Most még olvasható, de már hamarosan nem, úgyhogy íme:
Felemás identitás

A Fidesz vezette magyar jobboldal egy évtizede építi kitartó munkával a maga államcentrikus, a két háború közötti évtizedek keresztény-nemzeti kurzusát felidéző identitását, amely többször is alkalmasnak bizonyult milliós választói tömegek mozgósítására. Legutóbb, az európai parlamenti választáson az SZDSZ is markáns identitáskampányt folytatott. Az MSZP viszont 2002-es kampányában beérte a lakosság legszélesebb körét megszólító jövedelemnövelési ígéretekkel, és az európai választási kampányt is azok teljesítésének bizonygatására építette. Mert amikor a „jóléti rendszerváltás" hitele megkopott, nem volt más a szocialisták tarsolyában, ami úgy kötött volna hozzájuk elég széles választói kört, ahogy 2002-ben a Fidesz - négyévi kormányzás után is - maga mögött tudhatta a kétmilliós jobboldali szavazótábort.

A szocialisták ambiciózus elnökvárományosa most a nyilvánosság elé állt egy baloldali ideológiai alapvetéssel. Új Magyar Szociáldemokrácia - hirdeti címében a vitairat, felismerve a szómágia fontosságát a politikában. Micsoda sikere volt a Fidesznek annak idején a polgár szó felfedezésével, és milyen jól járt most az SZDSZ is a liberális szóval! Hillerék az új magyar szociáldemokrácia kifejezéstől várnak valami hasonlót.

Miben áll mármost az „új magyar szociáldemokrácia" ideológiája? Középpontjában egyfajta baloldali gazdaság- és társadalomfelfogás áll, amely erőteljesen szembehelyezkedik a rendszerváltás nyomán kialakult magyar kapitalizmussal. „Magyarország ma szabad és igazságtalan" - hirdeti a vitairat háromszor is leírt kulcsmondata, s keményen bírálja a mai viszonyokat: „A rendszerváltás inkább a leszakadást, mint a felemelkedést jelentette honfitársaink közül igen sokaknak. A nyomor, a létbizonytalanság túl sokak számára még ma is a hétköznapok valósága." „A magyar társadalom nem vált szociálisan nyitottabbá." „Agyonhajszolt társadalomban élünk: a megélhetésért folytatott állandó küzdelem lefoglalja a társadalom tagjainak minden idejét." „A magyar lakosság többsége szerint hiányzik a társadalomból a szolidaritás értéke." (Mindez sok tekintetben igaz, de igaz a többi volt szocialista országban és a hozzánk hasonló fejlettségű nyugati országokban is: a magyar jövedelemkülönbségek nem térnek el a másutt tapasztalhatóktól.) A vitairat éppen abban látja az „új magyar szociáldemokrácia" létjogosultságát, hogy ebben a helyzetben „megváltozott és karakteresen baloldali" társadalompolitikát érvényesítsen.

A vitairat szerzői ezt az állam szerepe felől közelítik meg, s azt egyfajta, általuk vázolt liberális állásponttól különböztetik meg. „A szociáldemokrácia... elutasította a jobboldal véleményét, s bár valójában nem értett egyet vele, jobb híján azt mondta, amit a liberálisok gondoltak." Most viszont „elérkezett az idő, hogy tisztázásra kerüljön a magyar szociáldemokrácia és az állam kapcsolata". Míg „a liberális állam visszavonul az állampolgárok iránti felelősségvállalástól", a szocialisták szerint „az államnak nem visszavonulni kell, hanem hatékonyabban kell működnie". „Szervezze és magas színvonalon végezze a közügyek intézését, rendelkezzék az állampolgárok által befizetett adók újraelosztásáról."

Minthogy a vitairat végig megmarad az általánosságnak ezen a szintjén, nem tudni, mit gondolnak szerzői a magyar gazdaságpolitika alapvető dilemmáiról. Mintha nem helyeselnék az állami újraelosztás mérséklését (ami összhangban van a Medgyessy-kormány eddigi gyakorlatával), mintha a piacgazdasággal szemben jószerével csak aggályaik lennének. A komolyan vehető gazdaságpolitikai megfontolásokat antikapitalista sztereotípiákkal helyettesítik: „a piac mindenhatóságába vetett hit illúziónak bizonyult", „a jelenre koncentráló piacfelfogás nincs tekintettel a távolabbi jövőre", „a liberálisok szabad versenye, »vadkapitalizmusaÁ pusztán a fogyasztás kielégítésére, a kereslet és kínálat által meghatározott termelésre vonatkozik". Minthogy Magyarországon a legmegátalkodottabb liberálisok sem hirdetik a piac „mindenhatóságát", viszont az áruk termelését és elosztását a világ sikeres gazdaságaiban valóban a kereslet és a kínálat szabályozza, az effajta mondatok csak a baloldali érzelmű hívek megnyerését szolgálhatják anélkül, hogy megfogalmazóik komolyan elgondolkodnának az ezredforduló korának lehetséges gazdasági berendezkedéséről a globalizáció körülményei között felzárkózni igyekvő egyik kis országban.

Mit kezdjünk azzal, hogy „az állam feladata a gazdasági növekedés gyorsítása", ha nem teszik fel a kérdést: mi ennek a feltétele például a bérek alakulásában vagy éppen az állami újraelosztásban? Hogyan mondhatják a globalizációval kapcsolatban, hogy a szociáldemokrácia „minden erővel támogatja pozitív tendenciáit, de vissza kívánja szorítani káros, negatív mellékhatásait" - mintha például a világpiaci verseny ösztönző ereje és a felzárkózás kínálkozó esélye létezhetne anélkül, hogy a tömegtermelés a közepesen fejlett országokat is elhagyja, s továbbvonul a még olcsóbb telephelyekre? A vitairatból nemcsak a válaszok hiányoznak, de a kérdések feltevése is.

Érthető, ha egy szociáldemokrata program elsősorban a jövedelempolitikában igyekszik magát a politikai vetélytársakétól megkülönböztetni. „A szociáldemokráciának tehát fel kell adnia a passzív állam rendszerváltás utáni hitét, és helyébe az önkorlátozó, ám aktív államot kell helyeznie, amely szolidáris a legszegényebbekkel is", hirdeti a vitairat, s a legszegényebbekkel való szolidaritás mellé illeszti: „lehetőséget ad a felemelkedésre a középen állóknak és nyugalmat biztosít a tehetőseknek". Csakhogy az utóbbi másfél évtizedet korántsem az állam passzivitása jellemezte: nem volt kormány, amely ne osztott volna el újra százmilliárdokat. Az igazi kérdés, hogy vállalja-e egy politikai erő a szociális megfontolásokkal távolról sem indokolható, az állampárti időszakból visszamaradt, illetve a Fidesz-kormány által újra bevezetett átcsoportosítási csatornák lezárását és az állami újraelosztásnak a valóban rászorulók segítésére való korlátozását, mint ezt például Bokros Lajos javaslatai tartalmazzák, vagy kitart a „semmit nem veszünk el" elvtelen elve mellett, s közben negyedik adókulcs bevezetésének követelésével üzen a szegényeknek. Érdemben állást kellene ebben foglalnia az „új magyar szociáldemokráciának", de nem teszi, hanem ezt az „új jóléti állam" kockázatos formulájának bevetésével pótolja.

A szocialisták vitairata tehát egyoldalúan a liberalizmussal szemben határozza meg az „új magyar szociáldemokráciát", olyan államcentrikus, újraelosztás-barát gazdaság- és társadalompolitikát sugallva, amellyel a nyugat-európai szociáldemokrata irányzatok közül nem a Blair vagy Schröder által fémjelzett modern, versenyképes gazdaságot építő, a liberalizmushoz közeledő irányhoz, hanem a korábban Mauroy vagy Lafontaine által képviselt újraelosztás-párti irányhoz csatlakozik.

Ez az önmeghatározás azért egyoldalú, mert az „új magyar szociáldemokráciáról" szóló vitairatnak a magyar jobboldalhoz való viszonyról nincs érdemi mondanivalója, csupán „a politikai kettészakítás tudatos politikáját" kifogásolja, mely szerint „két Magyarország létezik, amelyek közül csak az egyiknek van létjogosultsága". Mintha a szocialisták továbbra is jelentkeznének, hogy ők is jó magyarok, ne tessék őket a nemzetből kirekeszteni - ahelyett, hogy modern nemzet- és társadalomfelfogást szegeznének szembe a jobboldaléval.

Mint arra annak idején Szűcs Jenő rámutatott, Európa e tájain politikai kérdés a történelemhez való viszony. A magyar jobboldal az ezeréves magyar történelemmel vállalt folytonosságra építi identitását, a magyar liberalizmus az 1945 előtti évtizedektől való elhatárolódásra a magáét. Ha a szocialisták szociáldemokratáknak tekintik magukat, az úri Magyarországgal szemben álló történelmi magyar szociáldemokráciát követve kellene a múlthoz viszonyulniuk, az utóbbi másfél évtizedben mégsem ezt tették. A magyar progressziót és a magyar reakciót az utóbbi száz évben a legfontosabb, a szociális kérdés mellett a nemzeti és az egyházi kérdés állította szembe: mit gondolnak magyarság és szomszédai viszonyáról és mit az egyház szerepéről a társadalomban. Az MSZP az egyházi kérdésben a semleges állam deáki-eötvösi elvét feladva hozta tető alá a vatikáni megállapodást. A Horn-kormány az alapszerződések megkötésével még szembefordult a trianonozással, a szomszédokkal folytatott hidegháborúval, de a szocialisták a nemzeti kérdést illetően is bizonytalannak mutatkoztak, amikor megszavazták az Orbán-kormány státustörvényét. Minderről az „új magyar szociáldemokráciának" nincs mondandója.

A múlthoz való viszony óhatatlanul az utóbbi tíz-tizenöt évhez való viszonyt is jelenti. Hogyan viszonyul az „új magyar szociáldemokrácia" a rendszerváltáshoz? Egyértelműen helyesli Magyarország kül- és biztonságpolitikai irányváltását, a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozást. Legalábbis kétértelműen kezeli - mint láttuk - a piacgazdasági átalakulást: a piacgazdaságot a vitairat a liberálisokhoz köti, és nyíltan „rendszerkritikai" álláspontot vállal fel vele szemben.

A piacgazdaság létrejötte mellett a rendszerváltás másik terméke a demokratikus jogállam. A magyar szocialisták pártja 1989. októberi megalakulása óta mindig a demokrácia hívének tekintette magát, ugyanakkor sohasem vállalta a hatalommegosztásnak azt az intézményrendszerét, a szabadságnak azokat a garanciáit, amelyeket a liberálisok az 1989. novemberi népszavazáson éppen a szocialistákkal szemben harcoltak ki, majd fél évvel később az akkori két nagy parlamenti párt alkotmánymódosító megállapodásával erősítettek meg. A szocialisták azóta is kétértelműen viszonyulnak az 1989-1990-es alkotmányos berendezkedéshez: újra meg újra népszavazással próbálják elérni a közvetlen elnökválasztást, kétkamarás parlamentről ábrándoznak, korporatív elemekkel egészítenék ki a közjogi rendszert. Medgyessy Péter közjogi csomagja, illetve Szili Katalin alkotmányozási kezdeményezése újra a politikai napirend részévé próbálta ezt tenni. Amikor a vitairat igazságtalannak, de szabadnak minősíti Magyarországot, olyan benyomást kelt, mintha a demokratikus intézményeket, a politikai szabadságjogokat már nem fenyegetné veszély, mintha a szabadság garanciáit illetően nem lenne már tennivaló, holott ha más nem, a Fidesz négyéves kormányzása a szocialistákat is figyelmeztethette volna erre. Kár ezért, hogy nem igyekszik tisztázni a szocialisták viszonyát a rendszerváltással létrejött magyar közjogi rendszerhez.

A vitairat elismétli Hiller Istvánnak a szocialista hívek önbizalmának erősítését szolgáló kedvenc állítását, miszerint az MSZP az új magyar demokrácia legsikeresebb pártja, hiszen az egyetlen párt, amely kétszer nyert választást, kétszer alakított kormányt, és legutóbb az országgyűlési után az önkormányzati választást is megnyerte. Minden pártban sok az olyan vezető, aki a megszerzett pozíciókon méri a párt sikerét. Akik azonban pártprogramot készítenek, pártidentitást építenek, aligha állhatnak meg ezen a ponton. Számukra a sikernek valami mást kell jelentenie: azt, hogy pozícióba kerülve, kormányra jutva mennyit tud egy-egy párt a maga értékrendjéből megvalósítani. Az olvasót a vitairat inkább arról győzi meg, hogy az MSZP kevéssé sikeres párt: hiába jutott kétszer is kormányra, hiába uralja az önkormányzatok tekintélyes részét, az országot tartósan olyan gazdasági-társadalmi folyamatok jellemzik, amelyek fölött ő csak kesereg. Miközben a szöveg az új magyar szociáldemokrácia nevében igazságosságot hirdet, esélyegyenlőséget kér számon, növekvő egyenlőtlenségek és igazságtalanságok miatt panaszkodik. Miközben bizalmi kapcsolatot tart kívánatosnak állam és polgárai között, azt állapítja meg, hogy „a társadalomban másfél évtized után egyre inkább eluralkodik a politikaellenesség, a demokrácia intézményei iránt folyamatosan csökken a bizalom". Miben áll hát akkor a szocialisták, a kétszeres kormánypárt sikere?

E ponton üt vissza az, hogy a vitairat adós marad az MSZP első négyéves kormányzásának értékelésével. Míg a Fidesz ellenzékbe kerülve nem hagy ki alkalmat, hogy az Orbán-kormány teljesítményét magasztalja, s a kétmilliónyi jobboldali választó mindmáig azonosulni tud azzal, az 1998-ban ellenzékbe került szocialisták négy éven át szemérmesen hallgattak a Horn-kormány tevékenységéről. A Bokros-csomagtól, amely valójában megalapozta a magyar gazdaság azóta elért sikereit, a szocialisták jó része már megvalósításakor elhatárolódott, s azóta is kényszer hatására elfogadott, nemszeretem gazdaságpolitikaként tekint rá. Hasonlóképpen gondolkodnak a közüzemek privatizációjáról vagy a szomszédokkal kötött alapszerződésekről is. Ha a szocialisták nem olyan gazdaság- és társadalompolitikában keresnék saját önazonosságukat, amelynek a harmadik évezred elején nincs realitása, hanem helyette a versenyképes gazdaságot méltányos, bokrosi értelemben baloldali jövedelempolitikával ötvöző irányt vállalnának, akkor korábbi kormányzásukat sikertörténetként építhetnék be a kollektív pártemlékezetbe. E nélkül azonban nehéz elfogadtatni a legsikeresebb pártról szóló tézist, és nehéz olyan baloldali pártidentitást építeni, amely nem kerül minduntalan ellentétbe a kormányzás gyakorlatával.

..szélsőjobbos... Fasiszta!

Idézet:

---

A koalícióból kiugrást ennek ellenére is elképzelhetőnek tartom, ezzel egy szoci bukta esetén az SZDSZ legalább ellenzéki pártként biztosítaná a helyét a parlamentben.

---

Ezt mondgatom már vagy fél éve.

Most viszont nagyon úgy áll a helyzet, hogyha az MSZP nem tud lábra kapni, akkor olyan súlyos vereséget szenvedhet a 2006-os választáson, ami hosszú távon is megrengeti az MSZP pozícióját, esetleg pártszakadás következik be.
Ha az MSZP vezette kormány nagyot bukik, akkor könnyen magával ránthatja az SZDSZ-t is és akkor még a parlamentbe bejutása is kétségessé válik. (Hiába próbálják nagy sikernek és előrelépésnek beállítani az EP választáson elért 7,7 %-os eredményt, a kapott szavazatok száma a 2002 évi szavazatoknál jóval kevesebb, ami a fegyelmezett és nagy szavazási hajlandóságú SZDSZ esetében intő jel.)

A másik variáció, hogy ha az MSZP támogatottsága még alacsonyabb lesz, akkor időben kiugranak a koalícióból. Ha ezt meglépik, akkor a parlamentbe bejutás szvsz nem kerülne veszélybe, mert ezzel a lépéssel sok szavazót szereznének. Igen ám, de felmerül a liberális berkekben a kérdés: utána mi lesz? Ellenzékben kivárni, amíg a krach után a baloldalon ismét feljön egy erős, győzelemre esélyes baloldali párt?
Az SZDSZ mostanra végleg leszámolt a közép- és nagypárti álmaival és ambícióival is, tehát csak úgy tud kormányra kerülni, ha koalíciót köt, fetéve persze, ha van kivel.

Egyáltalán nem tartom elképzelhetetlennek, hogy az SZDSZ megpróbál a balra tolódó Fidesz felé tapogatózni és megcéloz egy balközép szerepkört. Ehhez azonban jócskán lejjebb kellene adni a meglehetősen szélsőséges liberális célokat, ami viszont a liberális szavazók körében váltana ki nemtetszést.

A Fidesz szavazóinak többsége sem tolerálná a liberálisokkal való koalíciót.