Az utóbbi időben szeretek állatokról szóló filmeket nézni a televízióban, ha alkalmam nyílik rá. Irigylem például a farkasok nagyszerűen szervezett, hierarchikus közösségét, vadászó és falkaszervező intelligenciáját. Bár az ember szerencsére nem falkában él és nem kényszerül kockázatos vadászatokra, azért tanulhatna egyet-mást tőlük. Mi, magyarok valószínűleg leginkább a közösségi lét és az életben maradás technikájából vonhatnánk le következtetéseket, mintegy humanizálva a farkasok képességeit.

Néhány napja azonban másféle történetet láttam, Afrikában játszódott. Röviden: egy oroszlánt mutattak, amint éppen falatozni kezdene az általa elejtett vadból. A vérszagra azonban megjelenik egy hiénacsapat, körülsündörgik a zsákmányt, és egyre közelebbről fenyegetik az oroszlánt. Az oroszlán körülnéz, rájuk mordul, még tétovázik egy kicsit, majd lassan odébbáll, még visszanéz, még mordul egyet, azután, mint aki mindenről lemondott, elmegy, bánatosan elfekszik valahol. Azt mondják, az oroszlán fél a hiénák éles fogától. Én azonban szeretném az oroszlánt valóban az állatok királyának látni. Hátha nemcsak azért adja fel, mert fél, talán még inkább azért, mert undorodik a hiénáktól, viszolyog már a látványuktól is meg a szaguktól. Inkább odébbáll, de betege lesz ennek a megfutamodásnak, borzongva gondol a hiénákra, szégyelli bénaságát, az undor kiváltotta hiéna-kórt, a felfoghatatlan tehetetlenséget.

Talán ilyesféle hiéna-kórban betegedett meg ez a nép is. Húsz éve nézi élete hiénáit, amint szétmarcangolnak mindent, ami az övé. Húsz éve fojtogatja a depresszió, a tehetetlenség, a hiábavalóság bénító érzése. Fél is, undorodik is, de főképpen undorodik. Van, aki a fogát csikorgatva tűr, van, aki káromkodik.

Az egyik talán az üres tányért vágja a földhöz otthon tehetetlen dühében, a másik a kutyájába rúg. Asszonyok ténferegnek az üzletekben karácsony előtt olcsó ajándékok után kutatva a polcokon, és betegek várnak a sorukra, hogy műtétre mehessenek a kórházba. A Lipótról szélnek eresztett őrültek rohangálnak az utcákon, késsel a kezükben hadonászva. Bandákba verődött fiatal cigányok fenyegetik a járókelőket az aluljárókban és a szabolcsi falu szélén, és a rend őre félrefordítja a fejét. Talán ő is fél és undorodik, vagy nem akarja elveszíteni az állását netán jogos önvédelem miatt, ha kénytelen lesz a fegyverét használni.

Elie Wiesel világhírű zsidó író az emberi jogok nevében azt követeli egy hazai konferencián, hogy csukjanak börtönbe mindenkit, aki tagadja a holokausztot. És mi az a holokauszt? – kérdezi a pesti sugárúton a kéregető negyven év körüli szakállas férfi. Hónapról hónapra jó fizetést utalnak a börtönbe a letartóztatott polgármesternek, bűnözőket sztárolnak a televízióban, ingyenkonyhára hívják az öregeket, jótékony szervezetek forró teát osztanak a hajléktalanoknak.

A hiénák közben falatoznak, most már nem egészen zavartalanul, de annál vadabbul. Fogy a zsákmány, ürül az államkassza. Közben a libák húsából (és talán a tollából is) fulladásig jóllakott miniszterelnök Amerikába utazik. Újabb kétszáz magyar katonát ajánl az afganisztáni háborúhoz, és mellesleg amerikai segítséget kér a magyarországi cigánykérdés megoldásához. Itthon géppisztolygolyót küldenek figyelmeztetésül egy politikusnak, hogy hagyja már békén a hiénákat, ne vigye olyan hangosan a szót, mert még belé fojtják. A hiénák egy része közben már menekülne, hátha feltámad az oroszlán, másik fele vérben forgó szemekkel hallatja vérfagyasztó kacaját, ügetve még konctól koncig. Az őszödi bukott miniszterelnök visszasomfordál a pártlistára, harcra készen. Az utcákon kezdődik megint a vörös kampány. Az egyik párt elnök asszonya kiállítja nyalka verbunkját a bizonytalan jövőnek, többnyire jól ismert pártkalandorokból, a másik párt elnök asszonya most verbuvál társakat a szégyenpadról egyenesen az országos listára.