A kapitalista restauráció erkölcsi alapzatának kérdései

A közép-európai társadalmak rendelkeznek elég széles olyan rétegekkel, amelyek képesek teljesíteni a világpiaci verseny által szabott követelmények szintjét. Ezért és ezek által országaink képesek becsatlakozni a mai tõke mûködési körébe, a világpiac nyílt mezõnyébe. Ugyanakkor a mi országainkban meglehetõsen széles a társadalom azon rétege is, amely ilyen szinten nem foglalkoztatható, és azoké is, akik kifizetõdõen egyáltalán nem foglalkoztathatóak a mai tõkére szabott feltételek között. Ezeknek a rétegeknek az aránya a többi, tõkeéretthez viszonyítva nálunk még olyan, hogy ad esélyt a beilleszkedésre, felzárkózásra; a vesztesek nincsenek annyian és olyan mélyen, hogy ismét felforgatni kényszerüljenek az elfogadható megélhetéssel rendelkezõ társadalmat. Ezért ide hajlandó betelepülni a magasan fejlett tõke. Kelet-Európában viszont - tõlünk egy határral arrébb - ez az egyensúly már bizonytalan, vagy éppenséggel nem áll fenn, és azok a kelet-európai társadalmak bizony a felfordulás peremén imbolyognak.

Mi tartja hát õket ebben a helyzetben?

Alapját tekintve az, hogy valamiképpen õk is jelen kényszerülnek lenni a világpiacon, de egy elavult gazdasági felkészültséggel, mûködésmóddal, amit a fejlett kapitalizmus "szelleme" - Weber fogalmát használva - megbénít, kiszorít a piac szabályszerûen mûködõ terébõl. Nem is tehet mást, hiszen az a fejlett gazdaság csak a saját mûködésmódjának megfelelõ szabályok alapján maradva képes elérni különleges teljesítményeit, benne maradni nagyiramú fejlõdésének folyamatában. A hátramaradott gazdaságok viszont más módon, szûkebb körû együttmûködés elavult szabályai szerint mûködnek. Ezek rendjében, elveiben az a nyitott, fenntartás nélküli együttmûködés nincs megalapozva - s ezért nem is folytatható, nem megvalósítható.

Pusztán a törvény fenyegetésével nem kényszeríthetõ ki a szabályok általános betartása. Nem lehet minden munkás mögé egy rendõrt állítani; nem lehet minden szerzõdést bíróság elé vinni és szankcionálni. De még ezen felül: ki tartatja be azután a szabályokat a rendõrökkel és a bírókkal? És kik lesznek azok, akik úgy fogalmazzák meg magukat a szabályokat, törvényeket, hogy azok senkinek ne kedvezzenek, s ezért legyen értelme õket betartani?

A hagyománykötött társadalomban nemcsak az alárendelt, a legelmaradottabb munkaszervezetekben tevékenykedõ ember visszamaradott. Õ csak a legkönnyebben rajtakapható és megbélyegezhetõ. Az elmaradottság szelleme rejtve mindenütt jelen van ezekben a társadalmakban, áthatja, behálózza azok egészét. A politikai és gazdasági elit tagjait is, a törvényhozó testületeket, a felsõoktatást, a bírákat... mindent. Elsõsorban és legsúlyosabban azonban falun és a falusias településeken tenyészik; az ott folyó önellátó gazdálkodásban s az ahhoz tartozó szemléletmódban, értékrendszerben - végsõ fokon annak etikájában: cselekvésmódjaiban, öröklõdõ szokásaiban.

Efelett a hagyományosság felett a tõke világszerte érvényre tudta juttatni a maga fölényét; tíz év alatt képes volt nálunk is kiterjeszteni és megszilárdítani a maga hatalmát. Nem volt képes azonban magába olvasztani a társadalom hagyománykötöttségét, hanem annak nyílt és rejtett formáit még meg is szilárdította, amikor begyûrte maga alá. Most már a tõke szabályai szerint mûködik gazdaságunk. A hagyományos pedig szabályszerûtlenné lett, és mint ilyen - szürke- és fekete gazdaság - marginalizálódott. Kiszorult ennek az újnak a perifériájára. Ott húzódott meg, és onnan fúrja vissza magát, ahol a szabályok réseiben utat talál vagy nyit magának. Így az együttélésben a kétféle át is hatja egymást. Mennél keletebbre és mennél délebbre a Föld nyugati központjaitól, annál nagyobb és megrögzöttebb a szürke-fekete hányad.

Délen és keleten nem volt és máig sincs protestantizmus. Emitt a Római Egyház, amott az Ortodoxia õrizte meg kizárólagosságát. - Ennyire igaza lenne Webernek? Délen reneszánsz volt - de nem hozott létre transzcendentális etikát, hanem csak evilági individualizmust és szkepszist. Humanizmusa nem lett több mint felszabadult életöröm. Impozánsabban és teljesebben emberi ugyan, mint a germánok humanizmusának savanyú, álságos reneszánsza, de kapitalizmus mégsem ebbõl a féktelen elevenségbõl lett, hanem abból a szikár és fékezett, önmagától elkülönülõ transzcendenciából.

A történeti helyzetben adott erkölcsi követelmény és annak lehetséges alanya a politikai mezõben

A fenti vázlat megírásához nem volt tisztázott módszerem, csak kérdésem, és az sem világosan megfogalmazva. Kérdésemben mindössze arról volt csak szó, hogy látva látjuk a politikai élet egyre nyomasztóbb és egyöntetûbb elsilányulását, és szenvedjük tehetetlenül, ahhoz azonban, hogy ez megváltozhasson, okát is kéne lelni és érteni ennek.

Miért nem lép fel a politikai életben olyan személy (irányzat, párt, de legalább csoport), amely képes lenne vállalni önmagát és helyzetét - sajátját és az országét, a történelmi pillanatét - olyannak, amilyenek ezek valójában? Miért keveredik mindenki hazugságba, nagyotmondásba, gyûlölködésbe, elhallgatásba? Mi alkotja ezt a rossz varázslatot - támasztja ennek kényszerûségét?

Önkéntelenül is két végén egyszerre kezdtem el építeni a gondolat hídját: a jelenbõl hátrafelé, utolsó megtett lépéseinkben keresve a parancsoló elõzményeket, ám ugyanakkor azokról a távolabbi pontokról is errefelé, ahol nemzeti történetünkben már olyan meghatározó események zajlottak, olyan körülmények állottak fenn, amelyek következményei bizonyosan érvényesülnek máig is sorsunk alakulásában és cselekvésmódunkban, amellyel azt mi magunk alakítjuk.

Újkori történelmünkbe eképpen visszapillantva nem találok érvényesülni etikai tisztázódást. Ellenkezõleg: véget nem érõ ellentmondásokat látok, amelyek csak újabb és újabb tagadásokat gerjesztenek - anélkül azonban, hogy képesek lennének ezekben kihunyni. A keservesen konzerválódott falu átalakulási kezdeményei mindig újra csak önmagukba hullanak vissza. Így a rendiségbõl kilábolás "normális" kerete - a nemzeti birodalom - sem képes feloldódni, szerkezetét továbbalakítani, és végül gyökerestül megszûnni, sem a nemzeti tradicionális ideológia - és mindezek erkölcsi alapja.

Így következett be aztán, hogy lépésrõl-lépésre minden transzcendencia és hivatástudat kompromittálódott végül. Maradt a "tiszta" partikularitás - az egyén és a csoportok, legfelül pedig a nemzet - elszánt önzése, s így nem marad hatóképes alapja a tõke és a jogállam mûködtetésének. Ugyanakkor azonban arra sincs megnyugtató kilátás, hogy ez a transzcendencia-mentesített erkölcsi közeg meglévõ adottságaival stabilizálódjék; hogy akár csak rejtve is, de jelen volna benne olyan immanens etikai összegzõdés, amely kibontakozva kellõ indítékokkal láthatná el társadalmunkat az átalakulás kiteljesítéséhez, az újkapitalista rend kiegyensúlyozott mûködtetéséhez.

Azt viszont merhetjük állítani, hogy történelmi helyzetünkben jól tagoltan és felfoghatóan van jelen ennek a rendnek a hiánya, sõt közvetlenül, készenálló nézeteinkkel való elérhetetlensége. Vagyis: egyértelmûen áll velünk szemben az etikai tisztázás követelménye. Nem kerülhetõ el tehát az újragondolás, sõt ész szerint halaszthatatlan.

A fentebbiekben megkíséreltem bemutatni vázlatosan, milyennek látom elhelyezkedésünket a világtársadalom alap-konfliktusában - amely a fejlõdés sodrában bennelévõ és az annak peremére szorult országok és társadalmi rétegek között feszül. Ezen helyzetünknek három mozzanatát hadd emeljem még ki.

1.) Mivel kezdünk bekerülni a nyugati fejlett országok szövetségi szervezeteibe, egyre kevesebb szó esik már társadalmunk marginalizálódott rétegeirõl. Ha mégis szó esik róluk, úgy abban a bizakodó - önámító - formában, hogy: máris csökken a munkanélküliség, kialakulóban van saját tulajdonosi-vállalkozói osztályunk stb. A politikai és gazdasági elit szûk csoportja, úgy tûnik, csakugyan kezd felzárkózni nyugati mintaképeihez - legalábbis fogyasztói igényeiben és szokásaiban. Ennek mértékében egyre kevésbé képes átélni, és tudomásul venni hazai elmaradottaink helyzetét, azt a kegyetlen tényt, hogy országunk népességének kb. 1/3-a alapvetõen alkalmatlan a modern tõkében való felhasználásra, s a gazdaság tõkés szektorából tartósan - nagy részük örökletesen - ki van zárva. Az új urak egyre kevésbé hajlandóak ezek ügyével érdemileg foglalkozni. Márpedig helyzetük gyökeres megváltoztatásához megfelelõ tudományos világgazdasági és -társadalmi összkép volna nélkülözhetetlen; szerkezeti forma és normatív motivációs rendszer kellene.

2.) Nemcsak határainkon belüli az elõbbi probléma, hanem azon túli is, a szomszédságokban kisebbségként élõ nemzettársaink révén. Lerázhatatlan érdekeltségünk és kötelezettségünk áll fenn körös-körül, a határon túli atyafisággal szemben: az Erdélyben, a Vajdaságban, a Felvidéken élõ kisebbségi magyarokkal való szolidaritás a nemzeti illetékesség választóvizévé forrta ki magát. Õk azonban kimozdíthatatlanul vannak beágyazódva többségi polgártársaik állami közösségeibe. Rajtuk segíteni csak azokkal közös sorsuk megoldása révén lehetne. Márpedig azok elmaradottsága a mienknél jóval súlyosabb, hagyománykötöttségük jóval kiterjedtebb, össznépességüknek akkora hányada, amekkorával a hátukon ezidõ szerint nem lehetnek képesek bevánszorogni Európába. Ezért nem rázhatjuk le magunkról elmaradottságuk gondjait.

A magyar elit minden erejével el van szánva a Nyugathoz tartozásának bebizonyítására, kikényszerítésére. Mit se bánja, ha utolsónak veszik fel a megtelt kocsira, boldogan lépne ki a Déli és Keleti szegénység átkozott körébõl - ha nem lógna ott a nyakán a nemzeti szolidaritás kötelezettsége, keserves evidenciája.

Ezzel azonban lehetetlenség mit kezdeni adekvát etikai elvek nélkül, az elmaradottak felzárkózásának - árutermelõi foglalkoztatásának, integrálásuk reális formájának - felkutatása és megfelelõ súlyú szervezése nélkül. E nélkül beszélni függetlenségrõl, kontinentális integrációról, globalitásról - sõt még egyetemességrõl is - meddõ locsogás.

3.) Amit el kellene érnie a gondolatnak, az a szétesett erkölcsi-politikai pólusok egymásra vonatkoztatása és együttes kritikája: túlhaladása. Ehhez nélkülözhetetlen a transzcendens motiváció, ahhoz pedig a transzcendentális tudati mozzanat és annak formája. Hol lehet ennek társadalmi alapja, hordozója?