Mikoron Dávid nagy búsultában,
Baráti miatt volna bánatban,
Panaszolkodván nagy haragjában,
Ilyen könyörgést kezde õ magában.

Istenem Uram! kérlek tégedet,
Fordítsad reám szent szemeidet,
Nagy szükségemben ne hagyj engemet,
Mert megemészti nagy bánat szívemet.

Csak sívok, rívok nagy nyavalyámban,
Elfogyatkoztam gondolatimban,
Megkeseredtem nagy búsultomban,
Ellenségemre való haragomban.

Hogyha énnékem szárnyam lett volna,
Mint az galamb, elröpültem volna.
Hogyha az Isten engedte volna,
Innét én régen elfutottam volna.

Akarok inkább pusztában laknom,
Vadon erdõben széjjelbujdosnom;
Hogynem mint azok között lakoznom,
Kik igazságot nem hagynak szólanom.

Éjjel és nappal azon forgódnak,
Engem mi módon megfoghassanak,
Beszédem miatt vádolhassanak,
Hogy fogságomon õk vígadhassanak.

Egész ez város rakva haraggal,
Egymásra való nagy bosszúsággal,
Elhíresedett az gazdasággal,
Hozzá fogható nincsen álnoksággal.

Gyakorta köztük gyûlések vannak,
Özvegyek, árvák nagy bosszút vallnak,
Isten szavával õk nem gondolnak,
Mert jószágukban felfuvalkodtanak.

Keserûségem annyi nem volna,
Ha ellenségtül nyavalyám volna,
Bizony könnyebben szenvedtem volna,
Magamat attól megóhattam volna.

De barátomnak azkit vélek volt,
Nagy nyájasságom kivel együtt volt,
Jó hírem-nevem, tisztességem volt,
Fõ ellenségem, most látom, hogy az volt.

Keserû halál szálljon fejére,
Ellenségemnek ítéletére.
Álnokságának büntetésére,
Hitetlenségnek kijelentésére.

Én pedig, Uram, hozzád kiáltok,
Reggel és délben, este könyörgök,
Megszabadulást tetõled várok,
Az ellenségtõl mert én igen tartok.

Te azért lelkem, gondolatodat,
Istenben vessed bizodalmadat,
Rólad elvészi minden terhedet,
És meghallgatja te könyörgésedet.

Igaz vagy Uram, ítéletedben,
A vérszopókat õ idejökben,
Te meg nem áldod szerencséjökben,
Hosszú életök nem lészen a földön.

Az igazakat te mind megtartod,
A kegyeseket megoltalmazod.
A szegényeket felmagasztalod,
A kevélyeket aláhajigálod.

Ha egy kevéssé megkeseríted,
Az égõ tûzben elbétaszítod,
Nagy hamarsággal onnét kivonszod,
Nagy tisztességre ismét felemeled.

Hallod õket az éjben, a testvéreidet.
Ahol a vörös levelek hullanak,
vonulnak õk a sötétségen át.
Fénytelenek ma szemeid.
Esõben és lehulló gyümölcsesben hallod õket,
s mindenben, ami menthetetlül meghal.

Az õsz viharaival vállaikon vonulnak.
Fiatalok, sebezhetõk és meg nem sebezettek.
Olyan közel az élet, mint a vírágzás.
Olyan közel az halál, mint az illat.

Budapesti utca a tested.
Taposnak rajta a lábak.
Összelõtt ház a szíved.
Menekülnek rajtad keresztül a lábak.

Szemedbe rejted az éjszaka látomásait.
Tehetetlen szavak hervadnak szádban.
És hallod õket az éjben, a testvéreidet.
A költõt, aki versével nem állithatta meg a halált.

A diákot, aki könyveivel nem õrizhette meg az életet.
A fiatal munkást, aki lapátjával nem áshatta elõ a szabadságot.
A tanítónénit az óvodából, aki géppuskáját mint apró gyermeket becézte, mielõtt elesett a piactéren.

Egy néppel melleden fekszel álmatlanul.
Véred futásában emberek menekülnek.
Gyermek bújna szíved zugába.
A sötétségben halottak vannak eltemetve.

Hallod õket az északában menni.
Hegyeken át s vége-sosincs-mezõkön át.
A félelemnél nagyobb kapukon át.
Minden fájdalmaknál sötétebb erdõkön át.

S a zuhogó esõben hallgatódzol.
S a vihar zúgásában hallgatódzol.
Csak a halottak mernek most aludni.
Nekik van már rá elég idejük.

A keserû kín, mely térképen határokat zúz,
mely ezrek életét kivánja és zabálja!
A keserû kín!
Áldottak lobogóitok!
Fülem a földre nyomva hallgatódzom.
Hallom, ahogy a vér a föld arcára csurran.
Õrizkedjen az örök zsarnok ettõl a hangtól.
Megszentelõdsz, föld, e napokban:
Vér szikrázik az idõk éjin át.
Ki vagyok én?
Ki vagyok én, hogy dícsérni merek ma?
Egy csöpp vér is ezerszer drágább szép szavaknál.
Az ítélet napján Hozzátok lépek, Igazak:
"Testvéreim, bocsássátok meg bûneim".

Csikorognak a hernyótalpas évek
álmomban még mindig félrebeszélek.
Robbanások szívemben, szememben,
villognak törött tükörnél élesebben.

Mikor az õrség a levegõbe lõtt,
piros lyuk lett a szíved fölött.
Meglõtt szívetek szökell a Körtéren,
a halál rángatja vonóját az ütõéren.

Az igazságon a kétely csak átoson,
s máris az ellenség talpa tapos Himnuszt éneklõ szátokon.
Kiket szárnyaló szabadság igézett,
fiatal szívetekbe páncélos darázs petézett.

A híres hadsereg gyilkoló varrógépei
hülye mintákat róttak belétek, íme a szovjet népmûvészet.
A múlékony idõ éggé korhad fölöttünk,
napot hánytató köddé.

Azután tisztító szél süvít,
mint az eltévedt golyó,
és örökké nyitvamaradt szemetek
általjár bennünket, mint szent röntgensugár.

Az alkonyatban erdõk füstölögnek.
Gyülemlik a köd, mint a bánat,
mely benne szisszen minden gondolatban
és szûkre zárja néma számat.

Talán szégyen is, hogy csak most olvastam bele ebbe a témába. (Amit mi topiknak ismerünk már.)

És megrendülten látom, hogy nem igaz!
Nem igaz, hogy a magyarnak szinte emléke sem maradt ’56-ról!

Pedig vagy 33 évig módszeresen irtották az emlékezéseket, büntették az emlékezőket, és kineveltek egy (vagy két?) olyan új generációt, akiknek 1994-ben a szemébe lehetett röhögni: „Na és!?” ... És semmi veszélye sem volt annak, hogy aki ezt ki meri mondani, az emlékező magyarok darabokra szedik.

És mégis!
Hiába tettek meg mindent a szavházy tivadavok, bolgárurak, oroszjózsefek (akik névadója maga hazudta tegnap, vagy mikor, hogy azért turházták le, mert homoszexuális, másként gondolkodó, meg zsidó) hiába a Pufajkás unokahúg ’56-ot gyalázó szövege, a magyar történelem legtisztább forradalmának - amellyel úgy rázta le magáról a „kiválasztottak” proletár-diktatúrának nevezett óriási elnyomó gépezetét, mint kutya a vizet - az emléke él!

Alföldi Géza: Fegyvert adjatok! Sorszám: 460

Alföldi Géza: Tanár Úr egyszer . . . Sorszám: 123

András Sándor: Gyászmise a Hattyú utcai kocsmában Sorszám: 29

András Sándor: NAGY IMRE Sorszám: 382

Ágh István: A PARLAMENTNÉL Sorszám: 176

Ágh István: HALOTT Sorszám: 50

Ágh István: MAGYAR KATALIN Sorszám: 29

Balaskó Jenő: Angyal Pista balladája Sorszám: 214

Baránszki Tibor: 1956. október 23. Sorszám: 435

Bartal Klári: 1956. Sorszám: 268

Bartis Ferenc: ÉS MÉGIS ÉLÜNK! Sorszám: 195

Bella István: Arccal a földnek Sorszám: 201

Beatrice : Corvin-köz Sorszám: 416

BELLA István: ÖNÉLETRAJZ, 1996 Sorszám: 163

Benke László: Villámfénynél Sorszám: 27

Benjámin László: ELESETTEK Sorszám: 18

Bereményi Géza: Corvin-köziek Sorszám: 11

Botár Attila: ÉVJÁRAT Sorszám: 78

Botár Attila: Mélosz néma (Brusznyai Árpád emlékére) Sorszám: 424

Botár Attila: NÁDZUGOLY KATAMARÁNRÓL Sorszám: 126

Buda Ferenc: [Apámmal leültünk a konyhaasztal mellé] Sorszám: 452

Buda Ferenc: FALAK KÖNYVE III. Sorszám: 72

Buda Ferenc: FALAK KÖNYVE I. Sorszám: 81

Buda Ferenc: FALAK KÖNYVE VII. Sorszám: 88

Buda Ferenc: Pesten esik a hó Sorszám: 447

Buda Ferenc: Rigmusok a századra, századvégre Sorszám: 255

Buda Ferenc: Tizenöt-húszéves halottak Sorszám: 448

Burján Emil: ORSZÁGBLAMÁZS Sorszám: 273

Albert Camus: A MAGYAROK VÉRE Sorszám: 29

JEAN COCTEAU: ÉLJEN A SZENT SZABADSÁG Sorszám: 284

E.E. cummings: HÁLAADÁS Sorszám: 25

CSENDES BÉLA: REMÉNY A PORBAN

Csomós Róbert: Csengõfrász Sorszám: 233

Csoóri Sándor: Csoportkép

Csoóri Sándor: Emlékezés 1956 novemberére Sorszám: 265

Kim Cshun-szu: Egy budapesti kislány halálára Sorszám: 417

Yves de Daruvar - daruvári Kacskovics Imre: EMLÉKEZZÜNK 1956. OKTÓBER 23. Sorszám: 388

Dobrossy Klára: 1956. december Sorszám: 269

Döbrentei Kornél: A forradalom elsőáldozója Sorszám: 26

Döbrentei Kornél: Mi volt 1956. barátom? Sorszám: 95

Döbrentei Kornél: PECSENYÉK FORRADALMI TŰZÖN | Sorszám: 83

Dömötör Tibor: Egy Pesti srác dala Sorszám: 75

Dutka Ákos: Ember és magyar Sorszám: 210

Ferdinando Durand: Ó,halott magyarok, Sorszám: 58

Pierre Emmanuel: Veronika Sorszám: 451

Eörsi István: SZÓBA SE ÁLLJ VELE! Sorszám: 466

Faludy György: Egy helytartóhoz 25 év után Sorszám: 52

Faludy György: Exodus Sorszám: 371

Faludy György: 1956 NEM ÉRTJÜK ÕKET Sorszám: 261

Faludy György: Ezerkilencszázötvenhat, te csillag Sorszám: 29

Faludy György: Nagy Imre Sorszám: 263

Faludy György: Nagy Imre szelleméhez Sorszám: 264

Falusi Márton: Gérecz Attila öttusázik Sorszám: 188

Franciszek Fenikowski: Magyar rapszódia Sorszám: 441

Fáy Ferenc: Októberi halott Sorszám: 211

Fekete Gyula: KÉSŐSZÜLÖTT TÖRTÉNELEM Sorszám: 390

Fodor András: HOLTAK ÉS ÉLŐK Sorszám: 66

Fónay Jenő: 1958. június 16. (Reggel 1/2 6) TITOKBAN SZÓLJATOK HARANGOK! (részlet) Sorszám: 381

Füst Milán: Szózat a sírból.. Sorszám: 224

Füst Milán : ZOKOGNI SZERETNÉK Sorszám: 29

Gerey Éva: MOSTAN Sorszám: 258

Gérecz Attila: Ítélet Sorszám: 16

Gérecz Attila: [A börtön eposza] [A rendőr] Sorszám: 256

CLAES GILL: GLÓRIA VICTIS! Sorszám: 307

Gömöri György: Aki még hisz, az így könyörög Sorszám: 433

ALEXANDR GUIDONI: Petőfi bosszúért kiált Sorszám: 465

Gyurkovics Tibor: Síremlék Sorszám: 73

Gyurkovics Tibor: Levegőt, levegőt, levegőt! Sorszám: 76

Hamvas Béla gondolatai 1956-ról Sorszám: 282

ZBIGNIEW HERBERT: A MAGYAROKNAK Sorszám: 131

Horváth Magdi: 1956 a miénk! Sorszám: 241

Horváth Sándor: Atyák és fiúk a fényben Sorszám: 169

Horváth Sándor: ATYÁK ÉS FIUK A TÉREN Sorszám: 312

Horváth Sándor: A BÁRÁNY BŰNE (Mementó: A nemzet sírján táncoló árulás ) Sorszám: 328

Horváth Sándor: DOBRAVERT ORSZÁG Sorszám: 330

Horváth Sándor: 1 9 5 6 Sorszám: 120

Horváth Sándor: 1956: "A JÓTANÍTÁS ISKOLÁJA" Sorszám: 330

Horváth Sándor: FELSZABADULÁS Sorszám: 108

Horváth Sándor: JUBILEUM Sorszám: 229

Horváth Sándor: JUBILEUMI KÖSZÖNTŐ 1956. OKT. 23. Sorszám: 332

Horváth Sándor: 2006. OKTÓBER 23 Sorszám: 331

Horváth Sándor: KIS MAGYAR PARADOXON Sorszám: 316

Horváth Sándor: A KÖZTÁRSASÁG ROMJAIN* Sorszám: 329

Horváth Sándor: LETESZEM A TOLLAT Sorszám: 428

Horváth Sándor: MINDENSZENTEK Sorszám: 324

Horváth Sándor: 56' OKT.23. Sorszám: 322

Horváth Sándor: A PESTI SRÁC Sorszám: 323

Horváth Sándor: SZABADSÁGHARCOS A KOSSUTH TÉREN - *
In memoriam Pongrácz Gergely Sorszám: 325

Horváth Sándor: A terror hagymáza Sorszám: 117

Horváth Sándor: TERROR HÁZA* Sorszám: 320

Horváth Sándor: TÉL: 1956-2006 (A terror ideje) Sorszám: 330

Horváth Sándor: TÉL: 1956-2007 (A terror ideje) Sorszám: 434

Horváth Sándor: TÖRÉSPONT Sorszám: 315

Horváth Sándor: ÜGYNÖK TÖRVÉNY *(az örök Trianon) Sorszám: 327

Horváth Sándor: ÜNNEP UTÁN Sorszám: 319

Horváth Sándor: ÜNNEPI IGAZSÁG (a megsebzett nyüves ország) Sorszám: 313

Horváth Sándor : ÜZENET TESTVÉREIMNEK Sorszám: 309

Ignotus Pál: NŐVÉR Sorszám: 161

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról Sorszám: 187

Illyés Gyula: Levél a vízgyűjtőről és a fenyőről Sorszám: 145

Illyés Gyula: Ne feledd a tért... Sorszám: 47

Jankovich Ferenc: FORRADALOM Sorszám: 91

Jankovich Ferenc: IDEI HÓ | Sorszám: 0

Jobbágy Károly: [Azt beszélik a harcnak vége,] Sorszám: 418

Jobbágy Károly: [Legyen örökre átkozott] Sorszám: 418

Jobbágy Károly: Mondják, a himnuszt énekelték Sorszám: 177

Jobbágy Károly :A RÁDIÓ MELLETT Sorszám: 29

Justus László: Beszélgetés a miniszterelnökkel Sorszám: 181

Kabdebó Tamás: MEMENTO LIBERTATEM Sorszám: 89

Kalotay Mária: Legenda: 1956 Karácsonyán Sorszám: 455

Kannás Alajos: Glória Sorszám: 220

Kannás Alajos: Keleti szél Sorszám: 222

Kannás Alajos: Kormos kövek Sorszám: 249

Kassák Lajos: Az áruló Sorszám: 373

Kassák Lajos: A DIKTÁTOR Sorszám: 20

Kassák Lajos: OLTHATATLAN TŰZ Sorszám: 94

Kányádi Sándor: (A Duna mentén hernyótalpak) Sorszám: 165 és 170!

Kányádi Sándor: KUPLÉ A VÖRÖS VILLAMOSRÓL Sorszám: 17

Kányádi Sándor: NAPLÓTÖREDÉK Sorszám: 160

Kárpátia: Az én apám Sorszám: 281

Kárpátia: Neveket akarok hallani Sorszám: 429

KENNETH KLÁRA: ANYU,TÜNTETNI MEGYEK ! Sorszám: 102

Képes Géza: NOVEMBERI ÉJ Sorszám: 71

Képes Géza: Tank-parádé Sorszám: 217

Watson Kirkconnel: GLORIA VICTIS Sorszám: 409

Kiss Dénes: Átlőtt szívvel Sorszám: 246

Kiss Dénes: Bejöttek a bankok Sorszám: 232

Kiss Dénes: MAGYAROK CSILLAGA 1956 Sorszám: 391

Kiss Dénes: Nem verték le! Sorszám: 190

Kiss Dénes: OKTÓBER DRÁGA VÉRADÓ Sorszám: 383

Kiss Dénes: SUHANC BALLADA Sorszám: 29

Kiss Dénes: Velünk, vagy ellenünk Sorszám: 15

Kodály Zoltán: Zrínyi szózata Sorszám: 133

Kónya Lajos: A MAGYAROKHOZ Sorszám: 32

Kovács István: Ezerkilencszázötvenhat Sorszám: 244

Kovácsy József: Zsuppok! Sorszám: 369

Urszula Koziol: A galamb legendája Sorszám: 450

Kozma László: 1956. November 7. Sorszám: 230

Krassó György: BARÁTOMHOZ Sorszám: 386

Krassó György: EGY IGAZ KORMÁNYRA Sorszám: 385

Krassó György: ELFOGULT ELŐSZÓ Sorszám: 393

Krassó György: MÁJUSI HAJNAL Sorszám: 29

Tom KRISTENSEN: MAGYARORSZÁG Sorszám: 162

Tadeusz Kubiak :[Nővér,könyörgöm csapolj] Sorszám: 440

Kunszery Gyula: Bálványdöntés Sorszám: 366

RUI LANE KUO: MAGYAR FORRADALOM Sorszám: 307

Lakatos István: FORRADALOM Sorszám: 384

Lakatos István: IN MEMORIAM Sorszám: 29

Lengyel Károly: A láncravert Budapest Sorszám: 271

Lezsák Sándor: Krónika, December, 1956 Sorszám: 207

Magyari Lajos: Budapest, 1956 Sorszám: 250

SAVA MANOLOVA-UNGERER: 1956.OKTÓBER HŐSEIHEZ Sorszám: 285

Márai Sándor: Mennyből az angyal Sorszám: 10

Márai Sándor: NAPLÓ 1945 – 1957 Sorszám: 392

Adam Michnik: A gyász napja, a szabadság napja Sorszám: 77

INDRO MONTANELLI: Valami van Sorszám: 389

Mózsi Ferenc: Egy gyõztes vereség margójára… Sorszám: 422

Mózsi Ferenc: HŐSÖK NÉLKÜL Sorszám: 29

Nagy Gáspár: Barátom ki már magad is halott vagy Sorszám: 68

Nagy Gáspár: ÖRÖKNYÁR: ELMÚLTAM 9 ÉVES Sorszám: 29

Nagy Gáspár: MAGYAR ABSZURD Sorszám: 29

Nagy Gáspár: Októberi stációk – keserű töredékek Sorszám: 189

Nagy Gáspár: Ők már hiába várják...(fohász a temetetlen holtakért és a jeltelen sírokban várakozó vértanúkért) Sorszám: 445

NAGY ISTVÁN: Indul a pesti tüntetés Sorszám: 44

Nagy László: A VÁROS CÍMERE Sorszám: 84

Nagy László: KARÁCSONY, FEKETE GLÓRIA Sorszám: 85

Szilovan Narimanidze: KÖSZÖNET Sorszám: 140

Szilovan Narimanidze: Mi magyarokra nem lövünk Sorszám: 425

Nedeczky György: Én láttam őket Sorszám: 12

Névtelen: …Aradon így. A pesti téren is…Sorszám: 9

Névtelen: „BUDAPEST IFJUSÁGÁNAK” Sorszám: 103

Névtelen: 1949 Karácsony Sorszám: 245

Névtelen(haver): 1956 Sorszám: 262

Névtelen(palócföldi): 1956 Sorszám: 239

Névtelen: Három diák Sorszám: 226

Névtelen: Köszöntő Sorszám: 348

Névtelen: Kőbálvánnyá válva Sorszám: 353

Névtelen (legény): Magyar hősi ének (1956) Sorszám: 242

Névtelen(aranytk): Mementó – 1956 Sorszám: 238

Névtelen: Merre vagy Rákosi? Sorszám: 350

Névtelen: Méltó a gyűlöletre... Sorszám: 352

Névtelen: Miénk a győzelem! Sorszám: 362

Névtelen: Óda a Magyar Ifjúsághoz Sorszám: 248

Névtelen: Piros és kék a pesti utca (Népköltés 2006 őszén) Sorszám: 185

Névtelen. Üzenem Egyszer mindenért felelni kell, Sorszám: 69

Névtelen: Verje meg az Isten... Sorszám: 213

Obersovszky Gyula: A siralomházból 1957-58 Sorszám: 374

Obersovszky Gyula: A Szilveszter-éj rám terül Sorszám: 215

Obersovszky Gyula: Cellám nyitott ablakán Sorszám: 202

Obersovszky Gyula: CORVIN KÖZIEK BARÁTAIM Sorszám: 53

Obersovszky Gyula: Csillagok ülnek Sorszám: 216

Obersovszky Gyula: Egy mondat a forradalomról Sorszám: 14

Obersovszky Gyula: Eljegyeztem magam a halállal Sorszám: 218

Obersovszky Gyula : KIK VAGYTOK TI Sorszám: 29

Obersovszky Gyula: NAGYMOGUL Sorszám: 74

Obersovszky Gyula: Véreim daloljunk Sorszám: 223

Orbán Ottó :NEMZETI DAL Sorszám: 29

Őri István: A Látó - In memoriam 1956 Sorszám: 240

Örkény István: FOHÁSZ BUDAPESTÉRT Sorszám: 29

Örkény István: Noteszlapok 1956-ból Sorszám: 420

Parcsami Gábor: Nem szabad... Sorszám: 37

Parcz Ferenc: SOUVENIR: AMI MARADT Sorszám: 379

Pardi Anna: Inconnu tanfolyam Sorszám: 34

Páskándi Géza: Betyárrigmus ötvennyolcban Sorszám: 446

Páskándi Géza: Szöveg: repedt fehér márványba vagy golyó lyuggatta fába Sorszám: 463

Paudits Zoltán: Piros, Fehér, Zöld selyem (1956 üzenete) Sorszám: 430

Octavio Paz: MEXIKO: OLIMPIA 1968 Sorszám: 179

Pesti József: Forradalom Sorszám: 367

Petőfi Sándor: A FARKASOK DALA Sorszám: 259

Petőfi Sándor: FÖL A SZENT HÁBORÚRA! Sorszám: 259

Pongrátz Gergely: CORVIN KÖZ-1956 Sorszám: 394

Prágai Tamás: SZABAD OKTÓBER! Sorszám: 235

Vlagyimir Putyin: [Óriási hiba volt] Sorszám: 421

Restár Sándor: . . . és elsietnek a krizantémok Sorszám: 67

Ramon cue Romano: Bűnöd csak az volt, hogy a szabadságot Sorszám: 40

RAMON CUE ROMANO: MAGADRA HAGYTUNK TÉGEDET Sorszám: 299

Sebestyén Anikó: Azok az ötvenes évek Sorszám: 62

Siklósi András: Győzni fogunk (Harci induló 1956 ötvenedik évfordulójára) Sorszám: 459

Siklósi András: Rendőrterror (2006. okt. 23. fájó emlékére) Sorszám: 326
Simai Mihály: KÖLTŐ, MOST KELL SZÓLANOD! Sorszám: 1

Simonyi Imre: HATALOM Sorszám: 314

Sinka István: ELLOPOTT SZIVÁRVÁNY Sorszám: 174

Sinka István: ÉNEK EGY RÉGI TÖRÖKHÖZ Sorszám: 314

Sinka István: Ének 56 karácsonyára Sorszám: 212

Sinka István: Hazug demokráciához Sorszám: 183

Sinka István: MEGCSALT FEJEDELEM Sorszám: 314

Sinka István: Nem csegődi Pista.. Sorszám: 139

Sinka István: Százezer udvar Sorszám: 90

Sinka István: SZÉPÍTŐ JÚNIUSHOZ Sorszám: 458

Sinka István: Új szivárvány Sorszám: 173

Sinka István : ÜDV NÉKED IFJÚSÁG Sorszám: 29

SINKA ISTVÁN: VÍGASZTALÓ SÍRÓ EMBEREKNEK Sorszám: 289

Somkúti Gabriella: Kihantolás a 301-esben Sorszám: 275

Somlyó György: Budapest, 1956. Karácsony Sorszám: 209

M.C.PRASOBSUKH SUKHSVASTI: A MAGYAROKRÓL, AKIK SZERETTÉK HAZÁJUKAT Sorszám: 287

Sulyok Vince: Öt év után Sorszám: 251

Jules Superville: MAGYAR BARÁTAINKHOZ Sorszám: 396

Szabolcsi Erzsébet: Októbereim Sorszám: 13

Szabó László Dezső: Boldog Újévet! Sorszám: 377

Szabó László Dezső: Egy orosz katonához Sorszám: 376

Szabó László Dezső: Éjszaka Sorszám: 375

Szabó László Dezső: Keserű levél Nyugatra 197

Szabó László Dezső: Október 23 Sorszám: 372

Szabó Lőrinc: MEGLEPETÉSEK Sorszám: 128

Szathmáry György: GÓLYÁK A FEKETE HAVON Sorszám: 60

Szászi Zoltán: 1956. november 4. Sorszám: 266

Szeleczky Zita: Üzenet az Argentin Nőkhöz és a Világ Asszonyaihoz Sorszám: 378

Szentkúti Ferenc: HŐSKÖLTEMÉNY EGY PEST SRÁCRÓL Sorszám: 2

Szentmihályi Szabó Péter: Késik még a jel (Pongrátz Gergely halálára) Sorszám: 280

Szentmihályi Szabó Péter: Kossuth tér Sorszám: 431

Szőcs Géza: Ballada Falábú Jancsiról Sorszám: 415

Szőcs Géza: A pesti srácok Sorszám: 415

Tamás Ervin: SÍRKŐ HELYETT Sorszám: 6

Tamási Áron: MAGYAR FOHÁSZ Sorszám: 311

Tamási Lajos: Halottak napja Sorszám: 28

Tamási Lajos: [..Jaj a szabadság ege-kékje,] Sorszám: 423

Tamási Lajos: PIROS A VÉR A PESTI UTCÁN Sorszám: 7

OTTO VON TAUBE: [Hazádtól] Sorszám: 289

Tevfik Tanyolac: Ártatlanok Sorszám: 267

JOŽO ZVONÁR TIEN: SZÍNHELY: BUDAPEST Sorszám: 132

Tollas Tibor: Bebádogoznak minden ablakot Sorszám: 54

Tollas Tibor: MINDSZENTY Sorszám: 29

Tollas Tibor: Október 23. Sorszám: 86

Tollas Tibor: TÚLÉLŐK Sorszám: 29

Tornai József: VANNAK MAGYAROK Sorszám: 29

Tóth Bálint: Fiamnak Sorszám: 252

Tóth Bálint: Magyar litánia Sorszám: 247

Tóth Bálint: Vigyázzatok az éjszakára Sorszám: 370

Tóth Éva: EMLÉKVERS Sorszám: 131

Turcsány Péter: 1956 ÖRÖK OKTÓBERE 2006. október 20. Sorszám: 180

James Turner: BELÜGYMINISZTER! A KURVA ANYÁD! Sorszám: 121

TŰZ TAMÁS: 1956 UTÁN Sorszám: 257

Tűz Tamás: Megfútták a harsonákat Sorszám: 439

Tűz Tamás: Vonjátok be a zászlót Sorszám: 438

Utassy József: Pohárköszöntő Sorszám: 208

Vas István: Mikor a rózsák nyílni kezdtek Sorszám: 200

Vas István: AZ ÚJ TAMÁS Sorszám: 397

Váci Mihály: Népünk legtisztább áldozása Sorszám: 112-115

Vázsonyi Judit: Látomások 1956-ról Sorszám: 243

Végvári Vazul: AZ ÖREG * Sorszám: 380

Vészi Endre: Mi csak maradunk Sorszám: 254

Vitéz György: Túléltem Sorszám: 219

Mico Vlahovic: Ave Hungária Sorszám: 55

Wass Albert: A láthatatlan lobogó Sorszám: 231

Weöres Sándor: MAJTÉNY, VILÁGOS, STB. Sorszám: 276

Zas Lóránt: Novemberben Sorszám: 61

Kedves Vilmos!

Ma október 31-e van. Ezerkilencszázötvenhat október harmincegyedike, reggel négy óra. Koránkelő vagyok, de levelezni még én sem szoktam hajnalban, ma mégis úgy érzem, ezen a napon maradhat minden, első ez a levél, aminek gondolatai agyonnyomnának, ha el nem küldeném őket neked.

Éjszakai sötétség van odakint s az ablakom fekete üvege mögött alszik a Város. Engedd meg, hogy nagybetűvel írjam ezt a szót, de ha lenne piros ceruzám, azzal írnám, mert egy hét óta ünnep van a szívemben, pirosbetűs szent ünnep, ha erre a városra gondolok, amit sohse szerettem.

Emlékszel, ugye, mondtam is ezt neked, ott ültünk a Schwarzenberg Caffehaus páholyában s arról panaszkodtam, hogy ha mi már nem leszünk, ha a mi generációnk mögött becsukódik a nagy ajtó, nem lesz, aki továbbvigye ezt a lángot, amit te megőriztél Prsemyslben, s utána Szibériában, s amit én félvakon is jobban láttam, őriztem s úgy látszott: vakok előtt lobogtattam, akik amúgy sem törődtek vele.

Akkor, ott a kávéházban azt mondtam neked: nincs fiatalságunk, s ami van, mintha semmi közünk nem lenne hozzá, mintha nem a mi vérünk lenne, mintha magában hordaná a beláthatatlan rabság, lokálgőzbe fojtott rettenetes reménytelenségét.

És, Vilmos, ahogy most kinézek az ablak sötét tükrén és látom a villanylámpák elszórt csillagait, elfutja a szemem a könny, és bocsánatot kérek ettől a fiatalságtól, akik ezen a héten nem magyar, de világtörténelmet írtak fiatal vérükkel.

Bocsánatot kérek és nem törődöm most azzal sem, hogy nem értem az egészet, de nem is törődöm vele, hogy értem vagy nem értem, nem akarok emberi értelemben büszke se lenni, csak a férfikönnyeket morzsolgatom, a mérhetetlen gyász és felfoghatatlan dicsőség imádságos olvasószemeit.

Akkor, amikor úgy éreztem, hogy semmi közünk Hozzájuk, mégis igazam volt, mert valóban nincs közünk hozzájuk, olyan mérhetetlen magasságban vannak felettünk, a készülés és hallgatás, a bátorság és halálbamenés olyan csodálatos dicsfényében, amire nincs szó, s amely előtt csak leborulhat minden latolgató értelem.

Hogy mi szülte és hol volt ez bennük elrejtve, Vilmos, nem tudom, és ha visszagondolok a szájjártató, nagyhangú, ragyogó fiatalságunkra, elszörnyülködve látom ezeknek a fiataloknak néma értékét, amire lehet építeni, mert a mienkre nem lehetett.

A lelkünk, Vilmos, hol volt a lelkünk, amiről olyan szépen szavaltunk, az eszünk, Vilmos, hol volt az eszünk, amit olyan szépen villogtattunk, hogy elvesztettünk mindent. Ők nem beszéltek, nem szavaltak, csak készültek, éheztek, dolgoztak, harcoltak és meghaltak és visszanyertek mindent.

Te ott voltál Prsemyslben és láttál hősöket. Láttál bakákat és tüzéreket meghalni a monarchiáért, egy távoli valamiért, ami talán csak egy fegyelmezett közösségi érzés volt, láttad Tamásy altábornagyot egy utolsó rohamban egy szál lovaglópálcával vezetve az utolsó rohamot, de mindez céltalan bátorság és céltalan vérhullatás, oktalan hősködés ahhoz képest, ami az elmúlt héten Budapesten történt.

Itt nem voltak altábornagyok, itt nem volt stratégia és taktika, itt csak halálbamenő tizennégy-húszéves gyerekek voltak, lányok is, akik betelvén egy istentelenség szörnyű ürességével, a jelszavak csatornalevesével, a hazugság emészthetetlen maszlagával, nekimentek fölborítani a hegyet, megfordítani a történelmet, eszméletlen céltudatossággal élni vagy meghalni.

És felborították a hegyet, és megfordították a történelmet és győzelmesen élve maradtak.

Élve maradtak elsősorban azok, akiknek testük meghalt, mert örökké élnek az örökkévalóságban és a nemzet szívében és élve maradnak a többiek, akik talán csak most eszmélnek ájult boldogságban a kitárult messzeség, a testi és lelki szabadság, a végtelenség szemléletében.

Ezerkilencszázötvenhat október harmincegy. Most jön fel a nap, a világosság véres ostyája, s én összeteszem a kezem, mert nem tudok már írni, nem lehet semmit sem tenni, csak a holtakért és az élőkért, s az egész Magyarországért imádkozni, imádkozni...

Még vulkánfíber bőröndöm is izgult, mikor leszálltam a 61-es villamosról és megindultam a Himfy utca emelkedőjén. Magabiztosabb voltam négy éve Tapolcán, akkor elsős gimnazista, most gólyafióka az egyetemen, az Eötvös kollégium ismeretlen kapujában, idegen szoba- és évfolyamtársak között. Lepakoltam, pokrócot adott valaki felsős. Az emeletes vaságy alsó helyén durva papírzacskóból ette a szilvát a pótvizsgás Nagyfiú; megérkezésem esti órája szilvaillatú és tornacipőszagú volt.

Másnap még semmi dolgom, se menzajegyem, tanácsra lementem reggelizni a körtéri Lordok házába. Előttem tejeskávé, kifli; a szomszéd evőpultnál céklagumó orrú, lezüllött Tolsztoj lesben a sárgaborsó főzelék maradékára. Ez az egész önkiszolgáló, kondérszagú purgatórium olyan előkelőnek tűnt, mint a tapolcai bálterem, miközben visszagondoltam az iszkázi kocsmára. Budapesti vagyok! Enyém a villamos, a Duna, a Gellérthegy, színházak, mozik, meccsek, az érett nők gyönyörű gyümölcsei.

Az őszelő enyhe délelőttjének nyilvánosságában, a Ménesi úton, egy férfi pofozza nőjét, ágyékon rúgás a viszonzás, újabb pofonok, aztán mintha semmi se történt volna, egymásba karolnak jólöltözötten. Ha anyám látja, fiáért imádkozik, amit fia színházi előadásként vett tudomásul. Sőt, elmegy a rossz lányok utcájába, ahol a földszintről megborzolják érettségi-tablós frizuráját. Az Ilkovicsban barátjával kisfröccsöt iszik, a két asztallal odébb a fiú, a „selyem”, korsó sört önt az egyik röplabda-mellre, habzik a málnaszínű pulóver. Izgalom a teremben, tűnés a másik ajtón, alig maradunk valahányan, s mégcsak nem is igazoltatják az ártatlan képűeket.

De a hétköznapok iskolapadjaiból susognak a papírok, rebegnek a könyvek az anonymusi szavak felé, Füst Milán dörög a katedrán, Waldapfel József unalmában az ifjú költők egymásnak olvassák verseiket. Meglógok az előadásról, bátyámmal találkozom irodalmi asztaloknál; Zelké, Szegi Pálé, Juhászé, Kormosé, Jékelyé, Vasé, Déryé, a Három Lektoré ott a szék, enyém meg székem fél fele. Lukács György meghívott, riadt előadója a politikai áradásnak. Élveztem azt a jelent, amelynek jövője számomra elképzelhetetlen, még akkor is, ha az írók Kossuth Klubbeli demonstrációján olyan verseket hallok, mint eddig sohasem, és ahol Nagy László ügyesen rímel csupán, Nagy Imre véleménye szerint.

Belesodródás ősze, mint ahogy átvágok az avaron, s a lombokat lerázza a szél. S egyszerre embertömeget sodor „Nyugati nyers Szél, ősz sóhaja vad!”, az indulatok ellenőrizhetetlenek, lelkesítenek és taszítanak. Azt képzelem, leszakad a Kossuth híd emberterhük alatt. Külön senkit sem hallani. Katihoz kerülök, amint hozzám ér, kamaszosan érzem meleg kezét, hozzám kap, mert talán tömegfélelme van, mert talán fél a Szabad Nép fáklyáitól, teherautókon száguldó kiáltozástól, a Sztálin-szobori kongástól, csörömpöléstől, a fölgyújtott mentőautóktól, a betört, zavartalan kirakatoktól, a derékszíjtól, az újpesti munkások puskás özönétől a Múzeum körúton. Sortűz a Rádiónál, Kati beránt a kerti fák törzse mögé. S én akkor, ott, szerelmeskedni szerettem volna vele, mintha az egész Budapesttel.

Lehet, ez a lánykéz sugarazta belém a gyanútlan bátorságot, a halhatatlanság kifogyhatatlan képzetét, azt a másnapi vakmerőséget a Szabadság hídon, a keresztutcák golyói között a menza felé valami húsért, kenyérért és vissza. Talán ő mentettem meg az életemet október 25-én, az ifjúság szerelmi vágyakozása.

Pihenten ébredtem, tisztán akartam készülni a napra, borotválkoztam, sokáig mosakodtam, de hideg vizes tenyeremben, mintha véraláfutást fedeztem volna föl, gondoltam, balsejtelmem oktalan, hiszen már bátyámékhoz is elmehetek, jár a 7-es busz, megyek, hadd tudjunk egymásról. A 7-es megállt az Astoriánál, helyette a nemzeti zászlós tank vezetett a Pokolba, ahol a Himnusz érvénytelen, anya és gyerek éppúgy lelőhető, mint az orosz tankparancsnok, s mindannyian mészárlásra valók vagyunk.

Félrenéztem és fölrobbant a Kossuth tér. Arra a másodpercre nem emlékezhetem, mint ahogy a tudósok nem tudnak számot vetni azzal a végtelenül pici idővel, mikor a világegyetem a semmiből keletkezett. Távolabb álltam a Földművelésügyi Minisztériumtól, hogy visszaszaladjak az árkádok alá, hiszen onnan zuhogott a gépfegyversorozat, a tetőről. Csak nehézfegyverek össztüze tehette, ami történt, nem negyvennyolcas mintájú kispuska vagy davajgitár. Búvóhelynek képzeltem a Rákóczi szobrot, elűztek onnan a hullák, tovább a fölbukó embereken át a kiömlő has disznóölési bél-látomásán, le a rakpartra, de szemben puskás fejek. Az ösztön ellenőrizhetetlen és elképzelhetetlen irányítása szerint hasra feküdtem a 2-es villamos megállója mögé az épülő-építetlen metró sánca oldalába, éppen a mellé az évfolyamtársam mellé, akivel reggel elindultam és elveszítettük egymást. Nem mentett az a hely, ha a Nádor utcából előállt tank szétlőhetett bennünket jobbról. A tér közepébe tüzelt, s én megint halhatatlanságom képzeltségével lestem, ahogy rángatózik az ágyú a lövés terheitől, alatta gépfegyver tüzes, jégverés-fehér villogása. Néztem a megvalósult háborús filmet, de aztán felém fordult a valóságos vasfedő, mintha egyik dolgát elvégezte volna, következhet a másik. Barátom elfordította fejemet a földnek - és ágyúgolyó robban föl előttünk, eltemetődtünk fekete görönggyel, maszadékkal. Nem halhatok meg! Rám gördült szomszédom kalapja, teste megzökkent, alábújtam, takaróztam vele, mintha lehetne fedezék. Bal combomban villamos ütés fekete zsibbadása - lenyúlok, csurom vér a kezem; ott fekszem elrendelés szerint pontosan kimérve Isten centijével; ha valamivel jobbra, én vagyok az a halott, ha balra, belőlem csinál húsrózsát a robbanógolyó, barátom karja lett húsrózsa, amúgy, ha lejjebb hasalok, megölt a szilánk. És mászott rajtunk a félholtak őrülete, mögénk mászott a tank, taposott. „Jaj, hol vagy kisfiam, Danikám?!” „Ne rajtam kússzon, hallja-e?!”

Aztán bekövetkezett az idők végezetének csöndje. Barátommal, két kezetlen-lábatlan Egyember, beestünk az Építésügyi Minisztérium kapuján, lelőhetően addig is. Mintha láb nélkül léptem volna végig a métereket, összeestem a küszöbön valami nővér karban, mígnem a pincében ötven sebesült adta kézről kézre a konyakos üveget. Élünk! Élőnek vettem észre magam. Uram, megáldoztam kegyelmed tömény szeszéből, röpültem, Uram!

Teherautókkal szállítottak fekve a platón, engem a Tétényi útra. Hordágyról néztem végig a téren, akkor is megőszültem volna, mi történt, ahol feküdtem? Mint körvadászat után! Valóságos a mondás: Fűbe harapott. Haldoklók ették a földet, kapaszkodtak a gyep gyökérzetébe. Nekem meg az a szürke fölül-ég, az autózökögés szájszorító végtelensége a túlélésben. Tovább vérzek a kötözés után, mert a kórházban sem vették észre a másik sebet: elől szilánk, máig is benti, hátul kivájt húsom luka, leszakadt izom, de érintetlen csont és ideg. Véres ujjlenyomattal hitelesítettem azonosságomat a bordófedelű igazolvány belsejében, fényképem alatt.

Asszonynéven voltam bejegyezve a szülészeten, már csak ott jutott hely a magasabb ágyon: Nagy Istvánné. Férfi sebesültek szültek akkor ott. Második születésem, én vagyok az anyám és a fiam. Körülöttünk bakfisbábák, önkéntes ápolónők. Magyar Kati tizenhat éves művészeti középiskolás piros melegítőben, narancsgerezddel kínál, éltető, véletlen, ártatlan cirógatása november 4-e után halott, a Terézvárosi templom előtt hanyatt fekszik a vöröskeresztes ballonkabátban, a piros melegítőben, fekete-fehérben láthatom fényképező unokabátyám miatt. Nem merem látni, nem akarom! De a narancsevés közben semmi sem sejthető.

A könnyebb sebesülteket átviszik a Gellért fürdő inhalációs kamráiba, Lilla és Klotild nővérek - a világháború honleányai - kötözik sebeinket, a tíz-tizenkét valószínűtlen túlélőt. Légrádi a Landler Jenő utcából: keresztüllőtték a hasát, csupán két ragtapasz jelzi a sebet, belül teljesen sértetlen maradt. A fiatal jogász mindkét fülét átvágta a szilánk, középen ép feje, fülei gyorsan gyógyulók. Palika, a teológus, tanknak indította a 49-es villamost a Kálvin téren, megsorozták a vádliját, rúdugrónak képzeli magát mankói között, neki a Gellérthegy a világrekord. A tizenhat éves Ádám, vasgyúró, Érdről bejáró postásgyerek a tankból kihajoló tisztet fél-téglával dobta alá, s rá combjában az ágyúgolyószilánk. Szerencse fiai mindannyian, fölszabadultak, akiknek nagyon hiányzott a nő. Ágyszélről ágyszélre adtuk a nyúlszájú takarítónő mellét, kezét, combhajlatát, még akkor is, ha állapotos. Hősként járt ki nekünk a nemzetiszínű- és gyászszalag-mosoly. Engem a szállóban rekedt Turai Ida aranyozott golyóstollal ajándékozott meg. Páger Antal Argentína felöl jövet még lakástalan, gyakran lejött hozzánk rádiót hallgatni, mesélni és józanságra inteni.

Aztán elkezdték az ágyúk, az aknavetők a Gellérthegyen. Azután elhallgattak, a bátyám kiszabadított magukhoz. Orvos-szomszédjuk egészségügyi dzsipjén Zugló túlsó végéig végig a romokon, kora őszi Budapesten összeomolva. Bátyám bolgár irhabundájába takart, mert november közepén az idő nagyon hidegre fordult, megderesedett, ballonkabátom pedig csupa vér és sár. Csak otthon vettük észre, mindként oldalán golyósorozat pörkölt lukjai, ahogy feküdtem azon a kimért helyen, ott, ahol máig is vagyok.

1956 októberére -- november után!
Évtizedekre ólmos köd borult….
Az nem lehet, hogy drága
fiataljaink vére hiába hullt…
Akkor kik voltak az elnyomók?
Akkor kik voltak a helytartók?
Akkor kik voltak az árulók?
Akkor kik voltak a haszonélvezők?
Akkor kik voltak…? -- S
most (?) -- megláthatod(!)
porlepte titkos iratokból…
. A spicli akkor, aki épp
a kocsmában két nagy füllel ült.
Besúgta szegény nagyapámat, aki
egy szerencsétlen mondatáért ült,
Nagyfán másfél évet raboskodott,
„ráadásként” 15 hold réti földjét
és szép tanyáját elkobozták
Oly nagy volt az elnyomás, sok
az elvonás és beszolgáltatás,
mit már bírni tovább a
csecsszopó se bírt,
ki sokszor éhezve szegény,
mindegyre csak sírt.
De az élve pusztított nép
se bírta már – iszonyúra vált a kép.
Aki nem tetszik, - mert szája szép,
s igazat beszél: osztályellenség! --
mondta ki szótlanul is a sok
kegyetlen „öldöklő” párthatározat.
S így el lehetett venni mindenét,
földjét, házát és összes vagyonát.
Testét börtönbe, lelkét testébe bezárni!
-- Lakatot így tenni a nép szájára is --
Sokáig dutyiban tartani!
S szív nélkül kimondani:
irány Kerepestarcsa vagy a
Hortobágy kényszermunka tábora.
Sok munkásnak, parasztnak és
értelmiséginek meg Recsk
kőfejtő haláltábora --
osztályrészéül – ez jutott.
Így lett az egész ország
évtizedekre lumpen- harács,
lélekbörtön, fogda és csupa rács.
Áruló legyen, ki súghat és szólhat itt.
Igazat mondani, ne merjen senki itt.
Ha meg börtönből szabadul valaki,
hagyja csak vagyonát az államra, ni.
Az államtól az majd a tiéd lesz úgyis magyar és orosz „tovaris”.
A rab pucoljon, örüljön, irháját, ha mentheti, vissza se nézzen,
a szennyesét viheti.
Hatéves voltam akkor már,
apám Mindszentre ment át
és sokáig egy kenyérre várt.
s néha, bár a sorban órákig állt,
kenyérre bizony hiába várt...
Anyám a falunkba, Szegvárra
a pékhez ment, s ő is csak .
egy finom sült kenyérre várt.
S ha megjöttek este – kár,
sokszor hogy már későre járt.
Mit akkor kérdeztem már,
fejemben egész nap csak az járt:
Hoztál-e (hoztatok-e) kenyéjkét?
selypítve hozzájuk -- akkor estén
így szóltam én, a kislegény.
Ilyen világ volt ez akkor…
S nagy boldogság volt
a sós-paprikás kenyér.
Ami már kész csoda:
az volt a cukros kenyér.
Hát még a zsíros kenyér:
mennyei lakoma volt..,
mi mindent megért.
Egyszer csak jött a hír,
a telepes rádióból talán:
s a Tisza-parti tanyán
így szólt a többiekhez apám:
Pesten kitört a forradalom!
Aztán néhány dicső nap,
nehéz és elszán küzdelem,
majd mély döbbenet, némaság
és bágyadt félelem
lett úrrá a nemzeten.
Belső árulás, fondorlat és cselszövés
szabadságra válaszolt
sok irányított sok orvlövész.
.A szívekre november
ólmos súlyú ködje hullt.
Az emberek szíve is úgy elszorult,
amikor a rádióból
Nagy Imre hangja szólt.
…”Ma hajnalban a szovjet csapatok
támadást indítottak a fővárosunk ellen
azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy
megdöntsék a törvényes magyar
demokratikus kormányt.
Csapataink harcban állnak!
A kormány a helyén van.
Ezt közlöm az ország népével
és a világ minden népével.”

„Segítsetek! Segítsetek!”..
Hangzott fel többször is a
rádió adásaiból.
De Nyugatról válasz
csak a Szabad Európa
Rádión át érkezett.
Tartsatok ki! –
jött az álnok biztatás --
Az éter hullámain át.
S e két szó volt felemás.
Az orosz csizmák újra taposták
legázolták a magyar hazát,
eltiporva a nemzet szabadságát.
Amerika és a Nyugat mosta kezeit,
mint Pilátus hajdanán.
Magyarország újra a keresztfán
Trianon után.
„Nem az én érdekterületem.”- mondta
Eisenhower elnök hűvösen.
Szuez fontosabb – volt az ok.
S odabólintott az orosznak, --
és Moszkva elől megengedően félreállt.
Így a „jó” Hruscsov elvtárs!
megindíthatta országunk ellen a támadást.
November 3-a vészterhes hősi hajnalán.
megindult több szovjet tankhadosztály
Budapest irányába..
Mialatt Maléterrel és társaival
orvul, hazug módon az orosz
tárgyalni látszott Pesten ott,
Kelepcébe csalván őket legott.
Eközben az utcákon túlerővel,
hősök vérében tobzódva
12—14--16 éves fiúkat, lányokat
halálra taposva,
emberek ezreit szitává lőve,
leverték a világ legszentebb
szent forradalmát.
Hiába volt a sok bátor kölyök,
élükön a Corvin közben
Pongrátz Gergely és testvére állt,
ki a végsőkig, vérét hullatva is kiállt.
S amíg élt -- harcolt és ellenállt.
Sok gyerekhős volt,
így a kis Jancsi is, aki a
parancsnok kezei között --
álnokgolyóktól leterítve
a szabadságba belehalt.
S ekkor a bátor férfiú
könnye is kicsordult.
Példát róluk máig is vehetsz --
tétlenül szemlélődő magyar ifjúság!
Mert sok derék nő és férfi volt
ki igaz magyarként büszkén
és bátran megvetett halált,
a forradalom ügyéért harcba szállt.
Emlékezz, drága halottaidra, Nemzetem!!!
Értük és miattuk, de magadért is,
legfőképpen pedig unokáidért!
Lásd már meg a szabadság hajnalát!
Értsd meg végre már, hogy érte
sokat, nagyon sokat tenni kell
és cselekedni is – az életért kell!!!
Térjünk újra vissza a múlthoz már:
jött a Rém—és a megtorlás!
S a nép némán újra ajkába harapott,
ha előtte megjelent több fegyveres
pufajkás…zord, magabízó sötét alak.
S drága fiataljaink s népünk szép virága,
színe-java tovább hullt, s már hiába…
Akasztás -- ezreket! --Többet, mint Haynau! --
a Rém sok hazafit kivégeztetett.
S példát mutatni vérgőzösen akart,
elrettentést --áldozatok, holtak halmán át.
S barbár módon embereket
állati létbe bőszen belekergetett.
Bebörtönzés -- ezreket, tízezreket.
Megkínzás—még többeket, százezreket.
Testükben sokakat igaz szívű embereket,
állatot sem különbül—kegyetlenül, --
lélekben szép, egyenes gerincű népemet.
A smasszer csak fáradhatatlanul ütlegelt,
gumibot és kancsuka versenyt csattogott.
Véresre vert talpat, heréket, hátat,
fiatal lányokat, nőket, még
szüzeket is megkapart, s nemes főket orrba, szájba, agyba vert.
Az őr sohasem pihent dolgavégezetlenül,
embert ájultából is fellocsolt, mert
így újra érző áldozatot verhetett.
S a hatalom megvárta,
amíg a kiskorú gyerek
elérte a felnőtt korhatárt.
A bíró akkor hozott ítéletet.
amely halál volt, s jött az akasztás.
A hóhérnak csak unott ásítás,
egy kézmozdulat és egy rúgás,
a hősnek meg végső rándulás,
tört nyakcsigolya
s vele egy szép világ –
mint fenyőn jeges ág,
az élet fája megszakadt.
S a szív szava szólt…
ha a száj néma volt is már,
Ember, ki élve maradtál,
a hős neked kiáltott s üzent.
Éljen szent hazánk!

E korban az ember --,
ki zsebében kis könyvet,
ruháján csillagot hordott,
és mind a káder-ek e pribékek
s a felettes zsarnokok --
úgy elaljasult(ak),
hogy kínon, szenvedésen
kéjjel csak röhögtek.
A kínzó örült, ha vesét lerúgott,
ujjat, ha szétzúzott,
körmöt, ha lehúzott,
élőt halálba kínozhatott.
Embert méltóságától
nap, mint nap megfoszthatott.
Isteni teremtményt
percről percre megalázhatott.
Mi jogon? Élet felett, ki s miért,
hogy így ítélkezhetett?
Istenem! Bocsásd meg vétkeiket!
De ne feledd bűneiket!!!
Tudd! Az áldozatnak
az élővel szemben is van joga!
Ne feledd! -- Gyermekvoltukat!
A szűz ígéreteket!
Az ifjonti lelkeket!
Ne feledd! -- Emberben
Isteni arcukat.
Élethez való szent jogukat!

Földi bíráikra szakaszd rá az eget!
Ha ég és föld oszlopai megrendülnek,
Sámson -- s a nép -- visszanyert erejétől.
Ők is remegve féljenek!
Mint az akkori emberek.
S a zaklatás tovább folyt…
Jött a fenyegetés, mint a vízfolyás.
Rendőri megfigyelés, berendelés,
gyakorta rendőrőrsön jelentkezés…
Így ment ez sok éven át.
Sok hősnek –ki e hazában,
mert különb lenni, másokért
kiállani – mindez kijárt.
Ki disszidált, annak a
Nyugat adott menedéket,
átmeneti táborokba fogadta
sok hazánkfiát, majd adott „új hazát”.
A nép itthon meg csak egyre félt,
egy korai ajtócsapódást ha vélt,
hajnali autózúgásra összerezzenve kélt…
A félelem lett úrrá – évtizedekig—
e nemzeten. S e félelem zsigeréig
s szívéig mélyen belerejtezett,
Még ma is e félelem-üzenet
életében mindennap benne van.
S ha tenni kell(ene), lapul és nyüszít,
mint égdörgéstől megrettent kutya,
A jövőtől félve, ugyan van
nagy ijedelme, de érte
nem téve semmit se,
tutyimutyi közönnyel mondja ki:
Nem érdekel az egész! S e mondattal
fel is menti már önmagát!
Úgyis az lesz,
amit ők ott fenn akarnak!
S nem megy el
szavazni és gyülekezni se,
pedig ezt jog mondja ki.
Az érdekeit képviselni, megvallani
ha igazáért kellene kiállani,
s ha kell érte megküzdeni –
mindezt évtizedes
gyávultában – nem teszi.
Pedig ne légy rest, ifjú és öreg!
Mert az ég is azt hirdeti,
hogy főbűn a restség.
Lássuk csak újra Budapestet!
Mi is történt ott ötven év után…
2006. augusztus 20-án este 9 után. –
Egy pillanat volt csupán –
Isteni szikra talán,
égi-tűzi játék volt – talány,
mi a természet megrontásából
is származhatott.
S hogy bújt, menekült és futott
a cirkuszi játékot váró nép szerteszét.
Rómából ismerős talán e kép?
Mi erkölcsi szennyétől
Összeomlott, a sok hazug szó és a
népnek szánt „ cirkusz” terhe alatt.
Jó lenne: futna csak így e szegény nép
„mindennapi” kenyere és esze után!
Ne feledd, Isten ítélete elközelg,
ezen égi – s tűzijáték után,
mert az ember játékszer, s
mindez előjáték volt csupán.
Újabb Ninive jöhet még ezután!
Ahol igaz embert találni muszáj!
S Te ember! Tégy ígéretet,
hogy összeteszed két kezed:
s a villámok fénye közt lásd meg,
mi az, mi Istenhez, a békéhez,
s a „teremtett” lélekhez elvezet.
Most már a Földnek s vele e népnek
léte is veszélyben van.
Itt az idő!!! E nemzetnek ezredéves és
XX. századi fájdalma nagyon nagy…
Gyógyírt, őszinte bocsánatot
a rémtettekért még sosem kapott.
Pedig a rémuralom a nép
agyában örökletes jelet hagyott.
Mert túlélni kell – gondolta ki a
szerencsétlen pórnép fia.
S ezt gondolja még ma is,
nem éri fel ésszel,
cselekedni muszáj! Mert
a cselekvés az élet. Belső parancs,
hogy élni kell tovább!
Ezért jövőt nemzeni muszáj.
Nemcsak egyedeiben
kell túlélni a jelent,
de a nemzetnek az új nemzedéket
a jövőbe átmenteni kell
és megőrizni e fajt,
hogy a nemzet fennmaradjon.
Ha ezt nem teszi, ebbe hal bele.
Ha a szabadságban s magzatjaiban
nincs folytatás, úgy nincs tovább!
Ez így lassan gyorsított nemzethalál!
Lásd meg, ki(k) vezérli hát? Ki az,
tudd meg, ki az Istennel is perbe száll?
Akivel fordítva versenyezni próbál!
Nem teremt(enek), csak pusztít(anak) életet,
és az aranyért tönkre teszi a természetet.
Verespataktól ciánnal megmérgez ős-Tiszát.
Pénz által ki mer osztani halált.
Rájuk pusztító s nagy átkot mint mondana
a rettentő nagy szavak tudója, Ézsaiás.

Emeld fel már végre
nemes és szép fejedet!
S légy újra büszke és nagy,
magyar Nemzetem!
Ne félj már tovább!
Bezárt lelkű és Önnön kezed által is
megbéklyózott Nemzetem!
Nyílj ki nékem, népem Sorsvirága!
Magyarnak lenni!
A gyűlölet ellen is szeretni!
Ez világra szóló küldetés.
Mindent elbírni. –
Keresztre feszítve is!
A harmadik Trianon után is! –
Megváltóval a szenvedést.
S mégis megmaradni! Feltámadva
másokat is megváltani:
Ez a magyarnak Isteni és
Sorsfeladat.
A fénylő álmot – az Árpádokat-
mit Emese álmában meglátott,
néked is, mint neki:
A jövőt látnod kell!
Ne feledd, hogy bár
nehéz érte küzdeni,
de szép és érdemes.
A jövőért bátran kiállni, s áldottá válni.
De közben meg kell még szülni
szép fiadat és hű leányodat:
neked s nekem, nekünk
Mindegyünknek, Nemzetünket! --
és benne fénylő szabadságunkat,
közös gyermekünket,
s érte égő hőseinket…
A szerető emlékezés és áldás
ölelje át e nép minden hős
fiának, leányának és asszonyának
fénylő égi szellemét.

Áldott legyen az öl, amely őt -- a szabadság fiát -- e földre leszülte,
Áldott legyen a szív, mely őt -- szabadságra -- nevelte.
Áldott legyen a kéz, mely őt -- a szabadság útjára .-- vezette.
Áldott legyen a lélek mely őt -- rab hazában -- szabaddá tette.
Áldott legyen az Úr, aki ő benne a szabadságot teremtette.
Áldott legyen a hős, aki vérét a szabadságért kiontotta.
Áldott legyen a hős, aki életét hazájáért feláldozta.
Ha már rabigában, önkényben és szolgaságban
Magyar földön, e szent hazában, élni tovább nem tudhatott.

Utóhang

’56 zászlaját
Emeld a magasba
Magyar ifjúság! –!

Ó, lelkem ifjúsága! Hová lettél
szép hazám magyar ifjúsága?
Hol bujdokolsz? Hazán hogy átléphess,
országhatárnál sorban miért állsz…!?
Hová alacsonyodtál,
munka nélkül hogy idáig jutottál?
Gondoltál-e arra már,
hogy hazád sorsát
tettekkel jobbra fordíthatnád,
s lenne munkahelyed,
s munkád is talán.

Mert a Nyugatnak sem kell
már a sok magyar.
Azok helyett, kiket akkor,
’56 után tárt karokkal várt.
Ma ott van már a sok kínai
s velük az olcsó bazár.
(S így sok üzlet is bezár.)
Így a Nyugat már csak
néhány válogatott hazánk fiát vár.
Sorsod néked ez! – Itt és ez a Hazád!!

Felednéd talán a hősöket?
Kiket feledni nem, sosem lehet:
Tóth Ilonkát, Pongrátz Gergelyt,
Rácz Sándort, Maléter Pált,
Mansfeld Péter és Wittner Máriát.
S a többit, a sok névtelent,
az örökké ifjú hősöket,
a 11 és 13 éves, …, …, lenszőke
vagy barna hajú Jancsikat.

Akkor az élet volt egy lövés…
És némán süvített a halál…
Ekkor az élet még
rügypikkely alatt lakott,
a virág benne álmodott.
Még csak bimbó volt csupán.
S egy pillanat alatt e viharban
a szára hirtelen megszakadt.

Te csak emlékezzél!-- Ha még vagy?
Ha még magyar vagy!!!
Hazám ifjúsága!

Te meg lassan kidőlő oszlopom,
fáradt 50--60 éves korosztályom,
fogd meg jó szorosan a kezét,
el ne engedd, jó szóval bátorítsd,
bölcs tanáccsal lásd is el, mert kell!
És egyengesd szépen lépteit!
S erősítsd gerincét, mit még kell,
s amíg lehet!
Neveld türelmesen,
egyenessé jellemét!

Te szép magyar ifjúság!
Lépj a hősök lába nyomán,…
úgy Te naggyá lehetsz!
Nemzeted is így naggyá teszed,
ha 56 lyukas zászlaját
s vele a lángot és lobogást
a hősöktől átveszed.
Ha a Szent Koronát e zászlóra ráteszed,
S e fényes zászlón a Szent Koronát
a szívedben is fel, s magasra
az ég felé, a Tejútra emeled.

Mikor híre jött, hogy a parlament előtt halomra lőtték őket, egy feneketlen pillanatban - mintha magam haldokolnék, - egyetlen gomolygó képben egyszerre állt elébem egész eddigi élete: húsz éves, - volt, - vagy az még, ha él. Mit tett idáig? Bölcsész. Tanult, kisdiákokat tanított, fogalmazott. Tizenhat éves korában írta első - és eleve fióksírra ítélt, - novelláját, komoly felelősségérzettel s azzal a már rögeszmévé növő meggyőződéssel, hogy az igazság, akkor is igazság, ha soha senki sem mondhatja ki hangosan.

A novella arról szólt, hogy egy tizenhat éves fiut felelni szólítanak ki. A padjától a katedráig csak néhány lépés az út, de ezen az úton a fiú fejében végigszáguld egy sereg gondolat. A feladatot a könyv sorai szerint kitűnően tudja és gondolatban végig is hadarja. De beléhasít a felismerés, hogy egy szót sem hisz abból, amit felelnie kell. Ha nem a háromszor átírt tankönyvből szerzett tudását tárná elő, hanem az igazi véleményét mondaná el, megbukna, noha létszükséglet, hogy kitűnőt feleljen. Tehát hazudni fog. Ha viszont hazudik, ha létérdekből megalkuszik, ha nem áll ki a meggyőződése mellett, akkor jellemtelen. A lelkiismeretével folytatott kegyetlen alkudozás alatt eszébe jut, hogy a tanára sem hiszi azt amit tanít; valószínűen ugyanazt hiszi, amit Kovács, Fekete, Hanák, Juhász, amit az osztály nagyrésze hisz. De hazudni kell: Kovácsnak azért, mert az apja ül; Feketének azért, mert kulákgyerek, a tanárnak a havi ezerkétszázért... és mégse lehetett hazudni, és nem gyökerezhet bele a kettős gondolkodásnak a tudat hasadásáig ható horgas kapcsa; legyen inkább ami lesz, bukjék meg, dobják ki... de a novella hőse nem tud megszólalni a katedra előtt, csak hangfoszlányok bugyborékolnak a torkán s a kín alaktalanul gomolygó verset dob föl benne; - a tanár csak a makogást hallja, s a fiú megbukik...

És most elment igazat szólni, inaszakadtáig igazat üvölteni a parlament elé. Gyávának nevezett, mikor kértem vigyázzon magára. A környékről már két anya tudja a biztos hírt, hogy az övé ottmaradt, ahol az istenítélet erejével szakadt ki az elfojtott szó a torkokon. Este hat óra felé telefonálják meg, hogy él, látták: az a tömeg szétoszlott már, most egy másik emberár hullámai viszik valamelyik követség elé: beszélni, beszélni, szólni, igazat ordítani. Mire hazatámolyog, nincs emberi hangja. Nem kérdem: megtapogatom. Él. És akkor beesik az ajtón egy ember. Fuvart keres a fia holttestének. A jövő héten lett volna tizennégy éves.

A húszéves fiú megtántorodik. A volt tanítványa, Endrei Árpád tizennégy éves fiú hősi halott. Hős? De hiszen a kis Endrei, akit Muki néven ismer az egész vidék, csintalanabb, vásottabb, elszántabb kis kölyök volt, mint a Pál utcai fiúk összes srácai egybevéve; vakmerőbb és félelem nélkül valóbb, mint az Ifjú Gárda annyi propagált kispartizánjai. Sűrű kötésű, kékszemű kis magyar volt. Neki volt a kerületben a legjobb gombfocicsapata. Ha öt percig figyelt volna egy tanóra alatt, kitűnő tanuló lehetett volna, mert eszem, mint a kifent tőr szúrt és villogott. De Muki mindig bukásra állt, mert nem figyelt oda; a számtant tudta tanulás nélkül is, de ha irodalmat, történelmet kellett tanulnia „rá se rántott”, lenézte a „hantás” tantárgyakat. A bölcsész nagyfiút azért vette egy időben mellé az apja, hogy figyelemre szoktassa. Mukit testi erővel sem lehetett megfékezni és rászorítani, hogy odafigyeljen arra, ami az odafigyelő nagyfiút már-már hasadtlelkűségbe kergette. Muki nem tett különbséget becsületes és nem becsületes tantárgy között, minden írott szót megvetett. Hiába bizonygatta a nagyfiú, hogy a 'tollbamondás'-t két l-lel írják, Muki azt felelte: - Tőlem írhatják hárommal is! - s mikor a nagyfiú szépszóval kérlelte, hogy mégis, jöjjön el hozzá a privát órára, így szólt: - nem érek rá apafej.

Muki nem ért rá. Sürgős, halaszthatatlan játszani valója volt. A forradalmi nagyhét szerdáján három társával megfúrta egy hernyótalpú olajtartályát, aztán becsületszóra csak egy órára elment mégis körülnézni, még visszaintett tömpe kis hüvelykujjával az anyjának az ablakba, hogy egy óra múlva visszajövök. Mikor a Magyar utcában egy golyószóró leterítette, még nem tudta nevét, címét, telefonszámukat megmondani. Még egy fél napig élt. Azt izente, bocsánatot kér aputól, anyutól, amiért ellógott. Sípcsontja kifordulva, tüdejét, máját golyó járta át. Csodálkozva kérdezte: nem vakul-e meg, mert nem lát. Aztán énekelt. Hangja már töredezett volt. Azt énekelte-e, amit két napon át zengett az utca? A szavakat már nem lehetett megérteni. Utoljára azt kérte, fordítsák a másik oldalára, mert emerről nem jön belőle hang. S végül: úgy-e én ezt csak álmodom, néni kérem?

A Bakáts tér mögött, a Knézits utcai kórházban fekszik Muki. Az apja egy kéziszekéren most húzza az ebédlőasztalból készült koporsót, hogy beletegye s külön sírba temethesse el. És nem lehet neki elmondani, hogy Mukit nem kell külön sírba temetnie, Muki belénk van eltemetve. Ahogy a Dózsa György húsából harapni kényszerített parasztok erében kerengett és kereng a Dózsa igazsága, úgy él és hat tovább bennünk a Gyermek-Hadjárat rettentősodrú ereje. Azért születtek-e hát, hogy amit mi nem tudtunk végbevinni, amibe csak megrokkanni, elsorvadni, megőrülni tudtunk, azt játszva végbevigyék? Kitől tanulták? Hol kezdődik a tett, és hol végződik a gondolat? Amit agyam elgondol, kezem végbeviszi? A gondolkodó ember agya forradalmasít, s a társadalom közös, egy-embertestében a fizikaian cselekvő tag, a munkás, a katona az, aki üt? Ezt érteném. Mert azonos vagyok azzal, aki tettben viszi végbe azt, amit magam is gondolok. De érthetetlenül állok a Gyermek előtt, aki élet-halál harcot játszott és játszva adta vissza azt nekünk, amit már örökre elvesztettnek hittünk; nemzeti önbecsülésünket.

Felkelt a nép, - hiába volt bitófa,

Kegyetlen kínzás, börtön és halál.

Feltámadt ő, a holt, - ki tíz év óta

sírban feküdt, - ma újra talpon áll.

S mily' óriás! Kezével szobrokat dönt

és széttépi a rabság címerét.

Ő, aki eddig szolga volt e földön

Parancsol, ítél, arca fényben ég.

Az, aki látta egykor megalázva,

vonulni sorban, utcán birkamód.

- nem ismer rá, hogy láncait lerázta

s kiált: „Rabok legyünk, vagy szabadok?!”

- nem ismer rá az sem, ki megkötözte,

ki nem érte, hanem belőle élt,

riadtan nézi, hogy hatalmas ökle

hová zuhan? bilincsét zúzni szét.

Dicsőség néked ifjúság és hála,

hogy itt e földön, ahol életunt,

ki nem szabad és inkább dől halálba,

- már nem kell többé szégyellnünk magunk.

Úgy vonaglanak szavaim, mint Budapest kövein

a haldoklók, s oly formátlanok, mint a magyar ifjak

és munkások szétroncsolt holtteste. De lehet-e most

másként szólnom? Én nem tudok. Én nem tudok mást,

csak sikoltani. Felsikoltani az egekre és leborulni

a világ legnagyobb hősei, a mai magyar ifjak előtt.

Ó, magyar ifjúság, s ti város peremének meggyalázott

drága népe, hozzátok könyörgök: oldozzatok fel bűneimtől

és fogadjatok magatok közé, mert higgyétek el, a lelkem

már régen a tiétek. Isten áldjon benneteket, ti élők,

s Isten veletek, ti holtak, kiknek véréből leszen a

Mint falusi utcák sorát

a hullott akáclevelek,

úgy borítják a Körútat

az apró üvegcserepek.

Ifjú elvérzett, nő elhullt,

és füstbe fult a kisgyerek,

hogy harminc órával tovább

lehessetek miniszterek.

Kórház kigyulladt, ház omolt,

gaz ágyú robbantott lakást,

hogy három órával tovább

éltessétek a csalást.

Láttam hamuszín arcotok,

s mikor már ifjak vére folyt,

halogató ajkatokon

a szinte kedélyes mosolyt.

Őrizve méltóságotok,

mely akkor már sehol se volt,

mit bántátok a pusztítást,

hogy gyermek égett, ház omolt?

Vagy tudtátok előre már?

Én a leginkább ezt hiszem:

készültetek rá hidegen

s így nem lepett meg semmisem.

De mégis. Így van! Az a hős,

semmiből-nőtt ifjú sereg,

amely titeket elsöpört,

tán titeket is meglepett.

És tán egy csöpp csodálkozás

szállta meg lárva-arcotok,

hüllőszemű, brosura-szívű,

tomboló hivatalnokok!

Mindegy! Lefordult sorsotok.

Három óráért vertetek!

Kenetes szókkal szólnotok

ne legyen három percetek!

Mint falusi utcák sorát

a hullott akáclevelek,

úgy borítják a Körútat

az apró üvegcserepek.

Csikorog léptünk. De szívünk

a tetszhalálból fellobog.

Vérzik a város, a haza,

de élni tud, de élni fog.

Mert el nem veszhet semmisem:

megrázkódott a temető,

és tisztító leszámolásra

legyilkoltak léptek elő.

Velük erősebb a haza,

mely megvívta a szent tusát

s még ég és vérzik száz sebe:

ne rakjatok rá brosurát!

Nem ólmos szólam kell a sebre,

a kín lángjait felszitó,

de tiszta kézből és ajakról

puha tépés, emberi szó.

Fegyvert tapinthatott kezem:

emlékezem.

Bár tollat mozdít most e kéz:

felel nekem.

Elsőbben jajdult, reszketett,

meg-megriadt...

A létezés guggolt velem

s a szárnyakat

növesztett kócos fiatal,

ki derekán

töltényhalmokkal átkúszott

a kert falán.

Kosárnyi lőszert csak a föld

tartott még tenyerén:

álomban nyúltam érte le

s utánuk vittem én.

A méternyi fal, mint a vár,

szinte égig magas

(a hadviselés titkait

őrizte nagy lakat).

Honnan tudnám, milyen erő

emelt át a falon,

s lőszeremmel kinek leszek

átok vagy oltalom?

Ha felrobban? Én robbanok,

és nem jutok oda,

hol a tanúság most a tett,

és nem véd otthona

semmilyen szónak, mit az ész

ír úton-úttalan:

parancsot csak a szív joga

kiálthat itt nekem.

Új barátaim, honfiak,

kócos sihederek!

Miként köszönjem, hogy a kín

közétek engedett?

Liliom-utca „srácai”,

Pilisnek pórjai,

villanyszerelő s lakatos!

Szilánkokkal teli,

roskadva vonszolt testetek

mögött léphettem át

az ember-rangra csak jogos

bátraknak táborát.

És alvótársam éjszaka,

te, pilisvári hős,

ki félnapot jöttél gyalog

s jutott reá időd,

hogy megtanítsd, mit is jelent

a fegyverforgatás,

kevés szavad révedezett:

„Jó dolog az irás

mint mesterség?” - Lásd, értelek,

magától jött a szó:

ki most is hallgat, vétkezik,

csatornába való.

Gőzforró homlokod előtt

én, koldus, esküszöm:

valamig épek csontjaid,

vér öntöz vagy öröm,

halandó tagjaid fölött

lessük lehelleted,

s amíg a földön nemzet él,

szenteltessék neved!

…akik leseperték, besöpörték
akik átvertek, megvertek
akik szónokoltak, elnémítottak
akik ránk nevettek, kiröhögtek

kuss, burzsuj
huj, proletár
isten, haza
soha már!

Nem lesz többé senki szegény
ököllel üt aki legény
népautó, éji csengő
törpe legyen aki felnő
a három színből csak a piros
fehér és zöld sunyin tilos.
Októberi arany napok
szabadság vagy gyáva rabok
„ez a kérdés, válasszatok”
a rádióban Sors-szimfónia
az utcán ropogó fegyverek
táncolva hullanak
s vérbe fúlanak a levelek
– Igazság Krisztusa, védj meg!
kétféle ra-ta-tam
nem adom meg magam.
Harcba szálltunk
meguntuk a hadovát
küzdöttünk a játszótéren
„adj király katonát”

Parancsra lőttem: ezek a „fasiszták”
láncok csikorogtak, nyirkosak a hinták.
Egy gyereket láttam, csillogó palackkal
a tankban elégtem, kínhalállal haltam.

Bocsásd meg, bocsásd meg ezt a véget!

Te is bocsáss meg, nem téged, nem téged!
A tetőkön hasaltak, lapultak
magyarokra magyar: sortüzeket adtak
hazudtak nappal, hazudtak éjjel
unszolták az oroszt, verjen minket széjjel
– Krisztus Úr, elég volt –

Fellázadt a csürhe
hatalmunk ne tűrje
üsd-vágd nem apád
és ha apád: fő a Párt
lesállásból levadásszuk őket
a békétlen békés tüntetőket.

A hasamban ott veszett a magzat.
Üres már, de véres a talapzat.

Mégsem számháború,
Anya,
A pajtásnak kiloccsant
az agya!

Pattog már, pattog
az Isten ostora
kibújt az időből
a szép magyar csoda
szabad a futásunk,
szakad az istráng
– Csillagunk Krisztus Úr
Nevess ránk! –

Fennhangon esküdjünk:
közös a diadal
suttyomban készül
a bölcsőből ravatal
fregoli a köpeny
róka a Hivatal.

…hamis eskü a hamisnak érdem,
– Krisztus Úr, imádkozz értem
Mert nem értem, nem értem. –

Most már igen, persze,
eljött az igazság perce.
Bízzatok, higgyetek,
mi és ti: egységben veletek.

Bedőltünk a szónak
édes volt a mámor
ugyanaz a csónak
ugyanaz a tábor.
– Krisztus Úr, áldd meg a békénket,
hessentsd el a kísértő rémképet! –

Ég a gyertya ég
el ne aludjék
aki lángot látni akar
mind ide gyűljék!

Virágos az ágyúk csöve
világ szeme rajtunk
gyanútlan kiáltjuk
győzött forradalmunk!
– Áldozati Krisztus,
nem áhítunk bosszút,
mutasd meg, melyik az a rossz út! –
A rabló most nem rabol
A csaló most nem csal
nyöszörög az ördög,
felkacag az angyal
– hótiszta Krisztusunk
a szennyet rólunk mosd le
irgalmadat nagylelkűen hozd le! –

Most aztán elég.
Vége ám a gyereknapnak
akik még mozognak
mind fűbe harapnak.
Nem szűnt meg, csak átalakult
a magyar nép forradalma
védőszárnyát ránk borítja
a szovjet dicső hatalma.

Bimbóban letiportak
voltunk élők mostan holtak
létjogunkból kitagadtak
– megcsúfolt Krisztus
emlékezz! –
Nem lesz itt megtorlás
fogadkoztak égre-földre
és akiket elkaphattak
összeverték kékre-zöldre.
A hóhérok tetszelegtek
nyájas interjúkban
puska után kutakodtak
minden pincelyukban
kelepce, csalétek
a hűség a legnagyobb vétek.
– Elárult Krisztus,
Júdás csókja éget,
miért ismétlődik
az ősrégi történet? –

Akasztófa, börtön
csak holnap, nem rögtön
a taktika ravasz
várd ki a tavaszt!

„Csibe üzeni szabadföldről
Tyúkanyónak, szerencsésen
átértem, Karcsika nem
Karcsika nem!!!”

Májusi nagy seregszemle
zár alatt a lázas elme
megvédtük a népuralmat
drága népünk újra hallgat.

Tizennyolc perc haláltusa
hurokkal a nyakban
dróttal kötve ott feküsznek
arccal az agyagban.
– Feltámadott Krisztus
érintsd meg őket
a rendíthetetlen
halálba-menőket! –

Nyuszi ül a fűben
fűben szundikálva
Hogy sírna szegényke
ha emberré válna

Megrugdostak, leköpdöstek
dohos zárka elnyelt
védőinket megtalpalták
bohóc-ügyész pert nyert

Csukd be szemed
tátsd ki szád
köszönd meg a porkolábnak
ő az, aki enni ád
Teli szájjal ildomos
ha tartod a pofád.
Firkálóknak, szónoklóknak
Kistarcsa
ne várd hogy szoc-államunk
a szájhősöket kitartsa.

Leértékelt hazánkfia
nyilvántartott kétes elem
gyorsfagyasztott emberszívek
zsibbadt agyban késedelem

Bí-bí-bí, a te apád
berúgó
bű-bá-bá, a tied meg
besúgó

Pállott élet, giccses otthon
borvirágos Magyarország
ihaj-csuhaj a jókedvet
ne hagyd ám hogy elorozzák!
Napos körlet, vidám barakk
széltől óvó magas falak.

Tegnap gyilkos, mára apánk
mivé lettél kába hazánk
egykor hóhér aztán Jóska
mindig ez a régi nóta

a sírokon nincs hortenzia
általános amnézia
nem ajánlott holmi gyász
ha feletted egy Párt vigyáz.

Ec-pec, kimehetsz
sohanapján bejöhetsz
lánc-lánc eszterlánc
körbe-karikába
aki a sort megszakítja
láncot a nyakába

Luftballon és tánczene.
Bolond aki nem zene.
Az igaz szavak
lucskossá puhultak.
A tettek? A tettek
szinte sosem voltak.
Forognak forognak
A temetetlen holtak.

Süss fel nap, fényes nap
országodban a magyarok
megfagynak!
– Krisztusunk, te hiteles Liberátor
lendíts a keréken, nem lendül magától
vedd ki a tűzgolyót a Gólem homlokából
szabadíts meg minket a lassú haláltól! –
…mert ha minden is meghal
a remény még élhet
sorsunk, teljesedve,
nem érhet így véget!

Tavaszi szél vizet választ
virágom, virágom
hát én immár kit válasszak
világom, világom?

Halleluja, kivérzett a rendszer
– segíts minket, erős Krisztus
még egyetlenegyszer… –

Mi aztán értjük az idők szavát
pártoljuk a többpárti hazát.
Nevet cserélünk, vegyítjük az eszmét
ráülünk a zsákra, mielőtt más eszmél.

Dísztemetés, eufória.
Szóljon akinek
van mit szólnia.
Gyógyírt a begennyedt sebekre.
Szájkosarat a vicsorgó ebekre.
A holtaknak dicsőség
az élőknek tisztelet,
a homályból vállon hoz ki
a hála és köszönet
meghurcoltból hősök leszünk megint
Isten és törvény szerint.
Vége a kegyelemkenyérnek.
Részesei leszünk újra a fénynek.
Ötvenhat lyukas zászlaján
nem lesz több ragtapasz
újra-hímzett címerünk
középtájt maga a vigasz.

Bújj, bújj, zöld ág
friss levelecske
nyitva van az aranykapu
csak bújjatok rajta…
Őrizd rózsám, párodat,
párodat
nézd meg, nézd meg
ki az, aki hívogat!
Meguntuk a baromságot
Levonjuk a tanulságot
Felelős is, aki szabad
a mi kezünkhöz
vér nem tapad.
– Krisztusom, tiéd
az utolsó ítélet
de itt: váljon valóra
az isteni ígéret! –

Megy a gyűrű vándorútra
egyik kézből a másikba
aki tudja, meg ne mondja
hogy mi lesz a gyűrűnk.

Szoba-konyha, panellakás
maradj csöndben, szólt a bagázs
Ötven éve? Ósdi mese, meskete
ami fehér, fekete
lejárt duma a haza
kinek-ki a matraca
miből mennyi a haszon
ciki már a Balaton

Harangoznak a toronyban
mégsincs király a templomban
trendi kalap a fejében
Magyarország a zsebében.
Csuklóján a Patek-óra
telik neki, telik neki
Armanitól pantallóra.
A hűsége márka-hűség
erénye a jól megjátszott
egyszerűség.

A tévében pasik-csajok
zene gyanánt düb-düb zajok
süket fülnek magyar jajok
szegény voltam, szegény vagyok.

Amit egyszer elvettem
önként el nem eresztem
étellift és szauna
nem izgat a
veszteseknek nyomora.
Ötvenhatos derék vitéz
legyél inkább pipec vigéc
a pénz beszél, kutya ugat
fixálom a kormányrudat.
Nem disznóláb, itt a kezem
veled iszom, veled eszem
Magyarország közös tálból
zacskós levest
lefetyelhet, aki ügyes
használ ki-ki, amit talál
a mienk a merőkanál!
Szabad verseny, ez az Isten
Ördögünk van, hogy segítsen.

Megrágtak a gondok, bajok
szegény voltam, szegény vagyok
folyton fáztam, folyton féltem
de hazát nem cseréltem
fél vesével omló házban
semmi nem lett, amit vártam.

Ha megveszed koszorúmat
én eladom
ha az árát én magam is
nem sokallom
kegydíj annak az ára
kapj hát tüstént utána
de most mindjárt!

Szép ünnep az ötvenhatos,
békülj Maris, békülj Lajos,
nincsen pénzed, amit elkölts
vagyonod a „tiszta erkölcs”.
Életedből nincs sok hátra
vigyázz hát a valutádra!
Szuper korban „ampír”-fotel
ötcsillagos üveg-hotel.
Kagyló-kád és spanyol bidé
minek neked luxus-izé?
Erre ugyan miért vágynál?
kéznél van a bádog ágytál.
Nem cinizmus, humor csupán.
Senki sem vág, öreg, kupán.
A nyílt színen ölelkezzünk
színpad mögött öklendezzünk.

Voltunk élők, legyünk holtak?
A jelenből kiraboltak
a múltunkat átfestették
a jövőt is magukévá tennék!
…De ha meghal minden is
a remény még éltet.
Sorsunk, akarásunk
nem érhet így véget.
Várjuk hát, várjuk
a cselekvő igéket.
– Krisztus a Jézusban:
kérünk, kérünk Téged.
Mária, Mária: amiért
fiad-fiainkat megölték,
legyen az az Élet. –

Jaj de ködös, jaj de rögös
az az út
amelyen az édes hazám
elindult
édes hazám, térj vissza
a ködös utadról
emlékezz
a be nem váltott szavadról!

A Bárány történetünket
beírta már a Könyvbe
pecséttel lezárta
kereszttel jelölte
törölhetetlen onnan
mindörökre

Virág hull, vér csorog, ifjak ibolya-szemei törnek -

de ez az idő már időtelen.

Megőrzi édesanyaként a jövő, a későbbi, tiszta kor,

őrzi örökké a történelem.

Ó, őszi járdák virága: vér! Ó, százszorszép idő!

Megálmodott fény! Hótiszta dal!

Szentek mind, kik odahulltak a porba, a kőre:

hogy magyar legyen végre a magyar!

A förtelem, az oda már. A szennyes tajték elvonult.

Szívbéli tettek, hát ti jöjjetek!

Egy nemzet indul, nekivág, - de nem felejt -

Visong neki is tán otthon gyermeke,

s bóbiskol fókabajszú atyja,

a gabonaszárat is tán megsimogatja -

itt szóba se állj vele!

Itt szóba se állj vele,

mert árulás itt az a szó -

otthon lehet a becsület embere,

itt: gyilkos, elnyomó!

Itt szóba se állj vele, ne is nézz rája,

tán épp anyádba lőtt bele.

Parancsra jött,

semmiről sem tehet,

lehet.

De te

iszonyú bűnt veszel magadra,

ha csak egy pillanatra

szóba állsz vele.

Ülj házad elé a padra,

sétálj az utcán, húzódj a kapualjba,

az emberek felé fordítsad arcod -

de gyűlölet

kapassa félre fejed,

ha őt megpillantod.

Hagyjad, hadd lássa,

milyen is arcod rándulása:

az őszinte undor moccanásait.

Lezárt szádnak, behunyt szemednek

is meg kell tanulni vallani.

Másként tán víg cimborák lehetnétek,

de most halálos vétek,

ha ránevetsz -

ha ránevetsz, bénuljon meg a szád,

örökös vigyor

merevüljön reád.

Ha nem bolydul lelkedben többé,

mikor már nem lő, nem lövet,

hogy itt ül nyakadon:

roskasszanak örökké

mázsás malomkövek!

Ha engeded, te lány, hogy simogasson,

ne válhasson belőled soha asszony,

férfi boldog ne legyen veled -

legszentebb vágyad gyöngyszemei

széjjelperegjenek!

Te asszony, ha ez megölelhet,

csókjától rohadjon széjjel a tested!

Ha kedves is volna szívének a gyermek,

kisdededet hozzá ne engedd,

édesanya!

Számára itt fű se teremjen,

menjen haza!

De amíg itt terpeszkedik,

szóba se állj vele!

Szóba se állj vele,

mert árulás itt a szó -

otthon tán lehet becsületes,

itt: gyilkos, elnyomó!

1956. november 8.