A Balassi-év alkalmából hangversenykörutat tartott a Székelyföldön a Sebő együttes. A csíkszeredai koncert utáni beszélgetés elején azt kérdeztem Sebő Ferenctől, miért tartja fontosnak, ma is időszerűnek az énekelt verseket?

– Egyrészt azért, hogy az irodalmat értelmezni tudjuk, mert ez beletartozik annak a formájába. Ha csak a szövegét tanítják meg ilyen régi verseknek, akkor csonkán tanítják meg, nem csoda, ha nem tetszik senkinek. Az élményt a zene megadja. Másrészt pedig úgy gondolom, hogy nem kell kimenjen a divatból. Tehát ez éppolyan érvényes előadásmódja ezeknek a szövegeknek, mintha valaki szavalja vagy csak olvassa őket. Én ezt abszolút korszerű dolognak tartom, előadója válogatja, hogy adja elő. Az egyiket szeretjük, a másikat nem szeretjük. Azt nem lehet mondani, hogy szavalás már többet ne legyen, vagy a beszéd ne legyen, ne olvassunk többet. De az éneknek se kell kimennie a divatból, és nemcsak a színpadon, hanem a napi életünkben is több szerepének kellene lenni. Úgy gondolom, határterületen mozgunk, ahol ezek a produkciók nem annyira eszeveszetten elemelkedettek a valóságtól, hogy ne lehessen követni bennünket. Tehát éppen példát sugallunk a színpadról is, hogy gyerünk, lehet velünk énekelni, ezt otthon is lehet énekelni, máskor is, és tessék énekelni!

– Sebő Ferenc neve nemcsak a versek megzenésítéséhez kapcsolódik, hanem az autentikus népzene kutatásához, átörökítéséhez is. Mi volt előbb, a József Attila-dalok vagy a gitárkísérettel előadott népdalfeldolgozások?

– A József Attila-dalok. És azt is mondhatnám, hogy engem ezek a versek vezettek el a népdalhoz. Tehát ott jöttem rá, hogy ha én ebben tovább akarok lépni, akkor a népzenét kell tanulmányozni, mert itt van a forrás. Ennek a műfajnak a népdal a túlélője. Ez az énekelt vers, ez ami megmaradt napjainkig, csak már nem máshol, mint a parasztok körében. Ezt a 16. századra vagy még korábbra visszanyúló hagyományt a falusi hagyományból lehetett megismerni. Azt is felismertem, hogy nemcsak tanulhatok ebből. Ez a mindennapi életünkben is nagyobb szerepet tudna kapni, mert nagyon jó, kipróbált anyag, nemzedékek csiszolták ki, és ilyen kortalan, időtlen valamivé tudott válni, ami hiányzik a köznapi életünkből. Ez a zene nem azonos azzal a slágerzenével, amit a rádióból készen kapunk. Azokat nem is nagyon lehet elénekelni sokszor. Az a fajta éneklési mód, amit a parasztjainktól örököltünk – hogy sok kész sablon szöveg és kész dallam van, amit azok is össze tudnak rakni, akik nem tudnának ilyet kitalálni – azt teszi lehetővé, hogy mindenki mégis személyes mondanivalót tudjon elmondani. S ez nagyon nagy dolog. Az emberek rögtön elrohannak a pszichológushoz, meg mindenhova szaladgálnak, hogy mások oldják meg kívülről a problémáikat. Nem igazán lehet kívülről megoldani a problémákat, csak belülről. Ezt a régiek tudták. És ezt érdemes megtanulni tőlük. Amikor én erre rájöttem, nagyon nagy hangsúlyt fektettem arra is, hogy a népzenét és a népdalt megismerjük, tanítsuk tovább. Így találtuk ki a táncházat, ami szerves együttléte a zenének, táncnak. Mindent, amit eddig elmondtam, Kodály Zoltán is elmondta, mert az ő nemzedékük döbbent rá, hogy nagy változás előtt áll a világ, és hogy itt óriási mentendő kincs van! Ez az érzésük olyan lehetett, mint a Noéé, amikor a bárkát építette. Akkor most mit kell fölvinni? Mindent, ami hasznos és jó. Még most is ebben a nagy válogatásban és mentőakcióban vagyunk. Mert az a világ, amit ígérnek nekünk, az nem igen segít az embernek élni. Ezek pedig, amit a hagyományból látunk, ezek nagyon is arról szólnak, arról szóltak, hogy az embert élni segítsék.

– Mi volt az az élmény, ami elvezette a népzenéhez?

– Egyrészt József Attila, másrészt pedig a rádióban hallottam egyszer Sárosi Bálintnak egy előadását, ahol a széki zenéről mesélt. Ott elhangzott egy felvétel, egy széki együttes – hegedű, kontra, bőgő – gyönyörűen, mint egy harmónium szólt, és egy énekes énekelte, hogy le is szállnak, fel is szállnak a fecskék. Ezt olyan megdöbbenve hallgattam, mint hogyha valami földöntúli zene lenne. Soha életemben ilyen zenét nem hallottam. Halmos Béla barátommal fejünkbe vettük, hogy megtanuljuk így, ahogy van. És ez volt tulajdonképpen az egésznek a csírája. Mert ez volt a tabu, amit át kellett törni. Mindig azt sugallták, ezt nem kell megtanulni, csak szépen tanulmányozni kell, elemezni, rendszerezni, meg levonni a tanulságokat, egy kicsit az oktatásba az énekeket bevisszük, azon megtanulunk szolmizálni. Szóval valami furcsa, múzeumi tárgyakat akartak ebből csinálni. Hogy mi azt mondtuk, meg is akarjuk tanulni, nagyon sok rosszallást váltottunk ki, minek ezt megtanulni, ez elmúlt. És akkor feltettem a kérdést magamnak is, nekik is, hogy igen, rendben van, Arany János is elmúlt, Homérosz is elmúlt, akkor most el kell égetni a könyveiket? Hát a kultúra arról szól, hogy őseink a hagyományait átvesszük és folytatjuk. Ami jó volt, azt nem rontjuk el, hanem továbbvisszük jól, és megpróbáljuk a magunkét mellétenni. S akkor így gyarapodik a tudás. De ha mindig mindent újrakezdünk, mindent lenullázunk, akkor a meleg vizet is újra mindig fel kell találni! S abba sok idő elmegy. Persze, a levegőben volt ez a probléma... A lényeg az, hogy egyszer csak ott találtuk magunkat a Bartók Együttesben, Tímár Sándornál, akik éppen a táncra voltak kíváncsiak, és nem tudtak rendesen táncolni, mert nem volt rendes zenéjük. Igazából a szakmai segítséget, hátteret nekünk Martin György jelentette, aki a tánckutatásunk egyik legkiválóbb vezéralakja volt, Pesovár Ernővel, Pesovár Ferenccel, Andrásfalvi Bertalannal egy csapatban voltak, akik a 60-as évektől kezdve már nagyon szépen kezdték tisztán látni, hogy a táncok hogy állnak össze. Ugyanúgy típusba rendezgették, mint Bartók a népdalokat, és kezdett kialakulni egy kép arról, hogy ez a mi tánctörténetünk egyben Európának is a kulturális tánctörténete. Mi itt éltünk Európában a többiekkel együtt, és csak azért tudunk még ebből a régi anyagból valamit, mert gazdaságilag és politikailag elmaradottabb területen éltünk. A Kárpát-medence egész Európának, Európa ezer évének tükörképe. Miközben a saját hagyományunk, de benne tükröződik egész Európa is. Soha aktuálisabb nem volt, hogy ezt felismerjük, mint most, amikor az európaiaknak sincs sok ötletük saját múltjukkal kapcsolatban. Hát mi most tudunk ebben segíteni. Mi magyarok is, meg itt, a Kárpát-medencében élő románok, délszlávok, szlovákok. Mind ugyanazt a hagyományt őrizzük, csak ki-ki a maga módján. Szóval a mi történelmünk nagyon összefügg egymással, és nagyon gazdag. Nagyon remélem, kezd derengeni, hogy a 19. századi romantikának már vége, ami szép volt benne az is megvolt, az összes rondaságát is láttuk már. Rá kell ébrednünk, hogy kár civakodni. Mi nagyon fontos hagyománnyal rendelkezünk. Ha van egy pici eszünk, akkor ezt most kihasználjuk, és Európának eladjuk. Itt van a lábunk alatt az igazi kincs, ami tényleg a mienk, aminek mi vagyunk a szakértői, és mi tudjuk ezt mások számára feltárni. Hát ezzel kellene jobban foglalkozni. Több hangsúlyt tennék rá, hogy európai hagyományainkat jobban fejtsük meg, mutassuk meg másoknak, adjunk rá pénzt. Az állam is vegye észre, ez az, amivel még elsők vagyunk a világon. Az Ikarusz busz nem jött be, és még tudnék sorolni egy-két dolgot, amiben ránk nincs szükség. Ebben nagy szükség lehet ránk, de ezt nekünk el kéne magyarázni. Az az áru, amit ebből csinálunk, első osztályú kell hogy legyen. Ne nyersanyagot szállítsunk a világnak, mert az a gyarmatoknak a magatartása. Azokat a lemezeket, azokat a tiszta, szép felvételeket, amit ebből az anyagból meg lehet csinálni – most már a technika lehetővé teszi – itthon is meg lehet csinálni. Nem szabad, hogy provincializmusba zülljünk bele, mert kicsit ezt látom. Mindig máshova tekintgetünk, és azt se tesszük meg, ami a miénk, és amivel tudnánk valamit kezdeni. Én mindenkit erre bátorítok a környezetemben: fel a fejjel, nagyon szép ez a dolog, ami a kezünkben van, nagyon alapos munkát végeztek tudósaink, Vikár Béla, Kodály Zoltán, Bartók Béla, Lajtha László, Martin Györgyék. Itt olyan európai szintű , világszintű feltáró munka volt, aminek a gyümölcse a táncházmozgalom egyébként, és aminek eredménye, hogy mi itt vagyunk, ezzel foglalkozunk. Tovább kell építeni, így kell begyalogolni Európába.

– Egy kicsit térjünk vissza a hetvenes évek közepére, a táncházmozgalom elejére. Volt kapcsolatuk az erdélyiekkel?

– A kapcsolatot tulajdonképpen az jelentette, hogy 74-től elindítottunk egy országos táncházvezető és zenészképző tanfolyamot, s ott már megjelentek az erdélyiek is. Mi is sokat jártunk át Erdélybe, mert élőzenét itt lehetett igazából látni, és itt keletkeztek a kapcsolatok. Kallós Zoltánnak volt nagy szerepe, aki minket kézenfogott és vitt mindenfelé. Ugyanúgy az erdélyieket is vitte.

– Az otthoni és az itteni hatóságokkal volt bajuk?

– A politikai élet változásával most már elmesélhető. Akkor nekünk ugyanaz volt a bajunk, mint minden kommunista államban, hogy a rend megpróbálta szorosra fogni a fiatalságot is. A hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje érdekes fordulópont volt. Nálunk egy kicsit lazább volt a fegyelem Kádárék alatt, és elindult egy klubmozgalom, ami azelőtt nem létezett. A táncházban újdonság volt, hogy kikötöttük, nyitott ajtók legyenek. Nincs klubtagsági, nincs szűrés, az jön be, aki akar. Nem egy előre kitalált dolgot erőltettünk rájuk, hanem menet közben együtt alakítottuk ki. Senkinek nem volt kötelező odajönni, és ami a legfontosabb, hogy tánctanítás folyt. Tehát nemcsak a hőbörgés ment, hanem bizony nagyon finom, szép munka, és ezt mindenki nagyon szerette. Kezdettől fogva ez össze volt kötve a szakmai háttérrel. Így alakult ki a tanfolyam is. Tehát volt egy tudományos háttér, volt egy szakmai odafigyelés, és volt egy spontán lazaság. Amit a hatóságok nem annyira szerettek. Egy időben, amikor fölocsúdtak, hogy itt milyen szépen megy ez a dolog, milyen sokan járnak oda, akkor jöttek a besúgók (ismerős fogalmak, gondolom). De akkor mi voltunk olyan helyzetben, hogy úgy tettünk, mintha minden rendben lenne: ez jogállam, nekünk ehhez jogunk van, s nagy balhét vertünk ki, mikor kiderült, hogy minket feljelentgetnek. Egyenesen Aczél elvtárshoz mentünk el, hogy legyen szíves eljönni, és nézze meg, mi folyik itt. Mert olyasmiket terjesztgettek rólunk, amik abszolút nem stimmeltek. Egyszer Aczél elvtárs ki is jött, és nagyon elcsodálkozott azon, amit ott látott. Nagyon érdekes beszélgetésem volt vele. A végén azt mondta, úgy hallotta, hogy üldözik a Sebő együttest. Mondom, Aczél elvtárs, ez így nem igaz. A Sebő együttest senki nem üldözte. Csak az a baj, hogy a gyerekeket följelentik, hogy itt nálunk a zongora alatt nemi élet folyik. Most nézze meg Aczél elvtárs ezt a pianínót, van-e alatta hely? Ez az ember nem tudta, melyik lábára álljon, és piros fejjel kért bocsánatot: ne haragudjon, Sebő elvtárs, nem állhatok ott minden rendőr háta mögött. Elgondoltam magamban, még az a szerencse. De becsületükre legyen mondva, attól kezdve békén hagytak bennünket. Az itteni hatóságokról az itteniek tudnának többet beszélni. A gyűjtést lehetetlenítették egy időben, amikor nem lehetett itt aludni, meg főleg, hogy államtitoknak minősült a népdal. Mondjuk, ez egy kicsit komikus volt, de igyekeztünk tisztességesen viselkedni. És fölöslegesen nem jártunk ide. Élményért jöttünk általában, mi még láttunk igazi táncházakat, Széken muzsikáltunk is. A személyes kapcsolatok azért voltak nagyon fontosak, mert megmutatták, hogy kell muzsikálni, a hangszertartást, a technikát.

– Az Állami Népi Együttestől, ahol művészeti vezető volt, vezetett az út a Hagyományok Házához.

– Amikor az Állami Népi Együttesbe engem kineveztek művészeti vezetőnek, akkor ott éppen válsághelyzet volt. Összehívta a minisztérium a válságstábot, hogy mi legyen az Államinak a funkciója, a karaktere és mi az egész helyzete a magyar művészeti életben? Ahogy az idők változnak, meg társadalmi változás is történt, ennek az intézménynek is utána kellett mozdulnia. A hisztériának az egyik oka nem volt indokolt, mert a 70-es évek a vége felé Timár Sándor került oda koreográfusnak, és ő lebonyolította a maga forradalmát, bevitte a néptáncot a színpadra. Aztán arra terelődött a figyelem, hogy a színpadon milyen produkciók történnek, hogy van egy kiemelt együttes. Akkor többek között én is beadtam egy javaslatot, miben látnám annak értelmét, hogy egy nemzeti intézmény legyen, amelyet az állam finanszíroz, mert ez a nemzeti intézményn a lényege. Úgy gondoltam, hogy az a tevékenység, ami most a folklór újraélesztésében elindult, az olyan fontos mozgalom, mint amilyen az anyanyelvi mozgalom volt a 19. században. Ez is a nyelvnek a része, ez is kommunikációs eszköz, ezt valamilyen módon támogatni kell. Ennek az intézményét gondoltam én ki, úgy láttam, hogy az Állami Népi Együttes az, amelyik mint nemzeti intézmény ezzel tudja igazolni magát: fölvállaljon olyan nemzeti feladatot is, amely nemcsak színházi tevékenység, hanem háttérintézmény is.

– Az énekelt versekkel kezdtük a beszélgetést, térjünk vissza hozzájuk. A megzenésített versek olyan költők barátságát hozta magával, mint Nagy László, Weöres Sándor. Meséljen ezekről a barátságokról.

– Nagyon nagy élmény volt nekem ez annak idején, mert ezektől a költőktől sokat tanultam. Ők örültek, hogy a verseik működnek, meg újabb közegekhez jutnak el, és még arra is hajlandók voltak sok esetben, hogy átírják verseiket. Nagy László egyszer meghallotta, hogy énekeltük a rádióban az Aranypénzt érő szerető című versét. Volt egy sor, ami kicsit csikorgósan hangzott, amikor énekeltük. Várjál, írok oda egy másik sort, hogy jobban lehessen énekelni. És kijavította. Ő nem tudta, hogy az egy felvétel volt, amin nem tudtunk változtatni. Elkapott egyszer, megint hallotta: miért nem úgy éneklitek, ahogy mondtam? – Lacika, úgy énekeljük, csak az a felvétel már úgy van felvéve.

Más oldalról, mikor az időmértékes versekkel kezdtem foglalkozni, Weöreshöz tudtam fordulni. Weöres mindent tudott fejből. Nagyon sok mindent tanultam tőle. De legkivált ezek a közös koncertek voltak nagy élmények. Nagy Lászlóval is csináltunk közös koncertet, Szécsi Margittal, Weöres Sándorral, Lázár Ervinnel, tőle nem dalokat énekeltünk, hanem a meséit szoktam olvasni a koncerteken. Nekem ezek emberileg nagyon fontosak voltak.

Ó én édes hazám, te jó Magyarország,
Ki keresztyénségnek viseled paizsát,
Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát:
Vitézlő oskola! immár isten hozzád!

Egriek! vitézek, végeknek tüköri!
Kiknek vitézségét minden föld beszéli,
Régi vitézséghez dolgotokat veti:
Istennek ajánlva legyetek immár ti!

Ti is, rárószárnyon járó hamar lovak,
Azkiknek hátokon az jó vitéz ifjak
Gyakorta kergetnek s hol penig szaladnak, --
Adassék egészség már mindnyájatoknak!

Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség,
Katonatalálmány, újforma ékesség,
Seregben tündöklő és fénlő frissesség,
Éntűlem s istentűl légyen már békesség!

Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem,
S kikkel sok jót tettem, tartottam, neveltem:
Maradjon nálatok jó emlékezetem,
Jusson eszetekbe jótétemrűl nevem!

Vitéz próba hellye, kiterjedt sík mező,
S fákkal, kősziklákkal bűvös hegy, völgy, erdő,
Kit az sok csata jár s jó szerencseleső:
Legyen istenhozzád, sok vitézt legellő!

Igaz atyámfia s meghitt jó barátim!
Kiknél nyilván vagynak keserves bánatim,
Ti jutván eszemben, hullnak sok könyveim,
Már istenhozzátok, jó vitéz rokonim!

Ti is, angyalképet mutató szép szűzek,
És szemmel öldöklő örvendetes menyek,
Kik hol vesztettetek s hol élesztettetek:
Isten s jó szerelem maradjon veletek!

Sőt te is, ó én szerelmes ellenségem,
Hozzám háládatlan, kegyetlen szerelmem,
Kit érdemem............................
.......................................

Ti penig, szerzettem átkozott sok versek,
Búnál kik egyebet nékem nem nyertetek,
Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek,
Mert, haszontalanok, jót nem érdemletek.

A Balassi Bálint Intézet programjai a Balassi Bálint emlékévben

2004-ben ünnepeljük Balassi Bálint születésének 450., halálának 410. évfordulóját. A hivatalosan is Emlékévnek nyilvánított idei esztendőben a Balassi Bálint Intézet sokféle rendezvénnyel kíván névadójáról méltóképpen megemlékezni.

MÁJUS
A Balassi Bálint Intézet május 21-22-én rendezi meg nemzetközi régizenei fesztiválját, amelyre a magyar együttesek, énekmondók mellett Lengyelországból, Csehországból és Szlovákiából is érkeznek előadóművészek. A rendezvényt a Hadtörténeti Intézet és Múzeummal, valamint az Országos Széchenyi Könyvtárral közösen szervezett életmód-kiállítás színesíti. Helyszíne a Balassi Bálint intézet színházterme (1016 Budapest, Somlói út 51.).

JÚLIUS
Az Intézet 2004. július 24-31. között szervezi középiskolások, főiskolai és egyetemi hallgatók, valamint tanárok számára a Balassi Bálint Emléktúrát, amely a költő nyomát követi Magyarországon, Szlovákiában és Lengyelországban. Az egy hetes túra helyszíneit bemutató útikönyv várhatóan májusban jelenik meg az Intézet gondozásában.

SZEPTEMBER
A szüreti időszakban, 2004. szeptember 24-25-26-án rendezi meg az Intézet borfesztiválját, amelyen a bor történetéről, kereskedelméről, jelenéről és múltjáról is szó esik, az isteni nedű élvezetét, a hölgyek és szerelem témáját gasztronómiai bemutatók egészítik ki. A borfesztivál mellett az érdeklődők a hosszú háborúról szóló, a fenti partnerintézetekkel közös szervezésben készült kiállítást tekinthetnek meg.

OKTÓBER
Balassi Bálint születése napján, 2004. október 20-án Balassi szemináriumon vehetnek részt az érdeklődők. A fél napos beszélgetésben irodalmárok, történészek, társadalomtudósok, műfordítók hozzászólásait hallgathatjuk meg. A kerekasztal-beszélgetés után eszmecserére kerül majd sor. Este Szarka Gyula, a Ghymes Együttes tagja lemezbemutató koncertjére kerül sor, Balassi Bálint leveleire komponált zenével és színházi részletekkel.

OKTÓBER-DECEMBER
Az Esztergomi Önkormányzat Polgármesteri Hivatala gobelin-pályázatának díjnyertes alkotásai megtekinthetőek a Balassi Bálint Intézetben.
A várhatóan áprilisban megjelenő, központi programfüzetben a Balassi Bálint Intézet rendezvényei és programjai is helyet kapnak majd.

További érdeklődését szeretettel várjuk: Balassi Bálint Intézet

Tájékoztatási Igazgatóság
1016 Budapest, Somlói út 51.
Tel: (+36-1)381-51-30,
(+36-1)381-51-31
Fax: (+36-1)381-51-35

Balassi Bálint

( 1554 - 1594 )

A XVI. század halhatatlanul gazdag és eleven irodalmának legnagyobb alakja Balassi Bálint. Őt tekintjük a magyar irodalom első számú klasszikusának, világirodalmi szintű képviselőjének.

Élete:

Balassi Bálint (1554-1594) a magyar irodalom és a XVI. századi reneszánsz kiemelkedõ alakja. Zólyom várában született arisztokrata, nyers földesúr volt és ugyanaz a gazdag mulatozó életet élte, mint a többi főnemes.Kitûnõ nevelést kapott Bornemissza Pétertõl. Balassi Bálint nevét régebben Balassa Bálintnak mondták ; voltak , akik úgy vélték , hogy tulajdonképpen Balázsinak kell kimondani ezt a régi családnevet ; ő maga különbözőképpen írta saját nevét ; a híres família külömböző tagjait is hol Balassiként , hol Balassaként említik a kortársak is , az utókor is. Lehetséges , hogy a kiejtés az idők folyamán módosult, de a család mindig ugyanaz volt:erőszakos, önző, köpönyegforgató nagyurak egymásra következő nemzedékei. Okosak voltak, szerették a műveltséget, életüket kockáztatták a harcolásért, várakat, birtokokat, asszonyokat gyűjtöttek, cseréltek, raboltak.

Az európai kultúrát a nürnbergi egyetemen sajátította el. 1569 - ben apját letartóztatták, szülei vigasztalására írta elsõ mûvét, a Beteg lelkeknek való füves kertecskét, mely egy németbõl magyarra fordított vallásos elmélkedés. 1574-75-ben Balassi beállt a Habsburg hadseregbe. 1575-ben fogságba esett, Báthori István erdélyi fejedelem udvarába került. Itt vendégként kezelték, Báthori barátjának tekintette Balassit. Mikor Báthorit 1576 - ban lengyel királlyá választották, Balassi követte urát külföldre is. 1577 - ben hazatért.1578 - ban meghódította Losonczi Annát, Ungnád Kristóf horvát bán feleségét. 1579 - ben Eger várában végvári vitéz, zsoldos katona négy évig. 1584 - ben török elleni harcok, érdekházasságot kötött unokatestvérével, Dobó Krisztinával, s hogy hozományként megszerezze, fegyvereseivel megrohanta Sárospatak várát. Ezekkel a cselekedetekkel a vérfertőzés és a felségsértés vádját vonta magára. Hűtlen feleségétől hamarosan elvált. Egy ideig Érsekújváron szolgált, de innen is távoznia kellett, mert a főkapitány felesége beleszeretett. Vakmerő házassági reményeket táplált az időközben özveggyé lett Losonczi Anna iránt, ám a dúsgazdag asszony hallani se akart az egyre inkább lezüllő Balassiról. 1590 - ben megismerkedik Wesselényiné Szárkándi Annával, Célia-ciklus.