Márcis 8.-án tartom a névnapomat! Ám így is köszönöm az
üzenetben foglalt jókívánságait.

A MAGYAR IFJÚSÁGHOZ

Serkenj fel,magyar ifjúság! ím,nemzeti nyelved,
Egy szép nemzetnek bélyege,veszni siet.
Fogj tollat;kezdj íráshoz;kezdj szóba vegyülni
Lantos Apollóval nemzeted ajka szerént.
Nincs s nem is lesz ennél tehetősebb eszköz: ezen kap
Minden eszesb ánglus,francia,német,olasz.
S mely szép versekkel telnek sajtói naponként!
Mint hordják hozzád!...mely ragadozva veszed...
Mint telik a külsőd szédítő kéncsivel honnod!
Mint pusztul Árpád hajdani nyelve,neme!
Serkenj fel mély álmodból,és szánd meg hazádnak
Nyelvét,mely ha kihal,tudd meg,örökre kihalsz.

1777

Batsányi János (1763-1845)

A MAGYAR ÍRÓ

"Mint az égő fáklya,mely setétben lángol,
S magát megemésztve másoknak világol."
Míg az értetlenek nagy- bátran ítélik,
S gyáva rab lelkek gúnyolhatni vélik:
Míg a bölcs örömmel szemléli,csudálja,
Mint oszlik az elmék éjjeli homálya:
Ő (noha van máris,ki szívből dícséri,
S hogy jót akart és tett,nyilván megisméri)
Saját érdemében lelvén fő jutalmát,
Népe jobb részében veti bizodalmát,
S reményli,hogy Árpád igaz maradéki
Hív fáradozásit megköszönik néki.

Engem ez a hőség nagyon,de nagyon megvisel,ezért egy kissé késtem a válasszal.
- Nincs nekem Weörös költészetével különösebb gondom.
Mint ahogyan minden költőnek,úgy neki is vannak jó,sőt
kiemelkedő művei, de bizony vannak szép számmal gyengén sikerűltek is.Ezt mondom még édesapám esetében is.
Bár vele kaocsolatban nekem is, de főleg édesapámnak nagyon szomorú személyes tapasztalata van. No, de mindent
a maga helyén!
- Előzőleg felsoroltam néhány magyar költőt,mondván,
hogy a műveiket ma már sokan idejétmúltnak,elavultnak tekintik.Ezek voltak Petőfi,Arany,Ady,József Attila,-és
hozzátettem azt is, hogy-több más neves hazai költő műveit is.
Midez nem jelenti azt,hogy én a későbbi és a mai költők
műveit nem ismerem.Tévedett kedves Neurus,mert nem csak
olvasom a verseiket,hanem kozülük többjüket személyesen is ismerem,sőt mondhatom azt is,hogy Tornai Jóskához és
Csoórihoz baráti kapcsolat is fűz.Nagy Lászlóval és feleségével Szécsi Margittal édesapámnál többször is találkoztam, végig hallgattam a költészettel és a napi politikával kapcsolatos vitáikat, sőt őrzök egy rajzot
amit Nagy László édesapámról készített.Hozzá teszem még,Hogy Nagy Gáspár, Tornai és én hoztuk annak idején létre a Sinka István Alapítványt is,amely Magyarországon
tanuló erdélyi fitalokat anyagilag támogatott.Tornaival
sokszor együtt szerepeltem irodalmi rendezvényeken is.
Gondolom hát, hogy a munkájukat,a verseiket is ismerem némileg.
- Kedves Neurus!Írásának az utólsó előtti bekezdésében van egy mondata,ami elgondolkoztatott,amire itt most csak
röviden válaszolok.
Fiatal koromban a Népi Ifjúsági Mozgalomban dolgoztam,
annak a radikálisabb szárnyához tartoztam, ezért bizony meghívást is kaptam az ÁVÓ börtönébe.Édesapám mindíg csitítgatott,mondhatnám azt is,hogy erősen korholt.Mikor
az említett eset történt hazakerűltem a következőket mondta:Fiam,jegyezd jól meg, hogy mi magyarok mindíg is
befogadó nemzet voltunk.Jöhetett hozánk,országunkban letelepedhetett bármilyen náció.Mondhatjuk azt,hogy itt
szabadon gyakorolhatta anyanyelvét,vallását,szokásait.
Ápolhatta kulturáját,hagyományait stb. Mi magyarok mindíg is tudomásul vettük, hogy a jött magyarok között
sokan vannak akiknek a szívét- bár már évszázadok óta itt élnek - még mindíg a Rajna, vagy a Jordán vizének csobogása dobogtatja meg.Ez nem baj - mondta édesapám -
bizonyos szempontból helyes is.Ám ha a magyar föld áldásait eszik és isszák is, amikor arra szükség van
hallják meg, értsék meg a Duna,Tisza,Körözsök és a Kárpátok zúgásait is....stb.Édesapám szavai sokszor a
fülembe csengenek, különösen így van ez napjainkban.Ám ismerem a nagy magyar gondolkodó írását is:
- Szebt István a vegyes nemzetiségű országot mondotta erősnek.Aligha van tizenkét éven felüli gyermek akinek
a fejébe ezt a tételt ne kalapálták volna be.Líra: akik terjesztik más országból jöttek.S azt akarják bizonyítani,hogy milyen jól járt velük a magyar nemzet.
Egy középkori és egy modern ország viszonyait azonban így összelírizálni dúrva hamisítás.A középkori állam nemzetiségeinek ugyanis külön alkotmányuk,külön elhatárolt létük volt,külön kockák voltak egy mozaikban,
a magyarságba a hazafi színe alatt nem lophatták be magukat.Csoport érdekeiket és ellenséges lírájukat rá nem erőszakolhatták.Mernénk mi azt a világos helyzetet követelni ami Szent István vegyes fajú államában volt!
Nos ezt sem felejtem el.
/Kelet Népe 1939 dec.15. Főszerkesztő:Móricz Zsigmond,-
a cikk írója pedig Németh László./
- Valóban a vers bennem is különös , elgondolkoztató,
lesújtó, vagy felemelő érzéseket tud támasztani. Ez a
költészet szent célja.
Példaként hozom íme Nagy Imre versét:

..".Úgy jott haza holtdermedten,
csak a két bús szeme mosolygott,
s virág helyett kötőjében
egy kis halott pacsírtát hozott."

Óh,mennyivel másabb ez a vers a NEONCSÖND-nél!Mennyivel felemelőbb érzést támaszt az emberben.
Úgyhogy a költészettel kapcsolatban fenntartom az előzőleg már leírt véleményemet.

A költészettel kapcsolatos felfogásomat (valamikor hasonló témából írtam az egyetemi szakdolgozatomat is)
adott esetben pedig az egszavasokról véleményt alkotni
a fórum adta szűk lehetőségek között bizony nagyon nehéz.
Talán ez volt az oka annak is,hogy a közölt szavakról,ami
állítólag vers is,indok nélkül, a fórum adta lehetőséget
kihasználva írtam meg a véleményemet.
Az említettek miatt is igyekszem a témát a lehető legrövidebbre fogni.
Előljáróban megemlítem,hogy az ember a bírálatba hiába
adja bele minden, a témába beleérző képességét,igazából sohasem értheti meg a bíráltat,így az egyszavasok íróit
sem, mert minden ember, az író is szuverén lélek; de nem
csak a megbírált az, hanem a bíráló is,az is csak a saját
lelkén keresztül ábrázol és ítél is.Tökéletes és értő
bírálat hát sohasem volt és sohasem lesz.
Nos hát rövidre fogva,szinte slágfortokban;ezek a versnek mondott szavak szerintem nem mások, mint az új,
a posztmodern és dekonstrukcionista iskola egy újabb
kísérleti magyar példányai.Ez az irányzat a magyar
hagyományostól eltérő másfajta ízlés és értékvilágot helyez előtérbe./Weörös is kísérletezett ezzel,mondván,
hogy a magyar lírának is haladni kell az idővel/
E témában érdemes elolvasni Németh Lászlónak 1939-ben
megjelent "Kiforgatnak a múltunkból" című cikkét.
Szerintem a Magyarországon megjelent egyszavasok nem
mások,mint példája az idegenlelkületű modernkedést /ám
csak álmodern/ fitogtató kedvteléseknek.És ha jól nézem
ezek szerzőinek aligha van közük a nemzetismerethez, a
magyar néphez, a legmélyebb értelembe vett magyar kulturához.
Lám,lám az idegenlelkűletű kritikai,irodalomelméleti
irányzatok és azok követői elérték azt,hogy Magyarországon, elsősorban az értelmiség körében ma már
sokan idejétmúltnak,elavultnak tekintik Petőfi, Arany,
Ady,József Attila és más neves hazai költők műveit, és
természetesen azok követőit is.Hogyan lehetséges ez?:

Míg hazám magyarjai
tanakodnak az őszi must
ízéről:ím éneklem én,
én a magyar Parnasszust -
hisz múzsám örök panaszai
azt a hírt sírják felőle,
hogy megcsúfolták e szent helyet
s ma barmok kövér legelője.
Mert bizony a parnasszi táj
szabad puszta, ó szabad.
Megszállták hát füvét az ökrök
s meg a kiabáló szamarak.

Azonban az igazi költő mellett aki a saját korát, a
dolgokat,népe bánatát és örömeit is érthetően és nem
talányokban szólaltatja meg,amellett sohasem húz el a
történelem,mert ő maga is történelem lesz.
Ezek után röviden arról is szólanék,hogy milyen művet
tartok én költészetnek.
Ezzel kapcsolatban megemlítem Móricz Zsigmond jelenlétemben mondott véleményét is."Verset jót, vagy rosszat,érthetőt,vagy akár érthetetlent is, minden átlag-
múveltségű ember is tud írni,de az,hogy költő legyen valaki, az csak igen keveseknek adatik meg."
A továbbiakban azzal folytatnám,hogy mindenek előtt
a forma, a tartalom,versmérték,izmusok,stílusok előtt van
szerintem a költő egyénisége,az eredeti teremtő egyéniség
Az, hogy átvett formában szól,vagy egészen új formát teremt,teljesen mindegy;lényeg a kifejezés érvényessége:
ami nem más, mint a költői varázslat!Nos, van ilyen az
egyszavasokban? Számomra egyértelmű, hogy nincs ilyen
varázslat.És gondolom azoknak a versszerető embereknek sincs kiknek a vers nem játék a szavakkal,betűkkel,képekkel,hangzókkal,a vers nem találós kérdés stb.,hanem kifejezése valami mélynek,eleminek,valami nagy közös ügynek és valami soha
eddig nem hallottnak.
Az egyéniséggel kezdtem,most hadd folytassam a minden
művészet alapjával, - az élménnyel - azzal, hogy a verset
író mit ad, milyen élményét nyujtja át a versszeretőknek.
Az élménynek ahogy én is látom és talán élem is,
sorrendi fokozatai vannak:

- Vannak valóságos,testileg-lelkileg személyesen megélt
megszenvedett élmények. Az egyszavasokba ilyesmit még
utólag belemagyarázni sem lehet.
- Vannak sajátos egyéni lelki élmények, minden embernél
mások.Az egyszavasokban ezt sem találom.
- Vannak végül kifejezetten szellemi élmények is.
Az első,a legelső,a legfontosabb mindíg,mindenhol és
mindenkinél a valóságban megélt élet. Csak aztán jön az
impresszió, a külső látásélmény,a szemlélés,megfigyelés.
a rácsodálkozás lelki élménye.Az egyszavasokban ezeket sem találom.
Ezek közül ritkán van meg bármelyik is tiszta formában,
hiszen a legtöbb ember szintétikus lény, így az író is.
- Ám a szemályes élményt is lehet rosszúl megírni,hiszen
ha nem így volna,mindenki költő lehetne.De csak az igazi
a hivatott költők élik mélyen a személyes élményeket,a
lelki szenvedést is csak ők tudják általános érvénnyel
kifejezni és a szépség fátyolával azt beborítani.
Egy igaz költő nem kívánhat szebbet és jobbat,mint azt
hogy versében a valóságos élményeit lélekkel,szellemmel
és szépséggel tudja telíteni!
Szerintem ez a költészet,költőtől az olvasója többet nem is követelhet. De kevesebbet sem! Ez a mérték! Majd ha az egyszavasokat lehet így mérni,akkor mondhatjuk rá,hogy
azok jó, vagy rossz versek.

38 éve 1969 junius 17.-én halt meg Sinka István költő,
a Fekete Bojtár.

III.

Sinka István egykor himnuszokkal jelentkezett:Akkor még Németh László sem értette meg hogyan erősíti fel véglete-kig a pusztai napkelte és a társadalmi lét sivárságának ellentéte azokat a távoli ősökre visszaütő érzelmeket,a-
melyeket a dallamot nem felejtő "Párcium poétája" csitít-
hatatlanul a lelkében hordoz. Élete estéjén Mózesi trans-substantiatio-ban, az égő csipkebokor látomásában adja meg Sinka az ifjúkori túlzott ragyogások kulcsát:

"És tűz és láng és rózsák vették körűl
s harsonákat hallott, amikor már ébredt;
érezte, hogy nincsen egyedül,
hogy valaki a lelkében lépked
s mint mennydörgés, úgy reng a lábanyoma;
ibolya-szakállán ős-messzeség fénylett,
szívében egy kimondhatatlan név,
sarujában meg a nagy vándorlások pora"

Ez minden Mózeseknek és Sinka Istvánoknak titka: érezte
hogy nincs egyedül, hogy valaki a lelkében lépked. S az
említett két ciklusban éppen azokkal válik eggyé költő-lelke, akikkel "perben-haragban" volt: a törökkel, az iszonyattá vált emlékkel,s a zsidósággal, melyet egykor elnyomónak és gyötrő lidércnek érzett.

Sinka nem "megbocsátott" és nem " bocsánatot kért",mint
Erdélyi, Kodolányi, Németh László és több más író is. Ő
élete alkonyán, egy emberen túli empátiában, képes volt
-magyarként - törökké és zsidóvá válni. S kételkedhetik-e őszinteségében valaki( ha valamit Sinka életében nem tudott, hát hazudni nem tudott soha), amikor hetevenéves
fővel kimondja: "Megrázónak és felségesnek érzem a bib-
liai zsidóság történetét". Igen, megrázó és fenséges a bibliai zsidóság története. A magyar egyházak, mi Isten
tisztelő és félő magyarok ma is levesszük előttük a ka-
lapunkat.De nem a Jézust halálba küldő Kajafás és Annás
élőtt, s nem a mai velük rokonlelkületűek előtt.
S ez a történet nem bankárok, nem Tv-ripőkök és kveru-
lens pszihopaták története.
Ennyit Sinka István estéjéről, az örök számadóról, aki egyszersmind élete fogytáig tartó fekete bárányságra ítéltetett.

38 éve 1969 junius 17.-én halt meg Sinka István költő, a
Fekete Bojtár.

II.

A szerelem időlegesen elborítani és elnyomni látszik az alaphangot.Ám a szerelem impulzusára diadalmaskodó életnek csak protuberanciái vannak; mint napfolt tér vissza Eroos és Thantos sötét árnyékkal ekborító összefonódása, mint hitem szerint a magyar irodalom egyik
kiemelkedő versében("És visszatér a hó"):

"Tavaszi domboldalon fehér
virágok nyilnak... Óh, üde domb!
Illatuk jó, mint számban a jó kenyér.
Egy mozdulatlan rigó hallgat a lombban ott;
a bodzabokrok közt édeskés szél bolyong,
s én számolom, mi lehet, amit még itt hagyok:
jövendő nyaraknak szép uj mindensége?
az ég? a föld? a nagy gyémánt csillagok?
a dallam és az élet? ó, és te,
Éna, estémnek végső nagy mosolya?
... Elmúlik, lám, el, de visszatér a hó.
Ám elment ember elmult örökre, óh!
S mint dér bíborának, annyi se a nyoma."

Miint dér bíborának, annyi se a nyoma...Hányszor látta vaj életében a puszták fia, a "benszülött" - kinek már neve hallatára orrát fintorítja a szív- és agyrabló gyarmatosító jövevény - amit emez a nagyvárosi bérlakásban soha: csípős októberi hajnalokon a felkelő
Nap bíbora-festette hóharmatot, azt a rövidke néhány percet, melynek varázsa nyomtalanul eltünt, akár nem sokkal később a dér maga! Mit mond ez az álmodenkedő költőknek? Mit mond rádiós és TV-s kufároknak, szadista és szodomita zsurnalisztáknak ez akép? Mit is mondhatna: hiszen nincsen valuta árfolyama.

Azok közül való volt a hetvenedik éve felé közeledő Sinka István, akik a magyar sorsot személyes keresztként hordozták és legsajátabb egyéni létükben is gyötrődtek a
magyarságot akkor is, ma is fojtogató undorító difftéria
lepedék alatt. Magyar volt. A történelem bűnbakja. Sors-
verte Jób, a fordulat, a jutalmazás reménye nélkül. Ele-
inte káromolva kiáltott Istenéhez, kit a Biblia és természet kitéphetetlenűl és kiolthatatlanul tett szíve
lakójává:

"Téged itt gyűlölnek, engemet megcsalnak.
Mért jöttem hát ide, szegény én, mivégre?
Azoktól majd, Uram, akik meg nem halnak,
üzend meg ezt sírom roppant éjelébe."
(Mért is választottam gyűrűket...)

Az életösztön mégis arra készteti, hogy szabadulást keressen "sírja roppant éjeléből".Mint mikor Jézus száját elhagyta a Getsemáné-kertben: "Atyám, ha lehet,
múljék el tőlem ez a keserű pohár!" Hát hogyne kelt volna Sinka Istvánban, az elevenen sírba-zárt halál-váróban a vágy, hogy az érdemtelen kárhozattól menekül-
jön. S ha ez a kárhozat a magyarság, a magyarnak születés
maga, hogy ebből más létbe átlényegűljön?
Igazi táltos: nem idegen tőle a lélekvándorlás, kész
eljátszadozni a gondolattal. Ezt "Viola-madár"című verse
villíntja föl.
Nos, megöregedvén, maga készíti önmagának az "új rámát":
táltos elragadtatásban muzulmánná, majd ókori zsidó pásztorrá lényegül át, hogy megszűlje méltatlanul feledésre ítélt két ciklusát:a"Magyar vesszőn muzulmán virágok"-at és az "Ézsau éjszakája" címűt.
Ezt az átlényegűlést azonban véletlenül se értsük úgy, hogy Sinka valamiféle "médiummá válik, aki eltűnik, hogy szájával más szellem szóljon. "Én vagyok az úr, a vers csak cifra szolga" - írta Ady, s valóban: ha "beleélve" is, de Muhammad al Karani is Sinka, Ézsau, Jákób és Mózes is Sinka: szegény kicsi Szelimbökben is a korpafüves Csóklapos és Barmód bojtárjára ismerünk,akár
csak a Moáb hegye alatt istenmámorba és álomba zuhant
Ézsauban. S ki más volna Dávid, az óriást leperittyázó
pásztorfiú.Hallgassuk csak, hogyan énekel Muhammad "Az
útról, hol nem járnak karavánok:

38 éve 1969.junius 17.-én halt meg Sinka István költő,
a Fekete Bojtár.
I.

Ritkán érik meg az öregkort a költők.Petőfinek 26 éves korára már életművet kellett felépítenie tt vágta el az élete fonalát a Moira. Balassi élete virágjában halt meg sebfertőzésben, Radnóti genocidium áldozata lett, Csokonait tuberkulózis vitte el,Ady negyvenévesen már öreg volt és a történelmi Magyarországgal halt együtt.Ud-
vari titkos tanácsnoknak kell ahhoz lenni, hogy a költő, mint Goethe, vénkorában unokája -korú csapp leányocskát kérjen meg feleségnek.S még ritkább jelenség Arany, aki-
nél modell-értékűen jelennek meg, öreg kezével róva, a
margitszigeti fák alatt,az Őszikék.
S most magam is az őszhaj fehérségével emlékezem Sinka Istvánra, a Fekete Bojtárra.
Mint hajlott korú immár magam is, és jussából rményte-
lenűl kiforgatott, bizadalmas bensőséggel fogom fel, azonos hullámhosszakon a jeleket, melyek a halál csipkebokra alatt énekesmadárként átbújt lélekből sugároznak a rádióaktív szavak máig s holnapokon át ele-
ven szöveteiből, amíg lesznek holnapok.Sztereotip kép-
zetek szerint az ifjúság lángolás, az öregkor bölcsesség:
ám Sinka István nem illik be ezekbe a sztereotipikákba.
Ő egy ótestamentumi könyörtelen predestinációval jött a világra: nem érhette meg, hogy átvegye legsajátabb jussát, a babért.Iszonyú küzdelmet folytatott azért, hogy
egy ólmos nehézvíz-tenger mélyéről fölverekedje magát
hogy fejét kiemelhesse a sugárzóég alá.
Büntetése, mit kettős bűnéért, magyar és paraszt voltáért kapott, sorverésnek is a legletaglózóbb volt.Ady
amilyen óriási szellemnek, úrnak olyan aorócska, de mégis úr: csak rajta múlott, hogy nem szolgabíró lett belőle. József Attila érettségizik s a városon kerűl be az irodalmi szférába, ha a szerencsétlenséggel örökre eljegyezetten is. Sinka Istvánon úgy űl a hollószárnyú végzet, mint Radnótin:az ütóbbin a zsidó származásé,Sin-
kán a magyar puszták páriájáé.S mint ilyen, élte túl a maga Szárszóját és Abdáját, hogy 70 évesen, kegyetlen ki-
rekesztettségben, leírja eme sorokat:
"Fekete lett a csillagom,
Nem ragyog bé az ablakon,
Benn a sötétség vet ágyat."
Sinka István öregkori líráját a szerelem, a halál és
egy átlényegűlésben megnyílvánuló új életakarat teszi ibolyában és bíborban játszó mélytüzű ásványhoz hasonla-
tossá és adja neki a legexotikusabb asszúbor ízét. S mi
több: a halál előérzrtr nála meghaladja a líra konvencionális életvilágát: kollektiv halálélménnyé hat-
ványozódik.A halál ibolyaszínű atmoszférával veszi körűl:
a szerelmet is átitatja - "mégis csk ibolya, azért is viola a szemed színe szép Éna"- s Mózesnek /egyszersmind
Mózes Istenének/ is "ibolya-szakállán ősmesszeség fénylett",amikor pedig úgy érzi, népével együtt hal meg
s a végleges maga-megadásban átöleli, magával húzza a halál-vízióba - "vén falum, aludj el, én is aludnék, aludj már!"- a vers nem is kezdődhet máskép: "hallgatnak a lilaszínű dombok".
Háromszoros halál a Sinkáé.
A magáé kettő: egy sírba-kényszerített élet,melynek kripta-fedelét előbb Csák Máté-,majd a Kajafás utódok őrízték írgalmatlanúl, s a közelgő biológiai halál;a har-
madik a termőtalajé, a gyökérhozó, szülő és tápláló etni-
kai és kulturális ökoszisztémáé. Ez a remény halála is: az, amely, miközben koporsónkat fülünk hallatára ácsolják
szives fogadjistennel befogadott, fűrge-intellektusú ellenségeink, sötét előérzetet sugallva,tragédia fagyos
szeleként szorítja össze Szívünket a "Fáradt, nagy öreg
kezemben:
"A múló nap szomba bevilágol.
Vártam reá, egész nap lestem
a keskenyke rést - A kűlső világból
más rogyogást már elveszítettem.

Falra vetíti az ég a csokrait -
Nagy csendesség van, és mégis úgy hallom,
mintha esti szél zokogna itt
az ablak alatt lenn elhalóan.

Vagy csak egy légy döng át síró szárnyakon,
el az alkonyatba, nyugtot keresve?
Úlök egymagamban...Semmi fájdalom
nem érint már - este van: este.

S ha jön: jöhet bínorban a reggel:
egy marad csak, ami még óvhat:
fáradt, nagy öreg kezemmel
rám takarom a takarómat."

A remény halála a legmegrázóbb ebben az élőt rejtő és
sírból morajló elmúlás lírábam:

"Óh ölelj meg, csend, jöjj közel hozzám,éj.Egész
közel.
Harmatcsepped hűs, gyógyítgató balzsam,
és csillagod, drága éj. Mert a jó remény
el nem jön már soha hozzám ünnepül.
Esti szellő, könyörűlj meg rajtam:
simogass selymeddel, aludjak én, szegény,
amíg a nap Atlant vizében elmerűl."

Hacsak ez az egy nyomvonala lenne Sinka öregkori lírájának,Akkor ez a költészet a fekete semmibe hullás és
a kétségbeesett reményvesztettség végtelenül szomorú üzenete volna. Ám Sinka égboltját rubintszínű fényben hasítja át az Éna-szimfónia, a kései szerelem.Mintha a Fekete Bojtár, ősz fejjel,szellem-befogadó sámánként ön-
magában ragyogtatta volna fel Eros és Thanatos halálos, de gyönyörű csillagát.
Ezt az életérzést világirodalmi magasságban formálja
remekművé a "Mint a madár a csipkebokor álatt" három versszakában:

"Ezen a késő délutánon
járván nagy földi dolgok után,
keresem Énát s nem találom,
s már túl jár a nap a hegy fokán.

Nyujtják árnyukat már a fák is,
de fönt még a kőfok tündököl.
Óh élet, óh, tündér-majális,
a völgy ölén már nem ragyogsz föl?

Keresem Énát és nem találom.
Fény nélkül maradtam,ahogy a völgy maradt.
Ó jaj, Sinka István, búj át a halálon,
mint madár búvik által a csipkebokor alatt.