A Négy Mancsról: http://www.kronika.ro/nd.php?name=Sh&kat=20&what=24369
(Nekem nagyon tetszett, minden sorával egyet tudok érteni.)Négy Mancs, hány kerék?
Őszintén mondom, kedvelem az állatokat. Érzékeny lelkem okán már kölyökkoromban is távol tartottam magam az olyan gyermeki játszadozástól, mint a békák szalmaszállal való kínzása, sőt a disznóvágásban is csak félszájjal vettem részt, bár egy szavam sem lehetett, mivel imádom a disznókolbászt.
Nem szenvedhetem tehát az állatok felesleges bántalmazását, viszont úgy gondolom, hogy amennyiben a művelet táplálék-előállítási célból történik, nem nevezhető feleslegesnek. Ez van, ilyen ez a rohadt evolúció, a fene egye meg.
Bámulom a választékosan beszélő ifjú hölgyet a tévében, ahogy így elnézem, ritkán járhatott Budapest belvárosán túl, de arról beszél, milyen borzasztó dolog a kacsa- és libatömés. A Négy Mancs (Vier Pfoten) nevű osztrák állatvédő szervezetet képviseli Magyarországon, mely szervezetnek különböző nyomásgyakorlási módszerekkel nemrég sikerült a csőd szélére sodornia a magyar hízottáru-termelést, olyannyira, hogy a baromfifeldolgozó Hungerit Zrt. szeptember 1-jei hatállyal leállította a hízottáru feldolgozását. Az eredmény, a libamáj nélkülözése mellett: kétszáz magyar dolgozónak meg kell válnia a munkahelyétől. Ez nem izgatja különösebben a négymancsosokat, elvégre nem humanisták ők, hanem állatvédők (ejha, micsoda demagógia!). Mint ahogy az sem, hogy a hízottmáj-termelésben Magyarország csak a második Európában, Franciaország után, amelynek kormánya azonban volt olyan okos, hogy a nemzeti örökség részének nyilvánította a libatömést, akárcsak Spanyolország a szintén nem túl állatbarát bikaviadalokat – úgyhogy Európának kuss van ebben a kérdésben. Bezzeg a libatömő magyar paraszt, az aztán az állat, a barbár, aki még arra sem képes, hogy eurokonform módon készítsen húseledelt. Mert az állatok lelkének bizonyára jót tesz, ha érzékeny búcsút vesznek tőlük, mielőtt elaltatnák őket, és ott landolnának a vacsoraasztalon. Nem ám, hogy ledöfjük, megtömjük őket, oszt úgy zabáljuk fel – mindjárt jobb kedvvel mennek a vágóhídra. Hogy mi a helyzet a rákokkal, amiket élve dobnak a gőzölgő vízbe, esetleg az élve elfogyasztott osztrigákkal, az nagyvonalúan elkerülte állatvédő barátaink figyelmét – vagy csak a távol-keleti piac nem jelent a magyarhoz hasonló konkurenciát az osztrák húsiparnak.
Vagy pedig egyszerűen a négy mancs mellé két pofon kéne, ha már egy kerék hiányzik.
Papp Attila Zsolt