A kibontakozó pénzügyi válság éles fénnyel világít rá, hogy a kapitalizmus nem csak a termelés, a kereskedés és a fogyasztás egy sajátos rendszere, hanem egyúttal erkölcsi rend is. A krízis számos oka között előkelő helyen szerepel számos adós és hitelező mohósága, meggondolatlansága, tisztességtelensége. "A bűn a jólét alapja, ha korlátját a törvény kiszabja" - hirdette a XVIII. század elején Bernard Mandeville, és azóta is sokan. De nincs az jogrend, amely minden "magánvétket" kordában tudna tartani, és a közjó szolgálatába állítani. A közerkölcsök lazulását végső soron egyetlen társadalmi rend, így a kapitalizmus sem bírja el. Sőt, a közgazdászok újra kezdik megérteni, hogy a piacgazdaság sikeres működése olyan erények elterjedtségét és tiszteletét feltételezi, mint a körültekintés, a felelősségvállalás, a kemény munkára való készség, a mások igényeire való odafigyelés, és nem utolsósorban az udvariasság. De a válság arra is felhívja a figyelmünket, hogy a kapitalizmus nem egyszerűen feltételezi ezeket az erényeket, hanem mintegy elő is hívja őket, és segíti a fennmaradásukat. Ha ugyanis nem így lenne, a válság nem a kivétel lenne, hanem a szabály.

Ma sok mindent természetesnek veszünk, ami a piaci alapú társadalom velejárója. De akik a XVIII. században tanúi voltak a modern gazdaság - vagy ahogyan akkoriban, nálunk pontosabban nevezték: a kereskedő társadalom (commercial society) - kialakulásának, nem győzték annak morális következményeit hangsúlyozni. Montesquieu tömör megfogalmazásában: "ahol az erkölcsök szelídek, kereskedelem is van; ahol kereskednek, ott szelídek az erkölcsök". Szelídségen pedig az udvariasságot, a békességre való hajlamot és a helyes igazságérzetet értette. (Montesquieu látta azt is, hogy e szelídségnek ára is van. Elsősorban a hősiesség és a közért való áldozathozatal visszaszorulása.)

De a felsorolt erényeknél is alapvetőbb feltétele és egyben következménye a jól működő "kereskedő társadalomnak" egy sajátos erkölcsi meggyőződés vagy inkább érzület: az, hogy megbízhatunk másokban, gyakorlatilag számunkra teljesen idegen embertársainkban is. Aligha kötünk olyan személlyel szerződést, akiben ne bíznánk meg legalább minimálisan. Márpedig a globális kapitalizmus nem más, mint milliónyi önkéntes szerződéses kapcsolat, amelynek jelentős része egymást alig, sőt egyáltalán nem ismerő embereket fűz össze. Ha belegondolunk, a globális piac egy elképesztően összetett, lenyűgöző bizalmi hálózat.

De honnan ered ez a bizalom? A kereskedő társadalom, a piacgazdaság nagy "találmánya", hogy az ígéretek betartására való készséget az emberek önérdekéhez láncolja. Adam Smith pontosan fogalmazott: "Ha a kereskedés gyakori, az ember nem számíthat nagyobb haszonra egyetlen szerződésből, mint abból, ha általában tisztességesen és pontosan teljesíti az ígéreteit. Egy körültekintő eladó, aki tisztábban van a valós érdekeivel, inkább lemond arról, ami megilleti, semhogy gyanúra adjon okot."

Az idézet ugyanakkor egyértelművé teszi, hogy a piacgazdaságban sem bízunk meg akárkiben. Csak abban, aki hozzánk hasonlóan úgy véli, hogy érdemes másoknak bizalmat szavazni és a bizalmat megszolgálni. Más szóval: akivel azonos erkölcsi alapokon állunk.