Egyébként én ezt nem speciális lekibertegségnek tartom, hanem egyszerű - de annál sajnálatosabb - csordaszellemnek, amelyhez persze kellő ismerethiány is párosul.

Prónayiék visszaszerezték Sopront, és ugyanezzel a módszerrel talán mást is el lehetett volna érni, de a csehek egész biztos elintézték volna a katonai offenzivát Magyarorsszág ellen. Teleki érdeme, hogy kitartó és felkészült, empatikus tárgyalásaival még vesztes helyzetből is meggyőzően tudott érvelni az etnikai határok helyessége mellett, és ezt nagyon koncessziók nélkül el is tudta érni.

A Monarchia feldarabolását már jóelőre betáplálták az antanthatalmak vezetőinek fejébe [1], és a vörösök csak abban működtek közre, hogy a bukás minél teljesebb legyen. Abban én sem kételkedem, hogy egy rátermett és karizmatikus vezető esetleg jobb feltételeket tudott volna kicsikarni, de katonáink között nemigen volt ilyen. Lehár Antal - aki a legközelebb állt ehhez - fegyelmezett katona volt, akinek nem volt látnoki ereje és kellő demagógiája ahhoz, hogy a lehetőségeket felismerje, vagy megragadja. Horthynak sem.

Vegyünk egy szót: Fehérterror. Ezt több értelemben használták, Rákosiék történetírása hovatovább az egész háborúközti Magyarországot ezzel a szóval foglalta össze. Én például egész mást értek alatta, konkrétan a proletárdiktatúra bukása (1919 augusztus 1), és az első Nemzetgyűlések (1920 február 16 [1], március 1 stb.) közötti időszak, jóllehet az anyagi és jogbiztonság cask 1920 végére állt helyre. Az egyszerűség kedvéért mondhatnánk úgy is, hogy 1918 őszétől Magyarországon kétéves polgárháború volt. Ezen belül volt egy időszak a proletárdiktatúra bukása után, amikor az utcai hatalom részben különböző, néha rablásra és zsarolásra berendezkedett különítmények kezében volt. Ezeket később “tiszti különítményeknek” nevezték, jóllehet pl. az egyik leghirhedtebb, az un. “Britannikás tisztek” között később harmincvalahányvól összesen talán négyet találtak, aki joggal viselte a tiszti egyenruhát. A szegedi tiszti-századok közül is tudtommal csak egy volt rablásra berendezve. Kétségtelen, hogy eleinte a Nemzeti hadsereg tagjai is résztvettek a kilengésekben. A törvényesség helyreállta is fokozatos volt. Ez tehát az én értelmezésem.

Irod továbbá: “a nép - a cseléd, a zsellér, a munkás, a zsidó –“. A kormányzat, és európában annak idején majdnem mindenki félt egy orosz típusú forradalomtól, és a magyarországi agrár- és munkásmegmozdulások miatt ez a félelem megvolt Magyarországon is. Mivel Téged feltehetően a zsidók sorsa is érdekel, érdemes ezt is végigtekinteni. A háború előtti agrárhelyzet legnagyobb problémája a nagybirtok volt, melyet tulajdonosai nem tudtak és nem is nagyon akartak már működtetni. A magyarországi földek zöme bérlők kezében volt, és több mint felük állítólag olyanok kezében, akiket a nép “zsidóbérlő”-knek nevezett. Jelentős volt számuk a kasznárok között is, tehát a cselédek, egyszerű gazdák a zsidókat inkább úrnak tartották, mint maguk közül való egyszerű embernek. A városokban más volt a helyzet, mert a szegény városi tömegek között voltak a viszonylag újonnan bevándorló zsidók is, de ugyanakkor a nagyipar és a bankok, sőt az arisztokrácia körében részvételük igen jól látható volt. A proletárdiktatúra vezetőségéről most nem beszélek. A kialakuló parlamentáris rendszer alapjában nem változtatta meg a bérlői viszonyokat, nem nyúlt a termelői és banki szféra tulajdonviszonyaihoz sem, azt lehet mondani, hogy a háború előtti viszonyok konzerválódtak [2]. A zsidóság igen nagy része ezért folytatni tudta megszokott életformáját, bár nyilván mélyen sértette önérzetüket, hogy a kommün gyilkos vezéreinek bűneit a fehérterror ideje alatt kimondatlanul is rajtuk kérték számon. Magyarul: a zsidóság szélesen oszlott meg a társadalomban. Ettől függetlenül a Horthy-Teleki-Bethlen féle konszolidáció alapja mindig az egyensúlyozás állt, amelyben mindig benne volt az alsóbb néprétgek lázadásától való félelem. Kállay, a későbbi miniszterelnök egy 40-es évekbeli levelében valahogy úgy írt, hogy a kormány feladata mindig az volt, hogy ne törjön ki rebellió a jobboldal, a kommunisták, a zsidók vagy a Nemzeti kaszinó ellen. Mindegyikre volt esély.

Nehéz tehát minderről világos fogalmakban gondolkodni, mert ráadásul a fogalmak legtöbbjét az elkövetkező pártos időkben túl is használták, hazug konnotációk tapadtak rájuk. Számomra ilyen kerülendő szó például a “magyarkodás”, amelyet én például csakis negative értelemben hallottam eddig. De már maga az a szó, hogy “úri Magyarország” – amelyet a népi mozgalom gyakran használt - számomra kissé az 50-es éveket idézi, mert attól a kortól fogva ez cask egy történelmi szitokszó volt, akrácsak a “reakciós” vagy a “népellenség”.

Mindezt sietve irtam, hibák lehetnek benne.

[1] (1920 február 16.-I nemzetgyűlés) A törvényhozó testület összetétele páratlan volt a magyar parlamentarizmus történelmében. A politikusgárda kicserélődésének mértékét jellemzi, hogy a 208 honatya alig egytizede volt tagja az 1918 októberében feloszlatott képviselőháznak. Új arculatot mutatott a testület társadalmi összetétele is. Nagy feltűnést keltett a megnyitó ülésen megjelent több mint harminc vérbeli parasztember, a kisbirtokosok jellegzetes fekete öltözékében. (Zömmel Nagyatádi Szabó István kisgazda vezér hívei, a sokat emlegetett "csizmások".) Jelentékeny számban kaptak mandátumot, főleg Budapesten és a vidéki városokban, állami és vármegyei tisztviselők, jobbára a hierarchia középső régiójából agrárius érdekképviseletben, és vallási szervezetek funkcionáriusai: papok, orvosok, ügyvédek, újságírók és egyéb értelmiségiek. A korábbi idők parlamentjeihez képest viszont feltűnően kevés volt az úri földbirtokosok, különösen az arisztokraták száma, és jelentéktelenre zsugorodott az ipari-kereskedelmi tőke, a merkantil érdekek képviselete. Gróf Károlyi József Fejér megyei nagybirtokos így fanyalgott 1920 júniusában: "A grófok teljesen háttérbe szorultak, és nagyon demokratikus a kurzus!" Sipos Péter, História, http://www.historia.hu/archivum/2002/0207sipos.htm

Erre te ezt válaszoltad:

"Amit írsz, azzal nagyrészt egyetértek. Kivéve ezt. Számomra nyitott kérdés, hogy a fehérterror a vörösterrorra adott válasz volt-e, vagy nem."

Ezzel két baj van: 1) Én nem irtam, hogy mi mire volt válasz, nincs tehát okunk sem egyetértésere sem pedig egyet-nem-értésre. 2) És bár én nem mondtam, néhány kortárs tényleg azt irta, hogy a fehér-terror a vörösök ellen folyt. És hogy a vörösöket miért üldözték, arra szeretném ha magadtól jönnél rá, én nem segitek

Lélekharang jajgatása kíséri vándorútján a magyarságot. Nádasdy és Zrinyi, Thökölv. Rákóczi és Bercsényi, - Batthyány Lajos, Kossuth, Perényi és az aradi tábornokok, ők és mások százan: a magyar gondolat inkarnációi voltak, végig akarták gondolni ezt a szép s szomorú gondolatot s ezért hóhérkéztől vagy bujdosásban kellett meghalniok.

Az októberi forradalom a régi hatalom lefegyverzésén kezdte, a rozsdás hóhérbárd is a magyar népköztársaság kezébe került. Caraffa azonban nyugton alhatik, Haynaunak sem kell megfordulnia sírjában: a budapesti gyűlölet nem ont más vért, csak magyart. Első áldozata a legigazabb magyar ember lesz.

Jó hazafiak, tiszteletreméltó férfiak közt is sok ellenese volt Tisza Istvánnak. Hogyne: Nagy-Britanniában ilyen ember a nemzet ünnepelt vezére lehet, de ahhoz, hogy a mi földrajzi délkörünk alatt megértsék, hajlékonyabbnak, több színűnek, asszonyosabbnak, igen: orientálisabbnak kell lennie.

De hiszen őt nem az viszi sírjába, amit sokan kifogásolnak rajta, hanem éppen az, amit minden magyar elismer benne. Ráírhatják a geszti sírboltra: „Meghalt, mert magyar volt”.

Magyar volt, harcos és keresztény. De lehet, hogy ez nála tautológia, hisz annyira egy darabból való volt. Annyira férfi volt, hogy a lelki hermafroditák megbotránkoztak rajta. Valami atavisztikus vonás lehetett benne, hogy ő, aki mélységes keresztény alázattal állott szemben az élet bús csodájával, oly nagy gyönyörűségét lelte a veszedelemben.

Ambíciója a legnagyobb volt, az uralkodásra született férfi ambíciója, de a hiúság, épp úgy, mint az irigység minden fajtája, ismeretlen volt az ő ép és naiv férfilelke előtt. Ha diplomatának lenni annyi, mint udvaroncnak lenni, akkor ő nem volt az. Az édesszavúak, az alkalmazkodók az emberek megvetői közül kerülnek ki, ő pedig mindig úgy beszélt embertársaival, mintha a Tisza Istvánok parterrje[ii] venné körül. Diplomata nem, de annál több volt: vezér.

Vezérnek született. Azzá avatta széles látószöge, amely mindíg a nagy egészet fogta át, csodálatos sugallóképessége, amely harcra tudta sorakoztatni a fehérmájúakat is és rettenetes energiája, amely az akadályok égbenyúló havasláncai előtt sem hökkent vissza. Ernyedten, ábrándozva sohasem látta senki; a szelleme jó1 elzárt palack volt, amelyből nem párolgott ki semmi, mihelyt szüksége volt magára, mindig egészen megtalálta magát.

Az egyénisége úgy nőtt ki a magyar fajiságból, mint a sziklaszál a gránithegyből és aki őt ismerte, az ismerte azt, ami a magyarságban erős és értékes. Öntudatlanul is annyira egy volt a magyarsággal; hogy az ő szájából gyakran a nemzet hangját véltük hallani. De öntudatosan is szerette a fajtáját, azzal a kimondhatatlanul gyöngéd, hallgatag, fájó és halálosan elszánt szeretettel, amellyel egy boldogtalan, szép királygyermeket lehetne szeretni. Neki, a világot látott európainak, a germánok és angolszászok ismerőjének és csodálójának, a magyar parasztság maradt a világ legkülönb népe és az alföldi naplemente a természeti szépségek koronája. Mégis kell valaminek élnie ebben a földben és ebben a népben, valami gyönyörű ősi titoknak, ha ilyen embereket annyira rabul tud ejteni.

Én mindig a vérbeli forradalmárt sejtettem benne, a forradalmárt, akit a történelmi helyzet arra szorított, hogy a kettős monarchia lovagja legyen. A mellével fogta fel a 67-es kiegyezésnek szóló csapásokat, bár nem szerette Ausztriát, de meg volt róla győződve, hogy az egységes nemzeti állam egyelőre csak a monarchia hatalmi apparátusának védelme alatt állhat fenn. Egyelőre! - legyünk őszinték: minden 67-es politika az időnyerés politikája volt. És a világtörténelem megcsinálta számadásának ellenpróbáját: mihelyt megbukott a dualizmus, széthullott Magyarország is. De a kuruc farkas fölneszelt Tiszában, mihelyt megpillantotta azt a baljóslatú alakot, amely Ferenc József úr jobbján állott. Bizonvos: ha Ferenc Ferdinánd trónra lép és csak egy ujjal érinti a magyarság jogait, akkor szemben találja magával Tisza egész elszántságát és én a tollam hegyével meg tudom jelölni a „forradalmi” Károlyi-kormány tagjait, akik a bécsi labancokkal masíroznak.

Akit elválasztott tőle a fanatikus harciassága, az is igazolva láthatta Tiszát március 21-ikén. Mert ekkor nyilvánvalóvá lett, hogy harci kedvében a nemzet életösztöne lángolt. Még a béke éveit éltük, midőn a lejtőtől óvta a nemzetet, „a lejtőtől, amelyen nincs többé megállás”, és ha száz élete lett volna, de szívesen odadobta volna mind a százat, csakhogy megakassza az öngyilkos rohamot. De sem ifjú királya, sem nemzete nem hitt neki, bár nem egyszer „az ég szerelmére” kérlelte őket. Emlékezzünk vissza: valahányszor a "lejtőt" emlegette, gúnyos mosoly derítette föl politikusok és újságírók arcát. Most már lenn fekszünk a mélységben. Tört tagokkal. Az ifjú király a zászlósaival, polgár és munkás, politikus és újságíró. A mosoly megfagyott ajkunkon.

A lejtőről akarta visszarántani nemzetét akkor is, midőn kegyetlen csapásokkal darabokra törte a nyepozvolim-házszabályokat[iii]. A szörnyű parlamenti csaták sok jó magyart elvadítottak tőle, de benne akkor sem a diplomata óvatossága, hanem a próféta fanatizmusa élt. Látta felvonulni a nagy viharokat és azt akarta, hogy az ország hajóján rendben legyen a kormány.

Ekkor süvöltött el füle mellett az első gyilkos golyó. A zavaros fejű gyomai képviselő le akarta lőni az elnöki székből. Erről a Kovács Gyuláról megtudtuk, hogy buzgó börzelátogató és meglepő volt, hogy a börzén Brutusok teremnek. A lövések után 'Tisza kicsinylő kézlegyintése jelezte, hogy nem esett baja. Neki nem, de a magyarság hajója léket kapott. Hock János[iv] megáldotta a merénylőt, az esküdtek fölmentették, szép grófnők virágot vittek neki, az ellenzéki sajtó pedig szabadsághősként tisztelte. És ezzel megindult a gyors süllyedés a sötét mélységek felé: Nyilvánvalóvá lett, hogy a pesti polgárság amelyből ilyen esküdtbírák kerültek ki, sohasem tudná megvédelmezni a rendet, de még a maga vagyonát sem. Az arisztokrácia balga szüzei pedig nem sejtették, hogy ők már akkor a vörös terror lába elé szórták virágukat.

Az ember vagy akarja az egységes nemzeti államot, vagy nem. Tisza akarta és ennek mindent alárendelt, elsősorban önmagát. Elméletben ő nem volt arisztokrata, nem is volt demokrata, ő magyar volt. Az államot egy kisebbség alapította, az tartotta fenn és amit sem vérrel, sem csellel nem lehetett tőle elvenni, azt Tisza nem fogja odaadni semmiféle „választási aritmetika” kedvéért. Ma már, hogy nem kell megvédenünk nemzeti állam egységét, lehetünk demokraták, amennyire tetszik, de úgy látszik, a történelmi események rohama ennek a számadásnak is megcsinálta az ellenpróbáját, mert azok, akik legszenvedélyesebben követelték a demokratikus választójogot, diktátorok lettek, midőn demokraták lehettek volna és az elnyomást hozták, miután a szabadságért harcoltak.

Tragikuma volt Tiszának, hogy éppen az ő bálványozott magyar népének zöme nem fogadta el a dualizmust. A legtisztább lelkű és legtisztább kezű embernek hallania kellett, midőn az erkölcsi felháborodás számon kérte tőle a pártkasszát. Igen, ez volt a 67-es kormányok sebezhető pontja. A sors keserű iróniája, hogy a nemzet nagy céljai szolgálatában hitvány eszközöket is igénybe kellett venni, míg egyes ellenzéki kalandor-politikusok az ő hitvány céljaik szolgálatába állíthatták a demokrácia és a közéleti tisztaság magasztos jelszavait.

Elkövetkezett a nagy istenítélet. Tisza szívósan ellenezte a háborút, de midőn az összeütközés elkerülhetetlenné lett, tűzzel-vassal irtotta a defaitizmust[v], mert a győzelemtől várta a nemzeti állam minden fájó problémájának megoldását. Talán sohasem fog kitudódni, milyen elszánt harcokat kellett vívnia Béccsel a fegyverben álló magyar nép érdekében. És mialatt az ágyuk dörögtek, nyughatatlan kezek a piacra vetették a választójog kérdését. Gróf Esterházy Mór is vállalkozott rá, hogy a demokrata sárkányt elő fogja lovagolni az udvari lovardában. A szegény ermber hamar meggyőződött, hogy ő egyáltalában nem lovas. A pestiek azonban a választójogi bizottság jelentéseit nagyobb érdeklődéssel olvasták, mint a főhadiszállásét.

Tiszával ekkor egy újabb merénylő pisztolycsövéből másodszor is farkasszemet nézett a halál. Az ellenzéki sajtó alig tudta eltitkolni a nagy tiszteletet, melyet a merénylő személye iránt érzett. Népitélet! A magyar népet ezúttal Lékai-Leitner képviselte[vi]. Ha sajtó akkor azt remélte, hogy kiküldött tudósítókkal fogja magát képviseltetni Tisza temetésén, úgy tévedett; Tisza temetésén sokkal fontosabb szerep várt rá: a sírba a sajtót is beletemették.

Tisza életének legtragikusabb pillanata nem az volt, midőn fegyvert fogtak rá, hanem midőn kimondta a képviselőházban a rettenetes szót: a háborút elvesztettük. Az élet kapuja megint egyszer becsapódott a bolyongó nemzet előtt. Ha sohasem volt miniszter Tisza, ez órában kellett volna őt a nemzet élére állítani. Károlyiék Szent István birodalmával együtt eltemették a magyar becsületet is. A birodalmat Tisza sem tudta volna megmenteni, de az óriás sír fölött ott virrasztott volna a magyarság jó híre, mint egy bús arkangyal, a föltámadás arany harsonájával a kezében.

A háborút elvesztettük! Erre a varázsszóra a nemzet szennyes indulatai kiugrottak a föld a1ó1, emberi formát öltöttek és - miniszteri tárcákat követeltek maguknak.

Nem szükséges egyébként a hatalomra került polgári radikálisok mindegyikétől megtagadnunk a jóhiszeműséget, nyugodjunk bele abba, hogy vezető elemeik, legyenek bár zsidók vagy keresztények, egyszerűen képtelenek arra, hogy megértsék az államot. Ez nem az intelligenciájukon vagy a tanultságukon múlik, hanem a legtöbb esetben átöröklött psychikai fogyatkozás lehet. A lelkileg hontalanok, a nemzeti szolidaritáson kívül rekedt nomádok olyanok, mint a lehullott falevelek: nem tartanak már közösséget semmiféle fával és azért az egész erdő világpolgárainak vallják magukat. A jövő életről írnak és szónokolnak, pedig elméleteik a halál rothadási termékei. A nyugati kultúra harcosainak vallják magukat, pedig a keleti barbár pusztaságok kóborlói. Analitikus elmék, mozgékonyak és olykor szikrázók, de sterilisek és az államot, mint az emberi közösség legmagasabb formáját, csak boncolni és bírálni tudják, de magukban megkonstruálni, a tulajdonukba venni nem. Az állami fegyelemből csak az elnyomatást érzik ki és ebből az érzésükből sarjadt ki ellenszenvük az államalkotó magyarsággal szemben. Azt lehetne mondani: ez az ellenszenv volt nagyrészben az új Budapest szellemi életének mozgató ereje.

Ezek a "szabadgondolkozók" a tudományos kutatás szabadságát követelték laboratóriumaik számára, ahol nagyban gyártották a kútmérget. A magyarság pedig azzal a közömbösséggel nézte őket, amelyet szeret szabadelvűségnek nevezni, amely pedig nem egyéb, mint lelki tunyaság. A világon példa nélkül áI1ó jelenség, hogy egy nemzeti fővárosban tenyészhet olyan politikai irány, sajtó, irodalom, művészet, divat, amely csak a kicsinylés és a megvetés hangjait tudja szólni a történelmi nemzetről. A „haza”, a „hazaszeretet” szót úgy kerülték Budapesten, mint valami nevetséges trágárságot. A magyar szupremácia polgári lapokban is osztályuralommá lett, a dzsentri a züllöttség és léhaság szinonímája, a magyar tisztviselőből korlátolt és enyveskezű naplopót, a parasztból buta és falánk állatot csináltak. Ezzel szemben a pesti jássz-típus[vii] minden válfaja a költői kultusz központjává lett, Arany János nyelvét pedig letorkolta a külvárosi zsargon-magyarság. Nos, ezek ketten azóta kifutották a pályájukat: a jásszból a Lenin-fiú, a zsargon szókincsének ulolsó gyöngye a gájdesz[viii].

A forradalmat nem a nemzeti tanács csinálta. Ez a társulás obszkurus magánvállalkozás maradt volna, ha a harcterekről hazaözönlő katonák zavaros hulláma föl nem emeli. A virágos forradalom[ix] napján a kurucok, a vörössapkások és a doberdói bakák hazájában egy új igazságot bocsátott szárnyra a nemizeti tanács: a hazáért hurcolni bűn, gyávának lenni erény.

A sok fölmentett pesti incroyable[x], aki feszengve várta már, hogyan fogják a harctérről megtérők számon kérni a lapulását, megkönnyebbülten kapott az igén. A súlyos sebekből vérző magyarság lázbetegen feküdt és most molhó kezek végigtapogatták, hogy elcsenjék utolsó kincseit is: a becsületét és a jó hírnevét.

Ezekben a szörnyű napokban, midőn az ősi khaosz újból föltámadt, hogy fölfalja a teremtést, egy férfi állott mozdulatlan kősziklaként.

Si fractus illabatur orbis, impavidum ferient ruinae...[xi]

Minden tekintet feléje fordult. Manikűrös kezek rámutattak; monoklis szemek sokatmondóan hunyorogtak. Ami gyűlölet, düh, rombolási vágy élt a felforgatókban, az mind őt kereste. Hogyne, hiszen mindenki előtt világos volt: a magyarság méltósága, ereje, reménysége az ő erős agyában, az ő forró szívében él.

A barátai kérték, követelték, hogy meneküljön. Egy szomorú mosoly volt a válasz. Talán arra gondolt, milyen lesújtó volna, ha a jövő történetírója egyetlen férfit, egyetlen magyart sem találna ebben a korban.

Egy nyirkos őszi estén betoppantak hozzá a hóhérok[xii]. A csendőrök, valami titokzatos Parancsnak engedve, elvonulnak. Izgatott hangok a szobában - a hóhérok izgatottak, nem Tisza. Azután csend lesz. Valahol, egy klubban, valaki megigazítja oldalzsebében a selyemkendőt, leejti petyhüdt ajkáról az aranyvégű cigarettát és idegesen nézi az óráját. Talán ő az, aki a népitéletet meghozta?

Sortűz... Úgy halt meg, ahogyan csak ő tudott. A pesti népköztársaságnak ő volt az egyetlen tagja, aki méltó volt a szó római értelmében vett köztársasági polgár névre. Meg kellett halnia, mert ő volt a magyarság ereje és reménysége. Meg kellett halnia még ma, mert holnap már a megcsalt és meggyalázott nép megint az ő nevét kiáltozná. Meg kellett halnia, mert azok a borotvált arcúak, akik körülkönyöklik a nemzeti tanács asztalát, semmivel sem magyarabbak a hajdani bécsi gyülevész-condottierinél[xiii], csak jóval hitványabbak. A puskalövések, amelyek belecsattantak a Városliget őszi alkonyába, a nemzet szívét vették célba és minden magyarnak szóltak.

Egypár rosszhírű ember titokzatos karriert futott meg a népköztársaságban, egy-két mocskos legénynek teli lett a zsebe pénzzel, néhány selyemfiú hideg robespierrei mosollyal ült a kávéházban. A Károlyi-kormány nem engedte meg a rendőrségnek, hogy, keresse a gyilkosokat. Nos, ti Lovászy, Buza Barna, Jászi, Szende urak és ti többiek mind. Eljön a nap, midőn a ti homlokotokon is a halál verejtéke fog gyöngyözni. Kívánjuk nektek, hogy olyan emelt fővel és olyan erős szívvel lépjetek be a fekete kapun, mint belépett Tisza István, akit a felesége oldalán szíven lőni, ti szerintetek, nem volt bűn!

Most ott fekszik a geszti sírboltban. Az agysejtjeivel együtt porrá lesznek a képek is, amelyeket egy szabad, munkás, istenfélő magyar népről festett magának.

Az utókor talán szobrot fog neki állítani. Mi mindig fölismerjük az emberi nagyságot, midőn már kiterítve látjuk, azért is vagyunk a világ legtehetségesebb és azért ma a világ legutolsó népe. De minek szobrot? Az ő alakja karcsú, kemény toronyként emelkedik már is a szűkké lett Alföld láthatára fölé. És napról-napra nő. Minek szobrot? Legszebb emléke, hozzáméltó emléke lesz, ha nemzeti fővárosunkká tudjuk tenni a várost, ahol elfolyt a vére.

--------------------------------------------------------------------------------

[i] „Két Arckép. Tisza István, Károlyi Mihály” Budapest, 1920, Teljes szöveg, saját jegyezeteimmel.

[ii] A szinházi földszint, annak közönsége (fr.). Itt: Mintha csupa Tisza István vette volna körül.

[iii] Kb. A végtelen időhúzásra alkalmas házszabályok. A lengyel liberum veto-ra, az országgyűlési tagoknak ama jogára utal, mellyel minden egyes tag tiltakozásával, (nie pozwalam) a határozathozatalt megakadályozhatta. Így az ország gyakorlatilag kormányozhatatlanná, a rendszer a tehetetlenség jelképévé vált. Utalás a Tisza kormányzását gátló obstrukciókra, mikor a Parlamentben órákat olvastak fel idézeteket, törvényeket, csakhogy a kormány ne tudjon a többségével élve határozatot hozni.

[iv] Hock János (Devecser, 1859. dec. 31. – Bp., 1936. okt. 9.) író, politikus, katolikus lelkész. 1887-től szabadelvű, majd nemzeti párti programmal országgyűlési képviselő. Később ismét szabadelvű, azután más pártokhoz csatlakozott. Szabadkőműves volt, a polgári radikálisok barátja. Kőbányán lett plébános, irodalmi műveket adott ki, a Pesti Hírlap és más lapok munkatársa volt. Ismert szónokként Tisza István ellenzője. 1913-tól a függetlenségi párt tagjaként Károlyi Mihály hívéül szegődött, 1918. okt. 25-én – Károlyi miniszterelnökké történt kinevezésekor - a Nemzeti Tanács elnökévé választották, így ő mondta ki, hogy a Nemzeti Tanács kívánatosnak tartja a köztársaság kikiáltását. A kommün bukása után Csehországba emigrált és 1933-ig külföldön élt. A rendszert támadó cikkei miatt hazatérte után bíróság elé állították és egy évre elítélték, majd kegyelmet kapott.

[v] Békepártiság, a háború azonnali befejezését sürgető irányzat.

[vi] Tisza ellen 1919 október 16.-án nyilt utcán követett el merényletet.

[vii] Jassz, pesti zsargonban a.m. vagány.

[viii] Gajdesz, korabeli (talán német-jiddis eredetű) jassz zsargon szó, annyi mint pusztulás, dögrovás, ma a „gajra megy, gajra vágni” alakokban él. A Tanácsköztársaság után a Lenin fiúk emlékével asszociálódott a szó. „Az első gyilkosság, amely bebizonyíthatóan a Lenin-fiúk mûködéséhez fûződik, 1919 április 20-án, Húsvét vasárnapján történt. Áldozata Dobsa Miklós l9 éves huszárzászlós volt. Délután apjával a Dunakorzón sétált, ahol igazolásra szólították fel. Mivel katonai igazolványát előző nap elveszítette, bevitték a vörösőrség politikai megbízottjához, Schön-Goldberger Gáborhoz, aki vallatni kezdte. Dobsa a vallatás közben mosolyogni mert, mire Schön átkísértette Csernyhez azzal, hogy „küldjék gajdeszbe”. Ami szintén azt jelentette, hogy öljék meg. Cserny átadta a fiatal embert Groó Géza és Nyakas János terroristáknak, akik levitték a pincébe, össze-vissza verték, eltörték álkapcsát és felsőkarját, maid agyonlőtték. Kifosztott holttestét a Dunába dobták” (Gratz Gusztáv: A forradalmak kora c. munkája alapján. Budapest, 1935, a Magyar Szemle Kiadása)..

[ix] Az október 30.-án kitört forrradalmat a történetírás, főleg a balos-komunista hagyományok nyomán „őszirózsás forradalomnak” nevezi. Az őszirózsa azonban augusztusban, nem októberben virágzik, a virágok valójában krizantémok voltak, melyekkel a város a közelgő halottak napja miatt volt tele. A halálvirág szomorú szimbóluma Károlyi tevékenységének.

[x] Kb. hangoskodó úrifiúk. Szószerint a.m. „hihetetlen” (fr., ejstd „enkroájábl” . Azokat az affektált piperkőcöket hívták így a fr. forradalom és a császárság közötti direktórium korszakában, akik csizmás-ingujjas-nagykalapos öltözetükkel keltettek feltűnést, és republikánus érzelmű szélsőséges mozgalmat is alakítottak. Tevékenységük inkább utcai verekedésekben merült ki, női megfelelőjük a „mervilleuse”-ök (a.m . „csodálatos”, ejdsd. „merveijjőz” voltak. Mindkét szó affektált nyelvezetükre való irónikus utalás.

[xi] a. m. Ha ég-föld összeszakad, rettenhetetlenül áll meg romjain (idézet Horatius Ódáiból III, 3, 7).

[xii] Tiszát 1919 október 31.-én a mai Hermina úton bérelt lakásán lőtték agyon. Felesége, és unokahuga, gróf Almásy Denise volt jelen. A gondolat – a Révai lexikon Tisza-per címszava szerint - Kéri Pál újságírótól eredt, aki tervének megnyerte Csernyák Imre állítólagos századost, a katonatanács elnökét és együtt vettek rá több, a Károlyi pártkörbe feljáró katonaszökevényt a gyilkosság elkövetésére. Kéri Pál és Csernyák Imre vezetésével két autón indultak el a terv szerint Pogány József újságíró, utóbb kommunista népbiztos, Dobó István, Horvacsanovics Tivadar Sándor és Müller, más néven Kudaecker nevű tengerészek, Sztanykovszky Tibor tart. Záslós, Hótter Sándor tényleges főhadnagy, Gaertner Marcel állítólagos vegyészmérnök, és eyg Lánz nevű zászlós, valamenyien zöld katonaköpenyben és katonasapkával a fejükön. Kéri Pál künn maradt a villa előtt, Csernyák benn a kapunál állt meg, Hüttner, Müller illetve Kudaecker és Láng a villa küörül a kertben helyezkedtek el, míg Pogány, Dobó, Horvacsanovics és Sztanykovszky a villa előcsarnokába mentek s a szobájából feleségével és unokahugával gróf Almásy Denise-zelszembejövő Tiszát rövid szóváltás után agyonlőtték. Tiszánál revolver volt, de ezt letette. Akkor nyitottak rá tüizet. A gyilkosok közól Dobót halálra itélték, és a börtönben halt meg – az itélet nem volt törvényes. Csernyák, Pogány, Horvacsanovics és Láng megszöktek. Kérit későb a Szovejtűniónak adták ki. Hüttnert 15 évre itélték, a börtönben halt meg. Fényes László ujságíró ellen is vádat emeltek, de későb eljteték. Mindez a 20-as évek közepéig zajlott le. Pogány a Szovjetúnióba menekült, Kún Bélával együtt Sztálin egyik 37 körüli „tisztogatása” szorán végezték ki). Pogány a Népszava főszerkesztőjeként nagy szerepet játszott a kommunisták hatalomrajuttatásában, Károlyira igen nagy hatással volt. 1919 februárban még a komunisták ellen agitált, de egy hónapra rá már a legnagyobb hatalmú kommunista népbiztos. Apja, Schwarz Vilmos a pesti zsidó hitközség alkalmazottja, temetői előimádkozó volt, aki felakasztotta magát, miután a kommün bukása után a hitközség felmondott neki. Mikor a kommün alatt a temetőben gratuláltak neki, milyen nagy ember let a fia, ezt felelte: „Bárcsak a fiam koporsóját kísérhetném a sírjához” )Az Újság, 1919. okt. 28.). Károlyi kapcsolata a Tisza-gyilkosság elkövetőivel közismert volt, sokan felbujtónak tartották. Ez nincs bizonyítva, közvetett szerepét, tudomását az ügyről azonban nehéz kizárni. A Tisza családhoz küldött részvéttáviratát sokan cinizmusnak tartották.

Mer aki nálam is baloldalibb, az már leesik

Lehár könyve 45 után született, ha jól emlékszem, és úgy látszik senki sem tartja fontosnak. Nem is biztos, hogy az, bár jó részletek vannak benne (még unser Adolfot is hallotta beszélni Münchenben).

--------------------------------------------------------------------------------
[i] „Két Arckép. Tisza István, Károlyi Mihály” Budapest, 1920, Teljes szöveg, saját jegyezeteimmel.
[ii] „rödengót”, lovagló és útiköpeny (az angol riding coat torzitottt fr. változata) . Itt: csak a ruhája volt európai.
[iii] kiirtotta
[iv] Coriolanus (i.e. 500 – 450 körül) patricius vezér volt, aki sértettségében elárulta Rómát és az ellenség élére állt. Catilina (i.e. 108-63) a róla elnevezett római-köztársaság-ellenes lázadás arisztokrata vezetője, kapzsi és kicsapongó életéről volt ismert.
[v] Mai szóval inkább faltörő kos
[vi] Célzás Victor Hugo Notredami toronyőr c. regényére, melyben a nyomorék Quasimodo elkeseredésében tűzvészt idéz elő.
[vii] Mindkét név a féktelen izgatás és propaganda jelképe. Honoré Mirabeau (1749-1791) író és politikus, kicsapongó fiatalsága után kiméletlen királyság-ellenes pamfletjeiről lett ismert, majd a forradalom alatt a királyság megdöntésének fő szónoka volt. A jakobinusok körében már nem népszerű, és állandó pénzzavarait a királyi udvar titkos segélyeivel vészeli át.. Ennek kiderülése után a csontjait a forradalmi „nép” kiszórta a Pantheonból). Victor Henri Rochefort (1830-1913), hírlapíró és politikus, akit az 1871-es kommün kirobbantásában játszott szerepéért deportáltak Uj-Kaledóniába, szökés és amnesztia után hazatérve L’Intransingent c. lapjával a revansizmus könyörtelen szószólója, majd – ismételt száműzetés után - lelkes nacionalista lett.
[viii]Árcsökkenés („bessz” , korabeli fr. tőzsdei kifejezés, párja az árnövekedés a hausse („ossz” .
[ix] 1918 novemberében Károlyi saját kérésére tapogatózó látogatást tett a francia hadsereg belgrádi parancsnokánál, Franchet d'Esperay tábornoknál. A küldöttséget Károlyi maga vezette, – részt vett benne többek között Jászi Oszkár, Hatvany Lasjos, Bokányi Dezső. Az volt a céljuk, hogy meggyőzzék a franciákat együttműködési készségükröl, és mintegy pacifizmusuk bizonyítékaként magukkal vitték a katonatanácsok egyik fő képviselőjét, Csernyák Imre századost is. A küldöttség útiruhában érkezett meg Frannchet d'Esperay tábornok szállására, aki teljes díszben, kitüntetéseit viselve várta a hivatalos magyar képviselőket. Amikor Károlyi belefogott annak az emlékiratnak a felolvasásába, amelyet útközben Jászi szerkesztett meg részére, a tábornok félbeszakította őt és felszólította a küldöttséget , álljanak a lámpa világába, hogy jobban láthassa őket – mintha valami csodabogarak volnának. Ránézett Hatvanyra, aztán Jászira és a többiekre, majd szépen sorban megkérdezte tőlük: "Vous étes Juif?" ( Ön zsidó?). A küldöttség megrökönyödve állt. Károlyi oldani próbálta a feszültséget és ecsetelve a forradalom vívmányait bemutatta a tábornoknak a katonatanács képviselőjét, Csernyák századost. A tábornok megdöbbenve nézte a rangjelzések nélküli uniformist viselő századost, majd megkérdezte: "Vous étes tombés si bas?" (Hát már ilyen mélyre süllyedtek?)" Ekkor torkolta le Franchet d’Esperay Károlyit azzal, hogy a környező országok az ő egyetlen kézlegyintésére megindulhatnak Magyarország ellen. (Gratz Gusztáv: A forradalmak kora c. munkája alapján. Budapest, 1935,a Magyar Szemle Kiadása).
[x] A.m. Harcias nő-aktivista (a női választójogi korabeli harcosainak nevéből). Svájcban megütközést keltett, hogy Magyarország hivatásos diplomata helyett egy képzetlen és feltűnő viselkedésű nőt, Bédy-Schwimmer Rózát delegálta követnek. .
[xi] Hock János (Devecser, 1859. dec. 31. – Bp., 1936. okt. 9.) író, politikus, katolikus lelkész. 1887-től szabadelvű, majd nemzeti párti programmal országgyűlési képviselő. Később ismét szabadelvű, azután más pártokhoz csatlakozott. Szabadkőműves volt, a polgári radikálisok barátja. Kőbányán lett plébános, irodalmi műveket adott ki, a Pesti Hírlap és más lapok munkatársa volt. Ismert szónokként Tisza István ellenzője. 1913-tól a függetlenségi párt tagjaként Károlyi Mihály hívéül szegődött, 1918. okt. 25-én – Károlyi miniszterelnökké történt kinevezésekor - a Nemzeti Tanács elnökévé választották, így ő mondta ki, hogy a Nemzeti Tanács kívánatosnak tartja a köztársaság kikiáltását. A kommün bukása után Csehországba emigrált és 1933-ig külföldön élt. A rendszert támadó cikkei miatt hazatérte után bíróság elé állították és egy évre elítélték, majd kegyelmet kapott
[xii] A.m. legfelségesebb
[xiii] Rangidős főúr, aki a család hitbizományát birtokolja. A hitbizományok törvényileg eladhatatlan főúri birtokok voltak, ezzel az udvar a nagy családok elszegényedését akarta megállítani. A fiatal főurak, a leendő majoreszkók – Károlyi Mihály különösen – gátlástalanul vehettek fel kölcsönt a hitbizományra, későbbi törlesztésre. Károlyi birtokai kicsapongó élete miatt nagyon súlyosan meg voltak terhelve. Mikor demonstratíve „földet osztott”, egy végletekig megterhelt, számára már gyakorlatilag értéktelen kápolnai uradalmat osztogatott el a súlyos adósságokkal együtt. A gazdák tehát tulajdonképpen megvették a földet.
[xiv] Károlyi írására példának álljon itt Landler Jenő népbiztoshoz írott sajátkezű levele, amelyet „Az Újság” 1919. szeptember 28.-i száma faximilében hozott le. Herczeg fenti megjegyzése: „Mire már tüzelni kezdett a talpa alatt a magyar föld és ő nem bízott már a vörös testőreiben” talán éppen a levélben ecsetelt helyzetre vonatkozik, hiszen itt Károlyi lényegében feljelenti a kommunista népbiztosnál a rá vigyázó őröket. A helyesírási hibákat betűről betűre másoltam le.

Lehet, hogy nem volt jól megfogalmazva, amit irtam, ezért változás nélkül idemásolom:

"kultúrális és politikai szempontból képzetlen emberek naív, mitomán gondolatai"

Vagyis én is azt mondom, hogy az eszmékkel volt a baj. A számodra okos embernek kikiáltott emberek nemzetközi léptékkel mérve sajnos nem jelentenek komoly szinvonalat. Talán Matolcsy kivétel, de ő csak a végén, és - barátai idézete szerint - csak azért csatlakozott a nyilasokhoz, mert már csak tőlük remélte a földreformot.

"Egyébként akkor sem szeretem ezeket az eszméket, ha Németh László vagy Szekfű Gyula kolportálja őket, adott esetben egyáltalán nem szinvonaltalanul."

Itt lényeges hangsúlyveli különbséget érzek. Szekfű is és Németh László is sokkal autonómabb és komolyabb ember volt annál, hogy mondjuk a nyilasok eszméinek népszerűsítésével lehetne őket megvádolni. Lehet persze, hogy néhány kérdésben egyezett a véleményük - például a Duna szerintem is és Szálasi szerint is a Fekete tengerbe ömlik - de azért itt nem volt arról szó, hogy ők nyilas eszméket vallottak volna.

Én úgy gondolom, hogy Szálasi napjában többször, többször is hasonlithatta magát Kemál pasához, de ettől még ő az volt ami.

Lehár könyve nincs meg magyarul...

Tényleg többször is szövetkeztek ezek a pártok, mint ahogy Hitler és Sztálin is szövetkezett, stb. Ettől eltekintve nem beszélnék igazi szövetségről, hiszen a németek ideológiai alapon a magyarok kitelepitését célozták. Ez igy annyira komoly szövetség, mint Hitler és a német cionisták korai együttműködése a zsidók kitelepitésére. Ha akarod, nevezheted egy tábornak, de ha annak nevezzük, akkor ebben benne vannak a kommunisták is. Igy aztán nem probléma, hogy Rátz Kálmán hogyan barangolt, hiszen belül maradt a táboron. És aztán ne felejtsük el, Vásárhelyi Miklós is Musszoliniért lelkesedett, onnan váltottt Sztalinra. Ebből a szempontból tehát egyetértek megfogalmazásoddal: "Ez egy tábor, több alirányzattal".

A nyilasok tényleg egyszerre harcoltak a bolsevizmus és a reakció ellen. Ebben viszont megegyeztek a fasisztákkal és a nácikkal. De ne menjünk messzire az ellenfelek alapján történő általánositásnak: egy adott korban minden hatalmi csoport, ha csak teheti, harcol a többi ellen. Az ellenséges viszonyok méricskélése a napi diplomácia ill a politika, nem pedig a visszatekintö elemzés feladata.

Szekfű Gyula "Három Nemzedék"-e emlékezetem szerint foglalkozik az ellenforradalom és a konszolidáció problémáival. A látlelet szerint a társadalmi modernizációt (a földek és gyárak tulajdonviszonyaiból adódó feszültségeket) valóban hirdették a jobboldali radikálisok, de őket a közép (Horthy kormányzata) kiszorította a hatalomból, és a kért reformok elmaradtak. Mindennek nagy ára volt: megmaradt minden feszültségforrás, ráadásul a rendszer legfőbb támaszát képző hivatalnok-középosztály a csonka országban tragikusan elszegényedett. Ezek, illetve ifjabb nemzedékük már nagyon fogékony volt a radikalizálódásra.

Gömbös pályája mindezt jól példázza. 18-ban Károlyi hadügyminisztériumában volt egy ideig kisebb állásban, majd lemond(lemondatják?) és hamarosan Horthy oldalán tűnik fel, sőt nemsokára az ő küldötteként tárgyal az Antibolsevista Komitével (erről Lehár tábornok önéletrajza igen ironikusan emlékezik meg). Utána szerintem kissé félresodródik, majd végül komoly politikai erővé válik. Gömbös a háborút-megjárt tiszti generáció tipikus képviselője, aki a maga korában igen korszerűnek és demokratikusnak tűnt az ásatag Horthyval szemben (erre nézve érdemes megnézni Nemeskürty emlékezéseit).

"Voltak nemzetközi mozgalmak. A kommunizmus is az volt, de bizonyos fokig a nácizmus is. Már 1932-ben rendkivül tudatos, hogy egy mozgalom több megvalósulásáról van szó, olvasd el Meskó 1932-es június 16-i parlamenti beszédét, amitől a magyar nyilasmozgalmat számítjuk. De Szálasi is mindig őgy fogalmazott, még 1944-es memorandumában is, de jóval korábban is, hogy a hungarizmus a nemzeti szocializmus magyar gyakorlata, ugyanakkor a német nemzetiszocializmus annak német gyakorlata, a fasizmus annak olasz gyakorlata. Elmaggyarázta a különbségeket is, de az azonosságra helyezte a hangsúlyt."

Érdekes a párhuzam, és kényszerít arra, hogy átgondoljuk, mit is értünk nemzetközi mozgalmon. A feminizmustól (vagy az alkoholizmustól) eltekintve én többé kevésbé egyedül a kommunizmust tartom nemzetközi mozgalomnak, tehát - és ez lehet, hogy hiba - a fogalmat magát a a kommunizmusból vezetem le. Mennyiben volt a kommunizmus nemzetközi? Legkorábbi éveiben alig lehetett több,mint egy nemzetközi kongresszus, amelynek tagjai otthonról is leveleztek egymással. Nagy hatással volt erre természetesen Marx erőszakos utópiája, melyet teljes szövegében ugyan majdnemhogy senki sem olvasott, de katekizmus-szerű kiadásaiból még az egyszerű emberek is megérthették, hogy az uralkodóosztálytól erőszakosan is el lehet venni, amije van. És bár ezek az elvek sajtóorgánumokon keresztül is terjedtek, a mozgalmat az I. világháború, a hadifoglyok tették nemzetközivé. De ugyanekkor bekövetkezett egy furcsa fázisátalakulás, a kommunizmus egy nagy ország hatalmi ideológiájává vált. Azt hiszem hogy nem túlzás azt mondani, hogy tízegynéhány év alatt a nemzetközi munkásmozgalom a Szovjetúnió Macdonalds hálózatává vált, Kominternestől együtt. A világ kommunistái és balos értelmisége számára a Szovjetúnió volt a megtestesült igéret földje, ahol minden jó. A SzU pedig egy zseniális pszichopata, Sztálin vezetésével virtuóz módon tudott játszani a nemzetközi baloldal hangszerén, megszervezte a népfrontmozgalmakat, és a későbbiekben egyre nagyobb összegeket - évi soktiizmmillió dollárt - forditott a nemzetközi mozgalom fenntartására. A kommunizmus nemzetközi mozgalma tehát nagyon egységes, egyközpontból irányított mozgalom volt.

Ezzel szemben a kommunista-ellenes, ellenforradalmi mozgalmak nagyon sok tőből fakadtak, és csak az I. vh végén, a kommunista forradalma hatására jelennek meg. Nem is beszélhetünk nagyon nemzetköziségről - pl. Magyarországon ellenforradalmi volt az Antibolsevista Komité és Horthy fellépése, nekik céljuk valóban ellenforradalmi volt: a kommunista forradalom ellen voltak. Egészen más stílusú volt a 30-as évek radikális politizálása, és kérdés, hogy mennyire volt ez nemzetközi - öszehasonlitva a kommunizmussal. A 30-as évek náci-radikális politikusai nem voltak konzervativok, sok tekintetben a feudalizmus ellen voltak - tehát szemben álltak pl. azzal a mozgalommal, amelyik magát Magyarországon ellenforradalmárnak nevezte: azok ugyanis a korábbi, nagybirtokon alapuló gazdaság támogatója volt, a radikálisok pedig sok tekintetben reformokat követeltek. Az viszont érdekes párhuzam, hogy a náci-radikális mozgalmakat ismét egy zseniális pszichopata által pénzelt titkosszolgálatok fogták egységbe. Pedig az elméleti egységet nehéz volt még elképzelni is: Hitler teoretikusai - és politikusai - a magyarságot alsóbbrendű fajnak tartották, mig a magyar hungaristák természetesen a magyarság érdekeit tartották előrevalóbbnak. Ezeket az alapvető érdek-ellentéteket időnként felszines sajtónyilatkozatokkal igyekeztek tagadni, azonban még propagandaanyagok szintjén is köztudott volt, hogy pl. Hitler milyen formában kivánja bekebelezni Magyarorrszágot, mihelyt arra módja van. Tehát nekem kissá úgy tűnik, hogy Sztálinnak sikerült birodalmi ideológiáját egy nemzetközi mozgalom eszméiként elfogadtatni és kolportálni, a nácik és a hozzájuk csatlakozók eszméi nem olvadtak össze ilyen szoros egységbe, mégha a vezetők rituálisan el is mondták időnként, hogy mennyire szeretik egymást.

"De Szálasi is mindig úgy fogalmazott, még 1944-es memorandumában is, de jóval korábban is, hogy a hungarizmus a nemzeti szocializmus magyar gyakorlata, ugyanakkor a német nemzetiszocializmus annak német gyakorlata, a fasizmus annak olasz gyakorlata. Elmaggyarázta a különbségeket is, de az azonosságra helyezte a hangsúlyt."

Ez igaz, de szerintem azért fogalmazott így, mert kereste Mussolini és Hitler támogatását Horthyval szemben. A nácik, fasiszták és hungairsták szövetsége az alapvető érdekellentétek miatt volt problematikus. Karinthy irta az I. vh. idején, hogy nem érti, hogy mig a háború ellenzői össze tudnak gyűlni egy közös kongresszuson, a háború-pártiak mirt nem ülnek össze, hogy megvitassák a háború győzelmes befejezésének módozatait... Hát eleinte kb igy voltak as fenti mozgalmak is. Ugyanakkor a 40-es években már annyira nyilvánvaló volt a német befolyás, nemcsak abban, hogy még a mérsékeltebb politikusok (Horthy) állandó német hűségnyilatkozatokat voltak kénytelenek tenni, mig ellenfeleik - pl. a "hideg napok"-ért felelősségrevont tisztek - gyakran Németországban kerestek menedéket, hogy aztán a megszállókkal térjenek vissza.

Történelmi horror

"Akasszanak fel (haladéktalanul, úgy, hogy emberek lássák) legalább száz ismert kulákot, gazdag embert, várszopót" - írta 1918. augusztus 11-én az a történelmi alak, akirõl késõbb mozgalmi dal zengte: "feláldozta hû életét."

Úgy tûnik, elsõsorban nem a sajátját áldozta fel "a hõs, ki csak népének élt." Miként 1922. március 19-én írta "Molotovhoz a Politbüro tagjai számára" egy "Szigorúan titkos!" üzenetben: "Minél több képviselõjét sikerül ebbõl az okból kivégezni a reakciós papságnak és a reakciós burzsoáziának, annál jobb." A tömegmészárlásra az egyházi kincsek állami elrablásával szembeni önvédelem adott alkalmat a levél megfogalmazójának, Vlagyimir Iljics Uljanovnak.

Akik azt hitték, életükben többet nem fognak Lenin-kötetet kézzel érinteni, azok egy része tévedett. A valódi történelem iránt érdeklõdõ értelmiségieknek alighanem kötelezõ olvasmány Richard Pipes dokumentumgyûjteménye, amelyet Az ismeretlen Lenin címmel a Kairosz dobott piacra a közelmúltban. A 307 oldalas mûben a világtörténelem egyik legfélelmetesebb - s ilyen értelemben az egyik legzseniálisabb - szörnyalakjának képe rajzolódik ki. Az 1870-ben Szimbirszkben született, majd Szentpéterváron jogi diplomát szerzõ, késõbb, az I. Világháború alatt a cári hatóság által hazaárulás miatt keresett "forradalmár" titkos üzenetei és beszédei a politika alvilágába nyitnak bepillantást. Történelmi horror - ajánlhatnánk a "való világok" lelkes közönségének a kötetet. Ebben nem írói fantázia szõtte a rémes cselekményt, nem is mûsorrendezõk válogatták a szereplõket, itt a vér valódi. "A vér erõsíti a proletáröklöt. A vértõl nem kell félni. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, ami az igazi kommünvilághoz elvezet minket" - mondotta akkoriban a Lenint Oroszországban repülõgépével fölkeresõ Szamuely Tibor.

"Készítsen elõ mindent, hogy porig égesse Bakut támadás esetén, s hogy ezt tegye közzé a bakui sajtóban" - üzente a módszertani eligazítást Lenin egy ismeretlennel Ter-Gabrieljannak, még a Szamuely-látogatás elõtt, 1918. június 5-én, érzékeltetve, hogy a proletárdiktatúra nem ismer kegyelmet. A "mindent" és az "égesse" szót a proletárvezér alá is húzta, egyértelmûvé téve végletes elszántságát. E dokumentumok "megrögzött embergyûlölõként mutatják Lenint" - írja a bevezetésben Richard Pipes. A népvezér Cinizmusára jellemzõ, hogy amikor 1920. október 1-jén jelentést kap Zsitomirból: "A körzetben a pogromok újabb hulláma söpört végig... Az Elsõ Lovashadsereg visszavonuló egységei fosztogatva és öldökölve rátámadtak az útjukba kerülõ zsidó lakosságra", Lenin két szóval zárja le az ügyet: "Ad acta".

Pipes szerint "Lenin megvetéssel tekintett az oroszokra. Tunyának, megbízhatatlannak és puhánynak tekintette õket." Nem véletlen, hogy a világháború alatti állítólagos hazaárulás nem okozott neki lelkiismereti gondokat. "Berzin elvtárshoz" 1918. augusztus 14-én írt levelében - mint Pipes fogalmaz - "nyíltan utal a német kormányzat által a kommunista tevékenység folytatásához 1918-ban nyújtott pénzügyi támogatásra." Eszerint: "ne sajnálja a pénzt... A berliniek további pénzeket küldenek majd: ha ez a söpredék késlekedik, tegyen nálam hivatalos panaszt." Ma sokféle aktualitása sejlik a litvánok elleni bolsevik háborúnak. Csicserin 1920. július 10-i levelének szélére Lenin a következõket írta: "Biztosítanunk kell, hogy elõször szovjetizáljuk Litvániát, azután visszaadjuk a litvánoknak." E filozófiát Sztálin pár évtizeddel késõbb - továbbfejlesztve - nálunk (is) alkalmazta sikerrel: 1944 és 1948 között "szovjetizálta" hazánkat, majd - "ideiglenesen itt állomásozó" sereget hátrahagyva - "visszaadta" Magyarországot a magyaroknak. Sokan ugyanezt az ideológiát vélik fölfedezni újabb háborúk mögött is, amelyek "demokratizálni" akarnak társadalmakat, majd katonailag elhagyni, gazdaságilag megtartani a meghódított terepet. Mit is vallott Lenin az erõszakról? "Vannak olyan körülmények, amelyek között az erõszak szükséges is, hasznos is, és vannak olyan körülmények, amelyek között az erõszak semmiféle eredményre nem vezethet." Ezt a mondatot az egykor intézményként tisztelt "LÖM" - Lenin összes mûvei" - sorozat 31. kötetének 41. oldaláról emelte ki a Kossuth Könyvkiadó 1986-ban, s adta ki Aforizmák címmel okulásunkra. Nos, az erõszak egyes körülmények közötti "szükséges is, hasznos is" minõsítését 1986-ban még vállaló könyvkiadók ma "szociáldemokrataként" tûnnek fel a közéletben. "Ez a kis könyv... csupán ízelítõt ad Lenin kimeríthetetlen gondolati hagyatékából" - írták 1986-ban a Kossuth szerkesztõi, akkor még Leninnel hirdetve: "Csak a kommunizmus képes valóban teljes demokráciát biztosítani..." Ezt egyébként Lenin 1917-ben vallotta, 1918 szeptemberében viszont már másként gondolkodott: "Feltétlenül szükséges titokban - és sürgõsen - elõkészíteni a terrort."

Nem is szándékozlak cáfolni, mert kezdem úgy érezni, hogy érzelmi alapon védesz valamit, ami védhetetlen. De azért lássuk.

Irod például: "Ukrajnában rettenetes dolgok történtek (Ld. Csalog), Mo-n nem történt ilyen. Pedig itt is volt szocializmus."

Ha elolvastad ezt a topikot akkor láthattad, hogy a kommün katonái százegynéhány napa latt épp elég borzalmat követtek el, hogy feltételezzük: uralmon-maradásuk után sem változtak volna meg. De ebben speciel megakadályozta őket a történelem.

Irod: Németországban nem volt randalirozás: Hát, ajánlom olvasd el a polgárháborús Németország hétköznapjainak történetét - volt ottan pizony Spartakus-mozgalom, és éppen elég fejetlenség. Szamuellyhez mérhető bestiális eseményekről nem tudok, de bizony sok mindennel probléma volt.

A Gömbössel való párhuzam már konkrétabb, de Gömbös inkább Mussolinihez hasonlitható (kiritikusai is Gömbölíninek hivták). Multkori beirásodból azonban úgy látszott, mintha Horthy ellenforradalmi - maga által is ellenforradalminak nevezett - fellépését vontad volna párhuzamba Hitlerrel. Én Gömbös mozgalmát már nem az ellenforradalom - később teljesen kifacsart - fogalmával írnám le.

Egyet mindenesetre szeretnék leszögezni: A kor mozgalmai nagyon sok mindenben párhuzamosak voltak. Vegyük például a nácizmust: azt is a frontélmények, a káosztól való félelem, a rend és béke iránti vágy táplálta. Azok a szerencsétlen németek, akik mellé álltak, sokszor abban hittek, hogy biztos, család- és közösségcentrikus jövőt hoz nekik. Ezeket az álmokat azonban végérvényesen elhomályositja mindaz, amit aztán a nácizmus hatalmi gépezete véghezvitt. De hogy az egyszerű ember nem gyilkolni, hanem élni akart, arra mérget vehetünk.

No persze ugyanigy dicsérhetjük azokat is, akik a kommunizsmusban látták a menekvést ugyanazoktól a bajoktól, amelyek másokat a nácizmus karjaiba kergettek. De sajnos, a derék korai kommunisták álmait is elhomályositják bizonyos hullahegyek, amelyektől én nem tudok könnyen elvonatkoztatni. És igazságtalannak érzem, hogy a kommunizmus-nácizmus szembenállitásnál a korai kommunisták meg nem valósult álmait állitjuk szembe a nácizmus megvalósult hullahegyeivel. Mindkét izmus ugyanarra a zsákutcás pszichológiai helyzetre kinált gyógyírt: összedőlt állam (német, orosz), összedőlt értékek, összedőlt világkép, szörnyű frontélmények. Mindezeken belül azt vizsgálni, hogy az egyik ország helyzete kissé erre, vagy kissé arra hasonlit, szerintem értelmetlen vállalkozás. Túl sok volt az analógia. Vagyis azt hozol ki belőle, amit csak szeretnél.

"soha többé ne legyen világháború. Ezért esküdött fel a Kommün a nemzetköziségre, nem másért. Ezt a törekvést én megértem."

A vágyat meg lehet érteni, de a törekvésekkel már baj van. Abban az időben az európaiak többsége áhítozott a békére. Mégiscsak nagyon kevésnek, pontosabban egy maroknyi orosz kommunistának sikerült elérni azt, amire a magyar kommün hálistennek hiába áhítozott. De orosz testvéreik sikere több ember életébe került, mint a történelem bármely más eddigi tévedése.

"És nem vagyok hajlandó egy lapon említeni az ellenforradalommal, amely ezt visszacsinálta, ezt a reményt eloszlatta, és az országot ténylegesen belevitte egy még nagyobb vérontásba, amit II. világháborunak nevezünk. Nem úgy gondolom, hogy a magyar ellenforradalom egyedül, de a nácizmus is az ellenforradalomból nőtt ki."

Röviden úgy válaszolhatnék, hogy egy nagy l.faszt. A magyar "ellenforradalom" nem jött volna létre a kommün vérgőzös idiótáinak oktalan randalírozása nélkül. A kommünben sokan bíztak amíg a Lenin-fiúk nem akasztották fel a plébánosokat, nem sz.rtak az oltárra, nem akasztották fel az embereket családjuk szemeláttára főtéri fákra. De ez sok volt. Ha Szamuelly elvtársék nem kéjelegnek a kinzásokban, talán nem lett volna ellenük felhördülés sem. És az ellenük fellázadók ugyanazokban a lövészárkokban tanulták az ölés mesterségét, mint a vörösök.

Az általad említett remény akkor lehetett volna életképes, ha Magyarország csatlakozik a Szovjetúnióhoz. Ha ez neked remény, akkor gondolj az ukrajnai éhinségre, mondjuk úgy, hogy a padlássöprés után a magyar alföldön eszik meg saját gyerekeiket az emberek. Vagy esetleg valami másban reménykedtél?

Abban igazad van, hogy a nácizmus részben a kommunizmustól való félelemnek köszönheti létét, de ugyanilyen vagy nagyobb részben köszönheti a Németországot sujtó francia békefeltételeknek is. Hogy pontosabb legyek, bonyolult történelmi jelenségeknek sok oka van, és ezeket ismereteim szerint csak a doktriner szobanonövények vagy a rosszindulatú publicisták szokták egyetlen okra visszavezetni.

Én megértem - sőt magam is sokszor emlegetem példaként - hogy a századforduló elkényeztetett, szélsőségesen doktriner, osztályharc-mantrás ifjúsága képes volt reménykedni a Lenin-fiúkban is. De azt, hogy a Lenin-fiúk vereségét a remény elvesztésének nevezze valaki, azt csak nagyon kevéssé informált, nyugati kommunistáktól hallottam.

Kaleb kartács, a mérsékelt gondolkodás nem azt jelenti, hogy elfogadjuk a vérfontáshoz vezető tévedéseket. Az sem mérsékelt gondolkodás, hogy "én kicsit elfogadom Szállasit, ti pedig kicsit fogadjátok el Szamuellyt". Ez utóbbi ugyanis hallgatólagosan feltételezi, hogy a mérsékelt jobboldal tulajdonképpen nagyon szeretné, ha vitapartnerei elfogadnák Szállasit, csak mondjuk nem meri kimondani. Ez nem igaz. Ugyanebből az okból arról én most nem nyitnék vitát, hogy vajon Te elfogadod-e Szamuellyt, és hogy ha igen, miért.

Stromfeldről ezt a két történetet, egy tanítványa, nekem rokonom mesélte. Az évek nem pontosak, lehet, hogy én költöttem hozzá őket a mesélő életkora alapján, de a két történet lényege az volt. Az öreg - jó húsz éve halott - tisztelte Stromfeldet, mint sokan, akik ismerték.

A Horthy-korszakban egyébként nem a Tanácsköztársaság harcait nem en bloc értékelték sokra, hanem Stromfeld Aurél felvidéki hadjáratát becsülték, amit aztán - elnézést, hogy nem dicsérően szólok - Kun Béla politikai okokból lefújt és Stromfeld ezért le is mondott. Stromfeld az I. vh előtt sok évig a Ludovika parancsnoka volt - említetted, hogy van, akinek ez már eleve gyanus, rosszértelmű szó - de Stromfeld tudását és autoritását mindenki egyöntetűen tisztelte, és hívására sok tanitványa, később a Horthy hadseregben is szerepet vállalt tiszt csatlakozott a Vörös hadsereghez, ettől remélve az elcsatolt részek visszafoglalását. Stromfeld vagy a székely hadosztály tevékenységéhez azonban Kun Bélának nem sok köze volt.

A Horthy korszak felemásságára jellemző, hogy a tisztek közül soknak elnézték, hogy harcolt Stromfeld alatt, mert ezt hazafias szolgálatnak tekintették. De kisebb dolgokért katonák vagy civilek sokéves börtönt kaptak. Persze tudni kell, hogy a vörös hadsereg, főleg Stromfeld visszavonulása után teljesen szétzüllött, és rablások, fosztogatások, tömeges dezertálások is előfordultak. Ekkor Kún Béla csak olyan emberekre számithatott, mint Lukács György - képzeld csak el, Lukács, a katona... De ez mutatja a doktriner értelmiség veszélyességét. Tudjuk, hogy Lukács György teljesen vesztett helyzetben tizedeltetett - nyklván nem tudta felmérni, hogy ez már nem az a helyzet, ahol ölni érdemes. Érdekes módon Lukács lett a Szovjetház vörösőrségének parancsnoka is, és ismét az ő értelmetlen tűzparancsára öltek meg civileket, legalább is egyet, Berend Miklós egyetemi tanárt.

Nem széles körben ismert, de Stromfeldet ezek után, a huszas évek legelején megkeresték, hogy álljon egy SzU-ellenes intervenciós csapat élére, amit az antant szervezett volna valamilyen módon. Erre nem vállalkozott, nyugdijasként halt meg Kispesten.

Ez ugye nem Péter Gábor AVH főparancsnok? Mert neki más volt az eredeti nevel. Ki ez az Auspitz?

Csaba Jolán életét végigkísérte édesapja értelmetlen halála. Ma sem tudja elfelejteni a rettegésben eltöltött szörnyű hónapokat. Szerinte a bosszúállás gyökereit az első világháború utáni kommünben kell keresni. Péteri, ahol Csabáék éltek, evangélikus község volt, evangélikus iskolával és templommal. Az akkori tanító, Horcsák Lajos a Tanácsköztársaság alatt olyan szélsőséges magatartást tanúsított, hogy a Horthy-éra megfosztotta a diplomájától. Nem lehet tudni, miért, de gyűlölte a papokat.
– 1919-ben a paplakba az ablakon keresztül belőtt a tanító – emlékezik vissza Csaba Jolán, aki akkor hároméves volt –, a golyó a kiságyam párnájába fúródott. Apám nem jelentett fel senkit, de az egész falu tudott erről.
Horcsák azt hitte, hogy Csaba Gyula evangélikus lelkész tiltatta ki az iskolából. Pedig nem ez történt: nemcsak Péteriben, hanem az ország összes iskolájában eltiltották a tanítástól. Horcsák Lajosnak mégsem kellett éhen halnia, mert a községházán írnok lett, és ezt a munkakört a második világháború végéig betöltötte.
– 1944 novemberében, amikor a szovjetek nyomultak Budapest felé, ellepték a járás területét, minden megváltozott – folytatja Csaba Jolán. – A munkaképes férfilakosságot a szovjetek összefogdosták, és kivitték a Gyömrő és Maglód között húzódó vonalra sáncot ásni. A bátyámat elhurcolták „malenkij robotra”. Három és fél év múlva került haza Asztrahánból. A sógornőm, a három gyerek, a nővérem és én Péteribe, a szüleim házába menekültünk. Még a húsvétot is együtt töltöttük, de nekem vissza kellett jönnöm a fővárosba, mert a mérnöki irodában elkezdődött a munka. Április közepén elbúcsúzkodtunk, és apámat akkor láttam utoljára.
Mi történt Csaba Gyula evangélikus lelkésszel? A családtagok visszaemlékezései mellett a környékbeliek elbeszéléseire, dokumentumokra, levéltári kutatásokra, Futó Dezső kisgazdapárti képviselő parlamenti felszólalásaira, tudományos munkákra és az 1991-ben keletkezett ügyészségi iratokra hagyatkozhatunk.
Palasik Mária a Valóság 1995/4. számában leírta, hogy a járásban a volt vöröskatonákból és 1919-es direktóriumi tagokból megalakultak az úgynevezett nemzeti bizottságok Gyömrő központtal. Sulyán Pál visszaemlékezése szerint „akkor döbbent meg a község, amikor Schwarzstein Tibor vörös karszalaggal kiállt a községháza lépcsőjére, és kihirdette a proletárdiktatúrát… 1945. február elején helybeli suhancokból, illetve meglettebb korú, úgynevezett proletárokból rendőrséget verbuváltak, amelynek tagjai szintén vörös karszalaggal jártak. A gyömrői járásban Balczer, Bacher, Gattyán, Jedlicska, Sinkovics, Majszik, Fürtös, Hancsák, Jenei, Krupka, Jakab stb. nevű emberek kezébe került minden hatalom. Ők voltak élet és halál urai. Ők voltak, akik internáltak, és szemrebbenés nélkül, önkényesen kivégeztek vagy kivégeztettek embereket.”
Csaba Jolán édesanyja elbeszéléséből tudta meg, hogy valójában mi történt.
– Április 30-án apám gyalog ment át temetni Gyömrőre – emlékezik vissza a lelkész lánya. – Ugyanis egyházkerületéhez Gyömrőn kívül Mende és Monor is hozzátartozott. Amint kiért a faluból, két kerékpáros péteri rendőr szegődött hozzá. Az egyik Herzfeld Imre akkori alparancsnok volt, és megkérdezte, hová megy, miért nem jelentette be távozását a községházán. Megjegyzem, édesapám olyan magyar és orosz nyelvű hivatalos igazolással rendelkezett, amely munkája ellátásához szabad közlekedést engedélyezett számára ebben a körzetben. Akkor továbbengedték, de azt mondták neki, hogy ennek még lesz következménye. Lett is! – sóhajt fel Csaba Jolán. – Május elseje éjszakáján arra ébredt fel édesanyám, hogy édesapám gyertyát gyújt és öltözik. Hová akarsz menni? – kérdezte anyám. – Itt vannak értem Gyömrőről – válaszolta. A nyitott ablakon keresztül egy férfi bekiabált: „Hallgasson, semmit sem szabad mondania!” Apám két férfi kíséretében távozott. Anyám akkor látta utoljára.
A dokumentumok szerint Csaba Gyuláné néhány nap múlva feljelentést tett az államrendőrségen férje eltűnése miatt. A Pest Vidéki Ügyészség 597/1945. iktatószámmal ellátott irata részletesen tájékoztat arról, hogy Csaba Gyuláné hiába érdeklődött a gyömrői községházán, valamint a helyi rendőrségen férje hollétéről, mindkét helyen azt állították, hogy semmit nem tudnak a lelkészről. Gyömrőn, a járási székhelyen a főszolgabíró és a járási parancsnok egybehangzóan állította: Csaba Gyula elfogatására nem adtak ki parancsot, a börtönben a foglyok között nem található. Ugyanebből az iratból azt is megtudjuk, mit suttogtak a faluban az evangélikus lelkészről. Horcsák Lajos volt tanító ilyen kijelentéseket tett: „ütött a potrohos papok végórája, táncot járunk a papok fején”. Sőt hozzátette, hogy aki tenni mer valamit az evangélikus lelkész ügyében, az a paphoz hasonló sorsra jut. Jáger főjegyző ezt azzal fűszerezte, hogy a „papoknak is meg kell tudniuk, mi a börtön”.
Nyilván ez volt az egyik nyitánya a papság, a keresztény egyházak üldözésének. Csaba Jolán édesanyja a sikertelen kísérletek után Virág Jenő evangélikus lelkésszel együtt levelet írt Raffay Sándor evangélikus püspöknek, amelyben a segítségét kérte. A levelet személyesen vitte el neki, a betegeskedő püspök elolvasta, de nem tudott tenni semmit. Később derült ki, hogy már nem is segíthetett volna, mert akkor a lelkész már nem élt. A vallomások szerint az áldozatok többségét fasiszta ügyekben való részvétel indokával fogták el, és kísérték Gyömrőre. Egy-két napos fogva tartás és kihallgatás után aláírattak velük egy szabadlábra helyezésükről rendelkező nyilatkozatot, majd ahelyett, hogy elengedték volna őket, szörnyű kegyetlenséggel végeztek áldozataikkal. Csaba Jolán később tudta meg, hogy édesapja szemét kiszúrták, nyelvét kitépték, a nemi szervét levágták, keresztre feszítették, és azt mondták neki kínzói: menj istenedhez! Palasik Mária említett közleményében nyilvánosságra hozott kutatásai szerint Soponyai Gyula vendéglőtulajdonost élve temették el, a sarkába patkószeget vertek. Az ecseri plébános szemét is kiszúrták halála előtt, és megásatták vele a sírját. Az exhumálásnál derült ki, hogy nem elég mély sírt ásott magának, s lábait a kutyák lerágták.
A gyömrői gyilkosságok akkor kerültek nyilvánosságra, amikor 1945. április végén egy gyászruhás asszonyokból álló küldöttség felkereste Futó Dezső kisgazda képviselőt. Futó Dezső abban az időben a Kis Újságban olyan cikkeket írt, amelyekben a rendőrség túlkapásairól számolt be. Csaba Jolán édesanyja is elment a képviselő-újságíróhoz, akinek a tanácsára a férjüket kereső asszonyok a belügyminiszterhez, Erdei Ferenchez fordultak. Erdei azonban – Csaba Jolán szerint – mellébeszélt, kilátásba helyezte a vizsgálat megindítását, de valójában semmi sem történt. Talán annyi, hogy szeptemberben egy holttest exhumálásánál megjelent Zöld Sándor belügyi államtitkár, aki leállította a vizsgálatot.
Egyháztörténeti szempontból Böröcz Enikő levéltáros vizsgálta a gyilkosságokat, aki tanulmányt is írt A bányai egyházkerület első találkozásai a baloldali diktatúrával Raffay Sándor püspökségének az időszakában, 1944. október végétől 1945. április végéig címmel. A kutató elmondta, hogy Csaba Gyula alesperes a pesti felső egyházmegye második embere volt. A körülményeket meghatározták a szovjet csapatok garázdálkodásai, másrészt a régi helyi közigazgatás összeomlása, illetve az új felállása, amely főként baloldali elemekből állt. Böröcz Enikő szerint a gyülekezetek szenvedései ugyanolyanok voltak, mint a polgári lakosságéi. Gyömrőn az volt a különlegesség, hogy két nemzeti bizottság állt fel. Az egyik magyar érzelmű, keresztény gondolkodású, tanult emberekből állt, a másik részben tizenkilences kommunistákból, részben munkaszolgálatból vagy koncentrációs táborból hazatért zsidó származásúakból. Az egyik konszolidációban gondolkodott, a másik tisztogatásban. Ez utóbbi a helyi „reakció” fenyegetésére hivatkozva meggyilkoltatta a másik nemzeti bizottság vezetőjét, Czövek János gazdálkodót. Czöveket éjjel kihívták a háza udvarára, és tarkón lőtték. Ezzel kezdődött el a gyömrői gyilkosságsorozat. Ezután szabadult el a pokol, a bosszúhadjárat, amelynek áldozata lett Csaba Gyula evangélikus lelkész, mint a környék intelligenciájának egyik kiemelkedő személyisége.
Böröcz Enikő levéltári kutatásaira hivatkozva elmondta, hogy a gyömrői gyilkosságok áldozata volt gróf Révay József liberális demokrata, antifasiszta magatartásáról ismert filozófus, egyetemi tanár, Steinmetz Miklós kapitány, a 317. szovjet hadosztály egykori politikai tisztje és gróf Corinini János is, akinek a járásban volt kastélya. Corininit agyonverték, nem lehet tudni, miért. Révay grófnak földbirtoka volt Úriban, és földet akart osztani, ráadásul Rákosi Mátyás menlevelével rendelkezett. De mielőtt a menlevelét elolvasták volna, kivégezték, mert gróf volt.
A törvénytelenségekről már 1944 decemberében kétségbeesett levelet írt Rákosinak – az egyébként magyar származású – Steinmetz kapitány, amelyben kérte, állíttassa le a direktórium tagjait, mert emberek tűnnek el. Ez még Csaba Gyula lelkész meggyilkolása előtt történt. Steinmetz leírta azt is, hogy az előzőleg itt áthaladt szovjet csapat, a 49. gárda hagyta jóvá a kommunisták tevékenységét. Tehát a későbbi parlamentert nem a németek gyilkolták meg, ahogyan évtizedekig hazudták, hanem az oroszok lőtték hátba, hogy ne akadékoskodjon tovább. Zsebében megtalálták a Rákosinak címzett levelet. Sokkal szövevényesebb volt a gyömrői ügy, mint akkor sejtették – magyarázza Böröcz Enikő.
A gyömrői gyötrelmekről parlamenti interpellációt nyújtott be Futó Dezső kisgazda képviselő 1946 februárjában, ám nem ért el eredményt. Három belügyminiszter kezén ment át az ügy – Erdei Ferencén, Nagy Imréén és Rajk Lászlóén –, de a gyilkosságokat eltussolták. A levéltári adatok azt bizonyítják, szögezi le Böröcz Enikő, hogy a gyilkosságokról tudott Ries István szociáldemokrata igazságügy-miniszter, sőt Tildy Zoltán köztársasági elnök is. Gyömrőről és környékéről másfél száz ember tűnt el, de csak huszonhárom személy halála bizonyosodott be az akkori nyomozás során. Végül is annak ellenére, hogy országos visszhangot keltett az önkényeskedés, és néhány gyilkost perbe fogtak, az 1948. február 1-jei amnesztia az elkövetők számára az ügy jogi lezárását jelentette.
Ötven évvel később, 1990-ben Török Gábor, az MDF országgyűlési képviselője a parlamentben interpellált a gyömrői bestialitás ügyében. A Legfőbb Ügyészség 1991-ben meghallgatta ugyan a még élő tanúkat, az áldozatok családtagjait, sőt Futó Dezső volt nemzetgyűlési képviselőt is, de az ügyész megtagadta a további nyomozást. Az áldozatok hozzátartozói úgy érezték, hogy becsapták őket: azt az elégtételt sem kapták meg, hogy a bíróság kimondja, a gyilkosok bűnösök voltak, a szeretteik pedig ártatlanok.
Egyházügyi tanulsága is van ennek a kornak. Böröcz Enikő úgy látja, hogy a hitvalló püspökök felkarolták a szenvedők ügyét. Akik viszont idomultak a mindent és mindenkit maga alá gyűrő kommunista hatalomhoz, és az általa előírt ellenségképben gondolkodtak, azok egyházuk belső parancsa ellenére sem tettek semmit az üldözöttekért. Ilyen volt például Dezséry László püspök, aki a börtönbe vetett Ordass Lajos helyére ült, és ilyen volt Vető Lajos püspök. Ők a hatalom szája íze szerint azt mondták, hogy a szocializmus felépítése emberáldozatokkal jár.
Ilyen emberáldozat volt Csaba Gyula péteri evangélikus lelkész.
Csaba Jolán a mai napig így őrzi édesapja emlékét:
– Szerette a gyerekeit, becsületességre és szeretetre nevelt minket. Én még mindig abból élek, amire ő tanított. Édesapám lelke és a gyilkosok lelke Isten előtt van. A bosszúállás nem a mi dolgunk.

A mi kommününkkel is ez a helyzet, csak sokkal rosszabb, mert megelőzte a világháború, ahol a társadalom széles rétegei állati szintre brutalizálódtak vissza. (Enélkül a háború nélkül egyébként talán nem is lettek volna Európában forradalmak.)

A Monarchiát, akárcsak az ancien régime-et, rengeteg ellentét feszítette. Megkésett jobbágyfelszabadítás, nagybirtokok, város és falu ellentéte, nemzetiségi ellentétek, köztük a nemzetiségek egyenőtlen gazdasági megoszlása. Hiszen mondjuk a román vagy rutén paraszttal szemben a nagybirtokosok, a kocsmatulajdonosok, a birtokok tobbségét üzemeltető berlők vagy a csendőrök mindig más nemzetiséghez tartoztak, ezért a gazdasagi, társadalmi ellentétek sokszor nemzetiségi ellentétként fejeződtek ki. Mindezeket az ellentéteket sokan látták, és sokan tudták, hogy valamit, valahogyan változtatni kellene. Ezért nem csoda, hogy a polgári forradalmat sokan támogatták, és sok becsületes embernek csak fokozatosan kezdett kinyilni a szeme.

De sokan, föleg a városi értelmiség egy része, nem volt hajlandó tudomásul venni az fenyegető hireket. Ez egy különösen aggasztó jelenség, hiszen szemünk előtt rajzolódik ki, ahogy egy jószándékú fiatal értelmiségi egyszercsak együtt menetel a legvéresebb terror képviselőivel. Ez egy jellegzetesen doktriner gondolkodásmód, amelyik az elvont elveket az emberek és az erkülcs fölé helyezi. A magyar polgári radikalizmusra szerintem jellemző ez a "vákumcsomagolt értelmiség", aki csak a saját köreiben mozog, füstös szobákban helyesel egymásnak, fittyet hányva az odakint történtekre.

Babits ebben az időben már a nyugatosok körében mozgott, és azok közül sokan támogatták a változásokat. Kosztolányi is, aki csak akkor ingott meg, mikor volt ujságiró kollégája, Kun Béla megkínálta egy halálos itélettel, csak úgy a társalgás részeként. Szabó Dezső is benne volt az alakuló kulturális kormányzatban, de hamar kilépett. A Kommün után aztán mindenkit kérdőre vontak, jószándékú gimnáziumi tanároktól kezdve a terror tényleges végrehajtóiig.