Az 1956-os forradalom leverését követő bosszúállás viszonylag rövid időszakát követő konszolidációval indult meg az a hosszú időszak, amit Kádár-korszaknak nevezünk és ami nagyon sok tekintetben nem hasonlítható egyetlen szocialista ország fejlődéséhez sem.

Kádár és rendszere is követett el súlyos és megbocsáthatatlan bűnöket 1956 után és futni hagyta a Rákosi-korszak bűnöseit (Péter Gábor ÁVH főnök például haláláig háborítatlanul éldegélhetett összerabolt vagyonából.)

Kádár igyekezett megtenni mindent, hogy ezeket a bűnöket a társadalom minél előbb elfeledje és ez nagyrészt sikerült is.

Kádár politikusi tehetségét nem lehet elvitatni. Sikerében nagy szerepe volt annak, hogy maga is ült Rákosi börtönében, ez a személyét sokak szemében hitelessé tette, a másik tényező pedig Kádár sajátos személyisége, amiben az egyszerűség és a puritanizmus erősen dominált, ami sokak szemében kifejezetten szimpatikussá tette Kádár személyét és rajta keresztül a rendszert is.
Kádár nem azon az úton indult el, mint sok más kommunista pártfőtitkár, formálisan nem koncentrált minden hatalmat a saját kezében és nem törekedett olyan személyi kultusz kialakítására, mint Ceaucescu vagy Tito.
Kádár népszerűsége tette lehetővé azt is, hogy a magyar kommunista titkosrendőrség sokkal észrevétlenebbül, kevésbé irritáló módon működhetett, mint a Securitate vagy a Stasi és a rendszer a "puhaságot" (valójában inkább annak látszatát) is megengedhette magának.

Kádárék a 60-as években egy minél szélesebb konszenzusra épített erőteljes építőmunkát valósítottak meg, ami az 1968-as gazdasági reformmal új lendületet is kapott. Ipari üzemek, lakótelepek, iskolák, bölcsődék, szolgáltató létesítmények épültek, a mezőgazdaság különösen fellendült. Tartós és teljes foglalkoztatást és teljes körű ingyenes egészségügyet működtettek, javult a lakosság ellátása, a gyerekek csaknem ingyen kaptak ebédet, úttörő táborokba vitték őket, a családok jelképes összegért üdülhettek.
Magyarország a szocialista országok viszonylatában egyre jobb helynek számított. Kádárék erre rájátszva egyfajta nacionalizus-pótlékot is nyújtottak a népnek. Kádár a néppel összekacsintva ügyesen használta ki a szovjet birodalom árnyékában rendelkezésre álló mozgásteret. Népszerűségének egyik oka az is volt, hogy a nép úgy látta, hogy Kádár időnként bátran szembeszegül a nagy orosz medvével és Nyugat felé kacsintgat.
A magyar népben kialakult egy sajátos nemzeti büszkeség is, amikor a többi szocialista ország hozzánk képest diktatórikusabb, elmaradottabb viszonyaira tekintett (pl. Románia). Ma már tudjuk, hogy ezek a lépések, a Nyugat felé nyitás jórészt a szovjetek áldásával történt, akik Magyarországot egyfajta titkos diplomáciai-pénzügyi műveleti terepnek használták. Magyarország a titkosszolgálatok és titkos diplomaták találkozóhelyévé vált, magyar közvetítéssel tartotta a SZU a nem hivatalos kapcsolatot a Vatikánnal és a nyugati országokkal, továbbá magyar közvetítéssel zajlottak le olyan pénzügyi műveletek is, amiket nem lehetett nyilvánosságra hozni. Másrészt az oroszok egyfajta kísérleti laboratóriumnak tekintették Magyarországot annak felmérése érdekében, hogy a piacgazdaság egyes elemeinek és a polgári szabadságjogoknak tett engedmények milyen hatással vannak egy szocialista társadalomra. Ma már naivitás azt hinni, hogy Kádár Nyugat felé nyitogató „legvidámabb barakkja” szovjet jóváhagyás nélkül tett volna bármit, ezt igazolja az is, hogy Apró Antal, aki a Szovjetúnió (illetve a szovjet KGB) helytartója volt, végig megtartotta a helyét Kádár mellett (1980-ig a PB-ben, 1984-ig országgyűlés elnökeként és a KB-ban 1988-ig tagként.
Persze erről a köznép nem sokat tudott, bennük az a kép élt, hogy a magyar pártvezetés mindent megtesz a nép szabadságáért és jólétéért, amit a Szovjetúnió felügyelete alatt megtehet, sőt még annál többet is.

Azok, akik ma elítélik az idős korosztályt, akik nosztalgiával gondolnak vissza erre a korszakra, próbáljanak meg egy kicsit azok fejével gondolkodni, akik az életük részeként élték meg ezt a korszakot. A mai 60-70 év feletti korosztály többsége a háborús évek, a romokban álló ország, a nélkülözések és a Rákosi-korszak diktatúrája és a szovjet katonai intervenció után joggal érezhette jónak a Kádár-rendszert és a kádári pártállami gépezet működését. Ezeket a emlékeket és érzéseket nem lehet erőszakkal kitörölni.

A ma élő legidősebb generáció hozzáállása természetesen kihatott az általuk felnevelt következő generációkra is. A félelem éveiben joggal számíthatott arra mindenki, hogy a szovjet megszállás és a kemény diktatúra sokáig, akár sok-sok évtizedig is tarthat. A szülők – még ha élt is bennük a lázadás szelleme – gyermekeiket saját érdekükben nem nevelték a rendszer ellen, inkább igyekezték elősegíteni, hogy a beilleszkedésük és életpályájuk minél simább legyen. Nem hiszem, hogy ezért bárkit is meg lehetne róni. Magam is óvakodtam a gyermekeimből lázadót nevelni, ismerve őszinte és becsületes természetüket is, nem akartam, hogy fejjel menjenek a falnak. Nem meséltem ezért nekik részletesen a családunkat és ismeretségi körünket ért jogtalanságokról és igazságtalanságokról, csak finoman utalgattam a rendszer nagy hazugságaira és igazságtalanságaira. Felelős szülőként csak annyit tehettem, hogy a szüleiemtől örökölt polgári értékrendet, nemzeti kultúrát és érzést, emberi tartást és gondolkodási képességet megpróbáltam tovább adni nekik. Nem tiltottam el őket az úttörő mozgalomtól, a KISZ-től, nem romboltam az álmaikat és hitüket a saját fenntartásaimmal.
Néha megsajdult a szívem, amikor a gyerekeim az iskolai ünnepségeken a szovjet himnuszt és az Internacionalet énekelték és fejcsóválva néztem azt az ideológiai káoszt, ami kamasz korukban a fejükben uralkodott. Che Guevara képe mellett amerikai zászló és atomháború ellenes jelkép a szoba falán, az amerikai lázadó beat-nemzedék irodalma a könyvespolcon, de március 15-én kokárda a szív fölött.

Jól csináltam vagy sem? Ma sem tudom. A gyerekeim nem lettek mozgalmárok és Gyurcsány-féle karrieristák, de a nyolcvanas években még őszintén hittek a rendszer megreformálásában. A rendszerváltás után is csak fokozatosan nyílt ki a szemük, hála Istennek ma már mindannyian meggyőződéses és elkötelezett jobboldaliak.

Saját tapasztalataimból kiindulva felteszem a kérdést, hogy ha én, akinek megadatott a magas színvonalú polgári nevelés és oktatás és az ebből eredő szellemi önvédelem eszköztára a kommunista propaganda ellen tulajdonképpen kollaboráns voltam, vagy legalábbis nem tettem semmi érdemlegeset a rendszer ellen, akkor milyen alapon ítélném el azokat, akiket falvakból vagy szegény munkás környezetből kikerülve bedarált a kommunista oktatási rendszer és propaganda?

Elnéztem a rendszerváltáskor a melldöngetők hadát, akik büszkén kijelentették, hogy ők aztán mindig is kommunizmus-ellenesek voltak és mélyen lenézték, leprolizták „Kádár népét”. Eltekintve attól, hogy megnézném azért, hogy a sok büszke „rendszerváltó” mivel is töltötte az elmúlt évtizedeket, csak annyit kérdeznék: A tudatlan, félrevezetett nép-e a hibás abban, hogy Jézus helyett Barabást kiáltott?

Meg lehet-e, meg kell-e tagadni a nemzet egy részét csak azért, mert nem láttak (látnak) olyan világosan, mint mások?

Ezzel el is jutunk a „ki a felelős” és a „mit kellene tenni” kérdéséhez.

Elősször is én nem kezelném egy kategóriaként az MSZP és az SZDSZ szavazóit. Vegyük először az MSZP törzsszavazóit.

Valóban embert próbáló feladat megérteni ennek a szavazói rétegnek a gondolkodását, de szerintem nem lehetetlen, ha megfelelő részekre bontjuk ezt a csoportot. Azt ugyanis nem hinném, hogy egy ekkora, kor, képzettség, egzisztencia és sok más szempont szerint differenciált embercsoportot egy jellemző-sorral le lehetne írni.

Nem is teszek kísérletet valami "szakmai" elemzésre már csak azért sem, mert éppen a szakmai elveimmel ellenkezik az, hogy egy sommás, kollektív ítéletet mondjak. Amikor egy emberrel állok szemben, akinek téveszméi vannak, negatív indulatok fűtik, akkor az első reakcióm soha nem az elítélés, hanem megpróbálom megérteni, hogy hogyan lett olyanná, amilyenné és megpróbálok rajta segíteni.

Koromnál fogva abban a helyzetben vagyok, hogy a múlt történéseit, az átlagember viselkedését saját tapasztalataim alapján tudom értékelni, ideértve az 1956-os eseményeket is. Így azt is sejtem, hogy a ma élő egyes generációk nézeteit, érzelmeit milyen események, befolyások alakították.

Nézzük először a 60 év feletti korosztályt, az MSZP leghűségesebb szavazói bázisát.

Ez a korosztály átélte 1956-ot (vagy annak utóhatásait), élt a kádári konszolidáció, a gulyáskommunizmusnak nevezett időszak alatt, átélte a rendszerváltoztatást és az azt követő éveket.

Kezdjük ott, hogy a Rákosi-rendszer hatalmas pusztítást végzett a Nemzet gerincét adó középosztály és értelmisége valamint vidéken a középparasztság soraiban, ami azzal járt, hogy a nemzetnek védelmet, felvilágosítást és egészséges fejlődést biztosító, egy esetleges nemzeti ellenállásban irány mutatásra képes része egyszeriben eltűnt. Ezt a réteget a vagyonától és társadalmi státustól megfosztották, aíki nem hódolt be, azt ellehetlenítették, sőt fizikailag megsemmisítették. Ezt a veszteséget a mai napig nem hevertük ki.

Az 1956-os forradalmat a többség úgy élte meg, mint egy lázas álmot. Felszabadultság érzés, remények, majd jött a félelem, a kijózanodás, a "jaj, de jó, hogy megúsztam" érzése. Romantikus dolog lenne azt mondani, hogy '56 emléke ébren tartotta az emberekben a szabadságát vágyát, csakhogy ez nem igaz, vagy csak nagyon szűk, értelmiségi körre igaz. A legtöb embernek '56 azt a tanulságot jelentette, hogy ez ellen a hatalom ellen nem érdemes lázadni, be kell rendezkedni a hoszú távú alkalmazkodásra. Akkor ugyanis nem egy kormány megdöntéséről volt szó, hanem egy világrendéről, aminek az élén a nagy Szovjetúnió állt, ami gondoskodott róla, hogy az orosz katonák jelenléte erre folyamatosan emlékeztesse is a magyarokat.

Mit tehetett az átlagpolgár? Meghúzta magát és megpróbált megélni. A hatalom a hiánygazdálkodással gondoskodott arról is, hogy a megélhetés alapjainak napi megteremtésével kellően el legyenek foglalva az emberek, ne legyen idejük szervekedni, sőt gondolkodni se nagyon. Akkoriban a munka mellett megmaradó idő nagy részében állandóan sorban álltunk valamiért, kerestünk valamit, különböző trükkökkel, "cserekereskedelemmel" próbáltunk hozzájutni dolgokhoz. (Te szerzel vagy lopsz nekem ezt, nekem ezt, én meg cserébe lopok neked amazt, vagy elintézek neked valamit). Az egész rendszer ilyen cseréken és "kijárásos" alapon működött. Az emberek nem pénzt gyűjtöttek (nem is tudtak volna miből), hanem kapcsolatokat és lehetőségeket. Ez tette lehetővé, hogy megéljenek valahogy és ez tette őket tekintélyes személyekké a közösségekben. Ha valakinek mondjuk csempe kellett, akkor szétnézett a "kapcsolat-bankjában" és keresett valakit, akinek párt- vagy állami vonalon kapcsolata volt. Szólt a sógorának, akinek iskolatársa volt a téesz párttitkára, akinek jó ismerőse volt a tanácsnál egy osztályvezető, akinek haverja volt a gyárigazgató. Persze ezeket a szívességeket vissza is kellett adni, ha arra került a sor.

A magyar társadalomba ekkor épült be bocsánatos bűnként máig kiirthatatlanul a közvagyon lenyúlása, a korrupció és a kapcsolati hálózatok tudomásulvétele és elfogadása. A hatalom CINKOSÁVÁ tette az egész társadalmat és abszurd módon HÁLÁRA kötelezte azokat, akik valamihez így hozzájutottak.
Ez áttételesen hozzájárult ahhoz is, hogy az emberek többsége tudomásul vette egy KASZTRENDSZER kialakulását és a saját helyét ebben a rendszerben. Mindenki tudomásul vette, hogy a kiváltságos elitnek többet szabad, mint az egyszerű halandónak. Ha párt- és állami vezetők loptak, dőzsöltek, az rendben van. De ha a szomszéd csinálta ugyanazt, azt felháborító, dögöljön meg (a tehenével együtt.)

Ez a magyarázata annak, hogy egy olyan rendszerváltásnak nevezett valami után, ahol ugyanazok vannak hatalmon, akik akkor, az idősebb korosztályt nem lehet a hatalom ellen hangolni akármilyen korrupciós üggyel, Gyurcsány meggazdagodásávál és hasonlókkal. A szocialistákat egyszerűen így szokták meg. Ha azonban a lenyúlás más párt képviselője részéről történik, vagy annak a halvány gyanúja fennáll, akkor erős az ellenreakció.
Gyurcsány lophat milliárdokat, az nem baj. Ha Orbán összegyűjt nettó 80 milliós vagyont, akkor az felháborító és gyanús.

Horn, Medgyess, Gyurcsány és társai hazudhatnak annyit, amennyi a szájukon kifér, az idősebbek megszokták. Ha Orbán vagy a Fidesz a legkisebb dologban lódít, sumákol, az megbocsáthatatlan.