Kedves ócsai Honfitársaim!

Nekem jutott az a szerep, hogy a 2003. január 18-án a Juhász Károly úr által szervezett Népfőiskolán elmondhattam érveimet az Európai Unióhoz való csatlakozás hátrányairól. Ezt szeretném elsősorban azok számára összefoglalni, akik nem lehettek ott az előadáson.

1. Legfőbb kifogásom az Európai Unió ellen, hogy az 1957-ben megkötött Római Szerződéssel létrejött Európai Gazdasági Közösség az időközben megkötött „Maastrichti I”, „Maastrichti II”, valamint az amszterdami és a nizzai megállapodással olyan bürokratikus államok feletti struktúrává alakult át, amelynek az alulról jövő demokratikus ellenőrzése nem lehetséges. Ebben a legfontosabb kormányzati hatáskör, vagyis a pénzügyi hatalom az egyes nemzetállamoktól, valamint az EU brüsszeli központjától független frankfurti Európai Központi Bank kezébe ment át. Az Európai Unió ez által már nem hasonlít arra az Európai Gazdasági Közösségre, amely önrendelkezésüket megtartó, szociális piacgazdasággal rendelkező jóléti államok önkéntes társulása volt. Ebben még független államok társultak az egyenjogúság alapján bizonyos közös feladatok hatékonyabb ellátására. Ezzel szemben a mai Európai Unió olyan 180000 oldalnyi jogszabály anyagot kényszerítene Magyarországra, amely gyakorlatilag felszámolná az önálló magyar jogalkotást, mert a közösségi jog elsőbbséget élvez a belső törvényekkel szemben. A magyar országgyűlést, valamint a kormányt csupán korlátozott hatáskörrel, lényegében helyi autonómia és a kulturális önigazgatás szerveiként hagyná meg.

2. Az Európai Unió nem rendelkezik olyan államok feletti – a legalapvetőbb erkölcsi követelményeket rögzítő – Alkotmánnyal, amely biztosítaná, hogy ne csak az erőseknek és a vagyonosoknak kedvező szabadság bővüljön egészen a szabadsággal való visszaélés korlátlan szabadságáig, hanem nemzetközi kötelezettség legyen az egyenlőség és a testvériség követelményének az érvényesítése is. A Kentben folyó EU-alaptörvényről tárgyaló konvent is csak a liberalizációt, és az úgynevezett deregulációt kívánja növelni. Az egyenlőség és a testvériség erkölcsi követelménye nem lenne kötelező érvényű - az államok felett álló – és nem megváltoztatható jog. A hátrányos-helyzetűek és a gyengék - a gyermekek, az öregek, a betegek, a munkanélküliek és a nyugdíjasok - fokozott védelemre szorulnak. Az ő védelmükre az erősek szabadságát korlátozni kellene a gyengék védelmét szolgáló egyenlőséggel. A „szabadság, egyenlőség, testvériség” hármas, de felbonthatatlanul összetartozó követelményeit csak együttesen szabadna érvényesíteni. Csak a három együtt teszi lehetővé erkölcsös, a polgárok bizalmát élvező legitim rendszer létrehozását. Az Európai Unió azonban egyoldalúan csak az erőseknek és vagyonosoknak kedvező szabadságot növeli, és ezért alapvetően erkölcstelen nemzetközi képződmény.

3. Ebben az antidemokratikus és bürokratikus nemzetek feletti struktúrába – a KGST-hez és a Varsói Szerződéshez hasonlóan - csak belépni lehet, de kilépni nem. De még kizárni sem lehet egyetlen már korábban belépett tagot sem. Ha a brüsszeli bürokráciának nem tetszik, amit az adott tagállam tesz, akkor önhatalmúlag felfüggeszti jogai gyakorlását. Amíg egy tagállam jogai fel vannak függesztve, addig nem vehet részt semmilyen döntéshozó testület munkájában, és panasszal sem fordulhat az EU bíróságához. Ugyanakkor valamennyi fizetési kötelezettségét teljesíteni köteles. Tehát az illető tagország úgy válik jogtalan páriává, hogy még csak védekezni sem tud. Ez az Európai Unió ma már sokkal jobban hasonlít a felbomlott szovjet birodalomra, mint a korábbi és demokratikus Európai Gazdasági Közösségre. Egy nyugati kiadású „Szovjetunió-2”-vé alakult át. Ezt bizonyítja az is, hogy az új tagokkal szemben nyíltan megtagadták a jogok és kötelezettségek összhangjának, az egyenlő elbánásnak és a viszonosságnak a demokratikus elveit.

Tavaly ősszel egy brit szaklap nyíltan megírta, hogy az Európai Unió keleti bővítése valójában az újgyarmatosítás olcsó és korszerű formája, mert hadsereg és háború helyett Európa korábbi gyarmattartó hatalmai agymosással is elérhetik céljaikat. A gyarmatosítandó államok lakosságát a propaganda eszközeivel úgy kell manipulálni, hogy gyarmati függésbe kerülésüket „ők maguk kérjék”. A valóságban nem Magyarországnak van szüksége az EU-ra, hanem az EU-nak van szüksége a magyar termőföldre, az olcsó magyar munkaerőre, és a neki kiszolgáltatott piacra. A főhatalmat gyakorló nemzetközi pénzügyi közösségnek pedig arra van szüksége, hogy Magyarország állandó adósa és kamatfizetője maradjon. Az EU-tagság bebetonozza az 1989 után Magyarországon is bevezetett pénzgazdasági rendszert, amely felváltotta a termelőgazdaságot. Az új rendszerben a pénz már nem a gazdasági folyamatok közvetítésére szolgáló jelrendszer, hanem egy szűk réteg gazdagodását és hatalmát szolgáló magánmonopólium.

A magyar állampolgárok tulajdonát állami segédlettel az elmúlt tíz év során magának kisajátító új tulajdonos réteg csak Magyarországnak az EU-ba való kényszerítésével tudja megszerzett privilégiumait, és a többi magyar állampolgártól elvett vagyonának a tulajdonjogát véglegessé tenni. Az EU-tagság után már nem lesz jogi lehetőség a felülvizsgálatra, mert nem lesz többé szuverén magyar állam és törvényhozás, amely ezt – a rendszerváltás veszteseinek az érdekét is felvállaló – feladatot elvégezhetné.

4. Negyedik kifogásom az, hogy az Európai Unió jelenlegi bürokratikus változatában már nem termelőgazdaság, hanem a forgalomra és spekulációra épülő pénzgazdaság működik. A pénzgazdaság célja, hogy a pénzből még több pénzt állítsanak elő a pénzvagyon tulajdonosai. A pénzvagyon növekedésének azonban nincs felső határa, ugyanakkor a benne működő kamatautomatizmus állandó növekedési kényszer alatt tartja a gazdaságot. A pénzgazdaságban tehát minden természeti és emberi erőforrást alá kell rendelni a pénzmennyiség növekedésének és a profit-érdekeknek. Ez elpusztítja a természeti erőforrásokat, amelyek nagy része nem pótolható. A pénzgazdaságban az eladósítás és a kamatfizetés következtében szükségszerűen a pénz tulajdonosaihoz kerül a termelővagyon, s így az elsősorban a beruházó bankárok tulajdonában halmozódik fel.

Az Európai Unióban bevezetett pénzgazdaság szükségszerűen túlnépesedést idéz elő, mert mindazok feleslegessé válnak, akiknek a munkáján nem lehet előteremteni a magánpénz-monopólium tulajdonosainak a kamatot, az eladósított államnak a magas adókat (ezek mintegy felét szintén adósság-és kamatfizetésre fordítják), a nagytőkéseknek a globálisan versenyképes nyereséget és önköltséget. Ezért van az, hogy amióta az Európai Unió áttért a pénzgazdaságra, és államok feletti bürokratikus diktatúrává alakult át, azóta a bejegyzett munkanélküliek száma 20 millió körül mozog. A tényleges munkanélküliek száma ennek a kétszerese, mivel számos munkanélküli látva reménytelen helyzetét, már nem keres tovább munkát magának, és kikerül a hivatalos nyilvántartásból. Az eladósított állam csak az adók növelésével és további hitelek felvételével juthat pénzhez. Ez nem teszi lehetővé, hogy adósságszolgálati terheit és szociális kötelezettségeit is finanszírozni tudja. Ezért az Európai Unió tagállamaiban felgyorsult ütemben bontják le a szociális intézményrendszert, hogy a költségvetés mintegy felét adósságszolgálatra költhessék a kormányok. Ennek következtében az egészségügy nincs kielégítően finanszírozva, mert a pénzoligarchia szemében, amely az Európai Uniót létrehozta, a nyugdíjasok milliói csak felesleges kiadást jelentenek, amitől meg kell szabadítani az államot, hogy az még több kamatot fizethessen. Ezért vált a nemzetközi pénzoligarchia szemében az egészségügy olyan „kártékony” tevékenységgé, amelyet jelentősen csökkenteni kell, mivel meghosszabbítja a számára hasznot nem hozó idősek és betegek életét.

Az értéket előállító termelőgazdaság viszonyai közepette a pénz csupán a gazdasági folyamatok közvetítésére szolgáló jelrendszer és nem a mások munkáján való élősködés és spekulációs gazdagodás eszköze. Ezt a jelrendszert az állam ingyenes vagy olcsó közszolgáltatásként maga is előállíthatná. Ehhez csupán arra lenne szükség, hogy a nemzetközi pénzügyi közösség ellenőrzése alatt álló központi bankoktól a demokratikusan megválasztott parlamentek, és kormányok hatáskörébe kerüljön vissza a pénzkibocsátás, az árfolyam-és kamatszabályozás joga. Ma például Magyarországon az 1991. évi LX-as törvény értelmében az állam már nem bocsáthat ki pénzt, hanem csak állami hitellevelet, vagyis államkötvényt, kincstárjegyet és ehhez hasonló értékpapírokat. Lényegében ez is pénz és ennek is az állam adóbevétele a fedezete. De a hitellevél után milliárdos kamatokat kell fizetnie. Ezeket az állami hitelleveleket a bankok abból a felesleges kamatjövedelmükből vásárolják fel, amelyet már biztosítékkal - azaz kockázatmentesen - nem tudnak kihelyezni a termelőgazdaságba. Ezért arra kényszerítették a magyar államot, hogy tiltsa meg saját magának pénz kibocsátását. Ha mégis pénzre van szüksége kiadásai fedezésére, akkor viszont tőlük vegyen fel hitelt adóslevelek kibocsátásával. Ezek az úgynevezett nem-működő-tőke, vagy portfolió befektetések ma Magyarországon 4500 milliárd forintot tesznek ki. Ez az élősködő tőke teljesen feleslegesen van az országban és csak arra jó, hogy az állam a költségvetésből 450 milliárd forintot odaajándékozzon minden évben a pénzvagyon tulajdonosoknak kamatok formájában.

A Nemzetközi Pénzügyi Közösség azért ragaszkodik Magyarország bekényszerítéséhez az Európai Unióba, mert ez által be tudja betonozni a jelenlegi pénzgazdaságot, amelynek alapja a magánpénz-monopólium és a társadalom kamat formájában történő adóztatása. A pénzgazdaság feléli – véglegesen elpusztítja - a pótolhatatlan természeti és emberi erőforrásokat. A magyar népnek nem „fenntartható növekedésnek” nevezett állandó eladósításra és kamatfizetésre, hanem az emberi élet lehetőségeit biztosító fenntartható természeti és humán erőforrásokra van szüksége. Semmi sem növekedhet végtelenül véges földünkön.

5. Nem felel meg a valóságnak, hogy a magyar társadalom akar belépni ebbe a nemzetek feletti bürokratikus struktúrába. A jelenlegi pénzgazdasági rendszer haszonélvező rétege akar csatlakozni azért, hogy a kialakult és rendkívül igazságtalan vagyoni és pénzügyi viszonyokat véglegesítse a maga számára. A magyar lakosság 80 %-a a rendszerváltás vesztese. Ezeknek a veszteseknek a helyzetét tovább rontja az Európai Unióhoz való csatlakozás. Kizárólag a pénzvagyonos és korporációs elit, valamint az őket kiszolgáló politikai pártok gépezetének az érdeke a minden áron történő csatlakozás erőltetése még a legmegalázóbb feltételekkel is. Nem felel meg a tényeknek, hogy Magyarország hasonlóan fog profitálni a csatlakozásból, mint annak idején például Írország, vagy Portugália, mert akkor még a brüsszeli bürokrácia nem tagadta meg az egyenlő elbánás és a viszonosság elvét, és a megnevezett országok lényegesen jobb feltételekkel csatlakozhattak, mint most Magyarország.

Norvégia és Svájc határozottan elutasította a belépést és nem hajlandó alárendelni magát a brüsszeli bürokrácia diktatórikus uralmának. Ettől még megmaradtak európai országnak. Elutasításukból semmilyen hátrányuk, ugyanakkor bizonyíthatóan sok előnyük származott. Rasmussen dán miniszterelnök, aki az EU soros elnökeként Koppenhágában megkötötte az előzetes megállapodást a most belépésre kiszemelt országokkal, nem járt el igazságos módon. Elhallgatta azt a tényt, hogy Dánia több népszavazás ellenére is csak úgy volt hajlandó bent maradni a diktatúrává átalakuló Európai Unióban, hogy kikötötte:

a. Dán föld csak dán természetes személyek tulajdonában lehet.

b. Dánia nem adja fel pénzügyi szuverenitását, és nem veti alá magát a frankfurti Európai Központi Bank monetáris hatalmának.

c. Dánia nem vezeti be a puha és inflációs eurót, hanem megtartja saját nemzeti valutáját, a szilárd dán koronát.

d. A dán polgárok megtartják dán útlevelüket, és nem kérnek az Európai Unió útleveléből.

Mi nem Európához csatlakozunk, hiszen itt vagyunk már 1100 éve. Európa létezett a brüsszeli bürokrácia diktatórikus struktúrája előtt és létezni fog, amikor ez a bürokrácia már nem uralkodik az európai államok felett. Magyarország tekintélyét egyértelműen megnövelné, ha megalázó feltételekkel nem csatlakozna ehhez antidemokratikussá vált nemzetközi intézményhez.

6. A nemzetközi pénzügyi közösségnek, amely létrehozta, majd antidemokratikussá átalakította az Európai Uniót, az egyes államokon belül a középosztály a legfőbb ellenfele, amely megáll anyagilag a saját lábán, és ezért önálló akaratképzésre és politikai döntéshozatalra képes. A nemzetközi pénzkartell két részből álló társadalmat akar. Az egyik rész az uralkodó elit, amelyben a hatalom a pénzarisztokrácia, valamint az általa pozícióba helyezett politikusok kezében van. A másik részt pedig a kiszolgáltatott helyzetű bérből és fizetésből élő alkalmazottak, és a segélyezésre szoruló eltartottak alkotják. Nemzetközi vonatkozásban a pénzügyi közösség legfőbb ellenfele az önálló erőközpontot képező független nemzetállam, amely szuverenitása révén bármikor felmondhatja a kamatkapitalizmus rendszerét, és kiviheti az adott országot a pénzgazdaságból, és visszavezetheti az érték-előállító termelőgazdaság - a valódi közgazdaság - rendszerébe.

7. Ha nincs magyar nemzetállam, akkor nincs többé lehetőség arra, hogy a magyar föld a magyar földművelők tulajdonában maradhasson. A csatlakozással a magyar parasztság szükségszerűen elveszíti életfontosságú tulajdonát, a magyar földet. Ezt az okozza, hogy minden olyan gazdasági rendszerben, amelyben kamatszedő pénzgazdaság működik, a parasztság a végletekig eladósodik, mert hitelek felvételére kényszerül, amiért elképesztően magas kamatokat kell fizetnie. Ennek következtében fizetésképtelenné válik és a hiteleket nyújtó bankok elárverezik a földjét, vagy maga kényszerül azt a bankoknak és korporációknak - azaz külföldi jogi személyeknek – nyomott áron eladni. Az Európai Unió nem is titkolja, hogy Magyarország lakosságát 8 millióra akarja csökkenteni. Hosszú távú tervek készültek arra, hogy külföldi jogi személyek nagyméretű, óriás földbirtokokat szerezzenek, amelyeket a legmodernebb technológiával műveltetnének, és amelyeken olcsó alapanyagokat termesztenének. Az EU-tagság következtében magyar falvak százai fognak elnéptelenedni, mert lakóikra már nem lesz szükség. Munkájukat az olcsó modern technológia pótolja majd. Ezek a feleslegessé vált honfitársaink kénytelenek lesznek szülőföldjükről elvándorolni.

8. Akik érteni szeretnék, mit jelent a kamatfüggés útján való rablás, azok számára álljon itt egy idézet a Magyar Nemzeti Bank Műhelytanulmányok 2. számú füzetéből, amely 1993. februárjában jelent meg. Az 56. oldalon ez olvasható: „Az időszak egészét tekintve (az 1973-1989-ig terjedő időszakról van szó) mintegy 1 milliárd dollár erőforrás bevonás, viszont az ezt többszörösen meghaladó, összesen 11 milliárd dollár halmozott kamatkiadással járt.” Vagyis az ország kapott 1 milliárd dollárt, és kifizetett érte 16 év alatt 11 milliárd dollár kamatot. Mi ez, ha nem fosztogatás?

Ugyanakkor 1989-ben még terhelte az országot 20 milliárd dollár külföldi tartozás, amely részben az 1973-t követő olajáremelés nyomán bekövetkezett cserearány-romlás következményeinek a kivédésére felvett, mintegy 7 milliárd dollár tartozást is tartalmazta. A magyar nép a Kádár-korszak második felében nem azért élt viszonylagosan jobban, mint a többi kelet-európai nép, mert ezt a Nyugat megfinanszírozta, hanem szerény jólétét pontosan a Nyugat tette tönkre az eladósítással. Ezt a „jólétét” pedig nem a Kádár-korszak gazdaságpolitikájának köszönhette, hanem annak, hogy a reálszocializmus 40 éve alatt mintegy 7 millió abortuszra került sor a pártállami vezetőréteg támogatásával Magyarországon. Statisztikusok szerint egy gyerek felnevelése a társadalomnak mintegy 2 millió forintjába került az 1980-as évek forint árfolyamán számítva. Ha ezt a 7 milliót és a 2 milliót összeszorozzuk, akkor hatalmas összeg jön ki. Ez volt az a pénz, amiből valamivel jobban élt a magyar, mint például a lengyel vagy román társa. Lengyelországnak 1945-ben 17 millió lakosa volt, ma több mint 40 millió. A katolikus lengyelek nem kaparták el gyermekeiket, nem fogyasztották el a felnevelésükre fordítandó összeget úgy, mint ahogy sajnos ezt a magyarok tették kommunista vezetőik áldásával.

A magyar állampolgárok vagyonát az állam, amely csak kezelője volt ennek a vagyonnak, potom áron eladta és a mai napig nem számolt el vele jogos tulajdonosának: a magyar népnek. A befolyt összeget kizárólag adósságtörlesztésre és kamatfizetésre fordította. Mégis 1989 óta a magyar társadalmat terhelő összadósság – belső és külső, állami és nem állami, bruttó és nettó – 2003-ra 70 milliárd dollárra növekedett. Ez az adósság abban megegyezik, hogy adósságszolgálati terheit a magyar lakosság viseli. A belső adósság 1989 óta megtízszereződött, és meghaladja a 8 ezer milliárd forintot. Ez az adósság az adós-, hitel- és bankkonszolidációra elment ezermilliárdokból halmozódott fel. A bankok a jó kapcsolatokkal rendelkező bennfenteseknek hatalmas összegeket kölcsönöztek, amelyek soha nem kerültek visszafizetésre. Ezért az állam pótolta a bankok sokmilliárdos veszteségeit, amelyek bankárbűnökből, hibákból és bűncselekményekből halmozódtak fel. Ma az így hatalmasra duzzadt belső adósság kamataira minden évben 800 milliárd forintot kell fordítani a költségvetésből, a magyar nép adójából.

A legutóbbi csaló pénzügyi műveletre 1997-ben került sor. Medgyessy Péter (akkori pénzügyminiszter) és Surányi György (akkori MNB elnök) megegyeztek, hogy az úgynevezett deviza-árkülönbözetből létrejött veszteségeket visszamenőleg a költségvetésre terhelik. Ily módon 2023 milliárd forinttal és 6 évi kamatával megterhelték a költségvetést. Ezzel nőtt 8 ezer milliárdra a belső adósság. A deviza-árkülönbözet azt jelenti, hogyha nagy az infláció, akkor a januárban hazánkba érkező dollár vagy euró kevesebbet ér forintban, mint amikor decemberben távozik. Az így keletkezett veszteséget az MNB egy nem kamatozó külön számlán vezette. Ez a könyvelésileg „veszteségként” nyilvántartott összeg nem volt igazi adósság, mert az állam saját magának tartozott. Ezért kamatot sem kellett saját magának fizetnie. Innen kapta azt a nevet, hogy „nulla kamatozású” vagy „nullás-állomány”. Ezt a fiktív, nem valóságos adósságot az állam minden év végén elengedte magának, és az MNB egyszerűen leírta. Így ment ez éveken át és nem okozott semmilyen problémát. 1997-ben azonban az MNB-nek hatalmas veszteségei keletkeztek (vajon miből és miért?) és ezt kellett pótolni ezzel az „adósságcserének” elnevezett bankári művelettel. Mivel ez a költségvetést 3500 milliárd forinttal terhelte meg (2023 milliárd + 6 évi kamata), az Állami Számvevőszék ki akarta vizsgáltatni, de ehhez a Horn kormány nem járult hozzá. Amikor ebben a tárgyban e sorok írója kérdést intézett Medgyessy Péterhez 2001 őszén, akkor azt válaszolta: „Igen megtettük ezt a lépést, hogy az állam tanulja meg: a pénznek ára van”.

A nem állami tulajdonban lévő vállalatok adósságszolgálati terheit is a magyar polgárok viselik. Az állami adósság esetében az állam beszedi az adót, majd fizeti belőle a törlesztéseket és kamatokat. A nem állami szektor tulajdonosai pedig egyrészt adókedvezményeket kaptak és kapnak, s így nem veszik ki arányosan részüket a közteherviseléséből. Másrészt kamatterheik egy részét költségként ráterhelik a termékeikre, azok ennyivel drágábbak. Harmadrészt a magyar munkavállalóknak még 13 évvel a rendszerváltás után is az 1/5-1/10-ét fizetik ki munkabérként, mint a hasonló munkát végző társaiknak az EU-ban.

Befejezésként ezt mondhatom: Ha Magyarország ilyen cselédfeltételekkel nem csatlakozna a brüsszeli bürokrácia uralmához, akkor az nagymértékben megnövelné a magyar nép és állama tekintélyét. A brüsszeli döntéshozókat arra kényszerítené, hogy térjenek vissza az egyenlő elbánás és a viszonosság demokratikus elveihez. Ez nem változtatna azon, hogy Magyarországon jelenleg is már pénzgazdaság működik közgazdaság helyett. De ha sikerülne megtartani nemzetállamunkat, akkor megmaradna annak a jogi lehetősége is, hogy egy kedvező időpontban kiléphessünk a kamatkapitalizmus fosztogató rendszeréből. Ezt tartom én az érem másik oldalának. Úgy gondolom, hogy egy demokratikus kormányzatnak az érdemi döntést jelentő népszavazás előtt nemcsak a kormány álláspontjáról kellene tájékoztatnia a lakosságot.

Az egyoldalú propaganda azt szuggerálja a lakosságnak, hogy az EU-tagság már befejezett ügy, és véglegesen el van döntve.

(A földpiaci és környezetjogi szabályozás példája)

Európa utóbbi évezrede - a mai világhatalom, az Amerikai Egyesült Államok múltjától eltérően - a nemzetállamok történetéről szól. A nemzetállami létnek fogalmi feltétele a területi integritás, továbbá a politikai , a gazdasági és kulturális önrendelkezés. Szuverenitásának ezen alkotóelemeit a nemzetállam kizárólag saját érdekében korlátozhatja akkor, ha állampolgárainak közérdeke az önálló államiság megőrzéséhez ezt szükségessé teszi. Az EU jelenének és jövőjének kulcsa, hogy tagjai megmaradhatnak-e nemzetállamnak, avagy szuverenitásuk annyira elvész, hogy egy tőlük elidegenedett és a nemzetközi tőkeuralom érdekeit érvényesítő hatalmi önkénynek az elsajátítási terepévé válnak.

Az uniós csatlakozás hazai propagandája már e létkérdés felvetését is elutasítja, azt provokációnak és álproblémának tekinti. E nézet képviselői szerint a regionális integráció jól megfér a nemzetállamokkal: az EU már csak azért sem fenyegetheti tagjainak szuverenitását, mert ő maga nem állam, hanem egy sajátos képződmény. Emiatt nem élhet pl. olyan lényeges államjogi eszközzel, mint az állampolgárság szabályozása vagy a belső béke biztosítása. E hatásköröket kénytelen a tagállamoknak meghagyni. Az érvelés beismeri, hogy „az európai középállamok persze nem korlátlanul szuverének a védelmi politika terén, azonban ezt a hiányosságot a NATO pótolja..”, vagyis az USA hadereje. (Megjegyzendő, hogy a honvédelem tagállami hatáskörben tartására utaló állítás tényként is félrevezető, hiszen a közös rendőrségen túl - az előkészületek eredményeként - 2003-tól az EU közös hadserege válságintervenció címén támadó háborúk viselésére is bevethető lesz.) Végül az okfejtés az EU demokratikus önkorlátozását és a tagállami önrendelkezés kiterjesztését látja abban, hogy az EU tagjai jogosultak olyan nemzetközi szervezetekben is részt venni, mint az ENSZ, a NATO, a WTO vagy a Világbank.

Az alapkonfliktus súlya, drámai kiéleződése és a csatlakozási diktátummal érintett tömegeknek a valóságról csaknem teljes tájékozatlansága kizárják, hogy ezt az összefüggésrendszert egy rövid hozzászólásban akár csak vázlatosan jelezzük. Ehelyett be kell érnünk a történetiség és az intézményesülés lényegére utaló néhány megjegyzéssel.

1. Tudni kell, hogy az EGK, az EK majd az EU nemcsak a transznacionális tőkemozgások és a pénzügyi globalizáció utóbbi évtizedekben végbement folyamata miatt, hanem születésétől fogva a globalizmus alapintézménye Ennek egyik döntő bizonyítéka, hogy Európa egyesítésének eszméje nem az európai politikusoktól ered /tehát nem Adenauer, De Gasperi és Schuman művéről van szó/, hanem azt az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) 1949-ben történt megalapításakor Európai Egyesült Békeprojekt címén az USA kezdeményezte. A célt maga a történelmi eredmény igazolja. Így Z. Brzezinskí 1997-ben a következőket írta: „Nyilvánvaló tény, hogy Nyugat- Európa, de egyre növekvő mértékben Közép-Európa is amerikai protektorátus marad, amelynek szövetséges államai a valamikori vazallusokra és adófizetésre kötelezettekre emlékeztetnek.” Ez nem más, mint „Amerika nélkülözhetetlen hídfőállása az eurázsiai földrészen.” A NATO biztosítja „Amerika politikai befolyását és katonai hatalmát közvetlenül az eurázsiai szárazföldön.”

A Brzezinski által nyíltan bevallott gyarmati hódítás csak egyik terepe az ENSZ keretében folyó „világrend” vagy „világkormányzás” kiépítésének, amely az USA totális világuralmát szolgálja. Egy dokumentum szerint „a Global Governance felépítményének a kezdeményeiben világszerte a már majd mindenütt meglévő regionális központokra kell épülnie. Az EU-t a Global Governance megvalósíthatósága előrehaladott laboratóriumának kell tekinteni: tagállamai a közös cselekvés révén - egy nagyobb probléma-megoldó képesség elnyerése céljából - önállóságuk egyes részeiről lemondanak.”

2. Az alkotmánytan Montesquieu fellépésétől, tehát jó 250 éve vallja, hogy a demokráciát az önkényuralomtól az államhatalmi ágak szétválasztása és a hatalom- megosztásnak intézményi garanciákkal való kiegyensúlyozása különbözteti meg. Bár az EU nem állam, azonban a tagállamok feletti csaknem korlátlan hatalma minőségileg megkülönbözteti döntéshozatalát és annak kikényszeríthetőségét az egyes tagállamok jórészt kiüresített önrendelkezési hatáskörétől. Mivel az EU közösségi döntéshozatali intézményei egyidejűleg törvényhozó és végrehajtó hatalmi szervek, a hatalomgyakorlást még a lojális alkotmányjogászok is a demokrácia hiányával jellemzik. Az EU központi hatalmi szervezetrendszere a Bizottságból, a Minisztertanácsból, a Parlamentből és az Európai Bíróságból áll. Ez a bürokratikusan centralizált, méreteit és hatáskörét tekintve gigantikus intézmény-együttes azonos szervtípusain belül a jogalkotást, a végrehajtást, sőt az igazságszolgáltatást is egyesíti, e funkciókat egyetlen hatalmi központként gyakorolja és vezérli.

Az államhatalmi ágaknak (valójában a tagállami lét minden elemére és teljességére kiterjedő intézményi hatalomnak) ilyen minőségű összpontosítása az önkényuralom kizárásához alkotmányos biztosítékokat követelne arra, hogy a közösségi döntésekkel érintett tagállamok a döntéshozatali rendszert megfelelően ellenőrizhessék, befolyásolják, szükség esetén pedig érdek- és jogsérelem miatt a döntés ellen felléphessenek. A Római Szerződés (EUSZ) viszont - mint a gent-i alkotmányozó konvent által kimunkálandó új alkotmány elfogadásáig az EU Alkotmányos Chartája - épp arra teremtett intézményi biztosítékokat, hogy a tagállamok a közösségi döntéshozatal mechanizmusát ne ellenőrizhessék, a tőlük elkülönült hatalmi gépezet döntéseibe érdemben ne szólhassanak bele. Ezt a követelményt /a felsorolás teljességének igénye nélkül/ a következő főbb intézmények teljesítik:

a/ A Tanács, a Bizottság és a Bíróság - mint a törvényhozást, a végrehajtást és az igazságszolgáltatást gyakorló szervek - tagjai nem választással, hanem kinevezéssel nyerik el tagságukat. A tagokat nem lehet visszahívni, nem ellenőrizhetők, saját tagállamuktól függetlenek, felelősséggel csak az uniós testületnek tartoznak.

b/ Miközben a Bizottság és a Minisztertanács egyszerre törvényhozó és végrehajtó szerv, maga a törvénykezés zömmel titokban folyik: a döntést a demokratikusan meg nem választott tisztségviselők, szakértők stb. készítik elő, a közvélemény arról csak esetenként, sajtó-kiszivárogtatásokból értesülhet, az indokok sem jutnak tudomására.

c/ A tagállami hatáskör elvonását a legfontosabb ügyekben az szolgálja, hogy a jogrend már felszámolta (vagy a meglévőknél megszűnteti) az egyhangú döntés követelményét, tehát (az egyszerű vagy minősített többségi elv alkalmazásával) kiiktatja a vétó lehetőségét.

d/ A legfontosabb érdemi ügyekben a tagállami beleszólást (ezzel a demokratizmust) 1987-től kizárja a Tanács minősített többségű döntéseinél a súlyozott szavazás rendje. Ez azt jelenti, hogy egyrészt a nagyobb ország hatalmi súlya érvényesül a kisebb ország terhére: pl. Luxemburghoz képest a német, angol, francia, olasz szavazat több mint hétszeres súlyt nyom. Másrészt a gazdasági hatalmi súly koránt sem azonos a népességszám arányával, hanem a nagyobb ország ügydöntő szerepe e szemponttól is mind inkább elszakad.

d/ A közösségi jog egyszerre vonja el a tagállam törvényhozói és igazságszolgáltatási hatáskörét. Mégpedig nem olyan értelemben, hogy jogharmonizáció címén a belső jogot összhangba kell hozni az uniós joggal, ill. a hazai bíróságoknak számolni kell az Európai Bíróság gyakorlatával. A tényleges kötelezettség az idegen jog átvétele, vagyis az uniós jog nem a hazai mellett, hanem helyette és felette érvényesül, nem vitatható kötelező jelleggel. Nyilván e kérdéskör jóval összetettebb, mint sem egy mondattal lezárhatnánk. A jogdogmatika bármiképp is színezze az alaptényt, egyértelmű, hogy a hazai jog az EU jogrendjében szolgálati (szolgai) szerepre kényszerül: feladata az uniós jog szigorúan számon kért végrehajtása.

Az EU kötőerővel bíró 3 jogforrása (a rendelet, a direktíva és a határozat) kötelező érvényében mit sem különbözik, hanem csak abban tér el egymástól, hogy közvetlenül hatályosul-e (mint a rendelet és a határozat) avagy előirt időn belül át kell írni a belső jogba (mint a direktívát). Az EU több évtizedes gyakorlata, hogy az életviszonyok legfontosabb rendezését tanácsi vagy bizottsági rendelettel teljesíti. A rendelet általános érvényű, a tagállamra kötelező és közvetlenül végrehajtandó, még csak be sem kell illeszteni a hazai jogforrásokba. Nyilvánvaló, hogy ilyen jogalkotási rendben fel sem vetődhet a tagállam joghatósága, önrendelkezése az egyes tárgykörökben, hanem maga a jogismeret és a jogkövetés is válságba kerül: már pusztán jogtechnikailag kizárt, hogy a jogszabály-dzsungelt, az át nem látható és idegen nyelvű normatömeget az érintett uniós állampolgár megismerje. Még kevésbé várható el, hogy azokkal - ellenérdekeltsége esetén - azonosuljon.

3. Az intézményrendszer vázlatához képest jóval meggyőzőbb bizonyítékok tűnnek elő a tagállami önrendelkezésnek - a nemzetközi tőkeérdekeket szolgáló - megsemmisítéséről, ha egy pillantást vetünk az uniós földpiac szabályozására és a közösségi környezeti jogra.

Az EGK 6 alapítójának 1957-ben még létérdeke volt a saját élelmiszerforrás biztosítása, a családi gazdaságok segítségével az önellátási színt elérése, a földreform megvédése és a nagybirtokrendszer uralmának kizárása. Ehhez jogi garancia /is/ kellett a nemzetek feletti gazdasági integrációval szemben, hogy az ne számolhassa fel a szerves fejlődéssel létrejött földmagántulajdont, a földhasználó és családja munkáján alapuló kisüzemi gazdaság modelljét. Az EUSZ 222. cikke ennek megfelelően kimondta, hogy „a Szerződés (EUSZ) nem érinti a tagállamokban fennálló tulajdoni rendet.” Ez szavatolta, hogy a tagállam a földpiacát önállóan, saját érdekei szerint és gazdasági önrendelkezésével szabályozza, tehát az EGK ne avatkozhasson be a földtulajdon, földbérlet, földvédelem stb. viszonyaiba. Az átszámozott (295.) törvénycikk ma is él, de merőben más rendeltetéssel. Napjainkban az EU bővítési főbiztosának ad hivatkozási alapot a nemzeti kisebbségek alkotmányos jogvédelmének és tulajdoni igényeinek az elutasítására.

Az uniós jogfejlődés vívmányaként a 222. cikknek már semmi köze sincs a földtulajdonhoz. Az új felfogásban a föld jogi sorsát ui. nem az határozza meg, hogy a föld évezredek óta a tulajdonnak fő fajtája és tárgya, a földtulajdoni monopólium pedig elsajátítási uralmat biztosít a társadalom abból kizárt tagjai fölött. A közösségi jog a tagállam földjét - mint természeti erőforrást - rendeltetésétől függetlenül tőkének tekinti, melynek forgalmára és használatára az EUSZ „Tőke és fizetések” c. 4. fejezetében írt rendelkezések az irányadók. E jogtechnikai trükk eredménye, hogy míg a 222. cikk a földviszonyok szabályozásánál a tagállami szuverenitást szavatolta, ma az 56. cikk - vagyis az új jogalap - ennek épp az ellenkezőjét, az állami szuverenitás megsemmisítését garantálja. Azt, hogy a tagállamnak többé nem lehet önrendelkezése a saját államterületét alkotó föld tulajdona és használata felett, hanem szuverenitásáról le kell mondania a nemzetközi tőkehasznosulás javára, tehát az alkotmányosan nem korlátozható, szabad tőkeáramlás elsőbbségi igényeinek kielégítésére. Az 56. cikk e kényszert úgy fogalmazza meg, hogy „…a tőke áramlásának bármely korlátozása tilos, mind a tagállamok között, mind a tagállamok és harmadik országok viszonylatában.” Ehhez járul az a lényeges előírás, hogy „a tőkeáramlás szabadságának lehető legnagyobb kiterjesztése körében a Tanács a Római Szerződés egyéb fejezeteinek figyelembe vétele nélkül jár el.” (56.cikk /2/ bek.)

Az állami beavatkozást nem tűrő, korlátlanul szabad földpiac megnyitásának kényszere a nemzetközi tőke számára az 56. cikk két intézményével teljesen elvonja a földviszonyok rendezésénél a tagállami hatáskört. Ennek következményeinél - az elemzés lehetősége hiányában - csak néhány intézményi elemre utalhatunk. Míg korábban a nála letelepedő külföldi (uniós állampolgár és cég) földtulajdonszerzését és földhasználatát a tagállam csak a nemzeti elbánás mércéje szerint volt köteles biztosítani, ma már a kikényszeríthető zsinórmérték a nemzetközi elbánás. Ennek teljesítése nélkül a tagállami jog a diszkrimináció tilalmába ütközik, aminek a 7. cikk a nizzai büntetés szankcióival feltétlen érvényt szerez. Hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalma mit jelent a földviszonyok valóságában, annak megértéséhez elég a magyar fél és Brüsszel csatlakozási szerződésére, az un. Luxemburgi Megállapodásra utalni. Eszerint Magyarország uniós tagként az acquis fenti vívmánya miatt nem tehet különbséget a természetes és nem természetes (szervezeti és/vagy jogi) személyek földjogi státusa között. Ezért az átmeneti mentesség lejártával földtulajdonjogot kell biztosítanunk a bel- és külföldi jogi személyek javára. Mégpedig annak ellenére, hogy ez - a nagyüzemek kialakult birtokszerkezeti túlsúlya és elsajátítási erőfölénye miatt - a bérmunkára épülő nagybirtokrendszerrel kizárja a magyar polgárosodást és megpecsételi nemcsak a mezőgazdaság és a vidék, hanem az ország gyarmati sorsát.

Az 56. cikk 2. bekezdésének a - jogdogmatikai köntösbe rejtett - további lényeges hatása, hogy az EUSZ 2. fejezetében rögzített Közös Agrárpolitika (KAP) alapelvei és intézményrendszere alárendelődtek a szabad tőkeáramoltatás 56. cikk szerinti követelményének, így a földpiac berendezésénél a tagállam a KAP igényeit, a vidékfejlesztést, a regionális politikát /melyek az életminőséget szolgálják/ a tőkeuralommal szemben nem érvényesítheti. A tagállami hatáskörnek ilyen drasztikus megsemmisítése bátorította fel az EU Bizottságát 1999-ben a mezőgazdaság olyan jövőképének kimunkálására, ami - ésszerű szakosodás címén - a csatlakozó kelet-európai államok (köztük Magyarország) mezőgazdaságának az iparszerű, olcsó alapanyag (tömegáru) termelést, vagyis a tőkés nagybirtokrendszert jelöli ki.

A közösségi jog sajátosan, a kétszín/t/űség és a kettős mérce módszerével vonja el a tagállam hatáskörét környezetvédelmi érdekeinek az érvényesítésénél. Az egyik színt a nemzetközi „kirakat”, a környezetpolitika általános elveinek megfogalmazása. Ez (az ENSZ 1992-es riói világkonferenciája óta) nem szűkölködik a fenntartható fejlődés, az életminőség, a kiemelt védelem és egyéb demagóg jelszavak hangoztatásában, a felismert közérdek szolgálatának ígéreteiben. A másik színt az intézményi és jogi mechanizmus, amely a környezetjogban a fenntartható fejlődés helyett a fenntartható profit termelését szolgálja, mégpedig úgy, hogy különböző alapelvekkel kettős mércét teremt a környezet-szennyezőknek: ezzel a globális tőkét mentesíti, hogy a tőkehaszon számottevő részéről lemondjon a szennyezés költsége címén, avagy a környezet-terhelés- és károsítás megelőzésére kényszerüljön.

A Maastrichti Szerződés óta az EUSZ 3b. cikke alapján az EU környezetjogi beavatkozását a szubszidiaritás alapelve korlátozza. Eszerint a környezetvédelem érdekében „csak akkor és oly mértékben tevékenykedik, ha a javasolt tevékenység céljai nem érhetők el kielégítően a tagállamok által.” Látszólag e szabály a tagállami hatáskört erősíti, valójában azonban a környezetszennyező tőkének tett engedmény. Lemondás a hatékony környezetvédelemről. Bármely uniós környezeti beavatkozásnak ui. előfeltétele az arányosság alapelvének kielégítése, amit az Európai Bíróság joggyakorlata fejlesztett ki és tett az EUSZ részévé. Az arányosságnak 3 követelményt kell kielégítenie. A védelmi intézkedés csak megfelelő lehet, szükségesnek kell lennie, vagyis csak akkor alkalmazható, ha nincs kevésbé korlátozó lépés a cél eléréséhez. Végül arányosnak és kiegyensúlyozottnak kell lennie. (Az utóbbi ismérv szerint bármely sérelem vagy korlátozás, melyet az intézkedéssel okoztak, megfelelően egyensúlyban kell, hogy álljon az elért előnyökkel. Fontos, hogy a környezet-szennyezés vagy kár elhárítása, megszűntetése stb., ne okozzon aránytalan anyagi terhet a szennyezőnek.) Az arányossághoz két további jogi követelmény társul. A környezetvédelmi érdeknek csak akkor lehet súlya, ha az arányosításon túl eleget tesz a diszkrimináció tilalmának és az áruk szabad mozgása kereskedelmi követelményének. A korlátlan tőkeáramlás igénye és a jogi személyiségű tőkés óriáscég hátrányos megkülönböztetésének tilalma tehát a környezetvédelmi érdekkel alkotmányosan egyenrangú közérdek, ténylegesen, hatalmi túlsúlyánál fogva pedig fölébe kerekedik, és fikcióvá teszi a környezetvédelmet.

Ez a fő oka annak, hogy a környezetpusztító multi- és transznacionális tőkét nem lehet felelősségre vonni, és hatékony környezetvédelemre szorítani. Az EU környezeti válsága önmagában bizonyítja, hogy a közösségi jog e terepen is a nemzetközi tőkének alávetett.

A tagállami szuverenitás közösségi felszámolásának folyamata egyértelműen bizonyítja, hogy az uniós jogrend bármikor, önkényesen hatályon kívül helyezhető, e gyakorlatot pedig a globális tőkehatalom ma már a közösségi vívmányok címén korlátlanul végrehajtja. Alkotmányossági szempontból kérdés, miféle jogbiztonságot szavatol(ha-t) egy ilyen rendszer a jogalanyok számára? Robert Spaemann, német filozófus az EU „érték-közösségnek” álcázott hadjáratát az állami szuverenitás ellen és jogtipró minőségét a „liberális totalitarizmus” irányába tett fordulatnak nevezi.

Ezt az intézményesülési folyamatot jogi közelítésben egy kettős burkolatú (un. duplafedelű) jogviszony sémájával jellemezhetjük. A külső burok az EU elgondolt és eszményített közössége. Ez az érdekviszonyokat tekintve álközösség, hiszen az EU világpiaci versenyképessége megteremtésének célzata csak a tőketulajdonosok szűk hatalmi elitjét ötvözheti érdekegységbe, míg a társadalmak közérdeke ezekkel az elsajátítási magánérdekekkel élesen szemben áll. A jogviszony magvát, a belső burok tartalmát a valódi közösségek, a nemzetállamok és azok társadalma alkotják. Ezek a közösségek az integráció hatására lebomlanak, a szuverenitás megsemmisítésével elvesztik természetes védőburkolatukat, a nemzetállam többé nem védheti meg polgárait. Az egyén pedig sem az erejét vesztett nemzetállamtól, sem az államát leigázó, tőle elidegenedett és a tőke-érdekeknek elkötelezett integrációs hatalomtól nem kaphat jogvédelmet és jogbiztonságot. Ellenkezőleg, a közösségi értékrend hamis szolidaritásának ürügyén kiszolgáltatják őt a globalizmus erőinek.

Z.Kárpát Dánielnek a www.fuggetlenseg.hu honlapon közzétett írása.

„A bérek a csatlakozást követően rohamosan nőnek, mindenki jobban fog élni”

Természetesen ez nem igaz, maga a csatlakozás ténye szinte semmilyen hatást nem gyakorol a bérszínvonalra, kizárólag hosszabb távon lehetne hasonló változásokra számítani, és kizárólag abban az esetben, ha egyszerre nő hazánk teljesítménye és termelékenysége. Erre pedig azért nincs lehetőség, mert az Unió versenypolitikája, továbbá számunkra diktált, néha megalázó feltételei és a tőke eltérő szintű eloszlása hazánkat eleve kizárja a versenyképes tagállamok köréből. Mellesleg megjegyzendő: az Unió semmiféle szabályozással nem rendelkezik a bérekre, bérezésre nézve, magyarul semmi sem garantálja, hogy a magyarországi fizetések akár egyetlen százalékkal is nőnek.

„A csatlakozást követően a külföldi tőke könnyebben talál utat hazánkba, ha csatlakozunk.”

Ha ez igaz volna, sok jóval még mindig nem kecsegtetne. Ugyanis a külföldi tőkéből eredeztethető profitot a multinacionális társaságok és a külföldi érdekeltségek teszik zsebre, a magyar vállalkozások csak abban bízhatnak, hogy jut nekik egy kis hely a beszállítói hálózatokban. Viszont a tőke beáramlása nem egyenes következménye a csatlakozásnak. Egyrészt, mert a nyugat-európai gazdaság stagnál, lassan a recesszió jeleit mutatja, ez a tény pedig alapvetően meghatározza a tőkeáramlást. Ha nem fejlődik a gazdaság, nem áramlik olyan szinten a tőke (beruházások), sem ide, sem oda. Hosszabb távon, egy esetleges összeurópai fellendülés esetén megindulhatna a tőkeáramlás régről ismert rendszere, de addigra Magyarország versenyképessége tovább romlik. A nemzetközi nagyvállalatok már így is sokallják a magyar munkaerő árát. Bizonyíték? Lásd az IBM, a Styl kivonulását, a Danone leépítéseit és a multik útkeresését a még keletebbre fekvő, még olcsóbb országok felé, mint Ukrajna, Románia vagy Bulgária.

„Gazdaságunk belátható időn belül eléri az Unió átlagszintjét.”

Ennek az állításnak jelen pillanatban semmi alapja nincs. Ma Magyarország vásárlóerejét tekintve az Unió átlagszintjének felét sem éri el. Ha gazdaságunk egyenletesen növekszik, emellett a Medgyessy-kabinet által szinte befagyasztott bérek mégis nőni kezdenek, egy-két évtizedes szívós munkával talán elérhető az átlagos uniós szint 60-70%-a, az átlag produkálása azonban 2050-ig (!) nem lehetséges a mai ismereteink és lehetőségeink alapján (forrás: www.economist.com). A folyamatos gyarapodást azonban nehéz elérnünk úgy, ha egymást követő kormányaink a hazai vállalkozói kör kárára szolgálják ki a multinacionális érdekeket, ha nem lépünk ki az adósságcsapdából, ha elherdáljuk két megmaradt erőforrásunkat, a földet és a kiváló munkaerőt. A siralmas és egyetlen lehetséges megállapítás az: akkor érhetjük el az Unió átlagos gazdasági teljesítményét, ha valami oknál fogva az uniós országok gazdaságai összeomlanak és csak mai teljesítményük töredékét képesek produkálni.

„Brüsszel ingyenpénzt ad a felzárkózáshoz.”

Ez a legnagyobb tévedés és a legaljasabb csúsztatás. Nap mint nap halljuk, olvassuk a híreket, melyek szerint az EU több száz millió eurót „ad” erre vagy arra a célra. Három fő momentum hiányzik ezekből a hírekből:

1. Az EU nem „ad” pénzt, hanem ezek az összegek pályázatok útján elnyerhetők a közösség alapjaiból, mégpedig igen komoly önrész fizetése mellett. A magyar költségvetés kiadási oldalának figyelembevételével ezeknek az elnyerhető pályázati összegeknek még a fele sem egészíthető ki saját finanszírozással (a számítás alapja a KSH adatsora)!

2. Mint olvasható, pályázható összegekről van szó, nem adományról. Azaz a pályázatokat meg kell (tudni) nyerni, és nem elvesztegetni az erőforrásokat, mint a PHARE vagy SAPARD alapok esetében.

3. Arra lehet pályázni, amire a közösség lehetőséget ad. Ha a mi igényeink nem esnek egybe az uniós kívánalmakkal, a források nem lesznek hozzáférhetők. Egyszerű példa: ha az Unió 2008-ban át kíván adni egy gyorsforgalmi utat, mondjuk egy szupersztrádát, melynek egy szakasza Magyarországon van, viszont a mi költségvetésünk csak 2012-es átadást tenne lehetővé, nekünk kell alkalmazkodnunk. Azaz teljesíteni az EU igényeit, gyorsabb forrásigényléssel, nagyobb önrészfizetéssel és figyelmen kívül hagyva nemzeti érdekeinket.

„A schengeni határ megszűnik Magyarország és Ausztria között.”

Ez az állítás sem igaz, a jelenlegi állás szerint csak 2006-ban szűnik meg, emellett a nyugati tagállamok még hosszú évekig védelmet élveznek az újonnan csatlakozók munkavállalóival szemben, az átmeneti időszak hosszú, amíg egyenlő elbánásban részesülhetünk a nyugat-európai munkaerőpiacon. Legalább ilyen fontos momentum, hogy a schengeni határ az átmeneti időszakot követően Magyarország és Erdély (Románia) között fog húzódni. Magyar és magyar közt, új vasfüggönyként.

A fenti, idézőjelben szereplő mondatok szinte naponta hagyják el vezető politikusaink száját, mindennemű alátámasztás nélkül. Az EU-szkeptikusok (és nem ellenzők!) egyre szélesebb körét pedig egyenesen közveszélyesnek próbálják beállítani, több-kevesebb sikerrel.

Vessünk egy pillantást arra, mely jogos félelmeinket próbálják eloszlatni a fenti urak, ugyancsak alátámasztás nélkül, a nyomasztó médiafölénnyel a hátuk mögött!

„Árak rohamos emelkedése.”

Erre a nyugtató suttogás újabban úgy szól: az EU-n belül sem egységesek az árak. Épp ettől félünk! Ha a tőlünk felvásárolt árukészletek ára nem nő, a bérek sem, a kiadásaink viszont egyértelműen magasabbak (lásd: kötelező áfa-kulcs növekmény az uniós szabályzatnak megfelelően), a magyar kormány ezt áthárítja a magyar fogyasztókra, ami drasztikus áremelések formájában nyilvánul meg!

„A magyar kis- és középvállalkozások tönkremenetele.”

Vezető politikusaink és „szakértőink” is elismerik, hogy a vállalkozókra vonatkozó versenyfeltételek keményednek, de büszkén fejtegetik, hogy a valóban versenyképes vállalkozásaink fényes jövő elé néznek. Mert ugye versenyképes az, aki megfelelő termelőeszközökkel, kielégítő piaci körülmények között, a szükséges hitelek és támogatások igénybevételével tud működni. Magyarországon ez a feltételrendszer nem a kis- és középvállakozásokra vonatkozik.

„Külföldiek munkavállalása Magyarországon.”

Mert hát ki lenne olyan ostoba, hogy a gazdag nyugatról a szegény keletre költözzön? Például a több tízmilliós nyugat-európai iszlám diaszpóra, vagy más mobilis kisebbségek tagjai, akik az itteni alacsonyabb (de nem alacsony!) árszínvonal mellett még relatíve alacsonyabb bérezéssel is elboldogulnak. Ötven-százezer külföldi munkavállaló megjelenése a magyar munkaerőpiacon már komoly (és drága) strukturális válságot idézhet elő.

„Földfelvásárlás.”

A védekező mondat kormányrészről: 7+3 évig a földeket külföldiek nem vásárolhatják fel! Csak zsebszerződésekkel, egyéb, a laikusok által átláthatatlan módszerekkel… És mi történik a 7 vagy 10 év lejárta után? Figyelembe véve, hogy utolsó nagy nemzeti vagyonunkról van szó, és hogy a XXI. század aranya az élelmiszer lesz, a veszély egyértelmű. Egy ország nem 7 vagy 10 évre igényel biztonságot saját ellátása terén. Márpedig a Kárpát-medence hozzánk tartozó része teljes kapacitáson 30 millió ember élelmezésére lehetne alkalmas (forrás: Pangea). [A helyzet még súlyosabb, ugyanis a földbérlet liberalizálása a csatlakozási szerződés hatálybalépésével azonnal életbe lép, tehát az összes föld (még a természetvédelmi területek is) hónapok alatt a multik nagybirtokaivá válhatnak. A 7-10 év lejártával pedig a bérlőnek elővételi joga van a tulajdon megszerzésére is – bár ennek már alig lesz jelentősége. – A szerkesztő.]

„A gazdák tönkremennek.”

Ez az előző fejezet következménye.

„Megnőnek az adók.”

Ez kétségtelen tény, a kormány képviselőjének egyetlen megalapozható állítása és mondata ezzel kapcsolatban az volt: „Az ÁFA egyes területeken csökkenhet is.” Persze a jövedéki adó növekedése, a nullás adókulcs megszűnése és az áfa-kulcsok túlnyomó részének emelkedése mellett …

„Elvész a magyar szuverenitás.”