Én megszerettem, és erről elsősorban az Eurosport szenzációs közvetítései tehetnek.
De azt hiszem erről már beszéltem.

No igen, a dopping.
Most, hogy te is szóba hoztad, ezt, a kerékpársportot nagyon súlyosan érintő, rendkívül nagy károkat okozó problémát, amely olyan a sportág, egyáltalán a sport számára mint a fekete pestis.
Nos cseppet sem védve, vagy mosdatva a bringásokat, hát hiszen hogyan is tehetném, amikor legnagyobb sztárok buknak le sorozatban, illetve vannak beismerésben.
Csak.
Csak számomra ez is olyan képmutatásos, mint sok minden más e mái világunkban.
Én is, mint annyi sportrajongó figyelemmel követem a világ profi élsportját.
A komoly, a legnézettebb látványsportok, a legprofibb, a legtöbb pénzt termelő ligák versengését.
És igen, még az Észak „Ámerikai” szuper ligákat is, úgy mint NFL, NHL, NBA, Baseball, amely küzdelmek némelyikét az USA-ban szerényen, rendre csak mint világbajnokságokat szeretnek aposztrofálni. No azok, az ott zajló csonttörő, izomzatszaggató küzdelmek, és az iszonytató igénybevételt jelentő sorozatterhelésekkel elérhető csúcsteljesítmények gondolom a Norbi update szigorú betartásával érhetőek el, attól regenerálódnak oly hamar azoknak a hústornyoknak az izomzatai, gyógyulnak sebesen a sérülések, és tartható kordában az idegrendszer.
Aha, na ja, hát persze.
És az Olimpia?
Az ottani versenyszámok, az úszás, az atlétika, a súlyemelés, és a sort még hosszan sorolhatnám.
Az olimpiai eszme, hogy a részvétel a fontos?
Miről beszélünk, amikor már a legnagyobb „amatőr” versengésre is csak korlátozott számban, selejtezők árán juthatnak el a legjobbak?

És mi van velünk, hétköznapi emberekkel?

Például itt vagyok én, hogy ne csak a mások életét analizáljam.
Ma is csak este hat után értem haza, és most is éppen azon töröm a fejem, hogy milyen doppingolási módszert eszeljek ki annak érdekében, hogy képes legyek ébren maradni az éjféli meccsig, és ez még önmagában nem is elég, mert még a mérkőzés végig ébren is kellene maradnom, mondjuk ezért, már a két csapat játékosai tehetik a legtöbbet….-)
És most nem viccelődni akartam, cseppet sem.

Anélkül, hogy részleteiben kibontanám a rólunk, egyszerű, hétköznapi emberekről szóló gondolataimat, csak annyit, hogy nem gondoltál még arra, vajh azok, akiknek még egyáltalán munkahelye van ebben a mái világban, milyen kevesen engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy ne látszódjanak erősnek, hogy lemaradjanak, hogy tempót veszítsenek, hogy ne használjanak ehhez minden számukra fellelhető segítséget?

Ma már nem lehetsz beteg.
Táppénz?
Viccelsz?
Ha sikerül néhány napot lopni a regenerálódásra, esetleg némi pihenőre, kikapcsolásra…
Ááááááá, reménytelen.

Nincs mese, örökös teljesítménykényszerben élünk, és ebből a „mókuskerékből” alig van szabadulás.
Pont azt tesszük mi emberek magunkkal is, mint a környezetünkkel, a természettel, leraboljuk a saját erőforrásainkat.