Talán nemcsak Csurka de pvcpadló is az?

Én nem tudom merre van Izrael. Nem is érdekel. Legyen minél messzebb. Azt kívánom.

Chrudinákról jut eszembe:

Chrudinák Alajos külpolitikai jegyzete:
Izraeli apartheid és hazai védelmezői

AIzrael újkori történetének kritikus fordulópontjához érkezett. Most dől el, hogy merre kellene mennie. A törvénytelen megszállás, a gyarmatosítás folytatása, az idegengyűlölet és a nemzetközi elszigetelődés felé, vagy a békefolyamat föl-újítása és a kompromisszumos béke irányába.
Most, hogy a durbani ENSZ-értekezleten rasszizmussal vádolják Izraelt és a cionizmust, a a hazai sajtóban szinte vezényszóra hamis és rágalmazó irományok látnak napvilágot a nemzetközi törvényeket és az emberi jogokat évtizedek óta durván megsértő Izrael védelmében. Ezek a filoszemita gyűlölet-megnyilvánulások elhallgatják a tényeket, a megszállás és az elnyomás tényét, mintha nem is létezne, és kifordítják az események és a valóság értelmét: terrorizmusnak nevezik a megszállt lakosság jogos ellenállását és rendfenntartásnak, jogos önvédelemnek a megszálló izraeli katonaság gyilkos erőszakát. Ezek a lobbisták állandóan kerepeltetik az antiszemita madárijesztőjüket, rágalomhadjáratot indítanak mindenki ellen, aki kétségbe meri vonni azokat a cionista dogmákat és legendákat, amelyek minden nemzetközi jog fölé helyezik Izraelt.
A néhai Golda Meír miniszterelnök, amikor nemzetközi fórumokon bírálták rasszizmusáért, a palesztinok elnyomásáért és kisemmizéséért, így szólt: „Izrael nem más, mint maga az Úristen által tett ígéret beteljesedése. Ezért egyszerűen nevetséges bármiféle nemzetközi jogról, törvényről és jogszerűségről elszámoltatni Izraelt” — mondta annak idején Golda Meír. Persze nálunk is vannak olyanok, akik elhiszik ezeket a dogmákat. Akik elnézik és leleplezik Izrael fajgyűlölő politikáját, azok sokszor ugyanabban az irományban antiszemitizmussal, demokrá-ciaellenességgel és magyarkodással vádolják a magyarokat, illetve a magyar kormányt, holott Magyarországon nincs rendkívüli állapot, nincs faji megkülönböztetés, nincs katonai megszállás, házrombolás, falurombolás, nincsenek a magyarok által elűzött menekültek milliói, a tüntető SZDSZ-es parittyázó gyerekeket sem lövik le, és Magyarország nem bombázza F—16-osaival a szomszédos országokat. Ezzel szemben nálunk a kormánypártinak mondott Magyar Rádió által is szponzorált és támogatott Nyári Zsidó Fesztivál békés eseményei zajlanak.
Ezek a gyűlölködő zelóták mégis bennünket rágalmaznak itthon és külföldön. Így persze — hála Istennek — még szembetűnőbb a kontraszt Izrael és Magyarország nemzetiségi és a szomszédokkal folytatott politikája, a cionizmus és a magyar hazafiság között. De ezek a megszállott fanatikusok vagy bértollnokok legalább következetesek: sem Magyarországról, sem Izraelről nem mondanak igazat. Izrael politikáját ajnározva hamisítják, Magyarországról szólva pedig rágalmazva ferdítenek. Ilyen torz és fanatikus fejtegetéseket még Izraelben is csak az ultranacionalista és a szélsőséges zsidó ortodox kiadványok engednek meg maguknak.
Persze másfajta vélemények is vannak. Itt van mindjárt az általuk náci ügyben idézett Albert Einstein, a világhírű zsidó tudós, aki már 1938-ban elítélte a Cionista Világszervezetnek azt az
igyekezetét, hogy zsidó nemzeti otthon helyett gyarmatosító, arabfaló és harcias zsidó államot teremtsen Palesztinában. Einstein a következő üzenettel fordult a cionista vezetőkhöz: „Véleményem szerint ésszerűbb lenne megegyezésre jutni az arabokkal a békés, közös életről, mintsem zsidó államot teremteni. Az én fölfogásom a judaizmus valóságos küldetéséről ellentmond a zsidó állam gondolatának, amelynek határai és hadserege van. Mert ez egy múlandó hatalom terve. Félek a judaizmust sújtó belső károktól, annak következtében, hogy sorainkban kifejlődik a szűk nacionalizmus.”
Tehát Albert Einstein már a II. világháború előtt fölismerte, hogy milyen tragédiákhoz vezethet ez a szűk, zsidó nacionalizmus. A cionisták nem törődnek Einstein és más, a zsidó szellemi hagyományokhoz hű hittestvéreik figyelmeztetésével és ellenállásával. Albert Einsteinnek később fölajánlották, hogy legyen Izrael el-ső államfője, de a fent idézett véleményére hivatkozva, ezt elutasította. Einstein tehát elítélte a cionista vezérek agresszivitását és fajgyűlöletét, amit napjaink izraeli propagandistái ta-
gadnak.
De halljuk, hogyan vélekedtek Izraelről a cionista alapító atyák.
David Ben Gurion a következőket mondta: „Nekünk egy dinamikus, terjeszkedésre törekvő államot kell létrehoznunk. Izrael földjét visszakapja Izrael népe teljes egészében és örökre. Mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy Izrael háborúban született. Ennek köszönhetően sokkal nagyobb zsidó államot hoztunk létre, mint amit az ENSZ előírt. De nem elégszünk meg a jelenlegi határokkal, harcunk ezzel még nem ér véget, mert ez csupán a kezdet. Kötelességünk, hogy megvalósítsuk a Nílustól az Eufráteszig terjedő zsidó birodalmat” — hangzik Ben Gurion intelme.
Menáhem Begin, az Irgun nevű zsidó terrorszervezet vezetője, későbbi miniszterelnök így érvelt: „Addig nem lesz itt béke, amíg a Nagy-Izrael minden részét föl nem szabadítottuk. Ezt csak háborúkkal tudjuk megvalósítani.”
Az 1967-es, úgynevezett hatnapos háborúban Mose Dáján így buzdította a szomszédos országok és Palesztina területét megszálló izraeli katonákat: „Ha nekünk van Ószövetségünk, Tóránk, s ha mi a Tóra népének tekintjük magunkat, akkor nekünk kell birtokolnunk az összes bibliai földet.”
Jorám Ben Porát, izraeli politikus világosan megfogalmazta Izrael gyarmatosító, rasszista politikáját: „Nincs cionizmus, nincs zsidó állami gyarmatosítás az arabok kiszorítása és földjeik kisajátítása nélkül.”
Ezt a cionista politikát ítélte el és tagadta meg Einstein, és ezt a terjeszkedő, elnyomó cionista politikát nevezi fajgyűlölőnek és antidemokratikusnak az elfogulatlan nemzetközi közvélemény.
A politikai cionizmust persze nem szabad összetéveszteni a zsidósággal, mint ahogy nem szabad összetéveszteni a cionizmusellenességet az antiszemitizmussal. A gyarmatosító politikai cionizmus nem más, mint zsidó nacionalizmus, amely a faji önzést hirdeti és vallási köntösbe bújva a zsidók kiválasztottságáról, felsőbbrendűségéről beszél. A cionizmus és az antiszemitizmus édes testvérek. Mindkettő idegen fajnak tekinti a zsidókat és szülőföldjükről való távozásukat követeli. A cionisták azt, hogy a zsidók valamennyien vándoroljanak ki Izraelbe. Az antiszemiták pedig azt, hogy bárhová, de távozzanak. A cionisták szükséges rossznak tartják az antiszemitizmust, amely ellen szerintük teljesen értelmetlen harcolni, mert az kipusztíthatatlan. A cionistáknak, mint már korábban említettem, nem a holokauszt és az antiszemitizmus a legnagyobb ellenségük, hanem a zsidók asszimilációja, azok beolvadása. Herzl Tivadar, a politikai cionizmus megalapítója szerint az antiszemitizmus a legjobb szövetségesük, amely segíti a zsidó állam megteremtését és annak fennmaradását. Ezért, hogy ösztönözzék a kivándorlást és lejárassák a nemzeti kormányokat, mint például nálunk is, néha mesterségesen gerjesztenek és kreálnak antiszemita hangulatot. Herzl Tivadar naplójában is visszatérően hangsúlyozza:
„Az antiszemiták a mi legbiztosabb barátaink, az antiszemita országok pedig a szövetségeseink.” Majd így ír: „Nem értem az antiszemitákat, hiszen mi, zsidók még akkor is, ha ez nem a mi hibánk, idegen testek maradtunk a különféle nemzetekben.” A cél kétségtelenül közös volt: az antiszemitizmus segítségével összegyűjteni a zsidókat egy világgettóban. A fasizmus és a szovjet antiszemitizmus Herzl Tivadart igazolta. Itt érdemes megjegyezni, hogy Herzl, aki a porosz monarchiának lelkes híve volt, azt hirdette, hogy „a palesztinai zsidó kultúra lényegében germán jellegű” lesz.
A második világháború után néhány évvel derült fény arra, hogy a legszélsőségesebb cionista vezetők szűk társasága, akik később létrehozták a zsidó terrorszervezeteket, mint például Menáhem Begin és Jichák Samír vagy a nácibarát Zeév Zsabotyinszky, valamint a német cionisták egy kisebb csapata a Hitlerrel való kompromisszumra, sőt együttműködésre törekedtek.
A cionisták alapvető célja az üldözések idején nem a zsidó életek megmentése, hanem a zsidó állam megteremtése volt Palesztinában. A zsidó állam számukra fontosabb volt, mint az üldözött zsidók megmentése. Ez ki is derül a Zsidó Ügynökség Mentési Bizottsága 1943-as ülésének jegyzőkönyvéből:
„Kell-e nekünk mindazokat a zsidókat segíteni, akiknek erre szükségük van anélkül, hogy minden egyes személy jellemét megvizsgálnánk? Nem volna-e helyesebb, ha cionista nemzeti jelleget adnánk egy ilyen akciónak és csak azokat mentenénk meg, akik hasznosak lehetnek Izrael és a judaizmus számára. Tudom, hogy kegyetlen lehet a kérdés ilyetén való föltevése, de sajnos világosan ki kell mondanunk: ha az ötmillióból mi képesek vagyunk megmenteni vagy tízezer olyan zsidót, akik hozzájárulhatnak Izrael fölépítéséhez és a nemzet újjászületéséhez, vagy pedig egymillió olyan zsidót, akik felesleges terhet és ballasztot jelentenek számunkra, akkor nekünk a tízezer zsidó megmentését kell előnyben részesítenünk, anélkül, hogy figyelembe vennénk a be nem fogadott egymillió zsidó vádjait és segélykiáltásait.”
Ben Gurion is így vélekedett: „A cionizmusnak nem az a feladata, hogy megmentse az Európában rekedt zsidók maradékát, hanem az, hogy megszerezze és megmentse Izrael földjét a zsidó nép számára.” Ben Gurion szerint Jichák Samír, a későbbi miniszterelnök „elkövetett egy morálisan megbocsáthatatlan bűntettet. Nagy-Britannia ellen szövetséget ajánlott Hitlernek és a náci Németországnak.”
A nácikkal kezdeményezett tárgyalások 1941 végéig folytatódtak, egészen addig, amíg a brit hatóságok le nem tartóztatták Jichák Samírt, a későbbi izraeli miniszterelnököt, mert együttműködött a náci ellenséggel és Menáhem Beginnel együtt terrorcselekményeket követett el. A sors iróniája, hogy később mindkét terroristából Izrael ultranacionalista, szélsőjobboldali miniszterelnöke lett. Ben Gurion így jellemezte őket: „Begin vitathatatlanul hitleri típusú. Fajgyűlölő, aki kész elpusztítani minden arabot, hogy megteremtse Izraelt és kész minden eszközt fölhasználni e szent cél érdekében.”
A cionista vezetők már 1922-ben kapcsolatba léptek Mussolinivel, mert számítottak britellenességére. Nahum Goldmann, a Cionista Világszervezet elnöke is tárgyalt Mussolinivel, aki támogatásáról biztosította: „Segíteni fogok önnek megteremteni a zsidó államot” — ígérte meg Mussolini.
A náci tömeggyilkos Adolf Eichmann jeruzsálemi bírósági tárgyalásán kiderült, hogy a Magyarországi Cionista Szervezet és annak vezetője, Kasztner Rezső aktívan együttműködött Eichmann-nal. A magyarországi zsidók deportálásakor Kasztner ajánlatot tett Eichmann-nak: „Ha engedélyezi 1684 gazdag zsidónak, valamint a cionista vezetőknek és családtagjaiknak, hogy távozzanak Palesztinába, akik — reményei szerint — hasznosak lehetnek a majdani Izrael fölépítésében (zsidó tőkések, bankárok, mérnökök és katonák), akkor elhitetné a többi, 460 ezer magyar zsidóval, hogy nem Auschwitzba deportálják őket, hanem átszállítják Magyar-ország egy másik körzetébe.”
Kasztner és cionista barátai mindent elkövettek, hogy megnyugtassák a zsidókat. Ezzel akadályozták, hogy elmeneküljenek és csatlakozzanak az ellenálláshoz. Emellett Kasztner abban is bűnös, hogy átjátszotta Hitlernek Magyarország legnagyobb fegyvergyárát, a Weiss Mannfréd birodalmat. Kasztner persze nem egyedül, hanem azokkal a cionista vezetőkkel egyetértésben cselekedett, akik a per idején éppen kormányon voltak Izraelben. Attól való félelmükben, hogy Kasztner beszélni fog, gyorsan eltették láb alól a kollaboráns cionista főnököt.
A cionisták nem adták föl azt a tervüket, hogy Palesztinába tömörítsék a világ zsidóságát. Ezért a legkülönbözőbb eszközökkel arra törekszenek, hogy a világ különböző részein élő zsidókat először Izrael propagandájának szolgálatába állítsák, majd rávegyék őket szülőhazájuk elhagyására. Ezt a célt szolgálja például az Ígéret földje és a kiválasztott nép mítosza. Az Ószövetségben így szól az Úr: „Izrael az én elsőszülött fiam.” Az Ószövetség törzsi olvasata szerint Cahane rabbi Talmud című könyvében a világ lakóit fölosztja Izraelre, valamint a többi nemzetre, vagyis a gojokra. „Izrael a kiválasztott nép, ez a fő dogma.”
A Cionista Világszervezet XXIII. kongresszusán Ben Gurion pontosan meghatározta a külföldön élő zsidók feladatait:
„A különféle nemzetek cionista szervezeteinek együttes kötelessége, hogy segítsék a zsidó államot minden körülmények között és föltételek nélkül, még akkor is, ha ez a magatartás ellentétbe kerül saját hatóságaikkal.” A könyv címe: Egy modern cionista feladatai és jelleme. Sitrak, Franciaország főrabbija arról biztosította Jichák Samír miniszterelnököt, hogy minden francia zsidó Izrael képviselője: „Miniszterelnök úr, biztosíthatom önt afelől, hogy Franciaországban minden zsidó azt védi, amit ön is véd.” Ben Gurion erről az összetartásról világosan kifejtette: „Amikor egy zsidó Amerikában vagy Dél-Amerikában zsidó társaival a mi kormányunkról beszél, akkor ezen mindenki Izrael kormányát érti.” Harry Truman elnöksége idején az amerikai kormány és a kongresszus mindjobban közeledett a cionista mozgalomhoz. Az amerikai politikusok és üzletemberek azt remélték, hogy az általuk támogatott, befolyásuk alatt álló cionista állam megnyitja kapuit az amerikai tőke előtt és ugródeszka lesz közel-keleti terveik megvalósításához. Az Egyesült Államok azóta is Izrael legszilárdabb szövetségese. A cionista érdekszövetség olyan magatartást kényszerített az Egyesült Államokra, ami ellentétes Amerika érdekeivel, de kifizetődő Izrael számára. Ennek az érdekszövetségnek, a zsidó lobbinak a hatalmát és a hatmillió amerikai zsidó szavazatának fontosságát igazolja Truman elnök 1946-os kijelentése még Izrael létrejötte előtt: „Uraim, sajnálom, de nekem olyan emberek százezreinek kell megfelelnem, akik a cionizmus sikerét várják tőlem. Választóim között viszont nincsenek arabok ezrei.”
Clement Attlee, volt brit miniszterelnök az amerikai—izraeli viszonyt így jellemezte: „Az Egyesült Államok palesztinai politikáját a zsidó szavazatok, valamint több, nagy zsidó vállalat választási adománya határozza meg.” Mivel az Egyesült Államokban a republikánusokra és a demokratákra leadott szavazatok száma nagyjából mindig azonos, így a zsidó szavazatok képezik a mérleg nyelvét.
John Kennedy is a zsidó szavazatoknak köszönhette megválasztását. Amikor Kennedy elnök 1961-ben először találkozott Ben Gurionnal, azt mondta neki: „Tudom, hogy engem az amerikai zsidók szavazatai választottak meg. Nekik köszönhetem a megválasztásomat. Mondja, ezért mit kell tennem a zsidókért?”
Fullbright szenátor, a szenátus külügyi bizottságának elnöke 1973-ban elhatározta, hogy bizottsági meghallgatásra idézi a vezető cionista lobbistákat, azzal a céllal, hogy föltárja titkos tevékenységüket, Izrael barát lobbizásukat. Nyomozásának eredményeit Fullbright szenátor 1973-ban A nemzettel szemben című tanulmányában összegezte: „Az izraeliek ellenőrzik a kongresszus és a szenátus tevékenységét. Szenátor kollégáimnak körülbelül hetven százaléka egy idegen érdekszövetség nyomására és nem saját meggyőződéséből szavaz.” Fullbright szenátort már nem választották meg a következő választásokon.
Paul Findley, aki huszonkét évig volt képviselő az amerikai kongresszusban, 1985-ben jelentette meg az Akik beszélni mertek című könyvét, amelyben leírja a cionista érdekszövetség működését és hatalmát az Egyesült Államokban:
„Bárki, aki bírálni merészeli Izrael politikáját, annak fájdalmas és szűnni nem akaró megtorlásokkal kell számolnia. Annak még a megélhetése is veszélybe kerül az izraeli érdekszövetség politikai nyomásának következtében. Az amerikai elnök is ettől fél. A kongresszus szinte minden követelésüknek enged. A legtekintélyesebb egyetemek tanterveiből eltávolítanak minden olyan témát, ami ellenkezik Izrael politikájával. A médiaóriások és főtisztek is engednek ennek a nyomásnak” — panaszkodik az egykori amerikai képviselő.
Franciaországban egyedül De Gaulle tábornok merte kimondani, hogy Franciaországban létezik egy befolyásos Izrael-barát érdekszövetség, amely különösen a sajtóban és a médiumokban gyakorolja befolyását.
A palesztinok szerint a nagyhatalmak 1948-ban zsidó kártalanításként hozták létre Palesztinában Izraelt, azokért a bűnökért, amelyeket Európában egy másik nép követett el a zsidók ellen. Ehhez azonban semmi közük a palesztinoknak. Mégis ők a szenvedő alanyai ennek a zsidó kárpótlásnak. A palesztinok most azt követelik, hogy Izrael kövesse meg őket, kérjen bocsánatot az ellenük elkövetett bűnökért és adja vissza, amit elrabolt tőlük: a hazájukat.
„Elég volt a vérből és a könnyekből, én mondom, hogy elég volt!” — szólt a szembenálló felekhez Jichák Rabin, néhai kormányfő, amikor kezet nyújtott Arafatnak. Rabin az életével fizetett ezért. Fanatikus zsidók megölték, de üzenete ma is él, ma is időszerű: „Elég volt a vérből, elég volt a könnyekből!”