Új téma  Új hozzászólás

Gondola főoldal | beállítások | regisztráció | keresés | GYIK | fórum főoldal | moderáció
  előző téma   következő téma
»  gondola Fórum   » Kultúra   » 56 versben (ÖTVENHATVERS) (1. oldal)

 
A téma oldalai: 1  2  3  4  5  6  7  8  9  10  11  12  13  14  15  16  17  18  19  20  21  22  23  24  25  26  27 
 
Fórumunkon a regisztráció szünetel
Téma: 56 versben (ÖTVENHATVERS)
alexander
  Válasz | 2012. december 14. 16:38 | Sorszám: 665
A BÁRÁNY BŰNE
1956. elárulása

Hideg napok jöttek, börtön éjszakák,
A nép mégis az önkényre szavazott -
Majd eljöttek a vészterhes hajnalok,
És megköpdösték a vérző Messiást.
Nagy Heródes és a kufár társaság
Partit adott sok, cinkos jó barátnak –
Így adták tudtára a nagyvilágnak,
Vasra verték a szabadság városát.
A vad tor után a nép élni akart -
Énekelt, rettegve az ébredéstől –
„Taníts meg nagy Isten túlélni a bajt,
És mentsd meg a Várost Nagypéntekétől”:
„Kiálts reánk, hogy ne feledjük Júdást,
A hazug kort, és a szörnyű árulást…„

alexander
  Válasz | 2012. december 09. 14:30 | Sorszám: 664
ÖTVENHATOS VETERÁN

Mindig gyalázva, félre lökve,
állok „bolond a hegytetőn” –
megrabolt szívű, semmi koldus,
földhöz csapom a fejfedőm –
Uram Isten – szólok magamhoz –
elrontottam az életem,
megvertél büszke, szabad szívvel,
mikor magyarnak születtem –
Kártyára, nőkre, jó barátra,
tellett időm és kedvem is,
de bánat, baj, bogáncsa karmolt,
ha jártam hazám erdeit –
Már földre döntve, alig élek,
jó szóra sóváran, szenvedőn –
más hiányom nincs, mégis félek:
elfogy lassan a tetterőm –
Uram kérlek, ne hagyj magamra,
szabadságharcos vén vitézt,
leharcolt szívű, árva koldust,
megaláz minden semmiség –
Uram kérlek, ne hagyj magamra,
száll fohászom a szent hegyen,
csak egy perc és dalolok újra,
hisz’ hozzád szól pálosz énekem.

alexander
  Válasz | 2012. november 18. 17:36 | Sorszám: 663
Töréspont 2006. okt. 23. -NTK HS

Ma tolvaj járt az éji kertben,
Letört virágok halnak némán.
Örvénylő csend és sápadt reggel
Sír az őszben - koldul a magány.

A Hold ezüstje rezzenetlen,
Az ezredéji csillagórán,
Már gyűlöletben megkövülten,
Ős-átok ül az ember fián.

Káin és Jákob: kés a kézben,
És hány féltékeny törzsi Isten
Őrködik itt a csillag-éjben?

Mert csábít az éj - árnyék és vér -
A Káin ősök öröksége:
Fellázad, gyilkol szívük mélyén.

alexander
  Válasz | 2012. november 18. 16:50 | Sorszám: 662
Tél: 1956

Fagyott: „A Hold, mint téli kobold”
Ragyogott a fekete égen,
Mutatta, hogy az agyhalottak
Közül, nem menekülök én sem.
Bolyongok, és ha majd’ megfagyok
A roppant Tél jég-vitrinében,
Tüzet gyújtok és jelet adok,
Itt halt meg minden reménységem.

Buda és Pest, „Te bűnös város”,
Lyukas zászlókkal meggyalázott,
Rőt egedre írom fényjelem, -
Elátkozva és reménytelen,
Felírom október egére:
Meghalt a magyarság reménye.

alexander
  Válasz | 2012. október 25. 08:00 | Sorszám: 661
http://www.youtube.com/watch?v=x5Yx23esA6M&feature=relmfu
Mindszenty József hercegprímás tanuságtétele áll a vers centrumában, aki soha nem tagadta meg hazáját és nem kötött kompromisszumot...
alexander
  Válasz | 2012. október 23. 09:19 | Sorszám: 660
Dobos Attila himnusza ihlette versemet: Üzenet testvéreimnek, http://www.youtube.com/watch?v=tlgX_98UWUA&feature=plcp
alexander
  Válasz | 2012. október 23. 00:25 | Sorszám: 659
http://www.youtube.com/watch?v=ACrgLmHoHks&feature=plcp
Vers a forradalomról...
alexander
  Válasz | 2012. szeptember 29. 16:17 | Sorszám: 658
http://www.youtube.com/watch?v=9hXs08g2ca8&feature=autoplay&list=ULizZMNIKz9rs&playnext=39
ünnepi köszöntő c. 56-os versem illik ide, - hallgassáok meg videoversemet Kedves T.Társak - üdv alex
keresztkem
  Válasz | 2011. november 16. 05:59 | Sorszám: 657
"Este nyolckor születtem, fújt a szél.
Kassát szerettem és a verseket.
A nőket, a bort és a becsületet
S az értelmet, mely a szívhez beszél.
Mást nem szerettem.Minden más titok.
Nem könyörgök s ne irgalmazzatok.

(Márai Sándor: Ujjgyakorlat 1945.)

Közli:
keresztkem

szalonna
  Válasz | 2011. november 14. 23:18 | Sorszám: 656
GALGÓCZI ÁRPÁD
Zsarnokság és szabadság


A zsarnokság zsarnokság mindenütt,
Legyen vörös vagy bármilyen lepelben,
A zsarnokság zsarnokság mindenütt:
Embertelen, gyalázatos, kegyetlen!

A zsarnokságot tűrni nem lehet,
S ki tűrni kész, nem méltó rá, hogy éljen,
A zsarnoknak csak hódolni lehet,
Alázattal, földig hajolva mélyen.

De ha egy népnek szálfaderekat
Adott az Isten, nem tűr szolgaságot,
Felkel, s ha százszor bele is szakad,
Kivívni kész egy szebb, szabad világot!

Mi ismertünk tucatnyi zsarnokot,
Kelet s Nyugat dúlt rajtunk szakadatlan,
De két kemény kezünk kardhoz szokott,
Harcoltunk és bíztunk a virradatban.

Így telt el egy küzdelmes ezredév,
Míg jött e megkergült, e szörnyű század,
S hiába munkált forradalmi hév,
Nekünk börtön jutott s gyalázat.

Amint a legvégső harc végetért,
S feleszmélvén már kedvünk élni támadt,
Új zsarnok jött, fizetni mindenért,
Mindenkinél őrültebb és galádabb.

Mily gyűlölettel volt tele
Fajtánk iránt: népünk lenézte,
Mi nékünk szent volt, nem kímélte,
S tíz év alatt tán fel se mérte,
Mit ölt meg átkozott keze!

És elsötétedett a nagyvilág:
Jött Hortobágy, és jött a recski bánya,
S megismertünk egy szörnyű szót: GULÁG!
S mentünk halálbányákba, Ázsiába.

Ó, hányan ottmaradtak jeltelen!
És hány szülő várt hasztalan fiára!
Hány szem maradt örökre könnyesen!...
A jobb jövőnek vér és könny az ára.

S kik visszatértünk majd e más világból,
Soká bolyongtunk bénán és vakon,
S ha lélegezni mertünk, jött az ÁVÓ,
S vasrács feszült a börtönablakon!

Majd végigharcoltunk egy forradalmat,
S mivel hóhérunk nem bírt el velünk,
Segítni kért egy „testvéri” hatalmat,
Hogy azzal együtt győzzön ellenünk.

El is buktunk, vérben, mocsokban ázva,
És szörnyű megtorlás következett…
De lám, az áldozat nem volt hiába:
’56-ot legyőzni nem lehet!

Ki nem bírt tankok, ágyúk erejével,
Áldozva bár ezernyi életet,
E büszke nép magasztos szellemével
Győzött a bűn, a zsarnokság felett!

Új nap derült fel múltunk szégyenére:
A béna jár, s a vak, lám újra lát!
Testvéreim! Fogjunk hát össze végre,
S emeljük végre fel…
e drága, szép Hazát!

Budapest, 1996. május 8.

nereus
  Válasz | 2011. január 29. 21:22 | Sorszám: 655
Botár Attila:

TENGERITÖRÉS - 1956


belátni a beláthatatlant
erősködni nem érdemes
etetni az elláthatatlant
fölösleges fölösleges

kilátóból is nézhetetlen
bűzölgő köd takarja be
a tájat noha még szedetlen
a tengeri arany csöve

s morzsolatlan hideglelésed
körül morajlik törd s ha félsz
csatos-üveg száján megérzed
a domb roppantó remegést

mint karcos nánai hegy borát
dombóvár felől ágyútűz
üt fültövön tarkód csigolyád
borzong a csüggő ágú fűz

nem messze a tengeri-sortól
vonulnak zöld teknőcök és
„hamar ecet lett őszi mustból”
fölöttünk elszáll egy köpés

bonyhádra út sincsen sötétben
morzsolni kezdünk egy csövet
tehetetlenül mégse tétlen
fosztódunk magok és kövek

magok és kövek szív alakban
egük alatt már nincs helyük
barázda poshad s tarthatatlan
szárnyvonal ösvény mindenütt

mag szív föld összetartozása
hazánk letört tengerisor
zöld teknőccel piros pojáca
néhány évtized s csomagol

bernulli
  Válasz | 2010. november 23. 11:17 | Sorszám: 654
Tunyogi Csapó Gábor: Évforduló

a terjengő mészszag fehér kötényű ölben
ringatja el a téglák felvérzett jajszavát
s a friss falak mélyén megfeketedett üszkök alusznak
üveghályog borítja újra a házak látó szemét
bárányok vérével permetezi be az estéket
nyugat felől a nap
kitépett nyelvű harangok himbálják szerte a rettegést
és sárgára aszott reménytelenséget zihálnak
a süvöltő fák fújta szelek

új falak
szögesdrótok
rácsok
emberek

az utolsó lépcsőről a semmibe zuhan a halál
de nem mozdulnak az őrök
merev egyenesek feszítik ki a fekete ívet
szuronyok hegyén vigyázva billeg a hold

h a m u
háztetők
emelvények
állványok
aki sírt az meghalt
aki nevetett
az is meghalt
fehér lárvák
egykor
emberek
ma
fekete tükör a síró esőktől simára mosott aszfalt
nyirkosan borzolódnak az elvetélt karácsonyok tűlevelei

s í r á s

a vakondokok mélyebbre ástak
mindenki ás
hóhérok
fekete szakállukban elvesztek a csillagok
vajon fölébred-e reggel a meztelen ég
valaki fölemelte a kardot

s ö t é t s é g

Bécs, 1957. november 4.

bernulli
  Válasz | 2010. november 23. 11:13 | Sorszám: 653
Tunyogi Csapó Gábor: Himnusz a holtakhoz

Merev királyok, jéghideg halottak!
Megátkozott és megvert földbe nyugvók,
mi, önhúsunkat tépve földre hullók,
nem állhatunk meg már előttetek.

Merev királyok, vérfelkente trónon,
aszfaltba ásva, barikád tövében!
Melletekre a nap is törpe érem
s kevés elétek minden áldozat.

Ki elég nagy, hódolni sírotoknál?
Tűzfényben égő holtak Isten-arca,
aszfaltba ásva, alvadt vérbe fagyva,
de túlragyogva múltat és jövőt...

Szeged, 1956. november

bernulli
  Válasz | 2010. november 23. 11:11 | Sorszám: 652
Tunyogi Csapó Gábor: Tankokról beszélek

Mogorván állnak a hajnali ködben.
Acélbőrük festék-hámja meg-megrándul.
Mélyhűtött indulatok dere ül homlokukra.

Talpuk alatt az aszfalt olvad
mint só körül a jég.

Valaki fekszik a ködben a földön,
valaki felfele bámul,
mert ma is felébred az ég.

Vannak üvegtestű zergék,
árnyéktalanok, súlytalanok,
de ki meri megálmodni őket?

Minden ki nem mondott szó: egy halott.
S tömegsír minden mondatunk.

Mogorván állnak a hajnali ködben,
árnyuk is nyomot hagy a kőben,ormótlan testük süllyed, egyre süllyed,
míg végre lassan, lassan elmerülnek.
Nem vasból,
nem betonból
és nem is vérből –
a ma visszatartott lélegzetéből
épül a holnap
és a halottak
zálogai a feltámadásnak.

Víz hull –
cseppek, cseppek, számolatlanul:
higanyvetés ólomtalajba.

De tankok, ágyúk és zsibbadt katonák!
Ki állítja meg hát a napot,
mikor a horizont fölé emeli
a győzhetetlenség emberi homlokát?

Szeged, 1956. november

bernulli
  Válasz | 2010. november 23. 11:07 | Sorszám: 651
Tunyogi Csapó Gábor: A harcba induló Dávid éneke

Parittyámban a kő: az Úr neve.
Előttem: szürke, sok páncélú rémség;
mögöttem: árnyék-hadsereg,
fölöttem: orkán, förgeteg,
és öngyilkos kísértés.

De parittyámban kő: az Úr neve.
A számban: gizmo bozo, busker ének.
Barát, ellenség: mind nevet.
Hahó, de mégis! Én megyek!
Én senkitől se félek.

Hisz parittyámban kő: az Úr neve.
Legkedvesebb juhom megöltem érte.
Bőréből készült szíj-remek,
forgó parittya-förgeteg,
suhanj! Az Úr ígérte,

hogy parittyámban kő: az Ő neve!
Már nem nevetsz, ijesztés durva szobra.
Fölöttem fények erdeje
s kezemből sújt az Úr neve
páncélos homlokodra!

Szeged, 1956. október 23.

bernulli
  Válasz | 2010. november 23. 11:05 | Sorszám: 650
Böröndi Lajos: A Szózat éneklése közben

A Szózat éneklése közben
Dördült el a sortűz, amint mondják
S a golyószóró ropogása és az
Éneklők közé vágott kézgránát
A fenséges dalt halálhörgéssé változtatta

És többé - úgy hittük - nem áll a dal talpra
És a gyilkosok röfögése
Részeg dáridója zenéje
Neveztetett ki muzsikának
Az lett ének
A mosonmagyaróváriak fülének

S jegek hideg nyarak és telek
Hulltak az időre
S már úgy tűnt soha nem lesz vége
A nagyvilágon e kívül
Mindenütt van számunkra hely csak itt nem
S a rablók megosztoztak már minden
Csizmán és ingen
Hisz a lepecsételt száj nem beszél
Hallgat
S a kitépett nyelvű forradalmak
Az emlékezetből is kihullnak.

S most hogy legalább gyászolni szabad
S kimondani azt ami volt aminek
Nem szabadott volna megtörténnie
A Szózat szívdobogtató zenéje
Ismét fölséges dal lehet
Nem szorítja össze
A légy híve sornál
A szívet a rémület
A zene zene lesz majd megint és nem ricsaj
Zaj
S ha bocsánatkérésre megbocsátás
Lesz a válasz: dal!
Szívet melengető madárszárnyakkal
teli muzsika
Melyet nem mérgezhet meg
Senki már soha

bernulli
  Válasz | 2010. november 12. 19:40 | Sorszám: 649
Bocsánat, ez a teljes szöveg:

1956. november


Az ég mint kormos, csillagtalan kürtő,


a lápföld sík és pőre.


Vagy százan vánszorgunk a Fertő mellett


és igyekszünk előre.

Mellettem kövér, szovjet tiszt civilben,


rumszag árad belőle.


Egy gyermek sír. Patakon gázolunk át,


s nem leszünk nedves tőle.

Majd: osztrák lámpák, mentőkocsik, szendvics,


mosolygó, piszkosszőke


járőr. Mögöttünk puskaszó, sötétség,

remények temetője.


Furcsa haza. Az ember fellélegzik,


mikor kiér belőle.

bernulli
  Válasz | 2010. november 12. 19:27 | Sorszám: 648
Faludy György: A háromszáz orosz

Háromszázan voltak. Mind katonák.
Átálltak? Inkább csak átjöttek hozzánk,
vagy bujkáltak. November négy után
a megszállók valamennyit elfogták.

A Gyűjtő rácsos ablaka magas.
Egymás vállára álltak. Lenn az utca
s a temető, hol hengergett a köd.
Pár órájuk maradt. Mindegyik tudta.

Töltőtollat, pénzt és karikagyűrűt:
amijük csak volt, az őröknek adták
cigarettáért. Mit bánták! Zsúfolt
cellák, ázott posztószag, füst, izzadság.

Miről beszéltek? nem találgatom.
Csak azt tudnám, mi hozta mellénk őket!
Szégyenkezés fogta le kezüket,
mert a tetőről kamaszfiúk lőttek?

Több ennél? Tankban, ágyúfüst alatt
felismerték a más nép szabadságát,
vagy a Szabadságot, e nyugati
széplányt, ki még nem kelt a Visztulán át?

Még több? Egy tiszta pillanat: s a sok
orosz a Duna partján megtalálta,
hogy mi a jó, miért még érdemes
élni-halni e döglődő világban?

Egyszerre akasztották mindüket
reflektorfénynél. Ennél tovább nincsen
róluk hírem. Csak annyi bizonyos:
tömegsírba dobták őket mezítlen.

Hol? Nem tudom. Tán az egyik orosz
repülőtér szegélyén Fehérvárnál.
Facsemeték úgy mint Katyinban is.
Huszonöt év. Fölöttük erdő áll már.

– Magyarok ölték meg – így emlékszik
családjuk. Ők a legnyomorultabbak,
a mártírok, kiket a vesztesek
nem ismernek s a győzők eltagadnak.

Ki tud szelíd áldozatukról? Vén
fegyőr fordul a pesti italboltban
társához: – Már vitték! Emlékszel-e
a ruszkira a tébolyult mosollyal?

Ez volna minden? Pár bizonytalan,
borzongó nap, amíg szóltak az ágyuk,
aztán ismét az éj. Lyukas zászlónk
nem értük lengett. Gyanakodtunk rájuk.

Mi volt nékik a boldog Nyugat.
Hogy tovább fusson, arra egy se gondolt.
Hazátlanul haltak meg, nem úgy mint
a híres háromszáz Lákedájmonból.

És csendben. Árut, romlást, vértanút
inflál a század, amnézist a holtak.
Ki emlékszik még rájuk, ki velünk
együtt a világ reménysége voltak?

S mit még? Szürkét szürkére, hidegen
írom e verset, jajszó, könnyek nélkül.
Azt kérdezem magamtól: mit akarsz?
Nézz körül: a sok marha összebékül

a mészárossal. Nyughass már te is,
hagyd a háromszáz oroszt, öregember!
Hiába. Nappal csendben porlanak,
de éjjelente megmozdulnak bennem.

bernulli
  Válasz | 2010. november 12. 19:21 | Sorszám: 647
Nostradamus: II. centuria, 90. szakasz

Par vie & mort changé regne d’Ongrie,

La loi sera plus aspre que service:

Leur grand cité d’hurlements plaincts & crie,

Castor & Pollux ennemis dans la lice.

Fordítás:

Élethalálharcban változik az uralom Magyarországon,

a törvény keservesebbé válik, mint a szolgaság:

nagy városuk üvöltve jajveszékel és kiáltoz,

Castor és Pollux ellenségek a csatatéren.

bernulli
  Válasz | 2010. november 12. 19:19 | Sorszám: 646
Szőcs Géza: Kádár János dala

A sárgaborsó-főzelék,

a sör nem volt talán elég?

nem volt talán elég a kása?

vagy nem volt szép betonlakása?

Mért sántikál örökké rosszban,

s hívja cinkosnak Istenét

a mocskos, szomjas, telhetetlen,

lusta és görbe lábú nép?

Lóg majd az Úr nevével száján,

ott lóg majd Kádár János fáján!

Panellakások bestiái!

nem volt elég a főzelék?

Akasztófámon együtt lóg majd

az Úristen s a csőcselék.

Mert lesújt rájuk prrrrrrrroletár öklöm!

alexander
  Válasz | 2010. november 05. 12:02 | Sorszám: 645
AZ UTOLSÓ SZÓ JOGÁN
(Egy ismeretlen költő emlékére)

A költő: humusz
Belőle sarjad az élet.
Tudom, hiába beszélek
A la carte posztumusz.

Menyhárd Alfréd költő: névtelen,
Magányos, útszélre szorított szellem,
Elszívták előle a levegőt,
Alig ismerték néhány versét -
Így mondják, akik ismerték Őt .
Nem is érte más csak csalódás.
Annyi éven át –
„Nem lehet”
Sütötte rá bélyegét a tébolyult holdvilág.
Emésztette magát –
Összeszorított foggal járta élete vadonát,
Űzött vadként kergették
Fekete tűzben lobogó éjszakák –
Ott élt peremre szorítva,
Patkány-vidék korma bénította,
Ahol bamba önkény szabta meg a rendet,
Ahol levegőtlen présben,
Alkohol gőzben égett az elme,
Vagy gyógyszerezett hogy elviselje,
Feledje, mi volt élete keserve.

Valami eszelős remény éltette,
Majd megjelenik egyszer,
Minden igaz gondolata bekötve,
Egy valódi kötetbe.
Nem élhette meg,
Nincs vigasz,
Hiába az áldozat,
Elpazarolt élete kudarc –
Hisz’ ma sem ismeri költészetét a világ –
Született bár hitben-erőben ihletett,
Sugárzó gondolat, ajkára
Forr a szó az elmúlásban:
Proskribált a rosszindulat!
A hallgatás vesszőző éje alatt,
Nem érhette meg –
De ma sem akad annyi akarat,
Hogy igazságot remélve feltámassza,
Azokat a tetszhalott szavakat –

Ugye mégis érdemes volt?

Az utolsó szó jogán,
Kérek helyette tőletek:
Jelet elégtételt jogot,
Levett kalappal áldozunk Reá néhány percet,
Figyelmet, keressük az okot –
Tűnődve az ajándékon – amit lelke,
Az Időtlenből nékünk átadott.

Ismeretlen Költő,
Akit hallgatásba burkolt,
A mostoha emberöltő –
De megjelölte Őt az idő,
Balsorsunkba fonva élete fonalát,
Hogy el ne vesszen az igazság –

Megőrizte hitét, hűségét –
Szeretetét némán őrzik a szavak –
De emlékeink közt feltámadnak,
Pünkösd ünnepén,
Majd lobogva világítanak,
Megújult nemzetünk kegyhelyén...

bernulli
  Válasz | 2010. november 04. 12:48 | Sorszám: 644
Benke László: Ezredvégi játékok

Ha már elénekelte Himnuszát és Szózatát a nép,ha már a meggyilkoltak hosszú névsorát felolvasta két színész s a kizökkent időt újra helyretolta az alacsony tömeg: kié a mi nehéz szívünk, Uram, s ki emeli fel?
Földben, vagy ravatalon a mártír és a gyilkosa mit ér vajon? Mit ér ez a gyönyörű ország annak, aki valahol egy nagy szeméthalom alján vagy tetején végre szabadon kikaparhatja a saját csontját?
Te drága rabló és kirabolt Magyarország! Mit ér az újra elosztott hatalom és szabadság annak, akinek jut majd belőle egy-egy Uram-segélj?
Te Isten és áru kiválasztottja a dölyfös kirakat előtt! Mit ér a tükrös ablak? Hol van a pénzed, milyen kamatra fektetted bankba leértékelt öklöd?
Poznan, Budapest, Prága, Gdansk! Azért döntögettél falakat, hogy a pénz láthatatlan függönyén fáradt légyként fennakadj?
Berlin is megér egy misét? Mit ér a kérdés, a remény, az erény, a hűség, az őrség, a fogság! Bontva és kötve a szögesdrót szálját és csokorját mennyiért adják?
Mit ér az út és mit ér az utazás, mit ér a szívemen átrobogó táj, ez a darabka hazai föld, a nemzetközi piacon mit ér egy magyar vagy egy román forradalom?
Uram, ha megint csak nyúzzák – mit ér a felséges nép?
Mit ér a kezdet és mit ér a vég?
Mit ér az undor és mit ér a fájdalom?
Mit ér a jóság és mit ér a harag?
Mire való volt annyi áldozat?
Mit ér az utca és mit ér a tér?
Mit ér a kövekre kiontott vér?

bernulli
  Válasz | 2010. november 04. 11:50 | Sorszám: 643
Gyurkovics Tibor: Srác, 56

Leteríthetnek sortüzek
nem ölik meg a szívedet
lyukas zászlódat lengeted

Szemhéjad égre forduló
rései közt a szemgolyó
gömbjét betemeti a hó

Bevörösül a kockakő
ez a nyíltszíni temető
mindenki látja: ő az ő

Géppisztolyt tart U alakú
tenyerén fején koszorú
csüng tizenötéves fiú

A labda mint hamar megúnt
gyerekkor végleg elgurult
mögötte elmarad a grund

Nevet nevet kis ráncai
közül kiálló fogai
csak most kezdenek látszani

Akit a golyó eltalál
maroknyi haja összeáll
mint a halál

Fejét az égre fölveti
már nincsenek emlékei
az Isten sem dédelgeti

Bazaltvirág betonvirág
már nem beszél már nem kiált
lelőtték mint a banditát

Ó jaj nekünk és jaj neki
az anyja sem kell már neki
kis mennyei sehonnai

Leteríthetnek sortüzek
nem ölték meg a szívedet
lyukas zászlódat lengeted.

bernulli
  Válasz | 2010. november 04. 11:44 | Sorszám: 642
Faludy György: 56-os emlék az osztrák határon

Előttem: lámpák, mentőkocsik, szendvics,
mosolygó, piszkosszőke
járőr. Mögöttem: puskaszó, sötétség,
remények temetője.

Furcsa haza. Az ember fellélegzik,
amikor kiér belőle

bernulli
  Válasz | 2010. november 04. 11:40 | Sorszám: 641
Fodor András: Elszántak

…köröskörül a csattogó,
vakogva dörgő fegyverek,
a vijjogás az út felől,
a surrogás a fák felett,
Minket a mélység terhe húz,
hogy tengődjünk,ahogy lehet.
Mi sehová se tartozunk
Nem is vagyunk tán emberek.
Vadak vagyunk, kivertek
bennünket mint az állatot.
Míg dőzsölt bent a gazda,
nekünk a koncból sem jutott.

Hát nincs mit vesztenünk,
szívünkből a félelem vasként kihullt, -
és most, kegyetlen óriások
világnak döntjük homlokunk.
Az örömök, az örömök,
lámpái sandán ködlenek:
bárgyún kereng a mámorok
aklában forgó szédület.
Feljajdulnak a kürtök,
döngenek a megkergült dobok,
lüktet az ádáz ritmus.
ahogy a gépfegyver kopog.
A tükrök, fémek cikkanása,
akárha lángot bontana.
Bevert kirakatként csörömpöl
a cintányérok hars szava

Időzóna: CET
A téma oldalai: 1  2  3  4  5  6  7  8  9  10  11  12  13  14  15  16  17  18  19  20  21  22  23  24  25  26  27 
 

Új téma  Új hozzászólás       előző téma   következő téma
Ugrás:

Email a webmesternek | Gondola