Amikor már semmi nem marad,
Még mindig van egy papírdarab -
Íme, a verses próbatétel,
Talán elaltat, mint az éter.

Minden dolog igaz értelme
Moccan, kérdez, vallat az elme.
No és mi lesz munkád jutalma?
Rossz vinkó, vagy tál aranyalma?

Igen, a mindenség van jelen -
Határtalan, léha szerelem -
Szép nő fátyola, ha meglebben,
Csupa varázs, illat, rejtelem.

Valami dolgozik a mélyben,
Kristály készül a vers tüzében,
Szédült pillanat, mindenre kész –
Világ rendül, ha moccan az ész –

Az Idő lavinái mit tornyoznak
A Kárpátok gyászkoszorúi felett?
Ünnepelni kellene, de nem lehet:
Fogva tartanak az élők és holtak.

Lesz-e gyümölcse a vajúdó kornak, -
Mit a kárvallottak is elviseltek, -
S a hazúgságnak, amit megszerettek?
Vagy nem várt kataklizma gyújtópontja

Lesz majd újra, a feszültség és harag,
Amit a lelkek mélyén felhalmoztak?
S ha a csalódás szikrája fellobban?

Vágyom vágyva közeledbe
látni a holdfényt -
hallgatni nagy csendben
szívedet dobbantó
álmaid éj repülését -

Amint álmot sző körénk a Hold?
az áldott asszonyok
felszedik a gyémánt harmatot -
rügyek pattannak tenyeredben
ajakadon boldog igennel
a mosoly
örülni tanul a szemedben:
kérlek érints meg engem!

Itt állok talpig szerelemben:
Nagy Isten ne bánts most engem!
Elvette eszemet Kirké -
tenyerén lángoló szívemmel
játszik - immár halálos
boldog szerelemben.

Fülembe súg-búg kacag -
elvette bús álmaimat
és így hullunk együtt
örömökre
ölelésre napra nap.

Elvette eszemet tudom
és azt mondja mindent szabad -
mert minden alkalom jó alkalom
szeretni, feledni magad.

Őrzöm még kezed melegét -
szeretni tanított a szemed -
hogy érezzem sorsunk erejét -
mi itt lángol fejünk felett -

SZERELMES SZONETT

Soká biztattuk szívünket, reszketve, szerelemmel,
és nem tudtuk, miféle tavaszvágy dalol az éjben -
fölöttünk, ahogy csillag szállt és lengett a lassú Hold,
lázas tűzvésszé gyúlt az éj, mit szerelmünk megrabolt.

Nem tudtuk már, miért dörömböl szívünk zaklatottan,
örömtől dobolva reszketőn, mint égő, vad kobold, -
míg a perc, s a boldog óra, elrepült számolatlan,
addig a vágy, két égő szívben, tombolva lángra gyúlt.

Így lobbant el és múlott felettünk, rohanva az éj -
elűzte már szeszélyünket a szerelmes szenvedély,
susogott a szél, s csak hulltunk ölelve, csókra gyúltan,
amíg új Nappal köszöntött a rózsa-ujjú hajnal.

A hótiszta, ifjúi vágy, ha lázforró
Testéről tépi szűzi fátyolát,
Oly leány, ki reszket szenvedéllyel,
Ha szerelmes férfi ereje járja át.

Tündöklő virág vetkőzi így szirmait,
Ha májusi szél borzolja lágyan,
És vele az Éj is halni készül,
Ha hulló csillagok közt repülhet által.

Ájultan csókol, szép teste alig piheg,
Szerelmének áldozva dús ölét,
Súlyos keble pucéran megremeg,
Amint magához vonja forrón, kedvesét.

Oh szerencsés, ifjú férfi! Te szerelmes
Mosollyal, tépetten hullsz ölébe -
Virágba borult kert lesz szerelmed,
Kit boldog kertészfiú nevelt tökélyre.

Velünk, a nyár, az ősz, halálos kört repül,
Boldog órák dalolnak felettünk,
De ha eljön hírnöke a télnek,
Vége - szívünkben az élet elszenderül.

Gyöngyvirág

Be szép vagy, édes gyöngyvirág,
Fiatal és fehér.
Vigyázz, vigyázz, simogató kezem:
Hozzá ne érj!

JOBBÁGY AZ ÚJ
VILÁGRENDBEN

Áll a kapufélen,
bámul a semmibe;
elvették a sorsát:
vagyona pár csibe.

No, meg az udvarán
az a pár szem dió
övé, mit meghagyott
a zord hatalmi szó.

Pár csibe, pár dió,
azt is épp hogy kapja,
s boldogtalan esőn
ázik a kalapja.

Fájás szúrt, ha kergettem kutyát,
Hóval mostam a hold árnyékot,
Könnyem sózta, hogy ne sajnáljam,
Mikor a tej már forrva habzott -
Éreztem lázat éjszakákon,
Légy szállt a tejbe, mikor alvadt,
Pereltem néha Istenemmel,
Hogyha szeret - miért sanyargat?

Háromszor bőgött fel a vad sziréna -
Sok, agyhalott piás ült asztalok mögött,
Tivornya, rongy idő az éj után szökött,
Kopár az irgalom vasárnap hajnalon.
Költők meséit ünnepelték éjjel -
Elégtek arcok, képek, holdas éjek -
Szemek mögé hajolt a néma fájdalom,
Nyilalt a jaj, az alabástrom hajnalon.

Ma reggel "Háromszor zúg sziréni hang" -
Feltámadásra és halálra szánva -
Krisztust dicsérve ítél az Úr dörögve:
Rossz volt a terv, mi embert szült halálra.
Égett az elme, mint a fáklya lángja -
Liliom eszmék estek sírt gyalázva -
Keresztfa árnya mered már az égre -
Reményünk függött rajta megfeszítve.

Tágas térre néz a keresztes óriás,
Távol, a hun-pogány, pusztai templom,
Szegény rokon – kapaszkodik a romokon,
És mégis nagy lélek lakozik benne.

Íme, elválaszt a lélektelen elme,
Hamis papok, hiábavaló alázat
Árnyai közt, farizeusok tanyáznak –
Körülnyal a luciszeráj mammon nyelve.

Szép ölelések régi emlékképein,
Sugaras ragyogások szerelmesednek,
Szkíta- és huntestvérek szívükbe zárnak –
Fájnak a csókok, mint féltékeny varázslat:

Káint és Ábelt új útra taszították,
Micsodás Atyák és menórás próféták,
Az ikrek, így lettek fiai a rossznak,
Konok elátkozottak – sorstalan hottak –

Köszöntlek tégedet, ó, hazánk nagy fia,
Kit miniszterelnök-ké tett a maffia,
S a libbolsi sajtó úgy nyalta valagad,
Magad is zseninek hihetted magadat.

Öt évig hazánkat bestia uralta,
Öltönye alól ki-lógott a pufajka,
Ám te elűzted a hitvány fenevadat,
A kajánul vigyorgó bolondot: magadat.

Hősies voltál te nagyokat mondásban
Hatalmi gőgben és magyargyalázásban,
Folyton csak hergeltél, kavartál stikába,
Bár mondta Horn Gábor, eriggy a picsába!

Sakkban tartottál te két egész frakciót,
Lefülelt a titkosszolgád minden kis akciót,
Csak a talpnyalóid élvezték a kondért,
Megszavaztak mindent a parlamenti koncért.

Idegen kártyások játékává tetted
Ezt a szép országot, gyűlölt minden tetted!
Nemzetet, erkölcsöt, s ami jó, leszartad.
Nem volt más célod, csak őrizni hatalmad.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-elõtti létem emlékképe.
Fölibe ezer réteg tornyosul,
de érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, miként került a mélybe.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
ha rossz órámban eltűnik egészen
alter-egóm az örök vándorlásban.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
a rárakódott világszenny alatt.
A rámrakódott világszenny alól,
kihűlt csillagok hamuja alól,
akarom kibányászni magamat.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
testvéreim jertek, segítsetek,
egy kapavágást ti is tegyetek,
mert az az arc igazán én vagyok.

Ratkó József: ZSOLTÁR

Az anyák halhatatlanok,
csak testet, arcot, alakot
váltanak; egyetlen halott
sincs közülük; fiatalok,
mint az idő. Újra születnek
minden gyerekkel; megöletnek
minden halottal – harmadnapra
föltámadnak, mire virradna.

Tágas térre néz a keresztes óriás,
Távol, a hun-pogány, pusztai templom,
Szegény rokon – kapaszkodik a romokon, -
És mégis nagy lélek lakozik benne, -

Íme, elválaszt a lélektelen elme,
Hamis papok, hiábavaló alázat,
Árnyai közt, farizeusok tanyáznak –
Körülmetél az önzés, ősi keserve.

Szép ölelések, régi emlékképein,
Sugaras ragyogások szerelmesednek,
Szkíta- és huntestvérek szívükbe zárnak –
Fájnak a csókok, mint féltékeny varázslat.

Káint és Ábelt új útra taszították,
Micsodás Atyák és menórás próféták,
Az ikrek, így lettek fiai a rossznak,
Konok elátkozottak – sorstalan holtak –

Háború folyik az értelem ellen
Elég volt! - elérkezett az idő
Hogy megdicsőüljön az ember!
A magunk erejéből
Visszavesszük a szavakat -
Visszük az Istent fel a hegyre
Nem valljuk igaznak
A felkínált hazugságot -
Nem fizetünk a farizeusoknak
Többé hamis vámot -

Akaszt a (KASZT) források titkos őre
De mi a valóság erejéből
Megyünk fel a hegytetőre
Ledönteni a bálványokat.
A hazugság hamis gondolat
Tömegpusztító fegyver
Nem nézheti tétlenül az ember
Mint folyik háború az értelem ellen...
Állj ellen, döntened kell!
Züllött vörös-fehér-sárga
Biznisz-neon csillag alatt
Pislákol a lélek lángja...
Te védj meg Józan akarat
Ragyogjon bárkánk felett a Nap

Kezdetekben volt a rózsaujjú hajnal
Ártatlansága szőtt reményeket
A szív virága felfakadt a dalban
Káin Ábellel békén élhetett

A kezdetekben nem volt hangos sírás
A jaj vetése még csak kivirult
S bár égett szemében a pogány-világ
Az oltár előtt mégis leborult

Ám vége lett hamar a kezdeteknek
A Templom népe újra elbukott
De rabja maradt élete a döjfnek
Mit Káinként szemében hordozott

Lelkében dúlt a babiloni selma
A kéj-sóváros lárva arc felett
Hatalmas volt a csábító legenda
Bűn és Félelem rajzolt reá jegyet

Azóta is a rontás útját járja
Pénzt harácsol s hazátlan bolyong
Űzi-hajtja lényét Mammon világa
Mit hasonmása rég lelkébe font

A Rossz gonosz kiáltása most a rassz
Mi hozzá tapad megmérgez mindent
Szétrágja életed e sisera had
Aki rémálmában legyőzi Istent
És sátáni dúvadként megugat

Ki az ki poklok mélyére zuhant?
Amikor testvérét likvidálta?
És nem talált a homályból kiutat?
Hiába rejti emberi álca –

Ugye ismered őt? – fenyeget sugall
Követel – szövi hálóját éket ver
És a történelem zavarosában
Így él hasznát lesve mindig éberen