Aha, ismerem ezt a tipust. Nekem is volt ilyen kollégám. Gépész létére ( ) kifejezetten szórakoztató, társasági ember volt. Valahogy ő nem is akarta elhitetni, hogy igaz amit mond, egyszerűen dőlt belőle a szöveg. Mindenki röhögött, mindenki tudta, hogy hazudik, ő sosem mondta, hogy nem! Teljesen rendben volt a pasas, normális életet élt, sztem nem is volt beteg, egyszerűen beszédkényszeres volt, ahogy te írod, fabuláló tipus, teljesen ártalmatlan, szemben azzal akiről én írtam.

Ja, még valamit róla! Minden új ismerősét úgy próbálja kiválasztani ( A nőit is,mert folyton nőzik. Ez is megérne egy mesét.), hogy lehetőleg nála butábbak legyenek. Ezeknek aztán egy ideig nyomhatja, hogy Afganisztánban harcolt, meg is sebesült, stb...
Amikor érzi, hogy ott sem nagyon megy már a hanta, akkor nekünk, régi ismerősöknek elkezdi szidni, hogy milyen bunkó az illető, később modortalan, undok lesz vele, amíg meg nem szakad a kapcsolatuk. Mindig megvárja -mert ellentmondani nem tud-, hogy a másik szakítson (férfi, nő, mindegy), utána aztán meggyőződéssel mondhatja, hogy: "Na ugye megmondtam, mekkora hülye!"
Mint nagyon régi ismerőse, komolyan sajnálom a pasit, személyesen nincs bajom vele, nekem már nem mer hazudni de a családjának egy tragédia!
Ez komoly súlyos betegség! Ja, miután letolta a nejét, mert elintézett valamit, nem érti, hogy miért sír! "Most mi bajod van? Nem kell komolyan venni, amit mondok!" Ugyanakkor halálosan megsértődik, ha azt mondja neki,hogy ezt talán mégsem így kellene! "Milyen jogon vonod kétségbe, hogy én tudom?!"