Tőkéczki:A múlt relikviái
A SZOCIALISTA PÁRT TAGJAI gyakran ma is elvtársnak szólítják egymást. Ez ellen nem lehetne kifogása senkinek - ha volnának még elveik. De nincsenek. Csak hamis hívószavaik vannak egy tönkrement ország (helyzetét nem értő) szegény tömegeinek manipulálására. Jobb lenne, ha a mindig is [b]kifejezőbb érdektárs megszólítást[(b] alkalmaznák. Az inkább fedné a valóságot. Persze ha arra gondolunk, hogy e párt soraiban milliárdosok éneklik a Föl, föl, ti rabjai a földnek, / Föl, föl, te éhes proletár kezdetű vérfagyasztó nótát, akkor már nincs min csodálkozni. Csak éppen felvetődik a kérdés, hogy akkor tulajdonképpen nem a lé(t) határozza meg a tudatot? Hol maradt a "tudományos" szocializmus alapja? Netán az új magyar kapitalizmusban a felépítményi tudat diktálja a pártirányultságot? Ez a kapitalizmus a proletárokat félrevezető idealizmus netán?
Hát persze, rabok vannak az éneklő érdektársak között bőven. A pénz és a vagyon megszállott rabjai, akik ezáltal szabadok, mint egykor, amikor felismerték a történelmi szükségszerűséget, s szolgálták hűségesen a diktatúrát. Bizony nekik most a győzelem napjai jöttek - korlátlanul lehet privatizálni, zsíros kormányzati megrendelésekhez jutni. Igaz, a privatizáció éhes (fizetésképtelen) proletárok tömegeit hozza létre, de annak az öntudatos proletár ugyanúgy örül, mint a makrogazdaság egyes javuló mutatóinak - noha a villanyszámlát abból nem tudja fizetni. De milyen szép vívmány: szárnyalnak a tőzsdeindexek, a proletár tehát - már ismét - csodálhatja a szakértelmet. A győzelem napjaiban a proletár annak is örül, hogy ő - valószínűleg - fizetheti a kamatadót, míg az árfolyamnyereség (spekuláció) adómentes marad. Hiába, a proletariátus mindig megváltja az egész világot - miért éppen a brókereket és a spekulánsokat hagyná ki abból?
Bizony, a proletár munka általi kizsákmányolt rabságának nagymértékben vége van Magyarországon. Nincs munkahely, nincs tehát kizsákmányolás sem! Ez a liberalizált szociáldemokrácia sem munkakényszert, sem kényszermunkát nem ismer - pedig mekkora gyakorlata volt ezekben! -, náluk a munkás ma egyenlő a rászorultság szabadságában. S ez a szabadság a munka rabságától még csak fokozódhat, ha a profitmaximalizáló korlátlan globalista szabadpiac szakemberi álma (lásd Bokros Lajos és tsai) megvalósul. A Marx által csodált egykori burzsoázia nem készítette elő olyan jól újfent az egyenlősítő proletárdiktatúrát és terrort, mint ma az éneklő milliárdos érdektársak.
Itt a múltat - erkölcsöt, hazát, törvényeket, természeti egyensúlyokat stb. - még alaposabban eltörlik, mint akkor, amikor a felszámolhatatlan emberi nyomorúság és szegénység zászlóit lobogtatva hivatásos forradalmárok kezdték átgyúrni a régi embereket. Itt már nincs haladó hagyomány sem, amelynek tisztességes elemeiben valóban a humánum és emberszeretet motivációi is működtek. Nem, itt már az a jövő diktál, amely a nyereség számaiban kulminál. Hogy mindebbe belehalhat a természet és az emberiség, amelyeket nem nyereségtermelési szempontok szerint alkotott a Teremtő? Na és? - idézhetnénk egy klasszikust, aki maga is vidám résztvevője volt egy társadalom élveboncolásos kudarcos kísérletének. Csak addig tartson ki minden, míg mi élünk. Gyerekeinknek annyit hagyunk, amennyit bírunk - a többi az ő bajuk.
Tragikomikus a nóta logikájában az, hogy az egykori és mai rabszolgahad jó része ment a hazugság, az észt megcsúfoló teljesíthetetlen ígérgetések után. Úgy tűnik, a materialista reménység is szívós természetű balhit. Az éhes proletár - tisztelet a bőven létező kivételeknek - tényleg nem gondolkodik, hanem hisz. Hisz abban, hogy ha terüljasztalkám nincs is, de lehet biztos, erőfeszítések nélküli ellátás, mint "Kádár apánk" idején. A rabszolgahadnak tényleg elég az, amit ígérnek? Az öregeknek biztosan igen. De a sikeresen kábító (kereskedelmi) televízióknak hála, a csillogásból ténylegesen részesedni akarnak a fiatalok. Az ő "felszabadításuk" veszélyek forrása, hiszen ők nem csak nézni akarják a szabadság mások által élvezett javait. Az öregek jó része már elfogadta, hogy semmik vagyunk, s azok is maradunk. De a fiataloknál könnyen kidőlhet sarkából a mai globalista népbutítás normális ügymenete. A minden gátlás alól felszabadult (poszt)modern ifjúság akar majd minden lenni, s nem elégszik meg azzal, hogy haladó képviselőin keresztül fogyassza a kaviárt! Az érdektársak szembetalálják magukat saját gátlástalanított híveikkel, s ekkor valóban elindulhat a végső harc...
Vagy inkább a végső összeomlás! Az a folyamat, amelyben a legbutább embereknek is nyilvánvalóvá lesz, hogy a puszta anyagiságra, zsigerekre redukált ember elpusztítja önmagát s a számára teremtett világot. Azt a világot, amely a sokszínűség isteni valóságában az élet ajándékainak gazdagságát nyújtja. S a nemzetközivé lett világ (a profitra kihegyezett Bábel tornya) otthontalanná teszi az embert, akinek "egyszerű örömökre" van, lenne szüksége. S az otthontalanság az élet értelmét tünteti el, hogy pótszerek rabságába jutva, az ember röghöz kötöttebb legyen, mint bármikor korábban.
Tanulságos nóta az Internacionálé, s ezért kár, hogy a fiatalok már nem ismerik. Mert lehetne ez a globalista profitmaximalizáló tőke indulója is. Az érdektársak talán ezért nem érzik anakronisztikusnak. Hiszen a minden alól való felszabadítás neoliberális programja ugyanúgy hazugság, mint a proletárok egykori maszlaga. Még a cél is ugyanaz: a tömeg menjen az okosok után, akik "Isten halálát" követően tudják, hogy mi a mindenki számára örökkévalóan jó, földi paradicsomi megoldás. A baj csak az, hogy a nem általuk teremtett világ bölcsességét félretolták, s pancser bűvészinasként nem értik rendeltetésüket
énekeljenek az érdektársak!
A nóta zeneileg akár el is fogadható. De ez az egész - győzelmük napjaiban is (!) - olyan, mint amikor a halottnak nő a körme.
http://www.hetivalasz.hu/cikk.php?id=9849
