettem semmit, de éreztem legbelül
e nóta nem az, amit a cigány hegedül.

Mindenki lelkes volt, az arcokon a mosoly,
senki sem tudta, hogy kiből lesz halott, s kiből lesz fogoly.
Nem tudtam én sem mitől e hatalmas öröm?
A szót, hogy szabadság… nem ismertem, fejem akárhogy is töröm.

Láttam a tankokat, és kiabáltam a néppel:
ruszkik menjetek haza! S illettük őket mindenféle névvel.

Az arcokra sajnos ráfagyott a mosoly.
Hamar kiderült, ki a halott és kiből lett fogoly.
Az erősebb győzött, a szabadság elveszett,
a hősök meghaltak, s ki túlélte szenvedett.

OLY TÁVOL, MESSZE VAN HAZÁM

A dal bevezetője:
Ember ezrek élnek a nagyvilágon szerte, kik örök lázadással jobb sorsot keresve sodródtak el hazájuktól messze. Az egyik gazdag lett, a másik szegény maradt, van aki palotában lakik, van aki a hidak alatt. De még ha szebbet is, jobbat is nyújt nekik az új idegen ismeretlen ország, mégis mindig hazavágynak, hazahív a honvágy.
A hazai szó, élő emlék, szemükben könnyeket csal, s szívük mélyén fájó, vágyó himnusz lesz ez a dal.

Oly távol messze van hazám,
csak még egyszer láthatnám.
Az égbolt, felhő, vénhold, szellő,
mind róla mond mesét csupán.
Holdfényes májusok, muskátlis ablakok,
hozzátok szál minden álmom.
Ott ahol élt anyám, ott van az én hazám.
Ott lennék boldog csupán.

A sorsom jó vagy rossz nekem, itt minden-minden idegen.
Más föld, más ég, más táj, más név, bárcsak otthon lehetnék.

Holdfényes májusok, muskátlis ablakok, hozzátok száll minden álmom.

Ó Uram könyörülj

Vétkük csak az, hogy népüket szerették
szabadságban és bölcs rendben akartak élni

Ó Krisztus könyörülj

Kenyér helyett a magyaroknak
vért darálnak a dunamenti malmok:
A hatévesét, aki lyukat szúrt a kerékbe
rést vágott a benzintartályokon
s együtt pusztult a lángokban a katonákkal
A tizenkétévesét, aki gránátokkal körülkötözve a páncélosra ugrott
A meggyalázott anyákét és friss özvegyekét
akik tankok elé vetették magukat kisgyermekeikkel
a tankok elé melyek Pest és Buda utcáin dübörögtek
tüzet okádva iszonyatosan
lánctalpaikkal összetaposva, szétlapítva
a védtelent a gyengét és a tehetetlent
s a barikádokon holtan heverő munkást vagy egyetemistát
És azokat kiket ma éjjel
kínoznatak a halálba és a némaságba
Az éjszakát bevillogják a megcsonkított testek
kiáltanak a meggyötörtek
Az élőknek teher az élet
a holtaké az áhított szabadság
de a vétek kié a vétek -

AZ EGYIK SZEGÉNYNEGYED vöröstéglás sivár épülete, mely inkább múlt század végen épült kispesti textilgyárnak tűnik, mint torontói iskolának, kedvenc vadászterülete a témahiányban szenvedő kanadat újságíróknak Itt gyűjtik össze, ugyanis féléves nyelvtanfolyamra (mégpedig tisztességes heti fizetés kiutalásával) azokat a kanadai újbevándorlókat, akik a gazdasági lelassulás okozta korlátozások ellenére bőségesen, jönnek ide a világ valamennyi tájáról.
A riporter kedvére válogathat a menekültek között. Izgalmas riportanyag a chilei marxista és a kubai antimarxista egyaránt. Elmeséli történetét az Ugandából menekült hindu professzor és a munkájában megzavart sanghaji utcalány. A vörös Kambodzsa emberevőiről szóló első, hitelesnek tűnő hír is innen került ki. Nemrégiben egy új magyar bevándorló is az 56-os forradalom érdekes szereplője (és két évtizeddel megkésett menekültje) hívta fel figyelmemet az orosz költőre, akivel együtt jár a II. osztályba.
MIVEL OROSZ NYELVTUDÁSOM nagyjából egyenrangú a II. osztályt végző orosz poéta angol felkészültségével, az első balsikerű interjú után a második találkozásra már teljes értékű angol-orosz tolmácsot szereztünk. Így tehát Alekszandr Guidoni, 40 éves orosz költő különös történetét a tollforgatói tisztesség megkövetelte hitelességgel adom vissza.
Majdnem azt írtam: hihetetlen történet, de persze nem az. A szovjet büntetőrendszer és börtönviszonyok Arthur Koestlerrel kezdődő és Szolzsenyicinbe torkolló leírása után már a nyugati olvasónak sem hihetetlen semmi, hát még azoknak, akik saját tapasztalatot is szereztek a „szocialista törvényességről”.
A NÉV MAGA IS rögtön magyarázatot köveid. Guidoni neve valahogyan nem ülik bele az orosz írók családjába. Származásra Guidoni csak félorosz. Apját, az olasz születésű festőt, a századforduló túrzavara lökte ki bátyjával együtt a cári Oroszországba. Az öreg Guidoni békés természetű ember volt. Politikához nem értett, és fivérével ellentétben, nem is szerette azt. Így a kisebbik Guidoni-fiú 1912-ben visszament Olaszországba, amit inkább tartott a piktorok világának, mint választott hazájának akkori fővárosát. Petrográdot. Az idősebb testvér viszont maradt. Közeli barátságba keveredett a szociáldemokrata Plechanovval, és ez a tény sajnálatosan befolyásolta a negyedszázaddal később született unokaöcs, Alekszandr életét. A nagybáty Guidoni Plechanovtól ugyanis a „mensevik fertőt" szívta magába. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy részt vegyen a forradalomban és a polgárháborúban (természetesen, a vörösök oldalán), de mindenesetre determinálta nemcsak életét, de 1936-ban bekövetkezett halálát is. Az első sztálini tisztogatás idején, feleségével együtt agyonlőtték.
ALEKSZANDR GUIDONI apja 1930-ban tért vissza Olaszhonból a Szovjetunióba, testvére sürgető és bíztató leveleinek hatása alatt. Hat évig élt Leningrádban, megházasodott, és az asszonyka épp első gyermekével volt terhes, amikor a festőt egy napon letartóztatták. Több hír nem jött róla. Alekszandr Guidoni árvának született.
Most mintha érdektelen évek következtek volna Alekszandr életében. Eszmélésének első ideje 1948-ra esik, amikor a Szovjetunióban is megemlékeztek a magyar szabadságharc 100. évfordulójárót, s annak keretében egy régi „kommunista" költőről. Petőfi Sándorról, aki 1849-ben „ismeretlen körülmények között elhunyt”.
Mint most Alekszandr elmeséli, tatán éppen ez az ismeretlen körülmények közötti eltűnés keltette fel benne az érdeklődést „druszája" iránt Tény, hogy beszerezte Petőfi verseinek orosznyelvű fordítását és — mire ő középiskoláinak végére ért — két elhatározás született meg benne, jövőjét illetően. Az egyik, hogy költő lesz; a másik, hogy magyar történelem- és irodalom szakos tanár lesz. MINT RIPORTER, itt kissé hitetlenkedtem, mert némi magyar' nyelvtudást tételeztem volna fel, de Alekszandr Guidoni jól vizsgázott.
— Mi a kedvenc novellája? — kérdeztem.
— Móricz Zsigmond Hét krajcára. —válaszolt habozás nélkül. Tud Mikszáthról, olvasta, hogy Kosztolányinak torokrákja volt, ismeri Illyés Gyula több versét. Nem kétséges: Alekszandr Guidoni a magyar irodalom tárgykörében folytatta egyetemi stúdiumait. Ezek azonban 1956-ban még kezdetlegesek voltak: másodéves egyetemi hallgató volt Leningrádban Az egyetemi diákság gondolkozását a 20. kongresszus eseményei forralták, és Alekszandr
született lázadó. Szervezője a diák vita kluboknak és október 19-én elnököl egy ülésen, ahol a diákok a hivatalos pártvonal legutolsó fordulata ellenére, haladónak minősítik Picasso festészetét. Guidonit három nappal később az egyetem tanácsa megrója. Talán a félelem belé is fojtaná a szót, ha nem tör ki a magyar forradalom.
De amikor hírek érkeznek, hogy a pesti egyetemek fiataljai a szabadságért tüntetnek. Alekszandrnak eszébe jut a 12 pont. Az 1848-as 12 pont. Mint mondja, ezekben a napokban az egyetemeken nem sokat tanultak. Lázban
égett az ifjúság. Tanáraikat faggatták, mi a véleményük a magyarországi eseményekről. S itt most szó szerint
idézem őt. „ A kommunista hatóságok aligha tehenek mást, mint hogy vérbefojtsák a magyar szabadságharcot. A világ csak arról tudott, hogy a magyar forradalom Lengyelországra. Csehszlovákiára, Romániára csaphat át. Átcsapott volna Oroszországra is. Tudja maga ki volt Akópján őrnagy?”
Bevallom, nem tudom.
„Látja, mi tudtuk. Mégpedig rögtön tudtuk. Akópján orosz őrnagy volt, aki átállt a magyar forradalomhoz. A Nagy Októberi Forradalom ünnepén, november 7.-én felvonulást rendeztünk a Néva partján, a Téli Palota előtt Az egyik kis téren, az Orosz Művészek Múzeuma mellett — ma egy Puskin szobor áll ott, akkor még üres volt. — a fiatalok heves tüntetésbe kezdtek. — Éljen a szabad Oroszország — Éljen Akópján! - A rendőrség szétverte a tüntetőket, s a letartóztatottak között voltam én is. Igazoltatás után szabadon engedtek, de eljárás indult ellenem. Ennek eredményeként decemberben ismét letartóztattak és kél és fél évi börtönre ítéltek. Izgatás volt ellenem a vád, és külön súlyosbító körülménynek tekintették, hogy „ellenforradalmi családból" származom, amelynek a szovjet rendszer nagylelkűen megbocsátott, de én visszaéltem a bizalommal.
— Ezek szerint a káderlapot is figyelembe vették?
— Természetesen. Még 1955 végén kaptunk egy értesítést anyámmal, arról, hogy 1936-ban eltűnt apámat
rehabilitálták. Bementünk a rendőrségre, s ott megkérdeztem, milyen vád alól rehabilitálták. A politikai tiszt a vállát
vonogatta: Azt nem tudja, mi alól. De ez nem is fontos — mondta. — viszont egy ilyen ember fia jobban teszi, ha nem sokat okoskodik. Szépen megköszöntem a rehabilitációt.
Ezek szerint ezt a históriát keresték elő újra. 56-ban?
MINT ELÍTÉLTET, a dubrovlaki fogolytáborba szállítottak. Ez a börtönegység a Mordvin Autonóm Köztársaság területén van. A Moszkva-Ufa vasútvonal mentén. 300 km-re Moszkvától nyugatra fekszik Potyma városa. Innen egy mellékvonal vezet Dubrovlakba, de az egész vonal végig tüskés dróttal van körülvéve. Még az első világháborúból ittmaradt táborok ezek, amiket újra feltöltötték. Én a 385 7 számú lágerben voltam, amit magyar tábornak neveztek. Csupán néhányszázan voltunk itt, de a vasútvonal menti büntetőhálózatban mintegy 15 ezren töltötték fogságukat. Magyar tábornak azért nevezték, mert olyanokat gyűjtöttek itt össze, akiket az 56-os forradalommal való rokonszenvezés miatt ítéltek el.
Nemcsak tüntető diákok voltak itt, de olyan katonák is, akik a budapesti harcok során megbízhatatlanoknak bizonyullak. Ezeket sommásan tízévi börtönre ítéllek. Itt tudtam meg azt is, hogy az előbb említett Akopjánt november 4. után elfogták, és a helyszínen agyonlőtték.
- Voltak-e a laborban magyarok is?
Kisebb számban ugyan, de voltak. Körülbelül 35-40-en. Sajnos, a nevekre már nem emlékszem, hiszen 1960. végén szabadultam és 16 év után nem tudom visszaidézni őket. Sokat beszéltünk velük a forradalomról, s az ő elbeszélésük alapján írtam egy verset, melynek címe; „Petőfi bosszúén kiált”.
S már mondja is. Hallgatom a különös orosz verset, melynek még a ritmusa is ismerős a magyar fülnek. A váltott 9—8 szótagos sorok 2—2 cezúrával, mintha magyar költőt idéznének. A vers ihletőjét: Petőfit.

ALEXANDR GUIDONI
Petőfi bosszúért kiált
„Gyalázat", sziszegik az utcán.
Ezt nem bírod ki", suttogod.
Mindenki tudja, hogy megölték,
megölték őt a gonoszok.
kétszer gyilkoltuk meg Petőfit mi,
kétszer gyilkos oroszok.

Először ott állt Segesvárnál
és noteszébe jegyezett,
amíg Miklós cár tüzérsége
szaggatta lel a terepet,
aztán egy ulán szuronyával
átdöfte és ő elesett.
Nyomorult folyadék az élet,
egy apró lyukon átszalad;
de láng a szellem, amely éget
s nem huny ki a parázs alatt.

A tizenkilencedik század
után eljött a huszadik
Az elnyomás még gyilkosabb lett
és Petőfi nem nyughatik
Nem nyughatik, mert a szabadság
Szomja égető és örök,
S most újra ott áll népe élén
És a magyar költők között.

Másodszor is meggyilkoltátok,
Rommá lőttétek otthonát,
Ti, túlerőben dicsőséges
S nők ellen vitéz katonák.
Szovjet katonák, három kellett
Egy magyarra belőletek,
Nagy Imrét orvul elfogtátok,
Sziszegés minden szavatok
Amit Dudásnak, Maléternek
Meg a többinek adtatok.

Kétszer öltétek meg Petőfit,
Pöffeszkedhettek győztesek!
Az orosz nép tán szétszakítja
A hálót, amit szőttetek
És számon kéri majd Petőfi
Mindkét halálát tőletek!

A tévé kékes bársonyával
Kibélelt világ
Elfelejt és nem örül
Ha emlékezem rád
Pedig éppen ötven éve
A béketűrés népe
Fellázadt és maga ment
A sorsának elébe

Fekete-fehérben menetelt szépen
A kritikus tömeg
Hitét a kínzókamrák
Sötét híre sem törte meg
Itt nem számít a rang
Hiába jön majd ezer tank
Ötszáz éve mindenkiért
Kondul a harang

Tiszta voltál, büszke, vad
Nem adtad egykönnyen magad
Rólad beszélni sem szabad
1956

Tiszta voltál, büszke, vad
Nem adtad egykönnyen magad
Rólad beszélni sem szabad
1956

Piros a vér, az eskü fehér
De a gyom bizony zölden virít
Sekély sírodat őrzik, nehogy
Ledöntsd a Pokolnak kapuit
Ha elérhetetlen, szent a cél
Az elbukás is ünnepély
Néhány nap és kiderül
Hogy az ember mennyit ér

Tiszta voltál, büszke, vad
Nem adtad egykönnyen magad
Rólad beszélni sem szabad
1956

Tiszta voltál, büszke, vad
Nem adtad egykönnyen magad
Rólad dalolni sem szabad

Ötvenhat izzó ősze volt,
Magyarország remény és pokol.
Gyűlt a tömeg és a harag nőtt,
Egy hazug világ szilánkokra tört,
Megmozdult a föld.

Zúgó szél - újra bontsd ki azt a tépett zászlót,
Tűz és vér - ősök vágya, ami bennünk lángol,
Hungary - szólít, hív a remény hullámhosszán,
Tarts még ki - érted élünk, érted bátran halnánk!

Európa mélyen hallgatott,
Most már késő, ezrek vére folyt.
Beleremeg, beleremeg a föld - félelem ébred:
A szabadság lánctalpakon jött,
Lánctalpakon jött.

Zúgó szél - széttört álmunk lassan újraéled,
Tűz és vér - hagyták vérbe fagyni ezt a népet,
Hungary - a változás szelét most újra érzed,
Tarts még ki - és ha nincs segítség, akkor most sem félek.

- Nem!

Zúgó szél - újra bontsd ki azt a tépett zászlót,
Tűz és vér - ősök vágya, ami bennünk lángol,
Hungary - szólít, hív a remény hullámhosszán,
Tarts még ki - érted élünk, érted bátran halnánk!
Hungary...

Mondd, meddig él, ki soká élhet?
Pár évtízed az élete.
Tesz-vesz, nyüglödik, forgólodik
S lejár , mint óra kereke.

Hallgass, te szent, tüzes igékre!
Fejed felett a csillagok.
Itt büörtönödnek bársony éje.
Lámpásod odafent ragyog..

Lámpásod: e szó Szabadság!
S ez a szó a te csillagod,
Verembe lépsz, sírod gödrébe,
Ha lámpásodat elhagyod.

Ó szabadság! Teérted halni!
Ha élni nem lehet veled!
Hagyd börtönöd, s szaladj az égre!
S örökké tart majd életed.

Ez volt a hited, a szent, a nagy eszme,
Te sokat vádolt ifjúság.
Ezért nyílott ki meleg véred,
Mint frissen bomló rózsaág.

Fennt lobogsz már a csillagokban
S örök fényeddel üzened:
Örökké él a hösök népe,
Örökké él majd nemzeted.

Rozsdás, rõt fényben a mezõn szalad
egy pásztor s tûz-ajka most ajkadul
nyílik és hirdet.- Mutasd meg magad!

Szürke falakon túl, messze, gyertyák gyúlnak
Ünnepi harangok imára kondulnak.
Komor szájunk szélén keserû vonások.
- Hallod, Názáreti?
Súlyosak a láncok.

Lüktetõ városok élete csendesül.
Millió gyûlölet könnyekké szelídül.
Kiégett szívünkön már nem csordul bánat.
- Hallod, Názáreti?
Megtörték a vágyak.

Kacagó kicsinyek ámuló szemekkel,
Derûs emberpárok zsolozsmás lélekkel.
Hajlott hátunk bûnös alázatra görnyed.
- Hallod, Názáreti?
Vedd el életünket!

Fia képe elõtt leboruló asszony,
Drága vonásain torzul a fájdalom.
Könnybefúlt hangjában mély kínok zihálnak.
- Hallod, Názáreti?
Segítsd az anyánkat!

Nedves zárkák alján összeroskadt árnyak.
Fásult, néma vággyal szent csodára várnak.
Vasrácsokon átal halvány fényre néznek.
- Hallod, Názáreti?
Peregnek az évek...

Tágult pupillákon tébolyult kín lángja.
Négy zokogva készül a mártírhalálra.
Torkához kap, s felsír álmában a gyermek:
- Hallod, Názáreti?
"Apámat ne engedd!"

Megtiport országon dühöng szilaj átok.
Neved rohadt dühvel ócsárló pofájuk
Káromolva töri csendjét a szent éjnek.
- Hallod, Názáreti?
Megbocsátunk... - Érted!

Túl a szitok zaján felcsendül az ének.
Zúg, dagad, hömpölyög, felujjong a lélek.
Megrendül a börtön, recsegnek a zárak,
Rab torkok harsogják szerte a világnak:
Dicsõség Istennek, békesség a népnek.
- Hallod, Názáreti?
Hozzád száll az ének.