A barbárok megjelölik a birtokba vett földet.

Szokás. Hitler monumentális, katedrális-toronynyi szobrokat akart állítani a Reich keleti határára. Mesterei meg is kezdték a munkát. A nácik vesztettek, a szovjetek állítottak.

A kilencvenes évek elején a Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottságának tagja voltam. Talán 1991-ben került elénk a kérdés: mi legyen a magyarok irányította, szovjetek uralta Népköztársaság politikai tartalmú köztéri emlékeivel. A kérdés szimbolikus értékkel bírt, tekintettel 56 és a Sztálin-szobor esetére. A rendszerváltáskori időkből mindössze két szobordöntésről tudok: Debrecen cívisei rántották le a felszabadulási emlékművet, valamint a Magyar Október Párt aktivistái próbálkoztak a véreskezű Münnich fémalakjának fölborításával, de félsikerrel.

A Kulturális Bizottság ülésére meg lettek híva a Demszky által kitalált Magisztrátus tagjai, színésznők és tudósok, mindenféle szép- meg jólelkek. Hamar kialakult a vita – bontsunk vagy ne bontsunk? A pipás irodalomtörténész egy törökverő szörényi bán harciasságával az igen mellett érvelt, a sovány esztéta Szent Györgyként küzdött a rontani-bontani akaró sárkányok ellen. Érvelésének középpontjában az idő vasfoga állt: az majd elintézi a dolgot, a vadszőlő meg a repkény befutja a Lenineket, a partizánemlékművet elfújja a szél, a márványsztélé elporlad – mindössze pár ezer év kell csak hozzá. Ne legyünk kommunisták, akik ugye döntögettek itt 45 után. Nem lettem, de csuklottam egyet. Ideológiám nem volt, egyszerűen csak nem akartam egy oly városban élni, ahol a hegy tetején egy negyventonnás bronziván áll. Még meggólemesedik és lesétál.

Szavaztunk: lett szoborpark. Meg kiegyezések. Például Károlyi Mihály maradt. Kár. Maradt az újpesti partizán. Nem kár: a szocreál házzal a hátterében egy korszak emlékjele. Vita volt a Szabadság-téri emlékműről.

Bizony, politikai kérdés, mégpedig komoly. A szovjetek megaláztak minket, ahogy megbillogozták az elzabrált országot, de igen megsértődtek volna az összes jel eltüntetésén. Érvelésük szerint a felszabadítás vöröskatona áldozatainak kijár legalább egy emlék. Ma már tudom, a Vörös Hadsereg nem jött volna vissza, hanem. Az álláspontjuk elfogadás mellett érvelt Ráday Mihály, mondván a Szabadság téri emlék álljon tovább, oda úgyis mélygarázst építünk, majd akkor kivisszük a temetőbe. Megszavaztam. Mélygarázs lett – obeliszk maradt. Hibáztam.

Sokunkat irritál a szovjet hősi emlékmű a Szabadság-téren.

A németek által megszállt Magyarország szovjet megszállása nem szabadságot hozott, hanem további elnyomatást.

Sajnos, a mostanság hatalmon lévők a szovjet rendszer kiszolgálói és haszonélvezői voltak, ezért csak tessék-lássék, színleg álltak a "rendszerváltozás" hívei közé ...