Imádság:

Abban az időben, amikor Jézus és tanítványai Jeruzsálemhez közeledtek,
Betfagé és Betánia táján, az Olajfák hegyénél Jézus előreküldte két
tanítványát, és ezt mondta nekik: „Menjetek a szemközti faluba. Amint
beértek, találtok ott egy megkötött szamárcsikót, amelyen ember még nem
ült. Oldjátok el és vezessétek ide. Ha valaki szólna, hogy mit tesztek,
mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége. Erre mindjárt elengedi.” El is
mentek, és az útelágazásnál egy kapuhoz kötve megtalálták a szamárcsikót.
Eloldották. Azok közül, akik ott ácsorogtak, valaki megkérdezte: „Miért
oldjátok el a szamarat?” Azt válaszolták, amit az Úr mondott nekik, és
erre elengedték őket. A szamárcsikót Jézushoz vezették. Ráterítették a
köntöseiket, ő pedig felült rá. Sokan az útra teregették köntösüket, mások
meg a lombos faágakat, amelyeket a réten vágtak. Akik előtte jártak, és
akik kísérték, így kiáltoztak: „Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön!
Áldott atyánknak, Dávidnak közelgő országa! Hozsanna a magasságban!”
Mk 11,1-10

Elmélkedés:

Kereszt nélkül nem jutunk előbbre
Emlékeim szerint gyermekkoromban az engedelmesség volt számomra nehéz
kereszt. Nem voltam alapvetően engedetlen gyerek, de mindig volt saját
véleményem, elképzelésem, akaratom. A másoknak való engedelmesség nem volt
könnyű, kereszthordozást jelentett számomra. Néhány évvel később, kamasz
fiúként a megismert világ és az általam elképzelt jobb világ ellentmondása
jelentette a keresztet. Lázadó korszak volt ez nálam is, mint minden
kamasznál, a tékozló fiú korszaka, amely kudarccal végződött és annak
felismerésével, hogy Isten képes minden mélységből felemelni. A papi
hivatás elfogadása és a papi élet kezdete ismét egy új kereszt felvételét
jelentette, amit le nem tehetek életem végéig. Nem valamiféle negatív
hangulat miatt tekintek így életem szakaszaira, hanem tanúskodni szeretnék
arról, hogy soha nem éreztem magam egyedül e kereszthordozásban.

A nagyböjt idején bőségesen volt és van időnk arra, hogy Krisztus
kereszthordozásáról elmélkedjünk. A keresztút-járás péntekenként, a
virágvasárnapi és nagypénteki passió, a szenvedéstörténet többszöri
elolvasása az evangéliumban mind-mind abban segítenek minket, hogy
Krisztus sorsában felfedezzünk saját sorsunkat. Ne gondoljunk most előre!
Ne gondoljunk most még a feltámadásra! Ne gondoljunk arra, hogy Isten
képes mindennek új irány adni! Most csak a szenvedésre gondoljunk! Az
elfogadásra, a kereszt elfogadására, s mindannak elfogadására, amit Isten
ad nekünk, amivel Isten tesz minket próbára. A tékozló fiú élve
hazatalálhatott és nem kellett elszenvednie a halált, mint büntetést, hogy
visszataláljon atyjához, de meghal abban az értelemben, hogy
méltatlanságát elismerve kéri a szeretetet, az irgalmat, a megbocsátást
atyjától. Amikor ezekben a napokban elvégezzük szentgyónásunkat, akkor ezt
ne rutinból tegyük és az egyházi előírás kötelező teljesítésének gondolata
vezessen minket, hanem akarjunk meghalni, megsemmisülni, hogy Isten, a mi
irgalmas Atyánk építhessen bennünk új embert.

A keresztút, Jézus szenvedésének útja hitre nevel, hitre ébreszt
bennünket. Mégpedig egészen más módon, mint a csodák és másképpen, mint a
tanítás. Az evangéliumokban többször szerepel a megjegyzés, miszerint
„sokan hittek Jézusban, mert látták a csodákat, amelyeket véghezvitt” és
azzal is többször találkozunk, hogy Jézus szavában, tanításában az emberek
felismerték az isteni igazságot, amely hitet ébresztett bennük. A
keresztút másként nevel minket hitre. Itt Jézus nem tesz semmi
emberfelettit, semmi természetfelettit, itt egészen emberi arcát mutatja
felénk. Most nem történik semmi rendkívüli. Most csak az történik, ami egy
megkínzott, meggyötört, keresztre szegezett emberrel történhet: meghal. És
mégis ez a halál nem csupán a római századosban ébreszt hitet, hanem
bennünk is. Igen, megszülethet bennünk a hit, ha a megfeszített Isten
keresztje mellé nem csak odaképzeljük, hanem odaállítjuk a magunk
keresztjét, megfeszített emberségünk keresztjét. A keresztútját járó ember
tehát valóban a hit útját járja. Ezért mondom, hogy életem és mindannyiunk
élete keresztút, amelynek állomásai a hit újabb és újabb szintjét
jelentik. Kereszt nélkül nem jutunk előbbre a hit útján. Kereszt nélkül
nem jutunk előbbre, nem jutunk sehová.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Elmélkedés:

Éjszakai beszélgetés
A gyertyák csonkig égnek című művében Márai Sándor egy éjszakai
beszélgetés keretébe foglalja két ember közös és majd különvált életének
történetét. A két férfi késő éjszakától hajnalig beszélget egymással
barátságról, szerelemről, hűségről és árulásról. Egészen komoly
beszélgetés ez, amely az igazságot, a kettejük közti múltbéli titkokat
szándékozik feltárni. Más irodalmi művekben is előfordul, hogy a szereplők
egy éjszakai beszélgetés alkalmával tisztáznak sok mindent múltjukról és
tesznek elhatározásokat a jövőre vonatkozóan. Életünk során talán már
mindannyian voltunk olyan helyzetben, amikor valakivel egészen komoly
dolgokról beszélgettünk éjszaka. A csend, a nyugalom alkalmas feltételeket
teremt ehhez. Amikor már alszanak és senki nem zavar minket, akkor lehet
igazán fontos dolgokról beszélgetni, hogy aztán a sötétség elmúltával a
hajnali világossággal együtt a felismerésekből a megvilágosodásból
megszülessen egy döntés, akár egy életfordító döntés.

Egy éjszakai beszélgetésről hallottunk a mai evangéliumban, pontosabban
annak egy részletéről. Nikodémus éjnek idején kereste fel Jézust, kettejük
párbeszédét Szent János evangéliuma őrizte meg (Jn 3,1-21). Minek
köszönhető Nikodémus látogatása? Jézus nem csupán a nép figyelmét hívta
fel csodáival és tanításával, hanem felkeltette a vallási vezetők
figyelmét is. Az ő körükben is megindult a találgatás, hogy ki lehet
Jézus, milyen erővel képes meggyógyítani a betegeket és milyen hatalommal
tanít? Egy alkalommal követeket küldenek Jézushoz, hogy feltárja kilétét,
máskor nyilvános helyeken próbálják kérdezni vagy próbára tenni, de ezek
mögött mindig valami rossz szándékot érzünk. Ezzel ellentétben Nikodémus
esetében, aki maga is írástudó volt, nem beszélhetünk semmiféle hátsó
szándékról vagy ellenséges érzületről. Úgy tűnik, hogy egy jóindulatú, jó
szándékú ember, aki a vallásos tanításokban az igazságot keresi. Túlzás
volna azt állítanunk, hogy az írástudók és farizeusok megbízásából megy
Jézushoz, inkább a keresés egyéni szándéka vezetheti. A látogatás idejének
megválasztásában, azaz, hogy éjszaka megy Jézushoz, nem feltétlenül azt
kell látnunk, hogy félhetett Nikodémus, inkább annak jelképes jellegére
gondolhatunk, azaz miként a sötétben kezdődő beszélgetés a reggeli
világosodásig tarthatott, ugyanígy juthatott el a látogató a homályos
kérdésektől a megvilágosodásig Jézus személyét és küldetését illetően,
ahogyan erről a beszédben kifejezetten szó is esik.

Jézus a lelki újjászületésről, az Istenben való megújulásról kezd el
beszélni, majd a megváltás, az isteni üdvözítő szándék és saját küldetése
titkát foglalja össze: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát
adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn
3,16). Erre az isteni szeretetre gondoljunk nagyböjtben! A mennyei Atya
szeretetére, aki saját Fiát sem kímélte. És Jézus Krisztus szeretetére,
aki feláldozta magát értünk. Mi a válaszunk erre a szeretetre?

A nagyböjti időszak mindannyiunk számára egy éjszakai beszélgetés
Istennel. E beszélgetés minden bizonnyal legsötétebb pontja az, amikor
Krisztus halálakor elsötétedik az ég és megértjük, hogy az Úr halára
minden emberért, értünk, értem történt, és csak ezután juthatunk el a
húsvéti hajnalára a megvilágosodáshoz, a feltámadáshoz. Legyünk a
világosság gyermekei!


Imádság:

Elmélkedés:

Két embert, illetve két magatartást állít elém Jézus a mai nap
evangéliumának példabeszédében. A farizeus a vallásos ember mintaképe volt
abban a korban, aki minden vallási előírást pontosan megtart. Ennek éppen
az ellenkezőjét képviselték a vámosok, akiket mindenki a római birodalom
kiszolgálóinak, és – mivel a maguk zsebére dolgoztak – a nép
nyomorgatóinak tartottak. Jézus a közvélekedéssel ellentétben nem a
farizeus, hanem a vámos példáját tartja követendőnek a vallási életben.
Ennek oka az, hogy a példázat szerint a farizeus inkább az emberek
tetszését keresi a vallásosság külső cselekedeteinek mutatásával, míg a
vámos szívének belső bűnbánatával, szerényen áll Isten színe elé. A
nagyböjti időszakban arra érdemes törekednem, hogy vallásos magatartásomat
megtisztítsam a felszínességtől és egyedül Isten tetszését keressem.

Imádság:

Elmélkedés:

Jézus ellenfelei azt a képtelen vádat fogalmazzák meg, amely szerint az
ördöggel szövetkezve végzi ördögűzéseit a rendkívüli hatalommal rendelkező
tanító. Válaszában Jézus egyrészt rámutat a vád belső ellentmondására,
másrészt kinyilvánítja, hogy ő Isten hatalmával és erejével végzi
cselekedeteit, amelyek Isten országának jelenlétéről tanúskodnak. Az
ördögűzések tehát azt jelzik, hogy Jézus felveszi a harcot a rosszal
szemben. Szembeszáll a gonosszal, hogy az emberért küzdjön. A rosszat
legyőzve visszaadja szabadságunkat. A nagyböjt annak az ideje, hogy Jézus
segítségével én is felvegyem a harcot a bennem lévő és az Istennel való
kapcsolatomat megrontó rosszal szemben és legyőzzem azt.

Imádság:

Elmélkedés:

Az Isten országába jutás feltételeként beszél Jézus a parancsok
megtartásáról és azok tanításáról. A mózesi törvény az ószövetségi
választott nép kapcsolatát szabályozta Istennel. Évszázadokon keresztül e
parancsok megtartása jelentette az Isten népéhez való tartozást.
Értelemszerű, hogy Jézus nem akarja ezt a biztos alapot eltörölni, hanem
tökéletessé szeretné tenni. Új törvényt ad az újszövetség népének, az
Egyháznak, hogy e tökéletesebb törvény, a szeretet legfőbb parancsa
határozza meg a kapcsolatot az ember és az Isten, valamint az emberek
között. Az Úr tanítványaként a szeretet törvénye szerint kell élnem és e
törvényt, mint az üdvösség feltételét kell tanítanom másoknak.

Imádság:

Ó Krisztus Jézus, hiszem, hogy igaz Isten és igaz ember vagy. Te vagy az
isteni út, mely végtelen biztonsággal hidalja át azt a szakadékot, amely
elválaszt engem az Istenségtől. Hiszem, hogy szent emberséged tökéletes és
oly hatalmas, hogy engem nyomorúságaim, hiányaim és gyarlóságaim ellenére
el tud vezetni oda, ahol te magad vagy: az Atya keblére. Add, hogy
hallgassak szavadra, kövessem példádat, és soha el ne szakadjak tőled."