Katolikusnak születtem, többé-kevésbé vallásos nevelésben volt részem kb. 12 éves koromig, de akkor már elég 'okos' lettem ahhoz, hogy felhagyjak a 'vallási ostobaságokkal.'
Inkább az ateistákhoz tartoztam. Pontosabban ateistának véltem magamat. Illetve nem foglalkoztam efféle tudománytalan dolgokkal. Tudomáányvallásom volt.
Magamban meg voltam győződve arról, hpgy azok az emberek istenhívők, akik nem tudják enélkül megoldani a földi bajaikat, mert gyengék hozzá.

Olyannyira így volt ez, hogy a gyerekemet sem kereszteltettem meg, egyházi esküvőm sem volt.

Csak épp sehogy sem 'stimmelt' a világ számomra.
Mindig kerestem valamit, mindig volt bennem egy hiány.
Elmentem ide-oda, ettem-vettem ezt, azt, megnéztem, elolvastam, kipróbáltam sokmindenfélét, jóval többet mint az átlag, voltam lent és fent mindenféle értelemben, párkapcsolatban élek sok-sok éve, semmi bajom a párommal,
de mindig ott volt a hiány.
Aztán kezembe került egy olyan könyv, ami a halálközeli élmények amerikai kutatásairól szólt. Utcán vettem meg, azt hittem krimi. (Ennek 16 éve.) Elolvastam aztán azt mondtam: igen, ez az, tudtam, hogy valaminek kell lennie.
Olyan nyugalom töltött el, mint soha azelőtt.
Nagyon érdekesen utána összeakadtam Carl Gustav Jung pszichológiai könyveivel is. Ezeket sem direktbe kerestem, 'ők' találtak rám. Elolvastam, nem mindent értettem, de megint mint a gyógyír.
Aztán Szent Pál: Szeretethimnusz. Megint: igen, ez az.
És Jung hatására felnőtt fejjel újból elővettem a gyerekkorom óta nem olvasott Bibliát, próbáltam felfogni.
Nem érteni, felfogni. Megtapasztalni.
És persze: jött egy domonkos szerzetes, aki úgy tudott beszélni a Bibliában foglaltakról, hogy visszavezetett
a templomba. Mondanom sem kell, megint véletlenül.

Aztán néhány éve a keresztény misztikusok (Szent Teréz, Keresztes Szent János stb.), aztán lelkigyakorlat -vagy ha úgy tetszik, meditáció-, és az évek során belülről átalakultam. Magam sem tudom, hogyan. Nem önszuggeszció.
Valami belső építkezésféle ez, de nem tudatos, csak úgy magától. Nem érzelmekről van szó, inkább valami belső bizonyosság. Ha olyan helyzetekbe kerülök, amilyenekben régen féltem, szorongtam, ideges voltam, ma már tudom, hogy nem kell félnem. És megszünik a feszültség, jön a béke. Mindig.
Azt hiszem ezt hívják vallásos nyelven kegyelemnek.
És persze mindig a megfelelő időben történő 'véletlen' események, amik továbbvisznek.

És megtanultam imádkozni. Sokat, lehetőleg mindig. Nagyon jó.

És a dolgok rendben lesznek.

Leveled legerősebb része szerintem a "kijáró hit" gondolata. Ez nagyon erős, nagyon alapos kritika. A visszaélések kapcsán érdemes és élni vele; de van más megközelítés is. Ajánlok egy gondolatkísérletet: tegyük fel (noha nem kell elfogadnunk), hogy van Isten abban, vagy ahhoz hasonló, értelemben, ahogyan a vallás tanítja. Vagyis van egy végtelenül egyszerű, abszolút, személyes lény, aki minden más létezés forrása, eredete, és célja, mivel ennek létrehozásával valamit el akar érni, aminek a tartalmát, helyzetünkből adódóan, nem látjuk világosan. Az ilyen lény sajátos viszonyban van a teremtésével, ahogyan egy művész az alkotásával vagy egy szülő a gyermekével (de még inkább így). Próbáljuk belehelyezni magunkat ennek a személynek a helyébe. Ha alkotása, aki elől ő valamilyen okból félig-meddig rejtve marad (például mert annak szabadságát akarja biztosítani) hozzá fordul és arra kéri, segítsen neki, vajon hogyan fog ehhez viszonyulni? Igaz, a segélykérés sokféle lehet: valaki nagyobb gazdagságot kér, mások a szomszédjuk halálát, ismét mások szerelmük beteljesülését vagy versenygyőzelmet, betegségük elmúlását -- de van olyan is, aki tisztán szeretetet kér, felfogást, megértést, azt, hogy Isten óhajtását végrehajthassa stb. Hogyan visoznul tehát mindezekhez az Alkotó? Először is végtelen szeretettel, mondhatjuk. Másodszor nagyon is racionálisan: annak, akinek szüksége van rá, megadja azt, amit kér, annak, akinek nincs, nem. Az Alkotó -- ebben a hipotzisben -- pontosan látja, mire van szükségünk ahhoz, hogy a célt, amelyért létrejöttünk, betölthessük.

Van ennek analógja is: ha a gyermek a szülőtől kenyeret jér, vajon a szülő követ ad neki? (Jézus hasonlata).

Ebben a felfogásban a kérő ima (petíciós ima, ahogyan szakszóval nevezzük) teljesen érthető, sőt ajánlatos is. A fontos az, hogy tiszta szívvel kérjünk és tisztán azt, ami a legjobb érzésünk és tudásunk szerint nincs ellentétben azzal a ténnyel, hogy magától Istentől kérjük. Ha Istenhez szólunk, eléggé furcsa lenne pl. gonoszságot kérnünk tőle (noha szerencsétlen embereknél ez is előfordul). De kérni jót, jó szívvel, tiszta szándékkal -- lehet, sőt ajánlatos. Pl. Te magad is kérhetnéd, hogy kapj e kérdésekben kellő világosságot és megfelelő akaratot a felismert igazság végrehajtásához. Hiszen nem kis dolog forog kockán --

Másfelől a kérő ima messze nem a legszebb formája annak, ahogyan Istennel együttműködhetünk. Végeredményben azonban mindenképp vele működünk együtt -- akkor is, ha ellene vagyunk vagy ellene cselekszünk, mert Isten bizonyos értelemben az a lény, aki minden rosszból jót hoz elő.

Balogh JÁnost messze tisztelem, de nem az az egyetlen megközelítés, hogy számtanilag mi jön ki... hanem van másik megközelítés is. Ennek lényege az, hogy az emberi élet a legfelsőbb természeti érték, mely egyben túllép a természeten. Ha az emberi faj feltehetően 11 milliárd körül stabilizálódik, ennek oka van, ez nem véletlen, mivel az élet sem véletlen, mint ahogyan az univerzum létrejötte sem véletle. A Nagy Bumm elmélete éppen egy nem véletlen elmélet; s a kozmosz finomhangoltsága (fine-tuning, antropikus jellemzők, rá lehet keresni) bizonyítékát adják annak, hogy nem véletlenül jött létre a világ, ezen belül pedig és főképpen az élet, s legeslegfőképpen az emberi élet. Szxemben a naturalisztikus darwinizmussal nem a a véletlen vagy a struggle for life döntött e kérdésekben...

Életünk és a világ léte valamiképpen egy értelmes egészet képez, melyet annál inkább csodálunk, minél mélyebben felfogjuk. Egy ponton már eszünkbe sem jut rossz papokkal (vagy hazug politikusokkal) foglalkozni, annyira magával ragadó az élet és a létezés csodája.... mely értelmes, mélyen értelmes. És szép... végtelenül szép.