Járt mostanában magyarországon?Az egész szovjet uralom időszakában egyszer kértem vízumot Kelet-Európába, de elutasítottak.
Értem.
Ami nem meglepő. Egész Kelet-Európából ki voltam átkozva. Egyetlen politikai munka, egy szó sem jelent meg tőlem. Még a nyelvészeti munkák is alig.
Milyen időszak volt ez?
Az ötvenes évek közepétől a rendszer összeomlásáig, úgy értem a végén már érződött a nyitás, de volt egy időszak, a hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje, mikor még a baráti levelezést is abba kellett hagynom a tudományos szintű nyelvészettel kapcsolatban, mert bajba hozhatta volna a kollégákat.
Hisz abban, hogy egy ország politikai hatalma azok kezében van, akik a televíziót irányítják, különösen ebben az országban, az USA-ban?
Bármely társadalomban létezik a hatalomnak egyfajta megosztása. A belpolitikai hatalom sok mindenből tevődik össze, és a társadalmak különböznek. Tehát, mondjuk Sztálin és utódjainak Oroszországában a hatalom a mai időkig a katonai és bürokrata elit kezében volt. Ők irányítottak mindent. A kommunikációt is, legalábbis a hivatalos kommunikációt. Egy olyan országban, mint az Egyesült Államok, a rendszer irányítása egészen más. Itt a dolog úgy fest, mint ahogy Adam Smith írta le két évszázaddal ezelőtt. Ő persze az akkori Angliával foglalkozott, de a kép még mindig igen pontos. Kimutatta, hogy a politika a kormány politikája, és ennek alapvető felépítménye, berendezkedése a kereskedők és iparosok érdekeit szolgálja. Az ő érdekeik alapján tervezik a politikát, esetleg a lakosság egy részének sérelmére.
Adam Smith egy olyen országról beszélt, amely a legszabadabb, legdemokratikusabb volt abban a korban. Meghatározás pontos volt és alkalmazható a mai napig. Csak ma az USA-ban nem a szűk értelemben vett kereskedők és iparosok, hanem a pénzintézetek és nagyvállalatok – melyek egyre inkább transznacionálisak lesznek – rendelkeznek hatalmas méretű döntéshozatali erővel, és így nagy befolyásuk van minden más intézményre. Ők a politikai elvek építőelemei, ahogy ezt Adam Smith kimutatta. Az ő tulajdonukban van a média is.
Persze, a politikusok próbálják használni a médiát. Az elnök mindenképpen megpróbálja. Ez is tipikus. Az elnök bizonyos értelemben parancsol a médiának.
Úgy érti, bármelyik amerikai elnök, bármikor?
Igen. S a különböző elnököknek nagyjából egyformán sikerült elérniük azt, amit akartak. John F. Kennedy használta először a médiát. Ő volt az első modern elnök, aki a TV-re is odafigyelt. Ez a médium akkoriban kezdett vezető hatalommá válni a politikai erők manipulálásában. Franklin Roosevelt ugyanezt tette a rádióban, nagyon hatásosan. Tehát megjelent a TV, és Kennedy elkezdte használni. Nézze meg, hány tudósítója van a Fehér Háznak! A Kennedy időszak alatt szaporodtak meg ennyire. Hirtelen egyszerre mindenki a Fehér Ház tudósítója akart lenni, mert ekkor alapozta meg a média és a Fehér Ház közötti kapcsolatot Kennedy elnök, méghozzá nagyon hatásosan. Ez az egyik ok, amiért olyan jó a Kennedy-image.
De mások, Ronald Reagan emberei is megcsinálták. Reagannek talán fogalma se volt, hogy mi történik. Csak felolvasta a cikkeket, amiket mások írtak. Közben a media úgy tett, mint hogyha ő egy kulcsfigura lett volna. Tudták, hogy ez csakk vicc. Amint kikerült a hivatalából, ejtették, mint a forró krumplit. De volt egy színlelés végig a media emberei és Reagan titkárai között. Kirakták az elnököt előre, hadd olvassa fel a papírokat. Ez kevésbé volt hatásos, mint például Kennedy szereplése, de azért mégiscsak valami volt. Ellenben az olyan elnökök, mint Jimmy Carter vagy Richard Nixon, elég rosszul csinálták.
Szóval így van ez. De azért az ügyet nem kell nagyon eltúlozni. Úgy értem, van hatása, van némi jelentősége annak, hogy mi van a médiában. Néha történhet olyan, ami felbőszíti az embereket, és akkor tenni kell valamit, hogy a média megoldást találjon. Erre példa az, amikor a CNN politikai szerephez jutott az Öböl-háború idején. Az Öböl-háború végén George Bush azt akarta sugalmazni, hogy régi barátja, Szaddam Husszein mészárolja le a shiitákat délen és a kurdokat északon. Ő az a vasököl, aki rácsap a lázadókra. Így hát az amerikai haderő hátrább húzódott, és végignézte a mészárlást. Érdekes volt megfigyelni, hogy hogyan reagált erre az amerikai média. Ha még emlékszik, először a hadsereg megtámadta a shiitákat délen, az amerikaiak orra előtt, de ők nem tettek ez ellen semmit. Még fegyvert sem osztottak az embereknek, nehogy megvédhessék magukat. Ez volt a legbrutálisabb öldöklés hosszú idők óta. Nagyon kevés nyilvánosságot kapott. Gyanítom, hogy az arab fajgyűlölet miatt.
Aztán amikor Szaddám Husszeim csapatai felmentek a kurdokhoz, az már kapott nyilvánosságot. A tudósítás egész más lett. Mivel a kurdok árják, a nézők észrevették, hogy a híradóban a riporter szőke, kékszemű gyerekekkel beszélget. Olyanokkal, mint akik otthon is vannak. És olyan nagy lett e nyilvánosság nyomása, hogy az amerikai kormány, nagyon vonakodva, de beleegyezett a kurdok minimális védelmébe. Ez teljesen ellenkezett a tervekkel, de muszáj volt megtenni a nyomás miatt. Ez a televíziós híradásoknak volt köszönhető. Pedig a kormánynak nem fűződött a kurdok támogatásához semmi érdeke. Ezt az is bizonyítja, hogy amint a TV-tudósítások visszaestek, az érdeklődés csökkent. Ennivalóra se adtak nekik pénzt. Nyugodtan éhen halhatnak, azóta senkit sem érdekel.
De az Öböl-háborút megelőző gázosítást se mutatták!
Alig.
Igen, alig valamit.
Emlékezzen csak, abban az időben Szaddam Husszein volt George Bush jó bartátja. Bush és különösen Baker, James Baker, mindent megtettek Szaddam Husszein segítése érdekében. Támogatták a fegyverkezésben is, és a média alig mondott erről valamit. Emlékszem olyan időkre, amikor tulajdonképpen egyedül én, amennyire tudom, egyedül én hívtam fel arra a közvélemény figyelmét, hogy mit is csinálnak, illetve nem csinálnak Irakban az amerikaiak. Szaddam Husszein ugyanis akkor lett rossz fiú, amikor már nem tartotta be az amerikai parancsokat.
A lényeg az, amit George Orwell már ötven éve pontosan megfogalmazott. Az Állatok farmja című regénye, mindenki tudja, szatíra a totalitariánizmusról, a Szovjetunióról beszél, de közben Anglia foglalkoztatja. Tény, hogy olyan bevezetőt írt a könyvéhez, amit természetesen nem adhattak ki, csak harminc évvel később. Az Állatok farmja bevezetőjében azt írja: a totalitáriánus társadalommal foglalkozom, de egy olyan szabad országban is, mint Anglia, hatalmas fokú az irányítás, olyan hatalmas fokú az irányítás, hogy az általános doktrínák ellen forduló véleményeket elnyomja, marginálissá teszi. És amikor az irányítás az állandó felügyelet eszközeit akarta megvilágítani, azt mondta: két alapvető tényező létezik, az egyik a teljes szocializációs rendszer, mely az oktatást, Oxfordot és Cambridge-t is, a médiát is magában foglalja. Itt tanulod meg, hogy mit helyes, és mit nem helyes mondani. Azt helyes mondani, ami az erősek, a hatalommal rendelkezők érdeke, amit pedig nem helyes mondani, azt ne mondd. Ez az egyik tényezője az előrehaladásnak.
Ez a szocializációs folyamat?
Oktatás és szocializáció. Azok az emberek, akik nem értik meg, ki vannak hajigálva. A második tényező még ennél is egyszerűbb. A sajtó gazdag emberek kezében van és ők bizonyos dolgokról nem akarnak beszélni. Most egyszerűen és durván fogalmaztam meg, de Orwell elég pontos képet vázolt fel. Néhányan tovább dolgoztak már Orwell gondolatain, többek között én is, de az említett két alapvető tényező nem változott azóta sem. Tény, ha valaki más irányban vitorlázik, mint azt a hatalmas vagyonnal, szinte az egész társadalom vagyonával és kivételes hatalommal rendelkező emberek érdeke megkívánja, akkor igen hamar nehéz helyzetben találhatja magát. Ez nem Sztálin Oroszországa, itt nem küldik az embert a Gulágra, nem is egy tipikus USA-gyarmat, mint El Salvador, ahol feldarabolnak valakit és otthagyják az árokban. De az ember...
Szinte marginalizálódik.
Igen, igen, kiszorulhat, elveszti az állását, megrágalmazzák, kilátástalan helyzetbe kerülhet. Másrészt, aki betartja a játékszabályokat és elég intelligens, akkor felemelkedhet, hatalomhoz juthat, meggazdagodhat.
**************************************
Mit gondol az újságírók társadalmi helyzetéről? Ott van pédául Ted Koppel, aki Kissinger legjobb barátja, vagy ott van például Sam Donaldson, aki az ABC riportere, neki ugyanott van nyaralója, mint a legnagyobb mezőgazdasági vállalkozás elnökének. Hogyan hat ez az összefonódás a nézők szemében?
Ez csak a dolgok következménye. A lényeg abban van, hogy nem lesz valakiből Ted Koppel Sam Donaldson anélkül, hogy el ne sajátította volna a hatalmon lévők értékrendjét. Amint ez megtörtént és valaki bizonyít is, az máris indulhat felfelé. Ha valaki jól végzi a munkáját, bekerül a felső körökbe, és ennek is megvan a további hatása. Fontos, hogy kivel golfozik, ebédel, szórakozik az ember. Ez természetes része a szocializálódásnak, amiről Orwell beszélt, de ez egy sokkal alacsonyabb szinten kezdődik. Az iskolában. Ha jól viselkedik a gyerek, akkor bekerülhet a jó körökbe. Ilyen például a főiskola klubja, a helyi elit körök stb. Múlnak az évek, bejut egy nagyvállalatba, az irodalmi entellektüellek világába, a washingtoni „belső körök” klubjába. Ezek szorosan összefonódó csoportok. Mind sok pénzzel, privilégiummal rendelkeznek. Az érdekek megegyeznek. Ha valaki rendesen viselkedik, akkor bejuthat ide, de attól kezdve úgy kell látnia a világot, ahogy ők látják, olyanná kell formálódni, mint ők. Ha nem megy, akkor az ember kikerül a körből.
**************************************
Az USA különleges, mondhatni egyedülálló az ipari világban a tekintetben, hogy hosszú ideig nem volt nemzei rádiója. És gyakorlatilag most sincs. Ennek a története a harmincas évekre nyúlik vissza, amikor a rádiózás elterjedt az államokban. Nagyon gyorsan kereskedelmi jellegű lett a rádiózás nálunk, leszámítva egy keskeny, marginális szabad teret, mint például a főiskolák piciny adói. Voltak egyházi, munkahelyi, lakóhelyi csoportok, akik szerettek volna nyilvánosságot kapni, de nem tudták elérni. Elvesztek. Ez egy nagyon üzlet-centrikus társadalom, jobban, mint a többi. Ennek történelmi okai vannak. Amikor a televízió megjelent, már nem volt kérdéses a dolog, egyből kereskedelmi lett. Jöttek a tulajdonosok, a nagyvállalatok. A kereskedelmi adó koncessziójához a közügyek közvetítése is feltétel volt. Olyasmi, mint, hogy minden vasárnap hajnali négykor a helyi közösség kapott egy félórás műsort. Aztán a hatvanas években, bár ezt még senki sem tanulmányozta, de úgy tűnik, a hatvanas években a tulajdonosok úgy döntöttek, a közügyek vállalása túl kellemetlen feladat, ettől a kötelezettségtől meg kell szabadulni. És ekkor megengedtek egy nagyon kicsi és margóra szorult közszolgálati közvetítő rendszert. Így született a PBS [Public Broadcasting Service], mely nagyon korlátozott, mind anyagilag, mind kiterjedtségében, de legalább megszabadítja a társaságokat a közügyek iránti felelősségtől. Ha valaki odamegy egy kereskedelmi társasághoz valamilyen kéréssel, azt mondják neki, menjen a PBS-be, a közszolgálati rádióba vagy TV-be. Közben az egészben az a vicc, hogy a PBS-t is többnyire a Társaságok szponzorálják. De azért mégis egy kicsit szabadabb.
**************************************
Hadd kérdezzem meg még két mítoszról. Az egyik a média objektivitása, a másik a szabad sajtó mítosza.
Nos, az objektivitás. Még a természettudományokban is egy adott nézőpontból közelítenek a probléma felé. Aki őszinte, az megmutatja az embereknek a nézőpontot. Egy tudós sem mondja azt „én teljesen objektív vagyok”. Azt mondják „ez a feltevésem”. Ez minden kijelentésében benne van. Ezt mindenki érti.
De van egy hipotézise.
Nézzék, ez a hipotézisem. Ez itt a háttere. Ez a kutatott dolgok listája. Tessék, itt van a véleményem. Mások pedig ehhez viszonyulhatnak. Lehet, hogy másképp látják a dolgokat, oké, akkor ellenpontozzák azt, amit írtál. Amikor közügyekről van szó, ennek a hatása elsöprő erejű lehet. Aki pedig úgy tesz, mintha nem egy pontból szemlélné a dolgot, az egy extrém propagandista. Amikor én megjelenek, senkinek sem kell törnie a fejét, mert azonnal nyilvánvalóvá teszem. Mindenki figyelhet rám, és eldöntheti, akarja-e ellenpontozni a véleményem, más szemszögből vizsgálni a dolgokat. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet megmondani az igazságot. Nagyon jól meg lehet mondani az igazságot, csak közben bizonyos dolgokra figyel, másokat figyelmen kívül hagy. Ebben az értelemben tehát mítosz.
Az objektivitás, vagyis ha semlegesnek fogjuk fel, akkor nem létezik. Aki őszinte, az megmondja, merről közelít. A médiának ez lehetne a nyitószövege: „Most ezt és ezt a kereskedelmi médiát hallgatja vagy látja. Ez a rádió vagy televízió a világot a transznacionális vállalatok és szponzorok nézőpontjából mutatja be.” És akkor a hallgatók pontosan tudnák, hogy mi van. Oroszországban például Brezsnyev ideje alatt nem kellett bemondani a televízióban, hogy „Most a kommunista pártot hallhatják. Bürokratáink elmondják, hogy mit gondolnak.” Ezt mindenki tudta, és képes volt a dolgokat a helyére tenni. Ez az objektivitásról a véleményem.
A liberális társadalmakban azonban mégsem annyira mítosz az objektivitás, mint egy diktatórikus társadalomban. Itt sok igazság is van benne. Egy kicsit vigyázni kell ezzel is. Először is, mert a tulajdonos természetéből adódóan nagyon konzervatív a média. A tulajdonos a nagyvállalat. Ha megnézzük, kik vannak kulcspozícióban vezető médiában, például a New York Times-nál, Washington Postnál, mondhatjuk, hogy liberálisabbak az átlagnál, de ez az én véleményem szerint ez az itteni propaganda-rendszer egy része. Egy jól tervezett propagandarendszer. Arra gondolok, ha a diktátoroknak lett volna eszük – mondjuk a Szovjetúnióban, ha Sztálinnak, Brezsnyevnek lett volna egy kis esze –, akkor olyan médiát teremtettek volna, melyben az átlagos hangvétel egy kicsit kétkedő, mely elfogadja az alapvető keretet, de közben kritizál is, ilyeneket mond: „Ez bizony rosszul megy.” „Ez sajnos hiba volt.” „Az a pasas bizony csaló.” és így tovább.
Mert ez jobban és rafináltabban támogatná a rendszert.
Igen. Ez támogatja leginkább a rendszert. Ha azt mondják „Nézzétek, eddig lehet elmenni, itt van a határ, ennyire lehet valakinek más a véleménye. E határ után már nincs semmi.”
Mennyiben különbözik Ön szerint az európai az amerikai médiától?
Hogy őszinte legyek, szerintem nem nagyon különbözik. Talán csak annyiban, hogy itt a média inkább része az üzleti rendszernek. De vannak ezt ellenpontozó tények is. Az egyik – tudomásul kell vennünk, hogy az USA sokkal szabadabb, mint bármely európai ország. Az állam kényszerítő ereje itt lényegesen kisebb, mint az általam ismert országokban. A kormány itt nem mondhat olyat, menjenek be mondjuk a CBS-be és hozzanak el onnan néhány fontos aktát, de például Angliában a kormány utasíthat ilyesmire. Ezt tehát a mi javunkra lehet írni. A másik – tudomásom szerint az USA az egyetlen olyan állam, ahol rendszeres komoly és széles-körű média-kutatás van. Ez nincs Európában. Foglalkoznak ugyan a médiával más országokban is, de nem sokat. Ez azt a tényt igazolja, hogy nálunk sokkal több szabad gondolkodó van. Az európaiak szeretik azt hinni magukról, hogy szabadok, de annyira korlátoltak, hogy eszükbe se jut igazán felülvizsgálni a médiát. Nos, az USA-ban legalább van néhány ember, aki hajlandó feltenni ilyen kérdéseket.
Ön szerint van egy speciális nyelvhasználat a televízióban, ami nem hasonlít az élő, természetes beszédre?
Persze, de nem nyelvészként látom ezt. Vannak bizonyos formái a párbeszédeknek, a nyelvi manipulációnak, a képformálásnak, melyek nagyon átlátszóak. Ez a propaganda-hangnem. Tény, hogy mára már kifinomodott. A Public Relations-ipar irgalmatlan pénzeket tett ebbe, ez valójában egy amerikai találmány. Az évszázad elején alakult ki és hatalmas összegeket áldoztak rá. Utoljára, amikor a Kongresszus megvizsgálta (ez húsz évvel ezelőtti adat), akkor több, mint évi egy milliárd dollárt költött el ez az iparág. Ma már valószínűleg sokkal többet. Ezt a rengeteg pénzt azért kapja, hogy formálja irányítsa a közgondolkodást. Mindenben érdekeltek. Nem csak abban, hogy mi lesz az ember véleménye az egészségügyi reform-vitában, vagy más fontos kérdésben, de az emberek személyiségét is formálni próbálják. Ideológiáról beszélünk állandóan, pedig a média legnagyobb kényszerítő ereje máshonnan jön. Abból, hogy az emberek passzív fogyasztókká válnak a hatására. A média sugallja azt, hogy életünk egyetlen értelme az, hogy olyan dolgokat hajszoljunk, ami még nincs meg, de szükséges megszereznünk.
Megkérhetném, hogy egy kicsit magyarázza azt a már szállóigévé vált mondását, mely nagyonkíváncsivá tett mindenkit. „A propaganda az a demokráciában, mint az erőszak a diktatúrában.”
Tulajdonképpen ez egy tömörítés, melyet nagyon sok akadémiai tanulmány is alátámaszt. Kimutatható, hogy egy olyan társadalomban, ahol a hatalom egy relatíve szűk téren belül van központosítva – és hát minden társadalom ilyen, ez alól nincs kivétel –, csak a hatalom-gyakorlás módja különbözik, egy ilyen társadalomban a hatalommal rendelkező emberek arra törekszenek, hogy ellelnőrzés alatt tartsák az egész lakosságot. A diktatúrában ezt erőszakkal lehet csinálni. A másik oldalon, egy olyan országban, ahol az államhatalom nem elegendő az elnyomásra, tehát a szabadabb országokban, a vélemény ellenőrzése és irányítása lesz a legfontosabb, és nagyon fontos az is, hogy a szabadabb és demokratikusabb társadalmakban sokkal szervezettebb és hatásosabb a propagandarendszer. Természetesen ez az én véleményem.
---------------------------------------------------------
Ezt a riportot az MTV1 készítette, annó. Némelyik része érdekes.
indymedia.hu
