Téma: Kallós Zoltán
|
iszalag |
Válasz | 2005. augusztus 20. 18:40 | Sorszám: 23 |
Csodálatos volt!
|
|
|
|
Zsíros B. Ödön |
Válasz | 2005. augusztus 19. 00:05 | Sorszám: 21 |
Nyílt levél, de nem láttam még egyik újságban sem, egyik tévé adón sem: Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma - Kitüntetési Iroda
Nyílt levél Bozóki András Miniszter Úrnak Tisztelt Miniszter Úr! Köszönöm megtisztelő szándékukat, miszerint az idei Csángó Díjra engem találtak méltónak. A csángók, a szórvány és általában az anyaországtól elszakított magyar közösségek érdekében kifejtett több mint fél évszázados munkásságom eddig is önzetlenül végeztem és ezután is így teszem. Több magyar kitüntetés tulajdonosaként úgy döntöttem, hogy most, ezt a díjat nem fogadom el. Csalódottan tapasztalom, hogy az utóbbi időben, az általam legfontosabbnak gondolt szórványmagyar közösségek művelődési-oktatási rendszerének támogatására nincs megfelelő akarat, ezért a szülőföldön magyarként boldogulás esélye nagyon leszűkült. Úgy értékelem, hogy az amúgy is rohamosan fogyatkozó Kárpát-medencei magyarságnak jelen pillanatban nem a kitüntetések fontosak, hanem inkább egy jól átgondolt támogatási stratégiára lenne szükség. Tisztelettel Kallós Zoltán Kolozsvár, 2005. augusztus 15.
|
|
|
Zsíros B. Ödön |
Válasz | 2005. augusztus 19. 00:01 | Sorszám: 20 |
Ártunk és ormányunk azt csinálja, amihez ért: Dumál. Megigér mindent, ellenberger hazudnak rendületlenül. (ld. szülőföld program!) Annak idején, a trianoni tragédia után a csonka magyar törvényhozás meghatározta, hogy a nemzeti jövedelem (volt ilyen fogalom akkor?) 1 %-át az akkor húzott határokon kívül rekedt magyarok kulturális, nemzeti stb... -jére kell fordítani. Per pillanyalat annak az egy százaléknak a 0,14 százalékát fordítja a költségvetés erre a célra. Fordítja? Igen. Kifordítja. A pályázatok kiírása így zajlik: beadási határidő augusztus 22. (A pályázat kiírásának dátuma augusztus 21.) Természetesen a fentiek telefonszámok, de a helyzetet tükrözik. A szinte teljesíthetetlen feltételek mellett mégis akadnak nyertes pályázatok. S mit tesz Lenin, s annak magyarországi helytartói, a Mekeggy-Gyurcsányi kormány? Nem kerülnek kifizetésre a nyertes pályázatok sem. Ez eddig rendben is volna. Ettől a bagázstól ez természetes. Hazudnak rendületlenül. De hogy a cinizmusuk a Csimborasszót kétszer megmássza, az biztos! A többször kikosarazott, áltatott, kiröhögött, cserben hagyott Kallós Zoltánnak (stb., meg Kossuth, Corvin láncos tudósnak) Csángó díjat akarnak adni! Természetesen nem fogadta el. Miért is fogadta volna el? Négy fős iskolából mára (tegnapra) negyven fős elemi iskolát fejlesztett fel az unokahugával. Kinőtték a kúriát. Építkezésbe kezdtek. Fel is épültek a falak, s úgy tudom, hogy a jelenlegi kormány tavasszal már "át is adta". Nos, jó, ha decemberig használható állapotba kerül.
|
|
Zsíros B. Ödön |
Válasz | 2005. augusztus 15. 05:26 | Sorszám: 19 |
18-án, csütörtökön Kallós Zoltán tart előadást az esztergomi dialízis-központ előadótermében, este 6-kor. Utána kötetlen beszélgetés. CD-k, könyvek vásárlására is van lehetőség. (Fresenius-központ, Siszler utca. A buszállomástól 6 percnyi járóföldre található, a Babits Emlékház mellett.)
|
|
|
Zsíros B. Ödön |
Válasz | 2005. május 19. 21:32 | Sorszám: 18 |
Nem ő írta eme szép írást, de nem rég olvastam, hát beteszem. Nekem Hajnal Ildikó jut eszembe e gondolatok kapcsán. "BOTFÜLŰEK Ha magyarról szó szerint fordítjuk, az idegenek nevetnek. Angolul: ton deaf (hang-süket), olaszul: non avere orecchio (nincs füle), németül: unmusikalisch (zenétlen), spanyolul: desafinado, vagy: tiene callos en los oidos (kéreg van a fülén). Mi képben látjuk: a füle helyén bot van. Ennek nincs köze a hallás fiziológiai funkciójához, csak a zeneihez. Kevesen tudják, milyen sokféle változatban létezik a botfülűség. “Hallom a hamisat, de nem tudok jól énekelni.” “Én nem találom el, csak a mélyet.” – “Én csak a magasat. Már a közepét sem.” “Csak egyes hangszereket ismerek fel.” – És így tovább. Az egyéni változatok leírása egy könyvet megtöltene. Amint a jó zenei hallás változataié is. “Öt rezgéssel feljebb” – szólt Bárdos Lajos karnagyunk Kistétényi Melindához a Zeneakadémia kóruspróbáján. És Melinda intonálta a kívánt hangot. Ő abszolút magasságokat nevezett meg hangnevekkel, bármilyen hangot, a vonatfüttyöt, a cserépfazekat, a kocsikerék nyikorgását is. Az abszolút hallás változatai ezerfélék, születettek, de sokféle módszerrel fejleszthetők is. De kitűnő zenei hallás fejleszthető az abszolút magasságok felismerése előtt vagy helyett, és a Kodály-módszer ezt műveli. A hangok közti viszonylatokat, a távolságokat tanítja szolmizációs szótagokhoz kötve. A két szótaghoz kapcsolt egyetlen hangköz mindig egyforma távolságú (pl. a szó-mi mindig kisharmadot zár körül), de kulcsváltásokkal bárhova kerülhet az ötvonalas kottaírás rendszerében. Látványban is, hangzásban is változhat, csupán a két hang közötti távolság azonos. Ez a relatív szolmizácó. A Kodály-módszer első sikere abból a zseniális gyakorlatból származott, hogy ezeket a hangközöket ismert énekekből emelték ki. A magyar ötfokú hangrendszerben nagyon könnyű kellemes és jól énekelhető motívumokat találni, szépen illeszkednek a hasonló hangközök körül. Az idegennyelv-tanulást is sikerre viszi az ismerős szakaszok sűrű gyakorlása apró változtatásokkal. Dobszay László magyarázta, hogyan lehet a fülben már ismerős motívumok sorozataival a kottaolvasást, a lapról éneklést segíteni. Tapasztaltuk, hogy a gyerekek könnyebben megjegyzik a dallamsorok zárómotívumait. Egy ízben Erdélyből való barátnőm énekelt a négy gyerekének hazulról hozott ősi népdalaikból. A hároméves Bori az ölében feküdt, fülét anyja hasára tapasztotta. A szabadritmusú parlando rubato dallamok hosszú sorainak valamennyi záró motívumát anyja után dünnyögte, mintegy visszhangozta. Ilyen nehéz “cifrás” dalokat egyébként aligha tanítanának hároméveseknek. Mi nem félünk tőlük. A hangközök szolmizált elnevezései úgy rögzülnek a gyermekek emlékezetében, mint a kavicsba karcolt ábrák: kitörölhetetlenül. Ez a kondicionálás. Nem működhetne ritka és rendszertelen ingerekkel, mert a sűrű ismétlés teremti. Mindennapos énekóráimon hihetetlen változásokat tapasztaltam botfülű elsőseimnél, akiket Kodály kérésére vettünk fel énekes tagozatra. A változások egészen váratlanul értek be, gyerekenként különböző módon, de mindig a szolmizált dallamokon. Antal Ilonkám felismerhetetlen énekeket dörmögött. Amikor végre, teljesen váratlanul, kicsendült a szájából egy tiszta-fényes szolmizált motívum, tanítóképzős Évámmal együtt kétfelől a levegőbe emeltük és sírtunk. Ilonka csudálkozva bámult minket nagy barna szemével. Minden szöveges gyermekdalunkat továbbra is körbedörmögte még hosszú hónapokig. A szolmizált szótagok beépült pilléreibe kapaszkodva lassan araszolt elő zenei süketsége sötétjéből. Nemesszeghiné Szentkirályi Márta, mindnyájunk feledhetetlen példaképe mesélte, hogy a kecskeméti énekes iskola elsősei közé Kodály kérése szerint mindig felvettek néhány botfülűt. Évek múlva Márta nekibátorodott: “Tanár úr, talán abbahagyhatnánk, már eleget bizonyítottunk.” Kodály ránézett és ezt kérdezte: “És mi legyen velük?” A zenei hallás: csoda. Vele születtünk? Köszönjük Teremtőnknek! Fogyatékosai vagyunk? Dolgunk van vele. Működik az, csak másféleképp. Szűk utcában hiába keressük. Van, aki nem találja a dallam vonalát, melléfog, körüldörmögi. Saját dallamot énekeltél – mondjuk biztatva gyerekeinknek. – Szép, mert a tiéd. Várandós anyákat biztatok: “Énekelve beszélgess a gyermekeddel, odabenn jobban hallja. Nem baj, ha nincs biztonságos énekhangod, nem baj, ha senki másnak nem mersz énekelni, nem baj, ha dallamoddal körülkanyarognád az ismert éneket. A magad éneke szólal meg, és neki szól egyedül, vagy nekik, ha ketten vannak odabenn, mint az én új unokáim.” Az apáknak is jut ebből. A szívből jövő várakozás hangjai eljutnak a lágyvizű meleg barlangban növekedőhöz. És ha már a kezében a gyermeke? Fürösztheti, gondozhatja dallamokkal, ritmusokkal. Valami tíz esztendeje kezdték a kaliforniai Kodály Intézetben dalolásra tanítani a szülőket, hogy már a magzatnak üzenjenek ritmizálva, kopogtatva gyermekdalokat. Csakhogy riasztó túlzásokkal ritmizáltak, mivelhogy az iskolában majd így kell, és a ritmus segít a beszédkészséghez. Ez igaz, de ez a fajta alkalmazás elvisz a zenétől. Szűk utcában botorkál a zenei képességek valamennyi felvételi vizsgája is. A hatéves, aki nem képes egy dallamot vagy motívumot a felnőtt után énekelni, nem botfülű, de muzikalitása esetleg más természetű. Például gyönyörűen improvizál kanyargó szép dallamokat. Maga költi. Ilyen volt Kálmán Évim, aki a nevét is hosszas bolyongásokkal énekelte, mindnyájunk andalodó élvezetére. Soha kétszer nem ugyanúgy. Marci meg a ritmusokat variálta a maga elképzelésére. És ez még csak az éneklés! Hol van a mozdulatokkal kifejezett muzikalitás? Kincseket kaptunk a zeneiskolák felvételijein kiszuperált gyerekekkel. A zenei hallás legszebb változatát a zenészek belső hallásnak nevezik. Megcsodált változatai a zseniálistól a tehetségig hömpölyögnek. Belső hallás: a zene, amit hangok hangoztatása nélkül, belülről, magunkban hallunk. Minden hivatásos zenészképzés alapja. Minden művész szüntelen fáradozásának tárgya. Ismert történet Liszt Ferencé, aki utazásai idején a kocsiban tanulta darabjait s a zongorán már készen, fejből játszott. Jól képzett zenész a kottaképet nézve belülről hallja a darabot, például a zenekart is a partitúrából. A zeneszerző is belül hallja a művét, és belső hallása nyomán írja kottába. A zenetanítás sok módszere elhanyagolja ezt, átcsúszik mellette, mert hiszen a kotta – mondjuk – zongorával is lejátszható. De Kodály nemcsak azért tiltotta tanítványainak a zongoramankót, mert a temperált hangszer nem tudja a vonósok vagy fúvósok vagy az énekhang pontosságát. Hanem azért is, mert a másik énekhangot tartotta a legjobban alkalmazható segítségnek a belső hangzás gyakorlásához. Az a tapasztalat, hogy ilyen módon a közepes vagy éppen gyenge zenei hallásúak is szert tehetnek jó belső hallásra, azaz képessé válnak a zeneművek belső elképzelésére. A gyerekekkel egész sorozat gyakorlatot énekeltünk ilyen célból, rendszeresen, mert a siker itt is a reflexsorok türelmes építgetésén múlik. De megéri, ha látjuk, milyen élményekhez jutunk általa. A zenei képességek vizsgái, tesztjei még igen szűk csapásokon járnak, célba se vesznek fontos ösvényeket, amelyeken a zenéhez közelíthet az emberfia. Igaz, hogy a tesztkészítés nagyon nehéz, bonyolult mesterség. Sokat tanultam róla, amikor az ISME Tudományos Kutatási Bizottságában, mindenfelé a világban, hosszú tanácskozásokon, beszámolókon, ismertetőkön vettem részt. Az az ösvény, amelyet tesztkészítő kutatóknak most javasolnék, a musical expectancy vizsgálataiból indulhatna. Ez a zenei várakozás a dallamban, harmóniában elvárt következőre vonatkozik, ami természetesen zenei stílusonként változik bennünk, valamilyen megszokás eredményeként. Bach kadenciái között az ő hangzás-világából valót jelez a belső emlékezetünk. Beethoven szimfóniáinál másra készülünk. Szép elégedettség érzésével kapjuk az elvártat, mert ismerős. Hosszú idő óta figyelek ilyenféle elvárásokat gyerekeim szabad zenei mozdulatain. Filmfelvételekről elemezhetnénk a belső hallásnak ezt a csodálatos jelenségét. Tanítványaim zenei mozdulataiból folyton újat tanulok. Nézem és ámulok. Persze kérdezek is, „ rejtvényeiket” fejtegetve. A hatesztendős Pétert belső hallásának titkáról kérdeztem. Elmesélte, hogy a darabot, amire táncoltunk, hazáig megőrzi. Hosszan utaznak, buszon, villamoson, átszállásokkal, közben beszélgetnek is, a zenét mégsem veszíti el. A hangok a hajamban alusznak – magyarázta és meg is mutatta, hol. Viktor, aki már hosszú évek óta részt vett az óráinkon, részletezte is az emlékeit. “Még vacsora közben is hallom, – kicsit gondolkodott – fürdés közben nagyon jól. És ágyban is, vele alszom el, az egészet lejátszom a fejemben.” – “Mindig, minden darabbal így van?” – “Nem. Van, aminek csak egy pár részletét tartom meg, mondjuk, a végét, onnan, ahol lassított. De ha nagyon jót táncoltam vele, valami igazán jót, akkor még másnap a reggelinél is megvan az egész, és az iskolában is csak lassan oszlik el. Lassan eltűnik, szétoszlik, mint a teában a cukor.” – “Édesebb lesz-e a fejed?” Tréfának szántam, de Viktor nem nevetett, inkább hirtelen meglepődéssel nézett rám gyönyörű, okos szemével. – “Valami édesebb, igazán, valahogy jobb. De ezt nem tudom megmagyarázni.” Milyen érzések közt tartogathatta Schubert a fejében a frissen megszületett C-dúr kvintett lassú tételét? Hogyan hallgatta odabenn, titkosan? Minap a kórházban egy rémes köhögős éjszakámon Schubertet játszottam magamban magamnak, vigasztalásul. A “Schöne Müllerin” dalai reggelig kitartottak, és nem ártott nekik a köhögő zötykölődés. Rádióból hangzó zenét bizony elnyomtam volna. A zenei hallás témájából sok tapasztalatot gyűjtöttem a felnőttek között is. Kötetekbe írhatnám a zenéből kirekesztettek, a zene mellől elzavartak történeteit. Humorral fűszerezik meséiket az iskolai kórusból kitiltott szenvedélyes énekesek, a kegyelemosztályzatként a zeneszerzők életét eldarálók, a dallam nélkül, szótagokkal szavalva szolmizálók... De a lelkük sebe vérezget. Szerencse, hogy a zenéhez fűződő érzelmek intenzitása, lélek-tápláló ereje nem függ a hallás képzettségétől. Szenvedélyes koncerthallgatók teremnek csoda folytán, megjósolhatatlanul. Különös élményből fakadt fel a zene-gyönyörűség egy krétai kurzusunk hallgatójánál. Feltűnt a páratlan műismerete, bőséggel sorolta a lemezeket, előadóikat, szenvedélyes gyűjtő volt. Hogyan kezdte? “Huszonötéves koromig nem érdekelt a klasszikus zene. Semmiféle zene. Egy álmos estémen csodálatos zenét hallottam. Magam ültem a rádió előtt. Odaragadtam, nem tudtam mozdulni, elzsibbadtak a lábaim. A végén azt mondták, ez Mahler-szimfónia volt. Ki az a Mahler? Mi az, hogy szimfónia? Innen kezdődött. Lemezjátszót vettem és lemezeket, lemezeket. Fakereskedő vagyok, nincs közöm a pedagógiához. Azért jöttem ide, mert a zene fontos nekem. Talán a legfontosabb. Nem akarom, hogy elrontsák bennem.” Erre emlékezve gyakran megkérdezek embereket: Melyik a legelső zenéje? Van-e emlékében mindennél fontosabb? Minap egy sokszor 6-os taxisofőr állította meg a mérőóráját a házunk előtt, és ott ültünk a kofferjeim között még sokáig. Hosszabb kurzusról tértem haza, éjszakai zötykölődésből és ő – meglett, bajuszos férfi – Beethoven hatodik szimfóniáját emlegette. “A kilencedik is szép, de nekem a hatodik kell*. Elfáradok, éjszakás vagyok, kimerülök, félreállok egy kicsit, és magamban hallgatom. Úgy emlékszem rá, a fejemben van. Kipihenem magam, észhez térek. Visszakapom az erőmet. Mintha madarak énekelnének.” Letette kofferemet az ajtó elé, elmosolyodott: Sajnos – mondta –énekelni nem tudok. Botfülem van." *tényleg botfülű volt a sofőr. A hetediket kellett volna választania...
|
|
niko |
Válasz | 2005. május 11. 06:01 | Sorszám: 17 |
A jászberényi tánctáborba el szokott jönni, Galgahévízről átjártam, de most eladó vidéki ház 5,5M vályog, vele VW-mikrobusz bontásra, lakókocsinak, Bp-től 55 km.
|
|
|
|
Zsíros B. Ödön |
Válasz | 2005. május 09. 18:08 | Sorszám: 14 |
Mondtam, vagy legalábbis akartam, hogy megvan a nem említett négy további lemez is. Meg lehet hallgatni. (másolásra nem adom oda)
|
|
|
iszalag |
Válasz | 2005. május 09. 15:31 | Sorszám: 13 |
– Megjelent a Kallós-archívum néven elindított sorozat, idáig tizenhárom kazetta, és most készül a tizennegyedik, magyarludai kiadvány, ugyanis ott élt a szerintem legkiválóbb kalotaszegi prímás, a Buráló. Közben megjelent a Balladák új könyve 18 kazettával, két egyéni CD, a legutolsó az Idegen földre ne siess címmel, el is fogyott mindegyik, a bonchidai válogatás is elfogyott. Az első CD-ből, Búsulni sohasem tudtam, már a harmadik kiadás van a piacon és nagyon megy. http://www.inaplo.hu/na/2001_04/005.htm
|
|
|
|
|
|
iszalag |
Válasz | 2005. április 11. 21:12 | Sorszám: 9 |
az erdélyiek ilyenek még akkor is, ha itt élnek
|
|
|
Zsíros B. Ödön |
Válasz | 2005. április 11. 14:53 | Sorszám: 8 |
Nyaranta táncháztalálkozók vannak, okítással egybekötve, ahogy az lenni szokott. Igen gazdag gyűjteménye van, sajnos per pillanat három szobába bezsúfolva...
|
|
|
szalonna |
Válasz | 2005. április 08. 22:44 | Sorszám: 7 |
Hajrá Kallós! Amíg vannak ilyen emberek, addig nem kell félnünk...
|
|
|
Zsíros B. Ödön |
Válasz | 2005. április 06. 08:09 | Sorszám: 6 |
Igen. Ez a Kallós-kúria. Aszem 92-ben kapta vissza az oláh államtól. Jelenleg környékbeli gyerekek laknak itt iskolaidőben (úgy 50-en). Mikróbusszal szedik össze őket vasárnap este, majd pénteken viszik őket haza. Kallós Zoltán unokahuga a tanítónő. Fizetése úgy húszezer forint. (Ennyit az államról) (Az iskola nem a református lelkész irányítása alatt működik.)
|
|
|
iszalag |
Válasz | 2005. április 06. 07:17 | Sorszám: 5 |
School of The Zoltan Kallos Foundation To start the Reformed school the members of the congregation renewed the old building built for the cantor on their own expenses and work. The local Hungarian Reformed Church runs the school under the direct supervision of the local Reformed pastor. The state provides the salaries for the two teachers (one for the school, one for the kindergarten). http://www.sibd.org/trac/updates/10-2000.html
|
|
|
iszalag |
Válasz | 2005. április 03. 19:06 | Sorszám: 4 |
Kallós Zoltán Tavaszi hímes tojások http://www.kortarsonline.hu/9905/kallos.htm Teljes joggal mondhatjuk, hogy tavaszi hímes tojások, mivel a tojás a természeti népeknél is a termékenységet, a tavaszi megújhodást jelképezi. A kereszténység felvétele után társult csak a húsvéti ünnepekhez a tavaszi tojásadományozás. Egyes magyarlakta községekben, a Dunántúlon és több moldvai csángó lakosságú faluban még napjainkban sem húsvétkor, hanem a húsvétot követő első vasárnap, az úgynevezett mátkaváltó-vasárnapra írják a lányok-asszonyok a hímes tojást. Az írott tojás hímei formailag teljesen a tojás alakjához igazodnak. Föltételezhető, hogy a ráírt mintáknak valamikor megvolt a maguk szimbolikus jelentése, ez azonban már homályba merült. Egykori meglétük annál is inkább biztosra vehető, mert különböző – egymástól igen nagy távolságra élő – népek tojásra írott mintái néha meglepő hasonlóságot – sok esetben szinte azonosságot – mutatnak. A húsvéti locsolás szokása széles körben, városon is általános, ezért felesleges leírni. Inkább a mátkaváltó-vasárnapján a moldvai csángóknál szokásos tojáscseréről ejtsünk néhány szót. A hímes tojásnak valamikor mágikus erőt tulajdonítottak. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Moldvában csak hímes – és nem fehér vagy egyszínűre festett –, írott tojást lehet cserélni ezen a nevezetes napon. Inkább gyermekek körében dívik ez a szokás, úgy a serdülőkorig. Leginkább leány leánynyal és fiú fiúval szokott tojást cserélni. Egyes moldvai csángó falvakban viszont legény és nagyleány között is történhet csere. Ezt egy barátkozási időszaknak kell megelőznie, a gyermekek közötti kölcsönös rokonszenvnek. A legény és leány közötti csere már komoly udvarlási szándék jele, ezért eseményszámba megy a falu életében. A mátkázó vagy komázó felek közös megbeszélés után választanak egy keresztanyát vagy keresztapát. A kislányok egy nagyobb leányt, a fiúcskák pedig egy már nagylegényszámba menő legényt. Őket ezután már csak úgy szólítják, hogy kereszt. A tojáscsere pillanatában a hímes tojást mindkét jelölt a jobb kezében marékra fogja, a kisujjukat pedig egymás ujjába kulcsolják. A kiválasztott keresztszülő azután felemeli jobb kezét, és elvágja az összefogódzók kezét a következő mondás közben: ???Ezen a világon legyetek mátkások (ha fiúk: komások) s a másvilágon testvérek.” Ettől kezdve a tojásváltó gyerekek nem tegezik egymást, hanem kendezik. Kend mátka vagy Kend koma szólítják egymást, még az öt-hat éves gyermekek is! Ez életre szóló barátságot jelent, együtt játszanak, együtt járnak dologra, fuvarozni, mulatságba. Később pedig komákká és egymás násznagyaivá is válnak. A fiú és leány közötti tojáscserélők megszólítása a következő: mátka, megfelelője vésár, a komáé pedig vérje. A két utóbbi valószínűleg vérrokonságra utaló kifejezés. A leány és legény között ilyen módon kötött barátságnak nagyon sok esetben házasság a vége. Néhol húsvétra – más vidéken május elsejére – virradólag zöld ágat tesznek a leányos házak kapujára. Ezt földíszítik színes papírszalagokkal, olykor tojást vagy tojáshéjat is aggatnak rá. Az ???életfa”, a ???termő ág” jelképe ez, Szászrégen környéki falvakban még napjainkban is élő szokás. Rátérek a hímes tojás készítésének leírására, úgy, ahogy az napjainkban is dívik a gyimesvölgyi csángóság körében. Gyimesen minden falurészben (patakban) nyilvántartanak egy-két jó hírben álló tojásíró mestert, aki minden esetben asszony. A tojásírás gyakorlásának hivatalos napja Gyimesen nagypéntek. Hogy a hímes tojásnak egykor mágikus erőt tulajdonítottak, azt a következő hiedelem is bizonyítja. Azt a fakanalat, amivel a hímes tojást beleforgatják a festékbe, el szokták vinni az éjjeli misére. A hiedelem szerint a nyelére fúrt lyukon keresztül nézve meg lehet látni, kik a falu boszorkányai, szépasszonyai. Ezek ugyanis – a fakanálnyél lyukán át nézve – hátal állnak az oltárnak. Aki azonban ezt megteszi, vigyen magával egy zacskó mákot, ezt szórja maga köré – hogy a szépasszonyoknak fel kelljen szedni –, és fusson haza, mert ha megfogják, halálra verik. A tojást a megfőzés után le kell hűteni. A megolvasztott viaszba egy kis kormot kell belekeverni, hogy az írás nyoma látszódjék a tojáshéjon. Azt az eszközt, amivel írják, késicének nevezik. Bárki megcsinálhatja magának. Egy könnyen hajlítható, vékony bádoglemezt csőrszerűen össze kell csavarni, és fonallal ráerősíteni egy fapálcikára. Majd a pálcikára erősített, összegömbölyített lemez közepébe egy varrótű segítségével disznósörtét kell húzni, amit ollóval lenyesnek a tölcsér végénél egy magasságban, egy szinten. Az írást a füttő mellett kell végezni, hogy a viasz állandóan forró legyen. Több, öt-hat késicét is készenlétben tartanak egyszerre, mert állandóan cserélgetni kell őket írás közben. Hogy mindig forróra lehessen cserélni, a késicét mindvégig a megolvasztott viaszban kell tartani a kályhán. Gyimesközéplokon, a Tarkó megállói részen jó hírben álló hímestojás-író asszony Fináncné Antal Erzsébet. ???Én egy öreg ángyomtól, Finánc Gyulánétól tanultam meg írni, leánykakoromban. Úgy egy tizenkét esztendős cefre lehettem akkortájt. Még iskolás vótam. Ángyom írta, s mű es vettük el a késicéket, s kezdtük el ott esszemocskolni a tojást. Mert az elsőt csak mocskolásnak lehet mondani. Nagycsütörtökön má megkezdem az írást. Régebb még négyszáz darabot es megírtam egy húsvétra.” A viasszal megírott tojást aztán hideg vagy kissé langyos festékbe teszik. Gyimesen csak piros tojást festenek. Szerintük a piros hímes tojás az igazi. Miután a festőből kiemelt tojás megszikkad, egy, a füttő tetejére nyomkodott és ilyen módon megforrósított rongydarabbal a megírott tojásról ledörzsölik a viaszt. Finánc Erzsi néni a következő – névvel is jelölt – hímeket szokta írni: Kukukk nyelve, Kakastaréjos, Fecske farka, Töltött rózsás, Csillagos, Fehér kabolás, Utavesztett, Kupás, Pásztor horga, Ördög térde, Fésűs, Gereblyés, Szegfüves, Nagypatkós vagy Medve talpa, Kispatkós, Ujjas vagy Kezes, Tekerőleveles és Cserelapis. Ezeken kívül természetesen más formák, minták is ismeretesek. Moldvában – ellentétben Gyimessel – nemcsak piros, hanem más színűeket is (zöld, kék, sárga) festenek. A klézsei nótafa Hodorog Luca néni elmondása szerint három megírott tojásból egy az íróasszonyt illeti fizetségképpen. További eltérés, hogy a megírott tojásról a viaszt nem dörzsölik le, hanem rajta hagyják.
|
|
|
iszalag |
Válasz | 2005. április 03. 19:02 | Sorszám: 2 |
Tanítói oklevelével Moldvában talált állást, a Bákó közelében lévő csángó faluban, Lészpeden. Miután 1957-ben betiltották a magyar nyelvű oktatást a moldvai csángó falvakban, ő továbbra is ott maradt, és Gyimes-völgyében fakitermelésen dolgozott. Életének egyik fontos pillanata volt, amikor megismerkedett Martin Györggyel. Együtt járták Erdélyt, főként a Mezőség és Kalotaszeg falvait, ahol táncosok, zenészek és énekesek után kutattak. 1992-ben hozta létre a Kallós Zoltán Alapítványt, amely azóta is számos hagyományörző tevékenység szervezője és a moldvai csángók ügyének talán legfőbb támogatója. Munkássága elismeréseként megkapta a Magyar Művészetért, a Martin György, a Julianus, a Pro Minoritate és nem utolsó sorban a Kossuth-díjat.
|
|
|
iszalag |
Válasz | 2005. április 03. 19:00 | Sorszám: 1 |
Uram, irgalmazz nékünk - Kallós Zoltán néprajzkutató portréja 2005. január 25. 16:40; filmnévjegy Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató 1926-ban született Erdélyben, a mezőségi Válaszúton, szórványvidéken. Megszállottan kutatta és kutatja a Kárpátoktól keletre szakadt magyarok vokális és hangszeres népzenéjének hagyományait. Családja 1950-ben kuláklistára került, ezért eltávolították a Kolozsvári Zeneművészeti Főiskoláról. http://www.magyar.film.hu/object.751C78A4-5085-4446-959F-3B967AA30E99.ivy
|
|
|
iszalag |
Válasz | 2005. április 03. 18:58 | Sorszám: 0 |
egy csodálatos erdélyi ember..
|
|
|
|