Pontosan úgy éreztem én is, ahogyan Spiller meg is állapította, hogy alig volt különbség (szerinte úgy egyébként is egyre kevesebb) a két válogatott között.
Hát igen, talán ettől még fájóbb is ez a vereség.
Az, hogy hasonló kiélezett küzdelemre tudjuk késztetni most már visszatérően ebben a drága sportágban a sokkal, de sokkal jobb háttérrel rendelkező olaszokat, és más, adottságokban előttünk járó nemzeteket is, az mindenképpen a mi válogatottunkat, a hazai hokiban dolgozók hozzáértését, elkötelezettségét dicséri.
Ez van, ennyire elég.
Az olaszoknak valósággal bombaként csapódott egy éppen olyan lövése a kapunkba, amilyen Vas Marcinak a végén elakadt Dennisnek ( a komisznak) a mamuszában.
Ha csak pár centivel magasabb Marcinak az a lövése a végén, akkor az is védhetetlen, és csattanó…
Ennyi.
Azért nem szeretnék nagyon realista sem lenni, mert a sport, a versengés attól is szép, varázslatos többek között, hogy lehetőséget ad, hogy képes felülírni előzetes esélyeket, akár mérkőzés közben megváltoztatni, átalakítani az erőviszonyokat, hogy aztán meglepetések születhessenek.
Ez nekünk sajnos most még kétszer egymás után nem adatott meg.
Sajnálom, rettentően sajnálom én is.
Az olaszoknak pedig csak gratulálni tudok, megérdemlik.
Mert egy szerintem, a világon egyedülálló szurkolótábora által támogatott, kiválóan küzdő hazai válogatott otthonában tudtak eredményesek lenni.
Ez pedig pestiesen szólva lássuk be, nem semmi,
„hanem, nagyon is valami…”, örökbecsű Besenyő Pista bácsink után szabadon.