"Gazdagodni... – Levél azoknak, akik elmennének magyart tanítani Moldvába

Frumósza egy kb. 5000 lelket számláló székelyes eredetű falu Bákó megyében.A magyar nyelv oktatását 2001-ben kezdték meg .A moldvai csángók közül ma mintegy százezren beszélik vagy értik őseik nyelvét. A csángók valamennyien katolikusok. Hitüket azok is megtartották, akik nem tudtak ellenállni az erőszakos románosításnak. Moldvában, Tatros városában született meg, 1466-ban az első bibliafordítás is. Fennmaradt töredéke, a Müncheni-kódex őrizte meg a Miatyánk legrégibb szövegét. Ebben így szerepel egy mondat: "Mü testi kenyerünk felett való kenyeret adjad münékünk ma."
Milyen érdekes, meg lehet próbálni, és nem lehet tudni, hogy mi lesz az eredménye. De megtörténhetik, megszeretjük, nem tudunk végleg elszakadni tőle, nem tudunk már úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Csak meg kell érezzünk valamit, valami kicsit az egész lényegéből, és aztán minden más másodlagos lesz. Mintha új eget kapnánk, és lábunk alatt a föld már nem biztos.

Nem kell nagy csodát várni, nem érdemes idealistának lenni. Felesleges és nevetséges nagy elvárásokkal menni, ezzel csak magunkban teszünk kárt, és az is lehet, hogy megbántjuk azokat, akikért állítólag tenni akarunk. Én gyerekes dacból, kamaszos „csakazértisből" mentem. Nem voltak elképzeléseim, és ez jó volt. Csak meg akartam mutatni - elsősorban magamnak - hogy túlélem.

Hát sikerült. Egy évre mentem, kettőt maradtam. Első év után még valami nagy-nagy űrt éreztem, olyasmit, mint mikor valaki házat épít, és vakolatlanul abba hagyja. Nem ment. Nem tudtam eljönni. Megszerettem a falut, a gyermekeket, melegséget, szeretetet kaptam tőlük annyit, mint azóta sem. Csodálatos volt a tavasz, fantasztikus a nyár, szerettem volna még egy évet maradni. Aztán eljött a második tél, ami katasztrófális volt. Rekord hideget mértek az országban, és én egyedül voltam, nagyon magamra. Szerettek a gyermekek, szerettek a faluban, én is őket, de már nem volt elég. Ezért döntöttem úgy, hogy eljövök. Nem bántam meg. Nem lett belőlem sem szent, sem mártír.

Visszajöttem Kolozsvárra, élek, jól vagyok, rengeteget köszönhetek a frumószai éveknek. Bizonyos dolgokat máshogy látok mint mások, érzékenyebb lettem, emberibb, öntudatosabb. Jó nekem így. Felnőttem ott.

Ez nem egy nyugdíjas meló. Gondolom ez világos. De érdemes kipróbálni. Mert nyersz vele. Mert nem veszíthetsz. Mert a 90-es évek horror történetei már nem működnek. Nem égetnek Bibliát Klézsén, nem pofozzák a ministráns kisfiút Magyarfaluban, mert magyarórára jár. Ami Lábnyikban történt, az csoda. Négy éve, amikor kollégáim kezdtek, senki nem álmodott ilyen házról, ennyi segítő emberről, ennyi lelkes helybeliről. De megtörtént a csoda. Hiszem, hogy vannak csodák. Már nem határtalan a gonoszok hatalma, mert ha az ember nem retten meg, nincs amit tegyenek, hisz legálisan dolgozunk, s csak magukban puffognak... Ilyen téren az idő nekünk dolgozik.

Más téren viszont nem. A nyelvállapot romlik, sürgősen emberre van szükség. Én eljöttem, elveivel ellentétben senkit nem akarok meggyőzni, hogy menjen, de élettapasztalatnak megéri megpróbálni. Akár egy évre is. Mert gondolom az világos, hogy év közben nem szabad otthagyni a gyermekeket. Mert az csúnya cserbenhagyás.
Az én húzásom sem volt szép, lehet többet vártak tőlem, talán túl gyenge voltam. Nem tudom. De voltak kollégáim, akik még mindig ott vannak. Szóval lehet bírni hosszabb távon is. Alkat kérdése.

De próbának mindenképpen megéri. Ha gondolkoztok, ha idáig eljutottatok, próbáljátok meg.
Hát ennyi..."