Szervusztok.
Mindörökké Magyarország, és Ferencváros.A fociról, és a csapatunkról valahogy egészen másképpen.
Nem tudnám az eredeti forrás idejét,(talán a hetvenes évek vége, a nyolcvanas évek eleje) és a teljesen pontos részleteket visszaidézni, de az tény, hogy az a történet nagyon megmaradt bennem, talán mert már akkor is alig megmagyarázható büszkeséggel töltötte el az a beszámoló, híradó(?) részlet a lelkemet.
És ez még akkor is így volt, van a mai napig, hogy ha az alaptörténethez azon kívül, hogy egy honfitársamról, egy magyar szakmunkásról szólt a történet vajmi kevés közöm lehetett hozzá, de mégis…
Jó volt, hogy azonosulhattam azzal a szakival, hogy igen, mi magyarok ilyen tehetséges népek vagyunk.
A történet, ami megragadt, és rögzült az emlékezetemben csak annyi, hogy anno a Ganz gyárban egy külföldi, talán ázsiai, egészen pontosan esetleg egy japán delegáció látogatása, üzleti tárgyalásai (?) volt.
Amely látogatás, tárgyalások keretében üzemlátogatásra is sor került, sőt a vendégek egyenesen kérték, hogy megtekinthessék azt a rendszert, gépezetet, ahol azt a számukra rendkívüli pontossággal, és minőséggel megmunkált apró alkatrészt készítik.
És a döbbenet akkor érkezett el számukra, amikor a mi vezetőink teljesítették a kérésüket, és az üzemcsarnokon átvonulva, a rengeteg réges-régi fémmegmunkálásra alkalmas gépezetek között megálltak egy majd 70-éves esztergapad mellet, ahol egy idős szaki, a korából adódóan az inas éveit még a háború előtt kezdő szakmunkás dolgozott.
A munkatálcáján pedig ott sorakoztak szép rendben a művészi pontossággal megmunkált aprócska alkatrészek.
A gyárunk vezetői pedig mutatták, hogy íme, megérkeztünk…
A vendég delegáció pedig láthatóan alig volt képes feldolgozni, hogy azt a minőséget amihez hasonlót Ők a legmodernebb technikával, és technológiával sem voltak képesek előállítani, hiszen azért is érkeztek hozzánk, hát akkor itt nem valami kivételesen modern, és új csodával teszik meg a magyarok, hanem egy náluk már kivénhedtnek sem tartott, talán múzeumokban őrzött esztergapaddal.
A gép mellett egy idősödő szakival, akinek az évek, évtizedek során az esztergálás vált a művészetévé, és azon a tőle is sokkal öregebb gépen amin dolgozott, azt a gépet Ő úgy kezelte mintha lelke volna, (mint a legprímább festők a leginkább kezükre álló palettájukra, ecseteikre tekinthettek) de szerintem az öreg esztergályos gondos, pontos elhivatottságtól mozduló kezeitől volt is neki.
Hogy mégis hogy kapcsolódik ehhez az emlékhez, ahhoz a régi Szakihoz a foci, és a csapatunk?
Hát úgy, hogy pont azt az elhívatottságot, amit a régi emlék felidézésével próbáltam ecsetelni, azt nem érzem a mai magyar fociban…
Magyart írtam, annak ellenére, hogy tele vagyunk külföldiekkel.
Mert lemásolhatunk minden látványelemet, infrastruktúrát a világ labdarúgásából, főleg ha van kellő anyagi forrás, de ha a lélek, az elhívatottság, az odaadás hiányzik, amelyek pedig azért lássuk be sokkal inkább velejárói kell hogy legyenek a focinak mint egy bármilyen más hétköznapi sokkal inkább rutinszerű tevékenységnek, akkor sohasem fogjuk utolérni a világot, de még csak régi önmagunkra sem hasonlítani.
Régi önmagunkat írtam, mert valami olyanról beszélek ami a mi tulajdonságunk is volt valaha, valaha, amikor még igazán nagyok voltunk a labdarúgásban is, amikor nem csak koppintani akartunk másokat, hanem azzal „főztünk” amink volt, és önmagunkat adtuk.
Csak mi szemben másokkal elhagytuk, leszoktunk ezen tulajdonságunkról.
Tudom, látom, hogy most van alakulóban ez a mi csapatunk, azt is tudom, hogy nem nyerhetnek meg minden mérkőzést, főleg nem mindig parádézva. Azt is tudom, hogy óhatatlanul vannak ingadozások a teljesítmények között, lesznek döntetlenek, és mint tegnap vereségek is.
Abban is egészen biztos vagyok, hogy az az általam megidézett idős Szaki is képes volt még selejtet is gyártani…
Emberek vagyunk, mi mind ki-ki a saját területén, két napunk sem teljesen egyforma…
De van egy szakmai minimum, és ez igenis létezik a sportban is, a fociban is az akarati, a hozzáállási tényezőkben pedig igenis egy profi sportolón, labdarúgón minden alkalommal számom is kérhető…
De az optimális az lesz majd, és akkor indul el felfelé a magyar labdarúgás, ha szakmában a játékosokban az edzőkben a vezetőkben önmagukkal szemben lesz meg ez az igényesség…
Én ezt, erre utaló jeleket szeretnék viszont látni a csapatomon, és akkor legyen bármi is az éppen soros eredmény elégedett leszek.
Hát ennyit akartam volna a tegnapi pápai vereségünkkel kapcsolatban elmondani.
A kézilabdás lányainkra pedig nem is keresek jelzőt….
ANGYALOK oszt pont….-)
