Rebellis türelem (részlet)

"Uram, a hiányodtól kongó űrbe fenn,
Te tudod, a türelmünk rebellis türelem,
most már elég, vess a bosszúnak véget,
álmodj ide le egy új, megigazult ítélőszéket,
mert bűnös volt a háború és galád a béke:
rablók, orgazdák és a kupecek fedezéke,
kapitális bűnbakként vagyunk haszonállatok,
mert kufárszellemtől áthatott
farizeus-gyülekezeté érdem s jog, hogy ítéljen..."

(Budapest, 1992)

(A vers teljes terjedelmében az azonos című 1996-ban megjelent válogatott versek között olvasható.)

Olasz Ferencnek

Nyűve kőbe, fatömbbe mélyszántás-erejűn,
kikalapálva pléhből – képmásotoktól
boldoggá avatva a bádog! –, a szelíd
jelenlét dacával időztök az Isten szabad
ege alatt, emelkedetten, mint akiket nem nyűgöz
nehézségi erő, mégis súlyosabban, mint
liturgiás Igehirdetés. Tomboljon bár
korpuszotokon a Nemere, a Bóra, a lecsapó
balatonfelvidéki főnszél és mennyből
a madárgané vagy a zápor, kikezdhetetlenebbek
vagytok odakint, mint a szívünkben idebent!
Stigmáitok nem kínáljátok olcsó portékaként
az út mentén, nem hivalkodtok velük az elkapart
sebű hazában, ti tudjátok, az önalázat felmagasztalása
már kevélység, tudjátok, könnyebb járni a vizeken,
mint átlábalni a doni hómezők felett, és ideérni.
Szomorú tűnődéssel néztek vissza ránk,
a vadsóska-ízű kegyelem jászola, a papsajt, pitypang,
pásztortáska benőtte, napfény huzagolta árok mellett
eltülekvő nyájra, mert ti tudjátok, erőltetett
menetben nem gyorsul a megváltás, széttört bokátokon
káposztalepke napozik derűsen, szárnyai között
időtelenség a fesztáv, még ha a mulandóság szeplői
áttűnnek is a hímporon, mert álma a féreg,
és mi csak araszolunk, gubótól gubóig az országút,
üget ottan egy harmadfű csikó a vágóhidnak menet
emelkedőben, nyakából elszakított kötőfékdarab,
a lelkünk lóg, végéről a porban meghurcolt csengettyűszó:
„nem az én vétkem, nem az én vétkem, nem az én igen nagy
vétkem” ritmusa sajog át, és a fölélt töviskoszorúkba
rakott kietlen madárfészkek lappangó hevületéből
kikél a Szent Lélek, de nem kecsegtet a reménnyel,
hogy sebeinken idővel hűvösen mohásodik a kín,
ránk telepedése akkora csákányütés, hogy a tájból
a márga vörös ínye kifordul, az öntudatig bizton
el így ér a fájdalom, akár a szerszámnyél
emlékeként tenyerünkben fölizzó sorsvonal,
vagy csak bevár a Lét, mint a Keleti-Kárpátokban
a Nagyhagymás fenyőrengetegéből fölkomorodó
üres kereszt, fekete vasból, gyökerezzék általa
földbe a villám, Megfeszített nincsen rajta még,
vajon meddig áll így puszta magában?

Bocsánat,remélhetőleg ez hibamentesebb lesz.

A HAZÁÉRT MINDHALÁLIG
Elhangzott: 2004. október 24.

Ez a némelyek számára valószínűleg ellenszenves jelmondat tömör és kikezdhetetlen erkölcsi nemzeti hovatartozást jelent ki esküi erővel.

Meghívtak a Tordai csata hatvanadik évfordulója alkalmából tartott megemlékezésre az ótordai temetőben; a Honvéd sírkert beszentelésére. Felkértek, fejtsem ki gondolataimat. Meg is tettem. Nem mint politológus, történész vagy különféle szervezetek képviselője, mindezektől most én határolódtam el –, de nem a hazámtól – hanem mint katonacsaládból származó, az ősi hagyományokat tisztelő, azokat alanyi jogon értékrendként elfogadó-őrző költő.

Abban a házban szálltam meg, Nagy Albert esperes úr és családja vendégeként, ahol emléktábla hirdeti: Petőfi Sándor szállott meg 1849 július 21-én. Utána már Segesvár következett. Nem jó ómen. És akkor elvonult képzeletemben előttem a hazáért elesett költők méltóságos menete, melyet nem a tehetség hierarchiája szervezett oszloppá, hanem a halál. Hirtelenében többek között Balassi Bálint, most ünnepeljük születése négyszázötvenedik évfordulóját, bár létét versei mellett hősi halála igazolja leginkább. Zrínyi Miklós, Petőfi Sándor, Gyóni Géza, Radnóti Miklós, Gérecz Attila ötlenek eszembe, akik mindhalálig kitartottak a haza ügye mellett.

A hazáért mindhalálig. Ez a némelyek számára valószínűleg ellenszenves jelmondat tömör és kikezdhetetlen erkölcsi nemzeti hovatartozást jelent ki esküi erővel. Évtizedeken át működött, hatott, és hat ma is azok számára kivált, akik József Attila a vörös fasizmust leleplező költő szavaival élve, túllátnak e mai korcsmán. És az áruláson, amely mindenütt, de a Kárpátok övezte tájakon különösen hatékonyan üzemel és a tragikus végeredmények bizonyítják napjainkig, hogy mennyire rombolóan.

1956 világtörténelmet befolyásoló eseményei után a vérbíróságok döntése nyomán ma is nem egy taláros hóhér regnál a hatalomban, vagy húz zsíros nyugdíjat, harminc ezüstnél jóval többecskét. A bitó alatt számosan kiáltották: a hazáért mindhalálig! Ennél hitelesebb, megrendítőbb önigazolást, a nemzeti eszmének feltétel nélküli alávetettséget, szolgálatot nemigen lehet találni. Mert ez létprogram akkor is, ha a halál dimenziójában teljesül ki. Utódnemzedékekre osztott feladat: a helytállás rendszeres megcselekvése.

Mint történt ez Tordán hatvan évvel ezelőtt. Már akkor is az oroszok. 1849., 1944. és 1956., amikor úgynevezett felszabadítóként vették el a szabadságot, löktek le a Balkánra, gyarmati sorba. És mindig árulók segítségével. Anélkül nem megy. Elismert tény, a magyar katonai vitézség egyike a legjobbaknak a világon, megtapasztalhatták ezt az áttörők is, három nap helyett több mint három hétig álltunk ellent a túlerőnek. Van ugyanis gyakorlatunk a túlerő leküzdéséhez. Ám belső pártütő ellenségeinkre ez nem áll. Az egymás elleni kijátszások, ármánykodások rendszere ellen nemigen tudjuk felvenni a harcot. Eger várában – emlékezzünk csak – egyetlen áruló volt: azóta megszaporodtak. Magyar nyelven beszélünk, élünk, de azt, hogy mit jelent a haza, amely a magától értetődő hovatartozás és vállalás, akár egy dánnak, írnek vagy portugálnak, nos, ezzel a természetes érzéssel nemigen tudnak mit kezdeni mostanában a magyari urak. És ez nagy baj.

Lám, Árpád vére imígyen fajul. Szerintük a globalizmusban, a népek európai gyülekezetében a nemzeti létkarakter mit sem számít. A nagyoknál még mindig igen, mint mindig, a nemzeti önérzet megőrzésének köszönhetik, hogy még nagyok. Hogy paritásképesek, hogy nem szajkózzák lehangolóan: merjünk kicsik lenni. Merjünk nagyok lenni! Legalább lélekben. Éppen most, hogy kicsivé akarnak tenni minket, hogy a nyelvünket nem beszélik sokan, hogy nagy történelmünk dacára a megmaradásunkért kell küzdenünk, olyannyira, hogy már megjelent: kívánatos volna, ha a honi magyarság létszáma öt és hatmillió között mozogna. És akkor mi lesz az elcsatolt országrészekkel? Tény, a jelenlegi politikai, szociálpolitikai tendenciák e tragikus nemzetfogyást garantálják.

Felséges uram, Szent István király !

Előljáróban biztosítlak, hogy számomra,
a Szent-Jobb nem tetemcafat,
a Szent-Korona nem svájci sapka.
Nem abba a kantomba tartozom.

Szomorúan közlöm,
Országodat majdnem annyi darabra szakították,
mint Te annak idején Koppány testét.

Szándékod szerint azért tetted,
hogy egységesítsd a népet, mert csak úgy tud megmaradni.

A Trianoni gátlástalan új trancsirozók célja,
éppen az ellenkezője volt.
Azt akarták, hogy a Magyarság
összetörjön, elvesszen, kihaljon.

Jelentem, csonkán, erkölcsi-, gazdasági jóvátétel nélkül bár,
de még megvagyunk.

Ám, aki e maradék hazában intelmeid,
vagyis Imre hercegnek szánt,
szellemi-erkölcsi testámentumod szerint szeretne élni,
az itt a lehetetlent kísérti meg.

Szentté nem avatják, inkább boldogtalanná,
vagy végleg kiiktatják -mint magát Imre herceget,
és később annyi nagyszerű másokat-
a nyakunkon kondázó ítéletvégrehajtó vadkanok.

Felettük állni látszik az idő, változás azért van,
ujabban basebol ütőket használnak és kideríthetetlenek.

Mint a nemzetgazdaságot és erkölcsi világrendünket
megrengető korripciós ügyek.
Éppen ezért a kis emberekre
nagy csindradatával súlyt le a jog,
példát statuál, ezzel is fedezve
a NAGY disznóságokat.

Nem valami demokratikus ugye ?

Csak egy példa a számtalan közül :
a magyar Robin Hoodként elhíresült whiskis rabló,
elegánsan meglátogatott néhány jól menő bankot
és pár millióval távozott.

Most nehéz vasban ül, valószinűleg élete végéig.
A Baumag bankház 18 ezer -zömében- kisbefizető pénzét síbolta el.
Mértékadó körök szerint, az eltűnt összeg 40 milliárd.

A felelősök otthon, kényelmes,
házi körülmények között védekezhetnek.
De csak ők.
Az országlakosok 90 %-a .nem érez védelmet,
mert életművedet Felséges úr,
a megtartó államot,
a vadnyerészkedők nagyhangú kis csoportja,
fondorlatosan lebontja ,
de már aknáit is betelepítette az alapok alá.

Valaki régi új renegátok, lázasan munkálkodnak,
hogy valóra váljon éppen a rendszerváltás után 15 évvel,
az állam elhalásának marxista elgondolása ?

Számukra nem fontos,
hogy ebbe a folyamatban néped pusztul bele.
Hogy az állam csupán annak nem óhajt megfelelni,
amely létrehozásának lényege.

Kivonul az egészségügyből, az oktatásból, a hadügyből,
a nemzeti intézmények fenntartásából,
ki az energiaiparból, a könyvkiadásból és még sorolhatnánk.

Viszont marad az apparátus, az adózás.
Rabszolgatartóvá lett az állam.
Nem véd meg, ám kiszolgáltat,
nem emel fel, de lenyom,
kizsákmányol, követel és behajt.

Nemzedékekre érvényes távlatot nem teremt,
de biztosítja a vegetáláshoz való lehetőséget.
Érdeke !
Mert ki tartaná el azt a furcsa elitet,
amely önmaga gusztustalan menedzselésén kivül,
semmire sem jó.

Ránk omlasztanák az életműved,
mint 1951-ben a Regnum Márianum templomot,
Nagyboldogasszonyét, akinek kegyelmébe ajánlottad az Országot.
Augusztus 15-ét Te avattad a legnagyobb Mária ünneppé,
s a királyi törvényhozás napjává is egyben.

De baj van az utódokkal Felséges úr,
itt olyan hivatalosság és közszellem alakult ki,
amelynek nem kenyere a kegyelet,
sőt a kegyeletsértéseknek köszönhetik kenyerét.

A Regnum Márianumhoz közel építették fel a Sztalin szobrot,
és hogy feledjük, annyi minden más mellett,
hogy lovas nép voltunk,
beléolvasztották gróf Andrássy Gyula,
volt miniszterelnök, bronz-lovasszobrát is.

Ennyit a vágtatásról no és a virtusról,
mert a Szabadság téren újra áll,
a szabadságunkat meggyalázó,
szovjet hadsereg emlékszobra.

Mindeközben a koronázóvárosban,
Fehérvárt, a királyi csontok,
szerteszét és összekeverve,
ebek harmincadjára hagyattak.

Ne csodálkozz, mi csak az eleven eltemetésben vagyunk jók.
Amúgy csupa, zömmel hamisan, bűnbánó, utótemetés
a gyászi kultúránk.

Mártírokat arccal a földbe, dróttal megkötözve,
dögtemetőbe temetünk.
Hát ide fajult a hajdan erős magyar? Miért fajulhat ?

Mert tetteinek nincs visszatartó következménye,
erkölcsi, anyagi, ha kell: élet ára.
Az árulást, az árulkodást nem toroljuk meg soha.

Így még aztán az anyaföldet,
az egyszemélyes sírhelyet is kiszippantják alólunk.
Baleknépnek nincs hazája, de párja sem.

Akadnak országok, amelyek az olajra-éhes
agresszorokkal szemben, felveszik a harcot,
de legalább olyan keményen fellépnek
a saját véreikből származó, kollaboránsok ellen is.

Nincs irgalom, de olyan flegma válasz sem,
mint egy pufajkából elődörmögött: NO ÉS ?

Egy közelkeleti ország ismét elküldte,
a háború után 50 évvel, nácivadászait,
No és a mi kommunista vadászaink hol vannak ?
.
Valamikor a magyar királyok
keresztes hadat vezettek a szentföldre.
Ma onnan érkeznek sugallatosan
magyarellenes kampányfőnökök.

Remélem Felség nem csodálkozol,
hogy a keresztény szó nem került be
az eu-alkotmányba.
Sőt, valószinű,
mi vagyunk az egyetlen ország,
ahol elhangozhatott egy rádióadásban,
szent este előtt,
hogy a keresztényeket ki kéne írtani.

És megint nincs hadseregünk.
1919-ben, a XX.sz. elején
a Károlyi-kormány hadügyminisztere
nem akart többé katonát látni.
Hát magyart nem is látott,
de ránktámadó csehet, románt garmadával.
Az utcákon tüntetők vonultak
és nem csak a plebsz hirdette: le a hazával.

Rá, egy évszázadra, nálunk újra ez folyik.
Mintha nem volna tanúlság.

Nem lesz sorállományú hadsereg,
amely hadászati jelentősége mellett,
legalább akkora fontosságú
pedagógiai feladatokat látott el.

Viszont vannak, a kormányfennhatóság alá rendelt,
a néhai munkásőrséget is pótló, kommandósok.
A honvédség mindig nemzeti gyökerü,
a mostani favorit a zsoldosság, nem az.

Szegény Várnai Zseni költőnő,
nemzetközi propaganda édesanyánk írta,
mégha hamis akkusztikával is:
ne lőjj fiam, mert én is ott leszek.

Itt tartunk most Felséges úr !
Mit gondolsz... , lőni fognak ?

(Döbrentei fordítását csak a humor kedvéért tettem be,
meg nekem tetszett)

Rejtelem, ahogy nézel
És mégsem az egészen,
Felhőz tétova kétely,
Én Mária Franciskám
Múzsám, költségvetésem!

Kifakul a rózsapír
Arcodon egyetlenem,
Színe, mint holt pénzpapír.
Kapnálak karomba én,
Pozitív egyenlegem!

Hajad – mily öröm nékem,
Újra vad sörény lehet –
Túlnő az aranymértéken,
Tubicám, utam, kapum,
Nemzeti szakszervezet!

Nem érdemlek megvetést.
Nézz és szemeid látnak
Szép kiadás-csökkenést,
Látják felszámolását
A mozgó adósságnak!

Mily madrigállal valljam,
Éget érted hevület?
Esdi neved az ajkam
S szólítlak: Nemzetgyűlés,
Korporatív testület!

Szeretlen nagyon, nagyon,
Gyarmati Ünnep-cafrang!
Napjaim átkoplalom
Érted, Munkaszabályzat!
Én drágám, Portugál Bank!

Külföldi hitelem, te!
Üdv-dús aranytartalék!
Zarándoklat értelme…
Hajtsad vállamra fejed,
Államtanácsom, te szép!

Ó, én korporatívám,
Állami törvényhozás,
Ne kerülj, figyeljél rám!
Szívem menhelyet benned lel,
Népház, hozzád e fohász!

Ó, nemzeti egységfront,
Szomorúságot szemed
Éltem árnyékára ont,
Mely hadoszlopként halad
A vizek sodra felett.

Mily úri gőggel nevet
Dollárjelbe font hajad –
Mise-en-plis pénzügyletek!
Szavazás: szólam, mert a
Választó nép balga had!

Voksodat meg nem kapom,
Nincs remény számítni rád.
Nem fogadsz be angyalom,
Szépséges birodalmi
Keresztény kultúrvilág!

Merthogy így viselkedem,
Nem tudsz megszeretni már.
Mindent bocsáss meg nekem.
Én meg követem, amit
Meghirdet prof. Salazar.

Egy rögeszméért dúlom föl a testedet.

Ujjammal belesek a lét kulcslyukán,
kitudni, az égi koronából mely
csillag jár öröktől tebenned: öled
szépmívű csapdájában a szerelem kis
állatai nyüzsögnek, vajon melyikből
támasztja fel az idő arcomat?
Rózsahőben tikkad bársonytokja a
végtelennek, vénuszi barlangodban
a vágy cseppköveiből nevelem fel
szobromat, őrjítő zsákbanfutás a gyönyör,
a messzeség elfoghatatlan, noha
angyalszárnya lábunknál rohad, önnön
szagán emelkedik az égbe, hajszálad
üres sintérhurok, a halál nem merhető
ki véle, hónaljadból fanyar ősz támad,
rege-öreg fejem legördül kezedhez,
ujjaid közül kicsurog az agyvelőm,
múzsák dagonyája, föllefetyelik
a legendán tartott hiénák, hasad
gyöngéd gyöpén át, örökzöld jajokkal
bélelt glórián karikázik el édenkorom.
Mélységeidben vérrengető erővel
dagasztom az eget, amíg sikolyodtól
kihasad a gyönyörrel várandós mennybolt -

Sűrű fekete csönd szakad.
( 1984. )

Döbrentei Kornél:

BUGYI-BALLADA

Legyen bár rikító, vagy hófehér,
a sejtelem mélysötét fészke marad,
ha megvillan a szemérmes-ledér
combok közt a falatnyi kelmedarab,
mit könnyelmű szoknya alatt hordanak,
csipke sűrűből ível ott a domb,
tömötten homálylik a dús bozont,
mélyén búvik a lángmedrű rovátka
s szendergőn is gerjesztő hevet ont.
Áldassék, ki a bugyit feltalálta.

Vágy fétise, követelve igér,
hozzá annyi ajzó képzelgés tapad,
láttán megiramlik a renyhe vér,
csapdairigy és garázdamód szabad,
átitatja nőlényegű, vad zamat,
mit a sóvár férfinép megorront,
szemére vérköd ül és odaront,
eleitől fogva letépni vágyta,
büszkén mered a szerelem-dorong.
Áldassék, ki a bugyit feltalálta.

Emlékezet-hamvasztó időkre előre hogyan lehet valakit
feláldozni, aki még az anyja szíve alatt lakik,
magzatvíz-tengerbe lógázza lábát, testvérei a delfinek,
élete előtt halhatatlansággal ki rövidítheti meg?

A szülőcsatornában hétmérföld-léptű messzeség tapossa hosszan,
és mire vért s szennyet izzadó ártatlansággal kicsusszan,
noha nincs ésszel fölérhető vétke,
sorsa már kiszabott a büntetésre,
sugallatára Annak,
akinek öntöbbszörösítő igeragozás: a vannak.

Ki dönthet így a népért, a nép nevében akár,
kiféle, miféle édenből kitagadott királyi pár,
az idegen hordáktól megrettent,
fel így találván az okot,
hogy megváltásként egy megváltandót odadobott,
kiengesztelni akarván a haragvó Istent,
ki megjelenni oly rejtelmesen szokott?
S a maga üdvére lélek-csírával ültetett be egy marék iszapot,
tudván tudva: kit ily hatalmas keggyel vert meg,
az senyved, senyved,
és mély, kifürkészhetetlen túlvilági mámorban él,
vagy ide a rögbe, vagy léten-kívülre alél.

A tabu-titokból, mint hernyóból, kikél az idea:
a kiválasztottnak tilos tüneményként kiválnia
a massza-sivár emberrengetegből,
mely Káint-Ábelt folytatva fújtat, szaglik, retteg s öl,
nem tűnhet ki hivalkodva, kevélyen:
nem engedi az Atyának fölkínált s lemondásos szemérem.
Mi az az ösztönt bénító, belenyugvó szelídség,
mely hagyja, hogy megbéklyózzák, körbekerítsék?
Irgalmatlan igazság-é, vagy ámítás, ádáz,
hogy a lét-ihlet kölykedző életté megélt nász,
mocskára ráezüstlik a zsoltár,
csak így lényegíthető át, ami trágár?
Vagy a kezdetek mégis makulátlanul tiszták,
akkor miért, hogy eredendően szeplők tarkítják?
Miért a liliom-szüzességbe oltott
kitérdelt imazsámoly-foltok?
Elfogy a lélek,
visszamarad a belémaratott bélyeg,
mely által minden halandó
vacak kis sorsjátszmája sakkban tartható.

Alázatodnál lázadásod kivédhetetlenebb, Szent Margit,
s a vak remény, hogy a nem renyhülő, megszállott hit
segít kisúrolni, meg nem történni tenni az ősszeplőt,
hogy megszabadulván, bűntudat nélkül követhessük Őt.
Ó, mily megnyomorító súlyként szakadt rád
jámborságod ábrándja: a félelem nélküli szabadság!

Én gyarlóságom vétkeivel dicsérem az Urat,
s a vezeklő fájdalom tart itt,
hogy anyámon s az Atyán kívül nincs senkim, mégis keresek valakit,
várok, várom, hogy a nagy kegy utat mutat,
míg Te, a kíméletlen-szigorú, engedted,
rühek, tetvek, férgek lepjék el a tested.
Miért fogadtad el, törődtél bele,
hogy a jelenidő csupán a szenvedés gyakorlótere?

Az égi tisztaság ára a földi büdös vég?
A lenti méltóság nélkül mit ér a fenti üdvösség?
Ki s miért híreli,
nemesít, ha megtagadjuk a porhüvelyt, ami szintén isteni?
Mulandó, igaz, de egy csecsemő teste nem megunt lom,
az Ember sejtekből fölépített templom,
bár leroskad, s eltűnik alant,
katonát nevelünk a halálból is: urna a rohamsisakja, bornyúja hant.

Istent-kísértő kaland volt, Margit, az életed,
amikor hitted, világrajöttöddel az ősbűnt megszüntetheted,
és nem bír veled erő, mely eltérítsen:
csak az, ha egyszer nem érettünk, hozzánk imádkozik az Isten.